Megfeszült minden izom a testemben és összeszorított szemekkel ért el a mámor, átadtam magamat neki, és közben rájöttem, hogy ezt az érzést csak egyszer éreztem eddig... akkor utoljára, mikor vele voltam itt hónapokkal ezelőtt. De nem is akartam hasonlítani ezt ahhoz, hogy milyen Damonnel. Hiszen... nem jobb... csak másabb... de ezt már elmondtam.
- Klaus... - lihegtem, próbálva magamhoz térni, majd zihálva kerestem meg szemememl a tekintetét. - Most... most nem lehetsz durva... - suttogtam. Persze a durvaság alatt csak a nagy durvulást értettem. Nem akartam, hogy a kicsinek baja legyen ebből... lesz nekem elég.

Nem volt ellenkezés a hasonmás részéről, hát úgy vettem, mint egy hallgatólagos beleegyezést, és visszatérve oda, amivel eddig is foglalatoskodtam, azon igyekeztem, hogy elérje a gyönyört. És ahogy a teste remegni kezdett, tudtam, hogy a dolog már nem várat sokáig magára.
Alig egy-két perc múlva éreztem, ahogy keze erősen, már-már fájón belemarkolt a hajamba, minden izma pattanásig feszült, és egy hatalmas nyögéssel lépett át a felhők közé. Felemeltem egy halvány mosollyal a fejem, de ujjammal még mindig simogattam őt, így várva, hogy kissé lenyugodjon a teste a mindent elsöprő kéj után.

Nem tudom, mennyi idő telt el, csak élveztem azt, amit tett velem... a kényeztetését nem is tudtam mihez hasonlítani. Nem volt jobb, mint Damon... más volt. Ebben volt a varázsa. Ez csak szex, ha lehet így mondani... de mégis képes voltam élvezni.
Nem feleltem neki, csak lefelé fordultam, hogy szemeibe nézzek, de szinte azonnal visszahajolt az előző "helyére", hogy ígéretét betartsa, de már az előző "menet" után is éreztem, hogyan bizsereg a testem. És tudtam, hogy nem kell olyan sokat dolgoznia azon, hogy elsöpörjön engem egy hullám...

Nem kellettek ide szavak, a nyögésein, és halk sóhajtásán hallottam, hogy élvezi minden mozdulatomat, én pedig nem maradtam adós azzal, hogy fantasztikus érzéseket okozzak neki.
- Szeretnéd így.... elsőre? - emeltem fel a fejem egy pillanatra, és a vágytól fűtött, rekedt hangban én is alig ismertem a saját hangomra. - Megteszem neked... - ígértem. - Hagyd, hogy elvarázsoljalak...

- Eddig sem tagadtam... csak makacs voltam... - mondtam, kis büszkeséggel ahangomban, hogy ezt még mindig nem tudtam kinőni, majd felsóhajtotttam, és ahogy ígéretét hallottam, már most felkészültem valami csodálatos érzésre...
Ami nem is késlekedett sokáig. Testem megfeszült, szemeimet összeszorítottam, ahogyan nyelve is megérintett, és lassan ernyedtem csak el. Már nehezen mozogtam, hiszen nem éppen a terhességem elején jártam, de annyi még telt tőlem, hogy lábam ösztönösen fonódott nyaka köré, míg kezemmel beletúrtam szőke hajába, így szorítva magamhoz, tincseivel játszadozva.

- Le sem tagadhatnád, kis hasonmás, hogy vágysz rám.... - suttogtam halkan, ahogy Elena egy ki nem mondott kéréssel a megfelelő helyre irányította a kezemet, és nem várattam őt sokáig, apró, lágy mozdulatokkal kezdtem el simogatni, figyelve közben arcának rezdüléseit, de nem láttam rajta a szándékot, hogy visszavonulna. Nem látszott rajta, csak a végtelen vágy.
- Hagy mutassam meg, hogy csinálja egy igazi férfi - vált szenvedélyessé a hangom, és a következő másodpercben már a fejem temettem a lábai közé, élvezve, ahogy egy nyögéssel a hajamba markolt.

Szinte rögtön nekiállt engem is levetkőztetni, ahogyan lekerült róla a nadrágjá, de ahogyan az alsóneműmhöz ért, tett egy megjegyzést, amire először fel akartam ülni és hozzávágni valamit, elvégre éppen amiatt voltam kiakadva, amiért momentán nem vagyok olyan, mint korábban...
De feledtette is velem, ahogyan haladni kezdett lefelé a testemen, és mikor odaért a lábaimhoz, szinte magam is éreztem, hogyan vágyom rá egyre jobban, és lehuynt szemekkel hajtottam a párnára a fejemet. Közben kezemmel odahúztam az ő kezét még jobban érzékeny pontomhoz, ezzel kérve, hogy érintsen meg... nagyon vágytam már rá...

Azt hiszem ezúttal mindketten tudtuk, hogy itt nem lesz ezúttal megállás. Vagy ha mégis... hát akkor tényleg nagyon ronda dolgot fogok művelni, terhes nő ide vagy oda....
De erre nem volt szükség, mert Elena kapkodó, lázasan sietős keze letolta rólam a nadrágomat, és elszakadva a szájától magam is igyekeztem, hogy megszabadítsam őt a ruháitól, bár a kissé nagyobb méretű bugyiján - amit a terhesség miatt hordott - azért elvigyorogtam magam.
- Nagyon szexi - kacsintottam. - Akár a megadást jelző fehér zászló - húztam kicsit az agyát, de mire méltatlankodni kezdett volna, már csókolni is kezdtem a testét, végig minden porcikáját, és ahogy ujjaimmal a lábai közé tévedtem, ott már szinte eleven tűz várakozott rám...

Tudtam, hogy ezúttal már nem lesz képes leállítani. És én sem magamat. Szóval itt most már elkerülhetetlen a végkimenetel, szinte tudtam, hogy tíz perc múlva mi fog ránk várni... és hogy mi lesz azután... már most rettegtem az érzéstől, fojtogatott a gondolat, hogy mit teszek meg éppen... de nem tudom, miért ilyen a vérem... nem tudom, miért nem vagyok képes egyszerűen azt mondani, hogy nem.
Hangosabban nyögtem fel, mikor ujjai ismét a melleimet simogatták, és nem késlekedtem tovább, kikapcsoltam az övét, hogy letoljam róla a nadrágját, így már csak egy alsónemű választotta el testét az enyémtől. És persze az én öltözékem, de szinte úgy éreztem, hogy a ruha is rám olvad.

Nem kellett hátrafordulnom, a vámpírhallás elárulta nekem Elena mozdulatait. Ahogy leszállt az ágyról, és magára húzta a felsőjét, majd tett két lépést az ajtó felé. Nem néztem hátra. Mi értelme lett volna?
Hirtelen két-három gyors lépés koppanása... majd egy váratlanul erős, mégis apró kéz a vállamnál fogva megfordított, és kilökte a kezemből az italt. Elena volt az. Hát mégsem képes elmenni csak úgy simán. Előbb még leordítja a fejemet, várhatóan.
Annál jobban meglepődtem, mikor a falat érte a hátam, ő pedig úgy tapadt rám, mint egy pióca, és olyan szenvedéllyel, hogy úgy éreztem, a puszta szele is hamuvá fog égetni.
Nyögtem egyet, mikor keze a nadrágom elejénél kezdett járni, és ekkor végképp elvesztettem minden önkontrollomat, felkaptam, és az ágyra fektettem, úgy gördülve fölé, hogy közben egy másodpercre sem szakadtam el ajkától. Felsője alá csempésztem simogató ujjaimat, amik a melltartó akadálya nélkül simogatták újra a melleit, míg másik kezemmel egy rántással lehúztam a cipzáromat.

Meg sem tudtam szólalni. Talán ott ért a sokk, hogy tényleg elengedett, és hazaküldött... haza, ahol a helyem van. A családom mellett.
Felkaptam a felsőmet a földről, bár a melltartómmal már nem is próbálkoztam, hiszen elszakadt... még vetettem egy pillantást Klausra, miközben belebújtam a felsőmbe, és egy szó nélkül akartam távozni, de a szavai... megérintették a szívemet és a lelkemet. Miért kell neki mindig így beszélni? Mi a francért nem tud egyszer csendben maradni?
- A rohadt életbe... - mondtam, magam sem tudom, miért bukott ki belőlem. Talán azért, mert egyáltalán nem akartam úgy elmenni, ahogyan az agyam és a szívem próbálta diktálni. Most volt bennem valami még, ami ellentmondott minden ész érvnek és minten őszinte érzelemnek.
Már csak azon kaptam magam, hogy felé fordultam, és megindultam felé, egy mozdulattal lökve ki kezéből az italos poharat, és mire bármit reagálhatott volna, odanyomtam a falhoz, és szájára tapadtam, miközben kezeimmel már a nadrágjánál jártam.

Keserűen felnevettem, és lelöktem magamról Elena kezét.
- Menj! - mondtam lenézően. - Menj haza. Menj a drágalátos Salvatore-hoz - másztam le az ágyról, és azonnal az italos szekrényhez léptem, a legkisebb mértékben sem zavartatva magam, hogy félmeztelen vagyok, és a nadrágom slicce félig le van rángatva. - Te sem vagy jobb másoknál - mondtam halkan, holott szívem szerint ordítottam volna rá. Haragból? Nem, furcsa módon nem. Egyszerűen csak azért, mert Tatia után most Elenától kaptam az újabb pofont. Még ha nem is fizikailag.
- Talán igazad volt, kis hasonmás - hajtottam fel a vodkát. - Talán tényleg ez jár nekem. Szörnyeteg vagyok, akiben nincs mit kedvelni. A férjeden van. Menj haza. Jobb lesz így mindkettőnknek - fordítottam neki hátat, és kinéztem a délelőtti nap fényében fürdő udvarra.

Pont ettől féltem az előbb... hogy ez lesz. Nem olyan volt már, mint az előbb. Mintha minden megértés eltűnt volna belőle, hogy átvegye a helyét a vágy. A jó benne az volt, hogy ezek szerint még mindig lehet rám vágyni, és nem ezzel van a gond... a baj ott kezdődött, hogy nem neki kellene vágynia rám.
Visszadöntött az ágyra, majd kezemet megszorítva odahúzta a nadrágjához. Az ígérete pedig... - Emlékszem, hogy csodálatos vagy... - suttogtam, de még mindig nem adva meg a beleegyezésemet úgy, mint az imént, mikor már majdnem túlmentem a határokon. - De ne... ne csináld ezt velem... - mondtam, szinte ezzel kérlelve, hogy állítson le. Bár... erre annyi esély nem volt, mint arra, hogy tényleg Miranda és Grayson Gilbert gyereke legyek...

- Engem se csapj be! - mondtam már kissé erősebb hangon. - Nem kérek tőled szerelmet, ahogy nem is adok neked. De tőlem megkaphatod azt, amit a férjedtől nem - döntöttem vissza Elenát az ágyra. - Akarlak! Itt és most! - mondtam keményen, és kezét a nadrágom elejéhez húztam. - Nézd... ez csak rád vár... - motyogtam halkan. - Kívánlak Elena. Ne küzdj te se a vágy ellen... csodálatos lesz, megígérem.

Éreztem, hogyan viaskodik bennem a vágy, és a szerelem. Hiszen míg az egyik Klaushoz húzott, a másik Damont akarta a helyében látni... Damonnel kellene ezt csinálnom, de Damon... rám sem néz... minden alkalommal elutasít, akárhányszor csak közelíteni próbálok felé... és ez fáj, ez valahol a szívemen mély sebet hagyott. Mégsem tehetem ezt vele... lehetőséget kell hagynom, hogy rájöjjek, tényleg velem van-e a baj, vagy a stresszes élet az oka...
Klausra néztem, és ahogy feltérdelt, végigpillantottam rajta, szemmel látható jelét látva annak, hogy tényleg vágyik rám, de rögvest magam elé is néztem. - Nem Salvatore... hanem hogy nem csaphatom be az érzelmeimet... - motyogtam elcsukló hangon.

Egyre inkább rászállt a vágy vörös köde a szememre, és éreztem, hogy a nadrágomban valami már jól érezhetően életre kel, annál nagyobb volt a meglepetésem, mikor Elena megfogott, és egyszerűen eltolt magától.
- Most mi van? - lihegtem, értetlenül feltérdelve a hasonmás mellett az ágyon. - Nem tetszik, ahogy csinálom? Először nem volt gondod a technikámmal - kapkodtam a levegő után, már teljesen felajzva, aztán megértettem a lényeget. - Értem. Salvatore, ugye? - kérdeztem kis fintorral.

Láttam, hogy gondolkodik, és hirtelen nem is tudtam, mennyire jó ötlet, hogy így időt ad arra, hogy én is ezt tegyem. Hiszen egy hajszál választott el attól, hogy lelökjem magamról és hazamenjek ahhoz, aki szeret engem, és... úgy szeretkezik velem, ahogyan egy szerelmes férfinak kell... mert Damon nem kaland volt. Vele mindig olyan jó volt... mintha minden alkalom az első lett volna.
Egy reccsenés, ennyit hallottam, ahogy a melltartó lekerült rólam, majd ahogy rám hajolt vissza, én felnyögtem a kényeztető nyelvétől, és lehunytam szemeimet, miközben egyik lábamat megemelve a csípője köré fontam, de éreztem, hogy ahogyan gyorsul a légzésem, az már nemcsak a vágy miatt van.
- Nem... nem lehet... - ráztam meg a fejemet, és lelöktem őt magamról, ahogy megjelent Damon magam előtt. Nem tudtam, mit fog gondolni rólam Klaus... vagy hogy nem dühítem-e fel...

Elvigyorogtam magam, ahogy Elena pirulni kezdett, mint valami szűzlány, aztán jólesően lehunytam a szemem, ahogy feljebb rángatta a felsőmet, és a hasamat kezdte simogatni.
- Igen, ezt én is gondoltam, hogy kissé bonyolultabb lesz most - mormogtam halkan, de ezt nem csak és kizárólag a megnövekedett testére értettem, hanem az egész helyzetre. Ha Salvatore ezt megtudja, ebből még balhé lesz. Egy megingást még elviselt a házasságuk, egy másodikat valószínűleg már nem fog. De ha Elenának megéri.... hát ő tudja. Én mindenesetre megadtam a lehetőséget, hogy idejében hazamenjen. Nem élt vele... hát most már nem is engedném.
- Megoldjuk, ne aggódj - néztem a hasára magam is, aztán feltérdeltem, és lehúztam a pólómat, majd róla is levettem a felsőjét, és egy rántással eltéptem a melltartóját.
- Megőrjítesz - telt meg a hangom tűzzel, és ahogy visszahajoltam a testére, nyelvemmel kezdtem el simogatni mellbimbóit.

Egyre kellemesebb érzések ébredtek fel bennem. BÁr talán az túlzás, hogy érzelmek. Inkább vágyak, melyek most úgy igazán tombolni kezdtek... még inkább, mint eddig. De Damonnel akartam őket megosztani, nem Klausszal... váratlan dolgok történnek velem, minden egyes napon.
Hallottam a mondatát, és azt hiszem, apró pírfolt jelent meg az arcomon, így nyúltam én magam is kettőnk közé, hogy pólóját feljebb húzzam és csupasz, kockás hasát érinthessem meg, amit az előbb már láthattam, de nem foghattam meg.
- Várj... - motyogtam, így néztem fel a szemeibe, majd le a saját hasamra. - Velem most... nem olyan... egyszerű... - mondtam, nagyot nyelve.

Vártam, hogy mi fog történni. Lelök magáról, vagy viszonozni kezdi a kényeztetésemet. És nem kellett sokat várnom rá, hogy az utóbbi változat lépjen érvénybe, és kissé elmosolyogtam magam, mikor a hajamba túrt. Igaz, ezt ő nem látta, mert épp a nyakát csókolgattam.
- Akkor hagy mutassam meg, mit hagyott ki az az ostoba Salvatore - suttogtam Elena fülébe, és lehúztam a válláról a felsőjét, hogy ezúttal oda tapadjak a csókjaimmal, miközben kezemmel már egyre erősebben simogattam a terhességtől jócskán megduzzadt melleit.
- Gyönyörű vagy, kis hasonmás... - lihegtem.

Magam is tisztában voltam azzal, amit magyarázott... hát ezért nem szerettem vele soha kettesben maradni. Teljesen más volt például a központban, vagy éppen az utcán, hiszen ott sokan vannak. De itt nincs senki más... csak ő és én. És a testvérei. Te jó ég, már csak Rebelah-ból kiindulva, borzalmas lehet a többi is.
Csak a mennyezetet bámultam, ahogy a nyakamhoz hajolt, és az én vérem is forrni kezdett... nem feleltem, de nem is állítottam le. Már nem gondolkodtam, csupán éltem a percnek, ennek az órának... és ujjaim lassan elindultak, hogy beletúrjak hajába, így ösztökélve, hogy ne hagyja abba.

- Hát... - somolyogtam - így is elmehetsz, ha így jobban tetszik - suttogtam, aztán a könyökömre támaszkodtam Elena felett, onnan nézve rá.
- Kis hasonmás, ha ezt tovább folytatjuk, te is tudod, mi lesz a vége - mondtam komolyan. - Megéri neked? Kockáztatni mindent? Hm? A döntés a tiéd. Egyedül rajtad múlik, senki máson - hajoltam rá a nyakára, és lágyan csókolni kezdtem, miközben a csípőmet finoman nekidörgöltem.

Csak bólintottam egyet szavaira, majd már készültem volna felállni, de visszahúzott magához, és mire bármit reagáltam volna, már ott volt rajtam, és belebizsergett a testem abba, ahogy simogatni kezdett.
Lehunytam a szemeimet, jólesően sóhajtva egyet, de kibukott belőlem egy kérdés. - Mit csinálsz...? - suttogtam. - Hiszen te mondtad, hogy... hogy menjek el... - motyogtam, de nem voltam képes cselekedni, csak tűrtem azt, amit ő adott nekem a simogatásaival.

- Talán a Petrova vérvonal hozza magával, hogy valami szürrealisztikus módon vonzódunk egymáshoz - motyogtam, aztán visszahúztam Elenát az ágyra.
- Azt mondtad, Salvatore elhanyagol - gördültem fölé, míg ő ijedt-kíváncsian pislogott rám. - Mondd csak, ez itt.... jólesik? - simítottam végig a csípőjén. - Na és ez? - folytattam halkan, eltalálva lassan a melleihez, és ujjammal lágyan körözni kezdtem rajta. - Ez tetszik neked?

Ezúttal én leptem meg őt, és ezt éreztem a reakcióján. Milyen furcsa, hogy... hirtelen, mintha fordult volna a kocka. az előbb ő csókolt meg engem, most én őt. Ja, és nem mellékesen úgy, hogy tegnap szívem szerint tökön rúgtam volna, amiért olyasmibe szólt bele, amihez semmi köze. És ezt kontrázza, hogy rámozdult a lányomra... talán mégsem volt ez a csók olyan jó ötlet...
- Én... - kezdtem bele megint tétován, magam is lihegve nézve a szemeibe, miután elszakadt tőlem, majd hirtelen felültem, és a mozdulatban kis híján leestem az ágyról. - Sajnálom... elragadott valami... - motyogtam.