- Bosszúból? - vontam fel a szemöldökömet, majd elmosolyogtam magam. - Nos, a bosszúd nagyon édes volt, és élvezetes. Bármikor bosszút állhatsz rajtam a közeljövőben is. Főképp ezekkel az ajkakkal... - simítottam végig Elena száján. - Egyébként, ha már bosszút emlegetsz, és javíts ki ha tévednék, saját magad keverted bajba. Engem nincs kivel, és mint mondtam, én élveztem a bosszúdat. Te már nem fogod, ha Salvatore erre valaha rájön. Erre mondják, hogy aki másnak vermet ás? - érdeklődtem, és a kezébe nyomtam a táskáját, amivel érkezett.

- Vedd, aminek akarod. Csak nehogy váratlan meglepetés érjen - mondtam grimaszolva, hiszen nem gondoltam komolyan, hogy el is jön... foglalkozzon ő is magával, míg én is ezt teszem.
Majd mikor megállt mellettem, és megfogta a karomat, azt hiszem, hogy olyan gyorsan ki is rántottam magamat a kezei közül, és amilyen keményen ő, én olyan komolyan néztem a szemeibe. - Igen, így van. Talán én jobban akartam, de ez valószínűleg nem olyan fontos. Múltkor bedőltem neked, és elhittem, hogy érzéseid vannak felém... csakis azért feküdtem le akkor veled. És most... talán bosszúból tettem mindezt - rántottam egyet a vállamon. Ha ismeri az őseimet, hát ő maga is tudja, hogy nekünk a bosszú néha többet jelent mindennél. Bár talán érzékenyen fogja érinteni, hogy ezúttal most őt használták ki, és nem ő használhatott ki valakit.

- Tekintsem ezt meghívásnak? - mosolyogtam. - Mondjuk, egy vasárnapi családi ebédre? - tápászkodtam fel, magamra húzva a nadrágomat, és megfogtam Elena karját.
- Ne légy velem undok! - néztem a szemébe keményen. - És ne csinálj úgy, mintha csak én akartam volna ezt az egészet, és megerőszakoltalak volna. Te éppúgy akartad, ahogy én. Sőt, mondhatjuk, hogy te még jobban - döntöttem félre kissé a fejem.

- Nem fogok sírni, múltkor sem sírtam - mondtam egyszerűen, ekkor már inkább rá sem nézve, miközben összeszedtem a fehérneműmet, és gyorsan felkaptam a nadrágomat is magamra. Azt hiszem, így érezheti magát Tatia és Katherine az egyéjszakás kalandok után, azzal a kivétellel, hogy nekik nincs férjük, nincsenek gyerekeik, akik miatt ezután bűntudatot kellene érezniük. Tagadhatatlan, hogy... egyre inkább hasonlítok rájuk. Az leszek, aki a legjobban nem akartam lenni. És ahogy mondani szokás, nomen est omen... Petrova vagyok.
- Nem fogok hozzád rohangálni. Ha majd érdekel, és annyira le akarod vezetni a tartalékaidat, eljössz hozzánk te - vetettem rá végül egy pillantást, majd felsóhajtottam, és a cipőmet is felvettem.

Alig csillapodtam még le, Elena máris lekecmergett rólam, és azonnali öltözésbe kezdett.
- Meg sem kérdezem, miért - könyököltem fel. - Gyanítom, anélkül is kitalálom a választ. Most jönnek a könnyek, mert megint megtetted Damonnal - sóhajtottam, és felültem az ágyon. - Ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek! - emeltem fel az ujjamat. - Tégy meg egy szívességet, mindkettőnknek. Ne mondd el neki. Hidd el, neked is jobb lesz. Amit nem tud, az nem is fáj neki. Ha pedig nem bírod ki, hogy ne közöld vele az elmúlt egy óra történéseit, akkor nyugodtan gyere vissza. Vannak még tartalékaim - kacsintottam, majd hozzátettem. - Arról nem beszélve, hogy megnézném anyám milyen arcot vág.

Még a hangos lihegésem közepette is hallottam és éreztem is, hogyan száll el ő maga is, de ekkor kezdett bennem felébredni az, ami eddig mintha köddé vált volna... a bűntudat. Hogy megint mit tettem... valaki gyilkol, és két év börtön kijózanítja... vagy nem. Ez volt a helyzet velem is, csak nálam ez a férfi volt a veszélyes tényező... azt hiszem, neki van igaza. Nem lenne szabad kettesben maradnunk, mert talán tényleg van valami a véremben... talán az, hogy a vérvonalam kezdője éppen Klaus szívszerelme. De hogy lehet ez egyáltalán...?
Leszálltam róla, de ahelyett, hogy kicsit megpihentem volna, szinte rögtön belebújtam a felsőmbe minden szó nélkül.

Milyen különös. Néha megrebbentek az ajkai, mintha szavakat formálna, amiket azonnal vissza is fojt, mielőtt kimondhatná őket. Na persze... én nem Salvatore vagyok. Nyilván ezért.
Nem értem rá gondolkodni a dolgon, túlzottan nem is érdekelt. Az már sokkal jobban, mikor Elena testét megrázta a gyönyör, és ahogy teste összeszorult a testem körül, magam is belecsúsztam a megsemmisülésbe, és miközben ő félig-meddig rám dőlt, hogy megpihenjen, csak izzadtan, hevesen kalapáló szívvel feküdtem alatta. Gratulálok Klaus... megint megkavartad a szart.

Most nem akart beszéd kibukni a torkomon. Amikor Damonnel voltam, olyan megszokott volt, hogy... mindig mondok neki valamit, vagy ő mond nekem valamit szeretkezés közben... bár ez leggyakrabban az volt, hogy szeretem... és hogy ő szeret engem... de Klausnak ezt nem mondhatom. Hiszen nem szeretem.
Összeszorítottam szemeimet, főleg mikor ujjai simogatni kezdtek, hiszen már csak éppen ez hiányzott ahhoz, hogy magam is odakerüljek a megsemmisülés közelébe, és lihegve, hangosan felnyögve ért el a beteljesülés egy perccen belül... nem tudtam, mi mást kellene még éreznem a mámoron kívül, de azt tudtam, hogy ez... csodálatos volt.

Jelezni akartam neki, hogy ha így nehéz - hiszen már terhet is cipelt - próbálhatjuk másképpen is. De már nem volt időm rá, hogy szóljak, mert a kéj, amit az előbb visszatartott, most vészes gyorsasággal kezdett el közeledni felém. Elengedtem hát Elena csípőjét, és ujjammal cirógattam mozgás közben érzékeny pontját. Nem akartam gyorsabb lenni nála. Azt akartam, hogy ha már úgyis füstre teheti a házasságát, legalább ne mondhassa, hogy hiába...

Szinte rettegtem, hogy mi lesz, ha most is azt mondja, hogy nem... de nem ez történt. Nem szólalt meg, de cselekedett helyette, és mire kettőt pisloghattam volna, már újra eltűnt a testemben, és összeszorított szemekkel nyögtem fel, úgy ahogyan az előbb is. Hát hiába... mindig kifogom azokat a férfiakat, akiknek tényleg mindenük megvan ahhoz, hogy képesek legyenek kielégíteni egy nőt, és ebben Klaus sem szűkölködött, bár ahogy észrevettem, ezzel ő maga is tisztában volt.
Felnyögtem, újra és újra, ahogy mozdított a csípőmön, de közben mozdultam én is, és magamat leptem meg a legjobban azzal, hogy szinte semmi másra nem tudtam gondolni közben ezúttal, csak rá... valami szokatlan volt ez, valami rossz... de nem a helyzet volt a rossz... hanem én voltam az.

Már épp figyelmeztetni akartam Elenát, hogy ha nem akarja, hogy itt és most vége legyen, jobb ha lassít, mert így... nem sok időt jósolok már magamnak.
Hogy belelátott-e a fejembe, vagy csak nagyon jó volt a beleérző képessége nem tudom, de ő maga is elengedett, a halk kérését hallva pedig már én sem tudtam türtőztetni tovább magamat. Megragadtam a csípőjét, egy mozdulattal magamra emeltem, hogy abban a pillanatban eltűnjek újra a testében, és két oldalról tartva továbbra is, segítettem a mozgását a testemen.

Tovább folytattam, ahogy hangját hallottam, és tudtam, hogy nagyon közel kerül a kéjhez, mégsem akartam, hogy így érje el őt a vég. Mert figyeltem arra, hogy mielőtt elérné a beteljesülés, elengedjem őt.
Kezeimet is bevetettem, majd egy perc múlva engedtem ki a számból, így nézve a szemeibe, és felmásztam az arcához, még mindig fölé hajolva. - Kérlek... ne úgy fejezzük be... - fogtam a csípőjét a két combom közé.

Felkelt, és azt hittem, most ez volt ez bosszú azért, mert én elküldtem, és bejelenti, hogy ennyi volt, itt a vége. Szerencsére nem így történt. Az ágyra kerültem, egy jókora huppanással, Elena pedig máris ott volt mellettem. Végigcsókolta a hasamat, és egy pillanatra mélyen a szemembe nézett, majd egy határozott mozdulattal a szájába fogadott.
- Úristen - nyögtem fel, és lecsukott szemekkel fogadtam a kényeztetését, csak kezem simogatta közben biztatóan a hosszú, selymes, barna haját. A tény, hogy ezt ő teszi velem... nem Tatia, nem Katherine, hanem ő maga, Elena Gilbert, szinte egy perc alatt a csúcs közelébe juttatott.

Nem tudtam, hogy ezúttal miben reménykedjek, de... máris megkönnyebbültem, ahogy nem lépett el rögtön előlem, hanem ott maradt, és... ahogy a szemeimbe nézett, láttam, hogy ő ebbe már nem akar beleszólni, és zöld utat kaphattam.
Csak addig egyenesedtem fel, míg az ágyra löktem őt, hiszen azt ne várja tőlem, hogy a térdelés annyira menni fog nekem már ennyi idős terhesen, viszont nem foglalkoztam ezzel sokáig, rögtön újra fölé hajoltam, és köldökénél kezdett játszani a nyelvem. Volt bennem némi ijedség, volt persze... hiszen még sosem csináltam hasonlót mmással, csak Damonnel... azt sem tudtam, ezúttal mi ösztönöz erre. Talán az a rossz én, amit Oliver hagyott bennem. Mert ez már nem én voltam, nem a szerelmes nő, aki az előbb lelökte magáról Klaust... ez egy másik nő volt.
De nem várakoztam tovább, még egy pillantás a szemeibe, várva, hogy talán lesz ellenvetése, de mivel ilyesmit nem láttam, hát nem tétováztam tovább: ajkaim közé fogadtam őt és lehunyt szemekkel varázsoltam a fellegek fölé.

Elena szemeibe nézve láttam, hogy tombolnak benne az érzések. A megbántottság, hogy finoman szólva is, de elküldtem.. némi harag, csalódottság... de mindent felülírt benne az az érzés, miszerint tudta, hogy nemes egyszerűséggel igazam van.
Ahogy az ajtó felé nézett, tudtam, hogy most szépen sarkon fordul, és szepegve-szipogva elindul hazafelé, ahol el fog majd szabadulni a pokol. Őt ismerve, nem fogja tudni magában tartani a történteket. Na igen, neki legalább van lelkiismerete...
Annál jobban lepett meg, ahogy közel lépett hozzám, újra lehúzta a cipzáramat, s ahogy csókjaival haladt lefelé a testemen, a hülye is rájöhetett volna, mit is akar tenni. Én pedig ebben a pillanatban feladtam minden ellenkezést. A családi háború már úgyis kész tény, akkor ezzel már több lesz egy kicsit az ok rá... a lényegen nem változtat.
Lefelé néztem Elenára, mikor már előttem térdelt, és a szemem lehunyva, fejem hátravetettem mintegy jeladásként, hogy igen... hogy nagyon vágyom rá.

Legszívesebben leráztam volna magamról a kezét, hogy ne is érjen hozzám, sőt, ha lehet, mostantól még kerülni is kerüljön el úgy, hogy a védelme se kell, ahogy semmi más belőle, de végül nem tettem. Inkább meghallgattam, amiket mondott, és tudtam, hogy igaza van... de mégis ott volt bennem a megbántottság, hogy ismét elutasítottnak éreztem magamat. Damon is elutasított, és most ő is...
Az ajtó felé pislogtam, majd újra végignéztem rajta, és egy aprót nyeltem. - Nem fogok elmenni innen üres kézzel - tört fel belőlem valami furcsa és szokatlan. Nem tudtam, mikor éreztem utoljára hasonlót... talán akkor, mikor Oliver birtokolt engem. Az pedig már nem most volt. És míg újra Klaus szemeibe néztem, sokat sejtető pillantással, kezeim kigombolták a gombot nadrágján, amit csak úgy gyorsan magára kapott, és ajkaimmal a mellkasán suhantam végig, ezzel valami hatalmasat győzve le magamban, hiszen azzal, ahogy haladtam lefelé, félreérthetetlenné tettem, mit is a cél.. Ha most is elutasít, akkor viszont... nem tudom, hogy hogyan nézek ezek után újra ennek a beképzelt férfinak a szemeibe.

- Ide hallgass, kis hasonmás - léptem Elena után, és most én fogtam meg a vállát, hogy magammal szembe fordítsam. - Figyelj rám, és nagyon figyelj. Nagyon vágyom rád. Érezhetted. És még most is érezheted - intettem a nadrágom felé. - De életemben csak prostikkal csináltam meg, hogy megigéztem őket. Bár, ők utána nem is élték túl, de ez most mellékes - csóváltam a fejem. - A lényeg az, hogy ha valakivel, akkor veled úgy akarok lenni, hogy emlékezz rá. Hogy... önszántadból tedd, hogy elfelejtesz mindent, és mindenki mást, nem pedig igézésre. Egyszerűen nem lenne tisztességes, és remélem megérted, mekkora szó ez most az én számból - sóhajtottam. - Nem utasítalak el, hiszen legszívesebben - hallgattam el, és csak lehunyt szemmel gondoltam bele abba, hogy mit tennék vele - csak nem akarom így. Ennyi az egész. Ez mit sem von le abból, amit mondtam. Hogy gyönyörű vagy, és különleges. De azt hiszem, ezt amit tettünk... Salvatoretól kell megkapnod, nem tőlem. Persze az is lehet, hogy csak simán a kielégületlenség ment az agyamra éppen.

- Szóval menjek és ne közöljem Damonnel, amit tettem... vagyis, amit igazából nem tettem, de mégis tettem... - mondtam magamnak, mert eléggé hülye helyzet volt, ami kialakult. Most ő is belém gázolt azzal, hogy... hogy elutasított. Pedig csak egy egyszerű kérés volt... csak erre a néhány percre feledtesse el velem a férjemet... nem azt, hogy mit csinálok, nem azt, hogy ne legyek tudatomnál. Csak ezt...
- Rendben - mondtam végül csak ennyit, de azt hiszem, ekkor már bekönnyesedett a szemem, és hátat fordítottam neki. Rosszul esett, mondhatjuk ezt is. - De ne várd, hogy megköszönjem neked azt, hogy életedben először le akarsz mondani arról, amire állítólag vágysz... - mormoltam csak az orrom alatt, miközben felvettem a nadrágomat is.

- Te most tényleg azt kéred tőlem, hogy igézzelek meg, és így szexeljünk? - vontam fel a szemöldökömet. - Nem, kis hasonmás. Ilyet még tőlem se kérj - csóváltam meg a fejem, aztán megfogtam a felsőjét, és a kezébe nyomtam. - Menj most haza Elena Gilbert. Ha egy vadidegen lennél, nem érdekelnének az érzéseid, sem az, hogy valami nincs rendben. De itt most rólad van szó, hát hagyd, hogy most az egyszer nagylelkű legyek, és lemondjak arról, amire vágyom. Jobb ha hazamész. Azt hiszem, te és én nem kerülhetünk többet ilyen helyzetbe. Ha mi ketten egy légtérben vagyunk, annak ilyen beláthatatlan következményei lesznek. Menj, és ha lehet, Damonnal ne közöld, mit tettünk. Ezt a saját, jól felfogott érdekedben mondom - rángattam magamra üggyel-bajjal a nadrágot. Bennem a vágy még mindig nem csitult, de ez most mellékes körülménnyé fokozódott.

Megráztam a fejemet, arra a kérdésére legalábbis, hogy fájdalmat okozott. Mert nem, fájdalmat nem okozott, és kellemetlenséget sem. Csak... már magam sem tudtam megfogalmazni, mi a bajom.
Eltűnt a testemből, és némiképpen hátrafordultam felé, hogy így nézzek a szemeibe, szinte érezve, hogy borít el egyre inkább a szégyen és az, ahogyan viselkedem most vele.
Végül szembefordultam vele, és közelebb araszoltam, így nézve, szinte már most könyörögve. - Sajnálom... nagyon vágyom rád, de valami megmagyarázatatlan van bennem... én... kérlek... erre a kis időre... - nyeltem nagyot, mielőtt kimondtam volna a lényeget. - Ha tényleg vágysz rám, úgy, ahogyan én vágyom rád... igézz meg, hogy ne figyeljek a gátlásaimra... nem akarok elmenni anélkül innen, hogy meg nem kaptam, amit akarok... de így nem fog menni.. így nem vagyok képes rá...

Láttam egy bólintást Elenától, de.... valami mintha megváltozott volna. Megéreztem, kimondatlanul is.
- Valami gond van? - kérdeztem, még mindig testemmel a testében, és előrehajoltam, hogy szám a füle mellett legyen. - Mi a baj? Fájdalmat okoztam? Vagy... valami más? - húztam ki magam belőle. - Érzem, hogy valami nincs rendben - mondtam, de ekkor már magam is megsejtettem a választ. - Értem én - húzódtam ki belőle. - Salvatore jár a fejedben.

Nem engedte, hogy sokáig kényeztessem, mert gyorsan parancsa adtas, hogy térdeljek fel és így is tettem... felegyenesedtem, és valamiért most könnyebbségnek éreztem, hogy nem kell majd a szemébe néznem közben. Egyre rosszabbul éreztem magamat, még ha tombolt is bennem a vágy iránta, de mikor elmerült bennem, már nem tehettem semmit... felnyögtem és alsó ajkamba harapva fojtottam el a többi hangot, ami még kikívánkozott belőlem. Furcsa volt ez a helyzet, ez a póz, hiszen így még sosem voltam férfival, de... azt hiszem, erre a néhány percre tlejesen mindegy.
Bólogattam szavaira, ahogyan elhangzott a kérdése, de közben éreztem, hogy kiszárad a torkom.

Lehunyt szemekkel, halk nyögésekkel fogadtam, amit Elena tett velem, de nem sokáig bírtam ebben a helyzetben. Én ennél már sokkal többet akartam....
- Térdelj fel - lihegtem, kihúzva magát a markából, és segítettem neki, majd a háta mögé álltam, és két lába közé térdeltem magam is.
- Most én leszek, aki teljesíti a vágyaidat - suttogtam még halkan, és lassan belenyomtam magam a testébe, egészen addig, míg volt "mivel", aztán néhány másodpercre megálltam.
- Minden rendben? Folytathatom? - kérdeztem rekedten.

Halványan elmosolyodtam, ahogy azt hallottam, hogy nem lesz durva... persze szerettem a vadságot, csak mértékkel... ilyenkor meg főleg mértékkel.
De ekkor elhangzott egy kérés, és megértettem, mire akar kilyukadni, hiszen odahúzta a kezemet is. Nyeltem egy aprót, és míg egyik kezem a tarkóját érintette meg, hogy lehúzzam magamhoz és újra megcsókoljam, másik kezemmel simogatni kezdtem férfiasságát, így okozva neki is kellemes pillanatokat... de mást most nem akartam. Nem... nem vagyok képes vele megtenni, amit Damonnel szoktam...

Felkúsztam Elena mellé, és biccentettem egy aprót. Persze, hogy nem lehetek durva. Nem vagyok én vadállat! Na jó, az vagyok... de nem mindig, minden körülmények között.
- Bízz bennem. Vigyázok rátok. Hiszen megígértem, nem? - mosolyogtam el magam. - De előbb... te is nekem... egy kicsit... - kértem töredezve, és Elena kezét a merevségemre húztam, hogy így kényeztessen engem is kicsit. Ennél többet nem mertem érni tőle. Gyanítottam, hogy azt velem úgysem fogja megtenni, amit Salvatoréval megtesz.