Nem szerettem, amikor régi sebeket tépett fel bennem. Mert azzal, hogy azt mondta, én teremtettem ilyennek, felkeltette újra és újra a lelkiismeretemet... amit az esetek többségében sikeresen kikapcsoltam. Nem akartam belegondolni, hogy minden áldozat, minden kiszívott nyak az én bűnöm, melyet gyermekeim ezer év alatt eltűntettek az életből. De mégis így volt... és fizetnem kellene majd ezért. De még nem most. Nem jött el az az idő.
- Ide hallgass, Klaus! - álltam meg előtte, halálos komolysággal az arcomon, de nagyon nehezemre esett megszólalni. - Nem érdekel, hogy hogyan cseszed el a saját életed. Nem érdekel az sem, hogy hogyan teszed tönkre mások életét! Nekem az a feladatom, hogy meggátoljam azt, hogy öljetek! Nem onthatnátok ki több emberi életet, nem lenne szabad... nem lenne szabad ilyet tennetek! - bukott ki belőlem az, ami már jó ideje lappangott bennem, és amiről azt hittem, elfeledhetem.

- Bocs, anyám - vontam vállat. - Fogadd el végre, hogy ilyennek teremtettél - fontam karba a kezem a mellkasom előtt, és morcosan néztem rá.
- Nem mindegy, mit műveltem? Az én dolgom, nem a tiéd. Ha feltűnt, már nem a korai Mystic Fallsban vagyunk, egy kis kunyhóban, ahol az a fiad voltam, aki szűkölve rohant hozzád, ha Mikael rajta verte el a port valamiért - fintorogtam.

- Csak tudnám, mi a jó neked abban, hogy azt is bántod, aki tenyleg szeret... - sóhajtottam, beletúrva a hajamba, de már régen nem voltam higgadt és arcizmaim nagyon is feszültek. Az nem érdekelt, hogy kivel van... Az érdekelt, hogy valaki elvonja a figyelmét a hatalomátvételről.
- Mit műveltél, Niklaus? - kérdeztem tőle éledő haraggal, ahogyan eldobta a láncot. A kérését szóra sem méltattam.

- Szerintem arra már magadtól is rájöttél, hogy mi történt - dörmögtem, a szemem dörgölgetve, és felültem az ágyban, a kis csomag után nyúlva, amit anyám a kezembe nyomott.
- Ki a fene.....? - bontogattam ki a papír tartalmát, és mikor az apró lánc a tenyerembe csúszott, megnyúlt az amúgy is savanyú ábrázatom.
- Isteni! - dobtam le a láncot az éjjeliszekrényre, majd anyámra néztem. - Megtennéd, hogy hagysz engem békén és csendben elhalálozni?

Sikeresen felébresztettem, bár várható volt, hogy az általam keltett zajt ő sem fogja átaludni. Nem is rendelkezett olyan jó alvóképességgel, ami ezt lehetővé tette volna.
- Mondanám, hogy örülök, hogy újra itt vagy, de az állapotodat és a ruháidat látva, azt szűröm le, hogy nem magadtól jöttél - sóhajtottam fel. - Azt hiszem, a részleteke nem akarom tudni - tettem hozzá. Nagyon mérges voltam. A jelek szerint végetért a kapcsolata Tatia lányával. Ezért jártattam én neki a számat??
- Mindenesetre, ez neked jött - toltam az orra alá a borítékot, nem törődve a másnaposságával.

Arra ébredtem, hogy iszonyú erővel vág az arcomba a reggeli napfény, az ablakpárkányon meg egy rigó óbégatott teli tüdővel. Mindehhez járult anyám hangja, és szinte azonnal megcsapott az otthon "varázsa".
- Neked is jó reggelt anyám - dünnyögtem morcosan. - Legközelebb ha alkoholszagot érzel, lehetnél kicsit kíméletesebb is - emeltem a kezem a szemem elé, hogy a napfény nagyját kizárjam, amely mintha millió tűvel szurkálta volna a retinámat.

(Ház és udvar)

A borítékkal a kezemben léptem be a szobába, amit Klausnak címeztek és hagyták ott a küszöbön. Valami ékszert éreztem benne, de nem tudtam volna elmondani, mi is ez. Talán egy nyaklánc, vagy... bármi más.
- Nem tudom, mire véljem, hogy itthon vagy, de... - rántottam szét a függönyöket, és már éreztem a levegőben a tömény alkohol illatát, majd odaléptem az ágy mellé és odatettem az orra mellé a borítékot. - Talán nem is akarom tudni. Az alkoholtól bűzlesz - mondtam rosszallóan.

(Erin háza)

A szobámban semmi nem változott. Talán csak a rend lett kissé nagyobb, mint ahogy itt hagytam, ebben pedig anyám kezét sejtettem.
Levágtam a ruhákkal teli táskát a sarokba, és elvetettem magam az ágyon. Nem tudom elmondani, mi is volt az, amit ebben a pillanatban éreztem. Bűntudat, sajnálat, valami fájdalom, de e mellett öröm is. Csak tudnám, az meg hogyan, és miért?
Próbáltam gondolkodni, de nem sikerült. Hála az alkoholnak, viharos gyorsasággal nyomott el az álom.

(dolgozószoba)

Úgy rohantam be ide, hogy a folyosó szőnyegét teljesen felgyűrtem a cipőm alatt. De nem érdekelt, a legkevésbé sem. Csak el innen, mielőtt kinyírnám az egész díszes famíliámat...
Előrángattam egy táskát, néhány ruhát dobáltam bele, majd anélkül, hogy visszanéztem volna, letrappoltam a lépcsőn, és - csak hogy ne maradjon jelek nélkül a távozásom - a bejárati ajtót nemes egyszerűséggel kiemeltem a keretéből.
- Dögöljetek meg! - sziszegtem vissza a ház felé, majd bevágtam magam a kocsimba.

(hotel)

(pihenőszoba)

Nagy nyújtózással, ásítozva léptem be a szobámba. Fáradt voltam, veszekedtem Tatiával, Erinnel, ittam, egy hibridet gyártottam... szükségem volt a pihenésre. De ahogy a tekintetem az ágyra tévedt, meg is torpantam. Mert valami volt az ágyamon....
Egy papírfecni, és egy hanglemez. És még mielőtt megnéztem volna a papírt, már tudtam, ki járt itt. Mert egy illat... és a belső ösztön azonnal megsúgta.
Kézbe vettem a lemezt, és ahogy végigfutott szemem a papír sorain, elmosolyogtam magam. Mi ez? Csak szimpla ajándék? Utalás? Békejobb talán?
Felkeltem, és feltettem a lemezt, hogy aztán az ágyon végigheverve, lábammal dobolva kísérjem a dalok ritmusát. Aztán hallottam, hogy odalenn bezáródik a bejárati ajtó, és csend lett a lakásban. Salvatoréék távoztak. Valami pedig azt súgta, menjek le, és beszéljek anyámmal.

(dolgozószoba)

Figyeltem egy darabig a papírfecnit, és a lemezt... mennyire jó ez az ötlet?
Végül csak nem vettem el... ott hagytam, és így indultam vissza Damonékhez.

(Dolgozószoba)

(Dolgozószoba)

Tudtam, hogy Damonnek jó a hallása, de... erre is kitaláltam valamit. Mikor bejöttem Klaus szobájába, megcsapott az illat, az a bizonyos, jellegzetes illat, amilyen csak Klausnak volt... na igen, az illatáról már felismerném.
A fürdőbe sétáltam, és megnyitottam a mosdó csapját, ezzel próbálva azt a hatást kelteni a vámpír füleknek, hogy tényleg a mosdóba mentem, majd visszasétáltam Klaus szobájába és körülnéztem.
Azt határozottan nem állítottam volna, hogy hiányzott ez a hely, mert nem. Mióta nincs túl sok közöm ehhez a férfihoz, hát a házasságom is tökéletesen működik.
És nem is akartam sokáig itt időzni, mert egyrészről féltem, hogy Klaus hazaér, másrészről pedig féltem, hogy Damon utánam jön. És ott volt még az is, hogy... nem akartam visszaemlékezni, mi minden történt ebben a szobában, mikor Tatia átvette a helyemet az én házamban.
Az ágyhoz léptem és leültem, hogy egy papírfecnire szavakat kezdjek firkálni...

"Kedves Klaus!

Na jó, ezt a "kedves" szót talán mégsem kellett volna annyira erőltetni...
Nagy sóhaj, majd folytattam.

Egyszer még hónapokkal ezelőtt eljöttem, hogy táncolni taníthass engem, és veszekedéssel végződött a találkozásunk. Akkor széttörtél egy lemezt a dühöd miatt. Hát... karácsony alkalmával, mivel ilyenkor senkit nem lehet gyűlölni, én is készültem neked valamivel, mert nem szeretek senkinek sem adósa maradni.

Elena"

Magam sem tudtam volna megnevezni, hogy milyen érzelmek vannak ebben, főleg mivel próbáltam közömbös maradni, és minden szót így megfogalmazni...
Közben pedig a levél mellé tettem a vásárolt lemezt, amit hát... egyáltalán nem volt könnyű és nem volt olcsó beszerezni...

[You must be registered and logged in to see this link.]

Jóleső nyújtózással tértem magamhoz, méghozzá arra, hogy a napfény egyenesen a képembe ragyogott bele.
- Jaj ne már... - morogtam, és kinyújtottam a kezem, hogy magamhoz húzzam Tatiát, de csak az üres levegőt markoltam meg.
Felültem, bambán bámulva az üres párnát magam mellett, aztán jókedvűen elnevettem magam.
- Gyors vagy, kis boszorkány - súgtam a levegőnek, mintha Tatia hallana engem, majd fürgén, és régóta érzett jókedvvel kirúgtam magam a takaró alól, hogy felöltözzek.
Tatia elment innen, az tény... de fura, most mégsem csalódottságot éreztem, hanem valami mást. Mert volt valami, amit még kimondatlanul is tudtam. Hogy a karácsonyra tett ígéretét semmilyen körülmények között nem fogja megszegni.
Úgy rohantam ki a szobám ajtaján, mint akit üldöznek, és bugyuta vigyorral az arcomon megindultam a vendégszoba felé, ahol anyám hangját hallottam.

(vendégszoba)

Csak fújtam egyet, amikor megemlítette Erint. Kibékülne vele? Hogyne! A gond csak a volt, hogy nekem is részem olt abban, hogy ilyenné vált. Elhagytam őt kiskorában, akkor, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rám. Csodálkozom, hogy ilyen lett? Hogy túlságosan is olyan, mint én?
Lehunytam a szemeimet, jólesően megborzongtam a csókjától és éreztem, hogy nemsokára magamon kívül leszek. - Jó éjt. - Suttogtam még azelőtt, mielőtt teljesen elaludtam volna.


Jól aludtam, mégis szinte már a nap első sugaraira felkeltem. Halvány mosollyal az ajkaimon nyugtáztam, hogy ugyanúgy keltem fel, ahogyan elaludtam: Klaus karjai között feküdve. Nem akartam őt felkelteni, ezért úgy bontakoztam ki az öleléséből, amilyen óvatosan és halkan csak lehetett. Bár az éjszaka csodálatos volt és örültem, hogy vele lehettem, nem akartam megvárni, míg felébred. Akkor csak nehezebb lenne elbúcsúznom tőle és sokkal kegyetlenebb módon történne a saját magamhoz való visszailleszkedés. Ezt pedig nem akartam átélni, ezért inkább - még akkor is, ha ez fordítottan arányos azzal, hogy azt mondtam neki, szeretem - úgy döntöttem, hogy hazamegyek.
Megkerestem a ruháimat és az öltözködés után visszasétáltam az ágyhoz, hogy lehajolva Klaus arcához apró csókot adjak neki. - Vigyázz magadra! - Belesuttogtam a fülébe, aztán vámpírsebességre kapcsolva elhagytam a házat. Így sokkal könnyebb volt...

Tatia birtoka

- Kecsegtetően... akkor jó. És tudod, ha már itt a karácsony... talán kibékülhetnél Erinnel is. Nem várom el, hogy barátnők legyetek, csak legalább ne akarjátok megölni egymást. Ő a lányod, és te az anyja vagy. Nem kell most válaszolnod... gondolkodj el kicsit a dolgon, oké? - dörmögtem, majd úgy helyezkedtem, hogy hátulról át tudjam ölelni Tatiát.
- Aludj csak édes... én meg vigyázok rád. És gyönyörködöm benned - csókoltam bele a nyakába. - Szép álmokat.

- Ez nagyon kecsegtető ajánlat. - Kacsintottam rá én magam is, miközben elképzeltem a jelenetet. De ezen még ráértem...nem is gondolkozni, hanem inkább elképzelni a dolgokat.
- És most? Pihenjünk? Bár szégyellem bevallani, de kissé elálmosodtam. - Megvontam a vállamat, de tényleg így éreztem. Lehet, hogy azért, mert már ara vágytam, hogy Nik karjai között ragadhasson magával az álom és reggel mellette ébredhessek fel.

- Te láttál már vérgőzös Télapót? - kérdezem vicces méltatlankodással. - Hm... a karácsony az embereknek szent dolog. Asszem, ívben lennénk kidobva a mennyországból, ha vadászgatnánk az év ezen szakában - dörgöltem az orromat vállának. - Sajnálom, de be kell érned az emberi kajával, a tasakos vérrel, és velem. Főképp velem, mert gyanítom, hogy végig fogom veled szeretkezni a lakás összes helyiségét... különös tekintettel a karácsonyfa alsó ága és a padló közötti régióra - kacsintok. - Sőt, ha akarod, Télapósapkát is akasztok a micsodámra, és táncolok egyet neked.

- Felőlem lehetünk nálam. Csak ha lehet, akkor tényleg ne csináljunk családi karácsonyt, mert a lányomat eszem ágában sincs meghívni. - Néztem rá komolyan, de aztán újra egy mosoly ragyogott fel az arcomon és megcsókoltam. Tény, hogy érdekes lesz ez az ünnepeljünk együtt dolog, de egyszer mindent ki kell próbálni, nem igaz. Főleg,h a olyasvalamiről van szó, amit ezer éves létemre még sohasem csináltam.
- Akkor a karácsony kereteibe nem fér bele a vadászat? - Pislogtam rá szinte már tündérien, de már vigyorogva.

Felragyogott a mosolyom, ahogy Tatia - előzőleg némileg vonakodva - de rábólintott a közös karácsonyra.
- Klassz lesz, meglátod - birkóztam őt nevetve magam alá. - Nálad lenne a legjobb, ott tényleg kettesben lehetünk. Lehetne karácsonyfánk is, mint az embereknek. Bár nyilván iszonyúan fog kinézni, mert én még sosem díszítettem ilyet. És kapnál tőlem valami ajándékot is, olyat, ami csak és kizárólag a tiéd. Kivételesen jó fiú és lány lennénk, és csak tasakból vacsoráznánk, aztán csak ülünk majd egy üveg borral a meleg kandalló előtt... hogy tetszik a program? - vázoltam a lényeget.

Azt hiszem ez volt az a pont, amikor a legjobban meglepődtem. Töltsem vele a karácsonyt? Ha őszinte akarok lenni, akkor bevallhatom, hogy én már azt sem tudom, mi az a karácsony vagy egyáltalán hogyan ünneplik. Úgy látszik, hogy egyre gyakrabban jönnek elő az olyan dolgok, amelyek csak régen számítottak az életemben. Ez is ilyen volt.
- Én... - Kezdtem bele kissé bizonytalanul, de nem akartam elutasítani. Nem szerettem volna megbántani vagy éppen újra nagyon-nagyon-nagyon távol kerülni tőle. Legalább egy kis ideig nem. - Benne vagyok. - Nyögtem ki végül. - Érdekes lesz, de benne vagyok. - Végül még el is mosolyodtam, mert tényleg újdonság lesz számomra az az egész ünnepeljünk dolog.

Akkorát sóhajtottam, mint egy kisebbfajta tornádó, de átadtam magam annak a jóleső érzésnek, hogy a hajamat simogatta.
- Igen, tudom hogy időt kértél. Én pedig megígértem, hogy meg is adom - mormoltam lágyan. - Csak néha elragad a hév, és az érzelmek. Ennyi az egész - futtattam kezem végig a combjain.
- Nagyon jó veled - szaladt ki hirtelen a számon. - Bárcsak sose kéne elmenned. Jó veled elaludni, és jó veled felébredni. Szeretem azt az érzést. És amúgy is... mindjárt jön a karácsony. Persze, ezer éve nem ünnepeltem. Vagy ha igen, hát akkor azt most inkább ne is említsük - emlékeztem vissza, hogy a karácsonyt nekem általában egy-egy félmeztelen, piros sapkás hölgyike jelentette, akiket dolgom végeztével szépen ki is nyírtam.
- Van egy ötletem - támaszkodtam a könyökömre újra. - Csak hogy építsük mindketten egymást egy kicsit... ünnepeljük meg a karácsonyt. Csak mi ketten, te és én. Mintha emberek lennénk. Mit szólsz hozzá?

Én magam is elkeseredtem arcát látva. Ezt tényleg én váltom ki belőle? Még ennyi idő után is? Annyira elképzelhetetlen volt számomra, hogy tényleg szeret. Talán ezért is próbálok állandóan harcolni vele és dacolni ellene. Vajon ez lenne az oka?
- Ne csináld ezt, Nik. - Felé hajoltam, hogy megsimogassam az arcát, aztán pedig a hajára vándoroljanak az ujjaim. Nem akartam őt megbántani, egyszerűen csak közölni akartam vele az én gondolataimat is. Ez az egész egyáltalán nem könnyű egyikőnknek sem és soha nem is lesz az. Erre már rájöttem. - Tudod, hogy milyen vagyok. Már mondtam neked, hogy szükségem van az időre, mert én nem vagyok ehhez hozzászokva. Ezer év alatt kihalt belőlem minden érzelem, csak az nem, hogy szeretlek. A többit újra kell építenem. Ezt meg kell értened. - Komolyan néztem a szemeibe, közben pedig szakadatlanul a haját simogattam. Reménykedtem benne, hogy elfogadja a válaszomat és jól fog rá reagálni. Nem akartam egy újabb összetűzést...most nem. De ha ez következik, hát állok elébe...

Csak hümmentettem egyet a válaszára, és felkönyököltem.
- Túl emberi - morogtam. - Értem - mondtam keserűen és megbántva, majd visszaejtettem a párnára a fejem. - Elmondtam, hogy szeretlek. Azt hittem te is szeretsz úgy, ahogy téged én - sóhajtottam. - De mindegy, hagyjuk. Nélküled semmi vagyok, az a piszkos igazság. Veled pedig egyszerre vagyok Klaus, a hatalmas hibrid, és Nik, az a bolond szerelmes fiú az ősi időkből.

Apró mosoly jelent meg az ajkaimon. Hogy Mikael itt nem bántana? Én erre akkor sem vennék mérget, ha Esther esetleg kedvel és Klaus is itt lenne mellettem. Az a férfi kiszámíthatatlan. Már ezer évvel ezelőtt is ez volt, miért lenne éppen most másmilyen? Én pedig azt hiszem, hogy eléggé féltem tőle... már biztosan tudja, hogy a városban vagyok, de ha eddig nem keresett, akkor nem állhat a megölésem a listája első helyén. Mindenesetre szépen elkezdtem nyugtatgatni magam.
- Nem erről van szó, Nik. - Bambán pislogtam rá, amikor meghallottam az ajánlatát. Pár másodpercig még megszólalni sem tudtam, annyira megleptek a szavai. Ezt tényleg komolyan gondolja? - Ez nekem... túl emberi lenne. Én azt hiszem, hogy...már nem tudnék így élni. - Nagy nehezen ránéztem és kíváncsian vártam, hogy fog reagálni. De el kellett neki mondanom, hogy én mit érzek és mit gondolok erről.

A kellemes, önfeledt pillanatok után vissza a valóságba... ilyen volt az életünk.
Óvatosan elhagytam Tatia testét, és mellé hevertem az ágyra, magammal húzva őt is, hogy félig a mellkasomon feküdhessen.
- Engem megtalált, az tény. És nem tudom eldönteni, melyikünket gyűlöli jobban, téged vagy engem. Versenyben állunk az első helyért. Engem csaknem megölt... ha veled tenné, belehalnék - mondtam ki őszintén. - Itt nem merne bántani. Anyám sosem engedné. Ő kedvel téged - emeltem az ajkamhoz Tatia tenyerét, és megcsókoltam. - Már csak ezért is megérné itt lenned. A másik ok meg én lennék. Az sem lenne utolsó, nem? - nevettem, és a haját simogattam. Túlzottan is élveztem a békét, ami jelenleg körülvett.
- Vagy esetleg nem akarsz a családommal élni? - kérdeztem aztán. - Nekem nem gond. Lehet közös házunk. Csak a miénk, kettőnké. Ahogy annak idején közös kunyhót akartunk, emlékszel.