Felsóhajtottam, és felpattantam, szinte csípőre tett kézzel figyelve őket.
- Egyikőtök sem megy sehová! - sétáltam el az ajtóig, szinte parancsolón mondva ki a szavakat. - Mégis min változtatna az, ha bántjátok? Erin halott marad! - mondtam mindkettejüknek. PErsze mindkettejük makacs öszvér, szóval nem is értem, mit akarok elérni. Talán védeni őket...
- Gondoljatok bele, Erin egy erős vámpír volt, és mégis megölte őt. Mennyi erőfeszítésébe telne ellenetek is szereznie valamit, amivel eltesz titeket láb alól? Nyugodjatok végre... LE!

- Nem tudom, hogy miért tette. Tényleg nem... én is azt hittem, hogy szereti Erint annyira, hogy ne bántsa. De mindketten láttunk már rá példát, hogy mi lesz az egyébként öröknek ígérkező és mindent túlélő nagy szerelemből... - Megköszörültem a torkomat, elvégre nem ezért voltam itt, de... mindig eszembe jutott ez a tény. Most viszont el kellett hessegetnem a gondolatot.
- Hol tanyázik? Honnan tudjam? Nem élek vele. - Válaszoltam ingerülten Klaus kérdésére. - De ha meg akarod keresni, hogy utána megöld, én is veled megyek. A lányomról van szó. - Néztem rá komolyan. És ha én valamit elhatározok, akkor azt senki sem veri ki a fejemből.

- Szóval Christopher... - álltam talpra, és a kabátomért nyúltam. - Merre találom? Hol szokott tanyázni? Ha nem mondod el magadtól is megtudom. Meg fogom ölni - húztam fel a cipzárat. - Szóval, merre van ez a patkány?

Na tessék, csak kiugrott a nyúl a bokorból, méghozzá hogy KLaust nagyon is érdekli a dolog. Merthogy... ööö... tudni akarta azt, amit viszont Tatia nem.
És amit ezek után hallottam, az már végképp sokkolt. - A férje...? - kérdeztem vissza meglepődve, és ekkor mmár úgy éreztem, nekem is kell egy ital.
- De mi oka volt erre? Mikor megmutattam neked a múltat... a lányod emberi életét, magam is éreztem, mekkora erővel bírt az a szerelem, ami kettejük között kialakult - döbbentem le egyre inkább.

- Nem, nem akarom. - Ráztam a fejemet határozottan. Hiszen tudtam, hogy ki ölte meg, így viszont Esther is megtudta volna... azt meg nem akartam, hiszen akkor Klaus is megtudná és akkor bezárul a kör. Vége lenne a történetnek.
Már éppen meg akartam szólalni, amikor Klausnak eszébe jutott, hogy Esther neki mutassa meg, hogy mi történt. Na ez végképp nem jó!
Felpattantam a helyemről és Klaus mellkasára tettem a tenyereimet, mintha meg akarnám állítani. Erről volt szó, de mégis rögtön elkaptam onnan a kezeimet, viszont ettől függetlenül mélyen a szemeibe néztem. - Tudom, hogy ki volt az. - Nyögtem ki... nem azt fogom elmondani, hogy ki ölte meg, hanem hogy kinek a megbízására. És így megvan a bűnbak, akit megkereshet. - Christopher volt az, Erin férje... akivel a bálon találkoztatok. - Nyeltem egy nagyot.

Egy fintorral reagáltam csak le anyám leszúrását, majd felcsillant a tekintetem.
- Rajta! - adtam ki az utasítást. - De ne Tatiával. Csináld velem! Látni akarom, ki tette ezt Erinnel! - heveskedtem, bár így némileg elárultam magam, hogy jobban érdekel a dolog annál, mint amit mutatok. - Gyerünk!

- Tégy egy szívességet Niklaus, és hallgass, ha nincs egy helyzethez illő szavad sem! - rivalltam rá a fiamra nem szép hangnemben, de mi mást tehettem volna, Tatiáért most jobban aggódtam. HIszen elveszítette az egyetlen lányát. Aki ugyan... látszólag soha nem szerette, de nagyon jól tudja mindannyiunk, hogy a látszat csak elmélet. A gyakorlat teljesen más.
- Sajnálom, Tatia... sajnálom - mondtam újra, még mindig olyan ábrázattal, mint aki nem is hiszi el az utolsó percek történéseit. - Talán... tudunk tenni valamit - nyeltem egyet. - Ha tudni akarod, mi történt és hogyan... talán megmutathatom neked. Ha látni akarod - ismételtem el újra. Már csak az volt a kérdésem, hogy vajon honnan értesült a lánya haláláról?

Esther lehúzott a kanapéra és eléggé hülyén éreztem magam, miközben a kezemben a whiskyt szorongattam, amit Klaus a kezembe nyomott. Most vele tettem volna azt, amit nemrég Curtis-szel, a gond csak az, hogy ő nem lenne annyira potenciális célpont. Bár ez sohasem akadályozott.
- Nem tudom. - Csóváltam a fejem. Hazudtam, méghozzá nagyon nagyot. De ebben profi voltam, egész életemben ezt csináltam. Nem akartam, hogy Klaus megtudja, ki tette, hiszen ő néha még rosszabb volt, mint én. Ő képes lett volna megölni Curtist, ezt viszont nem akartam... hiszen hiába beszélt így Klaus, tudtam, hogy nagyon is érdekli a dolog. Talán még össze is fog törni... hiszen szerette a lányomat. - Fogalmam sincs, hogy... hogy ki tette.

- Ezer évet élt. Tízszer többet, mint egy átlagos ember. Megélt ez alatt mindent, amit lehetett - mondtam közömbös hangon, és italt töltöttem Tatiának is, majd a kezébe nyomtam. Legszívesebben üvöltöttem volna, de.... valamiért nem tehettem. Előttük semmiképpen.
- Engem is érdekelne, hogy ki tette ezt vele - jegyeztem aztán meg, visszaülve a fotelba. A hangomban viszont kb annyi érzelem volt, mintha azt akartam volna tudni, hogyhogy tíz forinttal drágult a kenyér....

Nem tudom, hogy min kellett volna jobban meglepődnöm. Azon, hogy az egyik legidősebb vámpír halott, vagy azon, ahogyan erre Klaus reagált. Hiszen három szóval elintézte, mint akit egyáltalán nem érdekel, mi is történt a két nappal ezelőtt még általa szeretett nővel. És ezért szívem szerint újra felpofoztam volna. Hogyan lehet tényleg ennyire érzéketlen?
- Ki tette, Tatia? - kérdeztem tőle, miközben nem érdekelve, hogy Klaus szobájában vagyunk, lehúztam őt a kanapéra, és megfogtam a kezét. - Tudom, hogy milyen érzés elveszíteni egy gyereket. De mégsem tudom annyira, hogy teljesen együtt tudjak érezni, és érezzem a te fájdalmad... - suttogtam. Hiszen az én fiam nagyon fiatal volt még... nem volt ezer éves, mint Tatia lánya.

Legszívesebben elbőgtem volna magam és beültem volna az egyik sarokba, hogy senki se szóljon hozzám vagy nézzen rám... vagy engem is öljenek meg és akkor legalább vége lenne ennek a nyomorult életemnek... de nem tettem... nem tehettem. Annyira rossz volt így, hogy minden rossz egyszerre történt. Ezer évig éltem világom, most pedig minden összejátszott ellenem.
- Ne beszélj így, megértetted? - Szűrtem mérgesen a fogaim között Klaus felé, de elcsuklott a hangom. Hogyan viselkedhetett ennyire... ennyire... szó nincsen rá, hogy hogyan. Tudtam, hogy nem azt érzi, amit mutat, de ennek ellenére nagyon idegesített ez a nemtörődöm stílus. - Szeretted őt, legalább annyi tiszteletet mutass, hogy nem így viselkedsz. - Vetettem oda neki, mivel legszívesebben ismét a falra kentem volna emiatt. De csak annyit tettem, hogy Esther felé fordultam.
- Most tudtam meg... megölték... valaki megölte. Csak ennyit tudok... megölték. - Motyogtam elkeseredetten. Nem akartam elmondani, hogy ki tette... ezek után még komolyan védem Curtist?

Meglepődtem. Többszörösen is. Először, mert - nem várt módon - Tatia vihargyorsan levakarta magáról a kezeimet, és csakhamar már a tarkóm koppant a falon jókorát. El is felejtettem, mennyi erő van ebben a lányban. Tüzes teremtés volt mindig is... azért is bolondultam bele annyira, annak idején.
Aztán jött a ledermedés, mikor kimondta az utolsó szavakat. Úgy éreztem, mint akinek egy meteor csapódott a gyomrába, teljes erővel. Levegőt sem kaptam néhány másodpercig, csak megbabonázva meredtem Tatiára.
- Erin.... meghalt? - suttogtam döbbenten, sápadtan. Aztán összeszedtem kissé magam, és elfordulva egy újabb pohár italt töltöttem magamnak. - Szép élete volt, nem? - kérdeztem, háttal állva nekik, hogy ne láthassák az arcomat. Mert az teljesen mást tükrözött, mint a szavaim.

Sejtettem, hogy nem lesz kifizetődő Klaus hozzáállása. Hiszen Tatia elég gyorsan falra kente, és a torkánál fogva sziszegte a képébe az igazságot. Most vele kellett egyet értenem. Mert valami nagyon rossz érzelem volt a gyomromban. És tudtam, hogy valami történt a lánnyal... Tatia lányával.
Ahogyan visszafordult felém, és megjelent egy könnycsepp a szemében, már minden hitet elveszítettem annak reményében, hogy talán valami jó is következik ma. És a szavai... éreztem,hogy felgyorsul a légzésem a "halál" szó után.
- Hogy... hogy micsoda? - kérdeztem vissza. Eleinte azt hittem, a fülem csengett. - Tatia... de mégis... hogyan... ? - vált tekintetem értetlenné, miközben már egyre inkább megértettem, miért borult i ennyire.

Ahogy Esther elém sétált éreztem, hogy végre találtam valakit, akiben teljes mértékig megbízhatok és aki előtt nem kell eltitkolnom, hogy nekem is vannak gyengébb pillanataim. Esther már a kriptában is bebizonyította, hogy törődik velem, ezért is mertem idejönni hozzá. El akartam mondani, hogy miért vagyok szomorú, dühös és ingerült... viszont azt nem akartam, hogy Klaus is hallja.
Már válaszoltam volna neki, amikor Klaus előttem termett és megragadta a vállaimat, miközben rámrivallt. Egyébként sem tűrtem volna, most pedig sokkal gyengébb volt az idegrendszerem, így lelöktem magamról Klaus kezeit, megragadtam a nyakát és a falhoz szorítottam úgy, ahogy az erőmből kitellett, közben pedig ismét megjelentek rajtam a vámpírlét jelei.
- Miért érdekel téged, amikor megcsaltad? Ha nem tetted volna, akkor ott lettél volna mellette és nem történik meg ez. - Sziszegtem az arcába a torkát szorítva, de aztán rájöttem, hogy ezzel semmit sem érek el. Annak ellenére, hogy fel voltam paprikázva, elengedtem Klaus nyakát és keserveset sóhajtottam, miközben éreztem, hogy megtelik a szemem könnyel. - Erin... meghalt. - Suttogtam olyan halkan, hogy én magam is alig hallottam.

Mintha rugó lökött volna fel a fotelból, úgy pattantam talpra, és máris Tatia előtt termettem.
- A fenéket! - hörögtem anyámnak, miszerint külön akarják megbeszélni a dolgot. - Mi van Erinnel? - ragadtam meg Tatia vállait. - Beszélj, Tatia! Mi történt?

Nem túlzottan díjaztam most Klaus szavait. Szemmel láthatóan Tatia kiborult valamin, és ez ilyen hülyeségek nem biztos, hogy ide valóak. Ezért rá sem hederítettem arra, miszerint talán újra felmelegítené az ágyát Tatiával. Ha én elhagyom ezt a szobát, Tatiával együtt megyek ki, szóval ne tervezzen a fiacskám semmi ilyesmit.
- Mi történt, Tatia? - kérdeztem újra, már megállva előtte, és aggodalmasan néztem a szemeit. Talán nemrég sírt...? És mikor a lányát említette, méginkább elfogott valami rossz érzés. Nem szívleltem még ugyan túlságosan Erint, de már kezdtem beletörődni, és elfogadni őt.
- Ha nem akarod Klaus előtt mondani, lemehetünk a dolgozószobába - ajánlottam fel. Kétlem, hogy KLaust ne érdekelte volna... de ki tudja, talán mégis eltűnt belőle minden érzelem.

Az biztos, hogy n is meglepődtem, mivel az nem volt betervezve, hogy Klaus-szal is találkozom. Sőt, életem végéig el akartam kerülni őt. Egyszer már sikerült, másodszorra miért ne menne?
- Maximum álmaidban. - Vetettem oda Klausnak és hirtelen azt is elfelejtettem, hogy miért jöttem. Azért be kellett vallanom, hogy... titkon jólesett újra látni őt. De ezt felülmúlta az, hogy ugyanazt tette a lányommal, mint velem is... és a tény, hogy a lányom már nincs többé.
Esther felé fordultam. - Történt valami, ami... amit nem tudok elhinni. Én... a lányomról van szó. - Néztem rá rökönyödötten. Nem akartam kimondani, hogy mi történt, mivel nagyon nehezemre esett.

Vállat rántottam, jelezve, hogy nem igazán érdekel a pofozkodás, de szóban reagálni már nem volt időm, mert a küszöbön olyasvalaki jelent meg, akit álmomban nem gondoltam volna.
- Nocsak, Tatia... - mondtam, legyűrve a meglepetésemet. - Ha azért jöttél, mert hallod, hogy megürült az ágyam, bármikor megosztom veled. Feltéve, ha anyám kimegy, mert előtte azért mégsem... - vigyorogtam kajánul.

- Ezért a felfogásért egy normális nő felpofozna, Niklaus! - néztem a szemeibe mélyen, kissé dühösen, vagy inkább nagyon?
Erre már nem tudtam volna válaszolni, mert a következő pillanatban hallottam az ajtóból valamit, és eltelt körülbelül fél másodperc... Tatia jött. Tatia...de miért? Végignéztem rajta, és láttam, hogy történt valami. Nem is akármi. Őt még talán soha nem láttam vámpírként kibukva. És ez bennem is félelmet keltett. Mert ez nyilván okkal történt.
- Tatia... - fordultam felé, de most még a kedves mosolygás sem ment, annyira rám hozta a frászt.
- Mégis mi történt? - léptem hozzá közelebb, levéve a tekintetemet Klausról.

Charlotte birtoka ;; Nappali

Egy lendülettel száguldottam ideág. Esther azt mondta, hogy bármi történik velem nyugodtan jöjjek hozzá és meghallgat. Most erre volt szükségem... mert bár pár másodpercre enyhült a fájdalmam, míg megharaptam Curtist, de be kellett vallanom, hogy ki voltam bukva... az elmúlt időszakban már sokadszorra és ez nagyon nem tetszett nekem. Utáltam ezt az érzést mindennél jobban!
Csakis arra koncentráltam, hogy megtaláljam Esthert, semmi más nem érdekel. Hallottam, hogy Klaus szobájában van, így egyenesen odamentem, mindenféle kopogás vagy ilyesmi nélkül benyitottam, beléptem a küszöbön, de aztán megtorpantam. Klaus is itt volt, erre pedig... nem voltam felkészülve. Gondolhattam volna, hogy ismét itt lakik, hiszen szakított Erinnel... te jó ég... ő még valószínűleg nem tudja, mait én már igen.
- Én... - Kezdtem bele kissé zavartan, de aztán megköszörültem a torkomat és magabiztosabban folytattam. - Beszélnünk kell. Azt mondtad, bármikor felkereshetlek és most... - Néztem Esther felé.

- Mit tettem Erinnel? - visszhangoztam. - Semmit a világon. Talán pont ez volt a baj... Mert nem vele tettem, hanem valaki mással - vigyorogtam, és bedobtam az italt. - Mondjuk úgy, vannak még tüzes nők a Grillben - emeltem meg a szemöldökömet. - Azt hiszem, érett ez már anyám. Mint mindig is tudtam, nem nekem való a szerelem. Felpróbáltam az anyját, a lányát... voltak kellemes időszakok mindkettővel, ennyi - mondtam hányaveti módon, eltitkolva, hogy ami Erint illeti... azért sajnálom a dolgot.

Már nem voltam képes magamra venni szavait. Olyan vagyok, mint Mikael. Na és? Ő a férjem... akit még mindig szeretek, valahol a szívem mélyén, a gyűlöletem után. Mert így van... egyszerre gyűlöltem és szerettem őt.
- Mit műveltél, Klaus? Mit tettél Erinnel? - kérdeztem tőle, de próbáltam úgy beszélni, hogy ne tükröződjön érzelem a hangomban.

- Tudod mit anyám? - kérdeztem, és az itallal a kezemben elvetettem magam a fotelban. - Igazad van, méghozzá tökéletesen. Nekem nem való a szerelem. Talán nem véletlen kerültem az érzelmeket ezer éven át. De abban tévedsz, hogy ezeket az "értékeket" én mocskolnám be. Azok mocskolnak be engem. A határán voltam, hogy olyan legyek, mint Salvatore. Akkor meg el is áshatnám magam. Most már, hogy nincs ami mássá tehet, koncentrálhatok a célomra. Az uralkodásra - vigyorogtam el magam. - És ne fenyegess anyám, nem áll jól neked. Sőt, tudod mit mondok? Semmivel nem vagy te másabb, mint Mikael. Ő is az életemre tör. Úgy, ahogy te is. Megszállottan, őrülten.

Nem tudom, erre mit is mondhattam volna. A szemembe vetette az igazságot. A színtiszta igazságot, és ezt nem tagadhattam le. Miattam lettek ilyenek, és jogos az is, hogy nem panaszkodhatnék...
- Megoldhatnám ezt a problémát, amit okoztam, Nik. Elvehetném az életeteket, hiszen én teremtettem meg nektek azt. De mire mennék, sajnálatos módon túlzottan kedves vámpírok is származnak a vérvonaladba... - forgattam meg a szememet. Azt hiszem, most először fordult elő az, hogy szemben állt egymással az a Niklaus, aki ezer éven keresztül ölte az embereket. És az az Esther, aki meg akarta ölni őket. Mert ez lenne a végzetük, mint mindenki másnak. A halál.
- Nem tudom, mit műveltél, nem tudom, mi váltotta ki Erinben azt, hogy kidobott... de jól tette - mondtam ki aztán az igazat, teljes őszinteséggel a szememben. - Igazad van, nem valóak neked az emberi érzelmek. Nem vagy JÓ rájuk! Te csak bemocskolod a szerelmet, a szeretetet, minden olyan fogalmat, amit soha nem leszel képes átérezni, vagy magadénak mondani! Igen, egy gyilkos vagy! - meredtem a szemeibe, már belegondolva abba, hogy ezek után újra koporsóba kerülök. - Elutasítod azt, és azokat... akik hajlandóak lennének téged így is szeretni. Nem tudom, mit fogsz tenni, nem tudom, hány ember fogja vesztét lelni ebben a szakításban, de abban biztos lehetsz, hogy ha még egy ember vére száraz majd a kezeden... én juttatlak koporsóba téged! - mondtam neki rezzenéstelenül.

- Mondták már anyám, hogy pénztártól való távozás után nincs reklamáció? - néztem anyám szemébe. - Ezek lettünk. Ezt teremtetted velünk. Gyilkosokat. Halhatatlan, romolhatatlan, lélek nélküli gyilkosokat. Késő bánat. Fogadd el, hogy ez van, és kész. Amúgy is, mit érdekel téged néhány ember? - csaptam a takaróra mérgesen. - Tápláléknak valók, semmi másnak. Van belőlük elég, ne aggódj. Több milliárd. Mi az a néhány, amit mi zsákmányul ejtünk? - másztam aztán ki az ágyból, és felhúztam a nadrágomat.
- Nagyon hirtelen jött nálad ez az aggodalom - sétáltam el a szekrényemig, hogy italt öntsek magamnak, és a vállam felett hátranéztem. - Most, hogy már nem vagyok együtt Erinnel, aggódsz a nem létező lelkemért, vagy aggódsz, hogy dühömben kiirtom a várost?