|| Pince ||

[You must be registered and logged in to see this image.]

A dacom csak addig tartott, amíg az ajtó be nem csapódott anyám után. Aztán lehullik arcomról a maszk, és újra atveszi helyét a fájdalom. Szinte önkívületben lépkedek fel a lépcsőn, és minden lépéssel pislogom vissza a könnyeimet. Nem akarok újra utat engedni nekik. Nem akarom, hogy újra letaglózzon a veszteség, a fájdalom. Az egyetlen reményem most anyám, hogy ő tud valamit tenni, hogy vissza tudja hozni Niket az életbe. De mi van, ha mégsem képes rá? Vagy mi van, ha csak azért találta ki az egészet, hogy lecsillapítson, megszabaduljon tőlem, hogy nehogy a kétségbeesésem rajta csattanjon. Aztán bújkálásra biztat. Néha tényleg egyáltalán nem értem ezt az egész elcseszett családot. Egyedül Nik volt az, akit minden szörnyűsége ellenére meg tudtam érteni, mert mellette voltam végig, vele együtt átéltem minden szörnyűséget, tudtam, mi mindenen átment már. Képtelen vagyok felfogni, hogy valóban meghalt. Muszáj kapaszkodnom abba a kis reménysugárba, amit anyám felvillantott előttem.

[You must be registered and logged in to see this image.]

Nehéz sóhaj tör fel belőlem, aztán felocsúdok, és ekkor jövök rá, hogy hol is vagyok. Nik szobájában kötöttem ki, de annyira lefoglaltak a gondolataim, hogy észre sem vettem, hogy végig ide tartottam. Előbb csak az ajtóban toporgok, nem nagyon megy, hogy erőt vegyek magamon, és beljebb sétáljak. Pedig alig két napja voltam itt utoljára, amikor a bátyám megbízott, hogy pakoljam össze a holmiját, ami a menekvéshez kellhet. Nem tartott sokáig a bújkálásunk. Lassan belépkedek, ujjaim végigfuttatom az ilyen-olyan személyes tárgyakon, a munkaasztalán, melyet a félkész munkái borítanak. Rosszul vagyok a gondolattól, hogy talán ez minden, amit maga után hagyott. Nem veszíthetem el. Nem lehet így vége. Nem hagyhat magamra. Vissza kell térnie, hogy bosszút álljunk Mikaelon. Mikael! Gyülölöm őt. És ez az érzés olyan intenzíven tör rám hirtelen, hogy tombolni támad kedvem, törni, zúzni, mindent felégetni magam körül.

Nem tudom, Nik alaposan végiggondolta-e, hogy velem csomagoltassa össze a holmiját. De teszem, ami tőlem telik, és megtöltöm a bőröndjét. Nagyon igyekszem, hogy ne csupa kacattal legyen teli, de egyre idegesebb, türelmetlenebb vagyok, és néha már azt sem látom, mit hajítok épp bele. Remélem, minden megvan, amire szüksége lehet. Két bőrönd. Ennyi csak, amit magunkkal viszünk ebből a városból, ahol hosszú idő után végre egy kicsit letelepedhettünk. És mi értelme volt? De nem kesereghetek tovább. Össze kell szednem magam. Nik vár.

|| Dolgozószoba ||