Hát ez egyre meredekebb. Mintha Tatia féltékenységi hisztit rendezett volna, bár meg is értem, azok után, hogy mi minden történt a múltban. De hát... azt hiszem, a fiam és a hasonmás már akkor se kötnének ki egymás mellett, ha kötelezném őket rá. márpedig... nekem szükségem van arra a gyerekre... a vérére legalábbis nagyon. Felsóhajtottam, és végignéztem a gyógyíren. - Ne veszekedjetek. A hasonmás kezeiben lesz a legjobb helyen. És nem, nem fog Klausnak hálálkodni. Bár nem értem, miért pont neki akarod adni azok után, hogy olyan csúnyán átvert. Biztosra vettem, hogy inkább hagyod szenvedni vámpírként, mintsem megmentsd néhány hibrid miatt.

Szóval van egy másik gyógyír is? Mi van itt, valami gyógyírgyártó cég nyitotta meg a kapuit? Eszméletlen! De az mindennek a teteje volt, amikor Klaus elmondta, hogy kinek szánja a gyógyírt. Elena Gilbertnek? A hasonmásomnak? Újra itt vagyunk... ezt nem hiszem el, komolyan. Én voltam a hülye, hogy nem öltem még meg azt a kis angyalkát. - Tudod mit? Vidd el neki. - Tártam szét a karjaimat, de közben gúnyosan felnevettem és megcsóváltam a fejemet. - Biztos vagyok benne, hogy imába fogja foglalni a nevedet, hogy megszabadítod a vámpírlét átkától, hogy vagy olyan kegyes hozzá és neki adod a gyógyírt, nehogy egy szörnyetegként kelljen leélnie az életét. - Forgattam meg a szemeimet. - Utána pedig majd csak győzzön hálálkodni. - Vágtam kötekedő, undok fintort. Ez van, gyűlöltem a hasonmásomat, jobban, mint bárkit a világon.

- Mi a jó fenének ez neked? - meredtem Tatiára. - Az előbb azt mondtad, nincs célod vele. Akkor meg? Csak azért adjam neked, hogy nézegesd? - telt meg a hangom némi gúnnyal. - Annak adom oda, akinek fontos, hogy újra ember legyen. Hogy ő akarja-e vagy sem, az engem nem érdekel. De a segítségével újra gyárthatok hibrideket... és a vére újra fegyver lehet a kezemben - morfondíroztam hangosan. - Ha utána még annyira akarod ezt a tetves gazt, hát a tiéd - mondtam aztán Tatiának türelmetlenül. - Nyilván marad még illata. Elena Gilbertnek nincs akkora orra, hogy az összes bűzt kiszippantsa belőle.

- A mai napig azt hittem, hogy ez a gyógyír csak egy legenda. És nagyon úgy tűnik, hogy hiába létezik, nem sok értelme van rátok nézve. De van egy másik... amit még nem siekrült megszereznem. De már csak idő kérdése - feleltem inkább Tatiának, majd Klaus felé fordultam, és a hajamba túrtam. - És mégis kinek akarod odaadni? - kérdeztem meglepve. De ekkor már Tatia is felcsattant. Remek. Főképp ha mindhármunk másnak szánja a gyógyírt. Mondjuk én tudok várni... megtalálni azt a másikat. Ezen meg osztozzanak ők, mint hisztis kamaszok.

Még jó, hogy ültem, mert nagy valószínűséggel nem tartottak volna meg a lábaim. Tehát a mi fajtánkat, az idős, erős vámpírokat csak ideig-óráig változtatja vissza emberré ez a dudva. Nem nagyon érdekelt, hogy Mikael nem tudott erről, ez akkor is nevetséges! - Szóval ennyi? - Álltam fel a helyemről elhűlve. - A rózsa hat, de aztán az idős vámpírok visszaváltoznak? Ennek mégis mi értelme? És mi van azzal a legendával, hogy aki beveszi a gyógyírt, az végleg ember marad? - Néztem Esther-re kérőd, de aztán mégis Klaus felé kaptam a fejem. Oda akarja adni valakinek a gyógyírt? Megőrült? Felcsapott Teréz anyának vagy az agyára ment az emberi lét? - Mégis kinek akarod odaadni? - Vontam fel a szemöldökömet. - Az a gyógyír az enyém... nem érdekel, hogy csak kis ideig hat, az sem, hogy lehet, hogy nemsokára elhervad... akkor is az enyém. - Bukott ki belőlem, hiszen... hirtelen valamiféle vágyat éreztem aziránt, hogy egy kis időre, csupán egy nagyon kicsire én is újra ember legyek. Élő, emberi lény. Vagy lehet, hogy pusztán a birtoklási vágy beszélt belőlem. Igen, lehet.

- Tehát akkor újra az leszek, aki voltam? - szakadt fel belőlem a megkönnyebbülés, bár azért némi kétely még élt bennem. Mi van, ha anyám rosszul tudja, vagy - ismerve a szerencsémet - rajtam nem így fog működni.
- Tehát Mikael ezek szerint a saját csapdájába esett - dörgöltem a kezeimet már kárörvendően. - Ez jó hír. Nagyszerű. Mert erről a fejleményről nyilván nem tud - vontam fel a szemöldökömet, és elgondolkodtam anyám következő mondatán.
- Hm. Szóval csak újszülöttekre hat - ötlött az eszembe valami. - Azt hiszem, tudom, kié lesz a gyógyír, anyám. És ne is próbálj eltántorítani ettől.

- Ez csak egy... virág... - néztem kettejükre feltáltva. Láttam Tatia arcán valami furcsa dühöt. Nyilván nem erre számított azok után, hogy az iménti szavaiból kivéve, szövetséget kötött Mikaellel.
- Nem fog egy ezer éves vámpírt újra emberré változtatni. A legenda, miszerint a virág létezik, ezek szerint igaz. Mikael ezt ki is használta, és megtalálta. De arról talán nem tudott, hogy ez... mit sem ér egy ezer évessel szemben. Még rajtad sem válna be, Tatia. Ahogy a lányodon sem... talán még Katerinán sem - néztem tovább a családfát, hogy nagyjából értsék, miről is próbálok beszélni. - Túl régóta vagytok vámpírok ahhoz, hogy ez hatással legyen rátok. Viszont a fiatalabb, újszülött vámpírok ellen... - sóhajtottam fel, és elfordultam tőlük.

Eltátottam a számat. Persze, hogy Klaus örült a hírnek, valószínűleg nagy kő esett le a kis ideje normálisan dobogó szívéről a hír hallatán, de én nem voltam annyira elragadtatva a hírtől, hiszen ez csak azt bizonyítja, hogy Mikael ismételten átvert. A gyógyírrel kapcsolatban ez a második hazugsága, elvégre nem elég, hogy magamnak akartam a szert, most még az is kiderül, hogy a hatása mulandó?
- Ez nem lehet. - Motyogtam. - A gyógyírnek úgy kellene hatnia, hogy az visszafordíthatatlan legyen. Én erről a fajta gyógyírről tudok. Akkor miért mondod azt, hogy elmúlik a hatása? - Kérdeztem Esthert már igencsak érdeklődve.

Lassan, nagyon lassan eljutott az információ az agyamig. Végre valahára.
- Na várj... - néztem összehúzott szemekkel anyámra, de már a szám sarkában megjelent a vigyor. - Azt akarod mondani, hogy holnapra... ez elmúlik? - böktem magamra, a dobogó szívemre. - Nem leszek ember? De ezt nem értem - léptem a szekrényhez, mert ennyi információra, a reményre, és a minimális megkönnyebbülésre innom kellett egyet.
- Mondj el mindent, amit tudsz! - néztem anyámra.

- Hiába lettél ember, körülbelül még mindig ugyanolyan vagy, mintha nem történt volna semmi. Ha most nem is, de később a vesztedet fogja okozni - sóhajtottam fel, majd Tatiára néztem. Legalább valakinek jó a felfogóképessége ebben a helyiségben.
- Pontosan, Tatia. De a fiamnak nyilván idő kell, hogy felfogja a lényeget. Mindenesetre, nem aggódnék érte sokáig... maximum holnapig - vontam egyet vállaimon, majd a virágra néztem.
- Nos, remélem, megtaláltad a méltó helyet neki - néztem várakozásteljesen a fiam tekintetébe.

Arra kaptam fel a fejem, hogy Esther a "meglepő" szóval illette a virágot, amit Klaus a lábai elé dobott. Felegyenesedtem és kíváncsian hallgattam tovább a szavakat, miszerint Klaus-nak nem lesz sok baja ettől a virágtól. Várjunk csak! Ez azt jelenti, hogy... ez most komoly? Vagy csak én értelmeztem félre magamban a dolgokat?
- Nem hiszem, hogy úgy értette... - Motyogtam, amikor Klaus már azét puffogott, hogy pár napon belül el kell őt temetni, mert Mikael úgyis megöli. - Ugye, Esther? - Néztem az említett felé.

- Arra nem gondoltál, hogy tegyél valamit, hogy meggátold ezt? Tudtommal a fiad vagyok! - kiabáltam, aztán elfordulva anyámtól, dühösen csörtettem fel-alá a szőnyegen. Eszembe villant valami, amit eddig még nem.
- Ha már nem vagyok vámpír, csak ember... a vérfarkas átok alighanem megmaradt - morogtam. - Vagyis innentől minden teliholdkor át kell változnom? - szegeztem anyámnak a kérdést, de attól amit mondott, elfelejtettem, hogy választ is kérjek.
- Hogy érted, hogy nem lesz tartós? - morogtam. - Persze, hogy nem. Egy-két nap, aztán elkaparhatsz valahová. Igy értetted?

- Mégis mit vársz tőlem, Klaus?! Előbb utóbb várható volt, hogy elér a saját végzeted, méghozzá Mikael által. Nem készültél fel rá, és ez ellen én már tenni nem tudok - mondtam nemes egyszerűséggel, de ahogy a lábaim elé vágta azt a dobozt, amit kapott, meglepődtem. Tehát Mikael... nem azt a gyógyírt használta, amiről Shane professzor beszélt... ez más.
Felemeltem, és kinyitottam, hogy belenézzek. - Hm... tehát mégis létezik. Meglepő, erről a gyógyírről csak mende-mondákban hallottam - gondoltam vissza. - Viszont emiatt én nem aggódnék. Nem lesz hosszan tartó problémád belőle - tettem le a dobozt az ágyára. Nyíltan nem fogom kimondani, hogy ha minden igaz, a virágnak nincs hatása az olyan ősi vámpírokra, mint ő. Ahogy nem használna Tatia ellen sem maradandó ideig. De ő ezt szemmel láthatóan nem tudta. Viszont Elenán... használna... óh, ez egyre jobb.

Oké, ez volt az a pillanat, amikor úgy döntöttem, hogy tényleg nem mondok semmit. Nem igazán volt kedvem ehhez az anya-fia beszélgetéshez, főleg nem úgy, hogy Esther is teljesen másképp viselkedett, mint általában. Mindegy, igazából leperegtek rólam a szavai, szóval nem játszottam a sértődött kislányt, de azért hátradőltem a helyemen és figyeltem. Vajon tényleg ezért jött volna Esther? Hogy Klaus képébe vágja, hogy érzi, már nem ő a világ legerősebb hibridje? És pont őt ne érdekelné, hogy a gyerekét lehet meg akarja ölni a férje? Érdekes... felettébb az.

- És ennyi? - kérdeztem hitetlenkedő nevetéssel. - Mikael végez velem, aztán kész? Nem látok rajtad szánalmat, vagy bánatot ennek hallatán anyám! - rohantam a szekrényhez, majd kikaptam a dobozt, és anyám lába elé vágtam.
- Itt van a gyógyír! Ezt szerezte meg apám! Ezzel váltam én... - legyintettem keserűen. Minek magyarázzam? Anyám ezt akarta. Mikael is ezt akarta, de más okból. Minimum egy ősi vámpír vérére lenne szükségem, bár magam akkor is újszülött lennék. Igy hát esélytelen Mikael ellen. Szépen kifőzött terv. És ezúttal alighanem osztanom kell a véleményt, hogy Mikael túljárt az eszemen.

Jó ideje már nemigen érdekelt a kettejük viszonya, ahogy nagyjából az sem, hogy Klaus éppen melyik Petrovát rángatja az ágyába. Általában soha nem tart egyik sem sokáig.
- Momentán nem érdekel, hogy Mikael kit állított maga mellé, és kit győzött meg, hogy segítsen neki. Az sem érdekelne, ha titokban hozzá is közöd lenne, drágám - billentettem oldalra a fejemet, miközben Tatiára néztem. Mikaelből kinézem. Tatiából főleg. De nem ezen van most a hangsúly.
- Igazad van, Klaus. Megkaptam, amit akarok. Hm, ennek értelmében, nagyjából semmi értelme, hogy megkeressem a gyógyírt. Hiszen mire megtalálnám, Mikael már régen végez veled - sóhajtottam fel.

Egyre inkább elgondolkoztam azon, hogy én pontosan miért is vagyok itt? Nem nagyon akartam végighallgatni ezt a beszélgetést, hiszen Esther eléggé szépen Klaus orra alá dörgölte, hogy már nem nagyon érzi a hatalmát, Klaus pedig ordítani kezdett, nekem viszont nem volt szükségem erre. Csak azért ültem még mindig a fotelban, mert én is eléggé benne voltam az ügyben, amit Klaus nem is titkolt el. Bár nem is kellett volna, hogy elhallgassa. Ez az én saram is.
- Igen, én is benne voltam, de most nem fogom elmagyarázni, hogy hogy kerültem Mikael mellé. Hosszú sztori és a lényeg, hogy nekem nem ilyesfajta terveim voltak. - Pillantottam Esther-re. - A férjed átvert, de én is hülye voltam, hogy megegyeztem vele. - Vontam meg a vállamat.

Hát tudja. Érzi... bár ezen nem csodálkozom. Elléptem a párkánytól, és leültem az ágyra, morcoson meredve összekulcsolt kezeimre.
- Nem tévedsz - mondtam keserűen. - Köszönhetően Tatiának és Mikaelnek... már nem vagyok az, aki voltam - ütöttem egyet teljes méregből az ágy lábtámlájába, hogy megreccsentek az ujjaim. - Mikael elérte, amit akart! - kiabáltam felpattanva. - Elérte, és meg fog ölni! Hát ezt akartad? Gratulálok, sikerült! - ráztam az öklöm anyám orra előtt.

- Most már engem fogsz ostobának és hülyének nézni? - kérdeztem Klaustól, levéve a tekintetemet Tatiáról, hiszen úgy hiszem, neki ehhez végképp nincs köze. Hacsak nem ismét szándékkal van a fiammal. De ez megint nem az én dolgom.
- Nik, kérlek... ezer éve ismerlek. Bár elismerem, hogy az elmúlt pár évszázadban nem tudtam teljes mértékben figyelni rád bizonyos okokból - köszörültem meg a torkomat. -, de már hozzászoktam ahhoz, hogy milyen a nagy és hatalmas hibrid. Milyen a temperamentuma, és milyen az a hatalmat árasztó légkör, ami már akkor elfog, mikor belépek a villába. És most... nem tűnsz többnek, mint egy piti ember. Talán tévedek, és rossz nyomon járok? - vontam fel a szemöldökömet.

Bólintottam Esther szavaira, de azért összeszűkült a szemem arra a néhány megcsavart kis szó hallatán. Keserű mosoly ült ki az arcomra. - Igen, most én vagyok a soros. - Motyogtam csak ennyit és arra lettem figyelmes, hogy Klaus egyre csak hátrál az anyjától, mindössze az ablakpárkány fogta meg. Még jó, hogy nem volt nyitva az ablak, azóta már repült volna néhány métert.
Esther arcára nézve viszont rájöttem, hogy már sejti, mi baja van a fiának. Nyilván érzi, hogy Klaus nem a régi. Ezek a boszorkányradarok rosszabbak, mint a vámpíroké, sőt, össze sem lehet hasonlítani őket. De Mikael nevének említésére inkább úgy döntöttem, hogy nem mondok semmit. Még nem.

- Mire figyeltél fel? - kérdeztem halkan, folyamatosan hátrálva, mígnem elfogyott a hely, mert fenekem az ablakpárkányhoz ért hozzá. Igy hát csak megálltam egy helyben, és nagyon nyelve néztem anyámra.
- Ne bántsd Tatiát - szaladt ki a számon szinte akaratlanul. Meghülyültem? Minden bizonnyal. Haragudnom kellene, és gyűlölni őt, mert neki is köszönhető az a nagy kupac sz*r amiben ülök. Mégsem vagyok képes haraggal nézni rá.
- Mikael... mire célzol anyám? - vontam össze a szemöldökömet. Bár tény, hogy mindig megvolt a magához való esze. Kiegészítve a boszorkány érzékekkel... ki fogja találni, mi történt. És azt tekintve, mi volt a célja, diadaltáncot fog járni előttünk.

- Én sem számítottam arra, hogy bejövök, hiszen nem szerepelt a terveim között, de valamire akaratlanul is felfigyeltem, ami nem megszokott... - sóhajtottam fel és becsuktam magam mögött az ajtót, miközben próbáltam olyan arcot vágni, mint aki nem tudja, hogy ezek ketten mit műveltek itt nemrégiben. Sütött róluk, de hát... ki vagyok én, hogy ferde szemmel bámuljak rájuk emiatt? Semmi közöm a fiam szerelmi életéhez.
- Nem szükséges, Tatia, nem fogok pár percnél tovább maradni. Ha jól sejtem, most éppen te vagy a fiam felmentőserege - mértem végig Klaust, és felsóhajtottam. Valami más volt, amit szinte már a dolgozószobából érzékelni lehetett. Előtte szinte már a ház kapujában érezni lehetett, hogy a hatalmas hibrid itthon van. De most... nem áradt belőle az a hatalmas erő. Eltűnt, köddé vált. - Hagy találjam ki. Mikael - tippeltem.

Mire a szobába belépni kívánó lenyomta a kilincset, addigra én már a fotelban ültem és onnan figyeltem, hogy ki nyit be. Esther volt az. Hm.. őt is régen láttam már, de ahogy ránéztem, eszembe jutott a férje, amitől megint kirázott a hideg. A mai napig nem tudom feldolgozni, hogy Esther hogy mehetett hozzá egy olyan díjnyertes baromhoz, mint Mikael. Ég és föld a kettő.
- Esther. - Biccentettem felé apró mosollyal. - Ha gondoljátok, magatokra hagyhatlak titeket. - Néztem felváltva anyára és fiára. Esther biztosan valami fontosat szeretne közölni Klaus-szal, ha már bejött a szobájába.

Kissé meglepődtem a belépő láttán. Bár annyira mégsem. A testvéreim nyilván nem voltak rám kíváncsiak. Mikael nem így jönne be, marad hát kizárásos alapon az anyám.
- Öhm.. jó napot anyám... - motyogtam, feljebb rángatva magamon a nadrágot, vetettem egy gyors pillantást Tatiára, meg a szőnyegre, majd a hajamba túrtam, és igyekeztem letörölni magamról az izzadtságot, ami elárulná, mit műveltünk éppen. És mindezt egyszerre igyekeztem megoldani. Több-kevesebb sikerrel, de összejött.
- Nem számítottam rád - néztem anyámra, és óvatosan egy lépést hátráltam. Féltem, hogy meg fogja érezni, amit nem tudtam volna hogyan elmondani neki.

(...)

Még mindig ott tartottam a kezemben a telefont, amellyel találkozót egyeztettem azzal a bizonyos professzorral. Sürgetett már az idő, és mindenképpen meg akartam szerezni a gyógyírt, mellyel emberré tehetek valakit... furcsa, de már nem a gyerekeimet akarom vele kínozni. Más terveim vannak, mégpedig... hogy szükségem van egy hasonmásra. Tatia és Katherine hiábavaló próbálkozás lenne, így ahhoz kell majd kopogtatnom, aki a szíve mélyén, vagy éppenséggel még a felszínen is, de ember akar lenni. És az Elena. Bár ha megtudja, milyen szándékkal akarom neki beadni, soha nem fog beleegyezni, inkább hal meg ezer év múlva, de nem lesz újra ember. Nekem viszont... szükségem van arra, amit múltkor Klausnak már felvázoltam. Arra a hatalmas hibrid-hasonmás vérből született utódra. És ha Elena nem válik be, sajnos Katherine vagy Tatia torkán kell majd lenyomnom. Utóbbi még esélyes is lenne, hiszen elég gyakran bonyolódik... khm... intim viszonyba a fiammal.
- Hm, elnézést - bukott ki belőlem rögtön, ahogy megpillantottam Tatiát és Klaust. Igen, még mindig nehezemre esik kopogni. Nincs megszokva.