Érzékeltem, ahogy ő is ismét átlépi a gyönyör kapuját és igazából örültem ennek. - Van, ami nem változott. - Mosolyodtam el halványan, de ez nem tartott sokáig, mivel hirtelen felpattant és a kezembe nyomta a ruháimat. Oké, ez egy kicsit meglepett, de már én is hallottam a lépteket, így vámpírsebességemet kihasználva felöltöztem és a hajamba túrtam. Azt hiszem, most jött el az ideje annak, hogy megöljem majd az illetőt, aki be akar lépni az ajtón.

Ahogy a kezét vállamra téve közel húzott magához már tudtam, hogy nem kell visszafognom magam, mert hamarosan itt van számára a mámor, és csakugyan, alig néhány másodperc múlva heves lihegéssel nyögött fel, fejét hátravetve a szőnyegre. Ebben a pillanatban ért el engem is másodszor a kéj, hogy aztán ugyanúgy megsemmisüljek, ahogyan ő. Beletelt néhány percbe, mire összeszedtem magam, és meglepve tapasztaltam mennyire hevesen ver a szívem a bordáim mögött. Új érzés volt. És gyűlöletes.
- Hát, valamit még legalább meg tudok adni neked - motyogtam, de felkaptam a fejem, mert közvetlenül az ajtó előtt lépteket hallottam.
- Francba - sziszegtem, és gyorsan Tatia kezébe nyomtam a ruhákat, majd magam is nadrágot kaptam fel.

- Igen... nagyon jó. - Nyögtem lihegve, amikor gyorsított a mozgásán és éreztem, hogy egyre közelebb és közelebb kerülök a gyönyörhöz. Egyik kezem ujjaival a szőnyegbe markoltam egyes mozdulatainál, másik kezemet viszont a vállára tettem, hogy közelebb vonjam magamhoz. A végtagjaim néha már megreszkettek, az ajkaimba haraptam, amikor végleg elértek a kéj hullámai. Az izmaim megfeszültek és egy hangos nyögés kíséretében léptem át azt a bizonyos kaput.
A fejemet hátravetettem a szőnyegre és próbáltam rendezni a szapora légzésemet, de megszólalni még nem nagyon tudtam.

Nekem feszítette a csípőjét, és ő maga is mozgatni kezdte, ezzel tökéletesen kiegészítve az én mozgásomat. Talán az előbbi gyönyör okozta, hogy most úgy éreztem, bármeddig bírnám, akár egész nap is, egészen addig, míg ő bele nem ájul a mámorok sorozatába. Ez - ha a hibrid mivoltomat nem is - de legalább a férfiúi önbecsülésemet visszaadta.
- Jó így? - kérdeztem halk lihegéssel, egyre szaporábban mozogva, hogy két-három lökéssel teljesen tövig mélyedjek bele, így igyekezzek őt egyre közelebb vinni a kielégüléshez. Lehet, hogy már nem vagyok halhatatlan. Lehet, hogy már csak esendő, halandó ember vagyok. De férfi vagyok. Férfi...

- Igen, tudsz. - Vált egyre halkabbá a hangom, ahogy mozogni kezdett. Lehet, hogy még jó is volt ez a kis közjáték, így még élvezetesebb a dolog.
Nagyokat sóhajtottam, amikor még jobban elmerült bennem és felnyögtem a melleim kényeztetése miatt. Feljebb toltam a csípőmet, hogy intenzívebben érezhessem Klaust, majd én is felvettem a ritmusát és mozogni kezdtem.
- Ne hagyd abba. - Kérleltem suttogva. Ha most abbahagyná, abba beleőrülnék, de reméltem, hogy nem fenyeget ez a veszély.

- Csak de... - mormoltam. - Tudok még meglepetéseket okozni, ahogy látom - nyúltam le, hogy combjánál fogva kissé feljebb nyomjam a lábait, hogy minél jobban hozzáférjek. Mert ekkor már újra kemény voltam, és tudtam, hogy ezúttal nem sietem el.
- Most... neked legyen jó... - lihegtem, és miközben felvettem egy állandó ritmust, kezemmel a mellét markolásztam, hogy aztán két ujjam közé csípjem finoman a mellbimbóját, így izgatva őt egyre jobban.

- Nem nevetlek ki... csak mosolygok. - Motyogtam, mert tényleg nem akartam nevetni, de annyira új volt ez a szituáció, hogy egyszerűen nem tudtam máshogy reagálni. Viszont a vigyorom nagy része tényleg lefagyott az arcomról, amikor megéreztem, hogy lök rajtam egyet. Na, erre nem számítottam.
- Hm... - Nyögtem fel, hiszen még élt bennem az előbbi vágyakozás. - Csak nem? - Kérdeztem incselkedve.

- Persze, hogy miattad volt. Ki más miatt lett volna? - csókolgattam a vállát, és felkaptam a fejem, egy halk hangot hallva tőle. - Most mi olyan vicces? Kinevetsz? - kérdeztem, és valahol a megbántottság mellett harag is ébredt bennem. Nem elég, hogy nyakig ülök a sz*rban, még kiröhög. És furcsa módon a harag újra felgyújtotta bennem a vágyat. Éreztem, hogyan válok egyre keményebbé a testében, amit érzékeltettem is vele egy erőteljesebb mozdulattal.
- Remélem, most lehervad rólad a vigyor - morogtam, ahogy nagyon lassan, de ütemesen mozogni kezdtem benne.

Végül mégiscsak elérte őt a gyönyör. Én ugyan nem kerültem át abba a másik világba, de ez most mindegy volt. Azt hiszem.
- Legalább élvezted. - Nyögtem ki, amikor megszólalt. Hangom nem volt sértődött, bár tőle nem voltam ehhez hozzászokva... a gondolatra pedig összeszorítottam az ajkaimat és az ujjaimat a szám elé tettem, hogy megpróbáljam elfojtani a mosolygásomat. Nem is tudom, miért ült ki mosoly az arcomra. Talán azért, mert így olyan volt, mint egy kamaszfiú. Persze nem gúnyolódni akartam vele... - Csak remélni merem, hogy miattam volt.

A csók, amit a nyakamra adott átlökött a szakadékon. Megreszkettem, és egy nagy nyögéssel belezuhantam a mámorba, hogy aztán a testére boruljak, ott szedjem magam kissé össze.
- Én... sajnálom - mormoltam, mikor végre szóhoz tudtam jutni. - Nem tudom, mi ütött belém. Még soha... - magyaráztam, de nem hagytam el a testét. Esküszöm, ha a hibrid mivoltommal egyetemben az ágybeli képességeim is elszálltak, én magam megyek el egy órán belül Mikaelhez.
- Nem tudom, ez mitől volt - súgtam végül Tatia fülébe, a haját simogatva.

A következő pillanatban már meg is éreztem őt magamban és hatalmas levegőt vettem, mert úgy éreztem, hogy nincs elég a tüdőmben. Felnyögtem, de ekkor azt éreztem, hogy Klaus teste kissé megremegett, pont úgy, mint amikor már a gyönyör kapujában áll. Még a szemeit is lehunyta, én viszont a nyakához hajoltam és ott csókoltam meg.
- Csak nyugodtan... - Suttogtam, hogy tudja, ha a kezei közé kapja a kéj, akkor ne ellenálljon neki. De mióta vagyok én ennyire toleráns? Mindegy, ez most nem számított.

- Majd figyelmeztetlek, ha elfelejted - válaszoltam, aztán csak rávigyorogtam Tatiára. - Rajtam ne múljon - súgtam, és a lábait kissé szélesebb terpeszbe kényszerítve máris tövig nyomultam belé.
A következő pillanatban azonban megálltam. Ahogy megéreztem merevségemen a teste forróságát, a kéj szinte már folyamatosan simított végig a gerincemen.
- Ne már... - motyogtam szinte magamnak, és lehunyt szemekkel igyekeztem visszafojtani a gyönyörömet, hogy még ne érjen el. Ez lenne a vérciki. Ha szinte azonnal el is sülnék.

- Bocsi. Majd igyekszem észben tartani. - Motyogtam kissé kuncogva, amikor elvált az ajkaimtól és felsóhajtottam, amikor a nyelve a melleimre vándorolt, az ágyéka pedig még mindig az enyémnek nyomódott. Apró nyögés szaladt ki a számon és nagyot nyeltem.
- Mi lenne, ha... most nem húznánk sokáig? Vágyom rád. - Suttogtam.

Ahogy lekerülek rólunk a ruhák Tatia úgy kezdett el csókolni, mintha soha többé nem akarna elengedni, és kissé meg kellett küzdenem, hogy elhúzzam számat az övétől.
- Tudod... most már halhatok fulladásos halált - dünnyögtem. - Szóval csak óvatosan, oké? - csókoltam meg a vállát, majd a melleit cirógattam nyelvemmel, ágyékomat pedig ritmikusan az övének dörzsöltem. Csak az volt a baj, hogy... éreztem, hogy nekem ezúttal gyorsan végem lesz.

Szinte azonnal maga alá gyűrt. Nem kellett vámpírnak lennie ahhoz, hogy ezt megtegye... hiszen ő anélkül is igazi férfi. Csak hiányzik neki a hatalma, ami érthető is. Mégis talán jó lecke lesz neki ez a kis emberség, bár magamból kiindulva én nem nagyon örültem volna az ilyesfajta tanóráknak.
Felsóhajtottam, amikor megéreztem, hogy nekem nyomja az ágyékát és segítettem neki a nadrágom gombolásában. Pár pillanat múlva már el is tűnt rólam a ruhadarab, úgyhogy már semmi sem akadályozhatott meg abban, hogy az ős nadrágját tüntessem el róla. Megszabadítottam az anyagtól, a lélegzetvételem pedig már sokkalta gyorsabb lett, kénytelen voltam magamhoz húzni egy újabb, az eddigieknél is szenvedélyesebb és tüzesebb csókra.

Lehúzta a pólómat, és mikor végigsimított rajtam éreztem, hogyan áll a karomon és mellkasomon minden apró pihe az ég felé ettől a finom, gyengéd érintéstől, bár kissé megrezzentem, mikor ajkamba harapott. Az előző után nem vágytam újabb véradásra.
Feltámadt bennem a vágy vadsága, és szinte magam alá birkóztam őt ott helyben, a szőnyegen. Lehet, hogy a szőnyegszex lesz a legújabb hobbim? A hotelban, meg itt is... nem értünk el az ágyig.
Lenyúltam kettőnk közé, kigomboltam a nadrágomat hogy megérezze izgalmamat, aztán őt is igyekeztem megszabadítani a zavaró ruhadaraboktól.

- Azt hiszem, hogy örülnöd kellene annak, hogy egyetlen lény a világon nem úgy néz rád, ahogy te akarod... hanem egy jobbik verziódat látja maga előtt. - Csúszott még ki a számon, mielőtt megcsókolt volna. Szinte ugyanolyan szenvedélyes volt, mint eddig, sőt talán így, hogy ember volt még jobban érződött ez a tulajdonsága. Semmi különbség nem volt aközött, amikor a hibrid énjét vagy ezt az új, emberit csókoltam.
Lekerült rólam a felsőm, úgyhogy a kezeim Klaus pólójának aljához vándoroltak, hogy elkezdjem felfelé tűrni az anyagot, majd le is vegyem róla azt. Végigsimítottam immár fedetlen karján és mellkasán és finoman, játékosan beleharaptam az alsó ajkába.

- Őszinte vagy - mondtam. - Azt most nem tudom eldönteni, örüljek-e neki, hogy Nikként nézel rám, vagy sem. Túl sok minden történt most ahhoz, hogy eligazodjak még az érzéseim és gondolataim között. Most csak egyet akarok. Felejteni... felejteni az elmúlt másfél órát, ami azóta telt el, hogy magamhoz tértem. És erre csak egy jó módszer jut eszembe - hajoltam oda Tatiához, ezúttal én csókolva őt valami olthatatlan szenvedéllyel, miközben lerángattam róla a ruhát. Annak azért titkon örültem, hogy a tüzességem nem változott.

- Akkor itt az ideje, hogy ezen változtassunk. - Motyogtam, miközben a tenyerem alatt éreztem a szívverését. Annyira furcsa volt, hiszen így utoljára ezer évvel ezelőtt éreztem, hogy ennyire emberien dobog a szíve. Hol gyorsul, hol lassul, sohasem egyenletes, de mindig mély ritmusok... elképesztő volt, el is mosolyodtam.
Csak a kérdése zökkentett ki a gondolataimból. - Én sohasem néztem rád úgy, mint a nagy hibridre. Te nekem sohasem voltál több vagy kevesebb, mint az a fiú, akit olyan régen megismertem. Még akkor sem, amikor menekültem előled, amikor féltem tőled vagy amikor gyűlöltelek. Másoknak talán te vagy a leghatalmasabb lény a földön, de számomra... Nik vagy. - Mondtam őszintén a szemeibe nézve. - Na jó, talán egy kis kárörvendést is érzek. - Vontam meg a vállamat kuncogva. Láthatta rajtam, hogy csupán viccelek.

- Helyesbítek - mondtam apró mosollyal. - Úgy még nem éltem át ennél többet, hogy csak én vagyok halandó lény - sóhajtottam fel, ahogy megéreztem Tatia kezét a mellkasomon, majd odanyúltam, és megszorítottam, hogy érezze szívem pulzálását.
- Hogy nézel most rám, mondd? - kérdeztem váratlanul. - Megvetően? Szánakozva? Kárörvendve azért, ami most vagyok? Vagy úgy, ahogy eddig néztél Niklaus Mikaelsonra, minden idők legnagyobb, és leghatalmasabb lényére? - csúsztam kissé közelebb, de az én kezeim közben már a mellei vonalában jártak.

- Nekem mondod? A véred egyszerűen... tökéletes. - Mondtam ki az első szót, ami a számra jött. Lehet, hogy fura volt hallania, de számomra az volt. A tökéletes táplálék lett volna, akármilyen oldalról is nézem.
Éreztem, hogy a kezét a combomra csúztatja, így beleharaptam az ajkaimba. - Nekem kell emlékeztesselek, hogy már emberként is éltél át többet? - Mosolyodtam el kissé ravaszul, kajánul. - De ha szeretnéd ismét átélni... - Harapta el a mondatom végét, de biztos voltam benne, hogy érti, mire célzok, mivel a kezeim is a felső takarta mellkasára csúsztak.

Rámosolyogtam ahogy azt mondta, nem érez változást. Nem tudom, őszinte volt-e, vagy csak vigasztalni akart, de kedves volt tőle, ez tény.
Nagyot nyeltem, mikor aztán bólintott, megfogta a vállam, és valami különös recsegést hallottam, közvetlenül a fülem mellett. Nyilván az arca változását. És bármennyire is összeszorítottam a fogaimat, fájdalmasan szisszentem, ahogy felszakította nyakam bőrét, hogy hozzájusson a vérhez.
Kezem ökölbe szorítottam, mert fájt ahogy ivott belőlem, bár szerencsére nem annyira, ahogy én fel voltam rá készülve. De nagyon különös volt ebből a szemszögből látni és érezni a vámpírság mozzanatait.
Kis fintorral dörgöltem meg a nyakam, mikor végre eltávolodott tőlem, és néztem a saját véremet az ajkán. Úgy csillogott ott, mint a rubin.
- Félelmetes, és felemelő érzés - mondtam ki ami eszembe jutott, majd végigsimítottam a combján. - Vajon milyen lehet emberként ennél, és egy csóknál többet is átélni? - kérdeztem, majd félreérthetetlenül lefelé néztem. Lehet, hogy beteges dolog... de ahogy belőlem evett, a végtelenségig felizgatott.

- Én semmi változást nem érzek. - Vontam meg a vállamat apró mosollyal, majd nagy levegőt vettem. Amikor még halhatatlan volt, akkor addig szipolyozhattam a vérét, ameddig akartam, mert meggyógyult. De most? Mivel Klaus nem is olyan régen lekerült az általam kiiktatásra várók listájáról, ezért nem akartam megölni.
Mégis bólintottam. A nyakához hajoltam, beszippantottam a még ütőerében keringő vérének illatát és ennek hatására a fogaim megnyúltak, az arcom átváltozott egy vámpírévá. Egyik kezemet Klaus vállára csúsztattam, majd óvatosan és lassan felszakítottam a bőrét, a vére pedig rögtön elöntötte a torkomat. Azt hitte, hogy nem lehetséges, hogy édesebb legyen a vére, mint eddig, de ezt is meg kellett cáfolnom. Azt hiszem, még sohasem ittam ilyen finomat... még a hőmérséklete is sokkal melegebb volt, egyszerűen tökéletes. Édes és forró. Reméltem, hogy Klaus-nak nem fáj annyira, hogy belőle táplálkozom.
Kis kortyokban nyeltem a vérét, hogy ne legyen annyira sok a vérveszteség és csak nagy nehezen tudtam elszakítani magam a nyakától, nagy levegőt kellett vennem, amikor kihúztam a fogaimat onnan. - Ez... isteni. - Motyogtam, miközben az ujjammal letöröltem a szám sarkára került vért, majd lenyaltam azt.

Lehunytam a szemem ahogy Tatia közeledni kezdett felém, és szinte visszafojtott lélegzettel vártam a csókot. Először lágy volt, szinte félénk, majd szenvedélyes, és vad. Olyan, amilyennek megszoktam.
- Különös érzés - mondtam kissé rekedten. - Ugyanúgy érzem... ugyanolyan intenzíven... mégis másképpen - nyeltem nagyot, és elgondolkodtam a kérdésén. Hogy akarom-e? Tudja fene. De miért ne próbáljam ki a másik oldalt is?
- Akarom - mondtam ki végül. Hiszen mikor ezer éve együtt voltunk, emberek voltunk mindketten. Aztán vámpírrá váltunk, és sosem érezhettük milyen tápláléknak lenni. Itt volt az alkalom a kíváncsiságom kielégítésére.

Gyanakvóan összeszűkültek a szemeim a mondandóját hallgatva, de azért egy halvány mosoly játszott az ajkaimon. Nem hittem volna, hogy ezt kéri tőlem, sőt néhány perccel ezelőtt inkább arra gondoltam, hogy kidob innen és soha többé nem akar majd látni. Ettől függetlenül ez még ugyanúgy megtörténhet, de most erre nem nagyon akartam gondolni.
- Ugye tudod, hogy most már belilulhat a térded? - Kérdeztem elfojtott nevetéssel. Próbáltam volna oldani a feszültséget, ám nem sok olyan dolog jutott eszembe, ami egy hibridet elégedetté tehetne akkor, ha újra halandó ember lesz. Akárhogy is nézzük, ez szívás.
Inkább befogtam és egyik kezemet Klaus kezeire csúsztattam, hogy aztán Klaus szemeibe nézzek és lassan az ajkaihoz hajoljak. Először csak egy apró csókot leheltem rájuk, pár másodperc múlva viszont csókolni kezdtem úgy, ahogy szoktam. Valami megmagyarázhatatlan kötődéssel, szenvedéllyel, ugyanakkor lágysággal és most kedvességgel is.
- Tényleg azt szeretnéd, hogy harapjalak meg? - Kérdeztem suttogva, amikor elváltam tőle.