Egyáltalán nem tetszett, hogy ez a két választásom volt. Hiszen Ben meg Oliver... te jó ég, a család szempontjából már majdnem egy kutya. Mindkettőt utáltuk, mindkettő megpróbálta már megölni Damont, és ágyba rángatni engem. Nem is értem, hogy miért van még életben az a másik beképzelt hibrid.
- Bocs... nem úgy gondoltam, csak... szóval... - mondtam zavarodottan, de végül beláttam, hogy ebből már az isten sem ment ki.
Viszont azt hiszem, bennem akadt a levegő a következő pillanatban. Láttam már pucéran is, ha már erről van szó, csak éppen... nem mondhatni, hogy volt időm felkészülni arra, hogy vetkőzni is fog. Még ha azt a pia kiömlése miatt is csinálta.
- Mondd, nem vennél fel valamit? - kezdtem feszülten masszírozni a homlokomat, szánt szándékkal fordulva el, hogy ne kelljen látnom. Közben pedig már egyenesen olyan volt, mintha kaktuszba ültem volna.

- Az az idegbeteg a legerősebb a hibridjeim közül. És annak az idegbetegnek van a legtöbb sütnivalója, hogy ne ölesse meg magát az első öt percben. Sajnálom, ha esetleg ő nem tetszik, akkor a másik választás Oliver. Választhatsz, kit akarsz jobban a házad meg a családod közelében látni - néztem Elena szemébe, jelezve, hogy ez most nem az ellenkezés ideje.
A következő mondatára azonban kissé elfintorogtam magam. Bár már tényleg megszokhatnám a nem túl hízelgő véleményeket...
- Köszönöm. Roppant kedves tőled, tekintve azt, hogy jelenleg is értetek dolgozom éppen - mondtam fagyos megbántottsággal, és olyan keményen koppantottam le a vodkát a mellettem álló asztalra, hogy annak a fele kiloccsant, és az ingemen kötött ki.
- Rohadt életbe - morogtam, majd felkeltem, és Elenának hátat fordítva lehúztam a kissé bűzlő ruhadarabot magamról.
- Lehetek még szolgálatodra valamiben? - érdeklődtem színtelen hangon, miközben másik póló után turkáltam a szekrényben.

Nem is tudtam, hogy min lepődjek meg jobban. Azon, hogy nem kívánatos Tatia házában, vagy azon, hogy Tatia és Oliver talán a barátságuk miatt képesek szövetségre lépni, vagy éppen azon, hogy az őt visszahozó boszorkány egy férfi. Így már eléggé leszűkült a kör... és volt egy tippem. Akinek minden oka megvotl, hogy bosszút álljon rajtunk. Leginkább Damon-ön, hiszen megölte őt még évekkel ezelőtt... de Curtis nem lehet ilyen hülye...!
- Ben Lockwood? - néztem rá nagy szemekkel, majd felvontam a szemöldököm. - Ha azt az idegbeteget a házam közelébe küldöd, esküszöm, hogy... hogy... majdnem megölte a férjemet! - jött ki belőlem az a keserű emlék, hogy hajszál híján megölte Damont az a méreg, amivel Ben megmérgezte... - Nem akarom őt a közelünkben látni. Egy idióta beképzelt senkiházi... olyan, mint... - néztem Klausra sokat sejtetően. Hoppá, ezt inkább nem kellett volna kimondani.

- Tanácsadóvá is előléptél? - mosolyogtam kajánul. - Nos, van némi bökkenő. Tudod, Oliver Tatia nappalijának a vendége. Legalábbis tudtommal. Tatia házában viszont, hogy úgy fogalmazzak, jelenleg nem vagyok kívánatos vendég. Ergo, nem tudok odamenni, és megkérni Olivert, hogy legyen oly kedves, és fáradjon vissza a pokolba, amíg szépen mondom. Bonbont és virágot nem fogok küldeni. Egyiküknek sem - ironizáltam. - Egyébként ne aggódj, lesz elszámolnivalóm azzal is, aki visszahozta. De csak később. Boszorkány a pasas, de... nem ő jelenleg a legnagyobb probléma. Attól, hogy őt megölöm, Oliver itt marad, én pedig olyanra pazaroltam az időt és energiát, akire nem kellett volna. Fel kell állítanom a fontossági sorrendet. Oliver pedig... hagy sétálgasson csak a városban - vigyorogtam. - Ne aggódj. Tudja ő maga is, hogy jobb, ha nem megy a közeletekbe. A közelmúltban megtapasztalta, mivel jár az ilyesmi. Amúgy meg... az egyik hibridemet épp tervezem ráállítani, hogy figyelje Oliver minden lépését, és ha a házatok felé közeledne, álljon az útjába. Szó szerint. Ben Lockwood neve mond neked valamit? - kérdeztem Elenát.

Vállat vontam. - Inkább a hormonok, mivel nem szándékozom sem Tatia sem Katherine példáját követni - rántottam egy újabbat a vállamon, majd a narancslevet magammal víve, leültem az ágya szélére. Kellemes emlékek, de olyanok, amiknek egyáltalán nem kellett volna megtörténniük.
- Például azt akarom tudni, hogy... ezúttal csak úgy hagyod majd sétálgatni? Vagy... kitalálsz valamit, hogy újra eltüntesd? A helyedben azt nyírnám ki, aki visszahozta az életbe - sóhajtottam fel.

- Egyre inkább kiütközik benned a Petrova vér, kis hasonmás. Vagy csak a hormonok? - vetettem magam vissza a fotelba, majd intettem Elenának, hogy érezze otthon magát az ágyamon.
- Jó, játszunk a te szabályaid szerint - sóhajtottam fel aztán, hajszál híján téve hozzá, hogy ez amolyan "okos enged....." stratégia. - Mire vagy kíváncsi Oliverrel kapcsolatban? Nem hiszem, hogy túl sok újdonsággal tudnék szolgálni. Ismered már őt, minden létező téren. A rossz oldalát, a kegyetlenségét... és a jó oldalát is, bár ez nyilván mélyen rejtve van, és nagyon elenyésző - kortyoltam a vodkába.

- Nos, ha neked úgy jobb meg könnyebb, lehetek bunkó is, és ott tehetek keresztbe neked, ahol csak kedvem tartja, de az nem túl békés megoldás. És úgy véltem, ha már te békét ajánlottál nekünk és védelmet, akkor nekem sem kellene olyan hangnemben beszélnem veled, ami nem helyénvaló - vontam meg a vállamat, miközben megfogtam a narancslevet, amit előásott nekem, de iszogatni nem volt kedvem a reggeli rántottára.
- A többi múltbéli eseményről pedig nem érdemes szót fecsérelni, ami volt, megtörtént, már nem tehetem meg nem történtté, még ha szeretném is - jutott eszembe a facsaró érzés, ahogyan utána Damon szemiebe kellett néznem... szinte kegyetlenség volt a saját hülyeségem.
- Damon otthon van. Valószínűleg a másnaposságát alussza ki. És már mindent megtárgyaltunk, de ahhoz főleg semmi közöd. Mint mondtam, Oliverről akarok beszélni veled, már ha erre is szentelnél kis figyelmet.

Egy meglepett arcrándulással reagáltam le, hogy bocsánatot kérni jött hozzám.
- Ez valami új? - érdeklődtem. - Tudtommal nem igazán érdekel téged a talán nem létező lelkem állapota. Legalábbis bizonyos múltba lezajlott események megtörténte óta - sétáltam a bárpulthoz, és öntöttem magamnak egy italt, majd - némi matatás után - találtam egy üveg narancslét, ami koktélokhoz szándékoztam elhasználni. Egy pohárral kiutaltam belőle Elenának, és kezébe nyomtam a sárgás italt.
- Tegnap igyekeztem kedves és megértő lenni, sajnos mostanában kezdek hozzászokni, hogy valahogy senki nem nézi ki belőlem, hogy erre is képes vagyok - vontam vállat. - Igazából nem értem, miért jöttél ide. Otthon kellene lenned, és igyekezned kéne tisztázni Salvatoréval a problémát. Már csak... - vettem szemügyre a hasát - ezért is, nem? Feltéve, ha életed párja otthon van jelenleg, és nem valaki másnál töltötte az éjszakát.

- Beszélnünk kell - sétáltam kissé beljebb, és felsóhajtottam, miközben szétnéztem a szobájában. Sehol nem volt egy szétmarcangolt hulla, bár nem tudom, mire számítottam. Azt hiszem, a szobája szőnyegét nem vérezné össze, túl drága és régi ahhoz.
- Nem, nem földbe akarlak döngölni. Inkább bocsánatot akarok kérni, mert... tegnap ingerült és feszült voltam. Damon miatt - vallottam be, ezúttal már tényleg őszintén, bár én tegnap is őszinte voltam... az igazságért meg nem szokás bocsánatot kérni, de nem a véleményemre, inkább a tegnap megengedett hangnemre vonatkozott a bocsánatkérés.
- Valamint Oliverről lenne még szó. Hogy mi lesz, ha... újra kijöhet majd onnan, ahová jelenleg be van zárva - mondtam fancsali képpel.

Alighanem belebóbiskoltam kissé a problémákba és a gondolataimba, mert arra rándultam össze kissé ijedten, hogy kinyílt az ajtóm, és egy hang szólalt meg a küszöbön.
Azonnal konstatáltam, hogy odakinn már nappal van, de attól tartottam, hogy akit az ajtóban látok, még mindig csak álom.
- Nocsak... a kis hasonmás - mondtam jócskán meglepve. Persze, az első gondolatom normál esetben Tatia lett volna, de éreztem, hogy ez a valaki emberi lény. Amit elég jól megmutatott a már domborodó hasa is.
- Mi járatban? - tápászkodtam fel. - Jöttél tovább a földbe döngölni? - fontam keresztbe a karjaimat a mellkasom előtt.

(Damon és Elena háza)

Volt egy olyan nagy szerencsém, hogy nem futottam bele Estherbe. Az események után eléggé nehézkes lett volna megmagyarázni, hogy mit akarok a fiától. De... mondjuk semmi köze hozzá. Hiszen ő is a mi tudtunk nélkül csinált olyat, amit egyszerűen nem lett volna szabad. Bár Klaus iránt is volt bennem tüske, amit nem tudom, hogy mi okozott. Talán tényleg az, hogy a vérvonalamban élő nők mind játékszerek számára.
- Ébren vagy? - nyitottam be az ajtón mindenféle köszönés nélkül. Udvariasság nuku, de... ez mintha a napokban rámragadt volna.

(Damon és Elena háza)

Miután hazaviharzottam, becsaptam magam mögött a szobám ajtaját, és a fotelba ülve néztem ki a lassan leereszkedő sötétségre az ablakon át.
Tessék, már megint kaptam néhány keresetlen szót. Elena egyre inkább olyanná válik, mint Tatia, vagy Katherine. És ha nem hallgat a szavamra, Salvatore ezt sokáig nem fogja bírni. Pedig a hasonmás, és a jövendőbeli terveim szempontjából fontos, hogy a hasonmás magához mérten normális maradjon. Még vámpírként is.

Anyám távozása után céltalanul fetrengtem még egy darabig, de untam a fekvést, a házban pedig semmi más szórakozás nem akadt. Felkeltem hát, és úgy döntöttem, szétnézek kicsit a városban. Talán akad valami vacsorára... vagyis fogamra való.

(pláza)

- Nem, Klaus, kétlem, hogy ha ő egyszer visszatér, akkor rögvest karóval fog jönni ellened - ráztam meg a fejemet, kezemet még mindig a kilincsen tartva. - Tudhatnád, hogy ha valakit igazán szeretünk, és ő megbánt minket... ő nem fog megelégedni azzal, hogy fél percre fájdalmat okoz neked. Ezért sem fog ilyesmikkel próbálkozni. Inkább életben hagy, hogy utána... ott tehessen keresztbe neked, ahol tud - vontam egyet a vállamon, bár még ezt sem néztem ki abból a nőből. Bár ki tudja, én sok mindent nem nézek ki az emberekből, mégis úgy van.
- Ideje lesz kipihenned a mai napot. Ha lehet, ne menj öldökölni, és hibrideket csinálgatni - néztem rá határozottan, majd elhagytam a szobát.


(Damon és Elena háza)

- Nocsak - vontam fel a szemöldökömet. - Ezek szerint képes vagy némi jót is kinézni belőlem - mondtam némi belső megelégedéssel. - Igen anyám, ismersz. Megígértem, hogy megvédem őket, bárkivel szemben. Ezt nem másítom meg - dobtam be az italomat.
Megfordult, és azt hittem, távozik, de ekkor visszafordult, és feltett egy kérdést. Persze, értettem, hová akar kilyukadni, és mire céloz.
- Bárcsak tudnám - böktem ki tétován. - Nem az a kérdés, én mit akarok. Azt hiszem az lesz kérdés, ő hogyan akar majd eltenni engem láb alól. Ha Erin él... élni fog... akkor elé állok, és elmondom neki az érzéseimet. Hogy... bennem minden összezavarodott. Elengedem, hogy éljen boldogabb életet. Ha átveri a szívem egy karóval... hát tegye - tettem hozzá komoran.

- Nem lepsz meg. Bármennyire is légy aljas, tudom, hogy a szavaidat és az általad tett ígéreteket mindig betartod - jegyeztem meg csendesen, majd indultam is volna, hogy itt hagyjam, mert jelenleg nem voltam kíváncsi az önmarcangolásra, amit végezni tudott magán Tatia és Oliver gondolatával, de előtte még visszafordultam és egy mély sóhaj kíséretében úgy döntöttem, mutatok némi érdeklődést affelé, ami eddig nem igazán hozott lázba.
- És mit fogsz tenni... az exeddel kapcsolatban? Nem Tatiára gondolok - hangsúlyoztam ki végül, hogy értse, most Erin a szóban forgó Petrova.

- Légy meglepve anyám, de a hasonmástól és a férjétől jövök - jegyeztem meg. - Igaz, Elena nem volt otthon, de Salvatoréval beszéltem. Közöltem velük, hogy Oliver visszatért, és azt is, hogy az ígéretemhez híven számíthatnak a védelmemre. Bár gyanítom, hogy én vagyok a szükséges rossz fogalma az életükben - fújtam egy aprót. - Talán ha te felkeresnéd őket, benned jobban bíznának, és szívesebben látnának. Igyekezned kellene. Oliver ugyan most nem tud kilépni Tatia házából... talán nem is akar - ráztam meg a fejem, ahogy eszembe villant, miket művelhetnek egymással éppen - de ki tudja, ez meddig szól. Lépéselőnyben kellene lenni.

- Nem mondhatnám, hogy te túlzottan sokat letettél arra a bizonyos asztalra - jegyeztem meg mellékesen, majd felsóhajotttam. - azt hiszem, hogy talán nekem sem ártana majd meglátogatnom a hasonmást, és a férjét. Téged nem kedvelnek jó ideje, de bennem még talán... bíznak - túrtam bele a hajamba.
- És ez az egész Oliver ügylet... jobb lenne, ha olyan valaki biztosítaná őket a védelemről, akivel kölcsönösen bíznak egymásban.

- Nem volt választásom, anyám - jegyeztem meg kissé gúnyosan. - Ilyennek teremtettél. Vérben születtünk, vérben élünk. Mondd, hogy vársz el érzelmeket néhány teremtett gyilkostól? - érdeklődtem. - Az érzelmeink, amik bennünk maradtak csak arra elegendőek, hogy egymást ne tegyük el láb alól. Persze, vannak kivételek - vontam vállat, ahogy eszembe jutott, hogy tettem hidegre egy időre a testvéreimet.
Öntöttem egy pohár italt, és elgondolkodva néztem a whisky sárgás színét.
- Egy valaki van, aki mellett ki tudnék tartani. De a jelek szerint ő jobban élvezi Oliver társaságát - mondtam fanyarul.

- Ne beszélj úgy, mintha nem lett volna más választásod, Niklaus! - ittam ki a poharamat, majd felálltam és közelebb sétáltam hozzá. - Volt lehetőséged választani. És te választottad az érzelmek helyett a gyilkolást, a mentességet, a hatalmat. Nem én kértelek rá. Én megteremtettelek titeket. Egyikőtöket sem köteleztelek arra, hogy éljetek az idők végezetéig, hiszen magatok is tudtok tenni ez ellen... - utaltam az egyetlen ellenük használható fegyverre. - Most már késő. Talán ez igaz. Most már késő szerelmesnek lenned. Késő bármit is érezned. Hiszen a mellékelt ábra mutatja, hogy nem tartana tovább másfél hónapnál - mondtam kissé velősen, az Erinnel való kapcsolatára utalva.

- Nem fogom engedni, hogy bármelyik testvérem bántson - álltam talpra. - De ne várj tőlem bocsánatkérést. Miért kérjek? Az ezer évnyi gyötrelemért, amit okoztál? A végeláthatatlan életemért? Azért, amivé váltam? - kérdeztem egyre fokozódó dühvel. - Néha azt kívánom, bár haltam volna meg annak idején, mikor apám karja a szívembe hatolt! Bár ne ébredtem volna új életre! Ezer év, anyám! Érzelmek nélkül, szerelem nélkül, álmok nélkül, vérben fürödve! Ezt adtad nekem! És még te akarod, hogy bocsánatot kérjek tőled? - emeltem fel a hangom. - Ne is álmodj erről.

Felsóhajtottam, magamban hajtogatva, hogy Klaus mit sem változik, hiszen... ez így is van. Fantasztikus, hogy ennyire tudja értékelni az élet adta lehetőségeket. De talán ez már nem az én problémám, hanem az övé.
- Nos, őszintén reméltem, hogy a leguróbbi beszélgetésünk végét egy bocsánatkéréssel legnyugtázod - néztem a szemeibe. Hát igen, nem is nekem kell bocsánatot kértem, hogy elküldtem a fenébe a fiamat... ő tette ezt velem.

- Tudod mit? - kérdeztem anyámtól eléggé felpaprikázva. - Leszarom. Az összeset. Az egész Petrova vérvonalat. Még a hasonmást is - dörmögtem. Persze, ez így nem volt igaz, de mérges voltam. Magamra, vagy Tatiára, anyámra, ezt már nem is igazán tudtam eldönteni.
- Én játszadozom? - nevettem fel aztán. - Tatia annak idején mit tett? Én, Elijah, Oliver... soroljam még? - kérdeztem megvetően. - De ki vele, mit akarsz, miért jöttél? Kétlem, hogy a magánéletem érdekelne annyira, hogy társalogj velem.

- Ezt már hallottam, Nik. Hetekkel ezelőtt sem tudtad, hogy mit akarsz. Akkor sem tudtad, miután Erint választottad. Fogod tudni valaha is? - kérdeztem, de persze ez csak a felszín volt. Annál jobb, minél jobban elvonják a figyelmét ezekről a dolgokról. Akkor nincs ideje arra figyelni, amire pont nem kellene, és én is többet tudok ellene "mesterkedni".
- A nemi életed nem érdekel. És bocsáss meg, hogy ezt mondom, nyilván megszoktad ezt másoktól, de előbb-utóbb várható volt, hogy Tatia is megunja a játszadozásaidat. Hiszen Erin alig halt meg, máris ő kell neked újra? Azt hiszem, ha az a nő tényleg életben van, nem lesz túl békés a viszontlátás kettőtök között. Ajánlom, hogy készülj fel egy karóra a gyomrodba, a Petrovák temperamentumát ismerve - öntöttem mindkettőnknek egy italt.

- Kicsivel több együttérzést, anyám - morogtam, ahogy láttam, az Erin-féle téma eléggé hidegen hagyja őt. Oké, nem kell, hogy belépjen az Erin-rajongók klubjába, de hát legalább azt vegye tudomásul, hogy nekem fontos volt. Volt? Vagy most is az? Tudja a fene.
- Nem tudom mit akarok anyám. De ezért ne engem hibáztass - csóváltam a fejem. - A Grillben Tatiával úgy tudtunk beszélni, ahogy már nagyon régóta nem. Őszintén, nyíltan. És nem én kezdeményeztem a csókot - érintettem meg a számat egy pillanatra. - Ez persze addig tartott, amíg be nem léptünk a nappalijába. Először közölte, hogy örül Oliver látványának, majd finoman szólva is kidobott a lakásból - vágtam nagyot az éjjeliszekrényre dühös elkeseredettségemben.