- Ne menj el. Ugye nem azért kerestél meg, hogy megint magamra hagyj? Gyere... gyere ide mellém - suttogtam lehunyt szemekkel, és odahúztam Tatiát az ágyba, hogy a vállának döntsem a homlokomat. - Nemsokára felkelek... csak egyet alszom. Csak egy keveset... - zuhantam hirtelen valami mély, már szinte halotti álomba. Úgy éreztem magam, mint aki valami bódítóan erős bort ivott meg. Csak ez valahogy nagyon furcsa érzéseket keltett bennem...

Fogalmam nincs, mennyit aludtam. Két percet-e vagy két órát. És meglehetősen sokszor ébredtem rá, hogy egy-egy váratlan köhögő-fuldokló roham megrázta a testemet. Ha nem lennék hibrid, és halhatatlan, alighanem azt mondanám, beszedtem valami kórságot. De így ez persze szinte teljességgel lehetetlen...
Még alig szürkült odakinn, mikor aztán már végleg éberen felemeltem a fejem, és egyenesen Tatia arcára pislogtam rá.
- Szia - dörmögtem. - Hát te semmit nem pihentél? - könyököltem fel, és elmosolyogtam magam. - Egész idő alatt azt nézted, ahogy alszom? - csókoltam meg a vállát, és nagyot nyújtóztam.
- Hát, nem tudom te hogy vagy vele, de én úgy fel vagyok töltődve, mint egy akkumulátor. És iszonyúan... borzalmasan, elképzelhetetlenül éhes vagyok! - jelentettem ki, bár nyilván ő is hallotta a gyomrom korgását.

Hosszú volt az út, de vámpírként ilyenek már meg sem kottyannak nekem. Ám annak végtelenül örültem, amikor végre megálltunk a ház előtt, majd felsétáltunk az emeletre. Szerencsére sem Klaus testvéreivel, sem Esther-rel nem találkoztunk. Ahhoz tényleg nem lett volna kedvem.
Beléptünk a szobába és ledobtam a vállamról a táskámat, de egy pillanattal később már a Klaus ágyának közepén heverő dobozra pillantottam. - Ajándék? A hibridek tényleg ennyire talpnyalóak? - Kérdeztem elvigyorodva, de ekkor rájöttem... abban a dobozban van a gyógyír és nekem nem lesz lehetőségem arra, hogy Klaus előtt a kezembe kapjam és eltűnjek vele. Mikael... ezért még megfizet, de nagyon! Mégis mit képzelt, amikor idehozta?
Ha egy cseppnyi kétségem is támadt volna afelől, hogy a dobozban nem a gyógyír van, akkor az rögtön elszállt, amikor megláttam azt a fekete rózsát. Istenem, tipikus természetfeletti cucc...
- Én inkább.. - Azt akartam mondani, hogy letenném, de Klaus addigra már meg is szagolta a rózsát. Oké, nem tudom mit kellene csinálni vele, hogy gyógyírként lehessen használni... megenni nyilván nem. Akkor mi marad? Az illata... és amit Klaus mondott, hogy... rohadó szaga volt... egy rózsnának nem ilyennek kellene lennie.
- Ne! - Tátottam el a számat. Kezdtem félni. Az elméletem még egyáltalán nem volt bizonyított, de... jobb félni, mint megijedni. És ha ez az izé tényleg úgy működik, ahogy gondolom, akkor.... ne, ne, ne!!
- Álmos? - Pislogtam nagyokat még mindig értetlen kifejezéssel. Máshogy nem is tudtam volna nézni, szinte sokkolt az előbbi pár másodperc. - Azt hiszem, hogy rám is rám férne a pihenés... - Az ágyra rogytam. Most mégis... mi a fenét csináljak?

(New Orleans)

Mintha legalább a világot utaztam volna körbe megállás nélkül, olyan fáradtan szálltam ki a ház előtt a kocsiból, hogy Tatiával a nyomomban felvonszoljam magam az emeletre.
- Csak egyszer feküdjek a saját ágyamba - mormogtam. - Ki sem szállok onnan egy hétig - nyitottam be a szobám ajtaján, és már megjelent a kéjes kifejezés az arcomon ahogy elképzeltem, hogy a párnák közé süppedek. Lehetőleg Tatiával az oldalamon...
- Mi a fene... - morogtam meglepetten, mikor láttam, hogy valaki járt már nálam. Egy doboz feküdt az ágyamon, a takarón.
- Valaki járt itt - néztem Tatiára meglepetten. - És ajándékot hozott. Méghozzá bort, ahogy látom - vigyorogtam el magam. Biztos valami talpnyalásban túlbuzgó hibridem akar magának néhány jó pontot szerezni nálam.
- Ez a legjobbkor jön - ültem le az ágy szélére, és nyitogatni kezdtem a dobozt. - Most valahogy nem vágyom whiskyre. És egy ilyen szép nő társaságához amúgy is a bor illik jobban - pattintottam fel a dobozka tetejét, hogy annál meglepődöttebben bámuljak a belsejébe.
- Nézd - böktem rá a virágra, amelynek mintha selyemből fonták volna a szirmait. Úgy hevert a dobozban, mint maga a testet öltött, sötét szépség.

[You must be registered and logged in to see this image.]

- Még sosem láttam fekete rózsát - jegyeztem meg, és kezembe fogtam a virágot. - Tulipánt már igen, de rózsát... - emeltem aztán az arcomhoz, hogy beszívjam az illatát. Azt hittem, ez legalább olyan élményt fog okozni, mint a látvány. Tévedtem.
- Az istenekre - hördültem fel, hogy visszagyömöszöljem a virágot a dobozba, és rácsapjam a tetejét. - Ez valami iszonyatos... mintha rothadó dögöt szagoltam volna - köhögtem kettőt-hármat undorodva, aztán elsüllyesztettem a dobozt a szekrényben, és vállat vontam.
- Valakinek kissé túl fejletlen a humorérzéke - dünnyögtem, aztán elheveredtem az ágyon. - Azt hiszem, valami istentelenül álmos lettem - fogtam meg Tatia kezét, és magam mellé húztam.

(Párizs, Pére Lachaise temető)

Hosszú volt az út vissza Amerikába, túlságosan is hosszú. Fáradt voltam, törődött, álmos, de nem törődtem semmivel. Szinte vezérlángként tartotta bennem a lelket a gondolat, hogy itt vagyok, alig egy lépésre a célom előtt.
Hallottam ugyan a házból a családtagjaim motoszkálását, de hála a vámpírgyorsaságnak, vihargyorsan itt tudtam teremni Niklaus szobájában, és elhúztam a számat, meglátva a fényűző berendezést. Hiába... az ostoba kölyök úgy látszik tényleg valamiféle királynak gondolja magát. De már nem sokáig. Gondoskodom róla, hogy így legyen.
A virágot még Párizsban egy boros dobozba rejtettem. Hagy higgye csak a kölyök, hogy azt kapott valakitől ajándékba. Amint kibontja a dobozt, és a rózsa illata megcsapja őt, a varázslat működésbe lép.
Talán oda kellene adnom Esthernek a virágot, ez a lehetőség is megfordult a fejemben. Hiszen ő annyira szeretné emberként látni a gyermekeinket. De az elsődleges célom Niklaus. És ebben a játszmában nem fog jóllakni a kecske úgy, hogy a káposzta is megmaradjon.
Letettem a virágot rejtő dobozt Niklaus ágyának a közepére, majd távoztam. Most már csak azon kell imádkoznom, hogy megtalálja még az előtt, hogy a rózsa hervadásnak indulna.

(Mikael háza)

Zenehallgatás közben elnyomott az álom. Amikor magamhoz tértem, már csend volt a szobában, a cd lejárt. A mobilom kijelzője viszont villogott, és csak elhúztam a számat, elolvasva Erin válaszát. Miért ennyire bonyolult a szerelem? És mire jó egyáltalán? Pedig fura... de Erint nem akartam bántani. Mégsem tudom megállni. És mintha szándékosan provokálná ezt ki belőlem.
Felültem az ágyon, és most először némi utálattal bámultam ki a városra. Most először, mióta idejöttem, éreztem magam gyökértelennek, idegennek. Mintha ez a város nem is lenne az otthonom. Nem úgy, ahogy az a másik város volt... ezelőtt száz esztendővel.
A gondolat, ami az eszembe villant, szinte meglökött, mint valami láthatatlan rugó. Igen, ez kell nekem! Miért is nem jutott korábban eszembe? Miért ne mehetnék el kis időre a városból? Miért ne térhetnék vissza oda, ahol még mindig szép volt, és minden jó?
Nem foglalkoztam pakolással, sem azzal, hogy elköszönjek bárkitől is. Csak néhány sort firkáltam egy papírra - főképp anyámnak, hogy ha a szobámba téved tudja hol találjon - majd kabátot kaptam, a kocsi kulcsait pörgettem kezemben, és kirohantam a házból.

(New Orleans)

Csak fújtattam anyám után egyet, mint egy dühös macska, aztán végigvágtam magam az ágyon, és egy smst küldtem Erinnek.

"Kislány, hallom bosszút forralsz. Tudod mit? Tedd. Állok elébe. Remélem nem gondoltad egy percig is komolyan, hogy győzhetsz egy Első ellen.

Klaus"

Letettem a telefont, majd zenét kapcsoltam be. Jó hangosra vettem, és így heverésztem tovább az ágyamon.

- Hm, nem vagyok üzenetrögzítő. Innentől kezdve keresd meg te a saját szajháidat, ha mondani akarsz nekik valamit. Ha felkeresem, annak más célja lesz. Már van is egy ötletem - gondolkodtam el egy apró mosollyal.
- Ilyenkor sajnálatos, hogy nem vagyunk rendes anya-fia páros. Sajnos, így nem kell elmondanom, hogy miért látom esélyesnek a másik félt is a győzelemre - mondtam ártatlan tekintettel, majd kivonultam a szobájából.
Klaus és a nők... szinte lehetetlen párosítás.

(Esther szobája)

- Menj csak - vontam vállat. - Túl sok minden történt már velünk ahhoz, hogy sima anya-fia beszélgetést folytassunk, vagy talán te nem így gondolod? - kérdeztem, aztán elővettem a telefonomat. - Én meg üzenek Erinnek, hogy ha bosszút akar, hát állok elébe. Aztán győzzön a jobb. Természetesen én - vigyorogtam el magam. - Remélem, te nem másképp gondolod, anyám. És tudod mit? - szóltam utána. - Ha találsz nekem egy olyan nőt, aki megfelel az ízlésemnek, esküszöm, csinálok neki egy gyereket - kacagtam fel. - Sok sikert a próbálkozáshoz!

- Nos... - vontam végül egyet a vállamon, és felsóhajtottam. - Csak egy tipp volt, de nekem édesmindegy, hogy mit akarsz - kezdtem bele, bár rájöttem, hogy ennél többet ehhez nem is tudok hozzáfűzni.
- gondolom, már nincs szükséged rám, szóval mehetek is - nyeltem egyet. Persze, csalódottság... de ő ne tudná, hogy milyen elővigyázatosnak lenni az anyjával szemben? Nagyon jól ismer ahhoz, hogy tudja, milyen mikor akarok valamit.

- Szóval keressek egy megfelelő nőt, és csináljak neki gyereket - sommáztam a dolgot, majd felnevettem. - Anyám, jól ismerlek. Ha te ennyire vágysz valamire, akkor ott valami disznóság van a dologban. Kétlem, hogy arra vágynál, hogy az unokádat tedd tisztába, vagy szeretgesd. Nem, másról van szó. Talán nem is kell messze menni ahhoz, hogy megnézzük, kitől is tanultam, hogy számító legyek - csóváltam a fejem.
- Peched van anyám. Nem fogok gyereket csinálni senkinek. És mégis, ha megtenném, mi lenne utána? Nevelje más? Mondjuk az anyja? Neki embernek kellene lennie, emberi módon nevelné a gyereket is. Vagy talán te? Azt már nem is mondom, te mivé nevelnéd. Vagy mégis mondjam? Fegyverré, ellenem - dőltem hátra kényelmesen. - Ne is álmodj erről anyám. Kérd meg Elijah-t, ő hamarabb csinál gyereket valakinek.

- Szerinted mégis, mire gondolok? Nem azért, mert nagymama szeretnék lenni, ugyan... csak magam is tisztában vagyok azzal, hogy a te gyereked... hasonmás vér nélkül is hatalmas lenne - billentettem oldalra a fejemet. Nem amellett kampányoltam, hogy apa legyen. Csupán... most jutott el a tudatomig, hogy Klaus gyermeke a mágiának olyan lenne, mint... eső a szárazföldnek. Víz a szomjazónak. Hatalmas előrelépés, és ki tudja, mi mindenre lenne felhasználható. Persze mindezt neki nem óhajtom elmondani. Higgye csak azt, hogy nagymama akarok lenni.
- Igen, elismerem. A hibrid és a hasonmás gyermeke hatalmas lény lenne. Olyan, amilyen a történelem során még sosem volt. És tudod mit? Ennek érdekében még akár a gyógyírt is odaadnám, és megkímélnélek titeket - gondolkodtam el. Bolond lennék? Talán csak megszállott. A hasonmás egyszer meghal, ha újra emberré válik. És meghalhat akkor is, ha vámpír. Ő már értéktelen. De Klaus gyermeke - ha hasonmástól, ha mástól - mindennél hatalmasabb lenne, amit ember valaha csak láthatott.

- Nézz csak a régi korok maradványaira, anyám. Nézd meg a szobrokat. A császárokét, királyokét... vagy akár az isteneket. A mai napig ismerik a nevüket, könyveket írnak, filmeket készítenek róluk. És ők ráadásul nem voltak halhatatlanok. Nem úgy, mint én - mondtam, majd kiültem az ágy szélére, és a térdemre könyököltem, úgy néztem anyámra.
- Jól értem, hogy arra célzol, utódot kellene nemzenem valakinek? - csodálkoztam. Ha ezt tényleg komolyan gondolja, elmentek neki otthonról. Vagy ennyire nagymama óhajt lenni? Dédelgesse Kol gyerekét. Persze, csak ha a közelébe engedik azok után, ha apucit eltette egy ládába odalenn a pincében.
- Az egyetlen, akivel ezt megtettem volna anyám, az a hasonmás. Nem mintha bele lennék bolondulva, de egy hibrid és egy hasonmás gyermeke különleges lenne. Egyedi a maga nemében. Nos, ez viszont nem jött össze, mivel a hasonmás már nem emberi lény. Ergo, még nem fogok babakocsit ringatni. Amúgy sem tenném. Nem az én műfajom.

- Azok a királyok és császárok, akik mind halottak azóta? Klaus, az uralkodót sem halhatatlanok. Istenek? Mégis, hová gondolsz? Emlékszel még azokra az istenekre, akiket emberként tiszteltél? Őket tiszteli ma valaki rajtunk kívül? Nem - mondtam egyszerűen, mintha csak teasüteményekről beszélgetnénk. - Mind elvesztek a süllyesztőben. És ezer év múltán rád sem fog emlékezni senki. Csak egy hatalommániás irányítóra, aki mindenkin és mindenen átgázolt, hogy elérje a céljait - álltam fel, és fel-le kezdtem sétálgatni.
- Felőlem próbálkozhatsz, csinálhatod amit tenned kell. És nem arra kértelek, hogy védd meg őket, mert az az én feladatom. Igazából Klaus... meg vagyok lepődve, hogy fel akarsz építeni egy birodalmat, át akarod venni az irányítást mindenki fölött, és egy lényeges dologra nem is gondoltál. Ki fogja mindezt birtokolni, ha te már valami csoda folytán nem leszel? A királyoknak voltak örökösei. És nézz végig a történelmünkkön, hogy mi történt, ha egy uralkodó utód nélkül halt meg.

- Ha már mindenki előttem fog heverni nem teszek mást, csak élvezem a hosszú munkám gyümölcsét - lóbáltam a lábam az ágy széléről lefelé. - Ezer év után már épp itt az ideje, nem gondolod? Olyan leszek, mint a régi királyok. Sőt, mint a római császárok. Sőt... mint a római istenek - dugtam a két karom a fejem alá, aztán anyámra pislogtam.
- Nagyszerű. Mi vagyok én, páncélos lovag? - morogtam. - Igen, ismerem Tatia és Erin lelkét is. El sem hinnéd, mennyire hasonlítanak. Pont ezért nem fog engem bántani egyikük sem. Tatia nem tenné. Erin sem fogja. Most puffog még kicsit, ejt néhány könnyet, aztán gyorsan megvigasztalódik. Amúgy is, tudtommal egyikük kezét sem kértem meg, szóval nem értem, mi a fene bajuk van a nőknek - kezdtem újra feldühödni. - És mitől kéne mégis megvédenem őket?

- Hm... - kezdtem el gondolkodni, miközben ő elnyúlt az ágyon, és felsóhajtottam. - Nos, ez esetben azt kell mondanom, hogy tévedsz. Egyáltalán nem így van. Ha Petrovákról van szó, akkor biztosan nem. A szívügyem volt annak idején, és a mai napig is Tatia sorsa. A lányát nem ismerem, de ha olyan, mint az anyja, hozzá sem fogok másképpen állni. A külső, és az, amit lefestenek magukról... egyesek bedőlnek neki, de te is ismered mindkettejüknek a lelkét, nem? Hát pont ezért tudod azt is, hogy nekik nagyobb szükségük van a védelemre, mint neked. És a mellékelt ábra azt mutatja, hogy márpedig így van. Nem tudsz bánni az érzelmekkel, de ez nem szemrehányás, hanem színtiszta ténymegállapítás. Törj csak hatalomra, próbálj mindenkit térdre parancsolni magad előtt... és egy szép napon arra ébredsz, hogy minden a tiéd. Mindenki, akit alattvalódnak akartál, már a tiéd. És NEM fog boldoggá tenni. Mert unatkozni fogsz, hogy nincs kit megtörnöd.

- Nocsak - emeltem meg a szemöldökömet gúnyosan. - Erin meg akar tőlem szabadulni? - törtem ki kontrollálatlan nevetésben. - Tegnap este még pont ellenkezőleg. Úgy mászott rám, hogy feszítővassal sem lehetett volna leszedni - öntöttem újabb pohár italt, majd anyám közlésére vállat vontam.
- Ha tudod róluk, hogy egyikük sem képes engem bántani, minek aggódjam? Hagy mondják csak a magukét, majd megunják. Ha azt sem, akkor megigézem mindkettőt. Képes vagyok rá, te is tisztában vagy vele - vetettem magam végig kényelmesen az ágyon. - És ha szépen megkérlek rá, még talán meg is védesz - vigyorogtam anyám felé.

- Nem volt okom megtenni, mert itt van Mikael. De mióta ő nem elég kreatív a feladathoz, muszáj más után néznem, és a jelentkezők listája nem túl hosszú - vontam meg a vállamat, az ágya szélére leülve beletúrtam saját hajamba.
- Nem, nem írt szerelemről, szerintem most nem ez a problémája. Csupán azt hiszem, rájött, hogy milyen szörnyeteg vagy. És arra is, hogy eléggé... meg kellene szabadulnia tőled a világnak. Hm, vajon mivel döbbentetted erre rá? - gondolkodtam egy ideig, majd megtörtem a csendet.
- Sajnos azt látom rajtad, hogy nem vagy képes átérezni a helyzet súlyát. Sem azt, hogy mivel érdemelted ki Elena Gilbert bosszúját, sem azt, hogy miért fordult Erin ellened. És pont ezen van a hangsúly: nem vagy képes érezni. Egy nőt nem érdekli, hogy mit ígérsz, Klaus. Nem ígértél neki szerelmet, és hűséget? Tudom. Nem tetted Tatiával sem. A kettő majdnem ugyanaz. De egy nő nem úgy szeret, mint egy férfi. Ezért is ne várd el tőlük, se Tatiától, se Erintől, hogy majd a te kérésedre kiábrándulnak belőled. Ezért is vannak kételyeim mindkettővel kapcsolatban. Mondhatnak bármit, nem lenne képes bántani téged egyikük se - mondtam lemondóan.

- Ha képes lennél erre anyám, már megtetted volna - mutattam rá a probléma gyökerére. - Nem vagy rá képes. Talán ezért is akartál te végezni velem. Ha ezt meg tudnád tenni, másra is bízhattad volna a piszkos munkát - vetettem le magam a fotelba, és az asztalra tettem a lábam.
- Oh... szóval panaszkodtak neked? - vontam fel a szemöldökömet. - Kitaláltam, ki volt az. Nyilván Erin. Nem értem a nőket. Nem ígértem én neki hűséget - rángattam meg a vállamat. - Akkor meg most mit cirkuszol?

- Soha nem lesznek a szolgáid - jegyeztem meg csak magamnak mondva ezt. A felnőtt Delena a jövőből jött. És mondhatjuk azt, hogy... eddig nagyon nem változott semmi. Az anyja vámpír lett. Tehát a jövő elviekben ugyanúgy fog tovább zajlani. És ő egy szóval sem mondta, hogy valaha is köze lett volna Klaus Mikaelsonhoz.
- Hidd el, Klaus... tudnék gondoskodni arról, hogy még egy egyszerű kétszáz éves vámpír is képes legyen tenni ellened. Elfelejtetted, hogy Mikaelt is én teremtettem. Szerinted nem lennék képes ugyanolyan hatalommal felruházni mást is, és elkészíteni még egy ugyanolyan karót, ami a halálodat okozhatja? Már van is tippem... ha jól tudom, és értesültem, az elmúlt huszonnégy órában megsértettél egy ősvámpírt, aki szintúgy eléggé idős - gondolkodtam el, visszagondolva Erin üzenetére. - A nőkkel nem ajánlatos ujjat húzni, ezt már megtanulhattad volna. Talán ő lesz a következő vámpír, aki vámpírvadásszá válik? - kérdeztem tanakodva, ártatlan arckifejezéssel. Zsarolás... ha másképpen nem képes békén hagyni azt a gyereket, majd teszek róla.

- Mondtam én egy szóval, hogy bántani fogom? - vigyorogtam el magam. - Nem, nem vagyok gyerekgyilkos. De találok majd neki más szülőket. Olyanokat, akik olyanná nevelik majd, ahogy én szeretném. Felnővén Delena Salvatoréval egyetemben a leghűségesebb szolgáim lesznek majd - tettem le az üveget, és harsogó nevetés tört ki belőlem.
- Ugyan már anyám. Ugyan ki tudna engem bántani? Az egyetlen, akinek ereje is van hozzá, az Mikael. Ő pedig tudtommal már nincs a városban. Hibrid vagyok, anyám, és halhatatlan. Szóval, nyugodtan lehet próbálkozni bárkinek - vontam vállat.

Felemelt egy üveget, én pedig a szemeibe néztem, és azt hittem, még a szívem is megáll, ahogy szavait lassan, de felfogtam.
- Nem teheted. Nem a gyerek a hibás, hanem az anyja. És az apja, ha támogatta ezt a hazugságot - húztam el a számat. - Nem hiszem, hogy a gyermeket kellene bántanod. Ha megteszed, talán elpusztítod azt a vérvonalat, ami tovább viszi a hasonmás szálat. Hiszen semmi nem garantálja, hogy a másik kislányé lesz az, amelyből új hasonmás születhet - léptem kissé távolabb.
- És ha így sem állsz el tőle, akkor igen. Én foglak megakadályozni. Nem vagyok oda mostanság a Salvatore családért, de a gyermekekhez nem nyúlhatsz. És hidd el, már nemcsak én vagyok ellened, Klaus. Ha nem én akadályozlak meg, megteszi valaki más, akibe szintén szorultak anyai érzések - mondtam elszántan.

- Mi vagyok én, fajbiológus? - néztem csúnyán anyámra. - Ki a fenének volt ez eszébe? Ki a fenének jutott eszébe Stefan Salvatore? - húztam meg ezúttal az üveget, majd rávigyorogtam gonoszul anyámra, ahogy odalépett, és megfogta a vállamat.
- Engem senki nem verhet át büntetlenül, anyám. Még Elena Gilbert sem. Oda fogok ütni, ahol a legjobban fáj. Ha nem az enyém az a gyerek... hát az övék se legyen - mondtam gonoszan. - Ugyan ki állíthatna meg? Talán bizony te? - kérdeztem lenézően.

- Mit kellene tudnom? Ő szülte, tudjon róla ő - vontam egy aprót a vállamon. Persze volt egy olyan sejtésem, hogy Elena csúnyán átverte, és kiderült, hogy semmi köze a gyerekhez. Hát... igen.
Ahogy folytatta, ki is derült, hogy ez történt, majd felnevettem. - Ne is haragudj, Klaus, de ostobaság volt részedről elhinni. Nézzük csak logikusan... Damon és Elena ugyan nem szőke, de ott van az ifjabbik Salvatore. Stefan, ha jól tudom. Neki örökölnie kellett valakitől a hajszínét, ami szintúgy világos, mint a kislányé. Tehát a Salvatore családban is vannak szőke emberek. Vagyis... voltak - javítottam ki magamat, majd hirtelen még a víz is kivert.
- Mit akarsz csinálni? - léptem oda mellé, hogy vállát megfogva magam felé fordítsam.

Felmorrantam, mint egy dühös párduc, és tovább róttam a köröket.
- Mit tudsz a gyerekéről? A legkisebbről - tettem aztán hozzá. - Tudtál róla. Hiszen te is azt mondtad, hogy... hogy az enyém! - ordítottam. - Hülyére vettek, érted? A bolondját járatta velem az a kis szemét! Meg az a mocskos Salvatore is! - füstölögtem. - De esküszöm, bosszút állok! Olyat fogok tenni velük, amitől sírva fogják csókolni a lábamat, bocsánatért esedezve!

Felsóhajtottam. Hát persze. Itt másról szinte sosincs szó, csak valamelyik Petrováról, amihez mostanság nem füllött a fogam, tekintve, hogy Elena nemrégiben engem is szépen helybenhagyott, ha mondhatjuk így.
- Hát... nem tudom, veled mit csinált, de elismerem, hogy mostanában kissé hevesebb, mint általában - köszörültem meg a torkomat, majd közelebb sétáltam hozzá.
- Mi történt?