Sejtettem, hogy felfigyel a félbehagyott mondatomra. Nem is ő lett volna, ha nem így tesz.
- Csak az jutott eszembe - néztem a szemébe mélyen, mintha meg akarnám igézni, ami ugye jelenleg lehetetlen volt - hogy ha azt kérném tőled, csókolj meg, megtennéd-e vajon. Mert hibridként más voltam... és nyilván más vagyok emberként is. Nem olyan erős, nem olyan hatalmas. Sérülékeny, és esendő. Gyűlölöm így magam! - törtem ki váratlanul hevesen az utolsó mondatban, jókorát vágva a térdemre. Amitől persze nem lett jobb a dolog, sőt. Ez is csak nekem fájt.
- Csókolj meg - suttogtam aztán Tatiának. - És... egyél belőlem. Tudni akarom, milyen érzés ez.

- Csak... ne beszéljünk erről, oké? Elkap a rosszullét, ha arra gondolok, hogy annak a baromnak feltett vágya, hogy megkapjon engem. - Összeszorult a kezem a gondolatra. Gyűlölöm azt a férfit, mindig is gyűlöltem, mert ő is így tett velem. Nem érdekeltek az indokai, ez van és kész. Nem akartam, hogy vámpír létemre a hányinger kerülgessen, más sem hiányzik az életembe. Még így is meg kell majd ejtenem vele egy beszélgetés-szerű valamit.
- Ez a festmény jó megközelítés. Nem tudom, hogy kin akartam használni, csupán a lehetőséget láttam. Úgy gondoltam, hogyha a kezemben van a vámpírlét elleni gyógyszer, akkor minden az enyém. Attól vehetem el az öröklétet, akitől akarom. Hát... nem jött össze. - Sóhajtottam, majd felkaptam a fejem Klaus félbeharapott mondatára. Tudhatná, hogy én az ilyeneket soha nem hagyom annyiban. Soha. - Mire gondoltál? Ki vele!

Némán hallgattam Tatia szavait, csak az arcom változása mutatta, mit érzek közben. Mikael ajánlata hallatán akaratlanul is ökölbe szorult a kezem, és elöntött a gyűlölet.
- Ő már akkor is meg akart téged kapni - mondtam megvetéssel. - Ezer évvel ezelőtt. Szerintem azért gyűlölt engem annyira, mert nekem sikerült, neki meg nem - morogtam, aztán kibámultam az ablakon, a verőfénybe.
- Ha nem magadon akartad használni a gyógyírt, akkor kin? Rajtam? Erinen? Vagy senkin, csak kellett, ahogy egy festményt megszerez az ember, hogy nézegesse? - érdeklődtem. Tényleg őszintén kíváncsi voltam, mi a fenének kellett neki ez a büdös gaz. - Egyébként arra gondoltam.... - haraptam aztán el a mondatot, és megráztam a fejem. Esküszöm néha magam számára is hihetetlen vagyok. Mert ami most eszembe jutott, az már simán nem normális.

- De most nem vagy az. Bele kell törődnöd, hogy a legjobbat tudd kihozni a helyzetből. - Néztem komolyan a szemeibe. Ha valamikor, akkor most nem zuhanhat össze. Ha ezer év alatt nem tette, ha túlélte a halálomat, ha meg tudta emészteni, hogy szétszakadt a családja és hogy Mikael a halálát akarja, akkor nem aggódhat amiatt, hogy emberré vált. Bár ez még mindig felfoghatatlan volt... pont ő. A világ egyik legerősebb természetfeletti lénye... ember lett. Hátborzongató.
- Mikael rám talált, amikor Párizsban voltam. Meg akart ölni, de valószínűleg egyszerűnek ítélte azt a helyzetet, hogy csak úgy belé botlottam... aztán alkut ajánlott. - Megforgattam a szemeimet. - Meg akart kapni engem egy éjszakára, hogy utána elengedjen és soha ne keressen többé. Majdnem a lábai elé hánytam olyan rosszul lettem az ajánlattól, szóval visszautasítottam. - Még a hideg is kirázott, ahogy visszagondoltam erre. Azért mindennek van egy határa. - De előtte még elmondta, hogy igazából nem engem keresett Párizsban, hanem valami mást, nekem pedig eszembe jutott az, amit hallottam. A gyógyír. - Mondtam. - Ha Mikael nem engem akart megölni és nem is a te nyomodban járt, akkor ez tűnt a legértelmesebb megoldásnak. És tényleg azt kereste, én pedig meg akartam kapni. - Ejtettem ki a számon a nyilvánvalót. - Tudtam, hogy a te halálodra jobban vágyik, mint a gyógyírre, ezért kötöttük a megállapodást. És hogy miért akartam a gyógyírt? - Ismételtem meg a kérdését keserű mosollyal, miközben a szekrény felé néztem, ahol a rózsa volt. - Nem akarok ember lenni. Akartam már néhányszor, de most nem. Pár hónapja egy pillanatra elgondolkoztam azon, milyen lenne, de inkább nem. Magaménak akartam tudni a gyógyírt, hogy bármikor és bármire felhasználhassam. Ennyi az egész... a lényeg, hogy megint önző voltam. - Vontam meg a vállam fejcsóválva. Nem mintha sajnálnám, hogy a saját érdekeimet néztem, de.. a helyzet kicsit már másabb.

- Én most is a nagy hibrid akarok lenni - néztem Tatia szemébe, ahogy leült a földre, majd nagy levegőt vettem, és utána kifújtam.
- Jól van - biccentettem. Rájöttem, hogy egyelőre túl sokat nem tudok tenni ezzel a helyzettel, mint belenyugodni. Aztán ha kicsit lehiggadtam, tiszta fejjel átgondolni a lehetséges megoldásokat.
- De nem értelek. Miért voltál hajlandó szóba állni Mikaellel? És miért nem bántott? Azt mondta, a következő aki megöl, az te leszel. És azt sem igazán értem, te miért akartál ember lenni. Vagy még mindig akarod? A rózsa még nem hervadt el, most is illatozik. Vagy szaglik, egész pontosan.

Inkább nem mondtam semmit. Lehet, hogy ő a marha, amiért mindig bedől nekem, de én is egy címeres ökör vagyok, amiért nem tudok szabadulni a közeléből. Ebből állandóan csak a baj van... mindig bántjuk egymást és ennek sohasem lesz vége. A gond mindössze annyi, hogy nem is akarom, hogy vége legyen. Mazochista vonás, kit érdekel?
Meglepett, hogy szavai hangsúlya megváltozott és kétségbeesetten térdelte le elém. Nagyokat pislogtam és szinte megszakadt a nemlétező, jeges szívem. A segítségemet kéri?
- Segítek. - Lecsúsztam az ágyról és leültem vele szembe. - Túl fogod élni. Te voltál a nagy hibrid, emlékszel? Az, aki mindig mindent túlélt... ez a kis semmiség sem fog kifogni rajtad. - Kezemet az övéire csúsztattam és így néztem a szemeibe. - Ha azt akarod... itt leszek melletted és segítek abban, amiben szeretnéd. Az én hibám, hogy ez megtörtént és én fogom helyrehozni is. - Mondtam komolyan. - Az pedig megígérem, hogy Mikael nem fog bántani. - Nyeltem egyet. Ha megtudja, hogy hatott a gyógyír és Klaus ember lett, akkor beszélnem kell majd vele.

- Hát persze - mondtam gúnyos kis nevetéssel. - Talán már meg sem tudom számolni, hányszor vágtál át, és hányszor néztél hülyének. Én vagyok a marha, hogy még mindig bedőlök neked - túrtam két kézzel a hajamba, mert a gondolatoktól megfájdult a fejem. Fura, vámpírként nem igazán éreztem ilyet. Nesze neked, emberi lét.
- Nem tudom, mi lesz most - vallottam be már halkabban, és Tatia elé térdeltem. - Segíts nekem... - kértem csendesen. - Mit tervez velem Mikael? Mert ha most elkap... nem fogok tudni védekezni. Ha most elkap, a sorsom megpecsételődött. Nem tudom miért, de most hiszek neked, hogy már nem adtál a kezére. Ha mégis... hát akkor öljön meg. Bármi jobb, mint emberként élni tovább.

Lehunytam a szemeimet és bólintottam. Igen, benne voltam és nem csodálkoztam azon, hogy kiabálni, sőt ordítani kezdet velem. Utáltam ilyen helyzetbe sodorni magam... vele kapcsolatban. Mások aztán beszélhettek nekem, néha még az sem érdekelt, hogy Klaus vonyít úgy, mint a fába szorult féreg, de a mostani helyzet más. Tudtam, hogy hibás vagyok és hogy nem kellett volna. Eléggé elvetemült lépés volt ez a részemről, de megtettem. És amit megteszek, azt nem szoktam megbánni, mert mindig mindennek oka van. Egy újabb tanulság.
- Amikor először mondtam ott New Orleans-ban az utcán, hogy hiányzol... tényleg hazudtam. - Vallottam be, de még mindig nem néztem rá. Minek? El tudom képzelni, hogy milyen arcot vág. - De utána... utána már nem az számított, hogy mit ígértem Mikael-nek, hanem tényleg azt akartam, hogy gyere vissza velem Mystic Falls-ba. Akkor már nem akartalak Mikael kezére adni... és nem is foglak. Nem tenném. - Végül mégiscsak felé emeltem a tekintetem és láthatta rajtam, hogy őszinte vagyok. Mégis éreztem, hogy soha többé nem fog hinni nekem. Ezek után én sem hittem volna magamnak. - Már érzek, Nik... és nem akarok fájdalmat okozni neked.

Harsány, de elkeseredett nevetés tört ki belőlem, hallva Tatia szavait.
- Úristen, ez most komoly? - meregettem a szemem. - Tatia, én itt ülök a legmélyebb szerencsétlenség közepén, és te arról beszélsz, hogy saját családom is lehet? Szerinted ez jelenleg a legnagyobb problémám? - emelkedett kissé hisztérikusan a hangom. - Nem érdekel a saját család, csak az, hogy visszakapjam a régi önmagamat. A hibridet, aki voltam! - kiáltottam el magam. A következő percben viszont... mintha egy vödör jég zuhant volna a nyakamba, ahogy megemlítette Mikael nevét. És már nem kellett volna folytatnia sem, anélkül is tudtam, hogy köze lesz a dologhoz.
- Szóval benne voltál - jegyeztem meg szárazon, de belül iszonyatos harag tombolt bennem. - Szóval hiányoztam, ugye? - pattantam fel, és dühösen néztem rá. - Én barom, már megint bedőltem neked! Ezek szerint annyira hiányoztam, hogy kész lettél volna odadobni engem Mikaelnek! - fröcskölt a nyálam az ordítástól. El akartam kapni a nyakát, fájdalmat akartam neki okozni.... de a mozdulatom félúton megtorpant. Tudatosodott bennem, hogy már nem vagyok erősebb nála.

- De már nem vagy sem erős, sem hatalmas. Amint az alattvalóid megtudják, hogy egy gyenge ember vagy, már senkit sem fog érdekelni, hogy ki az a Niklaus Mikaelson. - Keltem ki magamból egy kissé. Én nem akartam ember lenni, bár egyszer már eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne ha? Mit csinálnék, hova mennék, hogyan osztanám be a vámpírléthez viszonyítva kevés időmet? - El kell fogadnod. Ember lettél... nem kell azzal foglalkoznod, hogy kemény legyél vagy hogy hogyan állj bosszút az ellenségeiden... érezheted azt, amit a vámpírok nem... boldog lehetsz, akár még családod is lehet. - Csúszott ki a számon teljesen véletlenül. Tudtam, hogy Klaust ez egyáltalán nem hatja meg, mert nem akart családot. A legutolsó értesüléseim szerint legalábbis.
A térdeimre könyököltem. Egye fene, elmondom neki, amit tudok. Nem bánthat... csak gyűlölhet. Azt pedig túlélem, ha ismét a drasztikus eszközökhöz folyamodok. - Mikael volt. - Nyögtem ki. - Mikael tette a rózsát az ágyadra, pedig nem ezt kellett volna tennie. Úgy volt, hogy a gyógyír az enyém lesz és.. azt kezdek vele, amit akarok. - Mondtam, de nem fordultam hátra, hogy Klaus szemeibe nézzek. - Alkut kötöttem vele. - Vettem mély levegőt. - Ő megszerzi nekem a gyógyírt, én pedig... visszahozlak téged Mystic Falls-ba, hogy... hogy megölhessen. - Túrtam bele a hajamba. - Egyáltalán nem volt tervbe véve, hogy használni fogod a gyógyírt... és én sem voltam magamnál, amikor alkut kötöttem vele. Akkor még nem is gondoltam volna, hogy... ismét érezni fogok valamit irántad és élvezni fogom a veled eltöltött időt. - Motyogtam az orrom alatt. - Nyugodtan gyűlölj, utálj, dobj ki, ha szeretnél, de csak azt tettem, ami az én érdekeimet szolgálta... és te is mindig ezt csinálod, úgyhogy ha lehet, akkor ne te vesd rám az első követ. - Nagy levegőt vettem, de még mindig a térdeimen könyököltem, de már összeszorítottam a számat. Ettől jobban már amúgy sem tudnám elásni magam, csak a gond az volt, hogy ismét érezni kezdtem azt, hogy ebből semmi jó nem fog kisülni, ahogy biztos voltam benne, hogy a valószínűleg neki okozott csalódás sem fog valami jól érinteni.

Ami a családomat illeti... abban sajnos teljes mértékig igaza volt. Rá fognak jönni. Nem fogom tudni eltitkolni előlük. Atyaég... már szinte előre látom anyám arcát. Még jó, hogy Kol nincs életben, mert a kárörvendést semmi nem mosná le a képéről. És emberként még arra sem lenne erőm, hogy bemossak egyet neki.
- Nem akarok újra kezdeni semmit, Tatia - ültem az ágyra teljesen, és nekitámasztottam a hátamat a támlának, mintha csak az életben is valami támasztékot kerestem volna jelen pillanatban. - Hát nem érted? Tatia, egy Első voltam. Nem csak Első, hanem hibrid is. Szinte egyedülálló a magam nemében. Erős voltam, kemény, független és szabad. Az emberek, vámpírok és farkasok már a nevem puszta említésére is megremegtek. És nézz rám, mi vagyok most. Semmivé lettem - motyogtam, aztán egy új gondolat ütött szöget a fejembe.
- A rózsa - jutott eszembe a szekrényben lévő kis doboz. - Nem véletlenül kaptam. Valaki tudta, mire jó. Valaki tudta, hogy mi lesz belőle, ha magamba szívom az illatát. Valaki azt akarta, hogy ez történjen velem. Az a valaki hozta ide a virágot. És most nyilván vár... meg lássa az eredményt.

Meglepve meredtem Klaus-ra. Hogy változtassam vissza? Öljem meg? Hogyne... - Én mindig azt hittem, hogy szeretnél visszaváltozni emberré. Annyiszor mondtad, hogy bárcsak ismét ember lehetnél... most megkaptad a lehetőséget, hogy az legyél és máris visszaváltoznál? - Kérdeztem teljesen elhűlve, de nagyot nyeltem, amikor felhozta, hogy meg fogják ölni az ellenségei. Mikael.. újabb eltitkolt dolog, amit nem terveztem elmondani neki. Előbb-utóbb viszont úgyis kiderül.
- Mikael nem fog bántani, ezt megígérem, de a családod észre fogja venni, hogy nem olyan vagy, mint régen. Érezni fogják az illatodon... hallani fogják, ahogy a véred keringeni fog az ereidben és hogy a szíved igazából ver. - Csúsztattam a tenyeremet a mellkasára. - Én is érzem.. és ez jó. Esélyt kaptál az újrakezdésre.

Hagytam, hogy Tatia a kezei közé fogja az arcomat, és igyekeztem felfogni a szavai értelmét. Ordítani akartam, üvölteni ahogy a torkomon kifér, de mi értelme lett volna? Nem változtatott volna semmin sem.
- Segíteni akarsz? - kérdeztem. - Akkor segíts. Adj a véredből... és ölj meg - szaladt ki a számon a gondolat. - Akkor újra vámpírrá lehetek. Mert ha ember vagyok, akkor... - nyilallt belém úgy a rémület, mint még soha - az ellenségeim, ha megtudják... ha Mikael megtudja... meg fognak ölni. Meg fogok halni, Tatia - nyeltem nagyot. - Nem mondhatod el senkinek. Nem tudhatja meg senki... a családom sem. Ígérd meg! És aztán... változtass át.

Már nem tudtam mondani semmit. Nem vitt rá a lélek arra, hogy bármi rosszat mondjak neki, olyat, ami még inkább a mélybe taszítaná. Képtelenség volt még elképzelni is, hogy mit élhet át. Én magam biztosan üvöltenék, őrjöngenék, dühöngenék, mert a vámpírság az igazi életem. Klausnak pedig ez volt... hogy ő lehetett a leghatalmasabb hibrid, most viszont szertefoszlott az élete. Emberré vált, ami felér egy öngyilkossággal. Ezzel egyáltalán nem számoltam.
Csak néztem, ahogy lehúzza a gyűrűt az ujjáról, de semmi sem történt. Sóhajtottam egyet és összeszorult a szívem a hangja hallatán és az arca láttán.
- Nem lesz semmi baj. - Leültem mellé az ágyra és kezeim közé fogtam az övéit. - Ha akarod, én... itt leszek veled. - Motyogtam, miközben a kezét simogattam. - Itt leszek és segítek neked. - Néztem a szemeibe, hogy tudja, őszintén beszélek. És ekkor jöttem rá arra, hogy ez... hogy Klaus emberré változott és ez fáj neki... ez érte el, hogy visszakapcsoljam az érzelmeimet, hiszen már éreztem... sajnálatot, szomorúságot és segíteni akarást is.

Ahogy belenéztem Tatia szemébe láttam, és megsejtettem, hogy ez tényleg nem vicc. Hanem a valóság. Ami olyan jelenleg, mint egy valóra vált rémálom.
Eltántorogtam az ágyig, és úgy rogytam rá, mint akit nem tartanak meg a lábai, és kezembe temettem az arcomat.
- Én nem lehe.... én nem lehetek ember - nyögtem ki. - Nem lehet, Tatia. Nem akarom ezt az életet - emeltem fel a fejem, és ahogy kitévedt a pillantásom az ablakon úgy döntöttem, jöjjön a végső próba.
Lehúztam az ujjamról a napfénygyűrűmet, és a földre dobtam, a lábaim elé. Vártam a nap melegét, amint végigperzsel, de nem történt semmi. Csak a napfény áldott melegét éreztem a bőrömön. Mint annak idején... ember koromban.
- Tatia... mi lesz most velem? - motyogtam, és kétségbeesve néztem rá.

Persze, hogy hitetlenkedett, én is ezt tettem volna. Biztosan arra gondolnék a helyében, hogy ekkora hülyeséget még életemben nem hallottam, hiszen ha én lennék az egyik legerősebb lény a földön, akkor nem hinném el, hogy ennek egy másodperc alatt vége. Még jó, hogy ő sem hitte el.
- Bárcsak viccelnék... - Mondtam őszintén. Tényleg az voltam. - Ez az igazság. Akármilyen ősi vámpír vagy hibrid voltál... most már nem vagy az. Újra ember lettél. - Nyeltem egyet nagy nehezen. - Éppen ezért nagyon vigyáznod kell magadra, mert... veszélyben vagy. - Nem akaródzott kimondanom, hogy felajánlottam őt Mikael-nek. Ettől csak rosszul éreztem magam, ahogy attól is, ahogy Klaus nézett rám.

Az első gondolatom az volt, hogy azzal a vérrel tényleg volt valami. Nálam ki tudja mit okozott, Tatia meg simán hallucinál és félrebeszél tőle.
- Te megőrültél... - túrtam a hajamba hitetlenkedő nevetéssel. - Tatia... én vámpír vagyok. Hibrid vagyok, egy Első! Van fogalmad, mekkora képtelenség az, amiről beszélsz? Ilyen nincs, nem létezik. Soha nem is létezett. Egy álomkép, és ábránd. Valami másnak kellett történnie... de nem tudom, hogy minek - hátráltam két lépést, de a fejembe már beleette magát a kétely. Mi van akkor... irgalmas isten, mi van, ha igazat mond?
- Mondd, hogy ugratsz, vagy viccelsz - kértem az ijedtségtől rekedten.

- Tényleg nem jó hírek... és közöm is van hozzá, de nem közvetlenül. Csak egy kicsit. - Motyogtam és nagy levegőt vettem. Mégis hogy lehet belekezdeni ebbe? Mennyit mondjak el neki? A legjobb az lenne, ha mindent... de akkor itt vége, annyi, soha többé egy szemernyi esélyem sem lesz jóvátenni, amit elrontottam. Miért érdekel ez engem? Nem szabadna!
- Az a rózsa... - Mutattam a szekrény felé, ahová bedobta a dobozt. - A gyógyír a vámpírlétre. - Mondtam ki nagy nehezen. - Valószínűleg akkor, amikor megszagoltad... bevetted a gyógyírt és... visszaváltoztál. Emberré. - Néztem a szemeibe. - Ez megmagyarázná azt, hogy miért nem tudsz vért inni és biztos vagyok benne hogy az a rózsa a gyógyír, mert... nekem szánták. Az enyém volt. - Nyeltem egy nagyot.

Döbbenten álltam, és rémülten. Szaporán kapkodtam a levegőt, és verejték folyt a homlokomon. Ilyen lehet az, amikor valaki egy reggel mondjuk más testében ébred...
- Nem... nem értek semmit... - hebegtem, és hagytam, hogy Tatia elém álljon. - Mi van velem? Mi történt az éjjel? - kérdezgettem, és csak nagyon nehezen jutott el a tudatomig, amit Tatia mondott.
- Mit akarsz nekem elmondani? - kérdeztem halkan. - És miért érzem úgy... hogy nem jó híreid vannak, és közöd van hozzá?

- Ajánlom is, hogy csak előjáték legyen. - Mosolyodtam el halványan, majd kissé jobban, amikor végigsimított a melleimen. Oldalra biccentettem a fejem, hogy biztosan hozzáférjen a nyakamhoz, még a szemeimet is lehunytam szinte imádkozva azért, hogy azokat a tasakokat tényleg Kolt hozta a villába és már romlottak. Mert ha nem így van... hát az gáz.
Vártam, hogy Klaus fogai mikor szakítják át a bőrömet, de nem történt semmi. Mindössze Klaus kiáltott fel, hogy... hogy nem tud átváltozni. Még a szívem is megállt. Szóval igaz... a gyógyír megtette a hatását és... visszaváltozott emberré? Ő? A legidősebb hibrid? Ez abszurdum! Lehetetlen! És egyáltalán nem jó dolog rám nézve.
- Nyugodj meg... - Pattantam fel én is az ágyból. Nem érdekelt sem a pár órával ezelőtt előadott színjátékom, sem a Mikael-el kötött alkum, semmi. Egyszerűen ha ránéztem Klaus arcára... megijedtem attól, hogy most mi fog történni. Nem magamat féltettem, hanem őt. - Semmi baj. - Sétáltam oda elé és azon kezdtem el gondolkozni, hogy vajon elmondjam-e neki az igazat. Ha ember, akkor... úgysem tud bántani. Ennyi előnye már van a dolognak.
- Azt hiszem, hogy van valami, amit... el kellene mondanom. - Nyögtem ki nagy nehezen.

- Igen, valószínűleg - dobtam le a tasakot. - Ezt még Kol szerezte valahonnan. És tekintve, hogy ő jó ideje be van dobozolva... nyilván ezeknek sem végtelen a szavatossága - vontam aztán vállat, bár még mindig éreztem azt a rossz ízt a számban, és beleborzongtam.
- Belőled igyak? - kúsztam közelebb Tatiához, és megcsókoltam a vállát. - Hm. Bármikor, és örömmel. De ugye tudod, hogy nálam ez csak az előjáték? - mormoltam lágyan, végigsimítva Tatia mellein, aztán a nyakára meredtem. Érezni akartam a vámpíréhség jeleit. Az ereket az arcomon, a megnyúló fogakat. De nem éreztem a világon semmit.
- Mi az ördög van itt? - kiáltottam el magam, már tényleg mit sem értve, és kiugrottam az ágyból. - Nem tudok... NEM TUDOK ÁTVÁLTOZNI!

- Bocs, de nem találtam izgő-mozgó embert a hűtőtökben. Pedig igazán tarthatnátok itthon néhányat. - Ugrottam be Klaus mellé az ágyba és hasra feküdte, majd átnyújtottam egy tasakot Klaus-nak és vártam, hogy felbontsa és inni kezdje. Hatalmas kő esett le a szívemről, amikor láttam, hogy mohón kortyolni kezdte a vért, így í teljes nyugalom érzésével bontottam ki én is a tasakot. Kezdek paranoiás lenni, de tényleg... valamit ez ellen is tenni kell.
Ám ez a nyugalom egészen addig tartott, míg meg nem ittam a első kortyot a saját tasakomból, hiszen ekkor Klaus köhécselni kezdett. Én semmit nem éreztem a véren, ami igazolta volna, hogy bűn rossz. Oké, kicsit faforgács íze volt, de ez már megszokott.
- Mi történt? - Ültem fel én is ijedten és eltátott szájjal a kiköpött vérre néztem. Ez már nem paranoia... igazam volt. Te jó ég, most mégis mit csináljak? - Oké, talán csak... romlott volt a vér. - Mondtam ki az első gondolatot, ami eszembe jutott. Ez volt az egyetlen mentsváram.
Kezeim közé fogtam Klaus ijedt arcát. - Igyál belőlem. Az én vérem biztosan nem romlott... ha úgy nézzük. - Vontam meg a vállamat. Ha belőlem sem tud inni, akkor itt tényleg nagy a baj.

Kényelmesen elheverésztem az ágyban, míg Tatia lement kajáért, és csakhamar meg is jelent újra, kezében néhány véres tasakkal.
- Utálom a pótkaját - mormogtam, majd hosszas válogatás után kiválasztottam egyet. - Melegen jobban szeretem. Meg úgy, hogy közben ficánkol - vigyorogtam el magam. Tatia ne tudná, mennyivel jobb az élő kaja ennél a vacaknál? Ugyanakkor megtanultam már ezer év alatt, hogy ez is jobb a semminél. Igen, volt, mikor egyszerűen tényleg semmi nem volt. Csoda, hogy nem fonnyadtam akkor múmiává.
- Egészségedre - bontottam fel a már megszokott módon a tasakot, és mohón inni kezdtem belőle. Soha nem esett még ilyen jól semmi, mint most ez... legalábbis az első két-három kortyig. Utána megéreztem azt az ízt, ami... nem is lehet elmondani, milyen volt. A vér mindig olyan volt, mint a nektár. Édes, kívánatos, de most... borzasztó íze volt. Fémes, hideg, síkos, és azon kaptam magam, hogy feltérdelve leokádtam a frissen lenyelt vérrel az ágyneműt.
- Úristen... - krákogtam, és megtöröltem a számat. - Miért ilyen rossz ez? Én... én ezt nem tudom meginni - néztem Tatiára értetlen-ijedten.

Konyha

Ráérősen sétálgattam Klaus szobája felé, pedig eléggé nagy volt már bennem a kíváncsiság. Ezt viszont nem mutathattam, elvégre nem tudok semmiről.
Benyitottam az ajtón és elmosolyodtam. - Lehet válogatni. - Emeltem fel a kezeimben tartott véres tasakokat. Inkább vadásztam volna, de hát ez is megteszi egynek, ha azt nézzük. Nem száradunk ki tőle és ez már jó pont.

- Nem foglak itt hagyni. Ígérem. - Simogattam meg a haját, amikor a vállamnak döntötte a fejét. Mégis hogy hagyhatnám itt? Ki kell derítenem, hogy pontosan mi történt. Az, amire én gondolok, de nem akarom, hogy megtörténjen vagy a jobbik eset, hogy nem történt semmi, csak beképzelem. Viszont nagyon frusztrált a helyzet. Nagyon, nagyon, nagyon... elvégre megint arról van szó, hogy én nyerek-e vagy veszítek. Én egy bombabiztos gyógyírt akartam, amit a kezemben tarthatok, soha nem pusztul el és Klaus nem ugrik rá rögtön. Nesze neked, Tatia.
Csak feküdtem az ágyban és nem gondoltam semmire. Teljes üresség, amúgy sem tehettem volna semmit. Összerezzentem, amikor Klaus köhécselni kezdett és rögtön fel is egyenesedtem, de egy idő után abbahagyta. Mi történt? Mégis... egy hibrid nem köhög! A szívem viszont gyorsabban vert, ahogy ismét arra gondoltam, hogy mi van, ha ez a bolond emberré változtatta magát? A gond ezzel csak az volt, hogy ilyenekkel nem kellett volna foglalkoznom.
- Szia. - Mosolyodtam el én is, ahogy Klaus kinyitotta a szemeit. Változást nem láttam rajta az előbbi köhögőrohamokon kívül. - Én nem aludtam... elvoltam azzal, hogy téged néztelek. - Túrtam bele a hajamba és próbáltam egyfajta normális hangot megütni, nehogy észrevegyen rajtam valamit. - Amikor alszol, még mindig olyan vagy, mint egy kisfiú. - Mosolyodtam el szélesebben. Ezer évvel ezelőtt is szokásom volt őt nézni, ahogy alszik. Úgy látszik van, ami nem változik.
- Éhes vagy? - Ültem fel az ágyon. - Tudod mit? A mai a szerencsenapod. Hozok neked valami kaját. - Kacsintottam rá és már fel is álltam, hogy lemenjek a konyhába- Így legalább tudok írni Mikael-nek egy üzenetet.

Konyha