- Egyszerűnek mondható. Nem engedi a varázslat, hogy bántódása essen - sóhajtottam, persze ennél nyilvánvalóbban kielégítőbb választ várt, de jelenleg annyi minden kóválygott a fejemben, hogy képtelen lettem volna rendesen kifejezni magamat. - Nem tudnak neki ártani. Ezt úgy képzeld el, mint egy... láthatatlan pajzsot magad körül - nyeltem egyet, majd elsétáltam Nik szekrényéhez, felemelve onnan egy kisebb kis tálat, és így fordultam vissza Hayley felé.
- Csupán a véredet kell hozzáadnod. A többi utána már az én feladatom lesz - húztam ki egy fiókot, de elég hamar rájöttem, hogy ez bizony nem az én szobám, és itt nincsenek lépten-nyomon gyertyák mindenhol.

Naná, hogy kapva kapok a lehetőségen, bár temérked kérdés kering másik a fejemben, melyeket fel kell tennem.
- És akkor miben tudná, vagy hogyan tudná megvédeni a magzatot ez a varázslat? - kezem automatikusan csusszan a hasamra, szinte észre sem veszem, mint egy alapvető ösztön, vagy reflex.
- Illetve mi kell hozzá? Mit kell tennem? - teszek fel két újabb kérdést, tekintetemben az elszántság tükröződik jelenleg csak.

Egy apró sóhajjal tessékeltem magam még beljebb, és megálltam az ágy előtt talán egy méterre, így nézve a lányt. Nem sejtettem még hetekkel ezelőtt, hogy ez lesz ebből a helyzetből. Hogy Hayley lesz az, aki ilyen nagy változást hoz az életünkben, és Klaus életében is. De... talán pont jókor jött ez az egész.
- Nos... - köszörültem meg a torkomat, majd kérdőn pislogtam felé. - Erre is van megoldás, mint általában mindenre - kezdtem bele. - Szerencsére egyikőjük életét sem veszélyezteti, de mint minden varázslatnak, ennek is bármikor lehetnek következményei. Igaz, ezt általában inkább a boszorkány tapasztalja meg később, nem pedig az, akin a varázslatot véghezviszik. Általában - gondolkodtam el egy pár pillanatra. - Tehát ha varázslattal szeretné védeni a gyermekét, tudok segíteni benne.

Próbálkozhatok, de úgy néz ki, ezúttal nem fog hamar álom jönni a szememre. Gondolom, korábban kipihentem minden fáradalmam, dühöm, fájdalmam, és most csak teljes letargiában bámulom a meglehetősen egyhangú mennyezetet. Azt hinné az ember, hogy nyilván tele van a fejem temérdek gondolattal, megválaszolatlan kérdéssel, de inkább csak kellemetlen üresség van benne. Egyszerűen most nem megy a gondolkodás, bárhogy próbálok okos lenni. Fogalmam sincs, mi lenne a következő helyes lépés, mit kellene tennem. Örülök, hogy legalább már azt eldöntöttem: szeretném megtartani, sőt, megvédeni ezt a babát. De a továbbiakban... nem tudom. Klaus nyilvánvalóvá tette, hogy nem enged el maga mellől. A vicces az, hogy mellett egyszerre vagyok a legnagyobb biztonságban - hisz ki védhetne tőle jobban - és egyben a legnagyobb veszélyben is. Sóhajtok egyet, és próbálom kitisztítani a fejemet, ám ekkor némi nesz érkezik az ajtó felől, majd hamarosan Esther lép be rajta. Azonnal felülök az ágyon.
- Jöjjön csak. Nem tudtam, hogy itthon van, olyan üresnek tűnt a ház. Azért maradtam a levélnél... - előrébb dőlök a helyemen kis izgatottságomban, hogy talán mégis alakulhatnak jól a dolgok.
- Szóval tud segíteni? Hálás lennék, mert jelenleg nagyon tanácstalan vagyok - pillantok a nőre kissé bizonytalan mosollyal.

(Esther szobája)

Talán nem volt jó döntés most felkeresni ezt a lányt. Talán feldúlt még ő is, akárcsak Klaus. És nem hiszem, hogy ez az állapot egyik pillanatról a másikra el fog múlni. De nem tudok mit tenni, ami fontos, az fontos. És most ki is kell használnom az időt, míg Klaus nem viszi őt el innen.
- Bocsánat a zavarásért - léptem be, és végigmértem az ágyban fekvő alakját, próbálva figyelmen kívül hagyni néhány nyomot, ami igencsak arra utalt, hogy volt min levezetnie a feszültséget.
- Megkaptam az üzenetét - böktem a papírlapra, amit a kezemben tartottam, majd magam után becsukva az ajtót,. beléptem a szobába.
- Tudok segíteni, ha tényleg szeretné.

|| Esther szobája ||

Megállok az ajtóban, és kicsit bűnbánóan nézek végig a pusztításon, amit okoztam. Nem egy szép látvány. Sóhajtok egyet, majd belépek, és takarításba fogok. A törött tárgyakat már nem tudom megmenteni, de változtathatok a látképen, hogy ne egy háborús övezet fogadja a következő belépőt. Helyére teszem, ami egyben maradt, aztán találok egy kisebb ládát az ágy végében, abba szedem össze, ami már használhatatlan. Közben sikeresen meg is vágom a kezem valami élesben. A vérem cseppen a szőnyegre. Nagyszerű. Ezzel fel is adom a nagytakarítást, és amíg az ujjamat elszorítva várom, hogy befforjon a seb, inkább visszatelepszem az ágyra, és hamarosan el is nyúlok rajta. Talán aludnom kellene még egyet, mielőtt az az őrült hibrid ismét visszarángat New Orleansba...

|| Nappali ||

Belépek, majd végignézek a szobán. A tekintetem még mindig villámokat szór, bár ezt senki nem láthatja. - "A házban azt csinálsz, amit akarsz, de nem mehetsz el." Azt teszek, amit akarok?! Hát jó! - elevenítem fel hangosan Klaus szavait, majd beiramodok a szobába, és az első kis polchoz évre a földhöz vágom, ami csak a kezem ügyébe kerül. - Tessék neked szófogadó Hayley! - dohogok tovább, és ripityára török még pár dolgot. Ő azt tesz, amit akar, azt mond, amit akar, én meg a helyemre vagyok küldve, mint egy kutya? Oda megy, ahova akar, ha tetszik, leissza magát, én meg maradjak a fenekemen? Ki se tegyem a lábamat a házból? Az istenit! Most tényleg úgy viselkedem, mint egy lázadó kamasz, de már torkig vagyok, és annyira jól esne nekem is valami émelyítően tömény, egy pohár whisky legalább, de nem jut más, mint hogy földhöz vágjak egy-két, remélem értékes, csecsebecsét Klaus szobájában. De hamar ráunok erre is, vagy inkább belefáradok. Hamarosan már Klaus ágyán ücsörgök teljesen magamba roskadva, magányosan. Arcomat a tenyerembe temetem, és pillanatokon belül meg is érzem a nedves cseppeket, melyek lefelé gördülnek a szememből. Dühömben? Kétségbeesésemben? Megaláztatásomban vagy félelmemben? Nem tudom, de zokogom pár percig némán, amíg le nem nyugszom. Végül kimerülten dőlök el az ágyon, és el is nyom az álom.
Rövid alvás után kicsit nyugodtabban, és egy új tervvel a fejemben indulok Esther keresésére a házban...

|| Esther szobája ||

Nem tudom, mennyit aludhattam. Percek vagy órák. Mindenesetre pihentebb vagyok, mint voltam. De jól esne most egy fürdő, mielőtt ismét kocsiba szállnánk és visszaautóznánk a nagyvárosba, és kezdek megéhezni is. Az előbbin még könnyen tudok segíteni, hamar megtalálom a fürdőt, ami Klaus szobájából nyílik. Nem akarta, hogy sok holmit hozzak magammal, ruhákat sem nagyon készítettem, de úgy döntök, a frissítő zuhany után felveszem az ő egyik, itt maradt pólóját. Átmenetileg jó lesz.
Hmm... a zuhany alatt meglehet tovább ácsorgok, mint amennyi időt a párnák között töltöttem, de végre kezdem visszanyerni magamat. Miután kiválasztottam a megfelelő pólót is Klaus szekrényéből, belebújok, nagyjából a combom közepéig ér. Nem baj, jó lesz, csak ameddig leosonok a konyhába. Remélem, tartanak itthon valami emberi kaját. Szoktak vendégeket fogadni, nem? Gyömölcslé is volt. Hátha lesz valami ehető.

|| Konyha ||

Hallva a szavait óvatosan kilesek a takaró alól arcomon egy halván mosollyal, de már csak a hátát láthatom, ahogy elhagyja a szobát. Néhány pillanatig pislogok arrafelé tűnődve, ahol azelőtt állt. Néha úgy érzem, sosem fogom őt megérteni. Minél tovább vele vagyok, annál nagyobb rejtélynek tűnik. A rettegett hibrid, akitől mindeni tart, akinek mániája a hatalom, az irányítás... nem értem, miért kedves mégis velem. Mitől vagy miért élvezi a társaságomat, miért ragaszkodok hozzám... mármint úgy tűnik legalábbis abból, hogy mostanában mindenhová magával cipel. Igazából nem bánom, csak nem értem. Visszahúzom magamra a takarót, és hagyom, hogy elnyomjon az álom.

Figyelem, ahogy átöltözik, majd sóhajtok egyet, és engedelmesen becsusszanok a takaró alá. Már nem is emlékszem, mikor aludtam egy jót és pihentetőt, többet egy-két óránál, és ágyban, nem kocsiban.
- Csak ébressz fel, ha indulunk - motyogom, aztán még a fejemre is ráhúzom a paplant, mintha ezzel megvédhetném magam mindattól, amit mostanában átéltem, és ami még rám leselkedhet.

Nem válaszolok semmit a családjára tett utalásaira. Úgysem tudnék értelmeset hozzáfűzni. Elég volt végignézni ahogy először az anyjával vitáznak össze, aztán az apjával nyírják ki kis híján egymást.
- Segítsek valamiben? - kérdezem, miközben leülök az ágyára. Nem tudom, meddig tart, amíg rendbe jön.

|| Nappali ||

Klaus "jól vagyok" felszólalása nem épp meggyőző, de hát nyilván jobban lesz hamar. Nem mondom, hogy biztos hozzá van már szokva az efféle sérülésekhez - mintha ehhez bárki képes lenne hozzászokni - de nyilván nem ez az első, és valószínűleg nem is az utolsó, amit el kell viselnie. Tekintetem anya és fia között járt, majd átkarolom Klaus derekát, hogy könnyebben meg tudjam őt tartani.
- Ha gondolod, felmehetünk, csak mutasd az irányt - pillantok oldalra a hibridre, majd az utasításait követve elbotorkálok vele a szobájáig.