Ahhoz képest, hogy mennyi izgalom ért a nap folyamán, vagy éppen amitt, de elég mélyen és pihentetőn aludtam. Arra ébredek fel, hogy Klaus lehúzza rólam a takarót, és megérinti a levegő a bőrömet, de nem nyitom ki rögtön a szemeimet. Csak óvatosan lesek ki a szemhéjaim alól, és elfolytok egy mosolyt, amikor meglátom, hogy a hasamat figyeli. A simogatása alatt azonban már nem tudok tovább alvást színlelni.
- Neked is jó reggelt - mosolyodom el most már valóban, ahogy a vággyal megtelő arcára pillantok.

- Delena? - kapom fel a fejem, mert pár érdekes emlékkép villan fel a fejemben a barna hajú, kedves lányról, meg a Lockwood kriptáról, ahol egyszer találkoztunk. Te jó ég, mintha ezer éve lett volna. Oh, az ezer évvel nyilván nem kellene tréfálkoznom. De régen volt, akkor még a hátam közepére sem kívántam Klaust, most meg... a gyerekét várom. Nagyot fordult a világ. Azonban arra még tisztán emlékszem, hogy Delena mondhatni bújkált Klaus elől, nem akarta, hogy megtudja az igazat. Ez nyilván már szintén jelentőségét vesztette.
- Igen, tudom - bólintok, amikor Klaus azt bizonygatja, hogy nem részegségében mondja ezeket. - Egyszer, még mielőtt eldöntöttem volna, hogy elhagyom Mystic Fallst, és a szüleim nyomát követem New Orleansba, szóval régebben már volt szerencsém a jövőből jött lányhoz. Furcsa egy története volt, hittem is meg nem is - mostanra leginkább egy álomnak tűnt az egész találkozás. - Nem gondoltam volna, hogy ilyen értékes a vére - húzom fel a szemöldökömet. Nem is igazán értem, mitől lenne különleges, de ha ez segít Klausnak az ellenségeivel szemben, annak csak örülhetek.
- Szóval úgy gondolod, hogy így már lesz esélyed ellenük? - dőlök végül vissza a párnára. Hamarosan nyugodt csend borul ránk, ami most tényleg jól esik. Klaus szakítja meg meglepő szavaival.
- A szívverését... - suttogom magam elé elámulva, kicsit elérzékenyülten, és a kezem a takaró alatt is a hasamra simul, de nem szólok többet. Tényleg ideje lesz pihenni.

Kétszer is meggondolom, mielőtt döntök az éjszakai tartózkodásom felől, de végül egy kisebb sóhajjal felállok, hogy megszabaduljak a felesleges göncöktől, majd úgy teszek, ahogy kérte: becsusszanok mellé. Nem akarta, hogy külön szobába menjek, én meg igazából nem akarom magára hagyni. Nem vonz, hogy befeküdjek az alkoholfelhőbe, de mégis inkább maradok. Nem tudom... csak... el tudom képzelni, hogy minden dühe, szokásos pszichopata megnyilvánulása mellett valószínűleg ugyanolyan zavart, kétségbeesett és ideges, mint én, még így is, hogy úgy döntött, minden érzelmi felelősséget leráz magáról. Nem is tudom, hogy vajon neki van rám szüksége, vagy fordítva, de egyszerűen csak nem akarok elvonulni a kis magányomba, sem most, sem a közeljövőben. Egyedül még nehezebb ezt kibírni.
- És... mi az a jó, amit említettél? - fordulok felé, amikor már bent vagyok a takaró alatt.

- Értékelem - motyogom, majd sóhajtok. Igaza van. Nyilván ez még így is több, mint amit bárki várt volna tőle. - És tényleg. Ne értsd félre. Örülök, hogy meggondoltad, és végül úgy döntöttél, hogy hagyod megszületni és támogatod. Mi többet várhatunk, nem igaz? - vonom meg a vállam, és most tényleg nincs egy cseppnyi gúny sem a hangomban. Komolyan gondolom. Egy részem, amelyik már megküzdött a csalódással, valójában még hálás is Klausnak. Mit számít, hogy a gyereknek apa nélkül kell felnőnie? Én is úgy éltem. És neki legalább ott leszek én, aztán remélem, hogy nem fogja egész életén át hiányolni az apját, ahogy ez velem is történt. Esther után nézek, ahogy kilép a szobából, majd visszafordulok Klaushoz.
- Köszönöm - mondok csak ennyit. Akarom, hogy tudja, hogy értékelem, hogy a gyerek mellett döntött. - És... oh, hidd el, néha magam sem értem, hogy miért, de nem akarlak elhagyni, nem akarok elvonulni. Amikor nem épp a torkomat szorongatod mondjuk, és egyéb finomságok... szóval... csak szeretek veled lenni - vonok vállat ismét, majd feljebb tolom magam az ágyon, és magam alá húzom a lábaimat.

Egy apró sóhaj részemről. Nemigen hittem volna, hogy Nik képes ilyesfajta ajánlatot tenni, de megszokhattam volna, hogy ebben a világban már bármi megtörténhet.
Jelenleg azt hiszem, semmihez nem tudtam volna hozzászólni. Nem akartam beavatni Nik-et abba, hogy mi történt Hayley-vel, míg ő nem volt itt. Nem kell tudnia a varázslatról még.
Kisétáltam a szobából, hiszen mindezt kettejüknek kell megbeszélniük.

(Esther szobája)  

- Értem - bólintok lassan, mikor közli velem minden feltételét. Kell egy-két másodperc, amíg összeszedem magam. - Nekem elég igazságos megoldásnak tűnik - próbálok egy picit mosolyt is az arcomra erőltetni, de nehezen tudom palástolni a csalódásomat. Pedig annyira nem szomorít el, amit mond, csupán... Nem is tudom. Sosem féltem az anyagi gondok miatt, és persze jó, ha tudom, hogy biztos háttérrel támogat, de világéletemben megoldottam valahogy a dolgok ezen oldalát. A "ez a gyerek nem az én gyerekem lesz, csak a tiéd" rész azonban egy kicsit szíven ütött. Így kimondva. Nem is értem, miért akarja akkor egyáltalán vállalni a felelőséget. El leszek dugva egy házba valahol a gyerekkel, nevelhessem, aztán töröljem szemem szám.
- Rendben - mondom végül, és leülök Klaus mellé az ágyra, aztán igyekszem nem nagyon lógatni az orrom. Gondolom egyelőre örülhetek, hogy nem a gyerek ellen döntött, és nem akar teljesen megszabadulni tőle. Ez is valami.
- És mikor akarsz száműzni abba a házba? - kérdezem aztán halkan, egészen színtelen, érzelemmentes hangon.

Erre már most nagyon kíváncsi voltam... igazából volt bennem egy olyan sejtés, hogy nem minden arany, ami fénylik, és ez Nikre most kiváltképp igaz is lesz. Legalábbis az anyai megérzéseim most ezt súgják.
És körülbelül így is történt. Nagyjából arról volt szó, hogy nem okoz neki gondot felszínesen gondoskodni arról a gyerekről, de az életében nem akarja kivenni a részét.  

Na igen. Mit is vártam? Hogy csak úgy kisétálhatok kedvem szerint, hogy nyugodtan átaludhassam az éjszakát, alkohol bűz nélkül, Klaus meg ágyas nélkül maradjon? A maró gúny még így kimondatlanul is hat, bár végül a gúnyos mosoly helyett csak egy fintorra telik. Ám mondandója másik felével aztán sikerül alaposan meglepnie. Vigyázni akarom rám? Hagyja, hogy megszüljem a gyerekét? Mindig, amikor már teljesen reménytelennek tűnik, tesz valami olyat, ami kicsit jó irányba billenti a mérleget. Bár ki tudja, mitől gondolta meg magát időközben? Nekem úgy tűnik, ez a pár óra alatt nem lett egy kedves apatípus.
- Úgy érted... mégis szeretnél apa lenni? - teszem fel bizonytalanul a kérdést, és gyanakodva mérem végig Klaust.

Ismételten sóhajtottam egyet. Nem hiszem el, hogy ez a fiú ilyen makacs...! Nem is tudom, kire üthetett. Nyilvánvalóan az apjára, hiszen ez az a tipikus vérfarkas szokás, de nem tudok tenni ellene... elvégre... lényegtelen.
- Tehát döntöttél - billent oldalra a fejem, de az ajtó mellett magam is megálltam, még mindig nem mondva le róla, hogy Hayley-nek egy másik szobát biztosítsak. Klaus szavai mindennél nagyobbak voltak, ennek ellenére nem hiszem, hogy jó lenne, ha ittas állapotban társalogna Hayley-vel egy ilyen fontos ügyben.
- Inkább feküdj le, Nik. Pihend ki magad, és józan állapotodban erről majd döntötök.

Épp sikerül a dolog végére jutnunk - ami legalább némileg megnyutató - amikor felbukkan Klaus. Nem vagyok benne biztos, hogy tudatni akarom vele, mit műveltünk éppen, legalábbis egyelőre nem. Előbb biztosra akarok menni, hogy egyinkünket sem ítélt halálra távollétében. A tekintetemmel igyekszem ezt megüzenni is Esthernek: még ne áruljon el minket. Gondolom, Klaus részegségében ezt szemkontaktust most úgysem veszi észre, legalább valami hasznunk is van ebből.
Az ágybetét szóra azért kicsit felforr az agyvizem. Elég kimerítő és érzelmekkel túltelített nap volt ez már így is, nem hiányzik, hogy ez a nyomorult hibrid a maga bájonsnak semmiképpen nem nevezhető módján még le is r*bancozzon. Megrovó pillantást küldök felé, ha Estherre nézek.
- Igen. Megköszönném, ha tudna mutatni nekem egy másik szobát - értek vele egyet, tekintetemből jelenleg csak a hála sugárzik a nő felé, és meg is indulok az ajtó irányába. Nincs kedvem most sokáig egy levegőt szívni az undok és erősen ittas férfival, akit a születendő gyerekem leendő apjának kell neveznem.

Talán egy percig tartott az egész, vagy addig serm. Az ilyen helyzetekben mindig elfeledkezem az időről... de hallottam Hayley szavait, és ettől egy halvány mosoly rajzolódott az ajkaim köré.
Kinyitottam a szemeimet, láttam az elaludt gyertyákat, de megszólalni időm sem volt, mert már láttam egy érkezőt... méghozzá Niklaust, csak éppen... nem éppen teljes valójában.
- Nos... mi is rettentően örülünk neked, fiam - jegyeztem meg, majd Hayley-re néztem. - azt hiszem, ma este egy másik szobában nagyobb biztonságban lennél, mint itt. Nem eshet már bántódásod, de én ettől azért megkímélnélek - böktem az állammal KLaus felé.

Bólintok, hogy megértettem. Igazából egyáltalán nem a fájdalom miatt aggódok. Nem igazán félek a fájdalomtól. Csak arra voltam kíváncsi, tudni fogom-e valamiből, hogy a varázslat sikerült. Erre pedig választ is kaptam. Mikor Esther kántálni kezd, félrevonulok, hogy ne zavarjam meg, de nem megyek túl messzire, a közelében foglalok helyet a fotelben, és onnan figyelem. Aztán már kezdem is érezni: lassan különös nyugalom és biztonságérzet tölt el, ami a hasam felől árad szét. A csodálkozástól el is nyílik a szám. Kicsit olyan ez, mintha tulajdonképpen a gyerekem védelme alá kerülnék, mintha ő védene meg engem, és nem fordítva.
- Azt hiszem, működik - suttogom elámulva, és ismét jön az automatikus mozdulat, mellyel a kezem a hasamra simul.

- Érezni? - kérdeztem vissza. - Talán csak annyit, hogy... biztonságérzet fog eluralkodni rajtad. Nem fog fájni, ha erre irányzódott a kérdésed - ráztam meg a fejem, majd a kezembe vettem a kis tálat, és az ágy végi kis kommódhoz sétálva tettem le oda, majd a gyertyákat is köré, amik szépen lassan gyulladtak meg utána.
Lehunytam a szemeimet, és felsóhajtottam, így próbálva ráhangolódni a varázslatra, mely ugyan könnyű, de egy ilyen személyes helyzetben bármi történhet.
Halkan mormolni kezdtem, lehunytam a szemeimet, de lehunyt szemhéjaimon keresztül is láttam, hogy a lángok egyre erősebben égnek.

Kérdés, mennyire jó az nekem hosszútávon, hogy megértem, illetve többnyire igyekszem megérteni Klaust. Most egyelőre nagyon nem tudom, hogy sülhet ez jól el. Tényleg nem akartam ezt. A gyereket, a kötöttségeket. Ezzel most vagy életre Klaushoz kötöm magam a közös gyerekkel, vagy aláírom a végrendeletemet, hogy bármikor végezhet velem, amikor rám unt, vagy úgy gondolja, nincs rám tovább szüksége. Mármint most a szülésig, Esthernek hála, talán bebiztosíthatom magam, és utána? Nem is akarok egyelőre ezekre gondolni sem. Nem, mert bármi is lesz, az nem befolyásolhatja a döntésemet, hogy ennek a babábak világra kell jönnie.
- Fogok érezni valamit...? - nyújtom vissza a tálat, melybe már szerintem elég vérem csorgott. Aztán kerítek egy zsebkendőt, szerencsére a korábbi rendbontásom során kicsit kiismertem itt magam, és a kezemre kötözöm.

- Általában mindenki nehezen érti meg Nik-et. De... azt hiszem, benned emberére talált. Pontosan azért, mert... egész életében nem volt egy apai példa, amit szem előtt tarthatott volna. Mikaeltől mindent kapott, csak szépet és jót nem. És az anyjától is kaphatott volna többet. De Mikaellel szemben abban az időben nem volt túl sok lehetőségem, mint most - magyaráztam, mintha csak magamat, vagy őt akarnám meggyőzni, hogy... jó anya voltam, amikor tudtam... de talán mindketten érezhetjük, hogy ez nagyon kevés.
- Ide - tettem le a kis tálkát is elé, majd míg ő vérét csepegtette a kis tálba, addig néhány gyertya beszerzésével foglalatoskodtam, míg végül meg is találtam a keresett tárgyakat. 

Kicsit elkerekedik a szemem Esther kiegészítésére. Szóval rám is vonatkozik a védelem? Ez legalább annyira megnyugtató, mint amikor a magzatról volt szó. Persze kerülnöm kell a veszélyt attól még, ahogy Esther mondja, megsérülni sem akarok, de legalább megölni nem tudnak minket egyelőre. Nem akarok ismét hálálkodni, csak a pillantásommal üzenem, hogy mennyire értékelem, amit tesz.
- Higgye el, megértem. Számomra is sokkoló volt a dolog. Sosem éltem igazi családban, sosem volt igazi anyám, fogalmam sincs, hogy állnám meg a helyem ebben a szerepben. És is tele vagyok félelmekkel. Bizonyos értelemben nagyon hasonlóak vagyunk Klausszal. Azt hiszem, ezért tudok általában viszonylag könnyen túllépni azon, amikor épp rosszabb pillanatában találom őt - vonom meg a vállam, és a mondat végére már végig is húzom karomon a tőrt, a vérem pedig azonnal kibuggyan.
- Hova kellene csepegtetni? - nézek tanácstalanul a nőre.

- Kétségtelen, hogy jobb, ha kerülöd a veszélyt. De nem tekinthetjük lényegtelennek azt sem, hogy míg meg nem szülöd ezt a gyereket, ez a védelem rád is ugyanolyan hatással lesz, mint rá. Te vagy az, aki... magában hordja őt. Így legfőképpen a védelem számodra szükséges - húztam elő végül egy apró kis tőrt Nik szekrényéből. Ha gyertyát nem, legalább ezt találtam. Nem csalódtam ismételten. Már csak egy nyílpuska hiányzik itt valamelyik gardróbszekrényből.
- Nincs mit köszönnie - léptem újra az ágy elé, és átnyújtottam neki a kést. - Nik jelenleg nem tud tisztán gondolkodni. Soha életében nem érte még ilyen sokk... majdnem került hasonló helyzetbe, de... ez most lényegtelen. Ami fontos, hogy előbb-utóbb el fogja dönteni, hogy mit akar. És ha számotokra negatív irányba is dönt... ti ketten biztonságban lesztek - néztem végig rajta, majd a tőrre. - Azt ajánlom, inkább sebezze meg magát. Többször bebizonyosodott, hogy én ehhez nem értek - sóhajtottam fel. A Tatia-eset azóta is borzolta a kedélyeimet, szóval ezt a feladatot inkább hárítom.

Ez elég egyszerűen és értelmesen hangzik. Tüdőm lassan megtelik levegővel, majd sóhajtok egyet. Most érzem csak, mennyire nyomasztott a gondolat, hogy baja esthet a kicsinek, és mennyire megkönnyebbülök, hogy van rá megoldás.
- Értem. Azt hiszem... jól hangzik. Persze arra is ügyelnem kell majd, hogy az én nyakamat se törje ki senki, mert az sem lenne kellemes a babának - jegyzem meg halkan egy cseppnyi iróniával. Elég ha csak eszembe jut, hogy fogadta Klaus a hírt, még New Orleansben. Nem sokon múlott, hogy letépje a fejem.
- Rendben. Benne vagyok - bólintok végül, és nyújtom is előre a kezemet, jelezve, hogy veheti a vérem. - És köszönöm, hogy segít. Tényleg nagyon hálás vagyok - a végére ismét elhalkulok, bár ennek oka most egy kis elérzékenyülés is. Nem szokásom, csak nyilván ez a terhesség dolog kavar fel, és a gondolat, hogy bár tekervényes módon, de úgy néz ki, végül mégis csak lesz családom. Sosem vágytam másra ennél jobban, most mégis tele vagyok félelmekkel...