Kivételesen, a hisztizésem ellenére is, rendesen beszél velem, amitől kezdek megnyugodni, sőt, kicsit el is szégyellem magam. Kedvetlenül roskadok le az ágyra.
- Rendben. Sajnálom. Tudod... lehet, hogy teljesen kikészített téged ez a tegnapi hír, de... nekem sem sikerült még teljesen összekapnom magam, nekem is kell egy kis idő... - vonok vállat. Fogalmam sincs, hogy milyen a többi terhes nő. Azt sem tudom már, minek kellett így kiborulnom az előbb.
- Te teljesen lerázod magadról a felelősséget annyival, hogy az anyagi hátteret majd biztosítod. És ezt meg is értem, oké. Nekem viszont magamat kell adnom ehhez a gyerekneveléshez, meg a többihez, és ha még nem jöttél volna rá, én sem vagyok épp egy anyatípus. Sosem éltem igazi családban - rázom a fejem. Szerencsétlen gyerek. Hát mondjuk legalább éheznie nyilván nem kell majd soha, meglesz mindene, amit akar. Ez már így is több, mint amit a világ fele elmondhat magáról.

Ezt nem hiszem el! Kezd nagyon elegem lenni abból, amit csinál. Az állandó parancsolgatás. "Mondtam, nem vagy a rabszolgám." Hát rohadtul nem ez jön le!
- Mert azt mondtad? Nem. Képzeld, közel sem elég indok, mert nem fogok úgy ugrálni, ahogy te fütyülsz, sem most, sem a jövőben. Ha nem vagyok a szolgád, akkor ne kezelj úgy. Ha szeretnél valamit, miért nem lehet normálisan közölni velem, mint normális emberek között szokás? Nem igaz, hogy nem vagy képes értelmes beszélgetésekre, mert tudom, hogy igen. De belepuszulnál, ha egyszer valami nem úgy történne, hogy ráerőlteted az akaratodat másokra? - komolyan nem értem, hogy miért kell folyamatosan ezt csinálnia velem. Kitartottam mellette eddig is, és nem puszta hóbortból, vagy unalomból, hanem mert vele akartam lenni. Jártam már korábban is a kedvében, és nem azért, mert rám parancsolt, hanem mert úgy akartam. De miért kell ilyen irányításmániás blondnak lennie? Azt hiszem, sosem sodort még ennyire közel a hülyeségeivel egy idegösszeomláshoz, de most azon kapom magam, hogy már remegek az idegességtől.

- Micsoda?! Ezt nem gondolhatod komolyan. Minek? - vágódik ki az ajtó ugyanolyan lendülettel, ahogy korábban be is csuktam, amikor meghallom Klaus szavait.
- És ha én nem akarok maradni? Utálom ezt a várost - fakadok ki elkeseredve. Nem is értem, minek akar itt maradni. New Orleans tele van élettel, zenével, művészettel, nem lehet unatkozni. Bezzeg itt! Meg is penészedhetek. Egyszerre lettem most nagyon ideges és eléggé elkeseredett. Vajon még tudja ezt Klaus fokozni? Félek, hogy igen.

Hmm... Szóval a nagyságos úr ismét önkényes kedvében van. Égnek emelem a tekintetemet, majd lecsusszanok az ágyról, és ellejtek a fürdő felé, válasz nélkül hagyva őt, erélyesen belökve magam mögött az ajtót. Akarok-e valahova menni? Hát fogalmam sincs. Eleve azt sem értem, minek időzünk még tovább ebben a hülye porfészekben, én a magam részéről vissza akarok menni a nagyvárosba. Bár ami azt illeti... lehet, hogy meg kellene keresnem Tylert. Ezer éve nem beszéltem vele.
Megnyitom a csapot, és egy kis mozsdással igyekszem magam felfissíteni... illetve lehűteni.

Imádom, amikor - mégha ilyen módon is - de átengedi nekem az irányítást, és élvezhetem a hatalmat, amit rajta gyakorolhatok, illetve a hatást, amit ezzel belőle kiváltok. Még a követelőzése is tetszik, és mivel innen már nem akarom tovább feszíteni a húrt, teljesítem a kérését, és gyorsítok a tempón, amíg teljesen el nem veszíti az eszét. Akkor viszont visszadőlök mellé az ágyra, és megvárom, hogy összeszedje magát.

A terveim között szerepelt eredetileg is tovább haladni lefelé ajkaimmal, de az, hogy Klaus, mondjuk úgy, kérlelő nyomását érzem magamon, belém bújtatja a kisördögöt. Egy kicsit had szenvedjen a vágytól, mielőtt megkapja, amit akar... mert lényegében előbb-utóbb mindig meg szokta kapni, nem igaz? Egyelőre még ujjaim kényeztetik, ajkaim pedig kínzó lassúsággal haladnak lefelé az ágyékon. Továbbra is egy-két apró csókot elszórok útközben, az utóbbiakat már a férfiasságára, de már csak akkor engedem ajkaim közé, amikor a teste egyértelmű jeleit mutatja annak, hogy már nem bírja sokáig türelemmel. Akkor azonban igyekszem tényleg a kedvében járni.

Mit várnak el tőle? Klaus esetében nem olyan nehéz kitalálni, egyébként meg beigazolódni látszik, amit az imént mondtam, mert tényleg hamar elfog a vágy. Megvárom, amíg megszabadul a ruháitól, aztán visszatérek pár apró csókkal a nyakára, kezem pedig lassan lefelé simít a mellkasán, majd halad is tovább, amíg meg nem érintem a férfiasságát. Nem tudom, mi van velem, de jelenleg úgy érzem, nem tudok betelni vele. Ujjaim nyomát ajkaim kísérik a mellkasán és a hasán...

Elvigyorodom. Mi mást tehetnék? Klaus annyira szexi pasi, nehezen tudok neki bármikor is nemet mondani, ráadásul a makacs és önfejű természetem ellenére szeretem, hogy tudja mit akar, és el is veszi. Amint megszabadít a felsőmtől, becsúsztatom a kezem a pólója alá, és nyomok egy csókot a nyakára.
- Ez megfelel válasznak? - kérdezem a szemeibe pillantva. - Egyébként állítólag a terhes nőknek a hormonok miatt megnő a szexuális éhsége, szóval én miattad aggódom csak, hogy győzni fogod-e... - vigyorgok rá, aztán újabb csókokat adok a nyakára. Igazából csak viccelek. Könyörgöm, Klaus ne bírná? Szerintem ha tehetné, minden szabad percében szexelne.