Hogy mik járhattak Elena fejében? Nem tudom. De annyi minden suhant át hirtelen a tekintetén. Ijedtség, megbántottság, félelem... egyszerűen képtelen voltam eligazodni ennyi érzés közepette.
Épp meg akartam szólalni, hazaküldeni kedvesen a családjához, és a férjéhez, de már nem tudtam egy hangot sem kinyögni, mert ebben a pillanatban - mintha csak valami elhatározásra jutott volna - a számra tapadt, és olyan hévvel kezdett csókolni, mintha elvesztette volna minden önkontrollját.
Átkaroltam őt, magamhoz szorítva, és minden tudásomat beleadtam magam is a csókba, de kis idő elteltével elhúztam a fejem, hogy lihegve meredjek rá.
- Mondd, tisztában vagy vele, mit művelsz éppen? - suttogtam. - Ha még egy percet maradsz, nem állok jót magamért...

Ennek már valami pszichés oka lehet nálam. Talán az tehet róla, hogy húsz évesen már anya voltam... az, hogy nem fértem bele újra a szurkolólány ruhámba. Vagy egyszerűen az, hogy már ennyi idősen annyit éltem meg, amit egy hatvan éves is képes lenne megirigyelni. Millió ok, de még így sem tudtam a helyes választ. Nem értettem, hogy miért mindig akkor vannak gondjaink, mikor én eljövök ehhez a férfihoz. Múltkor... talán mondhatni, a pillanat tüze ragadott el mindkettőnket. Szerelem soha nem volt ez, és soha nem is lesz. Vágy, vonzódás, egyszerű kémia, amihez nem kötelező szeretni a másikat. És a jelen helyzetben már azt vallottam igaznak, hogy kezdtem feladni minden reményemet, hogy a férjem talán képes lesz rám valaha újra nőként nézni, és minden problémától eltekinteni. Hiszen mindig jön majd valami... mindig, de én nem bírom ki nélküle... nem bírom a szerelmem nélkül, vágyom arra, hogy néha csak hozzám érjen, és ő is vágyjon rám... de mintha minden próbálkozásom sikertelen lenne, még a nyugodtabb időszakban is... talán tényleg sokat vártam tőle... mintha minden felborult volna, mióta tudjuk, hogy vámpír leszek. És az egész megpecsételte a kettőnk kapcsolatát. De még így sem voltam képes nem szeretni őt. Őt választottam Stefannal szemben. Sírtam, mikor fájdalmat okozott, mikor bajban volt, vagy bántották... és küzdöttem érte, mikor azt hittem, hogy semmi remény nincs az iránt, hogy az enyém legyen... ezt a múltat nem felejtem el soha. És jövőt akarok kettőnknek. Talán Klausnak van igaza... ennek az egész problémának semmi köze nincs ahhoz, hogy én hogyan is nézek ki pár hónapos terhesen. A probléma ott kezdődött igazán, hogy a tomboló hormonoknak nem mondhattam, hogy bocs, de feszült a helyzet, most nem tudok tenni semmit. Mert ők egyfolytában arra vártak, hogy valaki eleget tegyen a vágyaiknak. Te jó ég, mintha a hormonjaim külön élőlénnyé váltak volna, akik irányítják a testemet.
És talán ez tehetett a következő pillanatról is... hiszen újra odahajoltam Klaushoz, és szenvedéllyel kezdtem őt csókolni, olyan hévvel, amivel néhány hónapja tettem.

- Ne butáskodj - ráztam a fejem. - Miért ne lennél gyönyörű? Miért ne vágynék rád? Mert gyereket vársz? - mosolyogtam. - Szerintem ez egy nőt megszépít - mondtam, de a szavaira már én lepődtem meg aztán kissé.
- Hát kis hasonmás, Salvatore fejébe nem láthatok bele. És ha látnék is, szerintem túl nagy lenne ott a sötétség - fintorogtam egyet cikizve. - De azt elmondhatom, hogy működik egy férfi. Legalábbis, hogy ilyen helyzetben hogy működnék én - böktem a mellkasomra. - Szeretnélek. Imádnálak. Lehet, hogy nem mondanám mindig, de éreztetném veled. Apró jelekkel. Ahogy reggel rád nézek... ételt teszek eléd... - fűztem a szavakat elgondolkodva. - A gondok viszont rányomják a bélyegüket a férfira, ezt elhiheted. A terhet mindig is mi viseljük leginkább. Nekünk kell másokat védeni, és törődni velük. És most itt van Oliver... bármibe fogadok, hogy Damonnak egyszerűen túl sok most ez az egész. Hidd el, ha a legrondább felhő elvonul felőletek, meg fogja neked adni azt, amit most én szeretnék... és nagyon szeretnék - nyeltem egyet. - Pont ezért nem tehetem. Mert... nem teheted meg újra Damonnal. Most már nem csak őt vesztenéd el, ha kiderülne. Elvesztenél mindent.

- Én ezt nem értem... - motyogtam. - Hogy vagy képes vágyni rám? Hogy tudsz vágyni egy olyan nőre, akire már a férje sem vágyik? - fakadtam ki hirtelen, szinte elcsukló hangon, ahogyan kibukott belőlem a komor igazság, és azt hiszem, a magamba beszélt okokat ő maga is érthette. Hiszen minden terhes nő azzal küzd, hogy már nem látja magát olyan szépnek, mint amilyen a terhesség előtt volt. És én is ezt éreztem. Legalábbis Damonnel kapcsolatban... talán tényleg a feszült élet az oka... de talán ez, amit én most bebeszélek magamnak...

- Felpofozhatjuk egymást is, ha úgy jobban tetszik - nevettem fel halkan, de elkomolyodtam a kérdésére. - A nők mindig bonyolult lelki lények, és mindennek kíváncsiak a miértjére - sóhajtottam. - Nem tudom miért. Mert... mert gyönyörű vagy. És különleges. Nem, nem a hasonmás mivoltodra gondolok - ráztam meg a fejem. - Egyszerűen csak különleges nő vagy. És azért is, mert az elmúlt fél órában úgy beszéltél velem, mint egy emberrel, és nem úgy, mint egy gyűlölt, vagy csatornába való mocsokkal. Azt hiszem, ezért. És azért is, mert vágyom rád. De azt hiszem, mindketten tudjuk, hogy ennek nem szabad újra megtörténnie. Nem szabad - motyogtam, majd lehajoltam, és megcsókoltam a felsőből kilátszó meztelen bőrén. - Lehet... hogy addig kéne menned, míg ura vagyok magamnak, nem gondolod? - súgtam halkan.

Nem is tudom, hogy ezúttal mi fogott meg ebben az egészben. Talán az, hogy az életünkből az ilyesfajta izgalmak mostanság kimaradtak. Vagyis... Damon és az én életemből. Mert már tényleg kezdtem feleslegesnek érezni magamat Damon szemében... tudtam, hogy szeret. Ahogyan én is midnennél jobban szerettem őt. De volt valami furcsa a kettőnk kapcsolatában, amit talán Emma érkezése váltott ki belőlünk... és pont akkor, mikor a hormonjaim úgy mozgolódtak bennem, mintha soha nem kaptam volna férfitól törődést.
- Én... nem... nem akarlak felpofozni... -ráztam meg a fejemet, kissé gyorsabban szedve a levegőt, ahogyan elszakadt tőlem. - Hiszen azzal az erővel magamat is felpofozhatnám - motyogtam. - Miért csókoltál meg? - bukott ki belőlem a kérdés, de ekkor már újra a száját figyeltem.

Éreztem, hogy megleptem Elenát. Legalábbis erre utalt, hogy eleinte szinte moccanás nélkül tűrte a csókomat, ahogy nyelvem a nyelvét simogatta. Már épp el akartam szakadni tőle, mikor megmozdult - végre túljutott a meglepetésen - és legnagyobb döbbenetemre nem tolt el magától, épp ellenkezőleg. Ő maga is csókolni kezdett engem, én pedig éreztem, hogy szinte azonnal megmozdult bennem a vér.
- Szóval... - vettem nagy levegőt, ahogy elszakadtam Elenától - még mindig úgy gondolod, van bennem mit szeretni? Elárulom, most két istenes pofonra számítok részedről. Vagy talán tévedek? - kérdeztem halkan, a vállát simogatva közben.

Felkuncogtam. A szavai hatására eszembe jutott Damon nézése. Hát igen, azokkal a szemekkel még szép, hogy levesz a lábamról. Hiszen... azokér a tekintetekért valaki még ölni is képes lenne. Legalábbis én biztosan belehalnék, ha többé nem nézne rám néha játékosan, néha unszolva, néha csak simán... szerelmesen.
Viszont a folytatással sikerült újra sokkolnia engem. Mert ezek szerint ő is arra gondolt, amire én. Bár tőlem már az is nagy lépés, hogy bevallottam. És nem tudtam ellene tenni semmit... talán nem is akartam, mikor megcsókolt. Lehúzott maga mellé és olyan volt, mint amilyen hónapokkal ezelőtt, azon az estén. Szinte minden pillanat itt élt a fejemben. Csak nem gondoltam, hogy valaha kerülhetünk hasonló helyzetbe.
Eleinte nem viszonoztam a csókot, hiszen Damon volt a szemeim előtt... hogy még egyszer nem tehetek meg vele olyasmit, amit annak idején. Még egy csók is vétek... de nem tudtam, hogy miért, nem voltam képes befejezni.

- Tudom, hogy ha így nézek, az mindig hatásos - hunyorogtam vidám kajánsággal. - Ne mondd, hogy nincs olyan pillantása Salvatorénak, amit mindig be tud vetni nálad valami cél érdekében - kacsintottam aztán, majd fektemben kinyújtottam a kezem, és megsimogattam a hasonmás arcát.
- Gondolatolvasó vagy - motyogtam. - Mert én is arra az éjszakára gondoltam. Nem, ne érts félre. Tudom, hogy nem lehet. Ma már nem követném el, mert... a körülmények bonyolultak, és mert túl sokat veszíthetnél - sóhajtottam. - De az tény, hogy... van olyan, amit ennek ellenére megteszek. Utána rád bízom, mit teszel. Meg is üthetsz, ha akarsz. Nem fogok védekezni - súgtam, és lehúztam Elenát magam mellé, majd lágyan, és kedvesen megcsókoltam. Úgy, ahogy akkor... néhány hónappal ezelőtt.

Már készültem felállni az ágyról, mikor megfogta a kezemet, és ezzel visszatartott attól, hogy távozzam, de ezt szavakkal is alátámasztotta, amik... hát valljuk be, alaposan megleptek engem. Nem gondoltam volna, hogy hallok még tőle ilyen szavakat. Előfordult még nagyon régen, de az más miatt volt. Akkor még Tatiát látta bennem, de ez most nem lehet így. Vagy ha mégis, akkor én magam fogom kiherélni ezt a pasast.
- Oké, maradok. Csak... ne nézz rám így - utaltam a pillantására, amivel arra kért, hogy ne menjek még el, és ezek szerint sikerrel is járt.
Visszaültem és fél szemmel fordultam csak hátra, de szinte rögtön ki is bukott belőlem a véleményem. - Megint összezavarsz... megint olyan vagy, amit kedveltem benned régen. És emiatt akaratlanul is eszembe jut az az éjszaka... - vallottam be őszintén, de ekkor már inkább nem is néztem a szemeibe.

- Azért ha lehet, én nem nagyon szeretnék hasonlítani Oliverhez - dünnyögtem, majd megfogtam Elena kezét.
- Ne menj még - kértem. - Maradj egy kicsit. Régen éreztem már magam jól valakivel, és most veled pont ilyen. Nekem is kell néha a társaság - tettem hozzá, majd keserűen elmosolyogtam magam.
- Nem félek tőle, hogy túlzottan megkedvelnél. Gyanítom ez olyas valami, ami soha nem fog bekövetkezni - jelentettem ki tárgyilagosan. Most kinek jó, ha hazudok bármit is?
- Egyszerűen csak nem akarok most egyedül lenni. Te pedig normális vagy, és kedves velem. Ezt nem sokaktól kapom meg, szóval... megtennéd, hogy maradsz még egy keveset? - néztem rá szépen, és a következő pillanatban valamiért eszembe villant az az éjszaka, amit vele töltöttem. Pedig ez talán nem épp idevaló gondolat volt. Mindenesetre örültem, hogy Elena nem lát a fejembe.

Újra gondolkodnom kellett, ahogyan beszélt. Hiszen a szavai olyan őszinték voltak, legalábbis nekem annak tűnnek. És ugyan, mi értelme lenne most hazudnia, mikor senki más nincs itt rajtam kívül?
- Igen, tudom, hogy milyen az ilyesmi... vagyis, én nem. De Damon igen... egyszer ő is megigézett, hogy felejtsem el. Hogy... hogy ne szenvedjük tovább... pontosan akkor, mikor Oliver a képbe lépett és megölte a kisbabánkat... - mondtam szürke hangon. - Talán jobban hasonlítasz arra a "szégyenteljes" vámpírra, mint gondolnád. Ő is képes lett volna elengedni azt, akit szeret... ahogyan teszed azt te is - mondtam, minden szót átgondolva, majd felültem, és egy aprót sóhajottam.
- azt hiszem, megyek. Már nagyon eltértem a tárgytól. És ha túlzottan lelkizek veled, még a végén túlságosan is megkedvellek - mondtam apró mosollyal.

- Most Oliverről beszélsz, vagy rólam? - kérdeztem halvány mosollyal. - Látod, van amiben különbözünk, és van, amiben hasonlítunk. Egy dolog azonban biztos. Ma már nem vagyunk barátok. Túl régóta nem vagyunk már azok, és ez nem fog változni sem - biccentettem, majd elgondolkodva néztem Elenára.
- Ezer évig éltem anélkül, akit szerettem. Bármennyire gyűlöltem is, mikor megtudtam, hogy életben van, a szívem mélyén azt akartam, hogy mi ketten újra együtt lehessünk, mint régen. Sőt, talán még jobban is, hiszen most már az örökkévalóság lehetett volna a miénk. Annál jobban estem pofára - morogtam. - Kérdezd meg Damont, milyen érzés volt neki, mikor 150 évig várt Katherine-re hiába. És ezt szorozd meg kb öttel. Akkor rájössz, én mit éreztem, mikor reménykedtem, és csalódtam - hunytam le a szemeimet. - Mit tehetek ilyen esetben? Megigézhetném, de mit ér az olyan szerelem, ahol az egyik félt a kényszer élteti? Akkor inkább elengedem, akkor is, ha nem akarom. Ez így csak nekem rossz, és nekem fáj. Talán ez a legnagyobb szerelem, nem? - néztem újra Elena szemébe. - Elengedni azt, akit szeretsz. Azért, hogy legalább ő boldog legyen.

- Igazából... csak nem értem, mire jó ez neki. Hiszen nem ér el vele semmit... - ráztam meg a fejemet, miközben tovább fűztem a fejemben a saját gondolataimat. - Egyáltalán nem tudom, hogy vajon képes lesz-e valaha felfogni, hogy már nem minden olyan, mint régen... már nem vagyunk olyan védtelenek, mint akkor, mikor idejött a városba, és elhitette velem, hogy ő az, aki kell nekem... - suttogtam. - Bár... azt el kell ismernem, hogy van egy oldala... ami talán emberi. És amit lehet szeretni. De... a másik oldala kiöl minden ilyesmi szeretetet belőlem, és csak gyűlölet az egész - sziszegtem dühösen, aztán nagyon hamar simultak el az arcvonásaim egy apró mosollyal.
- De én még hozzá tudnék tenni valamit. Hogy mi a különbség köztetek - próbáltam meg megfogalmazni a gondolataimat, miközben kicsit közelebb hajoltam hozzá, pár centiről nézve a szemeibe. - Míg ő nem képes elengedni azt, amit szeret, vagy akit szeret... te mindig megteszed. Nem ragaszkodsz ahhoz... ami nem lehet a tiéd - mondtam őszintén. Hiszen ezt bizonyította az is, ahogyan Tatiával bánt, mikor éppen nem ilyesmiről volt szó, hogy Tatia inkább Oliverrel van.

- Tatiára.... - ismételtem Elena után. - Hát hogyne... - mormogtam, ahogy eszembe jutott, Tatia milyen szépen dobott ki a házból csak azért, hogy Oliverrel lehessen, pedig előtte negyed órával még azt bizonygatta, hogy engem szeret.
- Hogy miért vagyunk mások? - töprengtem. - Azt hiszem, ez nem nagy rejtély. Az emberek is mások. Mindannyian. Mi is mások voltunk már emberként is. Vámpírként meg... miért változott volna ez meg? Azt hiszem, még hangsúlyosabb lett a dolog azóta. Mást és mást állítunk előtérbe vámpírként. Nekem példának okáért, bármilyen legyek is, sokat jelent az adott szó. Olivernek semmit. Ma már azt mondom, hogy ő annak idején féltékeny volt rám. Tatia miatt főképpen... - magyaráztam. - De talán valami más miatt is. Annak ellenére, ahogy Mikael bánt velem, egész jó életem volt. Persze, jobb lett volna, ha ő nincs - fűztem hozzá keserűen. - A mai Oliver olyan, mint egy duzzogó gyerek. Nem kaphatja meg, amit akar, hát eléri azt, hogy amire vágyik, másé se lehessen. És dühében, csalódottságában nekimegy az egész világnak. Szerintem ez a megfejtés. Vagy te talán nem így gondolod? - kérdeztem kíváncsian.

- Igazad van, tényleg nem tudom, milyen egy hozzád hasonló élete. Bár azt hiszem, hozzád hasonló nincs is - gondolkodtam el, de nem túl sokáig, hiszen folytattam. - De tudod, hogy mi a véleményem a hatalomról, és arról, hogy mindenkinek a rezzenéstelen arcodat mutatod. Egyszer... érezni fogod, hogy többé már nem lehetsz olyan, mert neked is szükséged van valakire. Tatiára, vagy tudom is én, hogy kire... - suttogtam, de azt hiszem, némiképpen összerezzentem, ahogy csókot nyomott a hasamra, és ennek nyomán meglepve néztem rá. Erre végképp nem számítottam, ki nem néztem volna belőle.
Ahogy visszadőlt az ágyra, egy apró nyeléssel meredtem egy pillanatra a szemeibe, majd mellé dőltem és kibukott belőlem egy kérdés. - Hogyan lehettek ennyire különbözőek? Mármint te és Oliver. Hiszen a legjobb barátok voltatok régen - motyogtam, továbbra is a szemeit fürkészve. Már egyáltalán nem azért voltam itt, amiért jöttem. Azt hiszem, csak simán jól éreztem magamat.

- Mert veled lehetek ilyen - adtam meg a választ egyszerűen, és őszintén, majd - még mindig hanyatt fekve - Elena felé fordítottam az arcomat.
- Mondd, van neked fogalmad, milyen a vámpírélet? Nem, nem egy átlag vámpírról beszélek, mint Salvatore - legyintettem. - Hanem magamról. Vámpír vagyok, és vérfarkas. Hibrid vagyok. A világ talán legerősebb lénye, vagy legalábbis az egyik legerősebb. Első vagyok. És ahányan vannak az én halállistámon, és is legalább ugyanennyi embernél szerepelek első helyen. Azért élek, mert nem tudják, hogyan végezzenek velem. A kis vámpíroknál bevált módszerek nálam csődöt mondanak - rántottam vállat. - De kifelé egy valamit kell mutatnom. Erőt, hatalmat, és újra csak erőt. Nem lehetek olyan, mint veled. Mert az kifelé... a gyengeség jele. És az ellenség, ha gyengeséget lát, támad. Ennyi a magyarázat. És persze az is, hogy csak nagyon ritkán vagyok ilyen. Néha rámjön, és kész.... - mondtam tűnődve, majd aprót bólintottam Elena szavaira, mikor Oliverről és egy gyilkosságról beszélt. Tudtam a történtekről.
- Látod, ebben vagyok én másabb, mint Oliver. Megmutatom - súgtam, majd felültem, és apró csókot nyomtam Elena hasára.
- Csak hogy ő is érezze, hogy mikor azt mondtam, hogy vigyázok rátok, abba ő is beletartozik - dőltem újra hanyatt a takarón.

- Mert összezavarsz. Csak akkor vagy ilyen, mikor kettesben vagy velem... máskor pedig egy tapintatlan... szóval az vagy - köszörültem meg végül a torkomat, hogy mást inkább már ne is mondjak, de mindezt már mosolyogva mondtam, és hátrafordultam felé, ahogy hátradőlt, és elgondolkodtam a gondolatain.
- Azt hiszem, ilyen gondolatok játszódtak le Damon fejében is, mikor Oliver... szóval fájdalmat okozott nekünk egy nem várt gyilkossággal... - mondtam el-elcsukló hangon, ahogyan eszembe jutott az első kisbaba. - De nem tudlak téged apaként elképzelni, pedig sok mindent láttam már belőled, amióta ismerlek - kuncogtam fel.

- Látom, gyorsan változik a véleményed rólam - állapítottam meg, és odaültem az ágyra, Elena mellé. - Az elmúlt tíz percben még én magam voltam a szemedben a megtestesült ördög, akivel muszáj szövetséget kötnöd, hogy elháríts egy nagyobb bajt. Most meg azt mondod, tudod, hogy nem vagyok szörnyeteg. Tényleg tombolhatnak a hormonjaid - nevettem fel, és évődve meglöktem a hasonmás vállát a sajátommal.
- Néha bánom, hogy a sorsom úgy alakult, ahogy - dőltem hanyatt, a plafont nézegetve magam felett. - Mióta megtudtam, hogy Tatia annak idején a gyerekemet várta, néha, magányos estéken eszembe jut, vajon milyen apa lehettem volna. Szigorú? Engedékeny? Vagy olyan, mint Mikael? - fintorogtam. - De mindegy. Ez már lejátszott meccs, nem érdemes agyalni rajta. Elvesztettem valamit, de helyette kaptam valami mást. Örök életet, erőt, hatalmat.... a sötétség ajándékát. Vagy hívd, ahogy akarod.

Furcsa érzések telepedtek le bennem, ahogyan éreztem, hogyan ér a hasamhoz. Én már jó ideje éreztem a mozgást, de ő csak most... és nem is tudtam mihez hasonlítani ezt a percet, hiszen neki erre még talán soha nem is volt példa. Ami összezavart, hogy megint... megint úgy viselkedett, mint korábban, mikor kényszerűen össze voltunk zárva. Ismét embernek láttam... és ezt gyűlöltem, mert mindig tanácstalanná tett. De mi több, elhitette velem, hogy ő nem olyan rossz, mint amilyennek kinéz.
Megfogtam a kezét, amivel az arcomhoz nyúlt, majd megköszörültem a torkomat. - Tényleg nem vagy. De ezt azt hiszem, eddig is tudtam.

Láttam, hogy Elena gondolatai elkalandoztak valamerre, és meg mertem volna esküdni rá, hogy valamilyen halálnemet tervezget nekem a fejében, a kérésem kapcsán. Annál meglepettebben emeltem fel a szemöldökömet, mikor egy apró mosollyal engedett nekem. Bár igazán nem volt mitől félnie. Ha valamire büszke voltam vámpír létem alatt, az az volt, hogy sosem bántottam gyereket. Még akkor sem, mikor éheztem, és alkalmam nyílt volna rá. Egy gyerek még az én gyilkos szemeimben is szent és sérthetetlen volt.
Óvatosan a hasára tapasztottam a kezem, és a szemem lehunyva koncentráltam, hogy meghalljam a szívverést is, amit kiegészített egy apró mocorgás a kezem alatt.
- Élénknek tűnik - mosolyogtam fel Elenára. - És a szíve erős! Azt hiszem, ez mindennél többet ér, ugye? - nyúltam fel, és kedvesen végigsimítottam Elena arcát. - Látod, nem vagyok én olyan szörnyeteg, amilyennek ti hisztek engem.

- Ha-ha-ha... - reagáltam ennyivel arra, hogy mindig belepirulok abba, ami történt. Mégis, mi mást csinálnék? A mai napig szégyellem magam miattam. És nagyon furcsa még ezek után is belenézni Klaus szemeibe. Hiszen majdnem tönkrement a házasságom miatta. Nekem Damon mindennél fontosabb... és Klausnak sikerült levennie a lábamról azzal, hogy megmutatta, milyen az emberi oldala. Nem mellesleg, akkor szükségem is volt valakire, aki érezteti velem, hogy még mindig nő vagyok... hiszen Damon és én akkoriban nem igazán "foglalatoskodunk egymással". Ahogyan most sem... mintha már nem is tudna nőként nézni rám, és kerülne olyan szempontból... legalábbis a kimaradt egy hónap ezt bizonyítja.
A gondolatmenetemet Klaus kérdése szakította félbe, és meglepetten néztem a szemeit, majd a kezét, ami a hasam felé nyúlt. - Öhm... rendben - bólintottam végül egyet egy apró mosollyal. Szinte tudtam, hogy ilyet nagyon még soha senkivel nem csinált.

- Ezt azt hiszem, mindketten megnyugvással halljuk - mormogtam, majd szélesen vigyorogtam egyet. - Nocsak, kis hasonmás. Még mindig emlegeted azt az éjszakát, és még mindig belepirulsz. Ekkora nyomot hagytam benned? Salvatore nem örülne, ha ezt hallaná - kajánkodtam, majd leguggoltam az ágy elé, és belenéztem Elena szemébe.
- Szabad? - nyújtottam a tenyerem a hasa felé, és láthatta rajtam, hogy most nincs bennem semmi rossz szándék. Egyszerűen csak kíváncsi voltam. Ezer éve nem volt alkalmam a saját gyerekemmel ezt tenni. Nem is tudtam róla, és hát a mi történetünk merőben másképp alakult. Gyereknek sem voltam a közelében akkor. Milyen fura belegondolni, hogy én, a világ legnagyobb hibridje, valamikor éppen így indultam...

Szerencsére megkönyörült rajtam (még ha nem is tudatosan tette),majd odaállt elém, és szembesített a saját hibáimmal.
- Sajnálom, ezt nem tudom kinőni - utaltam az őszinteségre, majd követtem a tekintetét, és lenéztem a hasam irányába.
- Nem, nem a tiéd. Semmi közöd nincs hozzá. Hetekkel később fogant, miután mi... te meg én... - ráztam meg a fejemet.

- De igen, pontosan úgy gondoltad - néztem hátra a vállam fölött, majd előrángattam egy fekete felsőt, és magamra kanalaztam. - Pontosan úgy gondoltad - léptem aztán vissza, és megálltam Elena előtt. - Szemtelen vagy, kis hasonmás. Meggondolatlan, néha ostoba, de azt meg kell hagyni, hogy őszinte. Értékelem ezt a jellemvonást. Épp ezért nem fogom megtorolni a sértést. Terhes nőket amúgy sem bántok - köszörültem meg a torkom, majd kiszaladt a számon a kérdés, ami még valahol mindig a tudatom mélyén bújkált.
- Mondd... biztos, hogy nem az enyém? - érdeklődtem olyan hangon, mintha ez különösebben nem érdekelne, pedig... elég feszülten vártam a válaszát.