Megéreztem Tatia kezeit a hátamon, és kéjesen felnyögtem az érzéstől.
- Mmmmm - mormoltam, mint egy jókorára nőtt macska. - Ez isteni... - dünnyögtem nagyokat sóhajtva, szinte érezve, ahogy minden apró csomót, görcsöt kimasszíroz a hátamból. Ezer év alatt volt belőlük rendesen. Igaz, a vámpírság magával hozta, hogy általában nem voltak problémáim, de mégis, valahogy nagyon jól estek ezek a gyengéd, mégis intenzív mozdulatok.
- Isteni kezed van - suttogtam, és ezektől a gyengéd érintésektől esküszöm úgy éreztem, mintha még a sebeket is lesimogatná a hátamról. - Nem is értem, miért nem próbáltuk ezt eddig.

- Mindegy. - Legyintettem, de ekkor Klaus már átszaladt a másik szobába. Nem voltam sokáig egyedül, maximum egy percig, eközben pedig hátrasöpörtem a göndör tincseimet, hogy majd ne lógjanak a szemembe. Elmosolyodtam, amikor Klaus levette az ingét és a kezembe nyomta az illóolajokat. Felpattintottam az egyik tetejét és beleszagoltam, a kellemes illat hatására pedig lehunytam a szemeimet.
- Bár a húgod nem a kedvencem, de meg kell hagyni, hogy jó az ízlése. - Mondtam elismerően és kipillantottam az ablakon. Már besötétedett, így csak a kandalló tüze világította be a szobát, ami most pont kapóra jött. Kiöntöttem néhány csepp olajat a tenyeremre és összedörzsöltem őket, hogy az olajat is felmelegítsem kissé, így hajoltam közelebb Klaus hátához, hogy a lapockájától megkezdve finoman masszírozni kezdjem. Először csak az ujjbegyeimmel szántottam végig a bőrét a hátán, a nyakán és a vállán, utána visszatértem a hátához, hogy gyengéd, hosszú és kissé már mélyebb simításokkal húzzam végig a tenyeremet rajta.

- Jól van na... - morogtam lágyan. - Honnan tudhattam volna, hogy ő is....? - mondtam, ahogy Tatia kissé hátrahúzódott, majd gyorsan feltápászkodtam, és átrohantam Bekah szobájába, hogy fél perc múlva valami illatos izével térjek vissza.
- Még jó, hogy van lánytestvérem - ültem vissza a szőnyegre, és Tatia kezébe nyomtam a finom olajat. - Erre jó a nő a háznál, látod? - mosolyogtam. - Magamtól sosem jutott volna eszembe, hogy ilyen vackokat vegyek - dobtam le az ingemet, majd hasra fordultam a süppedős szőnyegen, élvezve, hogy a lángok megvilágítják és kellemesen melegítik az oldalamat, és a hátam tartottam oda Tatiának.
- Tiéd a terep - súgtam.

Nem jutott semmi normális dolog, amivel reagálni tudtam volna a szavaira. Földöntúli boldogság járt át, ugyanakkor hatalmas bűntudat kezdett dolgozni bennem, hiszen eszembe jutott Erin. A lányom ugyanezt a férfit szerette és ezeket a perceket is azzal kellene töltenem, hogy megtaláljam a testét és visszahozzam őt az életbe, főleg, hogy azt hiszi, én küldtem el hozzá Curtis, hogy ölje meg. Ez volt a legrosszabb az egészben.
Gondolataimból Klaus hangja rángatott ki. - Mivel most éppen kedves vagyok, ezért legyen. - Mondtam egy halvány mosollyal. - De ha még egyszer asszonynak mersz hívni, akkor itt hagylak. Falra tudtam volna mászni akkor, amikor Cedric ezt mondta nekem. - Motyogtam és felültem a szőnyegen, hogy Klaus lefeküdhessen.

- Ez csak miattad van - súgtam lágyan, és nagy levegőt vettem, ahogy simogatni kezdte a mellkasomat.
- Ez nagyon jólesik - dünnyögtem, aztán eszembe jutott valami. - Miután Mikael az erdőben kiláncolt holdfogyatkozáskor, és minden porcikám szilánkosra tört... nem lenne kedved elfeledtetni velem ezt a rossz emléket? - kérdeztem. - Csak egy masszázsra gondoltam. Kényeztesd el a férfit, asszony! - nevettem. - Ígérem, nem maradok adósod, ne aggódj - hajtottam félre kissé a fejem.

Nem szerettem, ha a dolgok titokban maradnak előttem, talán ezért nem is rajongtam annyira a meglepetésekért, ha előre bejelentik őket. De ebben a helyzetben még ez sem számított, úgyhogy inkább hallgattam és nem kérdezősködtem, csak hagytam, hogy Klaus a szőnyegre húzzon és megcsókoljon. Lehunytam a szemeimet, úgy viszonoztam a csókját, majd ennek végeztével apró mosollyal néztem rá, amikor kezemet a felsője alá csempészte, hogy érezhessem a szívverését. Egy kis ideig szinte megigézve bámultam a szívének helyét, aztán pislogtam párat és a szemeibe néztem.
- Igen, érzem. - Bólintottam és most én hajoltam oda hozzá, hogy megcsókoljam, közben pedig ujjaimmal lassan simogatni kezdtem a mellkasát.

- Nem mondom meg, mire gondolok. Meglepetés - húztam le Tatiát a puha szőnyegre, fekvésbe, és magam fél könyökömre támaszkodva hevertem el mellette, a hajával játszva. - Adj nekem néhány napot. Kettőt-hármat. Még a bál előtt... meg akarlak lepni valamivel. És többet ne is kérdezz, mert oda a meglepetés - hajoltam fölé, hogy megcsókoljam.
- Érzed ezt? - húztam a tenyerét a mellkasomra, de ravaszul a felsőm alá, hogy meleg tenyere a forró bőrömmel érintkezzen. - Ugye érzed? - suttogtam, majd elhallgattam, hogy érzékelje a szívem heves dobbanásait.

- Ne hasonlíts a terhes hasonmásomhoz, oké? Ez egy kicsit sértő. - Biggyesztettem le az ajkaimat én is viccelődve, viszont legbelül aggasztott, hogy mi van velem. Napok óta hangulatingadozásaim vannak, pedig se terhes nem vagyok, se bolond. Oké, az utóbbiban még látok egy kis fantáziát, de nem hiszem, hogy erről lenne itt szó. Ha ezer év alatt nem őrültem bele az életbe, akkor most sem fogok.
Aprót nevettem, amikor Klaus a nyakamba harapott és kíváncsi tekintettel néztem rá. - Mire gondolsz? - Kérdeztem érdeklődve, hiszen valami különös fényt láttam megcsillanni a tekintetében.

- Még a terhes Elena Gilbert sem produkált ilyen hangulatváltozásokat, pedig ő átlag két percenként akart pofonvágni, ahogy a szemén láttam - mormogtam, majd játékosan beleharaptam Tatia nyakába.
- Még egy rossz szó, és ez a harapás tényleg harapás lesz! - intettem felemelt ujjal, de tréfálkozva. - Na és mondd csak... ha tehetnéd, visszamennél velem az időben? Ezer évvel ezelőttre? Mert ha igen... - hallgattam el, és különös fény gyúlt az agyamban. Egy különös ötlet. Igen... azt hiszem, Tatiának tetszeni fog a dolog.

- Tudtommal te voltál az, aki nem is olyan régen a fejemhez vágta, hogy csak erre kellesz nekem. Igaz is azt elfelejtetted közölni, hogy ki mondta ezt neked, szóval igazán elárulhatnád, hadd köszönjem meg neki. - Mondtam felháborodva és még a szemeimet is megforgattam. Aztán rájöttem, hogy pont erről beszélt... nem akarta, hogy bántsam, viszont az előbbi hozzáállásommal valószínűleg ezt tettem, ezért nagyot nyeltem és pár másodperccel később megenyhült tekintettel néztem rá. Az ilyen helyzetekben nem éppen áldás az a fajta vérmérséklet, ami nekem van.
- Sajnálom... nem akartam... - Nyeltem egy nagyot. - Mostanában eléggé nagy hangulatingadozásaim vannak. - Tettem hozzá mellékesen, hiszen nem ez volt a lényeg. Inkább megfogtam a kezét és teljes testtel felé fordultam. - Legyen úgy, ahogy az előbb mondtad... próbáljuk meg nem bántani egymást.

- Örülök, ha ízlik - mosolyogtam, és ahogy végigsimított a számon, apró csókot nyomtam az ujja hegyére, aztán felsóhajtottam, mikor végigsimogatott, de megfogtam a kezét, hogy magamhoz szorítsam.
- Nem akarom, hogy ha most együtt leszek veled, újra a fejemhez vágd, hogy csak erre kellünk egymásnak. Ne bánts engem többé Tatia. Ne bánts, és akkor én sem bántalak téged. Elég volt már ebből... hogy vágyunk egymásra, és mégis rettegünk a másiktól. Mindketten tudjuk, hogy sosem fogunk elszakadni egymástól. Akkor már legalább ez az egy dolog legyen rendben az életemben. Mit mondasz erre? Nem kérek tőled örök hűséget, nem veszlek feleségül, az nem az én műfajom. Csak arra kérlek... hogy ne bánts többet.
Na tessék. Most már lassan olyan leszek, mint valami szentimentális lányka.

- Oliver túlságosan is bonyolult. - Megvontam a vállamat. - Az ő helyében én a kislányt is akarnám, elvégre a lányomról lenne szó. - Motyogtam. A halálból visszatérve még jó, hogy érdekelne a szerelmem és a gyerekem. Az már másik dolog, hogy én eléggé elcsesztem ezeket a dolgokat, de hát ehhez mindig is értettem. Viszont Klausnak igaza volt, a kis Delena majd tovább fogja vinni a vérvonalamat és egy egészen új oldallal is gyarapítja majd, hiszen ő az egyik hasonmásom és egy ősvámpír lánya. A természetfeletti erőket nézve kitűnő kombináció.
Éppen valami velőset akartam nekik válaszolni, amikor ismét megéreztem ajkaimon az övéit és ennek hatására elmosolyodtam. - Hmm... tényleg? - Húztam össze a szemöldökömet viccelődve. - A csókod még mindig finom... - Az ujjaimmal lágyan végigsimítottam a száján, majd az ujjaim lentebb vándoroltak a nyakára, a vállára, majd a mellkasára.

- Szerintem meg Oliver csak simán bosszút állni jött vissza. Elena... talán kellene neki, nem tudom - vontam vállat. - A gyerek viszont nem. Úgy értesültem róla, hogy legutóbb lemondott a kislányról. Ami kész szerencse nekem. Valaki tovább viszi a hasonmás vonalat - néztem Tatiára, majd magam is vigyorogni kezdtem, hogy a végén ki is törjön belőlem egy apró nevetés.
- Ezt örömmel hallom, még így, ezer év után is. Tudod, legyezgeti a férfiúi hiúságomat, hogy ezek szerint már elsőre jó lehettem. Hiába, biztos valami született tehetség vagyok - vágtam fennkölt arcot, és kidüllesztettem a mellkasomat, majd - ugyanolyan hirtelen, mint a Grillben - Tatia ajkára tapadtam.
- Csak gondoltam megmutatom, hogy azóta sem lettem rosszabb - súgtam a fülébe.

- Nos... nekem van egy tippem, hogy miért jött vissza: Elenáért és a lányáért. Oliver helyében én is vissza-visszajárkálnék a túlvilágról, ha ilyesmi okom lennének rám. Még akkor is ha Elena gyűlöli őt, Oliver szereti a hasonmásomat. A képére van írva. - Megvontam a vállamat. - Az viszont tényleg nagy rejtély, hogy a harapásod után mégis hogy a fenébe jöhetett vissza... Curtis hatalmas boszorkány, de azt hittem, hogy nem képes ilyesmire. - A fejemet csóváltam, hiszen nem is olyan régen egy egyszerű feltámasztás is kifogott Curtis-en. Honnan lett hirtelen ekkora ereje? Még mindig képes volt meglepetéseket okozni, pedig nagyon is jól ismertem.
Ám Klaus következő szavaira elmosolyodtam. Nem is, inkább vigyorogni kezdtem, ahogy eszembe juttatta azt az estét. - Azt hiszed, nekem olyan könnyű volt? Ugyan előtted már voltam házas és tapasztalatom is volt, de... nem voltam boldog és ez eléggé megnehezített az én helyzetemet is. - Néztem rá vidáman. - De ha nem mondtad volna, akkor rá sem jövök, hogy még kisfiú vagy. - Kacsintottam rá viccelődve, mert nagyon is megtetszett aszóhasználata.

- Nyugi már - csóváltam a fejem. - Jelenleg kimondottan az érdekel, mi a fenének jött vissza egyáltalán, és hogyan? A harapásom halálos volt... - fészkeltem el magam kényelmesen, majd vállat vontam. - De ha nem akarsz most róla beszélni, megértem. Nem illik ebbe a helyzetbe Oliver önelégült, ocsmány képe - dörmögtem, majd felnevettem. - Emlékszel, milyen béna voltam az első veled töltött éjszakán? Te jó ég, úton a kunyhód felé éjjel reszketett kezem-lábam. Folyton arra gondoltam, hogy mit szólsz majd ha rájössz, bizonyos téren kisfiú vagyok még - kacsintottam Tatiára vidáman.

- Nem mintha belőled nem lehetne bármit is kinézni. De hát ilyenek vagyunk... legalább nem unalmas. - Kacsintottam rá és jólesően felsóhajtottam, amikor átfogta a vállamat. Éreztem a békét, ami talán csak pillanatokig, jobb esetben néhány napig fog tartani, de mégis itt van. És ennek most örültem, hiába nem voltak egy galamblelkű-típus.
Kérdésére viszont kissé távolabb húzódtam tőle és értelmetlenül meredtem rá. Oliver? Pont most? Komolyan? Ne már! - Mire gondolsz? Oliver valószínűleg a nappalimban ücsörög és eszi az ideg, hogy nem tud kimenni az utcára, hogy hajkurászhassa a hasonmásomat. - Foglaltam össze egy mondatban a véleményemet, azt viszont nem tudtam, hogy most pontosan mire kíváncsi...

- Őszinte leszek - nevettem fel röviden. - Én nemhogy fél órával ezelőtt, még öt perce sem hittem, hogy itt fogunk ülni. Folyton arra gondoltam, útközben mikor gondolod meg magad, és hagysz engem faképnél. Nálad minden benne van a pakliban - löktem meg vállammal évődve Tatia vállát, majd fél kezemmel átfogtam a vállát, és magamhoz öleltem.
- Azt hiszem ez az a béke, amit a mi fajtánk - vagy csak mi, a fene tudja - olyan ritkán tud élvezni - pislogtam kellemes lustasággal a lángok közé. Egyszerűen nem éreztem most semmi rosszat. Talán a tűz is tett róla, ami az emberiség kezdetétől meleget és békét hirdetett az otthonokban, vagy Tatia közelsége... talán mindkettő együtt. Igen, valószínűleg így lehetett.
- Na és most mi van Oliverrel? - pattant ki a kérdés belőlem hirtelen.

A kezembe fogtam a pohár pezsgőt és figyeltem a kandallóban lobogó lángokat, valamint Nik szavait. Mikael... még őt is meg fogok keresni egyszer, hogy kifizesse azért az erdőben való kikötözősdiért a tartozását. A legjobb az volt, hogy ő semmit sem változott, emberként is egy szadista állat volt. Mi legalább normálisak voltunk.
- A múlt... hiába elmúlt attól függetlenül mindig szívesen emlékezek vissza rá. - Sóhajtottam és belekortyoltam a pezsgőbe. - Fura, hogy mennyire összeköt minket az az idő. Mert így van, egyszerűen nem tudok elszakadni tőled. - Vallottam be már Klaus szemeibe nézve, aztán elmosolyodtam. - Azt viszont egy fél órával ezelőtt sem gondoltam volna, hogy itt fogunk ülni. - Szélesedett ki a mosolyom. - De örülök, hogy itt vagyunk.

- Nem is tudom, miről beszélnék szívesen - huppantam le Tatia mellé, de előtte még odavittem egy üveg pezsgőt, és két poharat, majd bontani kezdtem az üveg nyakáról a sztaniolt, hogy a végén egy apró pukkanással kilőjem a dugót. - Bármiről, amiről szeretnél. A múltról is. Jó időszak volt az mindkettőnknek. Még Mikaeltől eltekintve is - töltöttem italt mindkét pohárba, és az egyiket Tatia kezébe adtam. - Nem az a lényeg, hogy miről beszélünk. Hanem hogy... mi ketten vagyunk itt. Tatia, és Nik. Úgy, ahogyan régen - szorítottam meg Tatia kezét. - Gondoltad volna valaha, hogy ezer évvel később is így ülünk majd, egymás mellett? - mosolyogtam.

Úgy éreztem magam, mint egy tinédzser, aki csak osonva közelítheti meg a szobáját a barátjával. Hú de jó, hogy én ezeket nem éltem át. Bár lehet, hogy ennyivel is kevesebb vagyok, de ez most mit sem számít.
Lekerült rólam a kabátom és elvigyorodtam. - Meg is lennék lepve, ha a testvéreid nem hurcolnának ide senkit. Egy kis szórakozás mindenkinek kijár néha. Vagy éppen állandóan. - Húztam meg a vállam és apró mosollyal figyeltem Klaust, ahogy a fahasábokat a tűzre dobálja. Az alap már megvan a beszélgetéshez és bár tényleg teljesen más volt a helyzet, mint ezer évvel ezelőtt, ettől függetlenül még mindig a szándék volt a fontos.
- És... miről akarsz beszélgetni? - Huppantam le a kandalló előtti szőnyegre, mint egy gondtalan kislány. - A múltról, a jelenről vagy talán a jövőről? - Pislogtam Klausra. Sok minden van, amiről beszélhetnénk és ami ki akart jönni belőlem, most mégsem jutott eszembe semmi.

(Grill)

Csendesen felosontam Tatiával a lépcsőkön, és megkönnyebbülten zártam be magunk mögött a hálószobám ajtaját.
- Itt sem tökéletes - mondtam szinte mentegetőzve. - A testvéreim is mindig hazahurcolnak valakit, anyámnál pedig mostanában kézről kézre adják az emberek egymásnak a kilincset - mormogtam, aztán ledobtam a kabátomat, és Tatiáról is lesegítettem a sajátját.
- Most valahogy visszavágyom a régi kunyhódat. Igaz, ott nem volt kandalló, csak egy kis szabad tűz, de legalább édes kettesben lehettünk. Viszont a kandallóba most is begyújthatok. Talán visszahozza kissé a régi életérzést - lobbantottam lángra a fahasábokat, és a piros-narancssárga lángok nemsokára vidám, mégis meghitt fénnyel világították meg a falakat.

Jobb, hogy Elena távozott, mert olyan dühöt hozott belém, hogy szinte reszketett a kezem. Talán azért, mert igazat mondott Tatiával kapcsolatban? Tudja a fene. De hogy megint megcsináltuk a balhét - még ha csak később is fog kitörni - az biztos.
Felöltöztem rendesen, eligazgatva magamon a ruhát, aztán úgy döntöttem, jöjjön egy jókora ital.

(Grill)

- Ne aggódj, már megyek is - suttogtam, és felsóhajtottam, miközben a vállamra húztam a táskámat, majd kiléptem a szobájából és becsaptam magam mögött az ajtót, de erre össze is rezzentem... valami nincs rendben, mióta Oliver visszatért... valami nincs rendben... nem érzam magamat önmagamnak. Én ilyet akkor nem tettem volna... azt hiszem.

(Damon és Elena háza)

- Látod, hogy tekersz ki mindent a saját szád íze szerint? - csóváltam a fejem. - Mint rávilágítottam, Damonnak nyilván kellesz. Csak épp lefoglalják a gondok, hogy valamiképp egyensúlyban tartsa, és megmentse a családját. Ennyi. De te, az átkozott makacs Petrova fejeddel ezt nem látod be. Nem látod, csak a saját igazságodat. Aztán bevered valahová a fejed, és te lepődsz meg a legjobban, hogy beverted. És olyankor hibáztatod az egész világot, pedig magadba kellene nézned - mondtam, de ezt már csak Elena hátának.
A következő mondata hallatán viszont erőnek erejével kapaszkodtam bele az ablakpárkányba, aminek épp támaszkodtam. Ha nem teszem, talán most megszegem azt az ígéretemet, hogy nem bántok terhes nőket.
- Tűnj el innen - sziszegtem. - Menj, addig, míg nem lépek utánad. Mert az már roppant fájdalmas lesz neked.

- Tudod, néha a bosszú többet jelent mindennél. Mintha nem ismernéd ezt az apróságot a családom fő jellemvonásai között - sóhajtottam fel, majd megfogtam a táskámat, amit annyira a kezembe akart nyomni és vállat vontam.
- Nem, tényleg nem lesz kellemes számomra. De ahogy te mondtad, ha az, akit szeretek, már nem látja bennem azt, amit... így is lehet szeretni, akkor máshol kell megkapnom azt. Érzésektől függetlenül - mondtam, ekkor már hátat fordítva neki.
- De azt hiszem, ideje lenne már rájönnöd, hogy cseppet sem szórakoztató az, ha egy nőnek csak erre kellesz. Semmi másra. Tatiának sem kellesz többre, nem? - bukott ki belőlem, és egy pillanatra hátrafordultam felé. Persze nem monogám típus, de... oké, ez talán túlzás volt részemről.