- Mégsem lehetsz olyan tapasztalt, ha nem jöttél rá rögtön. De még így is ügyesebb vagy, mint néhány... magadféle. - Az ő meghatározását használtam, így sokkalta jobbnak tűnt. Az ujjaim már szorították a zsebemben lévő karókat és csak a megfelelő időpontra vártam, hogy mikor szúrhatom bele. Közben viszont elgondolkoztam, hogy ebben a kisvárosban tényleg rengeteg vámpír él, én pedig úton-útfélen belerohanok egybe. De hát ezt már nevezhetem szerencsének, nem? Egy vadász számára mindig öröm új áldozatot találni, ezt a vámpírkák is nagyon jól tudják.
Elnevettem magam. - Miért, te miféle akcióra gondolsz pontosan? - Közelebb hajoltam az arcához, de láthatta az enyémen, hogy tisztában vagyok azzal, miről beszél. És most már eljött a tökéletes pillanat, hogy belé szúrhassam a fegyvert, de...még mindig nem tettem. Ajaj, kezdek elgyengülni vagy mi?

Vegyes érzelmekkel érkeztem a városba, örültem, hogy valami információt kaptam apám hollétéről, viszont bántam, hogy így nem mehettem Tom barátomnak segíteni. Tudtam, hogy hiába van meg a város, nem lesz olyan egyszerű rábukkannom, szóval egy ideig biztosan itt kell maradom. A boszorkányok nagy része eléggé megkeseredett és nem épp kedves, segítőkész népség, ami persze a nagy hatalmuk miatt van. Na én nem tartozom közéjük, bennem is megvan ugyan az az erő és igen én is átestem azon a sok tanuláson, hogy teljesen kontrollálni tudjam. De én ahelyett, hogy elkezdek kutatni, hogy hogyan pusztítsam el vele ellenségeim, vagy épp a halálra keresek ellenszert, ahogy apám. Én csak élvezem és ha kell mások megsegítésére fordítom. Lehet néha felelőtlenül bánok vele és lehet, hogy nem veszem kellően komolyan, de végül is ez az én erőm és az én életem. Persze én sem bírok néha magammal és ha eléggé feldühítenek csak elszabadul a bennem lapuló erő és akkor a célpont jobb ha menekül, de az utolsó ilyen eset után próbálom még nagyobb kontroll alatt tartani a dühömet. A város utcáit járva arra gondoltam, hogy ha már úgyis itt maradok egy jó ideig, ismerkedek kicsit a környékkel és az emberekkel, így hát első úti célul a parkot tűztem ki.

[Katie háza]

Édes istenem.. Ki tudnám nyírni mind a kettőt. Az én öntelt, makacs és hülye barátnőm. Nem meri magának bevallani, hogy még mindig szereti azt a fickót! Nem.. Az őrült és idióta Petrova vére.. Felbosszantott, mint általában, de amúgy nem tudnék neki ártani, hiszen ő a legjobb barátnőm. Szinte a nővérem már évszázadok óta! Ki kell szellőztessem a fejemet.
Végigcsatangoltam a hideg és fagyott parkon egy szál pulóverben. Nem fáztam. Persze,hogy nem fáztam! Hiszen nem vagyok ember.. Nem kering igazi saját és meleg vér az ereimben, a szívem nem dobog, és nehéz megölni... Sokan megbámultak az utcán, gondolom abból eredődően is, hogy nem voltam az időhöz kellőképpen felöltözve. Gondolataimmal még nagyobb szelet csaptam, hiszen dühösnek éreztem magamat. De végül valahogyan csak lehiggadtam.. Azaz próbáltam lehiggadni, és mentem a saját fejem után, csatangolva az óriás parkban, a füvön keresztül, amire rá volt fagyva minden. Alig volt lélek a helyen, de volt egy-kettő. Elviharoztam mellettük, nem figyelve rájuk, egy olyan helyet keresve, ahol leülhetek. Mondjuk leülhettem volna az út közepére is, nem lett volna semmi bajom, de azért akkora figyelemfelkeltést nem akarok...

Csak sétáltam, majd gondoltam egyet és leültem az egyik padra, kicsit nézelődni, hogy kik mennek el ott. Egy lány sétált arra, akit sokan megbámultak, hiszen elég lengén volt felöltözve az időhöz képest. Majd csak leült a velem szemközti padra és olvasgatott valamit. Arra gondoltam ez jó alkalom egy kis heccre. Elég dögös volt a lány, ezért gondoltam kicsit betekintést nyerek a pulcsija alá, így a cipzárjára koncentráltam, lentebb és lentebb húzva azt. Hát mit ne mondjak, tetszett amit láttam, szóval azt raktam ki a könyvében lévő betűkből, hogy 10 pont. Ezekről a csínytevésekről az emberek általában, vagy tudomást sem vesznek, vagy ha igen, akkor sem tudják, hogy történt ez és annak tudják be, hogy csak a szemük káprázott. Hát igen, lehet néha felelőtlenül bánok az erőmmel, de én csak ki akarom élvezni, hiszen nem tart örökké.

Cassidy

- Magamféle? Ennél szebb megnevezést is kaptunk már. - fintorogtam, majd amikor odahajolt a képembe, elnyúltam a padon és így néztem rá, ravaszul pislogva szemeibe. TÁmadni készült, láttam tekintetében. De nem hagyhatom ezt. Ez a tekintet.. olyan kis igéző. És az előbbi mosolya.. igazi kislány. Egyszerűen úgy tökéletes, ahogyan van.
Nem teketóriáztam hát, hajába markoltam és ajkamra rántottam. Hátha elvonja a figyelmét a gyilkolászásról.

Mire feleszméltem, addigra megcsókolt. Ez az Cassidy, kell neked incselkedni a nagy, idős és nem mellesleg iszonyat jóképű vámpírbácsival! Nem lett volna sokkal egyszerűbb abban a pillanatban szíven szúrni, amikor megtudtam, hogy vámpír? Dehogynem..
Mégsem az volt az első, hogy ellöktem magamtól, hanem éppen ellenkezőleg az egyik kezemet kihúztam a zsebemből és a tarkójára csúsztattam. Miért volt ilyen hatással rám ez a férfi? Talán az idegenek varázsa... és a vadászok számára tiltott gyümölcsé.
- Nehogy azt hidd, hogy... engem ezzel meg lehet győzni. - Motyogtam, miután elszakadtam tőle. Most aztán tényleg borzalmasan profi vadásznak tűnhetek. - Örülj neki, hogy még életben vagy,

Zach

Végül csak találtam magamnak egy ideális helyet ahol kikapcsolódhattam. Leültem a padra, majd a kistáskámból elővettem egy régi könyvet, amit már vagy hússzor elolvastam. Sóhajtva nyitottam ki a közepén, és bújni kezdtem, bár a szöveget már-már kívülről fújtam.
Ekkor egy kisebb szellő keletkezett, és a pulóverem cipzárja saját magától lehúzódott, egészen alulra. Ekkor a könyv betűiből holmi "10 pont" rakódott ki. Itt betelt a pohár. Ledobtam a könyvet, és hirtelen felpattantam, és felhúztam a cipzárt.
Szúrós tekintettel pásztáztam a környéket, hogy ki tehette ezt. Sikerült ismét felbosszantania, aminek a hatására, a fák ismét zúgni kezdtek, és a szél is felerősült.
Ekkor kiszúrtam egy jól mulató férfit. Dühösen odacsattogtam hozzá, majd megálltam előtte.
-Mégis mit képzelsz? -vontam kérdőre idegesen, szinte kiabálva. Ismét sikerült lenyugodjak. A szél is elcsendesedett, rájöttem, hogy tökmindegy, felesleges egy gyerekes csínyen felkapjam a vizet. Valószínű ő is boszorkány. Ám megmakacsolva magamat a lehordásért nem kértem bocsánatot, inkább leültem mellé, és a könyvemet a másik padról odarepítve hozzám, kezdtem ismét olvasni. Úgy is alig volt egy árnyék a környéken, aki meg meglátott volna, azt egy szempillanat alatt megigézem...

Csak mosolyogtam ott magamban, amikor azt vettem észre, hogy a lány elkezdte keresni, hogy ki tehette ezt. Ami azt jelenti, hogy tud a természetfeletti világról. A fákat még erősebben kezdte el fújni a szél, ebből rögtön arra következtettem, hogy boszorkány lehet, olykor a düh ezt váltja ki nálunk. Amikor rám nézett és hozzám közeledett, rögtön tudtam, hogy na lebuktam. Eddig még nem esett meg, hogy rájöjjön valaki, hogy én tettem, hiszen eddig még nem sikerült természet feletti lényt kifognom. Amikor odaért eléggé dühös volt és ha ölni tudott volna a tekintetével, már halott lennék.
-Jujj ne báánts. viccelődve tettem magam elé a kezem. Sajnálom, csak egy ártalmatlan hecc volt, nem gondoltam, hogy te is boszorkány vagy. mondtam neki már komolyabban, mármint az én szintemhez képest. Majd csak iderepítette a könyvét és leült mellém, a szél is lenyugodott, ebből arra következtettem, hogy már nem dühös miatta. Sosem gondoltam volna, hogy első találkozáskor rögtön egy bosziba botlok, de végül is örültem neki.
-Amúgy a nevem Zach, téged hogy hívnak? próbáltam ismerkedni, ami tőlem teljesen megszokott, hiszen nyitott vagyok mindenki felé és szívesen megismerek új "embereket".

Megforgattam a szememet a kijelentéseire, majd tovább bújtam a könyvet. -Nem csak boszorkány. -szólaltam fel a könyv felől szúrós tekintettel ránézve. A könyvben már rendeződtek a szavak. Legalább is mivel eltüntettem onnan azt a hülye "10 pont"-os cuccot.
Ismét megszólalt. Most bemutatkozott, de ugyan ki kérte?! Felvont szemöldökkel meredtem rá, majd egy másodperc múlva vissza az olvasmányomra.
-Örvendek Zach. -mondtam egyhangúan. -Emma. -böktem ki a nevemet, majd végleg ránéztem, és a könyvet is letettem. Elvégre ismerkedni nem rossz dolog, főleg egy boszorkánytárssal nem. Ráadásképpen még Katienek hála csak ellenségem van ebben a nyomorult városban..

Mégis mit értett azon, hogy nem csak boszorkány? gondoltam magamban. Bár már sok helyen jártam, de nem hallottam még olyan lényről aki egyszerre több faj is tud lenni.
-Hogy érted, hogy nem csak boszorkány? kíváncsian néztem rá, hiszen ezek szerint mondhatni egy új fajjal ismerkedek most meg. Végre letette a könyvét és rám figyelt, ami arra utalt, hogy végre valamiféle érdeklődést mutat írántam.
-Amúgy mi járatban itt a parkban, ilyen lenge öltözetben? Elég hideg van idekint. mondtam neki elmosolyodva, felmérve a teste ruhátlan részeit. Még mindig zavart, hogy nem mehettem segíteni Tomnak és Crysnek, csak remélni tudom, hogy minden rendben van velük.

Ismét felvontam a szemöldököm. Szóval nem tudja... Ha most olyan kedvem lenne, szívesen elszórakoznék vele, de most inkább idézőjelesen "sírnék valaki vállán" a problémáimról. Egyszerű magyarázatként elővillantottam a két szemfogam, miközben éreztem, hogy a szemem alatt kezd kieresedni, mint amikor táplálkozom.
-Ebből már rájöttél? -fordítottam felé egy féloldalas vigyorral az arcomon. -Gondolom, mindent megmagyaráz. -néztem le a lenge öltözetemre, hiszen nem fáztam. Még mindig Katie és Brian kattogtak az agyamban, hogy vajon még mindig ölik, vagy már inkább nyalják egymást?! Kész, elképzeltem és felfordult a gyomrom.. Magamban megborzongtam a gondolatra, hogy újra összejöjjenek, bár igazán nem bánnám ha Katie-nek is lenne egy hosszabb távra szóló kapcsolata...

-És te, mi járatban erre? -kérdeztem rá, kíváncsi voltam a reakciójára, mivel nem akartam sem megfélemlíteni, sem egyéb, csak beszélgetésre volt szükségem..

Amikor kivillantotta fogait, hát meglepődtem, ez lett volna az utolsó amire gondolok, hogy vérszívó is egyben. Ugyanis a vámpírok kicsit sem mondhatók természetesnek és egy boszorkány a természetből nyeri az erejét, ezért is gondoltam ez lehetetlennek mindez idáig. Nincs különösebb bajom a vámpírokkal, sosem kerültem velük összetűzésbe.
-Szóval vámpír, hát ez meglepett. Így akkor érthető az öltözéked, de a lebukástól nem félsz? néztem rá kérdően, hát elég sokan megbámulták a lányt, ami igen veszélyes lehet, rá nézve. Jó hát ezt pont én mondom neked, aki varászlattal játszadozik... nevettem el magam de mégis, elég hideg van idekint. mondtam neki mosolyogva, még mindig elég sokan néztek az éppen arra járók, így hát levetettem a kabátomat és ráterítettem a lány hátára.
Hát már egy ideje apám után kutatok. Néhány boszorkány szelleme azt mondta itt keressem, szóval most itt vagyok. mondtam neki még mindig visszagondolva a két barátomra és remélve, hogy a rossz előérzetünk nem volt helyes és nem csapda volt az az üzenet.

Cassidy

Visszacsókolt, kezét éreztem csuklómon, és ez széels vigyorra késztetett. Egy vámpírvadász, aki visszacsókol. Jó, nem?
Ámbár a következő pillanatban el is szakadt tőlem, és elszántan nézett rám, még mindig a gyilkolásról és az életemről beszélve, de ezt is csak vigyorogva fogadtam. - Ha ennyira meg akarnád tenni, már megtetted volna. Személyes megjegyzés. - grimaszoltam felé ravaszul, de pimaszkodva.

Zach

-Nem félek senkitől és semmitől. -szögeztem le mosolyogva. -Mindenkinek megvan a maga kis csekély vagy éppen nagy problémája, és hiába bámulnak meg, ami szerintem nem csak a lezser öltözetemnek köszönhető, mindenki magával foglalkozik. Legalább is ajánlom nekik. -magyaráztam a hozzám megszokott módon. Ezután levette a kabátját és a hátamra terítette, amin barátságosan elmosolyodtam.
-Köszönöm. -leheltem mosolyogva. Ezt követően elkezdte mesélni, hogy miként keveredett ide, én pedig türelmesen végighallgattam.
-Hát remélem meglesz az apukát.. -mondtam sóhajtva, majd ismét barátságos mosolyra gördült a szám.
-Mikor tűnt el, vagy hogyan? -érdeklődtem a téma iránt őszintén, valahogy megfogott az egész.

Csak mosolyodtam el amikor megköszönte, majd hallgattam amiket mond. Nincs mit titkolnom róla, ezért a kérdésére válaszolva, mindent elmondhattam neki, mivel láttam érdekli a dolog.
-Sosem ismertem az igazi szüleimet. Lefelé nézve, kissé elszomorodva, de inkább komoly tekintettel mondtam. Anyám születésemkor meghalt, ebbe apám annyira beleroskadt, hogy elkezdett keresni azt a bűbájt, ami visszahozhatja anyámat a halálból. Engem pedig nevelőotthonba adott és a családon kívül mindenkinek azt mondta, hogy én is meghaltam az anyámmal együtt. Dühös voltam apámra, hogy csak túladott rajtam, de lehet, hogy nekem jobb is volt így. Néha az is megfordult a fejemben, hogy miért keresem? Mi okom van rá? Hiszen én sem érdekeltem őt, akkor miért érdekeljen engem? De aztán arra jutottam, hogy mégis csak az apám és én nem vagyok olyan mint ő. Ha segítségre szorul bárki is a családomból én minden tőlem telhetőt megteszek, hogy megmentsem.
-Rengeteg időt töltött el ezzel, ami végül meghozta a gyümölcsét, sikerült megalkotnia a bűbájt. De ez sokaknak nem tetszett, hiszen ez fekete mágia, ezért elragadták és elzárták őt a bűbájjal együtt. A családunk többi tagját pedig megfosztották az erejüktől. Kivéve persze engem, hiszen halottnak hitt mindenki. Három éve keresett fel ezzel a nagybátyám, hogy csak én segíthetek rajta. Én pedig már két éve keresem őt, eddig nem sok sikerrel, de most végre kaptam valami információt róla. Meséltem el neki az egész történetet.
-Hát jó mi? Ekkor ránéztem mosollyal az arcomon, de látszott, hogy elszomorított a dolog.

Vártam hogy megszólaljon, majd egyszer csak hirtelen belekezdett a mesélésbe. Én kényelembe helyezkedtem, majd feszült figyelemmel hallgattam végig, türelmes és érdeklődő pillantásokat vetve rá.
-Nagyon sajnálom. -sóhajtottam mély együttérzéssel a hangomban. Remltem sikerült megütnöm a tökéletes hangnemet, ami az emlékeim áradata miatt kissé nehézkesen ment, de sikerült.
-Én is ismerek hasonló "embereket".. -magyaráztam kedves mosollyal az arcomon. Ezzel a dologgal Katie-re céloztam, hiszen őt is ott hagyták mind a ketten. Az apja is meg az anyja is, bár a két helyzet elég más..
-Hát akkor remélem sikerül ráakadnod apukádra. -bólogattam.

-Jónak mondjuk koránt sem nevezném, deha feltétlenül pozitív jellemzőt akarsz mondani, használjuk az eseménydúsat..-sóhajtottam ismét,elmosolyodva, és csak remélni mertem, hogy ezzel nem rontottam a helyzetet...
-Mindenesetre, fel a fejhel. Ha pedig dupla erőre lenne szükségetek, szívesen besegítek ha ráérek..- vetettem felé egy kedves pillantást, s reméltem hogy jobb kedvre derül...

Csak mosolyodtam el, ahogy próbál jobb kedvre deríteni. Ahhoz képest, hogy az elején eléggé ellenségesen és elutasítóan viszonyult hozzám. Most, mintha kezdene megnyílni.
-De ez már rendben van, már túltettem magam rajta. Végül is jó életem volt a nevelő szüleimmel, igaz varázslásmentes, de legalább biztonságos. Tettem még ezt hozzá az előző "kiselőadásomhoz" magamról. Nem mondhatom, hogy rossz életem volt, hiszen sokat köszönhetek nekik. Ők neveltek fel és vigyáztak rám, amiért hálás vagyok. Most már viszont a saját utamat járom és mindent megteszek, hogy megtaláljam és megmentsem apámat.
-Mindegy, eleget beszéltünk már rólam... néztem rá mosolyogva Te mióta élsz már ebben a városban és ha megkérdezhetem, hogyan lett belőled vámpír? Kíváncsi voltam az ő történetére is, hiszen szeretek megismerni új "embereket". Az, hogy ő egy vámpír és egy boszorkány keveréke, pedig csak még jobban felcsigázott. Hiszen ilyenről még nem hallottam ezelőtt.

Hjajj... Miután ő végzett, rám terelődött a szó. Az igazat megvallva, szeretek magamról beszélni, de a múltamról és az átváltozásomról nem túlzottan. De mondjuk, ha nagyon muszáj akkor megteszem.
Hetykén megrántottam a vállamat.
- Elég hosszú történet ez az egész... -sóhajtottam. -De mivel szűk az idő, és nem szeretnék hazudni, igen érzékeny téma, nem szeretek róla beszélni, de mivel te is beavattál pár dologba, ezzel én is tartozom.-mosolyogtam, lenézve magam elé.
-Annyi az egész, hogy boszorkánynak születtem, és imádtam azt. Rengeteget gyakoroltam és sok időt fektettem a tanulásba. A legjobb barátnőm, lényegtelen a neve, de Katie, miután vámpír lett engem is átváltoztatott, így megszakadt a kapcsolatom az elemekkel, gondolom tudod, hogy, hogy működik ez. Katienek pedig a rengeteg bizalnasa révén helyrehozattuk a dolgot. -fejeztem be egy halvány mosollyal, és kíváncsian vártam, hogy mit szól hozzá..

Nagy figyelemmel hallgattam amit mesél magáról. Elmondása szerint, elég fájdalmas emlék neki a múlt. Nem akartam erőltetni, de azt mondta, ezzel ő is tartozik. Így hát nem szóltam semmit, mivel elég kíváncsi voltam.
-Na igen a tanulás, hát szerintem, ez egy fontos pillanat a boszorkányok életében. Én legalábbis nagy élvezettel éltem át, ahogy felfedeztem magamban a mágiát. Ó, de már megint rólam beszélünk, bocs folytasd... nem szerettem volna közbevágni a történetébe, de ez felidézte az én tanulásomat és, hogy mennyit dolgoztam azért, hogy most itt tartsak. Három éve még az erőmről sem tudtam. Bár már előtte is voltak jelek, de nem figyeltem rájuk. Hamar kellett beletanulnom a varázslás rejtelmeibe, de szerencsére gyorsan tanulok. Mindössze öt és fél hónap alatt sikerült elsajátítanom minden bűbájt és technikát. Nagybátyám segített benne, aki igaz csak szavakkal bírt ösztönözni, de nagy hasznomra volt.
Majd elért ahhoz a részhez, ami a legjobban furdalta a kíváncsiságom, a vámpírrá válása. Elmondta, hogy egy Katie nevű vámpír változtatta át és ekkor elvesztette az erejét.
-Igen, egy vámpírrá vált boszorkány képtelen a varázslásra. Mivel többé már nem köti semmi a természet erőihez és a boszorkányok ebből nyerik az erejüket. elmesélte, hogy Katie, az átváltoztatója segített neki visszakapni az erejét. Még mindig nem tudta, hogy mikképp csinálták, de nem szerettem volna tovább faggatni erről.
-Bele sem merek gondolni, milyen érzés lehetett elveszíteni az erődet és, hogy pont a legjobb barátnőd által. a földet nézve mondtam neki, komoly tekintettel. Egy boszorkánynak nem is lehet nagyobb csapás, mint az, hogy megfosztják az erejétől. Főleg úgy, hogy nem érdemelte ki. Az igaz családommal akiket bár a nagybátyámon kívül nem ismerek, velük is hasonló dolog történt.
-Hát akkor a te életed sem volt fenékig tejfel... láttam, hogy azért kicsit megviselte a dolog. de végül is szerencsés vagy, hiszen a barátnőd végül jóvátette a dolgot és visszaszerezte az erőd. szemébe nézve, mosolyogva mondtam neki. Úgy gondoltam kicsit oldom a nehéz múlt általi rossz hangulatot. Szétnéztem, de egy lélek sem jár épp arra. Ezért, hát egy kisebb varázslatot hajtottam végre, amit még nagybátyám mutatott az elején. Zsebemből elővéve a kezem emeltem a körülöttünk lévő összes vízcseppet a levegőbe. Ez egyszerű varázslat, de ennek ellenére gyönyörű.

Közbeszólt, amit sohasem tűrtem, és ha olyan állapotban lennék, már most kitört nyakkal feküdne a padon, de nem, most éppen érdeklődéssel hallgattam még akkor is, amikor a közbeszakított, és igazából nem is bántam.
-Nem baj.. -vontam meg a vállamat. Ezután elmondta a tényeket, hogyha egy boszorkányt átváltoztatnak, megszakad minden kapcsolata a varázslással, és ez olyan, mintha csak elvették volna az erejét, és megfosztották volna az összes eddigi tudásától, gyakorlatától amit a varázslásba fektetett.
-Katiere nem lehet haragudni. Képtelenség. -sóhajtottam, de egyáltalán nem bánatosan. Inkább büszkeséggel, hogy a legjobb barátja lehetek, és bár lehet elég gázul hangzik, de sokan ölni tudnának ezért, amit én csak úgy pillanatok alatt elértem. Bennem is megvan az ami Katie-ben, de közel sem vagyok olyan kegyetlen mint ő.
-Néha valóban nem fenékig tejfel, de igazából tökéletes, ha szabad ilyet mondani. -vontam meg a vállamat elmosolyodva.
-Csak.. Egyszerűen csak nem szeretek erről beszélni, érzékeny téma, és kissé szerencsétlen is.. -megforgattam a szememet, majd halvány mosolyra húztam a számat.
-Visszatérve Katiere, nem tudom, hallottál-e a Petrova vérvonalról. De ha igen, akkor tudod milyenek. Ő is egy Petrova. Vele nem lehet játszani, ő játszik az emberekkel, elég rendesen. -És hát ebben én is nagy szerepet játszok, és örömmel segítek neki.. Ezt már csak gondolatban tettem hozzá, de igaz volt...

Csak hallgattam tovább azt a sok dolgot amit erről a Katie-ről mondott, érdekelt, hiszen végre lelkesen kezdett el valamiről beszélni.
-Jó barátnők lehettek akkor, ha ezek után is képtelen vagy rá haragudni. mondtam neki mosolyogva, hát azokból amiket elmondott, elég zsarnokoskodó lehet, akivel nem szeretnék összefutni. Nem is azért, mert félek tőle, hanem az utolsó alkalom óta, amikor elszabadult az erőm, kerülöm a konfliktusokat.
-Mellesleg, igen, utam során hallottam ezt az erről a vérvonalról. Egy nőről, aki a 11 században élt, a neve Tatia Petrova volt. Az ő vérével, hozták létre az első vámpírokat és persze öröklődött tovább a vérvonala. Mindössze ennyit tudok róla. hát igen, az a vér csodákra képes, viszont egy vámpírnál már haszontalanná válik, mint ahogy sok minden. Erről a barátság dologtól eszembe jutott újból, az én két jó barátom. Nagy lelkiismeretfurdalással hagytam ott őket. Rengeteget segítettek nekem, de amikor szükség lenne az én segítségemre is, nem tudtam menni.