- Öhm.. talán van, legalábbis én ezt most tapasztaltam meg először - kuncogtam fel, az előbbi felfedezésemre gondolva. Hihetetlen, hogy tudok olvasni az emberek gondolataiban.. ez szuper!! - Szóval, az előbb mintha olvastam volna a gondolataidban - vallottam be, közben a hajjammal bíbelődve. Elég fura, ezt így kimondani.. dehát igaz. És ha már a tündérlét előnyeit kérdezte, miért ne mondanám el? - Hát igen.. el se tudod képzelni, mennyire ínycsiklandó a vérünk a vámpírok számára - sóhajtottam fel, közben a szemeimet forgatva. - Egy időben alig tudtam levakarni magamról az egyiket.. - Direkt múlt időben beszéltem, ezzel is kihangsúlyozva neki, hogy ez már a múlt. Mostmár képes vagyok felvenni velük a harcot. Főleg, hogy már a vérem sem olyan finom, mint egykor volt.. - Rossz tündérek? Te milyen meséket néztél? - kérdeztem tőle nevetve. - Ez érdekes.. akkor tényleg van egy tetkód.. - csillant fel a szemem. Soha nem képzeltem volna, hogy Jernek valaha tetoválása lesz.
Hallgattam figyelmesen a 'tündérmeséjét', vagyis a történetét. Elég furcsa nem gondoltam volna, hogy ilyen lények is léteznek de úgy néz ki, hogy valóban. Gondolat olvasók? Ez elég érdekes, akkor biztosan beletúrt a fejembe. Most már nem akarok gondolkozni. - Gondolat olvasás jól hallok? Te jó ég! Mit láttál az én fejemben elmondod őszintén? - Tettem őt vallomásra. Remélem el mond mindent és nem lesz köztük olyan amit soha nem mondtam volna el neki. - Hát de ezt a tetkót más nem látja rajtam, vagy is, hogy ha teljes lesz.. de az még nagyon soká lesz..
- Nyugi, Jer semmi olyat amit ne mondtál volna el nekem előtte! - nyugtattam meg, hogy sajnos semmi extrát nem olvastam ki a fejéből. - Azon kívül, hogy mennyire szerelmes vagy.. - forgattam meg a szemeimet unottan, majd lazán beleboxoltam a vállába. - Óó, az kár.. pedig én szívesen vetettem volna rá egy pillantást - biggyesztettem le az alsó ajkamat szomorkásan. - Na de ha majd teljes lesz, ígérd meg, hogy szólni fogsz, mert tényleg látni akarom! Amúgy, mi van azon a tetováláson? - kíváncsiskodtam tovább, mivel teljesen bezsongtam a gondolattól, hogy Jeremynek tetoválása van. És ez a vadász dolog... fú, most mondanám, hogy elegem van már ezekből a sok természetfeletti maszlagból, dehát ez nem így van. Tényleg érdekel.
-Hát nem tudok sok mindent erről mondani. De ha teljes lesz szólok ne aggódj! Valójában én sem tudom mi ez az egész, de idővel rájövök. - Magyaráztam neki amit tudtam. Lehet nem beszélünk most Annaról, de akkor is ő jár csak az eszembe ahogy mindig. Remélem hamarosan újra láthatom már őt. -Na de hagyjuk ezeket a természetfeletti baromságokat. Mesélj! Van már valami fiúd? - Kacsintottam rá egyet, amikor megkérdeztem őt.
- Oké, reméltem is, hogy szólni fogsz! - húzódott száz wattos mosoly az arcomra, amikor megígérte, hogy értesíteni fog, ha teljessé válik majd a tetkója. - Jaj Jer, el tudod te hinni, hogy időközben milyen világba csöppentünk? - nevettem fel, mikor eszembe jutott milyen volt az életünk enélkül a sok cécó nélkül. - Milyen szép is volt minden, amíg a vámpírok bele nem köptek a levesünkbe.. - folytattam szemforgatva, legalábbis én így éreztem ezzel az egésszel kapcsolatban. Habát, azért néhány jó dolog is is történt azóta, hiszen megismerkedtem egy fajtársammal, Harmonyval, aki azóta az egyik legjobb barátnőmmé vált. - Fiúm? Jer, ezt a témát most muszáj volt felhoznod? - nevettem fel hirtelen. - Elég zsufolt az életem fiúk nélkül is - mutattam rá, remélve hogy nem tér vissza erre a témára.
-Áhh szóval nem akarsz róla beszélni.. rendben. - Mosolyogtam rá. Ez a sok vámpír meg minden hát igen elég fura lett az élet velük igaza van.. de hát tudni kell alkalmazkodni. - Én már megszoktam őket nagyjából. Csak hát igen rossz volt ebbe belecsöppenni.. nem lett volna nagy kár ha nem alakultak volna így a dolgok. - Mondtam neki tovább. Nem tudom, hogyan éljük ezt az egészet túl.. elég bonyolult ez.
- Köszi - mosolyogtam rá hálásan, mikor megértette, hogy nem akarok arról a témáról beszélni.. Nem tudom miért, de a Vincenttel való szakításunk óta ha csak lehet mindig kikerülöm ezt a témát. Mondhatnám, hogy nem tudtam megemészteni a történteket, de ez nem lenne igaz.. inkább csak az a helyzet, hogy csalódtam a szerelemben. És ezt az érzést soha többé nem akarom többet megtapasztalni. - Hogy lehet ezt megszokni? - nevettem fel kissé erőltetetten. - Na jó, már én is kezdem... de fél évvel ezelőtt még igenis nehezen ment a dolog. Elfogadni és beletörődni a ténybe, hogy a vérem a legfinomabb desszert a vámpírok számára. - Próbáltam elpoénkodni a dolgot, de nem teljesen jött ez össze nekem.
-Mindent meglehet szokni, ha megfelelően alkalmazkodsz. - Mondtam el neki a trükköm. Már jó ideje vámpírok vesznek engem körül ezt már jó, hogy megszoktam. -Figyelj Rory nekem most mennem kell azt hiszem megkeresem April-t és elmondom neki, hogy mi a helyzet. - Szegény April nagyon kész lesz, ha megtudja mit tettem a háta mögött. De sajnos muszáj elmondanom neki. - Légy jó.. Szia! - Köszöntem el tőle és felálltam a padról, majd elindultam keresni Aprilt.
Nem méltattam válaszolni, inkább távolabb húzódtam tőle, és a következő futó, aki egy bájos szépség volt, megragadta a tetszésem. Egy mozdulattal előtte termettem, majd mélyen szemeibe néztem. -Nem sikítasz, csak leülsz arra a padra.-biccentek, s figyelem, ahogy a lány önkívületében elindul a pad felé. Mivel a nagy semmitevésbe lehet a legjobban megéhezni, féloldalas mosollyal hajoltam nyakához, s mintha valamit a fülébe akarnék súgni, nem túl mélyen, de beleharaptam nyakába. Vére meleg volt és ízletes. Beszívtam illatát, majd mikor éreztem, hogy gyors szívverése lelassul, elszakadtam nyakától, és egy mozdulattal egy zsebkendőt nyomtam a nyakához. -Nekimentél valaminek. Vagy bánom is én mivel, de felsértetted a nyakad. Nem emlékszel rá, hogy hol és mikor. És nem emlékszel rám se.-nézek újra szemeibe, majd egy mozdulattal útjára engedem. Megnyalom szám, ezzel eltüntetve vére utolsó cseppét is számról. Majd mintha mi se történt volna, ültem tovább a padon, és magam elé bámultam. Soha nem látott mód, eszembe jutott egy kedves emlék, ami halovány mosolyt húzott arcaimra, hiszen az emlékkép is azt bizonyította, mennyire önző tudok lenni egyes dolgokban. Vagy talán mégse? Akárhogy is, lényeg a lényeg, hogy a múlt az a múlt. Csak egyes emberek ezt nem hajlandók belátni. De ha a múlt kisérteni akar, akkor sem futamodok meg. A szemébe nézek, és bemutatok neki. Az elkövetett hibákért pedig nem kérek bocsánatot, nincs rá okom.
Nem volt hajlandó válaszolni nekem, azt hiszem ez volt az első alkalom, hogy levegőnek néztek. Az ilyesmit általában nem tűröm el.. Most valahogy ellenkezni sem volt erőm. Az egyik arra járó futó azt hiszem megtetszett neki, mert előtte termet, majd meg is igézte és a padra ültetve ivott belőle. Nem egy szívbajos személy.. Ez már tetszett benne, de nem szeretek olyan helyeken tépelődni ahol nem kíváncsiak rám. Talán jobb lenne valami helyet keresni magamnak ahol meghúzhatom magam. A legjobb lenne valami élő vérbankkal együtt. Talán körbenézhetnék a városban.. Hátha találnék egy olyan embert aki ilyen magányos.. Nem keresi a társaságot és senki nem keresi őt.. Nem törődött velem így én sem vele. De unalmas volt már így egy helyben ücsörögni.. Egyszerűen nem volt hozzá hangulatom. Meg tényleg rám férne már egy kis pihenés. Meg egy hely ahol egyedül lehetek a hülye gondolataimmal. Akármennyire is akarom kiverni a fejemből Tristan jár a fejemben, hogy nem kellett volna ott hagynom.. Hogy meg kellett volna próbálnunk családként viselkedni vagy valami olyasmi.. De a büszkeségemet és azt, hogy ne kelljen törődnöm senkivel sokkal többre tartottam, mint őt.. Talán hiba volt, de azt hiszem sikerült annyira megbántanom, hogy soha többé nem akar, majd látni. - Ha már a kérdésemre se tudsz válaszolni.. Nem untatlak tovább. - Sóhajtottam egyet, majd felálltam a padról és elsétáltam.. Valamerre a lakónegyed felé.. Csak találok valakit akit megigézhetek magamnak.. Hmm, az a hely maga lenne a mennyország. De ahhoz keresnem kell.. Ez nem fog csak úgy az ölembe hullani.
Addig tépelődtem azon, hogy milyen felesleges dolgokat tettem az életemben, hogy már csak arra lettem figyelmes, hogy a lány feláll és elsétál. Na, legalább nem kell bájolognom. A futó vérének íze azonban nem, hogy csillapította volna szomjam, inkább felerősítette azt. Még percekig ültem a padon, mozdulatlanul. Végül eldöntöttem. A mai öldöklésnek befellegzett, tekintve egy olyan ember sincs a közelben, akit ágyba vinnék, vagy esetleg annyira étvágy gerjesztő lenne, hogy széttépnék. Unalmas már, hogy örökösen keresem áldozataim. Lassan felálltam, majd felelőtlenül ugyan, de sz@rva arra, hogy ki láthatott meg, végigsuhantam a parkon, egészen addig, míg egy tetszetős kocsmaszerűség felé nem értem, és meg nem csapta orrom a helységben fogyasztott italok szaga.
- Ó, miért vagy ilyen gyanakvó? Már nem azt a korszakot éljük - húztam el a számat, és sóhajtva elhúztam a kezemet a mellkasáról, hiszen ez is a műsor részéhez tartozott. - Mégis, mit tudnék tenni? Tudod, hogy a te oldaladon állok. Igazából nemcsak állok, hanem sok mást is csinálok, de ez a téma szempontjából teljesen lényegtelen. Annak viszont örülnék, ha nem kételkednél bennem, mert azt az egyet nem vagyok képes elviselni. - mondtam megvillanó szemekkel. Allergiás voltam arra, ha kételkednek az adott szavamban. Na jó, egyeseknek az oka megvolt rá. De nem éppen Christiannak. - Vagy nyomatékosítani kéred mindezt? Talán tehetnék az ügyért... a beleegyezéseddel. Bár talán anélkül is megtenném. - vontam meg a vállamat egy kirívó mosollyal.
Csak kullogtam valahol, mert hát... nem mondanám, hogy olyan sok kedvem és hangulatom volt már ebben a városban lenni. Nagyon féltem, szinte rettegtem, hogy bármely utcasarkon rám támadhat valaki, aki megérzi a véremet. És hát... volt egy olyan sejtelem is bennem, hogy nem maradok sokáig tabu téma a vámpírok előtt, mert... semmi nem tart örökké. Bíztam Bonnie Bennett varázslatában, de nem annyira, hogy tudjam, nem ver át teljesen. Felsóhajtottam, és ránéztem az előttem állókra. Sokan voltunk, mégis... egyedül éreztem magamat. Míg meg nem láttam a tömegből előbukkanni valakit, aki... a legrosszabb rémálmaim közé tartozott. Még úgy is, hogy nem volt vámpír. Egy boszorkány... akivel még régen találkoztam Denverben... vaghy valahol, már nem emlékszem pontosan. Világjáró vagyok, na! - Ó, ne... - bukott ki belőlem nagyot nyelve.
Kezdem élvezni az ittlétem, annyi mindenkit megfigyeltem már magamnak. Feltűnt, hogy sok boszorkány él itt, de leginkább mégis az a Bennett lány keltette fel az érdeklődésemet. Van benne valami különleges és megmagyarázhatatlan, ami miatt jobban leköti a figyelmem, mint a többiek. Túl sok mindenben hasonlítunk egymásra és ez baromira fura nekem. Lehetséges, hogy köze van a családomhoz? Végül is miért ne lehetne? Elég nagy ez a sárgolyó ahhoz, hogy jól szétszóródhassanak a rokonaim rajta. De ha azt is beleszámítjuk, hogy elég sok időt töltök a szabadban amióta itt vagyok, akkor az is lehet, hogy csak szimplán napszúrást kaptam, és akkor az azt is megmagyarázná, hogy miért láttam a sarkban sétáló emberek között felbukkanni az egyik legellenszenvesebb lényt a természetfeletti világban. - Na tessék, már csak ő hiányzott a boldogságomhoz… - motyogtam egy kicsit talán hangosabban mint szerettem volna, mert a mellettem elsétáló idősebb hölgy elég furán nézett rám. Nem baj, az ő véleménye oly mi keveset jelent a számomra. De miután küldtem felé egy ezer wattos mosolyt, és ő ennek láttán pukkadva odébbállt, vettem egy nagy levegőt és lassan megindultam Harmony felé. - Nocsak, nocsak kit látnak szemeim. Téged meg miféle forgószél sodort ide? – kérdeztem tőle kissé csúfolódó hangon, miközben csípőre tett kézzel megálltam, pontosan szembe vele.
Leginkább el akartam futni, mert valljuk be, mindig is voltak félelmeim ezzel a gonosz boszorkánnyal kapcsolatban. Lehet, hogy csupán velem volt mindig ellenszenves, és csak egyedül belém vágta a körmeit, képtelesen értve. De talán ő volt az, akitől még jobban féltem, mint egy vámpírtól, ami azért már rendes teljesítmény, nem? Megállt velem szemben, csípőjére tette ujjait, és úgy néztem rá, mintha legalább ezer villám tombolna a hátam mögött. - Mégis, mi az, hogy mit mi szél hozott ide? Jöttem... autóval. Téged lehet, hogy holmi szelek ide-oda fújdogálnak, de engem biztosan nem. - sétáltam tőle távolabb. Már most legszívesebben hazafelé rohantam volna, el tőle... minél messzebb. De nem tehettem egyelőre. - Viszont kicsi a világ, hogy pont beléd botlottam... beléd, akire annyira allergiás vagyok. - fintorodtam el.
Nem gondoltam volna, hogy a mai napom ennyire eseménydúsra fog sikeredni, főleg amiatt, hogy amióta itt vagyok, semmi érdekes nem történt velem. De most kezd egészen jól alakulni. Harmony-val az egyik családi nyaralásunk alkalmával találkoztam. Már az első pillanattól nem volt szimpatikus. Valahogy elfogott az a rossz érzés vele kapcsolatban, amit csak indokolt esetekben szoktam érezni. Alap esetben biztosan jól meglennék vele, hiszen a tündérek nagyon jó fejek tudnak lenni, persze egy-két kivétellel. Azt nem tudom, hogy ő mennyire élvezi, de én nagyon szeretem piszkálni. Akár képletesen, akár igazából is. Ez amolyan igazi macskaegér játék közöttünk, amikor összetalálkozunk. - Jaj de harapós itt valaki. Csak nem ballábbal keltél? – csúfolódtam, miközben gúnyos mosoly kezdett húzódni a szám. - Aucs ez fájt, Harmony. Ne legyél már ennyire ellenséges. Tudod… van egy-két elintéznivalóm a városban. De az, hogy te itt vagy, csak jobbá teszi a napomat. Legalább van kivel szórakoznom. – gonoszkodtam továbbra is, miközben közelebb sétáltam hozzá, hogy ne nagyon érezhesse magát biztos távolságban. Ahogy egészen közel léptem hozzá, váratlanul megéreztem valami különöset. Egy boszorkány varázslatát. egy elrejtő varázslatot. Egészen pontosan egy olyan varázslatot ami elrejti a tündéreket a vámpírok elől. - Nocsak, nocsak Találtál valakit aki segít neked a rejtőzködésben a vámpírok elől? – céloztam a kicsi titokra, amit rejteget.
- Ha látlak, mindig ballábbal kelek. Egyáltalán hogy a csudába keveredtél pont ide? - kérdeztem meglehetősen fintorogva, hiszen ha szépen is akarok fogalmazni, nagyon utáltam, ha velem kerül egy légtérbe ez a minden lében kanál szajha. Bár nem ismerem a férfi-ügyeit, de csak rá kellett nézni: biztos nem veti meg őket. Vagy talán én párosítok mindig ribancságot a csinos pofikákhoz? Én sem vagyok rossz bőr, de... na jó, akkor nem ítélek külsőségek alapján, még ha nagyon is akarok. - Jobb lenne, ha a saját súlycsoportoddal szórakoznál. - jegyeztem meg foghegyről, eléggé nehezen tartva vissza a még őszintébb véleményemet. Allergiás rohamot vált ki belőlem, nekem ez a találkozás maga egy pollenmező. Még jó, hogy nincsenek tőle kiütéseim. Közelebb jött hozzám, én pedig úgy néztem rá, mint valami mérgezett... na jó, erre nem volt időm, mert kijött valami a száján, amire nem számítottam. - Hogy... mit mondtál? - lepődtem meg. Jaj, ne... ha megtudja, hogy védelem alatt állok, akkor...
Kimondottan tetszett ez a csipkelődés, ami közöttünk zajlik. Felpezsdíti az érzékeimet. Szerencséjére, semmit nem szoktam magamra venni abból, amit mondanak, nem sok értelme lenne. Főleg ha valaki olyan mondja ezeket, aki hasonszőrű. - Tudod ezzel nem vagy egyedül. Nekem sem az volt a leghőbb vágyam, hogy a csinos kis pofikádat nézzem. Amúgy pedig repülővel jöttem. Nem, mint ha sok közöd lenne hozzá. – tűztem a mondanivalóm végére kicsit ellenségesen az utolsó mondatom. Nagyon jól tudtam, hogy én sem vagyok az ő szíve csücske, de nem igazán zavar. Nem veszítenék vele sokat, ha nem ismerném. Maximum annyit, hogy nem lenne kit egzecíroztatnom. - Sajnálatos módon most be kell érnem veled. – vágtam vissza foghegyről, mialatt egészen közel kerültem hozzá. Na igen, a védő varázslatokat nem könnyű észrevenni, de fogalmazzunk úgy, hogy jó orrom van az ilyenekhez. Sokkal könnyebben észreveszem az ilyeneket, mint bárki más. Főleg ha annyira makacsul ragaszkodnak a sikerességéhez, mint ahogy ez a kis tündérke teszi. - Oh ugyan már, ne nézz madárnak drágám. Jó orrom van az ilyenekhez. Engem nem tudsz átverni. Csak nem az a kis Bennett boszi segített neked? – kérdeztem tényleg kíváncsian, miközben az arca minden apró kis rezdülését figyelmesen tanulmányoztam.
- Hm... - suttogtam. Még mindig jobb volt ezt a hangot kiadni, mintsem azt modnstani, hogy bárcsak zuhant volna le az az átok repülő. Nyilván úgy nézhetünk ki, mint két veszekvő kamasz, de hát... nem tehetek róla, hogy ő utál, és én is utálom őt. Volt okunk rá, nem? Vagy csak elég egymásra néznünk, hogy ingerültek legyünk? Még ez is valószínű... Megköszörültem a torkomat, és elfordultam tőle, hogy távolabb sétáljak. - Nem értem, hogy milyen Bennett boszorkányról, és milyen varázslatról beszélsz. - mondtam elfojtott, rekedt hangon. - Nem élek a mágiával, nem akarok hallani sem róla. - nyögte m ki még nehezebben.
Még hogy nem érti, hogy miről beszélek. Na ez jó vicc. Akkora mágia kupac csücsül a nyakában, hogy azt még a vak is látja, nem még én. Jó azzal mindig is tisztában voltam, hogy be van tojva a vámpíroktól, na de azt nem gondoltam, hogy ennyire. Még ő is aki ennyire vehemensen tiltakozik a ténykedéseink ellen, most mégis segítséget kért egy boszorkánytól. Fura, de nem lehetetlen. - Tudod, nekem a szüleim mindíg azt tanították, hogy nem szép dolog hazudni. Szóval fogadj el egy tanácsot és te se próbálkozz meg vele, mert nem igazán megy jól. - magyaráztam a tőlem egy picivel messzebb álló tündérnek. Miközben vártam, hogy mi is lesz az első reakciója egy a közelemben lévő fa törzsének dőltem lazán. Vártam és vártam és vártam és semmi.Nem tudom, mi lehet a kulcs ehhez a lánykához, de akkor is meg fogom találni, ha kell akkor egy kis varázslást is kész vagyok bevetni. - Tudod mi jutott eszembe? Olyan régóta ismerjük már egymást és még sosem beszéltünk úgy, hogy ne ugrottunk volna egymás nyakának vagy így vagy úgy. - elmélkedtem egy kicsit, és közben kisöpörtem egy kósza tincset az arcomból.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Május 11, 2013 12:39 pm
A fenébe, hogy ő mennyire átlát rajtam... félek, nagyon félek ezektől, mert hát.. erősebb. Határozottabb. És okosabb is, ha úgy nézzük, hiszen boszorkány, és... tud olyan trükköket, amiket én csak álmomban láttam eddig. Szóval még nagyon meg kell gondolnom, hogy mi mindent teszek és mi mindent nem teszek vele szemben. - Nem hazudom. - füllentettem ismét szemrebbenés nélkül, de már tudtam, hogy mindezt felesleges, hiszen átlát rajtam... ez nagyon bosszantó. A következő szavai viszont megleptek. Hogy... mi... van? Ez most békében akar beszélgetni velem, vagy én értem rosszul? Biztosan így van. - Nem hiszem, hogy hátsószándél nélkül közelítenél felém. - mondtam szemrehányóan, és eltávolodtam tőle pár méterre.
-Na jó nincs nekem arra se energiám, se időm, hogy azon vitatkozzam veled, hogy melyikünknek van igaza, hol ott mind a ketten tudjuk. - zártam le a mi kis vitácskánkat. Annyira idegesítő, hogy folyton folyvást előadja az ártatlan szende kislány szerepét, holott a kanyarba nem az. Kettőnk közül sokkal inkább mondanám őt a rosszabbnak mint magam és erre tudnék is jó pár tanút felsorakoztatni. Az részletkérdés, hogy én boszorkány vagyok és szoktam varázsolni. Ez amolyan járulékos része a személyemnek. De szerintem ha komolyan elbeszélgetne vele valaki erről az egészről akkor nem tudná megmondani, hogy miért is zavarja az ami vagyok. - Jaj, de aranyos... Te azt hitted, hogy én... - nevettem rá önfeledten, miközben leperegtek előttem azok a képek amiben ő meg én jóban vagyunk. Ááh az kizárt nincs az a pénz, hogy én jóban legyek vele. Még akkor sem ha az életem múlna rajta. Valahogy jobbnak érzem a tisztes távolságot tőle. Minden amit teszek az csak is azért van mert örömet szerez ha piszkálhatom, vagy éppen bosszúságot okozhatok neki. Annyira vicces látvány amikor ki van borulva és szinte lángol a feje a haragtól. Olyan, mint egy begőzölt bika, aki éppen arra készül, hogy a szarvára tűzzön egy szegény ártatlan torreádort. - Nincs az a pénz amiért én felhagynék a piszkálásoddal. Jobb szórakozás, mint bármi más. - feleltem, még mindig vigyorogva, miközben a manikűrösöm munkáját nézegettem.
- Akkor mégis mit akarsz már tőlem? Nem szállnál le rólam? - kérdeztem felsóhajtva, és egyszerűen nme tudtam felfogni, hogy minek zaklat még. Hagyjon engem békén. - Ha nincs egyéb mondanivalód számomra, akkor fordíts hátat, és húzz el innen, mert ez így értelmetlen! Legalább értelmes dolgokról beszélnél, de ez a te értelmiségi szintedet is meghaladja. - fintorodtam el gúnyosan, majd az égnek emeltem tekintetemet. Remélem, hogy lelép. Gyorsan...
- Az emberek változnak. A vámpírok is. Ahogy te is mindig azon az oldalon állsz amelyik profitál neked. - tartottam végig a szemeit semmit nem változtatva a mosolyomon. Hogy fürkésztem? Lehet. De az idő nagy úr és megváltoztatja az érdekeket. Túúúl sok múlik ezen az egészen, minthogy egy messziről jött "barát"nak csak úgy elpofázzam a tényeket. Aztán hirtelen.. - De ha még mindig meg tudsz győzni, állok elébe! - engedtem a korábbi feszült tartást a szemeimen, de nem hátráltam előle. Gyerünk Tatjana mutasd meg mire vagy képes a bizalmamért! Vagy csak egy kis szórakozás? Annak is állok elébe.
- Elismerem, ebben van valami. - bólintottam egyet, és elgondolkodtam szavain. Igen, eléggé sokat jelent nekem, hogy azon az oldalon álljak, ami a legtöbb hasznot hozza nekem. Így volt ez annak idején is. Annak a pénzes fószernek, aki irányított mindent annak a nagy tilalomnak az idején... és annak ellenére, hogy tudtam, mi mindenre képes, mint a maffia egyik helyi feje... szívesen járkáltam tilosba... méghozzá ezzel az őrült Christiannal. De én is voltam olyan őrült. - Ó, ugyan... - léptem még közelebb hozzá, és arca egy centire került az enyémtől. Leheletét éreztem arcomon, ahogy ő is érezhette az enyémet a nyakán, míg ujjaim felfedezőútra indultak testén, és körmömmel siklottam végig egész mellkasán, egészen az ágyékáig. - Mióta vannak titkaid előttem? - hajoltam a nyakához kéjes hangon, és lehunyt szemekkel apró csókot leheltem ütőere vonalára, de csak alig érintette Őt ajkam.
Kezdőlap
