Talán, de nagyon csak talán egy jobb napomon még szimpatikus is lett volna a viselkedése, hogy nem egy rögtön meghunyászkodó, ijedős lány, ám a napom egyre rosszabb lett, szóval még esély sem volt semmilyen jópofizásra a részemről. - Pedig én annyira próbáltam jól viselkedni. - Sóhajtottam színpadiasan és körbenéztem, nem ólálkodik-e valaki a közelünkben. Nem mintha érdekelt volna a közösség, de jobb volt így, csendesen belekezdeni. A panorámaröntgen után mély levegőt vettem, egy lépéssel közelebb léptem Hayley-hez és se szó se beszéd ujjaimat a torkára kulcsoltam, megragadtam és megcsóváltam a fejem. - Talán nem ez a legszebb módja, de kérlek, avass be a részletekbe. Hidd el, jelenleg te vagy a legmegfelelőbb és az egyetlen személy, aki beavathat. - Telt meg a pillantásom elszántsággal. Nem kellene ennyit foglalkoznom a Mikaelson-ok ügyeivel... ez biztos egy berögződés, amitől nem fogok könnyen megszabadulni, elvégre hozzá voltam szokva, hogy mindig mindenről tudnom kell, ami ezzel a családdal kapcsolatos. Sokáig az életem múlott ezen. Aztán elengedtem a lány torkát, hogyha szeretne, úgy tudjon csicseregni, hogy halljam is. Meg egyébiránt... egyszer kipróbálhatnám, hogy szépen beszélek valakivel. - Hallgatlak.
Árgus szemekkel figyelem a nőt, ahogy vizslatja a környéket, hogy ha csak egy rossz mozdulatot is tesz... Oké, erre nem voltam még felkészülve. Pillanatok alatt kapja el a nyakam, ujjai szorosan fonódnak köré. Hogy az a! Klaus jut eszembe, aki hasonló, barátságtalan mozdulattal fogadta a gyermekáldás hírét. Ennek a nőnek azonban nem is mondtam még semmit. A karjába kapaszkodva próbálom leszedni magamról, de egy idős vámpírhoz képest sehol nincs egy vérfarkas ereje, legalábbis egy ilyen helyzetben. Mert egyébként nem hagyom ám magam ilyen könnyen. De mintha már érezném is, hogy kezd lilulni a fejem. Ez aligha egészséges a gyerekre. - Ha még egyszer hozzám érsz, esküszöm, hogy kikaparom a szemed! - sziszegem, amikor elenged, de ez nem valami önvédelmi mechanizmus, sokkal inkább a babát védem. Ez nyilvánvaló abból is, hogy a kezem reflexszerűen simul a hasamra, miközben hátrálok egy fél lépést. Irritál Tatia közelsége. Még egy őrült. Pont ez kellett nekem. Mély levegőt veszek. Fogalmam sincs, hogy mit csináljak. Nem mondhatom el neki, de az sem hiányzik, hogy a következőnek az egyik fába verje a fejem. Talán lerázhatom egy féligazsággal... - Babát várok, érted? Lehet, hogy valami öreg vámpír vagy, de hidd el, nem akarsz magadra haragítani egy terhes vérfarkast - figyelmeztetem. Én sem tudom, honnan szedtem hirtelen ennyi bátorságot, de valamiért tényleg úgy érzem, hogy bármire képes lennék, hogy megvédjem magamat és a gyereket. A hallottak remélhetőleg elgondolkodtatják, talán maga is rájön az igazságra az apa kilétét illetően, talán nem. De közben hátha megléphetek előle...
Felnevettem, amikor összeszedte magát annyira, hogy megszólaljon. Maradjunk annyiban, hogy ebben a lányban legalább volt annyi kurázsi, hogy nem hagyja magát csak úgy megfélemlíteni. De hát ami erősség, az általában az egyik legnagyobb gyengénk is, főleg, hogy a vérfarkasok ismertek a temperamentumukról és a nagy szájukról, ezért nem ért meglepetésként Hayley reakciója. Én pedig jelenleg önfejlesztést gyakorlok, nem rontom el a visszabeszéléssel szerzett szórakozását. Ha szemet akar kapargatni legyen, de mire elém lépne, már nem lesz olyan testrésze, amivel támadni tudna. Kezdtem türelmetlenné válni, szerettem volna megsürgetni egy kicsikét Hayley beszélőkéjét, de szerencsémre és az ő szerencséjére nem kellett sokat várnom, míg szólásra nyitotta a száját. Ám eljött a pillanat, amely elérte, hogy elképedjek. Babát vár? Hát... mentségemre szolgáljon, hogy nem látszik rajta, viszont rögtön megbántam az előbbi nyakszorongatást. Terhes nőt sohasem bántok. Soha. Ez alapszabály, ahogy a gyerekeknek nem okoznék bántódást. Hiába voltam olyan, amilyen. - Babát vársz? Én... sajnálom az előbbit. - Bocsánatot sem volt szokásom kérni, de ebben a helyzetben muszájnak éreztem. Egészen addig, míg.. várjunk egy pillanatot! Hayley már hónapokkal ezelőtt is Klaus-szal volt és ha benne van a családi ügyeikben, akkor most is az ő társaságát kell élveznie. És az együtt töltött időben.... biztosan nem csupán sakkoznak. Éreztem, hogy elsápad az arcom, a tüdőmben ragadt a levegő. Ha Hayley, terhes, akkor... - Klaus-tól? - Kérdeztem suttogva, a szemeibe pillantva, mégis volt egy olyan sejtésem, hogy igazolni fogja a gondolatmenetemet.
Most rajtam a sor, hogy meglepődjek. Nem néztem volna ki ebből a nőből, hogy bármi miatt elnézést kérne, de hát úgy néz ki, vannak még csodák. Aztán az arca megváltozik, elfehéredik, és tudom, hogy rájött. Épp eleget fecsegtem korábban a család dolgairól ahhoz, hogy kikövetkeztesse a lényeget. - Látod... tényleg nem én lettem volna a megfelelő személy, akitől ezt a hírt meg kellett tudnod - bólintok őszinte sajnálkozással. Igaz, hogy én vagyok most Klausszal és én várom a gyermekét, de Tatia volt élete nagy szerelme, legalábbis amennyire én tudom. És ez nyilván kölcsönös, én meg akármilyen undok és dacos, meg heves természetű tudok is lenni, én sem vagyok fából, és tisztában vagyok vele, hogy egy gyerek érkezése Tatia számára sem lehet mellékes.
Nem mondott semmit, vagyis éppen eleget ahhoz, hogy tudjam: jól következtettem. Hazudnék, ha azt mondanám nem sokkolt a hír, mert igenis olyan érzés kezdett el keringeni bennem, mintha egy raklap téglával vágtak volna fejbe, de megcsóváltam a fejem, hogy így próbáljam összeszedni magam. Oké, már az előbbi bocsánatkérésem is túl sok volt, azt nem fogom még jobban kimutatni, mennyire nem ez volt a nap híre számomra. Felnevettem. Talán ezzel próbáltam palástolni a zavaromat és a nevetésem nem is szívből jövő kacaj, hanem keserű mentőakció volt. Főleg, hogy megláttam Hayley szemében valamiféle... sajnálkozást. Erre aztán tényleg nem voltam vevő... inkább földeljenek el, minthogy valaki így nézzen rám, méghozzá pont ő. Nekem kellene szánnom őt, elvégre ő terhes egy ki tudja milyen poronttyal. - Biztos, hogy várandós vagy? - Bukott ki belőlem a kérdés. Jó néhány héttel ezelőtt én is azt hittem, hogy gyermeket hordok a szívem alatt. Arról a babáról kiderült, hogy nem létezik... visszagondolva akármilyen morbid is, de jobb volt így. Egy gyereknek nincsen szüksége rám. - Mióta tudod? - Léptem hozzá közelebb és rögtön magam elé tartottam a kezeimet. - Ne aggódj, nem akarlak bántani... - Mondtam őszintén. - Csak kíváncsi vagyok.
Váratlanul ért ölelése és bár finoman de el is toltam magamtól. Még sokat kellett tanulnom arról, hogyan kezeljek egy olyan érintést miből nem pőre vágy szaga árad. Nem akartam elrontani a kedvét ezért gyorsan, elmosolyodva tettem épp úgy mint aki lesöpör valamit a másik válláról. – Egy darázs. – ráztam meg magam mint aki komolyan félne az apró rovartól és a park túloldala felé intettem. – Bírom még ha te is. – kacsintottam és még magam is meglepődtem azon, hogy mennyire jól bírom. Persze, kellett egy kis szünet de nem fullasztottak ki a körök és nem éreztem, hogy szédülök mint régebben. Nem volt baj a testemmel, sőt. Csinos vagyok és ezt tudom is. Az állóképességem viszont nem a legjobb, amit nem engedhetek meg. – Szóval, mit gondolsz a park túloldala? Aztán pedig folytathatnánk valami mással, amit terveztél.
Van egy olyan érzésem, hogy ennyivel még nem elégszik meg, hogy ennyivel még nincs letudva az egész. Biztos vagyok benne, hogy lesz még egy-két kérdése, hozzám, szóval úgy döntök, türelmesen kivárom, amíg összeszedi magát az első sokk után, és hogy addig se bámuljam, körülnézek a parkban. Nincs sok ember körülöttünk. Eddig erre a tényre fel sem figyeltem. Talán mert kezd későre járni... nem kellene sokáig elmaradnom... Tekintetem visszatalál Tatiához, amikor felteszi az első kérdését. Kicsit megemelem a szemöldökeimet, majd lassan bólintok. - Egészen biztos. Orvosnál is jártam - tárom szét a karomat, azt sugallva, hogy a doki meg csak tudja, hogy mit lát. De annyi biztos, hogy az ultrahang képet már nem fogom előkeresni, csak hogy bebizonyítsam neki az igazam. - Nem túl rég óta. Néhány napja - válaszolok, és bár gyanakodva méregetem Tatiát, igazából nem tartok tőle. Inkább csak kíváncsi vagyok, mégis mihez akar kezdeni ezzel az infóval.
Bólintottam. Az orvos az orvos. Ember, de nem hülye, tényleg meg tudja állapítani a terhesség tényét és... nekem el kellene tűnnöm innen. Erre nem voltam felkészülve és hiába nincsen semmi közöm a dologhoz, nem kellene, hogy felkavarjon vagy egyszerűen csak érdekeljen, képtelen voltam nyugodt lenni legbelül. A jól begyakorolt pókerarcomat ugyan kihelyeztem, legszívesebben mégis fel-alá járkáltam volna és bevallom... elordítottam volna magamat. Miért? Mert ahogy a mellékelt ábra példázza kiderült, hogy nem tudok végérvényesen és normálisan továbblépni.. és ez a tudat sokkal jobban frusztrált és égetett, mint az, hogy valaki gyereket szül annak a férfinak, akit majd' ezer éven át szerettem. Tényleg ideje lenne megírni az önéletrajzi könyvemet... - Ha adhatok egy tanácsot... - Köszörültem meg a torkomat. - Nem olyannak tűnsz, mint aki megteszi, de ne bízz feltétel nélkül senkiben. Még Esther-ben és a védőbűbájaiban sem. - Forgattam meg a szemeimet. - Én is megtettem és elveszítettem a babámat. Te ne járj úgy, mint én. - Mosolyodtam el keserűen. Ez csak kikívánkozott belőlem,mert valamit mondani akartam, ám Klaus-ról véletlenül sem akartam szót ejteni. Az a tudat vigasztalt, hogy egy pillanatra magam elé képzeltem azt az arcot, amit a hír meghallásakor vághatott. Bárcsak ott lehettem volna.
Felvonom a szemöldökeimet, majd karba fonom a kezeimet. - Vicces, hogy mindenki ezt mondogatja nekem. Ennyire naivnak tűnök? Lehet, hogy nem vagyok ezer éves, mint egyesek, de én sem most jöttem le a falvédőről... - tárom szét a karomat végül egy gúnyos mosollyal. A nagyobb gond az, hogy lassan már tényleg nem tudom, hogy ki az, akire valóban számíthatok. Egész életemben magamra voltam utalva, és ezzel eddig nem is volt gond. Legalábbis úgy érzem, elég jól feltaláltam magam. Mégis most, hogy elvileg kaptam egy családot, sokkal magányosabbnak és sokkal inkább egyedül érzem magam, mint valaha. Leszámítva, hogy igazából egyetlen pillanatra sem vagyok egyedül. Kezem a hasamra csúszik ismét védekezőn. Igen, a baj az, hogy most már nem csak magamra kell gondolnom. Sokáig voltam felelőtlen és vakmerő, "minden mindegy" alapon éldegéltem a nagyvilágban, de most már van valakim, aki fontosabb nálam, akivel nem lehetek meggondolatlan. És tekintve, hogy kik vesznek körül, félek, hogy egyedül kevés vagyok ahhoz, hogy megvédjem. Mégsincs senki, akiben igazán bízhatnék. Mintha a Mikaelson család tagjai egymásra mutogatva próbálnák túllicitálni egymást a "ki a legmegbízhatatlanabb" versenyen. - Érdekesebb kérdés az, hogy miért akarnál te bármilyen jó tanáccsal ellátni engem? - pillantok érdeklődve Tatiára, és igyekszem a gúnyt minimumra venni a hangomban... több kevesebb sikerrel. Hisz ő legalább annyira a pokolba kívánhat a gyerekemmel együtt, amennyire az eredeti család árthat nekem.
- Már ne haragudj, de a naiv lányok szoktak rögtön bedőlni az ilyen... hogy is mondjam? - Forgattam meg a szemeimet. - Csapdákba, amiket a Klaus Mikaelson-félék állítanak fel nekik. - Megvontam a vállamat. Álszent lennék, ha magamat és az ezer éves fejemet nem nevezném naivnak, elvégre akárhányszor lehetőség volt rá én is készségesen besétáltam abba a csapdába. Emiatt már fejbe kellett volna vágnom magamat néhányszor, de úgy, hogy tényleg megérezzem. Hayley kezeire pillantottam, ahogy azokat a hasára csúsztatta. Nyelnem kellett egyet, hogy elfojtsam magamban a feltörekvő kényszert, hogy kitépjem a lány ujjait. Miért éreztem így? Mert... csak mert. Talán azért, mert nekem az egyik lehetőségem a gyermekvállalásra egyszerűen megsemmisült, amikor évszázadokkal ezelőtt megteremtődtek a vámpírok. És ezt azóta sem sikerült teljesen kihevernem. - Félre ne értsd, nem akarok segítőszolgálatot játszani. - Szögeztem le egyből és lehuppantam a padra. Nem volt kedvem ácsorogni. - Biztosan rájöttél már, hogyha nem lennél várandós, akkor nem viselkednék ilyen kedvesen. - Igen, az alaphoz képest ez a viselkedés igenis kedvesnek számított nálam. - Azt hiszem csak megsajnáltalak. Ritka nagy balszerencse kell ahhoz, hogy ilyen módon kerülj be a Mikaelson-ok egyébként is elcseszett családjába. - Csóváltam meg a fejem apró mosollyal. Tényleg... szegény lány. Vajon mit követhetett el, hogy így büntetik azok a bizonyos felső hatalmak? - És mindenféle túlzás nélkül azt hiszem, én lehetnék az a személy, aki tökéletesen eléd tárhatná a világukat. De mivel én nem vagyok tanácsosztogató, neked pedig valószínűleg nem kell segítség, ezért szimplán csak érdekel, hogy mégis mi a fenét fogsz kezdeni azzal a nem biztos, hogy normális gyerekkel. - Pislogtam. Ha valami, ez igaz volt: kíváncsi voltam.
Felnevetek a válaszára. Most vagy nagyon álszent, vagy saját magát is legalább annyira naivnak tartja, mint engem. Igazából mindegy, mert én így is, úgy is jól szórakozom rajta. - Nem tagadom, hogy csapdában lennék - jegyzem meg végül kicsit elgondolkodva - de egyértelműen nem én vagyok az első és egyetlen, aki belesétált Klaus Mikaelson csapdájába - teszem hozzá egy jelentőségteljes pillantással. Csak hogy ne legyek ennél is egyértelműbb. - Igazából egyelőre fogalmam sincs, hogy mit fogok tenni. Fogalmam sincs, hogy kiben bízhatnék. De mindenesetre... bár nagyon megtisztelő a figyelmed és az alig leplezett aggodalmad... - mondom végül enyhén gúnyosan - valahogy biztos boldogulok majd, ahogy eddig mindig, az életben - vonom meg a vállam. Az ironizálást leszámítva azért valahol tényleg értékelem, hogy Tatia aránylag normálisan beszél velem. Még ha a terhességre fogja is a dolgot. Egy gonosz r*bancnak képzeltem el őt eddig, de annyira nem is vészes. Persze nem leszünk soha legjobb barátnők, ez azért nyilvánvaló.
Elmosolyodtam enyhén gúnyos hanglejtésén, hiszen szokatlan volt, hogy akárki így beszéljen velem. Lehet, hogy ezért kezdett egyre szimpatikusabb lenne Hayley. Mármint így emberileg... a tény, hogy kitől vár gyermeket, nem nagyon tüntette fel jó színben a szememben. De ez már csak az én előítéletem volt és az én okom arra, hogy feszült legyek. - Bár nem ismerjük egymást, én a helyedben értékelném, hogy ilyen normális vagyok. - Pillantottam rá komolyan, aztán sóhajtottam egyet. Hátradőltem és a pillanatnyi csöndben meghallottam valamit... olyan volt, mint egy nagyon halk, de azért tisztán hallható dobszó. Nem kellett sok, hogy rájöjjek, mit hallok... ez biztosan Hayley babája, erre a gondolatra pedig lefagyott a mosoly az arcomról. Azt hiszem... kicsit irigy lettem. Persze a világ összes kincséért sem mutattam volna ki, de belül éreztem, hogy igencsak elkezd lohadni a hangulatom. Mit nem adtam volna azért, ha ezer évvel ezelőtt Erina után megszülethetett volna a második gyerekem is... - Ahogy gondolod. - Vontam aztán vállat a pár másodperces elmélázásom után. Vajon Hayley hány éves lehet? Húsz körül? Nem hinném, hogy több. Mintha egy kis hasonlóságot vettem volna észre közte és köztem. Nem, inkább nem is megyek bele ilyenekbe...
Pár pillanatig fürkészem az arcát, azt halványan elmosolyodom. - Értékelem. Valóban normálisabbnak tűnsz, mint gondoltam... - jegyzem meg végül halkan. Nem ismerjük egymást eléggé, de nyilván neki is megvan a maga keserédes története, amiben nagy szerepe van Klausnak és az egész Mikaelson famíliának is. És van egy olyan érzésem, hogy nem ez az egyetlen közös bennünk. - Viszont... azt hiszem, ideje mennem - nézek körül kissé már idegesen. Nem akarom, hogy keresű osztagot küldjenek utánam... bár ki tudja, talán fel sem tűnt senkinek, hogy eljöttem. Aztán ismét Tatiára vándorol a pillantásom. Végigfut az agyamon, hogy megkérjem, inkább ne adja tovább, amit most hallott tőlem. De nem tartozik nekem semmivel, és ha nem tartaná meg magától ezt a titkot, nyilván az sem számítana, ha én kérem erre. - Gondolom, még összefutunk - vonok vállat, és ez egyben az elköszönésem is. Nem hiszem, hogy lenne oka feltartani, már halotta, amit hallani akart.
Felvontam a szemöldökömet. Nem hibáztatom, most próbáltam visszafogni magam és úgy tűnik sikerült is, ha normálisabbnak lát, mint ahogy a gondolataiban léteztem. Tessék, egy ember máris azt hiszi, hogy képes vagyok jól viselkedni. Még a végén oda lesz az imidzsem. - Menj csak. Lefogadom, hogy Klaus nem szereti, ha csak úgy kijárkálsz. - Mosolyodtam el halványan. Még egy ok, amiért sajnálhatom szegény lányt, hiszen valószínűleg korlátozva van vagy ha nem is, kénytelen minden nap elviselni a hibrid Mikaelson-t. Ez pedig olyan dolog, ami nem pofonegyszerű. - Biztos vagyok benne, hogy összefutunk. - Mondtam határozottan. Mi tagadás, kíváncsi lettem, hogy fog alakulni Hayley sorsa. És furcsamód nem rosszindulatból. Amikor egyedül maradtam úgy döntöttem, nem fogok itt ücsörögni. Inkább valahol máshol. Egy bárban, ahol meg tudom emészteni az imént hallottakat...
Amikor át öleltem ezt a gyönyörű lányt eltolt magától. Gyengéden... De mégis csak eltolt. Ez szarul esett egy kicsit. Azt mondta hogy egy Darázs szállt rá bár én nem láttam a bogarat. Mindegy, lehet hogy tényleg ott volt, elvégre látszott rajta hogy egy kicsit megijedt. - Darázs? Félsz tőlük? - Kicsit elmosolyodtam, bár a mosolyom elég műre sikeredett szerintem. Na mindegy. - Fussunk még egy kört? Ahhoz képest hogy azt mondtad hogy nem bírod a futást ahhoz képest szépen bírod! - Most már tényleg igaziból mosolyogtam. - Hát akkor lássuk hogy hogyan bírod még. De vigyázz mert most már nem hagyom magamat! - Hirtelen nyomtam egy puszit az arcára kicsit érintve saját számmal az ő száját majd egyből elkezdtem futni kicsit mosolyogva. Nem futottam olyan gyorsan hogy be tudjon érni.
Egyszerűen túl sok volt a közeledése. Nem tudtam kezelni, zavarba jöttem és elkezdett bennem gyűlni az a fajta gyilkos düh amellyel eddig megóvtam magam… hát futottam. Futottam és az erőm segítségével lelassítottam Mattet. Szabályosan elmenekültem előle. Nem bírtam volna elviselni, ha még egyszer hozzámér és nem, azért mert nem esett jól vagy, mert nem vágytam volna rá. Nagyon is kívántam egy olyan férfi érintését, aki nem akar bántani… ennek ellenére nem voltam elég bátor hozzá, hogy megcsókoljam. Helyette elmenekültem és az erőm segítségével hagytam üzenetet Matt táskájában amiben elnézését kértem amiért eltűntem és megígértem neki, hogy el fogom magyarázni neki miért kell mennem ilyen hirtelen. Mire lefékeztem végre már a hegyek felé haladtam. Biztos léptekkel mentem előre s határozottan kerültem egyre távolabb a várostól. Szükségem volt erre a távolságra. Szükségem van némi időre amit magányosan s teljesen csendben tölthetek… már úgy értem, a város zajától eltérő hangok között s mire felértem már besötétedett. A levegő nem hűlt le így úgy döntöttem ott töltöm az éjszakát.
↠ zene: Heartbeat | megjegyzés: Köszönöm a játékot!
Kezdőlap
