– Akkor meg már azért kezdene el mindenki megőrülni. Bár az itt élők többsége már most őrült. – Már a neve is vonzza a természetfelettieket.. Hiába kisváros.. A lakossága szépen lassan a kétszeresére nő. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen normálisan fogok veled beszélgetni… - Túrtam bele a hajamba vigyorogva.. Most már tényleg nagyon hülyének érzem magam.. Fogalmam nincs, hogy mit csinálok, mert miért mondom ezt.. Olyan vagyok, mint egy kis gyerek, aki most zavarba jött az isten tudja mitől..
Egyetértettem abban, amit mondott erről a városról, és az itt lakókról... - Hát, igen... ebben nagyon is egyet tudok érteni - elég komoly pofival mondtam ezt neki, mert valóban így van. - Ha hiszed, ha nem... én sem, hogy egyáltalán beszélgetni fogok valakivel - mosolyodtam el, mert konkrétan sosem gondoltam, hogy mostanság bárkivel is el fogok ilyen jól dumálgatni. És a jelenlegi helyzet alapján ez is több mint furcsa, főleg, hogy egy vérfarkassal dumálok... - Azt kell mondjam, örülök... - őszintén mondtam ezt neki.
– De nem mi leszünk azok, akik ezen változtatni fogunk. – Nem hiszem, hogy pont mi ketten lennénk azon, akik valamivel is jobbá tudnánk tenni ezt a várost. Mondjuk azzal, hogy ilyen jól kijövünk egymással a faji ellentéteinktől függetlenül. – Az érzés habár furcsa, de kölcsönös. – Nem gondoltam volna, hogy jól fogom érezni magam a társaságban.. Mondjuk ebből sem kell túlzott rendszert csinálni. – De, ha most nem haragszol nekem mennem kell. Van azaz érzésem, hogy még látni fogjuk egymást. – Köszöntem el tőle halvány mosollyal az arcomon.
Nagyon érdekes az, hogy egy vérfarkassal sokkal jobban el tudok dumálni, mint bármilyen más fajjal. És most viszont jó hosszú beszélgetésen estünk át ezzel a fiatalemberrel, aminek nagyon örültem. - Ó, nem probléma - jelentettem ki arra, hogy most mennie kell, de közben én is rájöttem, hogy nekem is megjelenésem van valahol. - Rendben, még találkozunk majd - az én arcomon is megjelent egy kisebb mosoly, mikor elköszöntem tőle.
Egyre fullasztóbb volt a levegő a Grillben. Csak jöttek és özönlöttek be az ajtón ebbe a kis helyiségbe. Bármennyire voltam erős és jó önmegtartóztató előzőleg, az már elmúlt. Hallottam minden egyes ember szívének a dobbanását, éreztem a vérüket, amiket azonnal és kíméletlenül magamba akartam szívni. Az orrnyergemet masszíroztam, de nem bírtam tovább. Megragadtam Stefan kezét. -Nem folytatnánk ezt egy nyugodtabb helyen? -pupilláim ki vannak tágulva, kissé ver a víz, hevesen veszem a levegőt, majd a válaszára sem várva húztam ki a Grillből. Kint a friss levegő visszahozta a józan gondolkodásomat. Beletúrtam a hajamba, majd a térdemre támaszkodtam, úgy felnézve rá. -Sajnálom. -elnevetem magam. Tulajdonképpen a saját, hirtelen rám zúduló gyengeségemet nevetem ki. Felegyenesedek, miközben zavaromban a halántékomat dörzsölöm meg. -Szóval.. Hol is tartottunk? -köszörülöm meg a torkomat amikor elindulunk valamerre... Csönd van, sétálunk valamerre, végül a parkban kötünk ki, leülök az első padra, majd mutatom, hogy kövessen ő is. -Az igazat megvallva, hiányoztál. -finoman vállat vonok, majd féloldalas mosolyt villantok felé. -Furcsa most így, újra vámpírként. Még bele kell szokjak. -felkuncogok és hátradőlök, figyelem a rezzenéstelen arcát.
Láthatóan egyre kevésbé bírta elviselni a tömeget. Ezt próbáltam betudni annak, hogy újra vámpír. Hát tudom milyen pocsék érzés ez az egész. Mikor rázúdul az éhség minden egyes gondolatora és nem tudsz mit tenni ellene, csak menekülni, mert ekkora tömegben elég nehezen tudja visszafogni magát. Én valószínűleg mindenkivel végeznék egytől-egyig. De ezt inkább meg sem akarom kísérelni. Hála az égnek mostanában a kezemben tartom a gyeplőt. Nem várt választ meg igazából, amúgy sem mondtam volna nemet. Megfogta a kezemet én pedig követtem őt kifelé. Már így eléggé rossz passzban volt nem akartam én lenni az, aki még ront a helyzeten. A friss levegő általában javít a helyzeten meg itt legalább nem vesz annyi ember körül minket, mint a Grillben. - Semmi gond, ha valaki megérti ezt az én vagyok. Rendben vagy? - Érdeklődtem, hogy mégis mennyire sikerült összeszednie magát. Elég ramatyul néz ki.. De ugyanakkor még mindig pont olyan gyönyörű, mint volt. Helyet foglaltam mellette a padon és próbáltam felidézni az utolsó alkalmat, amikor láttam őt. Jó régen volt.. Az egyszer már biztos. - Te is hiányoztál nekem. - Mondtam féloldalas mosoly kísértében, miközben ránéztem. - Hozzászoksz, majd. Hamarabb, mint hinnéd. - Biztatóan kezemet a térdére helyeztem.
Azt hiszem Stefan tényleg többet tudna mesélni az önmegtartóztatáshoz vezető út 'fájdalmairól', nehézségeiről, mint én. -Persze, rendben vagyok. -bólintok, miközben halvány mosoly ül ki az arcomra. -Csak hirtelen rám tört az az égető érzés.. Szörnyű éhség. Abban a percben az összes embert képes lettem volna ott helyben megölni. De szerencsére képes voltam megállni, és most már jobb. Te hogyan csináltad? Emlékszem meséltél róla valamit, de nem voltál túl bőszavú.. Egyszer már én is túlestem rajta, de az sem mostanában volt.. -vonok egyet a vállamon, halkan felnevetve. Leült mellém, felé fordultam. Eszembe jutottak a régi emlékek, és tulajdonképpen remélem nem gondolja azt, hogy meg szeretném ismételni. Mármint, nem az, hogy nem szeretném, de nem görcsösen. Ha így jobban tetszik, nem szeretném, ha azt gondolná, hogy akarok tőle valamit, mert nem motoszkál bennem ez az érzés, csak mégis valami.. Nem tudom. Ez így már megint nem jó megfogalmazás. A hajamba túrok, valahogy úgy érzem, még ép ésszel gondolkoznom is nehéz. Szóval.. Nem szeretném, ha azt hinné, hogy rá vagyok szállva. Mert nem így van. Ezaz! Azt hiszem sikerült, nem lenne jó, ha azt szűrné le, de szerintem semmi erre utaló jelet nem adtam, szóval nincs gond. Azt hiszem még magamban is bizonytalan vagyok, de Hales szerint ez így az első két hétben természetes. Nem a legkönnyebb visszaszokni egy ilyen helyzetbe.. Szavai hallatán akaratlanul is elmosolyodom. -Kösz..Stefan. -nézek rá, miközben hirtelen dejavu érzés fog el, ahogyan a térdemre csúsztatja a kezét. Nem torpanok meg. Miért is tenném? Barátok vagyunk, azt hiszem. Van múltunk, jóban vagyunk. A kezemet az övére rakom, majd finoman megszorítom azt.
- Nagyon is jól ismerem azt az égető érzést. Szinte folyton érzem, de most már megtanultam magamban elfojtani. Ugyanúgy érzem, de nem adom meg neki magam. Mert, ha megadom, akkor szabadjára engedek egy szörnyeteget, amit nem szeretnék. Sokaknak elég egy mély levegő, hogy lenyugodjanak. Van, akinek eszébe jut, hogy milyen érzés lenne, ha megölne valakit. Igazából mindenkit más fog vissza. Engem az, hogy ne engedjem szabadjára a bennem rejlő szörnyeteget. - Magyaráztam egyszerűen. Bármennyire is egyszerűbb lenne egyszerűen csak kikapcsolni és megölni minden szembe jövő embert egyszerűen nem tehetem meg. Nem lennék rá képes. Mert egy idő után valami miatt mindig visszatérek. Valami visszarángat, mintha az lenne a sorsom, hogy bűntudatot érezzek azért is, mert élek. Annyi életet elvettem, már nem akarom, hogy több legyen a listámon. Komolyan meg kellene esketnem már valakit, ha engedek a régi énemnek, akkor legyen olyan kedves és öljön meg. Jobb a világnak egy olyan vámpír nélkül, aki egyszerűen képtelen kontrollálni a vérszomját. Emberként eléggé összeszedett voltam. Legalábbis azt hiszem. Most meg? Ki fog rajtam az éhség. A vágyakozás a vér iránt. Küzdök vele, de soha nem lesz az igazi. - Igazán nincs mit. - Mondtam, miközben az arcát fürkésztem. Furcsa, hogy most úgy ülünk itt, mint két barát régebben pedig volt köztünk több is.. De ez így van jól. Nő ügyekkel jelenleg nem akarok foglalkozni. A fejem is elég zavaros minden egyes gondolatommal együtt nem, hogy még a szívproblémáimmal kezdjek el foglalkozni. Az már csak púp lenne a hátamon.
Jó ideje figyeltem már a szökőkút vizének felszínén keletkező apró rezdüléseket… sőt, ami azt illeti, nem csak a megfigyelő szerepét játszottam ma, hanem gyakoroltam is. Igyekeztem elfojtani a dühöt és teret adni a tehetségnek mi bennem lapult. Akkor vesztettem el a fonalat mikor megláttam az egyetlen férfit, apámon kívül, aki iránt érdeklődtem. Matt udvarias volt, kedves és egyszerűen jól éreztem magam mellette. Ő volt az első velem egykorú ki nem kurvaként tekintett rám, akivel anélkül is jót beszélgettem, hogy fizetett volna. Ma pedig azért volt itt mert a múltkor, mikor összefutottunk a grillben, megkérdeztem, nem tudna-e segíteni nekem és ha tud akkor találkozzunk itt. És eljött. Nem igazán akartam bevallani senkinek de még magamnak sem, hogy tetszik nekem Matt. – Szia! – emelkedtem meg mosolyogva – Szóval akkor ma edzünk? – Mivel kimaradtam az iskolából ezért sok mindent kellett pótolnom. A torna órákon is voltak gyakorlatok, kötelező elemek amiket kimaradásom miatt nem ismertem… arról nem is beszélve, hogy bár vigyáztam a testemre, rettenetesen rosszul bírtam a futást és az erőnléti gyakorlatok többségét amin a magam érdekében is muszáj volt dolgoznom. – Mivel kezdtünk? – Te jó ég, mennyire ideges vagyok… ezer éve nem éreztem ilyet és zavarom azt hiszem látszott is rajtam.
Lassan sétáltam végig az utcán... Találkám volt egy kedves, jófej lánnyal akit nemrégen ismertem meg. Sokat szoktunk beszélgetni amit bevallok jól esik mert tudom hogy a barátom. Múltkor, amikor épp dolgoztam a Grillben, bejött és csak szimplán elkezdtünk beszélgetni. Megkért hogy egy kicsit eddzem meg. Nagyon örültem ennek mert igazság szerint ketten jobb edzeni mint egyedül. Megérkeztem a parkba és egyből kiszúrtam a szépsége miatt. Kedvesen rámosolyogtam miközben odasétáltam hozzá. - Szia! - Mondtam neki lágy, kedves hangon. Valahogy jobban éreztem magam amikor rám mosolygott. Nem kertelt, egyből a lényegre tért. - Igen, persze! pont azért vagyunk itt, nem? - Mondtam neki félmosolykára húzva az arcomat és végig simítottam a jobb karját. Nagyon puha a bőre! Megkérdezte hogy mivel kezdjünk. Erre még nem is gondoltam. Igazság szerint az lenne ha legjobb hogyha most megcsókolna de tudom hogy ez nem fog bekövetkezni. Nem miatta, miattam. Ö tuti nem egy olyan lány akinek bejönnek az olyasféle pasik mint én. Igazából nem is gondoltam hogy tényleg edzeni akar. Azt hittem hogy ezzel akar elhívni és beszélgetni egy kicsit itt a parkban. De ha már így alakult nem bánom. Legalább vele lehetek. - Hát szerintem kezdjük akkor egy kis futással! Mennyire bírod? - Mondtam neki mosolyra húzva a számat. Megbolondít ez a lány.
A hátam mögött hagytam egy rémes gyermekkor emlékeit de a jelenlegi múltam még nem tudtam elfeledni. Fájt amikor arra gondoltam, hogy kurvaként vonaglottam a rudakon csak, hogy meg tudjak élni valamiből. Fájt, mikor arra gondoltam miket tettek vagy akartak velem tenni a férfiak. S most pedig itt volt ez a férfi aki teljesen más volt mint eddig bármelyik akivel találkoztam, kivéve apámat. Vele könnyedén elfeledtem azt ami fájt mert arra koncentráltam, hogy épp mint mond, hogy gyöngéden megérint, hogy engem néz. Jobban tetszett mint azt beismertem volna magam előtt mert féltem, holott nem volt mitől. Matt jó fiú volt és nekem erre volt szükségem. Egy igazi jófiúra, aki mellett biztonságban érezhetem magam. Zavarba jöttem kérdésére. Ujjaim idegesen játszottak egymással. Jól esett érintése. Lesütött tekintettel köszörültem meg a torkom. – Hmm.. a futás meg én… - féloldalas mosollyal haraptam ajkamba – Nem vagyunk túl jóba. – tártam ki karomat majd elnevetve magam bólintottam. – Vágjunk bele. Csak aztán el ne veszíts. – mosolyogva kezdtem el megnyújtani a tagjaimat, hogy meglegyen a megfelelő bemelegítés és ne szenvedjek a futás után iszonyatos izomlázzal. Őszintén reméltem, hogy a mai nap egy kicsit többet tartogat majd mert bár én tökéletesen tudtam használni a testem ha el akartam csábítani valakit de ha valaki valóban tetszett, egyszerűen nem mertem kezdeményezni. Féltem, hogy elutasít majd.
Rá mosolyogtam a reakciója miatt - Ennyire nem bírod a futást? Pedig meglehet szokni... - Istenem... elkezdett nyújtani. Valahogy mindig szerettem a nyújtó lányok látványát. Ahogyan a női tökéletesség megmutatkozik, a gyönyörű formák és a szép domborulatok. - Hadd segítsek egy kicsit! Ezzel nem érsz semmit... - Mondom neki elmosolyodva. Közelebb léptem hozzá és megfogtam a csípőjét. - Itt jobban lendítsd ki miközben lehajolsz. - Mondtam neki de egyből el is engedtem mert furcsán reagálta le az érintésemet a csípőjén. Megvártam míg kellőképpen megnyújtja az izmait. Én már útközben nyújtottam egy keveset tehát semmi szükségem nem volt még több nyújtásra. - Szóval... Szerintem fussunk csak két kőrt a park körül. - Mondtam neki elmosolyodva és kíváncsian elkezdtem fürkészni a szemeit hogy mit szól ehhez. Végre találkoztam egy normális lánnyal aki nem olyan furcsa mint mindenki más ebben a városban... Valahogy... Most csak vele szeretnék lenni. Nem érdekel, tőlem áshatunk árkokat vagy olvashatunk fel árvaházakban meséket a gyerekeknek, nem érdekelne. Az a lényeg hogy vele lehetek. - Szóval... szerintem kezdjük el a futást onnan a saroktól. - Magamhoz húztam fél kézzel a derekánál és el indultam vele a sarok felé. Istenem milyen puha és forró a bőre! Remélem nem érezte meg hogy kicsit megremegtem amikor magamhoz húztam.
-Nekem még kis nehézséget jelent az elfojtása.. -tekintetemet a magasba emelem, majd mosolyra húzom a számat. Ebben a tekintetben felnézek Stefanra. Annyiszor átélte már, és leküzdötte a vérszomját, én meg lehet már másodszorra nem leszek rá képes, és ettől félek, sőt, mi több! Rettegek attól, hogy bántanám Jamiet, vagy akár Halest, Valeriet, Peipert vagy bárkit.. Magamba szippantom a friss levegőt. Érzem, hogy esett az eső, hiába száradt már fel, nem nyirkos a fű, nem nedves a talaj, érzem. És nincs jobb az eső utáni friss levegő mámorító illatánál. Vagyis van. Egy. A vér. Annál jelen pillanatban nem tetszik jobban semmi, és nem igen tehetek ellene, ez így fog maradni. Különben, van egy olyan érzésem, hogy Haley vissza akarja fordítani a varázslatot, de én egyenlőre nem akarom, ő viszont szerintem nagyon is. Még akármi kisülhet, nem tudni, hogy jó lesz-e vagy sem.. Zavarosak a gondolataim ebben az ügyben. Nem tudom hová rakni, besorolni ezt az egészet jelen pillanatban. Idő kell, arra van szükségem! Mindenben idő kell.. -Engem az tart vissza, hogy.. -megakadtam egy pillanatra, nem tudom, hogy mondjam-e ki, vagy sem.. -..félek attól, hogy bántanék valakit, akit szeretek. -nyögöm ki végül. -Volt már rá példa, és hát.. Szörnyű érzés. De, gondolom ezt te is tudod. -lesütöm a tekintetem, majd visszanézek rá. -Az én házamban lakik a keresztfiam az anyjával, Haleyvel. Jamie 8 éves, és belegondolni is képtelen vagyok, hogy milyen szörnyűséget tudnék művelni, ha eluralkodna rajtam az érzés. -mély sóhaj hagyja el a számat, majd megforgatom a szememet. Hagyjuk is ezt. Nem tudom, hogy miért a rossz dolgokra fókuszálok. Most, körülbelül úgy tűnik, hogy nem élvezem, pedig igen! Gyors vagyok, erős vagyok, tudom befolyásolni az embereket, és ez.. Jó érzéssel tölt el, még is van egy szálka a dolgokban, amiket már elmondtam. Szavaira elvigyorodom, majd gondolom illene témát váltani végre. -Na és, hogy állsz a lányokkal? Összeszedtél már valakit? -bököm oldalba játékosan, kicsit próbálom oldani a feszült hangulatot, nem tudom, hogy mennyire sikerül ezzel, de én igazán kíváncsi vagyok rá, és semmi rossz szándék nincsen a szavaim mögött.
- Szeretek futni… csak épp nehezen bírom levegővel. – rántotta meg vállamat majd újra lehajoltam. Érintése váratlanul ért és épp ezért mozdultam azonnal odébb de nem erőszakosan. Tekintetemmel lassan követtem az övét és elvigyorodva bólintottam. – Hmm. Előny jár annak, aki előbb ér oda… - még be sem fejeztem a mondatom már futottam is. Persze, hogy csaltam. Nevetve értem oda elsőnek és mély levegőt véve nyújtottam ki karjaim mielőtt belelendültünk volna. – Akkor hajrá. – tisztában voltam a képességeimmel épp ezért pontosan tudtam, hogy két kör még nem fog megártani. Futás közben, olykor hozzáértem, persze csupán véletlenül. A második kör végén combjaimra támaszkodva kezdtem magamba szívni mélyen és kiegyensúlyozottan a levegőt. Pár perces szünet után egyenesedtem csak ki. – Jöhet még kettő, igaz? – nem vártam választ, már indultam is de tudtam, nagyon könnyedén lehagyhatna ha akarna.
Rá mosolyogtam a reakciója miatt. Hagytam hogy ő érjen előbb a sarokra. - Akkor most meglátjuk hogy hogyan bírod a futást. - Elmosolyodtam majd hagytam neki pár másodperc előnyt. Így is egyszerre futottuk le a két kört. Valamiért nagyon jó érzés volt hogy futás közben folyton hozzám ért. Nem tudom hogy direkt vagy véletlenül, de jólesett. - Szóval még két kört? Rendben! - Néztem rá mosolyogva és megint elkezdtünk egymás mellett futni. Egyszerű volt az ő tempóját tartani. Amikor befejeztük a futást rá néztem mosolyogva és át öleltem. - Ez szép volt. Hogy érzed magad? -Mondtam neki mosolyogva és vártam a reakcióját az ölelésemre.
A park mindig jó arra a célra, hogy az ember kiszellőztesse a fejét. Ha az általános rendeltetését nézzük... csakhogy nekem, mint vámpírnak sokkal többet is jelentett ennél. Nem volt szokásom a padon való ücsörgés és életúton való rágódás, bár néha elkapott egy-egy ilyen roham, most mégsem ezért jöttem erre. Kedvem támadt vadászni. Diszkréten persze. Megtehetném, hogy fényes nappal tömegmészárlást rendezek, ám nem volt arra szükségem, hogy mindenki visítozni kelljen és megfájduljon a fülem. Nem voltak valami sokan, ez is az én pályámra játszott, ennek ellenére nem nagyon találtam senkit, aki a fogamra való lenne. Kezdtem feladni a reményt, hogy ma itt fogok ebédelni, hiába lett volna nagy szükségem egy kis vadászatra, hogy kipucoljam az agyam. Így nagy sóhajjal lépdeltem tovább a fák és bokrok között kialakított úton.
A biztonság, na meg a béke kedvéért nem akartam messzire keveredni. Fenének hiányozna a rosszullétem után ma még egy vita is Klausszal! És mivel nem éltem korábban sem elég időt Mystic Fallsban, hogy minden zegét-zugát ismerjem, olyan helyet választottam a sétámhoz, ami elég nyilvános, ahol nem fogok elkeveredni, ahonnan könnyen hazajutok bármikor. Így kötök ki a parkban. Egy rövid sétát teszek csak, közben ellenőrzöm a mobilomon az időt is, hogy ne maradjak el sokáig. Nevetséges. Tudom. De ahogy korábban is mondtam, belefáradtam már az állandó veszekedésekbe, és megígértem Klausnak, hogy elviselhetőbb leszek, ha ő is, szóval... Már akkor is aggódott - legalábbis úgy tűnt - amikor tovább maradtam a dokinál, mint várta... A szemem sarkából érzékelem csak először a közeledő alakot, aki nyilván csak hozzám hasonlóan céltalanul sétál a parkban. Ám ahogy felpillantok, rájövök, hogy nem is ismeretlen az illető. - Elena? - mosolyodok el, amolyan üdvözlésképpen is, és magam is megindulok felé. - Örülök, hogy látlak, mert meg akartam köszönni... Tudod, hogy beszéltél Klausszal - magyarázom meg gyorsan. Igazából nem tudom, hogy milyen indíttatásból állt a pártomra, de már akkor megfogadtam, hogy alkalomadtán megköszönöm Elenának a dolgot, amikor Klaus megemlítette, hogy miatta vált kicsit... gondoskodóbbá. Igen, azt hiszem, ez a jó szó. - Tudod, mióta ez az egész hír a nyakába szakadt, még elviselhetetlenebb lett, mint általában szokott - teszem hozzá egy sejtelmes kis mosollyal. Szerintem mindketten tudjuk, hogy Klaus néha bizony tényleg nehéz eset. - De akármit is mondtál neki, úgy néz ki, hatott rá, szóval köszönöm - ismétlem még egyszer egy hálás pillantással.
Céltalan bolyongásom kezdett egyre és egyre unalmasabbá válni, ezért el is határoztam magamban, hogy nem keresek itt már semmit, hiszen még véletlenül sem bukkanok érdekes dolgok nyomára. Nem baj, hiába kisváros, elég nagy ahhoz, hogy elszórakoztassam magam. Ám amikor meghallottam egy hangot, amint kiejti a hasonmásom nevét, fájdalmas grimasz ült ki az arcomra. Itt lenne? Most ahhoz pont nem volt kedvem, hogy összefussak vele és a saját arcom mását bámulgassam, miközben valószínűleg egymás haját tépnénk. A biztonság kedvéért oldalra pislogtam ás rájöttem, hogy nem... Elena nincs itt, a lány egyenese rám nézett és hozzám beszélt. Összekevert azzal a nővel, akit egyszerűen gyűlöltem, csakhogy ez a lány felettébb ismerős volt ahhoz képest, hogy biztosra tudtam volna állítani: egyetlen szót nem beszéltem még vele életem során. De akkor honnan dereng az arca? Megtorpantam és pókerarcot vettem fel. Kedvelt játékom volt kiadni magam a hasonmásaimnak, legalább ez boldogítson, ha már két teljesen ugyanolyan arcú ember járkál a világban, mint én. Vajon mi kötheti össze őt a kis hasonmást? Elég volt ahhoz megemlíteni Klaus nevét, hogy leessen a tantusz. Egy mondatban Klaus és Elena neve? Csoda, hogy nem kellett még értem jönniük a mentőknek. Mégis túltettem magam kezdeti utálatomon és lelkesedni kezdtem mondandója iránt, hiába jöttem rá, hogy ő az a lány... az a farkaslány, akivel Klaust láttam a bulin, akivel lelépett New Orleansba és a többi. Miért is él még ez a csaj? - Öhmm... szívesen. - Mosolyodtam el bólintva egyet, így jelezvén, hogy nem probléma, örömmel segítettem. Hogy min? Honnan tudjam... Jelen pillanatban kapóra jött Elena eljátszása. - Tudom, hogy időnként elég nehéz vele. - Tényleg. Személyes tapasztalat. - És azóta hogy viseli a... hírt? - Kérdeztem rá és a tekintetembe száz százalék, hogy csillogás költözött. Hír, amit őfelsége rosszul visel? Ajajj!
Igazából azt hiszem, valahol reménykedtem benne, hogy Elena elárulja, miért is segített, de ebben a témában nem tűnik túl közlékenynek. Mondjuk női szolidaritásból, vagy ez ilyen anyai dolog lenne? Hisz neki is vannak gyerekei. Nem tudom, számomra az ilyesmi kicsit érthetetlen. Eddigi életem során kevés olyan emberrel akadtam össze, akiknek nem volt valamilyen hátsó szándéka azzal, ha kedvesen viszonyultak hozzám. Talán ebben az esetben sem minden arany, ami fénylik, vagy csak én vagyok túl bizalmatlan, de mindenesetre így is hálás vagyok, hisz akármiért is tette, amit tett, tényleg segített. - Hogy hogy viseli? Nem tudnám megmondani... azt hiszem még mindig emésztgeti a dolgot, hiszen lényegében ezzel az egész élete felborul, nem igaz? De ezt neked jobban kellene már tudnod - mosolyodom el a végére. Ő és a férje már végigmentek ezen egyszer. Bár nyilván ők nem fogadták a gyermekáldást Klaushoz hasonlóan úgy, mintha isten csapása lenne. Vagy hát fene tudja. Nem ismerem őket eléggé ahhoz, hogy ez meg tudjam mondani róluk. - Nem rég felbukkant Elijah is, és ő viszont nem csak hogy jól fogadta az egészet, de teljesen fel is villanyozódott tőle. Számomra teljesen meglepő volt mondjuk ez a nagy ellentét a két testvér között - teszem hozzá kicsit eltűnődve. - Elijah szerint vissza kellene mennünk New Orleansban, ő nem bízik Estherben, Klaus viszont épp ellenkezőleg, azt gondolja, hogy az anyja az egyetlen, aki megvédhet bennünket, ezért maradni akar. Aztán ezen össze is vesztek. Ez a család egyébként néha nagyon fárasztó ezzel a rengeteg vitával... - sóhajtom, majd leülök egy közeli padra. Nem is értem, tulajdonképpen, miért csinálnak mindenből botrányt, de úgy néz ki, meg kell szoknom, hisz bizonyos értelemben már én is ehhez a családhoz tartozom... ami már csak azért is furcsa és szinte hihetetlen, mert sosem volt még eddig saját családom. Azt mondják, ez az egyetlen, amit az ember nem válogathat meg. Hát engem a sors akkor ismét jól megtréfált.
Szokásomhoz eltérően most nagyon szívesen burkolóztam hallgatásba, amihez úgy gondoltam, kényelem is dukál, ezért leültem egy pár lépésre lévő padra és megütögettem a magam mellett lévő helyet, hogy Hayley is huppanjon le, ne ácsorogva kelljen átadnia nekem egy világszenzációhoz hasonló hírt. Ittam a szavait, néha-néha bólogattam, olykor egy-két kijelentése szöget ütött a fejembe, de akárhogy figyeltem nem jöttem rá, miről lehet szó. Már szinte az egész Mikaelson család felsorolásra került, a téma gyönyörűen körül volt írva, de az az apró ki momentum, amiből rájöhettem volna, hogy mi is van, hiányzott. - Igen. - bólintottam hirtelen elmosolyodva, amikor ismét felhozódott mindkét testvér. - Mindig is Elijah volt a jobbik Mikaelson. - Kalandoztam el egy pillanatra, de rájöttem, hogy jelenleg szerepet játszok, ezért vannak dolgok, amiről elméletileg nem tudhatok. Bár a hasonmásom sem szent, lehet, hogy neki is köze volt Elijah-hoz. Ebbena városban minden megtörténhet. Megköszörültem a torkomat és gyorsan, ismételten végigfuttattam az agyamon szavai áradatát, közben pedig részleteket emeltem ki belőle. - De Elijah mitől ilyen lelkes? És miért ne bízna Esther-ben? Ő az anyjuk. - Néztem rá összevont szemöldökkel, magamban felhorkanva azon, hogy a család kikészíti. Drágám, nem is tudod, mennyire borzasztóak tudnak lenni. Igaz is... még a lány nevét sem tudtam... vagyis de, mert Klaus már említette. Henriett? Heather? Biztosan H-val kezdődik, a nyakamat tenném rá... meg is van! Hayley.
Itt ücsörgünk a padon, mint két régi barátnő. Ez már magában megmosolygtató, hisz sosem bővelkedtem barátokban. Haverokban igen, meg falkatársakban, akikkel együtt lógtam. Voltak cinkostársaim meg szövetségeseim... de barátok... Most sem mondanám, hogy Elena az, de ilyenkor jövök rá, hogy néha tényleg jó valakivel őszintén beszélgetni ezekről a dolgokról, melyek a vállamra nehezednek. - Hogy Elijah mitől ilyen lelkes, azt én sem teljesen értem. Olyasmiről magyarázott, hogy ez egy új esély a családnak - vonogatom a vállamat. - És biztosított róla, hogy meg fog védeni bennünket. - Ami mondjuk rá tényleg jól esett, de ezt csak magamban teszem hozzá. - Azt hiszem, tart attól, hogy Klaus hülyeséget csinál, ami tőle ugye ki is telik. De én már valahogy mégse félek tőle, vagy attól, hogy ártana nekünk. Tudod... olykor meg tud lepni, hogy a sok mogorvaság és büszkeség alatt miket rejteget... Én azt hiszem, hogy most tényleg próbálkozik kihozni magából a legjobbat, részben hála ezért neked is, és valahogy reménykedem benne, hogy idővel fel fog nőni a feladathoz - hajtom le a fejemet az ölembe levő kezeimre pillantva, de arcomon apró mosoly játszik. Nem azt mondom, hogy kellemes családi idillről álmodozok. Szó sincs ilyenről. Nem is tudnám elképzelni. De ahhoz képest, mennyire féltem neki elmondani az igazat, aztán mennyire kikelt magából... szóval van némi javulás. Szerintem képes lesz lassan apává érni, ha tényleg akarja, és ez alatt nem azt értem, hogy pelenkázni fogja a gyereket, csak... remélem ott lesz neki, amikor szüksége lesz rá.
Hogy most mi volt az az apróság, ami feltűnt? Egyszerű: a többesszám. Nekünk és bennünket. Az lejött, hogy Hayley magáról beszél, de ki volt a másik személy? Nem hinném, hogy egy családtag, elvégre ez a lány mióta is van a Mikaelson-ok közelében? Nem olyan régóta ahhoz, hogy akárkivel életre szóló szövetséget kössön és ilyen jól meglegyen, mert valljuk be, ez egyébként is nehéz vállalkozás. - Hogy érted, hogy nektek? - Kérdeztem rá rögtön, mert már tényleg felettébb érdekelt a dolog. Kiről van szó? Miről van szó? Miről maradtam le? Bár elhatároztam, hogy nem fogok olyan ügyekkel foglalkozni, amelyek még ha csak nyomokban is, de tartalmazzák Klaus nevét, képtelen voltam elsétálni emellett a dolog mellett. Nem véletlenül futhattam össze ezzel a lánnyal és nem véletlenül hihet Elenának, akinek sikerült jobb belátásra bírnia Klaust... kapkodnom kellett a fejem, hogy rendszerezzem, vajon mit hagytam ki.
Elena arcáról némi értetlenség tükröződik, amit nem tudok hová tenni, egészen addig, amíg fel nem teszi azt a kérdést. Akkor azonban nagyjából ugyanolyan bambán nézek vissza rá. Ez meg most milyen kérdés? Mintha eddig nem is figyelt volna rám, vagy nem tudom... A homlokomat ráncolom. - Nem értem... Hiszen tudod... - Most komolyan nem vágom, hogy min akadt fel. Aztán leesik. Úristen, mennyire hülye vagyok, hogy nem jöttem rá előbb. Hát persze, hogy nem érti, hiszen ő nem is... - Te nem is Elena vagy, igaz? - pattanok fel, majd a farkasom sebességét használva távolodok gyorsan egy három métert, csak hogy tisztes távolságban legyek a nőtől, mielőtt kitalálnám, melyikük is ő. Hiszen hárman is vannak. Miért gondoltam, hogy az első, akibe belebotlok a várost járva, épp Elena az? De csak őt ismerem közelebbről, és sajnos nem jutott eszembe hamarabb egyéb opció. - Tatia, ha jól sejtem - tippelek, mert ekkora érdeklődést Klaus dolgai iránt tőle várnék. A harmadik, Katarina, vagy ki, na ő biztos nem foglalkozott volna ennyit szerény személyemmel.
Nem tetszett, ahogy a homlokát ráncolta, mégsem bántam meg, hogy majdnem egyenesen rákérdeztem arra, amit érdekelt. Elegem lett a rébuszokból és az activity-ből, válaszokra vártam és kezdtem türelmetlen lenni, mert nem kaptam meg őket. Még örültem is, hogy szinte kiült az arcára a felismerés, másodpercekkel később jó pár méterre álldogált tőlem. Azta, néha elfelejtem, hogy a vérfarkasok sem semmik. Megforgattam a szemeimet és kivel kiabálni nem volt hangulatom, jómagam is gyorsabb sebességre kapcsolva fékeztem le előtte, aztán végigmértem őt. Miért kell ilyen csinosnak lennie? - Nem is vagy buta. - Képedtem el és megvontam a vállam. - Sok mindenre vagyok képes, de a nebáncsvirág hasonmásom szerepe rajtam is ki szokott fogni. - Picit meglepett, hogy nem rögtön Katherine-re tippelt, ám ez már pluszpontnak számított nálam. Végre valaki, aki nem sorolja fel a fél vérvonalamat, mielőtt rájönne, ki vagyok. Bár már volt olyan is, aki a leheletnyi akcentusomból jött rá, kivel beszélget. Bolgár vagyok, nem tudom teljesen kinőni. Kár. Jobbnak láttam nem a legijesztőbb és legtaszítóbb arckifejezésemet magamra applikálni, mivel azt akartam, hogy a lány beszéljen, ne pedig pattogjon vagy szaladgáljon össze-vissza. Olyasmi elven kezdtem elindulni, hogy amíg én nyugodt vagyok ő is az lehet... nem mintha annyira zaklatottnak láttam volna. - Nos, most hogy már te is tudod, én ki vagyok, válaszolhatnál. - Vettem mély levegőt. - Beszéltél itt valami hírről, feladatról, új esélyekről, de őszintén szólva fogalmam sincs arról, hogy miről hadováltál, szóval szeretném, ha felvilágosítanál. - Vontam össze a kezeimet a mellkasom előtt. - Mi a pokol történt abban az egyébként sem normális családban? - Néztem Hayley-re komolyan és láthatta, mindenki jobban jár, ha elkezd beszélni. Nem ijesztgetni akartam... csupán hatni rá.
Nem lep meg, hogy szinte pillanatok alatt követ ő is. Nem is hátrálok tovább, keményen állom a pillantását. Engem ugyan nem fog megijeszteni. Kicsit megemelem a szemöldökeimet, amikor az értelmi szintemre tesz megjegyzést. De számítok rá, hogy mi lesz a következő lépése. Túl sokat hablatyoltam neki itt erről-arról, rébuszokban, nyilvánvaló, hogy felkeltettem az érdeklődését, de még nem sikerült rájönnie, hogy miről is van szó. Talán jobb is így. Klaus nagy szerelme... egyikükkel sem lenne igazságos, ha én árulnám el az igazat. - Nem hiszem, hogy én vagyok rá a megfelelő személy, aki beavathat. - Abban sem vagyok biztos, hogy okos lenne bárki másnak elmondani a családon kívül. A hírek ijesztően gyorsan terjednek ebben a városban, főleg egy ilyen hír. És esetünkben ennek nagyon rossz vége is lehet.
Kezdőlap
