Régi kripta

(Ősök villája)

Eléggé nehezemre esett megtalálni a kriptát. Több, mint ezer éve jártam erre utoljára... és talán az erdő nem változik annyira, mint Mystic Falls városa, mégis szokatlan volt, és... másabb.
Végül megtaláltam. Már belepte a külső falakat a moha, néhány fa ága, a felfutó növények, és a por. De az ajtó még mindig zárva. Nem is lehetne másképpen. Hiszen magam zártam le. És az én varázslataimat senki más nem fordíthatja vissza, csak én magam.
Megálltam ott, már kissé gyorsabban kapkodva a levegőt. Mennyire is jó ötlet ez? Nagy sóhaj... nem lesz semmi gond. Tegyek valamit Klausért is, ne csak ellene... sosem ismerte az apját, talán itt az ideje.
Halkan mormolni kezdtem, és lassan az ajtó kinyílt. Besétáltam a szürke helyiségbe, ahol nem világított semmi... meggyújtottam néhány gyertyát, és elrendezgettem őket, hogy aztán így figyeljek fel a középen pihenő koporsóra. Fenrir ott van... ezer év, ennyi idő telt el azóta, hogy utoljára találkoztunk.
Nagyot nyeltem, és felnyitottam a koporsót, hogy halványan elmosolyodjak, mikor megláttam az arcát. Nem véletlenül bolondított magába annyi évszázaddal ezelőtt... hiába csak egy futó románc volt a miénk. És Mikael ha sejtené ezt, hogy mindvégig Fenrir életben volt...
Lehunytam a szemeimet, és mély lélegzet vétellel koncentráltam... halkan mormolni kezdtem... nem kellettek most gyertyák, csak pár sor... hogy újra életre keljen... és járjon, éljen, mint régen.

Több száz esztendőn át csak fentről figyelhettem az embereket, és a civilizáció fejlődését. De legfőképp Esther-t ameddig nem került ő is koporsóba. Kiszabadulása után is csak őt néztem, sosem tudtam elfojtani magamban azokat a kósza érzéseket amit iránta tápláltam, még ha nem is lehettünk együtt.
A másik dolog amire nap mint nap csak gondolni tudtam Niklaus.. Mit fogok mondani neki ha egyszer majd kikerülök a koporsó fogságából. Szóba áll majd egyáltalán velem? Igen az én hibám volt, hogy Mikael annyi éven keresztül elnyomásban tartotta. Ki állhattam volna az érzéseim mellett de túlzottan is tartottam tőle..
Ezer év után végre eljött az a nap, hogy újra élhetek. A lelkem is visszatalált a testemhez amint Esther elmondta az ahhoz szükséges igéket.
A szemem hirtelen felpattant. Ugyan erőtlen voltam még, nem is lehetett volna másképp hisz már egy ideje be vagyok zárva.-Esther.-nyögtem ki erőtlenül és tekintetem rögtön rá szegeződött gyönyörű arcára. Semmit sem változott.
Amint erőre kaptam felültem s lassan kikászálódtam a koporsóból ami ezidáig otthonomul szolgált.
-Nem hittem volna, hogy még egyszer eljön ez a nap.-ragadtam meg kezét és egy lágy csókot nyomtam rá.

Egy ideig még folytattam, amibe belekezdtem, de amint abbahagytam, láttam kipattanni a szemeit, és végül pár másodperc múlva már a hangját is hallhattam, ami mélyen a fejemben még mindig ott élt, és nem telt el nap, hogy ne rémlett volna fel a fejemben. Akárcsak a családom többi tagjáé.
- Fenrir... - mosolyodtam el halványan, miután egy csókot lehelt a kézfejemre, majd finoman kihúztam az ujjaimat az ő kezei közül, hogy egy lépést hátráljak. - Itt volt az ideje felébredned. Ezer év hosszú idő. Megtettem volna hamarabb, de nem tehettem - beszéltem tovább még mindig suttogva.

Amikor hátrált egy lépést kiegyenesedtem és az a bizonyos mosoly nem akart eltűnni az arcomról, és amint láttam neki sem.-Legalább addig is több időm volt gondolkodni a hibáimon és, hogy hogyan s miként hozhatnám helyre.-mondtam egyre csak elhalkuló hangon, felemésztett a bűntudat. -Niklaus, haragszik rám? Bár ostobaságnak hangzik ez a kérdés mert a választ már a kérdés előtt tudtam..- kérdeztem egy kis csalódottsággal a hangomban.

- Niklaus nem tud rólad - mondtam a szemeibe. - Tudja, hogy az apja egy vérfarkas volt, és tudja, hogy nem Mikael az, de nem tudja, hogy te vagy. Úgy hiszi, hogy halott vagy - beszéltem teljesen őszintén hozzá, miután kiegyenesedett, és nagyot nyelve léptem még egy kicsit hátrébb, hogy ha kiszáll a koporsóból, legyen hozzá elegendő helye.

Kicsit bizonytalanul de kiszálltam a koporsóból. Következő szavai kissé megleptek de nagyobb felháborodást nem keltett bennem. Ennek így kellett lennie,és ha Esther is így látta jobbnak hát vitába nem fogok szállni vele. -Hát akkor igazán örülnék neki ha megismerhetne engem és én is őt. Persze csak ha nincs ellenedre.-vontam fel kérdően a szemöldökömet, közben a tekintetét fürkészve.

Most rajtam volt a meglepődés sora. Fogalmam se volt róla, hogy vajon Klaus miként reagálna arra, ha találkozna az igazi apjával, akiről szenttül hiszi, hogy halott. De... talán megér egy próbát, ki tudja? Majd... mindent meglátunk.
- Ebben az esetben... gyere el velem a Mikaelson villába. Klaus ott van. De nem tudom, hogy mire is számíthatsz, számíthatunk tőle. Tudod, ő vámpírrá vált... és képes eléggé indulatos és feszült lenni, a vérfarkas gének miatt is.

Hát igen.. ki tudja, hogy mit fog szólni ahhoz, hogy újra az élők sorában vagyok, bár mondjuk hivatalosan meg sem haltam. Meg ott van az a másik dolog is, hogy kis gyermek korában nem törődhettem vele Mikael miatt, túlságosan is tartottam tőle. Vámpírra vált?- tettem fel a kérdést magamnak. Hát még is van olyan amiről én nem tudtam. De idővel gondolom erre is bővebb választ kapok. -Rendben.-bólintottam beleegyezően.

Végignéztem rajta. Tény, hogy mit sem változott. Még mindig egy vonzó egyéniség volt. Már magam se értettem, hogy vajon miért is velem szűrte össze a levet, pedig minden ujjára kaphatott volna nőt.
Bólintottam. - Mehetünk. Valami új ruházatot majd... találunk neked - mosolyodtam el.

(Ősök villája)

Erdő

Nem kellett sokáig keresgélnem, szinte azonnal megtaláltam a kriptát, ami tényleg nem is volt messze attól a helytől, ahol nem sokkal ezelőtt még kikötözve ültünk. A finomkodásnak nem most volt itt az ideje, úgy ahogy volt betörtem az ajtót és teljesen a kripta belsejébe szaladtam, mivel Mikael szavai szerint a holdfogyatkozás akkor halálos, ha a szabadban vannak a farkasok. Végignéztem a helyiségen és szerencsére egy rés sem volt, ahol véletlenül látni lehetett volna a szabad eget, így óvatosan letettem Klaust és mellé térdepeltem.
- Nik... - Suttogtam, miközben igyekeztem lenyelni a könnyeimet. - Nik, kérlek térj magadhoz...! Most már biztonságban vagy. Nem lesz semmi baj. - Motyogtam továbbra is, aztán viszont eszembe jutott, hogyha magához tér akkor bizonyára sokkal jobban örülne annak, ha Erin lenne itt mellett... éppen ezért nem értettem, hogy Mikael miért engem rabolt el mellé.

Éreztem, hogy valaki felemel... aztán rohanó léptek, a szél meglibbentette a hajam. Majd a szagok megváltoztak. Már nem az erdő fáinak, és az avarnak a szagát éreztem, hanem valami fura, dohos szagot. Lehunyt szemmel is tudtam, hogy a föld alatt lehetünk. De hogy hol, arról fogalmam sem volt...
Két kéz gyengéden lefektetett a földre, és Tatia hangját hallottam magam fölött. Felnyitottam a szemem, de az átváltozást ekkor már nem lehetett megállítani... sárgán villogott rá a szemem, és újra meg újra rándultam egyet, ahogy az ember helyét lassan átvette a farkas. De az átváltozás fájdalma már csillapodott... más volt, mint odakinn, az erdőben. Nem tudtam ugyan biztosra, de úgy éreztem, a halál ismét felettem lebegett, de anyám megmentett tőle.
Egy-két perc, és felálltam, négy lábamra támaszkodva, immáron erős farkasként, hogy lassan Tatiához sétáljak, és hozzá nyomjam fejem, mint egy nagy kutya. Igy mondtam el neki, hogy sajnálom, ami történt, és amit tettem. De meg kell értenie, hogy az én szívem már máshoz húz, nem hozzá.

Klaus szemének színe megváltozott és sárgán kezdett villogni. Csak egyszer láttam őt farkasként, akkor, amikor megölte Olivert, azóta nem, de úgy látszik eljött az ideje, hogy közelebbről megnézhessem, miből is áll az, ha valaki hibrid.
Talán már nem volt neki olyan fájdalmas az átváltozás, az én szívemet viszont még mindig facsarta a csontjai törésének hangja és csak azután néztem rá, miután már farkasalakban mellém sétált és az oldalamnak nyomta a fejét. Nem féltem tőle mégis mi értelme lett volna? Ha igaz az a história, hogy a farkasok sokkal impulzívabbak és bárkit képesek megölni, akkor tegye meg nyugodtan. Bár még soha nem képzeltem el a halálomat, így nem nagyon voltak elvárásaim.
Viszont amikor megsimogattam a farkas fejét, akkor jöttem rá, hogy mégis miért bújt hozzám. Ahogyan tette, az volt árulkodó... a szívem pedig ripityára törött emiatt. Borzalmas érzés volt. Egyetlenegyszer szerettem egész életem során és elértem azt, hogy ne szeressenek viszont... ez hihetetlenül fájdalmas.
- Addig... addig itt kell maradnod, amíg nem kapsz teljesen erőre és haza nem tudsz menni. - Csak ennyit motyogtam, kihúztam az ujjaimat a bundájából és ismét letöröltem a szememből kicsorduló könnyeket. Hogy a fene vinné el ezeket is, miért nem tudom megakadályozni azt, hogy legördüljenek az arcomon?

Láttam a könnyeket az arcán, és értettem a szavait is, de nem tudtam neki jelen alakomban emberi szóval válaszolni. Hát csak megnyaltam a kezét, majd halk nyüszítéssel lekuporodtam elé, így nézve rá. A szívem szakadt meg érte. Két nőt szerettem egyszerre... hogyan legyek képes választani köztük? Tatia... ő az én igazi szerelmem. A nagy Ő, ami egyszer jön csak el valaki életében... de ha mi ketten együtt vagyunk, az olyan, mint a tűz, és a víz. Semmi mással nem végződik, csak fájdalommal, és katasztrófával. Erin... szeretem őt is. Nem olyan emésztő, lángoló szenvedéllyel, ahogy annak idején Tatiát, de meghalnék, ha kisétálna az életemből. Gratulálok Klaus... ezt jól összehoztad magadnak.
A kijárat felé fordítottam a fejem, beleszimatolva a levegőbe. Anyám illatát kerestem, majd kérdő tekintettel néztem vissza Tatia felé.

Felhúztam a térdeimet és rájuk támasztottam hajtottam a fejemet, de nem néztem Klausra. Mégis minek, hogy tovább és még jobban sírjak? Hogy lássa hová kerültem miatta? Hogy szenvedek amiatt, amit csinált velem? Nem, ezt nem akartam. Főleg nem így, hogy ő farkasként eljárkálgat itt és egy szót sem tud szólni. Éppen ezért annak sem láttam értelmét, hogy beszéljek... újabb magamban tartott gondolatok, amelyek még emészteni fognak sok-sok évig. Gratulálnom kellene magamnak, hogy milyen ügyes voltam... ehhez már tehetség kell.
Aztán mégiscsak ránéztem a farkasra és nagy levegőt vettem. - Valószínűleg Esther is mindjárt ideér. Ha ő nem lenne, már halottak lennénk. - Aztán ismét elfordítottam róla a tekintetemet, de itt hagyni nem akartam. Ahhoz nem volt szívem...

Sóhajtottam egyet... arra még farkasként is képes voltam. Tényleg nézzem végig, ahogy szomorkodik összetört szívvel... miattam?
Lábára tettem a mancsomat, és addig bökdöstem orrommal a kezét, míg ki nem nyújtotta lábát. Akkor odafektettem fejem az ölébe, mint egy doromboló macska, csak én épp halk nyüszítéssel bújtam a testéhez. Annyi minden volt ebben a nyüszítésben. Ha most ember alakban álltam volna előtte, azt hiszem, akkor sem lettem volna képes másra. Csak bújni hozzá, lehunyt szemmel, és mikor keze néha odatévedt hozzám, végignyalni rajta. Hiszen szerettem őt... még mindig szerettem. Olthatatlan, nem múló szerelemmel szerettem.
Arra kaptam fel a fejem, hogy anyám megérkezett, és megkönnyebbültem. Tehát Mikael nem bántotta őt. Aztán találkozott a tekintetünk, és szégyenkezve lehajtottam a fejem.

Láttam Klaus tekintetét, de egyelőre míg farkas alakban volt, nem tudtam mit hozzáfűzni. Ezt majd megbeszéljük, ha újra ember lesz. Addig is, Tatia a fontos, mert... ő könnyezett.
- Minden rendben? Jól vagy? - léptem Tatia mellé, és a vállára tettem a kezemet,

Nagy sóhajjal adtam meg magam, amikor a farkas-Klaus a kezemet bökdöste. Hagytam, hogy az ölembe fektesse a fejét és néha akaratlanul és önkéntelenül is megsimogattam a bundáját, mintha ez valami betokozódott reflexe lenne a testemnek. Hallottam a nyüszítését is, de még mindig nem akartam ránézni. Egyébként sem tudtam farkas-nyelven, elképezni meg nem akartam, hogy mit akarhat ezekkel a hangokkal elérni vagy kifejezni.
Léptek zajára lettem figyelmes és megérkezett Esther is. Ha valakinek, akkor most neki tényleg örültem, még ha nem is nagyon tudtam ezt az arcomra varázsolni, akkor is. Megmentette az életemet és Klausét is.
- Jól vagyok. Mikael engem nem bántott. - Néztem felé, a szemeimben pedig minden bizonnyal hála tükröződhetett. - Köszönöm. - A hangom kedvesen csengett, vele nem is tudtam volna máshogy viselkedni, elvégre Esther is mindig kedves volt hozzám.

Nagy kelletlenül feltápászkodtam Tatia öléből. Beláttam, hogy bármennyire is jó most farkasként, elég nehéz így a kommunikáció. Már nem kellett félnem a holdfogyatkozástól, és tudtam, hogy anyám velem van, és megvéd, bármi baj is ér. Arrébb kocogtam hát, hogy nekikezdjek a visszaváltozás nem kevésbé fájdalmas műveletének, hogy mikor a végén izzadtan, mocskosan feküdjek a talajon, felüljek, és elsőként azonnal ölembe húztam a ruhám, hogy eltakarjam vele meztelenségemet.
- Megtennéd anyám, hogy... - néztem rá tőlem szokatlan udvariassággal és csendességgel a hangomban. Nem akartam úgy beszélni velük, hogy meztelenül, csak egy nadrágot magam elé húzva ülök a földön. Tatia előtt nem szégyelltem magam, de az anyám mégis az anyám...

- Nincs mit köszönnöd, Tatia. Mikael sokakat megölhet. De titeket nem engedem, hogy bántson. - ráztam a fejemet kedves mosolygással, majd ahogy pár perc elteltével Klaus már emberi alakban ült ott előttünk, maqgam is megköszörültem a torkomat, és elfordultam.
- Értem a célzást. Kisbaba korod óta már egy kicsit megnőttél - suttogtam, hátha a vicc oldja a kettőnk közötti feszültséget, ami már hetek óta fennáll. Még ki kell faggatnom, hogy mégis hová a fenébe tűnt el ennyi ideig.

Halvány mosollyal pislogtam Estherre. Igazából csodálkoznom kellett volna, hogy engem is megmentett vagy arra hárítanom az egészet, hogy csak azért tette, hogy idehozzam a fiát, mégsem így gondoltam. Esther már ezer évvel ezelőtt is védeni akart engem, hiába nem jól sikerült a próbálkozása, én ettől függetlenül hálás voltam neki. - Nem értem, hogy lehet ez az ember a férjed. - Csóváltam a fejem hitetlenkedve. Ez a beteg állat tényleg nem normális...
Én magam is elfordultam, amikor Klaus visszaváltozott és öltözködni kezdett, aztán felálltam a földről és leporoltam a ruhámat. Bár már mindegy volt.. - Azt hiszem, hogy nincs értelme tovább maradnom. - Állapítottam meg végignézve kettejükön, még mindig remegő hanggal. Legközelebb hozok magammal valami nyugtatót és ki fogom ütni magam, ha ilyen helyzetbe kerülök.

Ahogy anyám elfordult, magamra kapkodtam a ruháimat, majd egy lépéssel jeleztem, hogy már rendben, most már nem láthat senki semmi illetlent.
- Menni akarsz? - kaptam a fejem Tatia felé döbbenten. - Ne. Kérlek, várj még. Azt hiszem, beszélnünk kell. Hármasban. Nincs titkom anyám előtt. Mától nincs. És talán... ő meg tudja mondani, mit tegyek. Mert én magam tanácstalan vagyok. Én csak annyit akarok, hogy ne menj, Tatia. Kérlek - fogtam meg a kezét kedvesen.

Ez a helyzet kezdett számomra egyre érdekesebb lenni, főleg hogy Klaus valamiben az én véleményemet akarta kérni.
- Öhm... - néztem végig rajtuk. Már nem emlékeztem, hogy mit mesélt Klaus legutóbb, mikor beszéltem vele Tatiáról, de talán éppen akkor haragban voltak. Azt hiszem.
- Mit tudok én segíteni neked? Vagy... nektek? - néztem torkot köszörülve rájuk.

Már éppen indulni akartam, de megtorpantam Klaus szavait hallva. Nem láttam semmi értelmét annak, hogy maradjak. Nem akartam szenvedtetni magam és azt sem akartam, hogy Esther szemtanúja legyen ennek az egész dolognak, amelyből valószínűleg most én fogok vesztesen kikerülni. Mert ugyan ki más kerülhetne?
- Amikor farkas voltál már akkor, szavak nélkül világosan kifejtetted, hogy mit szeretnél. Miért akarod elmondani is? Csak hogy még rosszabb legyen nekem? - Kérdeztem és szokásomtól eltérően egyáltalán nem kiabáltam vagy emeltem meg a hangomat. Éppen ellenkezőleg, halkan beszéltem, szinte nem ismertem magamra. Ha valamikor, most tényleg olyan lehettem, mint emberkoromban.

- Mert egyszerűen nem tudom, mit szeretnék Tatia. Esküszöm, nem tudom. Bár sokkal könnyebb lenne minden - sóhajtottam, de nem engedtem el a kezét. - Gyere. Szeretném, hogy itt legyél, mert te is részese vagy ennek - ültem le a földre, és nemes egyszerűséggel az ölembe húztam Tatiát, majd anyámra néztem.
- Bocsánat - hajtottam le a fejem szégyenkezve. - Azért, amit mondtam néhány hete. Nem akartalak vele bántani. Téged nem. Köszönöm.... hogy értünk jöttél - tettem hozzá, és most, hosszú idő után először éreztem anyám iránt úgy, ahogy régen. Most nem a boszorkány voltunk, és a hatalomra törő hibrid, hanem anya és fia.