- Nem megyek sehova - sóhajtok egy kis szemforgatással, amikor elkezd bökdösni visszafelé. Komolyan még farkasként is képes utasítgatni. Hihetetlen. Aztán mindketten fiülelünk. Gyanús ez a csend. Vagy csak elmentek visszaváltozni?
- Mit gondolsz? Szerinted vége? - pislogok bizonytalanul a kijárat irányába, de a biztonság kedvéért, és Klaus nyugalmáért is, inkább visszahátrálok, és leülök a takaróra, korábbi helyemre. Úgyis ő fogja eldönteni, hogy mi legyen.

Engedek az enyhe erőszaknak, és amint Klaus odanyomja fejét a lábamra, szórakozottan simogatni kezdem, bár figyelmem egy részét a kinti neszekre való fülelés foglalja le. Végül csak egy sóhajjal lenézek az előttem ülő farkasra. Tetszik bundás formában is. Nem emlékszem, hogy ezt mondtam-e már neki valaha.
Hirtelen felkapja a fejét, mire én is azonnal ismét figyelni kezdek, de az ő hallása egyértelműen jobb, mint az enyém. - Mit hallasz? - kérdezem meg, talán kissé riadtan, de aztán én is meghallom. Elkezdődtek a visszaváltozások. - Ez azt jelenti, hogy megúsztuk? - pillantok újra Klaus felé.

A fejemet ingatom, majd elnevetem magam, amiből érződik, hogy megkönnyebbültem. - Veled, meg a gyerekeddel nem hiszem, hogy ebben az életben még igazán unatkozhatok - jegyzem meg elmosolyodva, majd a kémlelő ablakunkhoz lépek. Legszívesebben már rég kimenekültem volna innen, a megkönnyebbülés ellenére is frusztráló itt bent kuksolni a kriptában, de egyelőre nem mehetek, hisz előbb a kőtömböt is el kéne tolni az útból. Meg Klaus beleegyezése nélkül egyébként sem indulnék meg, aztán a farkasok helyett ő lenne, aki leharapja a fejem.
- Csend van. Úgy tűnik, tényleg tovább álltak - lesek ki, majd állapítom meg fennhangon.

Kivételesen tényleg tökéletes kezes-bárányként viselkedem, betartva Klaus minden egyes parancsát. Nem is lehet okom ellenkezni, hisz engem, és velem együtt a gyereket akarja megvédeni, teljesen tőle függünk.
- Szép kis pusztítást végeztek - jegyzem meg halkan, miután engedélyt kaptam a kilépésre. - A kocsiig már csak nem történik semmi - pillantok el a jármű irányába, bár tény, hogy nem két méterre parkoltunk. És mintha csak a szavaimat akarnák megcálfolni, ágak recsegése, és egyéb neszek érkeznek a közeli facsoport felől. - Klaus? - suttogom feszülten.

Klaus felé hátrálok, el a fáktól, és már éppen elfordítanám a fejemet is, hogy inkább sietős léptekkel megközelítsem a kocsit a bámészkodás helyett, amikor egy sárga szempárt látok megvillanni a sötétben, az ágaktól takart helyen, és nem ember magasságban. Oké, lehet, hogy csak képzelődök, vagy rosszul láttam, de...
- Biztos vagy benne, hogy már mind visszaváltozott? - emelem tekintetemet az ég felé, felmérve a hold állását. - Rossz előérzetem van - suttogom, aztán eliszkolok Klaus mögé, de abban a pillanatban mozgást érzékelek a másik irányból is. Bekerítettek volna?

Úgy teszek, ahogy mondja, és kezdünk visszafelé hátrálni a kriptához, ám mielőtt egyáltalán megközelíthetnénk, két vicsorgó farkas kerül az utunkba.
- Ajjaj! - nyögök fel, amikor szembesülök vele, hogy nem ők az egyetlenek, mert az én oldalamon is feltűnik még három, bár még nincsenek annyira közel. A fák felé elnézve pedig egy-két fiatalt is látok, akik már ember formában vannak, anyaszült meztelen, egyelőre takarásban. Lehet, hogy terhesen nem tudok átváltozni, de az ösztöneim így is működnek. Automatikusan veszek fel egy harciasabb pózt, térdeimet meghajlítva dőlök előre, szemeim pedig sárgán villognak. Elég tőlök egy rossz mozdulat, és nem fogok habozni, támadni fogok. Hacsak Klaus nem állít le.

- Ouh, nyugi, ezt teszem már több mint húsz éve: vigyázok magamra. - Mit számít, hogy most egyel többen vagyok? A lényeg, hogy meg tudom védeni magam, és ezek a nyomorult korcsok nem fognak megijeszteni. Érzem, ahogy az adrenalin áramlani kezd a szervezetemben, és csak egyre inkább, ahogy a farkasok közelednek. Feszülten mordulok egyet feléjük, hangom fenyegető, és a figyelmeztetésre kicsit meg is torpan a két farkas, melyek szemmel láthatóan engem pécéztek ki maguknak. Én ezt a kettőt figyelem, ezért csak a szemem sarkából tűnik fel, hogy a másik három szinte egyszerre iramodik meg Klaus felé. Az én támadóim csak ez után lendülnek akcióba. Hát persze: először az alfa figyelmét kellett elterelniük, mielőtt nekem esnének. Nem habozok tovább, úgy sincs mire várni, akkor már használjam fel ellenük a meglepetés erejét, ha már vannak olyan pofátlanok, hogy ketten jönnek egy terhes nőre. Nekifutásból rontok neki a közelebbinek, és rúgok bele egy irdatlant, a másodiknak pedig egy gyors mozdulattal tekerem ki a nyakát, épp mielőtt meg talált volna harapni.
- Így bosszantsatok fel egy terhes nőt - sziszegem dühösen újra felvéve egy támadó állást, majd halk morgással reagálok arra, hogy még többen jönne elő a fák közül.

Felkapom a fejem Klaus kiáltására, majd futni kezdek a kripta felé, de egy farkas az utamat állja, majdnem át is esek rajta. Még csak az kellett volna, hogy a porban landoljak, úgy nehezebb lett volna megvédeni magam, de szerencsére időben irányt váltok, és a hosszabb úton próbálom megközelíteni a kriptát, azonban a fák felé kell mennem, onnan pedig ezúttal ember alakban ugranak ki elém ketten is. Egy férfi és egy nő. Nem habozok, lendületből ugrok rá az egyikre, és teperem le, de nincs időm vele tovább foglalkozni, mert a nő már a nyakamban liheg, ujjai fonódnak a torkomra. Elkapom a karját, és egy gyors, határozott mozdulattal rántom át a vállam felett, hogy ő is a másik mellett ér földet. Ha lenne időm, minimum kitekerném a nyakukat, de sietnem kell, ezért nem állok meg tovább bajlódni velük, futok tovább a kripta felé. Mndjárt ott vagyok, már csak öt méter. Oldalról kissé váratlanul ér a támadás, épp csak fel tudom emelni a karomat, hogy azzal védjem magam, de az érkező farkas lendületétől a fűben végzem, és érzem, ahogy a vérem végigcsorog a könyökömig a harapás nyomán. Ezzel azonban nem foglalkozom, majd begyógyul. Az adrenalinnak lehet hála, de nem is nagyon érzem, csak próbálom lerúgni magamról a dögöt.

Sérült kézzel és a földön kiterülve kicsit nehezebb dolgom van a farkassal, de elszántan küzdök vele, és próbálnám lerázni magamról. Aztán egyik pillanatról a másikra eltűnik rólam, csak úgy vágódik neki a kripta falának. Ejha!
- Nem vészes - tartom Klaus elé a vértől maszatos kezemet a felszólítására. - Farkas vagyok, majd begyógyul - vonok vállat, és igyekszem újra talpra állni, mielőtt a farkasok ismét támadnának. Úgy néz ki, rájöttek, hogy a kriptába akarunk visszahúzódni, mert többen is felsorakoztak előtte, elállva az utunkat. Ketten pedig vicsorogva indulnak felénk a másik irányból is. - Klaus, mögötted! - kiáltom el magam, de a hibridet megelőzve megyek neki a támadó srácnak, aki egy már visszaváltozott példány, lendületből ütöm le a könyökömmel, de ezt keményebb fából faragták, nem olyan könnyű kiütni.

Őszintén szólva eddig nem nagyon ijesztettek meg a farkasok, támadhattak akár ötvenen is egyszerre ránk, nem vagyok egy ijedős típus. De most, ahogy azt látom, hogy Klaust elrángatják tőlem, és száz felé tépik, azért kicsit elszorul a torkom, sejtve, hogy ennek nem lesz jó vége. Szeretnék segíteni neki, de engem is van, aki lefoglaljon. Aztán látom, hogy kezd felülkerekedni rajtuk. A kocsi? Atyaég, olyan messzinek tűnik! De úgy néz ki, újra a futásra kerül a sor. Bemosok egy utolsót a srácnak, aztán rohanni kezdek a fákon keresztül az autó felé. Ez a legrövidebb út. Ágakat meg bokrokat ugrok át, és nyilván hála az állati ösztöneimnek, hogy nem esek hasra egyikben sem. De ekkor ér utol a baj: az eddigieknél jóval erősebb farkas ront nekem, szinte pillanatok alatt zuhanok a földre, és nem tudom megvédeni magam. Emberként túl lassú vagyok ehhez a döghöz képest. Újra és újra belemar a lábamba, a pofája már vöröslik a véremtől, én pedig kezdek teljesen elgyengülni. - Klaus! - kiáltok segítségért, mert a farkas egy pillanatra sem adja fel a marcangolást. Kezd elhomályosulni előttem a kép...

Úgy érzem, mintha lassan süllyednék valamibe, valami ragacsosba, ami egyre inkább húz magába. A sikolyom lassan elhalkul, a fájdalmat is egyre távolabbinak érzem, minden olyan homályos, mintha egy koszos üvegen keresztül látnék, és hiába igyekszem fényesre törölni, csak egyre maszatosabb lesz. Kapaszkodnék valamibe, mielőtt elsüllyednék a semmiben, de reménytelennek tűnik. Végül Klaus ideges arca tűnik fel előttem, ami egy kicsit visszarángat a valóságba.
- Klaus... sajnálom... - motyogom, de én sem tudom biztosan, hogy mire is értem. Arra, hogy most nem voltam elég erős, vagy a sok szájalásomra, amivel általában az őrületbe kergetem. - Hii... hideg van... fááázom - suttogom még, és látom a vérző karját, amit az orrom alá nyom, de nincs erőm megfogni, nem maradt erőm inni belőle, a fejem lebicsaklik, és magába szippant a sötétség.

Úgy érzem, mintha egy végtelen mély álomból ébrednék. Csipkerózsikának lehetett hasonló a száz év alvás után. Nehezen sikerül felocsúdni, összekaparni magam, összeilleszteni az emlékeimet, a gondolataimat, el is tart egy darabig. Csak ülök ott a véres avarban, nézem a körülöttem elterülő tájat, melyett vagy egy tucatnyi hulla borít, és bíborszínben úszik. A lábamon a nadrágom cafatokban, és ettől a képtől élesen villan be a fejembe, hogy mi történt. Hirtelen kapok észbe, és tapogatom végig magam. Sértetlen vagyok, teljesen. Ez meg hogy lehet? Az ég világon semmi bajom, pedig tisztán emlékszem, hogy az az alfa nem is olyan régen még cafatokra tépte a végtagjaimat. Az égre pillantok, a nap még alig bukkant elő a horizont felett. Nem sok idő telt el azóta. A farkasok, bár tudnak regenerálódni, de nem ilyen gyorsan. Bele is halhattam volna a sérüléseimbe. Aztán elgondolkodom. Hmm... Talán Esther védővarázslata mentett meg attól, hogy lelkem átbillenjen a túlvilágra. De az biztos nem gyógyított volna meg ilyen gyorsan. Kezem ijedten siklik a hasamra, de amint ez megtörténik, máris érzem az ismerős, kellemesen bizsergető érzést, és tudom, hogy a gyerek jól van. Ekkor kapcsolok... a gyerek vére Klaus vére... ez lehetett a megoldás. A kislányomnak köszönhetem, hogy ilyen hamar meggyógyultam. Kezdenék feltápászkodni, hogy kitaláljam, most akkor merre és hogyan tovább, amikor az előttem levő halott vérfarkas először csak megmozdul, majd fel is ugrik. Sikítok egyet ijedten. Mi a franc? Mint valami hülye horrorfilm. Neki halottnak kéne lennie. Láttam, ahogy Klaus kitekeri a nyakát. És tudom, hogy ő volt az alfa, mert jó a szaglásom, ráadásul ő volt a hozzám legközelebbi hulla, plusz az is elég árulkodó, hogy bár visszaváltozott, az arca még most is mocskos a véremtől. Ültemben hátrálni kezdek. Nem tudom, mi történt, vagy mit tervez velem ez a zombi farkas, de le kell lépnem. Csak hogy nem jutok messzire, és máris újra rám veti magát, éles fogai mélyednek a nyakamba. Na álljon meg a menet! Éles fogak?! Csak pár kortyot iszik belőlem, majd hátra esik, és némi fetrengés után rám villantja sárga szemeit, mely alatt erek futnak sötéten, szájából pedig vámpírfogak tűnnek elő. Egy hibrid? De hogyan? Nem értem. Ez egyszerűen... Pedig korábban biztos, hogy sima vérfarkas volt.
- Te hibrid vagy - nyögöm meglepetten. - Ez hogy lehet? - pislogok nagyokat, és próbálok valamibe kapaszkodva hamar talpra állni, de megelőzz, és ő segít fel. Úgy meredek rá, mintha megőrült volna, de ő már válaszol is. - A te vérednek hála. De tudtuk, hogy ez lesz. A te származásoddal és Klaus vérével keveredve... - Fogalmam sincs miről beszél, de úgy döntök, hogy lelépek, mielőtt újra bekattanna, és az életemre törne. Egyébként ha már Klausról beszélünk: hol a jó büdös francban van? Képes volt itt hagyni meghalni? A tekintetem az útra vetődik, az autója még mindig ott áll. Ő viszont nincs sehol. Benézek a kriptába, körülszimatolom az egész nyamvadt területet, az illatát azonban csak az útig tudom követni, aztán nem érzem tovább. - Eltűnt - motyogom magam elé, és érzem, hogy valami nagyon nincs rendben.
- Mit csináltatok vele, hm? Hová vittétek? - szegezem a dühös kérdéseimet a hibridnek, mire az azonnal készségesen válaszol is.
- Semmi közünk Klaus eltűnéséhez. Csak te voltál a célpont - lépked közelebb, mire én hátrálok, és egy ideges kézmozdulattal intek neki, hogy álljon csak meg. Meg is teszi, akárha egy láthatatlan falba ütközött volna, úgy torpan meg. - Nem bántanálak - mondja ezúttal olyan őszinte megbánással, hogy a pofám leszakad. Még mindig nem értem ezt az egészet, de már kezd lassan összeállni a kép a fejemben... az eredmény azonban végtelenül értelmetlen hülyeségnek tűnik. A hibridtől való viszolygásomat azonban kezdi elnyomni az aggodalom, hogy valami nagyon rossz dolog történhetett Klausszal. De ha nem a farkasok, akkor ki, vagy mi?
- Meg kell keresnem Klaust. Meg kell őt találni - mondom határozottan, és elindulok új nyomok után kutatva az úton, a hibrid azonban hirtelen mellettem terem, és úgy szimatol, mintha szagot fogott volna. A homlokomat ráncolom. - Erre ment. Dél felé. És nem egyedül... A szagok alapján mintha valaki végigvonszolta volna a fűben. - Pesze a hibrideknek sokkal élesebbek és kifinomultabbak az érzékeik, mint nekünk, farkasoknak. A hajamba túrva topogok pár pillanatig egy helyben. Nem bízom a hibridben, de egyelőre ő az egyetlen reményem és segítségem, hogy megtaláljam Klaust. Lehet, hogy ez valami csapda, de tennem kell valamit. Egyébként meg... ha tényleg az történik ezzel az alfával, amire gondolok, hogy történik, akkor... azt hiszem, nem bántana. Különös, de olyan mintha hozzám... de nem, ez nevetséges!

Nem tudom, hogy mit kellene tennem, hogy megbízhatok-e a hibridben - akiről közben kiderül, hogy Adam a becses neve - hisz korábban meg akart ölni, ez kétségtelen. És majdnem sikerült is neki. Most viszont, hogy átváltozott, teljesen kezes-bárányként viselkedik. Meglepő, szinte sokkoló, kicsit ijesztő is. De akárhogy is nézem a helyzetet, még mindig ő az egyetlen esélyem, hogy megtaláljam Klaust, akit viszont egyszerűen elnyelt a föld.
- Na jó... segítesz nekem megkeresni Klaust, de előbb... megtennéd, hogy felveszel magadra valamit? - húzom fel a szemöldökeimet, hisz akármerre is visz majd az utunk, elég furcsán venné ki magát, ha egy frissen visszaváltozott farkas, illetve már hibrid, pucér fazon lenne a kíséretem. Ami azt illet, magamnak is előszedtem egy másik nadrágot a bekészített táskából, mert az előzőből nem sok maradt, csak véres rongyok. A hibridnek végül Klaus egyik nadrágját kölcsönöztem, remélem, nem veszi majd zokon. Sietve öltözünk fel, majd indulunk meg Adam szimatjára bízva magunkat Klaus kocsijával.