A régi boszorkánytemető nem tartozott a legkellemesebb helyek közé, de kétségkívül tökéletesen kívül esett a város szívétől és én voltam az, aki meggyőztem magamat, sokkal jobb egy ehhez hasonló találkát az esetlegesen kíváncsiskodó tekintetektől távol megtartani, mint ott, ahol bármelyik pillanatban felbukkanhatnak illetéktelen személyek. New Orleans nem az én terepem volt, beismertem, volt még mit tanulnom a városról, amiatt viszont egyáltalán nem aggódtam, hogy az illetéktelen behatolás miatt az ősi boszorkányok szellemei üldözőbe fognak venni. Sőt, örültem volna neki, ha így történik. A találkozó, amit kértem sem a csevegésről és arról tervezett szólni, hogy megkérdezzük, hogy megy manapság a másik sorsa. Az egyik Mikaelson-testvérrel már beszéltem és attól függetlenül, hogy Klaus biztosított a segítségéről és a boszorkányai riasztásáról, nem voltam biztos abban, hogy előrébb mozdítja az ügyemet. A saját kezemben kellett tartanom a gyeplőt, nem utalhattam ismét rá magam… elégszer égettem már meg a kezem ahhoz, hogy rájöjjek, maradéktalanul bízni benne messze áll a legjobb lépéstől. Erre ott volt az eredendően kedvesebb, nemesebb, visszafogottabb, de a vámpírlét által szintén nem kímélt fivér. A drága Elijah.
Hallottam történeteket a kripta létrejöttéről, normális embereknek akár kísértetházként is el lehetett volna adni az építményt. Gyertyatartók a falon, mint az ódon börtönökben, meggyújtottam néhányat, hogy ne a sötétben nézzek a lábam elé. Vártam a vendégemet és tudtam, hogy el fog jönni. Túlzottan kíváncsi természet ahhoz, hogy ne tegye, érdekli, ki és mit akar tőle, ki az a némber, aki titkolózni mer a családja lakhelyén. Elijah hasonlított rám. Vagy én rá, nem volt lényeges… mindketten szerettünk kontrollt gyakorolni a minket körülvevőkön és ha ez kicsúszott az ujjaink közül, akkor elsődlegessé vált a visszaszerzése. Én jelenleg a saját életem, múltam felett nem éreztem a feltétlen, összefüggő hatalmat és ez ellen tettem azzal, hogy meginvitáltam a múltam egyik jelentős képviselőjét egy kis eszmecserére.
- Itt vagyok, nincs szükség a kiabálásra. – Hallottam, amikor belépett a kriptába és két pillanattal később megszólalt. A mély, ismerős bariton egy röpke másodpercig cirógatta a fülemet és eszembe juttatott néhány kellemes percet, emiatt léptem elé halvány, üdvözlő mosollyal. – Kérlek, ne sérts meg azzal, hogy nem jössz rá, ki vagyok. Nagyon dühös lennék, ha még te sem lennél megkülönböztetni a többiektől. – Mintha évezredek óta nem láttam volna. Különös. A gondterheltség mintha ráncokat varázsolt volna az egyébként tökéletes bőrére, így komolyabbá téve mesterműnek is eladható arcát.

©

Elmosolyodtam. Bíztam benne, hogy nem fog sem a Katerina, sem az Elena névvel illetni, túl közel álltunk egymáshoz ahhoz, hogy összekeverjen a hasonmásaimmal, akikkel ugyan volt, amiben belsőleg is hasonlítottunk, de egy ezer éves, eredeti vámpír képes volt arra, hogy megkülönböztessen minket. Főleg, hogy ismerte mindhármunkat. Igaz, hogy Elijah-val évek, évszázadok óta nem találkoztunk, semmi sem vehette el tőlem azokat az élményeket, amelyeket ő adott nekem attól függetlenül, hogy az akkori énemnek és annak a lánynak az erkölcsi bizonyítványa nem engedhette volna meg azt sem, hogy a beszélgetésen kívül más kapcsolatba kerüljünk egymással. Más idők jártak akkoriban, de még mindig ő volt az, aki nem ravasz és kicsinyes, hanem az őszintéhez legközelebbi mosolyt csalogatta elő belőlem.
- Nálatok soha sem lehet tudni. Főleg ezekben az időkben, amikor már hárman járkálunk az utcákon. Sőt, négyen. A bolondról mindig megfeledkezek. – Aprót sóhajtottam. Hajlandó volt megengedni magamnak előtte ezt a gesztust, a közelében valamiért nem éreztem úgy, hogy olyan merevnek kell lennem, mint egy kőszobornak. A tartásom megmaradt, a stílusom ugyanúgy, de éreztem, hogy az izmaim ernyedtebbek voltak. Nem éreztem magam fenyegetve, sem kellemetlenül, semmi okom nem volta arra, hogy ne engedjem el magam egy kicsit.
- Nem voltam biztos benne, hogy találkoznál velem, ha mellékelem a nevem. Arról pedig, amiről szó lesz elég hosszas lett volna telefonon tárgyalni, névtelenül pedig főleg. – Elhelyezkedtem a márványon, amit úriember módjára porolt le a zsebkendőjével és megpaskoltam a mellettem lévő helyet jelezve, hogy szeretném, ha mellettem ülne és nem méterekre álldogálna tőlem. Túl személyes beszélgetésnek ígérkezett ez ahhoz, hogy egy kriptányi távolság válasszon el bennünket egymástól.
– Talán megint nem jössz ki az öcséddel, ezért költöztél Algírba? Ha jól rémlik, az a folyó másik oldalán van. – Semmi tettetett érdeklődés nem játszott a hangomban, a kérdésem magától jött, a személyem minden bizonnyal kihasználta az újralátás örömét és lehetőségét. Vele durvának lenni akkor, amikor nem volt rá szükség olyan lett volna, mintha szentségtörést követnénk el. Volt valami megnyugtató a lényében, belőlem nem a félelmet csalogatta elő, mint azokból, akik csak a nevét látták maga előtt. Nem is viselkedett velem soha úgy, mintha azt akarná, hogy összerezzenjek.
- A szükség hozott ide, Elijah, nem nyaralni jöttem. Megbocsáss, de ha nem muszáj, akkor mostanában elkerülöm a családodat és az ügyleteiteket. – Felé fordultam, jó szokásomhoz híven megkerestem a tekintetét. – Most viszont nagyon úgy tűnik, hogy a segítségeteket kell kérnem. – Ebben nem voltam vérprofi, a segítségkérés tudománya és az ezzel járó megalázkodás, annak bevallása, hogy képtelen vagyok egyedül megoldani a bajomat eléggé megnyirbálta az önbecsülésemet. – Klaus mellett te vagy az a személy, akit azt hiszem belevonhatok abba, ami most velem történik.

©

Szóvá ugyan nem tettem, hiszen nem éreztem égető szükségét annak, hogy másodperceket pazaroljak ennek az ünneplésére, de örültem, hogy legalább Elijah nem megvetéssel vagy éppen gúnnyal fordult felém, amikor hozzá beszéltem, hanem normális, emberi hangon közelített meg. Nem mintha a lelkembe tiportak volna azok a hangsúlyok, amelyekkel mások viseltettek velem szemben, mert egyrészről már hozzászoktam az idő folyamán, másrészről sokkal inkább hízelgőek voltak abban a tekintetben, hogy a legfinomabban kifejezve is megosztó személyiség voltam.
- Kedves, mint mindig. – Elérte, hogy őszinte félmosolyra húzzam az ajkaimat, ilyesmit ritkán lehetett látni tőlem, ám kit tudja… talán a hosszú évek utáni viszonylátás vagy maga Elijah személye és a szavai érték el, hogy ne csak a felszínes gesztusaimat használjam vele szemben. Mégsem terveztem belemenni abba, hogy azt vesézzem ki, igenis ők voltak számomra is a szerelem elsődleges megtestesítői, hiszen a férjem iránt mindössze kislányos fellángolást éreztem, már amikor éreztem valamit. Az előttem álló férfi és a testvére voltak azok, akik megmutatták, milyen az életnek ezen oldala. – És örömmel hallom, hogy te nem abba a csoportba tartozol, aki megtűri a jelenlétemet, de ha lehet, inkább elkerüli. A legtöbb személy a múltamból ilyen, azt hiszem automatizmus mindenkit egy kalap alá venni. Többé nem fordul elő. – Megvontam a vállamat, egyszerűen csak hallgattam, amit mondott és fogalmam sem volt, honnan jön belőle ez a rengeteg szófordulat és jó emlékre való utalás. Mintha nem is rólam beszélt volna, pedig tisztában voltam vele, hogy amiket mi ketten átéltünk, azokat még a szép időkben tettük, nem azokban, amikor már minden elromlott. Inkább megváltozott, attól függ, hogy nézzük. Mások lettünk, más lett a fontos, de hogy ez jobb vagy rosszabb, mint a halandó életünk… egy hosszabb folyamat lenne az erre vonatkozó megállapítások összegzése és most nem erre akartam feltenni a napomat.
- Rákérdeznék, hogy mi folyik nálatok, mi történt és pontosan hogy is kell most titeket elképzelni, de van egy olyan érzésem, hogy nem avatnál be. A testvérednek is bezárult a szája, amikor efelől akartam érdeklődni és mint tudjuk, ha ő nem akar elmondani valamit… akkor valószínűleg a körülötte élők sem. – Nem csodáltam, hogy Elijah távolságot tartott az öccsétől, én már biztosan megőrültem volna a helyében, ha hosszú évszázadokon keresztül szinte minden nap Niklaus mellett kellett volna élnem a testvéreként és konkrétan az őrültségeivel foglalkozni. Szerencse, nem nekem osztották ezt a lapot.
- A helyzet az, Elijah, hogy bogarat ültettek a fülembe. - Kezdtem bele a mesémbe felé fordulva, az arcára pillantva. - De mielőtt bármit mondanék neked, megkérnélek valamire. - Másodpercnyi szünetet tartottam, a legkevésbé sem terveztem ostobának tűnni és fel is készültem a kérdésre, miszerint miért kellene azt tennie, amit kérek tőle, aztán mégis folytattam. - Elmondanád nekem, hogyan emlékszel arra a napra, amikor vámpírrá változtatok? Hogy mi és hogyan történt? Kérlek, csak... mondd el és ígérem, azután én is beavatlak abba, amiért jöttem.

©

Noha nem tette szóvá, és nem szórt virágokat szét a kriptában mámorában, mégis az őszinte mosolya elárulta számomra, hogy bármennyire titkolja is, bármennyit is változtatott rajta a múlt, a régi lány akit ismertem, ma is ott rejtőzik benne. Az a nő a mai napig is keres valamit, amit sem ő, sem én nem tudunk tán nevén nevezni. Hívhatjuk szeretetnek, megbecsülésnek, a boldogság halvány árnyalatának, egyre megy. Bármit is tett, bármivé is vált, bármennyi bűn is nyomja a lelkét, lehet mások szemében egy céda, egy megvetendő lény, én most sem nézek rá másképpen, mint hajdanán. Az én szememben most is az a szelíd, és jóságos teremtés, aki volt annak idején. Hogy szubjektív, vagy elvakult vagyok? Meglehet. De az vesse rám az első követ, aki élete első szerelmére képes másképpen nézni.
- Nem, nem kedvesség. Őszinteség, mint mindig - válaszolom végül, és kedvesen nézek a szemébe. Utoljára mikor is láttam? Idejét sem tudom. Ha előkerült, mindig az öcsémet részesítette előnyben és kegyeiben, mintha én a világon sem lennék. Persze, megértem az okát. A régmúltban is csupán a másodhegedűs voltam, és a plátói szerelem. Ami közte és Niklaus között volt, és talán van a mai napig is talán egyszeri, és megismételhetetlen a világegyetemben.
- Volt csaknem ezer éved, hogy megtanuld, az emberek nem egyformák. Sosem ítéltelek el semmiféle baklövésedért vagy gonoszságodért. Mi sem vagyunk éppen földre szállt angyalok. Mi jogon ítélkezhetnék feletted? - teszem fel a kérdést. - Én nem vagyok az apám, de úgy hiszem, ezt már bebizonyítottam neked akkor a régmúltban is, ahogyan az öcsém is. Niklaus szerencsés fickó, amiért képes volt elrabolni a szívedet - teszem hozzá minden harag vagy irónia nélkül, csupán roppant tárgyilagosan.
Mintha csak a szavaim vonzanák a lényét ide - persze csak jelképesen - de a következő mondatában ő is megemlíti a szépreményű öcsémet, amitől csodálkozva vonom fel a szemöldökömet.
- Oh - reagálok némileg meglepetten. - Ezek szerint őt már felkerested - bólogatok lassan, mintegy magamnak. Nem is értem, miért vagyok megdöbbenve ezen. - Nyilván észrevetted, hogy az öcsém mostanában önmagához mérten sem túl jó társaság. Ha úgy hitted láttad már morcosan, nyűgösen vagy elviselhetetlenül akkor tévedsz. A mostani viselkedése lényegében az eddigi arrogáns önmagát tükrözi, csak nagyjából a köbre emelve. Néha már magam sem tudom eldönteni, megszállta-e valami bogaras démon, ami kedve szerint irányítja az akaratát és szavait - sóhajtok fel. - Fogalmazzunk úgy, hogy mostanában még az én határtalan türelmemet is képes próbára tenni. Félő volt, hogy vagy bezárom valahová kiszáradni, vagy kitépem a nyelvét, szóval inkább száműztem magam, mintsem ilyenre vetemedjek. Méltatlan lenne hozzám. Ahogy az is, ha a családunk jelenlegi gondjaiba beavatnálak. Ez nem bizalom, vagy bizalmatlanság kérdése, egyszerűen nem szeretnék olyan terheket rakni a válladra, amiknek az elviselése nem a te feladatod - veszem kezembe a kezét, és biztatóan, finoman megveregetem kézfejét. - Tudod, hogy sosem voltunk egyszerű család, és ez az elmúlt egy évben csak hatványozódott. Nem is értem, miért. Pedig a csendes, nyugodt életet szeretjük - mosolygom el magam fanyarul, kissé keserűen.
Mikor azonban elhangzik a kérdése... az ujjaim jéghideggé és zsibbadttá válnak. Ujjai kicsúsznak markom szorításából, és megrebben a szempillám. Vajon tudja az igazságot? Vagy csak puhatolózik? Bárhogy is, kérdésével felkavar. Álmomban sem hittem, hogy ezért keresett fel engem.
Zaklatottan felkelek mellőle, és miközben a kripta ajtajáig sétálok, a gyötrő, vádló gondolatok egész tömkelege kel életre bennem, kétfelé szakítva a szívemet és a fejemet. Énem egyik része azt súgja, tagadjak körömszakadtáig. Másik része viszont ragaszkodik a becsületes őszinteséghez, amire mindig oly büszke voltam évszázadokon át.
Nekitámasztom homlokomat a rácsos vasajtónak, és jobbnak látom nem hátranézni. Tudom, hogy arcom most elárulná nyugtalanságomat, és félő, hogy Tatia jelenleg jobban olvasna bennem, mint egy nyitott könyvben.
- Melyik igazságot akarod hallani? - kérdezem aztán csendesen, és hangom mintha nem is a sajátom lenne, olyan idegenül szól a torkomból. - Azt, amelyet évszázadokon át igaznak hittem, és igaznak hittünk mind, vagy azt, amiről alig néhány hete van csupán tudomásom anyám ama tervének köszönhetően, hogy megtörje az akaratomat? - fordulok végül Tatia felé, és belenézek a szemébe. Sosem hazudtam neki ezer év alatt. Nem fogok most sem, bármi legyen is a megérdemelt sorsom ezért.

©

Elmosolyodtam, Elijah-ra pillantva jó néhány emlék kapott helyet a fejemben. Talán nem volt hosszú a kapcsolatunk, sőt kételkedem abban, hogy kettőnk kötelékét egyáltalán lehet ezzel a jelzővel illetni, mégis tartalmas volt. Visszagondolva mai énem pacsit adott volna magának, amiért sikerült magamba bolondítanom az akkor létezett legnemesebb és legvitézebb emberi lényt, aki miattam fittyet hámyt a testvéri kötelékre és egyetlen perc alatt kihasználta a lehetőséget, hogy megpróbálja magához édesgetni az öccse barátnőjét. Sikerült. Ha csak pár pillanatra is, de a találkozásunkat követő napokban végig éreztem a csókja ízét és az ábrándozásból csak Nik és a szép lassan visszatérő józan eszem rángatott vissza. Azt hiszem ma már nem lenne problémám a dolog erkölcsi oldalával, de akkoriban édes leányszívem igencsak rosszalló üzeneteket küldött volna az agyamnak, ha megadom magam a vágy ördögének.
- Ha más nem már csak azért is megérte ide jönnöm, hogy halljam ezeket. Van fogalmad arról, milyen szegényes az a tábor, amelyik hozzád hasonlóan vélekedik rólam? Azt hiszem te vagy az egyetlen tag. Nem mintha emiatt lennék szomorú egy percig is. - Nem tagadom, attól függetlenül estek jól a szavai, hogy nem voltam odáig, ha manapság meglátták bennem a régi Tatia-t. Pedig nem volt nehéz, főleg annak nem, aki ismert engem és az indokaimat is. Nem azért váltam egyesek szerint megvetendő cédává, mert éppen úgy keltem fel. Hosszú folyamat volt ez, nagyon hosszú és amint a mellékelt àbra mutatja, a mai napig eltart. Van nekem szívem, csak a nagyja fekete, mint az üszök. Érzek én, de mi értelme olyanra pazarolni az időt, ami később fájni fog? Megannyi kérdés, ám egyik sem az volt, amit feltettem Elijah-nak és ami szemmel láthatóan nagyot ütött rajta. Úgy pattant fel, mintha tűzbe ült volna és arra sem volt hajlandó, hogy rám nézzem... hátat fordított nekem, hallottam hogyan válik rendezetlenné a légzése és ebből sejtettem, hogy nem én őrültem meg, hanem egy igencsak lényeges dologról volt szó, amiről már ő is tudomást szerzett. Nem viselkedne így egy egyszerű kérdés hallatán, ha minden a régi lenne.
- Mit gondolsz? - Kérdeztem költőien, miközben én is felálltam és közelebb léptem hozzá. Az arca szinte elsápadt, semmi jót nem ígért. - Hetek óta nem jutok előrébb a dologban... kezdtem azt hinni, hogy megőrültem, de most már látom, hogy erről szó sincs. Tudsz valamit, Elijah. - Jelentettem ki komolyam. - Mondd el mi történt. Mi az, amire nem úgy emlékszem, ahogy megtörtént? -  Néztem rá kérlelve, a tőlem telhető lehető legszelídebb nézéssel.

©

Meglehetősen különös érzés a mardosó félelem. Olyan, amitől már elszoktam a hosszú évszázadok alatt. A természet rendje - már ha lehet így nevezni - úgy alakult, hogy mások féltek a puszta Mikaelson név hallatán is. Bár az öcsém tett róla, hogy a nimbuszunk átlengje a fél világot, és a legvagányabb vámpír is körömmel ásson alagutat magának a betonban ha megjelentünk valahol, azért elégtétellel tudott eltölteni engem is, milyen babonás rettegéssel és tisztelettel telnek meg a pillantások ha bárhol bemutatkozom. Most pedig fordul a kocka, mert én vagyok az, akin eluralkodik a szorongás. Még akkor sem éreztem ezt, mikor apánk bárhol, vagy bármikor ránk talált, és a túlélésünk volt a tét. Nem, mert apámat szívből gyűlöltem. Nem érdekeltek a gondolatai, vagy a tettei, a szavai sem. De ezt a nőt aki most előttem áll, valaha szívem legmélyéből szerettem, és még mindig valami régi, mély kötelék fűz össze vele. Noha alighanem nincs olyan hosszú pergamen amelyre ráférne azok neve, akik diadaltáncot járnának ha sikerülne Tatia Petrova szívébe taposniuk, ahogy ő is megállapította, én nem tartoztam ezen körhöz. Most viszont tisztában voltam vele, akár eltitkolom előle az igazságot, amire később rájöhet, akár őszinte leszek, megvan az esélye, hogy  - képletesen szólva - az univerzum másik végére lököm magamtól. Ugyanakkor tisztában voltam azzal is, hogy azért a megbocsáthatatlan bűnért, amit a múltban elkövettem ellene, az őszinteség a legkevesebb, amit jelenleg megkaphat tőlem. És gyanítottam, hogy a kedves hangnem, ahogy most hozzám szólt, és ahogy kérlelt, nem sokáig marad meg köztünk.
- Az igazság képlékeny dolog, Tatia - válaszolom, aztán lassan visszasétálok a márvány síremlékhez, és visszaülök. A fejem felemelve a szemeibe nézek, de tulajdonképpen nem őt látom, hanem a múlt apró, szilánkos töredékeit.
- Kétféle igazság létezik. Az egyik az, amit már jól, talán túl jól is ismerünk. Alighanem ezt nem kell elmesélnem. Áldozati bárány voltál, akinek vére és élete által nyertük el a halhatatlanságot. A másik igazság már fájóbb és megdöbbentőbb. Tudsz, vagy hallottál arról valamit, ami anyám és köztem zajlott le a közelmúltban? - kérdezem, és ahogy összeráncolja szemöldökét okosabbnak látom, ha inkább röviden elmagyarázom a történéseket.
- Nyilván már te is tudod, hogy anyám feltett szándéka kijavítani a tévedést, amit a mi képünkben a világra szabadított. Kol és Finn már éltek az általa kínált lehetőséggel, hogy új testben térjenek vissza a holtak világából, boszorkányként, ahogy eredendően születtek. De anyám nem mondott le sem Niklausról, sem rólam. Tőrbe csalt, és napokon át voltam láncra vert foglya, és bevetett mindent, az éhségemet, és a múltbeli bűneim oly hosszú sorának felemlegetését is azért, hogy megtörje az akaratomat, és rábólintsak az ajánlatára. És a végső döfésként a szívemnek a téged illető igazságot szánta - állok fel újra, és odasétálok Tatia elé, majd két kezem közé fogom az arcát.
- Ne feledd, hogy anyám minden tette, minden gondolata, minden varázslata világéletében a manipuláció és tervezgetés szinonimája volt. Nem tudom, ez alkalommal a valós igazságot mondta vajon nekem, vagy azt, amiről azt akarta, hogy igazságnak higgyem. Az egyetlen, aki az igazi emléket megtalálhatja az agya legmélyén, az te vagy, ha találsz valakit, aki van olyan erős, hogy megtörjön benned egy ezer éves varázslatot. De ha ez megtörténik gyűlölni fogsz azért, amire majd rájössz - veszek nagy levegőt, és kimondom, amit ki kell.
- Anyám szerint én öltelek meg, Tatia. Én vettem el az életedet.

©

Alig vártam már, hogy kibökje, mi a fenéről beszélt és mire is akart utalni a szavaival. Az igazságot, amit napokkal ezelőtt tudott meg? Ezek szerint ugyanabban a helyzetben volt, mint én és legalább emiatt fellélegezhettem tekintve, hogy az őrültség eme foka még elkerült engem. Nem találtam ki dolgokat, nem téveszméket üldöztem vagy ha mégis, akkor... ketten tettük ezt. Az idegeim a plafonon táncoltak, annyira kiéleződtek, hogy szinte vágni lehetett volna velük, szomjaztak az Elijah által adott információra és ha gyerek lettem volna biztosan előjönnek belőlem a hiperaktivitás tünetei, de így próbáltam nyugodtan, hozzám egyáltalán nem illő módon sürgetés nélkül várni, míg kinyögi, rendszerezi, összegezi a gondolatait. A tekintetemmel nem engedtem el az arcát, akartam, hogy érezze: igenis várok a meséjére és sokat jelentene, ha belekezdene a történetbe, mivel a felgyorsuló lélegzetvételei és szívverésének hevesebb hangja az én szervezetemre is hasonló hatással volt. Egyre feszültebben figyeltem, felcsendülő hangja szinte olyan volt, mintha egy lufit pukkantottak volna ki, ettől függetlenül nem jutottam előrébb... a történet, miszerint meghaltam az áldozatkor ismerős volt. Az én történetem. Az, ami eddig a fejemben élt és ami megalapozott mindent, rálökve a parazsat a talpam alatt folydogáló benzinre és fellobbantotta a tüzet és ahhoz vezetett, ami és aki ma voltam.
- Az anyád utólagos bánakozásai nekem mindig is eléggé álszentnek tűntek. Nem szép dolog titeket hibáztatni és kínozni amiatt, ami ő tett. - Jött ki belőlem hirtelen. Ő sem volt jobb véleménnyel Esther-ről, bár én többet köszönhettem neki, mint a gyerekei, ezért inkább tekintettem őt egyfajta szövetségesnek, mint ellenségnek. Minden tőle telhetőt megtett, hogy engem is védjen... Mikael volt a ludas a tragédiámban, nem az anyjuk.
Ismét felcsillantak a szemeim a kíváncsiságtól, a rólam szóló igazságot említette. Megkapta tőlem a csendet, ami szükségesnek bizonyult a beszédéhez, szinte nem is figyeltem az előjátéknak is felfogható monológra, miszerint az anyja miben mesterkedett, bár Esther-ből nem néztem volna ki a kikötözés és fizikai kínzás kombinációjával használt pszichológiai terrort, úgy tűnik, mindig tanul valamit az ember... de azt láttam Elijah-n, hogy megviselték a történtek. Összekulcsoltam a kezeimet, de arra, amit mondott a legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, annak pedig esélyét sem láttam, hogy fel tudtam volna rá készülni... ő ölt meg? Egyetlen mondat, teljes ledöbbenés, a mellkasomban keletkező nyomás fokozódása: elég volt ahhoz, hogy pár másodpercig ne tudjak megszólalni.
- Hogy mit csináltál? - Kérdeztem végül felé fordulva. Az agyam forrni kezdett, az ujjaim elnehezedtek és bizseregni kezdtek, hogy aztán erővel teljenek meg és úgy ugrottam neki, mint egy őrült. Vállánál fogva taszítottam a kripta kőfalához, megremegett az építmény és egyáltalán nm érdekelt, hogy éppen Elijah állt velem szemben. Emiatt nem fogom visszafogni magam. - Beszélj! - Kiáltottam rá, ekkorra az erek már kirajzolódtak a szemeim alatt és a fogaim olyan sebességgel nyúltak meg, hogy felsértették a számat. - Mondj el mindent! Mi történt? - Nem változtattam a hangsúlyomon. Kiabáltam. Dühös voltam. Ölni lettem volna képes.

©

Ahogy rám néz, látom tekintetét, arcának minden vonását, egy dolog jut eszembe róla: a testet öltött figyelem. Ha valaha szoborba faragnák az izgatott várakozás képét, alighanem ő lenne a múzsa, akiről a művet mintázzák. Félelem, idegesség, szorongás, szinte sütnek belőle az érzelmei. Ennek ellenére türelmesen vár, amivel sikerül is meglepnie. Ahogy hallottam róla az elmúlt időszakban, a türelem nem erénye, sőt ő és a várakozás a világ két átellenes sarkában élnek. Most mégis, időt hagyott arra, hogy összeszedjem magam, és a bátorságomat. Időt, hogy a szemébe nézzek, és bátran, férfiként mondjam a szemébe a gyalázatot, amit elkövettem ellene, és a szerelem ellen, ami megdobogtatta a szívemet. Időt, hogy feltegyem magamnak a kérdést: vajon csakugyan a véletlen műve volt mindaz, ami - anyám szerint - velünk történt? Vajon csakugyan a vérszomj vette el az eszemet úgy, hogy gondolkodni se legyek képes, vagy a szerelem táplálta fájdalom és önzőség talált utat magának? Ha már az enyém nem lehetett, hát ne legyen másé sem... De ezt a gondolatot azonnal el is vetem. Akárhogy is érzett ő irántam, bármennyire is fájt, hogy Niklaust tünteti ki a legszebb és legmélyebb érzelmeivel, ekkora aljasságra sosem lettem volna képes. Inkább önmagam ellen fordítottam volna a tőrömet, és saját szívemet vájtam volna ki, mintsem hogy neki ártsak. Hiszen szerettem őt... csak az égiek a megmondhatói, mennyire szerettem. Hogyan akarhattam volna rosszat neki szánt szándékkal?
Aztán kimondom a szavakat, amik eddig mélyen elrejtve, lelkem és agyam belsőjében éltek, a légkör egy csapásra megváltozik körülöttünk. Fagyos lesz, de ez alatt a szinte érzékelhető hideg alatt ott bujkál valami, amit jelenleg nem tudok, nem vagyok képes nevén nevezni. Mintha csak kinyitottam volna a jelképes vörös ajtót, ami mögé évszázados bűneim sokaságát rejtettem, és áldozataim szellemei bosszúra éhesen szabadultak volna kin onnan, Tatiával az élen. És bármennyire is szeretném megszépíteni önnön szerepemet az életünk drámájában, lelkem mélyén tudom, hogy rászolgáltam mindarra, amit a sors, vagy maga Tatia most büntetés gyanánt rám fog mérni.
Alig egy másodperc... még az én szememmel is alig látható gyorsaság, és máris úgy ugrik nekem, mint tigris a prédájának. Hátam a kripta falának löki, beleremeg az egész épület. Egy pillanatra elvakít a fájdalom, és érzem, ahogy vakolatdarabok hullanak a fejünkre, hallom a láncok halk csilingelését, ahogy egymáshoz verődnek az régi divatú lámpák. És ahogy látásom kitisztul, meglátom Tatia azon arcát, amire nekem nem volt még lehetőségem, vagy épp szerencsém. Látom, milyen vámpírként, milyen dühösen, haragosan, kontrollját vesztve, és szívemből kívánom, bár ne én lennék mérhetetlen haragjának tárgya. Felkiáltása szinte parancsként csattan a falak között, és noha könnyűszerrel leszerelhetném, mégsem teszem. Állok, és hagyom, hogy tegyen velem, amit csak akar. Megérdemlem.
- Tatia... - suttogom aztán, mert a felindulás és az érzelmek vele ellentétben az én hangomat szinte elveszik. - Kérlek, hallgass meg. Bár mondhatnám, hogy nem igaz az egész. Bár mondhatnám, hogy ez az egész nem volt más, csak őrült, hagymázos agyszülemény, amit anyám ültetett a fejembe, hogy megalázzon és megtörjön. De tisztában vagyok, hogy anyám, bármit is vessen be céljai elérésében, van amiben nem hazudik. És úgy hiszem, most sem tette. És ha mindez igaz, akkor én voltam okozója a halálodnak - fogom meg két kezét, amivel a ruhámat szorítja, és őszinte megbánással nézek a szemébe. - Azt kívánom, bár lenne olyan szó, ami kifejezhetné, mennyire sajnálom, amit tettem, amit elkövettem ellened. De tudom, hogy erre nincs mentség, és nincs bocsánat. Talán csak az, hogy nem önszántamból bántottalak, és oltottam ki az életedet. Hiszen szerettelek, Tatia. Jobban szerettelek az életemnél is - nézek a szemébe megtörten. Ha eddig csak nekem okoztak lelki gyötrelmet az igazság pillanatai, amit az anyám által mutatott tükörben láttam, akkor azt kell mondjam, az semmi volt ahhoz képest, amit most éreztem, és amit most érzett ő.
- Kérlek... - mondom csendesen, és halkan, és megtörténik az, amire eddig még nem volt példa vámpírrá válásom óta. Hangom megtelik könyörgéssel, miközben tekintetem nem ereszti az övét. - Tatia, kérlek, hagy magyarázzam meg.

©

Eszem ágában sem volt elengedni. Két mondat elég volt ahhoz, hogy minden, ami eddig vele kapcsolatos volt és az emlékeimben élt kitörlődjön és egyetlen kép vegye át a helyét, ami a szavainak volt köszönhető: az általa halt halálom. Csak a képzeletem szüleménye volt a jelenet, mikor elvette az életemet, hiszen a saját emlékfoszlányaim között ilyen még véletlenül sem volt megtalálható, de... semmi másra nem tudtam gondolni. Évszázadokon keresztül utáltam az apjukat azért, mert meg kellett halnom az áldozat miatt és nem is esett nehezemre tekintve, hogy addig is mélységesen megvetettem Mikael-t és a nevétől a hányinger kerülgetett, ám Elijah más volt... rá soha nem az ellenségemként tekintettem, hanem a barátomként, támaszként, pár perces fellángolásként és a vámpírrá válásunk után sem változott meg a tényállás, miszerint ha szükségem lett volna rá, biztosan bármelyik kósza pillanatban megkereshettem volna és még várakoznom sem lett volna muszáj. Ha nem lenne igaz, miért mondaná ezt? Semmi értelme nincs annak, hogy e fajta mesét találjon ki... az összes reakciója őszinte volt, nem volt nehéz olvasni benne és a tekintetében is igaz megbánás játszott, de én csak szorítottam a nyakát akkor is, ha a dührohamomból nem jöhetek ki nyertesen, ha fizikai összecsapásra kerülne a sor. Elijah nem tervezett támadni... tűrte, hogy előbújjon belőlem a szörnyeteg és táplálta az agressziómat azzal, hogy a lelkemre akart beszélni. Ebből nem kértem. Most nem. Tőle nem. Miért hiszi azt, hogy ennyire könnyen elintézhető a dolog? Nem vagyok ostoba, tudom, hogy szeretett és biztos voltam benne, hogy nem is hagyna magyarázat nélkül azután, hogy az arcomba dobta az igazságot, ám jelenleg ez semmit sem jelentett, a forrongó hangulatomat nem volt, ami lecsillapíthatta volna.
- Nem érdekel semmiféle szabadkozás és szentbeszéd, Elijah. Most már egyáltalán nem vagyok abban a hangulatban, amikor mosolyogni tudnék a szavaidon és a régi szép időkre gondolva elfogadnám a felkínált teát. - Sziszegtem az arcába szívfájdalom nélkül. Legszívesebben apró cafatokra téptem volna. Pont az volt a legnagyobb árulóm, akiről véletlenül sem gondoltam volna? Aki mindig makulátlannak és angyaloktól származónak tüntette fel magát? - Mikor történt? Hogy? Miért? - Kérdeztem rá a legfontosabbakra. A miértet tudtam. Legalábbis reméltem, hittem abban, hogy újszülött vámpírként nem tudta kontrollálni a vérszomját, de ez azt jelentette volna, hogy túléltem az áldozatot és... egyszerű prédává váltam.

©

A falnak szorulva állok még mindig, ő pedig előttem, és szívemből kívánom, bár ne kellene látnom a tekintetét. Ahogy eddig rám nézett, bármikor is ismeretségünk alatt, mindig beledobogott a szívem. Barátság, szeretet, kedvesség, némi cinkosság játszott a pillantásaiban. Mindig éreztem, hogy ha soha nem is viseltetett irántam olyan érzésekkel, ahogy én iránta, valami összeköt bennünket. Közös sors, közös élet, nehézségek, változások, és hogy a sorsunk nem a mi kezünkben volt. Megteremtett köztünk valami különös érát, valami olyan közeget, amit a mai napig is életem legszebb emlékének tekintek. És most nem látok rajta semmi mást, csak a dühöt, a mérhetetlen fájdalmat, és a keserűséget. Az ábránd, az álomkép, amit eddig önmagában őrzött rólam most egy csapásra vált semmivé, és ha van valami, amivel tisztában vagyok az az, hogy Tatia sosem viselte túl jól a csalódásokat. A mondataim pedig, amikkel feltárom előtte az igazságot túlmutatnak a csalódáson. Ez egyenesen tőrdöfés a szívének még élő részébe. Az eddigi élete semmi más nem volt, csak félelmek, menekülések sorozata. Meg kellett küzdenie egy új élettel az újvilágban, az emberek és apám felé irányuló gyűlöletével, az átváltozása borzalmaival, és az egyetlen szép emléket mi nyújtottuk számára Niklaussal a múltban. Most pedig tőlem kapta eddigi élete legfájóbb pofonját. Úgy hiszem a pokol minden kínja és büntetése és csupán apró simogatás ahhoz képest, amit most legszívesebben tenne velem. Látom rajta, hogy akár apró cafatokra is tépne, vagy kirángatná a gyáva, áruló szívemet a mellkasomból, hogy tulajdon fogaival marcangolja szét, ahogy megérdemlem.
Ennek ellenére egy mozdulattal kiszabadulok a szorításából, néhány lépést arrébb sétálok, mígnem megállok, tenyeremet a szemközti falnak nyomva. Az érzések halmazát, amik jelenleg bennem kavarognak, meg sem kísérlem szétválogatni és elemezni. Csak hagyom, hogy magukkal ragadjanak úgy, hogy csak ritkán.
- Nem tudom az igazságot! - török ki, és öklömmel a falra csapok, levezetvén a felgyülemlő félelmemet és a rémképeimet, amik azóta is kísértenek, hogy anyám láncának és őrületének foglya voltam. Mintha újra érezném a húsomba vájó bilincsek szorítását, az éhség szinte eszemet vesztő fájdalmát, és benéznék a vörös ajtó mögé... még akkor is, ha nem akarom.
- Nem tudom, mi az igazság - ismétlem, de már csendesebben, és csak a fejem ingatom lassan. - Bár tudnám. Bár elmondhatnám neked, hogy anyám egy rémálmot ültetett belém. De már én magam sem tudom mi a hazugság, és mi nem. Nem értem a saját gondolataimat és érzéseimet, de a tieidet igen - veszek nagy levegőt, és szembefordulok Tatiával.
- Akarod hallani az anyám által igaznak mondott eseményeket? - kérdezem. - Elmondom, mert jogod van tudni. Hogy aztán mit fogadsz el valóságként, azt már rád bízom. Talán az az igazság, amit eddig is tudtunk, és hittünk, hogy apám és anyám őrületének vagy áldozata. De az is lehet, hogy Esther ezúttal nem manipulált. Talán csakugyan én vagyok a gyilkosod, Tatia. Ha így van, csak reménykedem benne, hogy egyszer majd, valaha, képes leszel rá, hogy megbocsáss nekem - állok meg előtte, és belenézek abba a mogyoróbarna szempárba, ami olyan színű, mint az enyém.
- Rajtakaptál engem és Niklaust egy hajnalon - mondom, és még magam is alig hallom halk hangomat. - Az öcsémből kiszabadult a félig vérfarkas énje, és borzalmas mészárlást rendezett az erdőben. Elküldtem őt, hogy eltüntessem vérszomjának nyomait, de tévedtem, mikor úgy hittem, egyedül vagyok. Mert te találtál rám, Tatia, és saját szemeddel láttad mivé váltunk mindannyian. Elrohantál, én pedig meg akartalak állítani - fogom arcát két kezem közé, és szinte alig néhány centiről suttogom a szavakat. - El akartam mondani, hogy nincs mitől félned, mert szeretünk. Ugyanolyan eszeveszett, lángoló érzelmekkel szeretünk mindketten, ahogy eddig is, és nem változott minden. Bármit megtettem volna, hogy ne lássam a szemedben az iszonyatot, ahogy akkor és ott rám néztél. De hiába, mert rettegtél, és rohantál előlem. Talán te magad észre sem vetted, hogy felsértetted magad. Én is csak akkor, mikor utolértelek, és megéreztem a véred illatát - hajtom le fejem szégyenkezve. Alighanem innen ő maga is kitalálja a többit. A tény, hogy friss vámpír voltam, aki képtelen volt uralkodni a vérszomján, még az én szememben is olyan gyenge védekezés, ami nem állja meg a helyét.

©

Ellökte magáról a kezeimet. Eleve nem hittem volna, hogy sokáig engedi szorongatni a nyakát, de én nem lettem volna képes elfáradni ebben a tevékenységben. Eddig messze állt tőlem az Elijah iránt érzett harag, az én értelmezésemben, életemben nem volt szoros kapcsolatban vele a negatívitás, túlságosan frissek és emiatt intenzívek voltak az ilyen irányú érzelmeim. Sokszor árultak már el és próbáltak belém rúgni figyelve, vajon hogyan reagálok vagy éppen abban reménykedve, hogy végre eltűnök a világ színéről, de Elijah saját akaratán kívüli árulása sokkal rosszabbul esett, mint a tragédiáim nagy többsége akkor is, ha volt belőlük pár. Teljes átrendezés kellett készítenem, nem tudtam, mit és hová pakoljak, örültem volna annak, ha annyiban hagytam volna a kutakodást és csak egy egyszerű ostobaságnak könyvelem el a kiváltó okot. Nem volt erre szükségem… mennyivel jobb volt a tudat, ami eddig élt bennem. Most nem volt semmi más, csak rengeteg fekete lyuk, ami kitöltésre várt és volt egy olyan érzésem, hogy nem fog tetszeni az a ceruza, amivel be lesznek satírozva.
Rezzenéstelen tekintettel vizslattam, ahogy a falba csap, az sem érdekelt, hogy kicsit megremegett a kripta. Az első alkalomtól, amikor dühösnek láttam az egyik Mikaelson-t már régen messze voltam és csak azért nem kezdtem törni-zúzni az elhagyatott helységben, mert hallani akartam a teljes történetet, magyarázatot, nevezzük akárminek. És hallgattam is, mégsem volt életközeli… nem jöttek elő a saját emlékeim, nem volt meg a várt aha-élmény, semmi, egyszerűen a fülembe másztak a szavak, miszerint rajtakaptam őt az öccse után való takarításban, aztán a nyomomba eredt… préda voltam. Túléltem az őket vámpírrá tévő varázslatot és egy szimpla áldozattá váltam.
- Átharaptad a nyakam és mindenki azt hitte, hogy vége a dalnak. – Jelentettem ki halkan, fagyosan, le sem véve róla a szemeimet. Ezer év az ezer év, akár el is lehetne felejteni az akkor történteket, de én nem ezt terveztem tenni. Elvégre mindenki szereti tudni, honnan indult… - Aztán? – Kérdeztem rá. – Azt mondtad, te öltél meg. Meghaltam… gondolom az anyád csinált valamit, mert én csak annyira emlékszem, hogy amikor magamhoz tértem Oliver arcát láttam, aki később közölte, hogy hozzátok hasonlóvá váltunk és vért kell innom, ha életben akarok maradni. – Ők is átélték ez, gondolhatta, mennyire kellemes élmény volt főleg úgy, hogy egyikőnk sem tudott semmit erről az új létezésformáról. Erre kiderült, hogy nekem már volt szerencsém a prototípusokhoz, mielőtt én is vámpírrá váltam volna? Végül akárhogy is, ők lettek a vesztem.
- Aznap nem csak engem öltél meg, hanem a gyereket is, akivel várandós voltam. – Egy röpke pillanatra összeszorult a torkom. - Évszázadokon keresztül azt hittem, hogy a nyomorult apád felelős mindenért, ami történt, de nem, miattad kaptam meg a lehetőséget, hogy a szörnyeteg énem rászabaduljon a világra. Talán hálásnak kellene lennem neked, amiért megszabadítottál az unalmas mindennapoktól. - Összehúztam a szemöldökeimet. Szívesen próbálkoztam volna a szíve kitépésével, ám rájöttem, ha nem halok meg, ma sem ácsorognék itt... és az apróbb nüanszoktól eltekintve szerettem az életemet.

©

Emlékeimben megjelenik egy ezer évvel ezelőtti jelenet. Mikor Niklaus bevallotta Tatia iránti érzelmeit, és életében először sarkára állt apánkkal szemben, aki az ostorával büntette meg ezért a merészségéért. A kunyhónk ablakában álltam, dermedten az iszonyattól és a rémülettől látván Mikael vadállati mivoltát. Ki kellett volna rohannom, tennem valamit, akár saját kardjával döfni át apámat, de képtelen voltam mozdulni, csak iszonyodva hallgattam a bőrszíj sivítását a levegőben és a csattanást, ahogy az öcsém testéhez ért.
És most újra ezt a borzalmat érzem. A dermedt bénultságot, az iszonyat szétáradását az ereimben. Megrándulok, mintha ezúttal az én bőrömet szakítaná fel az ostor csapása, és ez csakugyan így is történik. Persze, mindössze képletesen. De Tatia minden szava, minden hang amit a száján kiejt a lelkemen tép vérző, fájó sebet. Hogyan magyarázzam el, hogy én magam sem vagyok tisztában az igazsággal? Talán ezer évig tévúton jártunk, és most látjuk az igazságot? Vagy anyám hazudott nekem, miközben éhezve lógtam láncain, és be akart vetni mindent, hogy megtörjön? Talán akkor ültetett hamis emléket a fejembe, és most olyasmiről beszélünk, ami valójában meg sem történt? Nem, ezt nem tudom elmagyarázni. Talán nem is lehetne, és ha lehetne is, akkor sem hallgatna rám. Nem tudok védekezni, mert Tatia önmagában már elítélt, és meggyűlölt. Talán jogosan. Bár tudnám erre a választ.
- Nem öltelek meg - mondom végül, és szavaim erőtlenül hullanak a porette kövek közé. - De a véredet vettem. Hidd el, mióta ezt láttam, átkozom a percét is annak a napnak, mikor ezt tettem veled - hajtom le a fejem, mert mázsás súlyú bűn nyomja a lelkemet. - Bár mondhatnám, hogy erős voltam, hogy az irántad érzett szerelmem képes volt megálljt szabni a bennem dúló szörnyetegnek. De nem. Az áldozatommá váltál, Tatia - emelem fel aztán a fejem, és lelki gyötrelmektől tépve nézek a szemébe. - A véred vettem, de nem öltelek meg. Mikor feleszméltem, és rájöttem, hogy mit tettem, elvittelek anyámhoz, hogy mentse meg az életed, ha még lehet. Bár ez a szemedben nyilván nem jelent pluszpontot - teszem hozzá keserűen. - Anyám mentett meg téged. Én csaknem elvettem tőled az életet... ő adott egy másikat helyette - hallgatok el, és úgy érzem, azok után, amik az elmúlt percekben történtek, már nem érhet semmi vád, semmi önmarcangolás. Annál legalábbis nem nagyobb, mint amit jelenleg érzek.
Újfent tévedek. Mert ahogy kimondja az utolsó szavakat, mintha egy jeges kéz egyszerre szorítaná markába szívemet és gyomromat, hogy kiszakítsa helyéből. Nem kell tükör, magam is érzem, hogy fehérre sápadok, és a döbbenettől hátrálok néhány lépést.
- Gyermeket vártál... - suttogom, szembesülvén egy félelmetes, és eddig sosem hallott titokkal. Ha eddig úgy hittem, az árulásom mindent felülmúl, akkor jócskán bolond voltam. Hittem, hogy még ha most gyűlöl is, előbb-utóbb megbocsátja amit tettem, mert nem akarattal bántottam. De ennek az új információnak a tudatában már tudom, hogy a megbocsátás legalább oly csoda lenne, mint Niklaus számára a megváltás. Nemcsak az életét vettem el, hanem valami sokkal fontosabbat is. Valamit, amit szavakkal talán körbe sem lehetne írni.
Képtelen vagyok megszólalni, csak nézek rá összetörten, és érzem, ahogy egy apró könnycsepp utat talál magának, hogy végiggördüljön az arcomon. Az élet kikényszeríti, hogy az ember játszmákat játsszon. A kérdés csak az, hogy amit az élet kikényszerít, abba mindig bele kell-e egyezni? Úgy képzelem, hogy a Múlt kezében van egy varázsecset, amivel az élet minden szépségét feketére festi. Minden szerelmet keserűséggé, minden boldogságot csalódássá, minden sikert kudarccá változtat. A mi életünkben legalábbis mindenképpen.
©

Soha nem hallottam még ilyenek, mindig is erősnek és magabiztosnak mutatkozott előttem. Talán csak akkor vettem észre egy kis rést a bőrén, amikor még emberkorunkban bevallotta az irántam táplált érzéseit és szégyenkezve állt előttem. A mostani másfajta szégyen volt és én sem tudtam ugyanúgy reagálni, mint akkor tettem. A végtelen megértés, a nézőpontok megvizsgálására való hajlam kihalt belőlem és mára nem maradt belőle semmi, nem létezett az a forgatókönyv, amiben lassú léptekkel megközelítettem volna, hogy két kezem közé fogjam az arcát és azt mondjam, minden rendben lesz, nem ő tehet róla. Nem fogom az akkori, újdonságot átélő énjét vagy a mágiát hibáztatni és nem engedem meg a kibúvókat, akármennyire kétségbeesetten nézett rám. Ő már nem az az Elijah volt, aki pár másodperccel vagy jó néhány évszázaddal ezelőtt élt az emlékezetemben és én sem az a lány, voltam, aki a halálát lelte miatta.
- Talán az anyád megmentett, de nem kellett volna ezt tennie, ha nem támadsz rám. - Foglaltam össze röviden azt, amit az előbb megtudtam. - Te okoztad a sérülésemet. Miattad lettem vámpír, szóval te ölted meg azt a Tatia-t, akit állítólag szerettél. Ezen nincs mit mellébeszélni. - Közöltem vele rezzenéstelen tekintettel, miközben végig a szemeibe néztem és közelebb sétáltam hozzá. Láttam a megcsillanó könnyeket, a szavaim okozta szenvedést és annak a ténynek a döfését, amit az előbb árultam el neki. Furcsa mód én csupán ürességet éreztem, mintha a lassan, de biztosan dobogó fekete szívemből kiszipolyozták volna az utolsó dobbanáshoz szükséges energiát mondván, nincs nekem erre szükségem. A teljes apátia fázisába kerültem, volt egy olyan gondolatom, hogy a tekintetem is sokkal inkább tükrözi a semleges jegességet, mint az előbbiekben tanúsított dühöt. A fájdalom messzire elkerült, a megrökönyödés csillapodni kezdett bennem és nem volt kedvem őt hallgatni. Szerencsére nem beszélt.
- Igen, gyermeket vártam. Az öcséd gyermekét. Vicces, igaz? Hogy a történelem ismétli önmagát és ismét belekerültél abba a szituációba, amikor egy olyan nővel törődsz, akihez egyébként nem kellene, hogy bármi közöd legyen, mert még a gyermeke sem a tiéd, hanem a testvéredé. - Halvány mosoly ült ki az ajkaimra. Nem volt szükség hatalmas erőfeszítésekre és túl sok igézésre ahhoz, hogy tájékozódjak a városban, de legfőképp a Mikaelson-családban lejátszódó viszonyokról, elvégre jobb volt mindenről tudni, mint aztán meglepődni az apró-cseprő dolgokon is. - De ki vagyok én, hogy ilyen gonosz célzásokkal még beléd is rúgjak, amikor éppen attól szenvedsz, amit tettél? - Kérdeztem költőien. - Végül is, megkaptam a válaszaimat, a hálámat kellene kifejeznem ezért. - Színpadiasan megcsóváltam a fejemet, majd egy másodperccel később minden erőmet összegyűjtve szorítottam ökölbe a kezem és lendítettem meg a karomat, hogy behúzzak egyet Elijah-nak. Sokkal jobban kedveltem a pofozkodást, ám azt kevésnek éreztem a jelenlegi helyzethez, a nyakának kitörésével pedig azért nem próbálkoztam, mert látni akartam még egyszer a tekintetét, mielőtt elsétáltam volna.
- Ha nem lett volna világos, ezt szántam köszönetképpen. Nem a sajátom, hanem a gyermekem haláláért. - Ennyit mondtam, aztán megrázva a sajgó kezemet fordítottam neki hátat és egyszerűen kisétáltam a kriptából anélkül, hogy visszanéztem volna. Abban viszont biztos voltam, hogy nem ez volt az utolsó találkozásunk.


©