Nem igazán értettem, mit akar tőlem a vámpír, de nem hagyom magam meggyőzni az ő igazáról. Camitől nagyon sok információhoz jutottam velük kapcsolatban. Tudtam például, hogy Klaus annal ellenére, hogy gyereke lett, ugyanolyan kegyetlen, és könnyedén letépi bárki fejét, aki ellenkezni mert vele. Nos, velem emberére akadt volna, még úgy is, hogy nem használtam mágiát. Aligha volt gyengepontom, és mivel Klaus gyengéd érzéseket táplált Cami iránt, nem hittem, ha arra kerülne a sor, vele fenyegetne. Aztán ott volt Freya, a megkerült, halottnak hitt testvér, aki rengeteg erővel bírt, valamiért Hayley mégis hozzám jött nem is olyan rég. És itt volt a drága - önmagát a legnemesebbnek tartó - Elijah is, aki soha nem riadt vissza egy kis erőszaktól. Cami szerint jól bánt a szavakkal, de én sem voltam hülye. Sőt, már most sejtettem, mire megy ki a játék. Ez a fickó olyan, ha nem értek egyet vele, ölni fog. Vagy csak blöfföl. De egyik eshetőségnél sem lehetek gyáva és mehetek bele olyan alkukba, amikben mi halandók látjuk kárunkat. Erős vagyok én is a magam módján, és van valamim, ami ezeknek a vérszívóknak aligha, ez pedig a becsületem. – Hm... Bár tudnék hinni magának – jegyeztem meg egy hitetlen mosollyal az arcomon. Nem voltam naiv. Ha szövetkeznék vele, akkor a boszorkányok soha nem bocsájtanának meg. Mindazonáltal több okom van nem kedvelni a családját, mint fordítva, így ez a beszélgetés már eleve halottnak bizonyult számomra. Mégsem esküdtem bosszút ellenük, holott nyilvánvaló, ha nem tettek volna keresztbe ennek a Finnek, nem szállt volna meg. A beszédén ezért csak mosolyogni tudok, mert ez a fickó nagyon el volt tévelyedve valamerre, és az nem ez a világ volt. – Nem hinném, hogy elvenni valaki élete felett az irányítást, felmenthető bűn lenne, akár saját akaratából tette, akár nem. Minden bizonnyal megvolt az oka rá hogy ezt tegye, de ezt pont nem magával fogom megbeszélni – csendült fel a hangom ismét, miközben figyeltem, amit tesz. Részben tudtam, hogy mit tett ez a Finn, de nagy részéről nem akartam semmit sem felfogni, de kénytelen voltam. A boszorkányok pont emiatt akartak régensnek, hiszen pont elég indokom akadt nem szövetségre lépni velük. Most pedig itt van ez a vámpír, előadja nekem, hogy mennyire szent, holott tudtam nagyon jól, mire képes. Mégsem féltem tőle. Nem tudott nekem ártani, ameddig a fal állt. Természetesen készen álltam arra is, ha ártani akarna nekem, ráadásul ezen a helyen nem árthat nekem. A szellemek körülöttünk voltak, figyelték minden egyes szavamat, és tettemet. Biztosra vettem, hogy tudták a válaszom, mielőtt kimondanám. – Davina meglehet, hogy fiatal, de tudtommal nem ok nélkül veti meg a családját, és el kell keserítenem, én magam sem érzek szimpátiát sem maga, sem pedig a többi rokona irányába. Felesleges a korára fogni, mert ez nem attól függ. Úgy érzem tettek eleget ellene, hogy így érezzen. Szóval meg se próbálja nekem beadni, hogy csupán azért jött, hogy győzzem meg Davinát, maguk igazából szentek, és nekünk boszorkányoknak segítenünk kell a családját – ráztam meg a fejem elutasítóan, de érezte ő azt, hogy nem viseltetek jó érzésekkel irányába. Ha a fivére ellopta a testem, nem is akartam tudni, hogy a többi mit tehetne, ha az útjukban lennék. Vagy éppenséggel nem alkudozom velük, ezért kiírtja a fél várost, hogy jobb belátásra bírjon. Kinéztem belőle is, ugyanúgy, ahogy a hibrid öccséből, sőt, talán még Freya is ölne a családjáért, de mivel nem ismerem, így ezt nem mondhattam biztosra. – Ha maga, és a famíliája okozza azokat a halálokat, mert nem ugrottam, ahogy fütyültek, azok a halálok csakis a Mikaelsonok lelkén száradnak, semmi közöm nem lesz hozzá, szóval, ha ez a piszkos módszere, hogy bűntudatot akar ébreszteni bennem, akkor már el is felejtheti, hogy végighallgatom – ráztam meg a fejem, hogy nyomatékosítsam benne a szavaimat. Tudnia kellett, hogy én nem félek tőle. Az egész magatartásom erről árulkodott, és remélem felfogta, így nem kell majd magamat ismételnem újra, és újra. – De legyen, elmondja a panaszát, én pedig eldöntöm, hogy belemegyek-e, vagy sem. Bár nem hinném, hogy a mi érdekeink valaha is találkozhatnának – fűztem még hozzá félmosollyal az arcomon, mert tudnia kell, ez itt az én területem. Nem vagyok olyan, mint a többiek, és megeshet, hogy bolondnak nevezett, de tisztán látom, milyen vámpír is ő valójában.
Hagyom, hagy mondja el mindazt, ami a szívét nyomja. Igazából normál körülmények közt ez nem lenne több számomra, mint a szúnyog döngicsélése, de úgy látom, Vincent Griffith legalább hajlik valamiféle kompromisszumra. Annyiban legalábbis, hogy képes rá, hogy meghallgasson, nem úgy, ahogy Davina. Ezzel pedig máris némi előnyben vagyok, és ha ad rá alkalmat, őt is hozzásegítem. - Úgy tűnik a városi boszorkányok sajátossága a roppant bizalmatlan természet. Vagy vegyem ezt egyenesen a családom iránti ellenszenvnek? - érdeklődöm aztán joviális mosollyal. - Higgye el Mr. Griffith, ezt már erőteljes sértésnek tekinteném, önmagamra nézve legalábbis, úgyhogy amennyiben a válasza "Igen" lenne, kérem, ne is fáradjon a felelettel - emelem fel kezem némileg elhárító módon, majd némileg türelmetlenül felsóhajtok. - Mint már mondtam Mr. Griffith, nem hinném, hogy feladatom lenne legidősebb testvérem tettének megítélése, ahogy anyám valóságtól meglehetősen elrugaszkodott ötleteiről sem adnék most véleményemnek hangot - nézek a boszorkánymester szemeibe. - De mivel látom, hogy minden szavam ellenére meglehetősen a pokolba kíván engem, ezért nem rabolom az idejét tovább a szükségesnél, így hát a tárgyra térek - vágom zsebre a kezeimet. - Nem tudom, mennyire van tisztában azzal, amik az elmúlt időszakban a városban történtek Mr. Griffith, de a családom nem csupán a boszorkányoknak szúrja a szemét - fogok bele. - Az elmúlt teliholdkor találkozásom volt egy vérfarkassal, és számomra némileg fájdalmasan ért véget az apró kis incidens. Azóta már sikerült megtudnom eme vérfarkas kilétét, és az elkövetkezendő napokban szerét ejtem egy látogatásnak a mocsárban, hogy elbeszélgessek vele hallatlan merészségéről. Az öcsémmel ellentétben én viszont nem mindig hiszek a véres megtorlásokban. Következésképpen egy olyan megoldással szeretnék előállni, ami előmozdítja mindannyiunk körülményeinek javulását - teszek néhány lépést el és alá. - Természetesen elsősorban önhöz jöttem, mert szeretnék úgy menni a mocsárba, hogy tudjam, számíthatok-e a boszorkányok mesterének támogatására - mosolygom el magam újfent. - Nem mondok vele újat ha azt mondom, a város jelenleg egyre erősebben süllyed a káoszba. Ebben szerepe van családunknak is, vagyis fogalmazzunk inkább úgy, családom némely tagjának. Én azonban új perspektívába szeretném helyezni a dolgokat, és megoldást találni a háború befejezésére mindaddig, míg nem lesz a város egy hullahegy. Ebben pedig sarkalatos szerepet ajánlok önnek, Mr. Griffith. Tudom jól, hogy Marcel Gerard uralma alatt sem volt sokkal jobb a helyzet. A farkasokat a mocsárba száműzték, a boszorkányoknak halálbüntetés terhe mellett tiltották meg a varázslást a belvárosban. Minden faj érdeke sérült, és mindenki bosszúért liheg. Én viszont tudom, hogyan lehet elsimítani az ellentéteket, és tiszta lapot kezdeni valamennyiünk életében. Egy koalíciót ajánlok Mr. Griffith, egy szövetséget, ha úgy tetszik. Egy három tagból álló triumvirátust a város élére. A vámpírokat jómagam képviselném, a boszorkányokat illetően önre gondoltam, és eme roppant bátor és vérmes hölgynek a mocsárban felajánlanám a vérfarkasok tisztségét. Mi hárman biztosíthatnánk egy újfajta szövetséget, és azt, hogy mindhárom faj jogai egyelő arányban legyenek elosztva. Úgy hiszem, mi hárman gondoskodhatnánk róla, hogy bármely fajhoz tartozzon is, senkit ne érjen megkülönböztetés, vagy jogsérelem. A város vezetése maradjon csak névleg Niklaus kezében, hagy legyen ő a király. De a döntési jogkör minden esetben a miénk lenne. Vegye példának okáért Angliát. Létezik királyi család, de a jogot és a törvényt a parlament alkotja. Ha nagyban működhet, biztos vagyok benne, hogy kicsiben is. Ezzel a roppant kecsegtető ajánlattal érkeztem önhöz Mr. Griffith. Eljött a lehetőség, hogy jobbá tehesse az emberei életét. A jövőjük egyedül az ön választásán múlik.
Nem voltam egészen biztos abban, hogy végig akartam hallgatni az Ősi ömlengését valamiről, amiben nem értettem vele egyet. Nem hittem abban, hogy létezik az, amiről felvezetést tartott, de mivel nem volt jobb dolgom, és nem mellesleg kíváncsi is voltam, maradtam. Pedig könnyedén leszerelhettem volna, és akkor most úton lehetnék oda, ahová eredetileg is terveztem. A beszélgetés egy vámpírral számomra érdektelen, de azt is figyelembe kellett vennem, hogy nem minden helyzetben a saját magam testi épsége volt a legfontosabb. Nem bíztam benne, sem a családjában, de legfőképpen akkor nem bíztam egy vámpírban, ha szívességet akart kérni tőlem. Hayley-ben sem bíztam meg, és nem főként azért, mert félig vámpírrá vált, hanem azért, mert azokkal élt, akiket a legjobban megvetettem. Valahol mégis a gyermeket sajnáltam az egész kialakult szituációban. A vámpírok soha nem tanulnak a hibáikból, mert azt gondolják, egy öröklét áll rendelkezésükre ahhoz, hogy majd ezt megtegyék, de ez a pillanat soha nem jön el, mert ők ilyenek. Felelőtlenek, gyilkosok és bestiák. Azt hiszik, övék a világ, és mindenkit megfélemlíthetnek, de velem rossz lóra tettek. – Nézze, nem nagyon mozgat meg mennyire becsül nagyra, vagy mennyire ítéli el a családtagja tettét, vagy a hibrid öccse kegyetlenségét. Nem érdekel, hogy mit tenne másképp a helyükben. Ha igazán szoros lenne a kötelékük, nem állnának harcban a természetfelettivel, vagy a várossal – sóhajtottam fel egykedvűen. Talán eltértem a tárgytól, de igazából olykor a látszólagos egymás melletti elbeszélés ellenére is kiszűrhető az igazi válasz, az, ami a másiknak fontos. Elijah céllal jött hozzám, azért, hogy hassak Davinára, de ha szövetségre lépek a vámpírokkal, akkor nem csak én iszom meg a levét. A közösség kivetne magából, így nem mérlegelhetek egyedül, nem tehetek olyan lépést, amivel akár Davinának is árthatok. – Ne próbálja meg nekem beadni azt, hogy nem nyúlt véres eszközökhöz egyszer sem az élete során. Mert minden bizonnyal így volt, és ezek után nem állíthatja, hogy nem hisz bennük – ráztam meg a fejem, miközben próbáltam összeszedni a gondolataimat, hogy választ adhassak arra a beszédre, amit Elijah elregélt, én pedig közbevágás nélkül hallgattam végig. Olykor elmosolyodtam, mert nem hiszem, hogy egy több mint ezer éve vámpír ennyire naiv és hiszékeny lenne, hogy azt gondolja, ennyi a béke. – Szóval azt gondolja, hogy a megváltó szerepét felöltve felkarol minden fajból egyet, aki belemegy valamiféle egyezségbe, aminek nincs biztosítéka. Hiszen honnan tudhatná azt, milyenek a boszorkányok, vagy a farkasok? Tudta, hogy míg ez a két faj kovenekben, vagy falkákban él, addig a vámpírok csupán marják egymást, és csak időleges békére képesek a természetük miatt? Nem véletlen, hogy minden faj a vámpírokat támadja, akik hirtelen a semmiből előtűnve teremtettek, vérszomjjal, és örökléttel megátkozva – beszéltem elégedetten. Tudtam, hogy a békére szüksége van a városnak, de hogy pont egy vámpír hozza ezt fel, az kissé abszurd. Hisz ők azt gondolják, hogy a tápláléklánc tetején állnak, irányítanak, beférkőznek mindenhová. Meg sem kell küzdeniük szinte semmivel, mert egy igézet elég ahhoz, hogy megszerezzék, amit akarnak. Ám most ez nem segítene, hiszen boszorkány lévén nem tudna megigézni engem, így a szavakkal próbál rávenni valamire, amihez jelen helyzetben nem fűlik a fogam. – Nem bízom magában, sem ebben a koalíciójában. Hogy is tehetném, hiszen bármikor meggondolhatja magát! Ez a város az otthonom, én ezért a városért küzdök, és ha ehhez az kell, hogy vámpírok feje hullik, hát legyen, de nem tudom elhinni, hogy nem fogja egyik pillanatról a másikra egy rossz szó miatt lemészárolni a fél boszorkány közösséget New Orleans-ban. Ráadásul tudhatná, hogy a helyiek nem kedvelik sem magát, sem a családját, én pedig nem engedhetem meg magamnak azt, hogy esetlegesen megint bemocskolódjon a nevem. Ez az egész békehadjárat nem működhet hosszú távon, hiszen a vámpírok többet és többet akarnak majd, nekünk boszorkányoknak pedig az életet kell védeni – hagyták el a szavak ajkamat lassan, hogy ő is értse. – Plusz, most biztatott, hogy a bátyja háta mögött áskálódva teremtsünk egy új birodalmat. Mégis mit gondol, mit tesz, ha kiderül? Ha maga nem, ő minden bizonnyal tombolni fog, és pusztítani, aminek megint csak mi, halandók isszuk meg a levét! – Az az érzésem, hogy nem gondolta át kétszer ezt az egészet. Ide jött, én pedig elmondtam a saját véleményem a megváltó hadjáratáról. Ugyanazt akarom én is, de nem vagyok biztos benne, hogy az út, amin én akartam a békét, egyezett azzal, ahogy ő tervezte.
Persze, egyetlen egy percig sem gondoltam, hogy pont Vincent Griffith lesz az, aki majd azonnal a tenyerembe csap, barátságosan meglapogatja a hátamat, és biztosít majd róla, hogy számíthatok a támogatására. Ugyanakkor nem tudom palástolni a csalódásomat sem. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy a boszorkányok - vagy épp vezetőik - gyűlölete akkora, ha nem hallják meg tőle az ésszerűség szavát sem. Békéről papolnak, de a döntéseikkel ők maguk taszítják háborúba a népüket, aztán bőszen mutogatnak a vámpírokra, ezen belül főleg a családomra, mint bűnösökre, akik felelősek a kialakult helyzetért. Roppant kényelmes és szemellenzős látásmód, az már szent igaz. - Kérem, ne mondjon véleményt a családunk kötelékéről úgy, hogy nem élte át az a tíz évszázadot, amit mi kénytelenek voltunk - sétálgatok fel alá, szórakozottan meg-megpöccintve egy követ a falban. - Ugyanakkor azt mondom, higgye el nekem, ha létezik valaki, aki képes kontrollálni Niklaus cselekedeteit és dühét, akkor az a valaki én magam vagyok. Alátámasztja szavaimat az a tény, hogy még mind a boszorkányok, mind a vérfarkasok élnek. Ha az öcsémen múlt volna, már egy holtakkal telezsúfolt városban tenné a fejére a koronát - fordulok szembe Vincenttel. - Fel nem foghatom, Mr. Griffith, miért ily elutasító az általam felajánlott koalíció puszta lehetőségével szemben is. Kétlem, hogy Marcel Gerard uralma alatt jobb lett volna a helyzetük. Képes összeszámolni, hány boszorkány halt meg amiatt, mert épp olyan helyen mert mágiához nyúlni, ami Marcellus meglehetősen önkényes jogkörét sértette? - teszem fel a költői kérdést. - Mindazonáltal tekintettel bizonyos múltban történt eseményekre némileg megértem, ha nem hisz a szavamnak. Épp ezért ajánlom fel, hogy írásban is fektessük le az egyezményünket, ezáltal is biztosítva, hogy egyik faj se élvezzen több jogot, mint a másik kettő. Ha fél a gyülekezet tagjainak reakciójától, akkor azt kell mondanom, nyilván nem áll könnyű út egyikünk előtt sem. Renitensekre mindig, és mindenhol számítani lehet, kevésbé puskaporos körülmények között is. De ha a többség látja, hogy a vezetők képesek a békés egymás mellett élésre, akkor előbb-utóbb ők maguk is belátják, hogy mennyivel jobb a béke, már csak abból a szempontból is, hogy nem kell saját, vagy épp családjuk biztonságáért aggódniuk - vágom zsebre kezeimet és tartok némi szünetet. - De mert megértem az összes aggodalmát, felajánlok még valamit. Terjessze a javaslatomat a kovenek elé, Mr. Griffith. Hagy mondják ki az emberei a végső szót. Lássuk, csakugyan vágynak-e a békére, vagy épp hosszú időn át tartó háború árán akarnak érvényesülni. Mert ha igen, akkor azt kell mondjam, ők sem jobbak a vámpíroknál - engedek meg egy halvány mosolyt magamnak. - Gondoljon rólam bármit is, egyet tudnia kell: ezer éven át mindig megtartottam az adott szavam, és most sem lesz másképpen. Ha ígéretet teszek arra, hogy mind a boszorkányok, mind a farkasok a vámpírokéval egyenlő jogot mondhatnak majd magukénak, akkor tenni is fogok róla, hogy ez így is történjen. Niklaust illetően pedig higgye el, képes leszek kezelni a reakcióját - vonom meg a vállamat, és széttárom a kezeimet. - Nos, Mr. Griffith, nem hinném, hogy több szót tudok hozzáfűzni a már elmondottakhoz. Dolgozhat a népéért békés körülmények között, vagy épp állandó partizánháborút vívva is. A választás kizárólag önön múlik.
Tudtam nagyon jól, hogy a békére kell törekednem, ahogy Davina és a többi természetfeletti lény is akarta, de hogyan bízhatnék meg abban a férfiban, akinek a bátyja orvul ellopta a testem, és az életem feletti irányítást, ráadásul olyan hosszú a bűnlajstromuk, hogy az életem is kevés lenne, hogy elsorolják. Nem ítélkezhetnék, de a módszereik eddig is hagytak kivetnivalót maguk után, honnan kellene tudnom, hogy ez a hirtelen jött béke iránti vágy nem hozza magával azt a rengeteg hullát, amit el akar kerülni? Bíznom kellene az adott szavában? És mégis hogyan tegyem? Ott az a bizonyos előnye, a halhatatlanság, én pedig nem szívesen nyúlok a mágiámhoz, ha nem muszáj. Itt viszont meg kellett védenem magam, de most egy pillanatra elgondolkodtam. Talán, ha megbizonyosodnék arról, hogy minden szava igaz… De ahhoz le kell bontanom a falat, amit magam köré húztam mágiával, amit nem tud áttörni, hacsak én nem akarom. – És mi van azokkal a boszorkányokkal, akik az önök kezei által haltak meg közvetlen az ideérkezésük után? – Hogy provokáltam-e? Határozottan igen. Nyilván a boszorkányok sem szentek, de azt biztosan állíthatom, hogy mióta itt éltek, rengeteg halál történt. – Vagy azokkal a farkasokkal, akik a másik bátyja keze által haltak meg? Ha Klaust olyan jól tudja kontrollálni, akkor az engem megszálló Finnt miért nem sikerült, hm? – provokáltam tovább a férfit, mert tudnom kellett azt, hogy meddig terjedt a türelme. Ha ennyitől elveszti a fejét, akkor igazam van, ha pedig nem, nos, akkor nagyon jól tudja kontrollálni magát. A bizalmam nem alakulhatott ki két perc alatt, vagy azoktól a hangzatos szavaktól, amelyekkel az oldalára akart állítani. – Azért vagyok elutasító, mert ez a koalíció a megérzéseim szerint egy nagy hazugság. Vagy talán egy hadjárat Marcel ellen? Hm… Nem tudom eldönteni, miért is rám esett a választása. Vajon azért, mert úgy gondolta, könnyen megnyerhet? Vagy azért, mert nem kedvelem Marcelt? Nem hiszem, hogy valaha megbocsájtanák azt, amit a boszorkányokkal tett, de minden bizonnyal, ha harcra kerül a sor, ugyanúgy a várost fogja védeni, hiszen itt született, de a maga családja csak ide vándorolt… Nem értem, honnan ez a nagy hév a béke érdekében, talán veszély fenyegeti a családját? – fejtegettem az okokat egy kissé talán még mindig provokáló hangnemben. Tudtam, hogy Klaust sokkal könnyebb kihozni a sodrából, mint Elijah-t. Legalábbis Cami elmondásai szerint Klaus a hirtelenharagú, Elijah pedig a hidegvérű. De vajon igaza van, vagy csak egy látszat az egész férfi? Nem mondhattam neki sem igent, sem pedig nemet. Nem tudtam meddig képes elmenni, habár nem féltem tőle. Talán kellene, hiszen képes lenne megölni, ha akarna, de ahhoz nekem is lenne egy-két szavam, vagy igézetem. – Nem vagyok vezető, csak egy boszorkány. Mégis mit tesz velem, ha egyáltalán fel sem hozom a koveneknek, hm? Megöl? Megkínoz, vagy megszállja a testem, hogy a nevemben beszéljen? – sétáltam közelebb felé, majd megálltam pontosan ott, ahol a láthatatlan fal volt eddig. Már rég nem gátolta semmi őt, én pedig megfeszült izmokkal vártam azt, mikor pattan el nála a cérna. Mindenesetre megjegyeztem minden szavát, amivel majd egyenesen Davinához megyek. Nem fogom meggyőzni a régenst semmiről, csak elmondom neki, hogy mit tervez Elijah. – Ismerem a maga ígéreteit. Előszeretettel keresi a kiskapukat, és azt, hogyan forgassa a szavait úgy, hogy győztesen kerüljön ki az ígéreteiből – ráztam meg a fejem egy gúnyos félmosollyal az arcomon. – Én nem csak a népemért küzdök Mr. Mikaelson, ha nem tűnt volna fel. A városért küzdök, ahogy a népem is teszi, védi a betolakodóktól a várost, ami egykor rég még a mienk volt! – léptem még egyet felé. Balom lazán a farmerom zsebébe dugtam, de jobbom ökölbe szorult. Én nem csak a népemért akarok küzdeni, hanem a városért, ami az én otthonom is.
Látom megvillanni szemeiben... igazán nem is tudom, hogy mit. Gyűlöletet? Utálatot? Kételkedést? Talán mindegyiket összesen. Talán annyiféle érzés kavarog benne családunk minden tagjával egyetemben, hogy ha Isten ujja mutatna le az égből, hozzátéve, hogy bízzon bennem, talán az sem lenne számára elég. Az egyetlen, amit nem látok rajta az az, hogy sikerült volna meggyőznöm. Sőt támad, fejemre olvasva minden bűnt, amit ebben a városban bárki valaha is elkövetett a fajtája ellen. - Kérem, Mr. Griffith - ráncolom össze a szemöldökömet. - Kérem mondja, hogy nem kívánja értékes időmet rabolni azzal, hogy akár évekre szóló felsorolásába kezd az áldozatoknak? Félre ne értsen, nem vitatom a veszteségük nagyságát. Csupán felemlíteném, hogy nem önök az egyetlen vesztesei a városban dúló háborúnak - veszek mély levegőt, bár messze állok attól, hogy az indulat elöntse a fejemet. Egyszerűen csak bosszant a szubjektivitása, mintha csupán a boszorkányok lennének szenvedői a mostani állapotoknak, és nem vesztett volna már minden faj annyit, hogy nem tudni, ezen veszteséges fájdalma kiveszik, vagy elcsitul-e bennünk. - Igen, haltak már meg farkasok, boszorkányok, és vámpírok is szép számmal a városban. Hol egyik, hol másik faj volt okozója a többi halálának. És sajnos azt kell mondanom, hogy bármit is tart rólunk Ősiekről, én sem vagyok képes egyszerre több helyen szerét ejteni a jelenlétemnek. Amit Niklaus öcsém ki is használ néha, hogy az ő nem éppen fájdalom- és vérmentes módszereivel igyekezzen biztosítani a hatalmát. Csak reménykedni tudok benne, hogy nem rója fel bűnömül azt, hogy nem vagyok a nap 24 órájában az öcsém sarkában. Bár, ahogy most önre nézek azt kell mondjam, csodálkoznék, ha ezen irányú reményeim valóra válnának. A roppant sajnálatos eseményeket pedig, ami Ön és legidősebb fivérem között zajlott nem a közeli családom tagjai generálták. Egészen pontosan, nem olyan családtagjaim, akik fontosak lennének számomra. Finn mindig is szolgalelkűen meghajolt anyám bármily akarata előtt, és higgye el Mr. Griffith, az ő kettősük ellen a kovenek összes mágiája sem lenne elég. Mindazonáltal megnyugodva értesültem róla, hogy Ön tett már róla, hogy ez az incidens soha többé ne ismétlődhessen meg - teszem hozzá, a barna szempárt fürkészve. - Már elmondtam Önnek, Mr. Griffith, hogy nincs hátsó szándékom ezzel a koalícióval. Sem háború Marcel ellen, sem a helyzetben lévő lehetőségek kiaknázása. Baráti jobbot nyújtva jöttem el idáig. És azért Önnek ajánlom fel ezt a státuszt, mert noha nagyra tartom az ifjú Davina Claire tehetségét, az ifjonti hevesség nem mindig jó tanácsadó. Ön érett férfi, Mr. Griffith, és olyan karizmatikus egyéniség, akire úgy hiszem, hallgatnak majd az emberei. És válaszolva a kérdésére, miért támadt fel bennem a hirtelen, és Ön számára meglehetősen gyanús békevágy: mert ennek a háborúnak mind vesztesei vagyunk. Annyit vesztettünk máris, hogy Isten tudja, mikor heveri ki a város, pedig még nem vagyunk a végén. Most nincs más hátra, mint hogy próbáljuk megmenteni, ami még menthető, az embereket a városokban, a sajátjainkat és idegeneket egyaránt, fajra való tekintet nélkül. Ha sikerül, mérhetetlenül több ember marad életben, és megmenekül a vérfarkasok, boszorkányok és vámpírok maradéka. Ha nem, akkor tovább tart a pusztulás, és New Orleansból előbb vagy utóbb nem marad más, csak egy holtakkal telezsúfolt temető - emelem pillantásom önkéntelenül is a kripta vége felé, ahol felsejlenek a magasabb házak tetejei, és mintha hallanám a jazz véget nem érő lüktetését, mintha magának a városnak a szíve dobogna az idő ette köveken. - Nem szándékozom kiskapukat keresni Mr. Griffith, ahogyan más kibúvót sem a kötelességeim rám eső része alól. A szándékom, és minden szavamat, amit most Önnek elmondtam tiszta, és mentes a hátsó gondolatoktól. Azt ajánlottam Önnek, amit hallott, sem többet, sem kevesebbet. És még valamit Mr. Griffith: tudom, hogy régóta itt élnek, és sajátjukénak tekintik a város minden szegletét. De New Orleanst az én családom húzta ki, és építette fel a sártengerből és mocsárból, így hát remélem megérti, hogy számunkra legalább ugyanolyan fontossággal bír ez a város - mosolygom el magam. - Nos, Mr. Griffith, nem tudok többet mondani immár annál, mint amit eddig elmondtam. Lehetőséget ajánlok arra, hogy véget vessünk a vérengzésnek New Orleans utcáin. Amennyiben nemet mond nekem, nem szándékozom bosszút állni, ahogy lemészárolni sem Önt. Csupán azt hiszem, mélyen csalódott lennék. De a döntést, mint mondtam, meghagyom Önnek. Ha időt szeretne kérni rá, amíg kimondja a döntő szót, megadom. Kérem, fontolja meg alaposan, mit nyerhetünk, vagy veszíthetünk mindannyian.
Hasonló helyen jártam nem régen. Hasonló hely mint a romkert, de ez még is másabb. Sokkalta csöndesebb, ez egy tökéletes hely arra, ha valaki beszélni szeretne a másikkal. A névtelen levél ami nekem lett címezve azt kérte, hogy ide jöjjek. Nem vagyok az a típus, aki az ilyentől a nadrágjába csinál. Megvallva, egy aprócskát elszomorodtam, amikor megláttam a kézírást. Minden bizonnyal női kéznek köszönheti az iromány magát, mintsem egy férfi kezének. Bíztam abban, hogy Nik volt a levél feladója, de sajnos nem. Viszont, továbbra sem érdemes elkeseredni. A levél fontosnak bizonyult, így miért is ne? Farmerdzsekimet megigazítottam magamon, kissé jobban összegomboltam. Kellemetlen és nem utolsó sorban idegesítő érzés volt a hideg levegőt éreznem. Vámpírként akár egy szál alsóban is élvezhettem volna a mínusz fokokat, de persze ez jócskán túlzás. A lényeg, hogy meg van a boszorkány létnek a maga hátránya. Mondjuk bármitől meghalhatok, akárcsak egy ember. Ez rám nézve eléggé veszélyes, de pánikra semmi ok. Visszaszerzem a vámpírlétemet, amikor eljő annak az ideje. Isten ne adja, akár még a boszorkány adottságaimat is megtartom mellé. Na, akkor ki merne ellenem jönni? Komoly terveket forraltam az én kis üstömben, amelyek jócskán ördögi tervek. Azonban csak akkor alkalmazhatom a mérget, ha előkerül az én kedves családom. S nyomuk... merre fele van? Hayleyt felfedeztem, és nem utolsó sorban a kétszínű bátyámat is, de a többi, mintha meghaltak volna. Bár úgy lenne. Farmerdzsekim zsebeibe csúsztattam a tenyereimet, és mikor a hideg levegőt kifújtam számból, teljességgel látszott, annyira pusztulatos idő van. Nem beszélve arról a ködről, ami körbebástyázza ezt az egész területet. Nem ijesztett meg, bár egy kávézó vagy egy mozi lehet jobban tetszett volna. Na jó, nem. Imádom ezt a helyet! Hajnali órákat írhatunk. Egy fikarcnyit sem aludtam, és könnyen lehet, hogy ez tökéletesen kiült az arcomra. Persze, ez a tökéletes küllememen nem ront semmit, hiszen én így is perfekt vagyok. Leszámítva, hogy álló helyzetemben is képes lennék álomra hajtani a fejem. Na igen... ősiként nem is emlékszem, hogy aludtam volna bármikor is. Érdekes. Pontosan időre tértem be, talán negyed órával előbb is érkeztem. Épp úgy, mintha egy randira készülődtem volna. Nyilván nem mindegy, hogy kivel is lesz ez a szívélyes beszélgetés. Újra tüdőm járataiba szippantottam a levegőt, és egyet fordulok lassan, hogy ránézhessek az előttem lévő kriptának a táblájára. Sok-sok névvel gazdagodott az a tábla. Hát igen, régen sem komálták a boszikat.
Rengeteg új ötletem támadt. Az újonnan szinte állandóan bennem uralkodó, eddigitől másfajta feszültség nem is volt olyan rossz, mint azt eleinte hittem... teljesen abban a hitben voltam, hogy véget ért az életem egy jelentős fejezete, sőt, ezzel együtt maga az életem is, de jelenleg láttam a fényt az alagút végén. Rájöttem, hogy félig-meddig tagadásban voltam: igyekeztem nem figyelembe venni az állapotom negatív következményeit, sokkal inkább a pozitívumokra figyeltem. Voltak mélypontjaim is, de a mai nap nem ilyen volt. A mai nap a cselekvésé volt és azé, hogy újra visszalendüljek a megszokott kerékvágásba, amit némi változatossággal terveztem megfűszerezni. Új értelmet nyert számomra a régi mondás is, miszerint kétségbeesett idők kétségbeesett döntéseket követelnek. A legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy egyszer én leszek az, aki találkozót két egy Mikelson-tól. Pedig megtettem. És jobban vártam, mint bármi mást az utóbbi időben. Nem voltam biztos abban, hogy a férfi elfogadja a névtelen invitálásomat és megjelenik, de bizakodtam. A boszorkányok régi, több száz éves kriptája nem volt éppen bizalomgerjesztő hely, viszont tökéletesen megfelelt a célomnak: a vámpírok nem szoktak erre járkálni, kirázza őket a hideg a levegőben keringő mágiától. Nekem sem az volt a kedvenc foglalkozásom, hogy itt járőrözzek és szintén libabőrös lettem, amikor megcsapott az ősi varázslatok maradványainak szele, ám jelenleg nem tudtam, hol lelhetnék ennél biztonságosabb falakra. Innen semmi sem fog kijutni, csakis akkor, ha én vagy a meghívott játszópartnerem elkezdünk fecsegni. Én pedig nem voltam az a fajta, aki ennyire gondatlan lenne. Még hajnal volt, a napsugarak éppenhogy látszani kezdtek, aminek köszönhetően a terület a kelleténél is baljósabbnak tűnt. A szívbajosságból már kinőttem egy ideje és a melegebb öltözetem arról is gondoskodott, hogy ne fagyjak halálra. A fáklyák égtek, mire odaértem, ebből tudtam, hogy a férfi előbb érkezett, mint én. Mosolyra húzódtak az ajkaim. Itt van és lelkes is. Reméltem, hogy ez a hozzáállása percek múlva sem fog változni. - Azt hittem, én leszek az, akinek várakoznia kell. - Léptem be a helyiségbe. Ismertem mindkét bátyját, de vele eddig nem találkoztam. Végignézve rajta le sem tagadhatta volna a családját. Hasonlítottak, a vonásaik mindenképpen. - Helló, Kol. - Léptem hozzá közelebb. - A nevem Faye Charpentier. - Megelőztem a valószínűsíthető első kérdését, miszerint ki is vagyok én. - Mivel nem olyan régen letté ismét részese a város életének, nem biztos, hogy tudod, ki vagyok. És remélem nem baj, hogy rögtön le is tegeztelek, de nehéz lenne a hivatalos formánál maradni, még akkor is, ha tudom, hogy a csinos kis arcod valójában hány száz éves. - Az ajkaim felfelé görbültek és érdekes módon nem voltam rosszul attól, hogy egy légtérben tartózkodtam vele. Csak egy kicsit volt rám hatással, hogy honnan származik.
New Orleansban mindig is többen voltak a boszorkányok a kelleténél. Próbáltak összefogni és elnyomni a szemétdomb királyát, Marcelt, csakhogy ő túl sokat eltanult attól, aki kimentette a talpnyaló életmódból. Ugyanolyan zsarnokságot vezetett be, amit az én ostoba bátyám is megtett volna a helyében; pokollá tette a boszorkányok életét itt. Persze, nem viselem a szívemen az itteni boszorkányok életét, pont úgy, ahogy senki életét sem. Megvallva nem volt szerencsém látni kezdetben ezt a város akkor, mikor a testvéreim újra vissztértek Mystic Falls után. Úgy érzem, hogy nem maradtam le semmiről, és nem veszítettem vele semmit. Talán nevezhetem úgy, hogy aránylag idillebb helyzetbe tértem vissza, de nem akarom magamat elszólni, ugyanis körülbelül két hónapja annak, hogy itt vagyok. Húzós időszakom talán az volt, amikor beálltam Finn mellé a csicskát játszani. Az óta viszont itt vagyok én, és végre megkaptam azon esélyt, hogy végre beváltsam azt, amin már évszázadok óta fáradhatatlanul dolgozom. Csak szeretném tudtára hozni a szitut azon személyeknek, akik nagyon rosszul döntöttek a mellett, hogy engem tönkre akartak tenni. Még röhögni is fájdalmas rajtuk. Mindennek ellenére most jócskán lekötött a környezet. Jártam már itt, mikor még ősi voltam. Megvallva nem a kedvenceim közé tartozott a hely, tekintve, hogy ez mennyire boszorkányoknak való helyszín. Akkor még csak egy ősi voltam, aki mindent megtett puszta kémiával, hogy hasonló legyen a tehetsége egy boszorkányéhoz. Ám mielőtt minden kis gonoszka tervemet bevasaltam volna a korcs testvéremen, nos, Marcel jóvoltából újra visszazökkentettek a fekvőhelyemre. Egy szóval, minden semmissé lett amin dolgoztam, így aztán jócskán lehet okom arra, hogy letépjem a fejét mind a kettőnek. A kriptán található tábla felületét jobban letörölgettem, hogy kellően látszódjanak az ott felírt nevek. Tenyeremen a vastagon állott por megmaradt, de könnyedén porolom le ahogy a ruhámba törölgetem bele. Tipikus tisztítási módszer. A kosz nélkül jóval több név sorakozott fel. Még ránézni is ijesztő; és ez csak egy darab kripta. A többiben is pontosan ennyi létszám lehet, tekintve, hogy még holtan is mennyire érezni, hogy nagyon is van erejük. Nem csoda, hogy eltették őket láb alól. Túlságosan is rettegtek, hogy ezek egyszer felkeltek volna ellenük. Nos, ezek az ostobák megérdemelték volna minden bizonnyal. Ha rajtam múlna és annyi boszorkányt összeszednék, megérne egy kisebb lázadás itt a városban. Nem megvalósíthatatlan. Éreztem egy idő után, hogy már nem vagyok egyedül. De nem fordultam el a kripta elől, még mindig csak azt vizsgáltam tekintetemmel. A hátam mögül végül is megszólal egy kellemesen csengő női hang. Megvallva ilyen hosszas csend után üdítő volt hallanom a hangját valakinek. - Most az egyszer nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy elkéssek, Kedves.- Válaszoltam végül, majdan egy lassú mozdulattal felé fordultam, hogy szemügyre vehessem. Fiatal nő, egészen szemrevaló. Bár amint megláttam és közelebb került hozzám, valami mást is megéreztem rajt. - Valóban nem rég óta vagyok itt ebben a szégyenletes városban. - Felelem, miközben a tekintetemre kiül a szokványos mosolyom, mely inkább volt ördögi mintsem szelíd. - Nyugodtan tegezz. Az még a jobbik eset, mintsem az, amit meggondolatlanul tennél. - Feleltem biztatóan, bár nem akartam már most bemutatkozni, hogy milyen vagyok valójából. - Mindenesetre elég bátor vagy, hogy minden védelem nélkül idehívsz egy labilis ősit. Talán ez az egyik, amiért most még inkább magadra vontad a figyelmemet. Nem utolsó sorban az, hogy várandós vagy. A helyedben jobban megfontolnék dolgokat. - Tekintetem újra visszasiklik a nő alakjára, majdan nemes egyszerűséggel lépek egyet valamerre, csak úgy mozgás gyanánt. Hayley az utóbbi napokban úgy védte a kölyköt, mint egy anyaoroszlán. Ott volt védtelenül, várva, hogy könnyedén kioltsam a kis életét. De azzal nem lenne meg az én való örömöm, így csak szórakoztam vele. Az jobban kielégített. - Nos, minek köszönhetem, hogy ide hívtál? Rettentő mód érdekelne. - Érintettem öklömet ajkaimhoz, miközben szemeimet jobban összeszűkítettem. Nagyon ajánlom, hogy nem dísznek hívott ide.
Ha valamit, azt el lehetett mondani a Mikaelson-okról, hogy a stílusok nagyjából rendben volt. Biztos volt valami ezer évvel ezelőtt a levegőben, ami mára már kipusztult belőle. Ugyanakkor nem igazán arról voltam híres, hogy szeretném keresni a társaságukat, mert hát, mindentől függetlenül, semmi közös nem volt bennünk. Sőt, hajlamos voltam felidegesíteni magam a társaságukban, a feszült idegállapotra pedig most egyáltalán nem volt szükségem. Mintha olyan nagyon könnyű lenne nyugodtnak maradni annak tudatában, hogy a vámpírok legszívesebben átharapnák az összes vérfarkas nyakát azért, nehogy veszélyben forogjon a hatalmuk és a befolyásuk. Ám jelenleg nem kellett tartanom attól, hogy seb nyílik a bőrömön: legalábbis bíztam benne, hogy boszorkány létére Kol Mikaelson nem szeretne elkezdeni harapdálni. - És bepótoltad már, amiről lemaradtál? Ha nem, majd adhatok gyorstalpalót, értelmetlen lenne elkezdenem úgy beszélnem, hogy nem vagy képben. - Megvontam a vállamat. A fejemet tettem volna rá, hogy tökéletesen tisztában van a fennálló helyzettel és kíváncsi is, máskülönben nem lenne itt. Ha én kapnék egy levelet egy totál ismeretlen akárkitől és az érdeklődés apró szikrája sem mozdulna meg bennem, az agyamban is egyből a szemetesbe menne a kérdése. - Nektek boszorkányoknak a véretekben van az okoskodás. - Sóhajtottam egyet, a kezeim pedig egy pillanatra automatikusan a hasamra csúsztak. Nem mintha nem emlékeztem volna magamtól is arra, hogy nem vagyok egyedül. - Idegesítő, hogy egyre többen tudják annak ellenére, hogy még nem is látszik rajtam. - Kitártam a karjaimat. Elméletben volt pár hetem addig, amíg tényleg látszata lesz a dolognak és elvileg jó géneket is örököltem... ennyit köszönhettem az anyámnak, ha a génállománya segít abban, hogy megmaradjak a normálishoz közeli formámban a terhesség alatt is, lehet, hogy elgondolkozok azon, hogy megbocsájtsak neki néhány dolgot. - Ami azt illeti, az állapotomnak is köze van ahhoz, hogy ide hívtalak, de erről majd később. - Kötöttem ki. - Először is: az emberek arról susmognak, hogy mostanában nem igazán vagy odáig a családodért. Hogy őszinte legyek, csalódott lennék, ha kiderülne, hogy ez csak egy légből kapott pletyka. - Akkor annyi lenne a kis tervemnek és mehetnék haza azon gondolkozni, hogyan törjek borsot az állítólagos uralkodó család orra alá... és igazából, nagyon nincs kedvem újra kezdeni az egész tervezgetést.
Bestiális tekintettel mértem fel őt újra, miközben megállok pontosan vele szemben. Nem különösebben nyerték el a tetszésemet a szavai, főleg nem a hangneme. Nagyjából volt szerencsém a környékkel újra összemelegednem, bár úgy nagyjából tökéletesen figyelmen kívül hagytam a kutyaszagú vérfarkasok és a mai szánalmat keltő boszorkányokat. - Nos, a figyelmeztetést nem poénból szántam. - Vonom fel a szemöldökeimet meglepődve. Nem igazán tűröm, amikor valaki megjegyzést tesz rám. - Kvázi jobb lenne, ha egy minimálisat is, de tapintatosabb lennél. Jelenleg semmi okom sincs arra, hogy életben hagyjalak téged és a kölyköt. - S bár szórakozott tekintetem megmaradt, még is magában hordozta a fenevadat. Örülhet annak, hogy egyáltalán szót váltok vele. Egy pillanatra a vérnyomásom felszökött attól a bizonyos 'okoskodás' kifejezésétől. - Idegesítő? Akkor minek tartogatod? - Kissé morbid, de nem értem, mi a fenének kell egy kölyökkel kínlódni. Én nem is értem. Az összes vérfarkas felcsináltatja magát? Csendben hallgatom végig mindazt, amit mond. Jelezvén, hogy nem csak testben, de lélekben is jelen vagyok, néhányszor bólintok. - Ha pót apuci kell, akkor sajnálatoson módon vissza kell, hogy utasítsam. - Mosolyodom el újra, egy cseppet sem takargatva fogaim fehérjét. Pontosan jól értettem mindazt amit mondott, pusztán csak színészkedem, hogy félreértem. Rendkívül szeretek mások idegzetével játszadozni. Bármit is mondana, még ha akarnám sem fogom hagyni szóhoz jutni, ezért már azonnal elkezdem a mondanivalóm; - Tudni illik, az 'okoskodás' végett van az, aminek segítségével a pokolba fogom taszítani az én egyetlen egy korcs testvéremet. Nem jut más róla eszembe, csak egy csoffadt kutya. Nem elég, hogy anyánk ribanckodásából fogant, de még hibrid is?! - Nevetem el magamat, bár abban a nevetésben inkább volt irónia mintsem jóleső derülés. Tisztában vagyok azzal, hogy a vérfarkasok Klaus és barátai ellene mennek. A vak is látja. A vérfarkasok úgy élnek, mint az ősemberek. Már azt is feltételezem, hogy elkezdtek barlangrajzot gyakorolni valamelyik mocsár bugyrában. Ezt nevezik csőcseléknek. - ...És való igaz, hogy egy kicsit sem repdesek a famíliám után. Elkövettek néhány olyan hibát, amelyek nekem abszolút nem kedveztek. De azt tudnod kell, hogy nem fogom egy pillanatig sem a ti érdekeiteket figyelemmel követni. - Már tisztán láttam mindent. Nem volt nehéz rájönnöm, hogy mit akar tőlem ez a nő. Minden bizonnyal azzal lehet kapcsolatos, hogy esetlegesen segíthetnék abban, hogy végezzek olyan tényezőkkel, ami számukra sem a legjobb. - Nem vagyok ostoba, Faye. Tudom, hogy a bátyáim és gyapotszedő Marcel a bőrötöket használják lábtörlőnek. Tudom, tudom. Én segíthetek, ha abból nekem is van haszon, mintsem hátrány. Csak egy igen erős érv, hogy segítsek. - Mutatok körözve rá és a hasára, majdan nemes egyszerűséggel helyet foglalok az egyik kripta előtti márványból készült ülőhelyen. Úgy vélem, hogy hosszas beszélgetéssé fog ez alakulni. Jobbik esetben. A jó hír az, hogy segíteni fogok neki. De még is, vágjam rá ezt azonnal? A francokat! Én különben is szeretem magamat kéretni.
- Nem vagyok az a típus, akit érdekelnek a figyelmeztetések. - Közöltem vele felvont szemöldökökkel, de egy enyhe mosoly kíséretében. Nem féltem tőle, pedig lehet, hogy kellett volna: egy Mikaelson, aki ősi vámpírból boszorkánnyá avanzsált, nem lehet piskóta. Mégsem tartottam tőle, mert semmit sem tettem ellene. És egészen addig nem is terveztem rosszabb kapcsolatot kialakítani vele, míg ő sem ártott nekem. Ennyire egyszerű volt a képlet, érvénybe lépett a jó öreg "az ellenségem ellensége a barátom" mondás és még arra is hajlandó voltam, hogy teljesen tiszta lappal, minimális előítélet kíséretében tárgyalni jönni a férfival. - Pont annyira nincs okod életben hagyni, mint megölni. Ne legyél neveletlen! - Felemelt mutatóujjammal óvatosságra intettem, bár a gesztusomban nem sok komolyság volt. A Mikaelson-oknál minden bizonnyal a családba való felvételi követelmény volt a felesleges fenyegetőzés és a megalománia. Csoda, hogy mindenki utálta őket? - Megvannak rá az okaim, de nem hinném, hogy kíváncsi lennél rájuk. Hacsak mégsem döntesz úgy, hogy szeretnél pótapuci lenni. - Őszintén, én is sokszor elgondolkoztam azon, miért nem az volt az első lépésem, hogy felkeressek egy orvost, aki pikk-pakk elintézi a bennem növekvő... problémát? Nem hittem abban, hogy jó anya leszek és fogalmam sem volt mit fogok csinálni, de ez a gyerek az enyém volt és ha agyon kell tapostatnom magam azért, hogy megvédjem, akkor azt fogom tenni. Már arra is gondoltam, hogy csak simán dacos vagyok és jobb akarok lenni a saját anyámnál, sőt, azt az oldalt is próbáltam nézni, amiben elméletileg lesz egy örököse a harcomnak és a falkámnak, de ezek nem voltak elegek ahhoz, hogy megtartsam. Egyszerűen... azt hiszem, hogy kötődni kezdtem a bennem lévő élethez. - Mintha elfojtott agressziót éreznék a levegőben. - Állapítottam meg lehuppanva az egyik kőoszlopra, közben elkezdtem lóbálni a lábaimat. A férfin tartottam a tekintetemet, figyeltem a rezdüléseit és feltett szándékomban állt elterelni a gondolataimat arról, hogy milyen éhes vagyok. - Nem hibáztatlak. Tényleg nem. Olyan testvérek mellett, mint a tieid, tuti megtéptem volna saját magam. - Egyáltalán ki lehet bírni mellettük ép ésszel? Kétlem. Aki ki akar szabadulni a köreikből, annak nincs más módja, mint a megölésükre készülni, Kol ezt szépen példázta. - Tudod, én nagyon-nagyon nem utálom a bátyádat. A hibrid egy másik lapra tartozik, tőle is hányingerem van, de a tenyérbemászó Elijah... egyszer ki fog hozni a sodromból. - Sóhajtottam egyet. Ügyet sem vetettem arra, hogy szerinte a vámpírok lábtörlőnek használnak minket... addig volt jó, amíg nem voltak tisztában azzal, hogy mire lehet számítani tőlünk. A meglepetés ereje mindig a legnagyobb fegyver egy háborúban. - És mivel te sem egyezel vele, úgy gondoltam, egy próbát megér és megkereslek. Elég jó módja lenne a bosszantásának, hogyha aláásnád a farkasokkal kapcsolatos terveit. Személy szerint nekem a helyedben maga ennek a tudata is elég lenne, de hallgatlak, ha van valami kérésed, ne tartsd magadban. Imádok alkudozni. - Kacsintottam rá. A többit majd akkor fogom mondani, ha látom benne a hajlandóságot, első körben nem leszek olyan ostoba, hogy mindent kiteregessek, aztán majd pislogjak magamon körbe-körbe, ha úgy dönt, beköp a családjának.
- Nekem nem kell ok arra, ha valakit meg szeretnék ölni. - Arra viszont már előbb kell ok, ha valakit életben akarok hagyni. Egyszerű elv, mely alapján voltaképpen a problémák gyakorta megoldódnak a maguk rendje szerint. Ez nem fenyegetés, ugyan. A fenyegetés nem az én szokásom, és egyáltalán nem is a szavak embere vagyok, sokkal inkább a tetteké. - Kicsit leszállhatnál az égből, Angyalkám. - Mutatok fel az égre egy hanyag mozdulattal, majd pedig ő rá amolyan zuhanás mozdulatot imitálva. Hogy jó kedvemben voltam -e? Nos, még mindig nem egészen. Soha sem tűrtem vigyorogva a gyönyörtől, ha valaki nincs tisztában a maga képességeivel. Legszívesebben a kezeit tördeltem volna el, de e helyett valami sokkal jobb futott végig az agyamon. Ejj... ez a ravasz róka! Arcom vonásai hirtelen valami sejtelmesre húzódtak, majdan felállok a kis ülőhelyemről, és karjaimat hátracsapva, nos, megindulok egy lassú sétával a nő körül. Épp úgy, mint mikor a bestia kinézi magának a vadat éhes szájjal. - Elijah, nos...- tanakodva helyezem mutatóujjamat ajkaim elé, és gondolkodva nézek rá mint aki majd megszakad, de aztán elröhögve magam újra tovább lépek hátratett karokkal. - Téged kihozni a sodrodból? Ajaj, csak nem félnie kéne tőled? - Vonom fel a szemöldökeimet egy mosoly keretébe foglalva, épp úgy, mintha egy viccre reagáltam volna. Életemben nem hallottam még embert, aki az ősöket próbálja felülbírálni. Sőt, mi több, még Elijahnak kellene térdepelnie ennek a nőnek, hogy vétkezett. Atya isten... Elijah lement volna szánalmas talpnyalóba? Már én kezdem magamat kellemetlenül érezni. Szörnyű ezt egy női vérfarkastól hallani. - Ettől eltekintve való igaz, hogy Elijah mostanában átment kis idegesítő görcsbe, de, hogy a vérfarkasokkal nekiáll kínlódni... jobb dolga nem akadt? - Nem tagadom, de világ életemben lenéztem ezeket. Jelenleg a legnagyobb undor amit érzek, az csak is a bátyám iránt halmozódott fel. Most kivételesen nem Nikről pampogok, hanem arról a másikról. - Komolyan. Elijah és a vérfarkasok? Elmenne egy gagyi könyv címnek is... - A kisöcs csalódott a bátyjában. - Azt hittem, hogy Elijah jóval tökösebb. Egy világ dőlt most bennem össze. - Ha mondott is valamit a nő, magamhoz mérten tökéletesen figyelmen kívül hagytam. Jelenleg most feldolgozom a hallottakat kellően. Megélni ezt szőrös fejjel. Még, ha csak boszorkányokkal lenne ez a cirkusz... Szükségbe vettem önkényesen vagy két percet mire egyáltalán elfogadtam, hogy a bátyám jó dolgában már azt sem tudja, hogy mit csináljon. Azt hittem, hogy a szemétdomb királyának a dolga, hogy a vérfarkasokat piszkálja. Óvodások. Végül megállva a nőre tekintek, és zavartan néhány ujjammal a hajamba túrok, mostanra már reálisan tanakodva a dolgokon. Ez kissé megzavarta az én szegény lelkivilágomat. - Azt hozzáteszem, hogy jelenleg semmit sem követelek. Ingyenes nem vagyok, de hidd el, hogy később megtalálom a módját, hogy leródd a fizetséget. - Közlöm vele szinte azonnal, nehogy a végén még majd azt higgye, hogy annyival letudom, hogy ő nagysága szóba állt egyáltalán velem. Nem. Én tisztában vagyok a ranglétrával, nem úgy, mint az ostoba bátyám na meg ez a nő. Jelenleg én sem vagyok különb, jelenleg is egy vérfarkassal kötök egyességet, de ez nekem csak jó. Elijah jó mélyre eltrágyázta magát, most pedig nekem köszönhetően nyakig benne lesz a szarban tátott szájjal. De, a fő célpontomat még nem felejtettem el. Elijah csak egy kis gyermekded akadály. - Más óhaj? - Tekintek rá a hasára, ami lapos volt ugyan még mint egy deszka, de boszorkánynál jobb orvos nem létezik.
- Ti Mikaelson-ok nagyon gonoszak vagytok. – Kislányosan szűkültek össze a szemeim. Az ijedtséget az ajtón kívül hagytam, tisztában voltam azzal, kitől kértem találkozót. A városi legendák nem csak a bátyjairól, hanem Kol-ról is szóltak és egyik sem úgy festette le, mint egy kiscicát simogató, édes lelket, sokkal inkább, mint egy kegyetlen, ravasz, trükkmester címmel kitüntetett rókát. Legalább nem lesz unalmas a társalgásunk… bár az, hogy azokban a családtagjaiban, akikkel eddig találkoztam kivétel nélkül megvolt a felsőbbrendűségi érzés, na az már kezdett egy kicsit idegesítő lenni. Halvány mosolyra húzódott a szám. Nem vártam, hogy ellenfelet lásson bennem vagy egyáltalán megforduljon a fejében, hogy én is lehetek veszélyes. Hozzászoktam ahhoz, hogy a hozzá hasonlók azt hitték, nekünk annyi jár, hogy meghúzzuk magunkat és nem tudunk mást, mint szavakkal dobálózni… és a jobb napjaimon, amikor éppen a megnyerő stílusomat öltöttem magamra, akkor hagytam is, hogy ezt higgyék. Sokkal többre mentem vele, mintha elkezdtem volna bizonygatni, hogy milyen vagyok, amikor elgurul a gyógyszerem. Arra is volt már példa, nem is egyszer: őszintén, több vámpírt juttattam már sírba, mint ahányan a kripta körüli sírokban feküdtek. Ám már azt is megtanultam, hogy hencegni nem jó tulajdonság: legalábbis nem egy háború kellős közepén, ahol a rejtett képességek érték a legtöbbet. - Szerinted én nem lepődtem meg, amikor egyszer csak megjelent a kertemben? Addig a pillanatig én is azt hittem, hogy nem alacsonyodtok egy bizonyos szint alá, de mit ad az ég, én is tévedhetek… - Sóhajtva vontam meg a vállaimat. – Ha már te vagy olyan kedves, hogy prezentálod nekem a bátyáddal kapcsolatos érzelmeidet, én is elmondom, hogy alkut ajánlott nekem. – Megforgattam a szemeimet. A mai napig nem tudtam rájönni, mégis mit képzelt magáról Elijah Mikaelson, amikor ezt a lehetőséget feldobta. Biztos megveszett. – Először azt hittem, megbolondult… aztán rájöttem, hogy csak szerelmes a lelkem. Hát kell ennél szebb motiváció? – Persze hogy ironizáltam. Elijah azért látogatott meg, mert nem akarta, hogy a nője beroncsizzon, ha ne adj’ Isten egy egészen szép farkaspopulációnak baja esik. Mondjuk pont a félholdasoknak. – Nos, mivel én nem mentem bele abba, hogy az "Elijah és a farkasok" című könyv társszerzője legyek, ki kellett találnom valamit, mert biztos vagyok abban, hogy a bátyád és a volt fajtád nem fogják annyiban hagyni és a nyakamra fognak járni. Ezzel a lehetőséggel egészen addig nem is volt bajom, míg ki nem derült, hogy gyerekem lesz. – Vallottam be. Ez a kis poronty a gondolkodásom és a terveim jó részére kihatott. Nem tehettem ki magam a közvetlen támadás lehetőségének, ha életben akartam tudni a gyerekemet. Már csak arra vártam, vajon mit fog mondani. Reménykedtem abban, hogy gyűlöli annyira a bátyját és a családját, hogy megfontolja az ajánlatomat és igencsak jó érzéssel töltött el, amikor úgy tűnt, kapható az általam felajánlott keringőre. – Ezt vegyem egy igennek? – Kérdeztem, mielőtt még örömtáncba kezdtem volna.
Nem szokásom, hogy bárkinek is segítsek. Na jó, ha cserében kapok valami hasonló értékű dolgot a tettemhez mérten, akkor még a saját anyámat is eladnám bár őt a nélkül is örömmel lepasszolnám de egy vérfarkastól mi a fenét tudnék elvárni? Fogalmam sincs. Jelenleg meg főleg nem szorulok segítségre, ugyanis nekem egy a tervezet, amit hamarosan majd úgy is beteljesítek. Nekem kell ahhoz segítség, pláne nem a vérfarkasoké. Mi a csudimudit kezdenék én velük? Ezen kattogtak a fogaskerekek a fejemben, forogtak hevesen, szinte majdnem kiakadtak már, de továbbra sem jutott semmi sem az eszembe, hogy még is mivel tudnák viszonozni majd azt az oly' nagy tettem, miszerint Elijah fejébe fogom szó szerint beleütni, hogy akadjon le a vérfarkasokról. Nos, mennyire lesz majd hasznos a Kol-féle figyelmeztetés? Huh. Végig olyan halkan voltam, mint a sír; még csak a szemeim sem rebbentek. Tovább gondoltam a dolgokat, és végül azon megállapodásra jutottam, hogy gyűjthetnének nekem gazokat, amelyek többnyire hatásosak a boszorkányoknak. Ez még így is ingyen munka a részemről, de legalább nem nekem kell majd kertészkednem meg kapálni. Haha. Inkább hajolgatni. - Üsse kő! - Ejtem ki morogva, bár a morgás inkább csak a játék része volt, mint aki nagyon de nagyon nehezen ment bele a dologba. Megvallva különben tervezetben volt az is, hogy Elijahnak megmutatom a valódi hatalmam, az már másodlagos, hogy hozzácsapom pár szóban, hogy el lehet takarodni a vérfarkasoktól. Nem megerőltető. - Veheted igennek. - rántottam egyet a vállamon makacs módon, majdan néhány ujjammal hajamba túrtam, ezzel is némileg megigazítva annak a szokásos formáját. - De azt hadd mondjam el, hogy nem vagyok garancia. - Tárom szét a karjaimat egy pillanatra, majdan komoly tekintettel feszes mellkasom előtt fonom össze őket. - Nekem külön gondjaim vannak a ti ügyeteken kívül is. Na már most nem csak egy valaki akarja a halálom, hanem annál vagy százszor többen. Nem tervezem a halálom, viszont mikor meghaltam, nos, akkor sem terveztem. - Mosolyodtam el a végére, ám abban nem különösen volt jókedvnek még a hűlt helye sem. Közelébe sem. - Ha netán balfék lennék, akkor abban az esetben Kaleb, a porhüvelyem tud engem helyettesíteni. Nem fogtok egyedül maradni. - Szögeztem le végül a végére, hogy megnyugodjon. Nyilván ez nem fog bekövetkezni, ugyanis engem nem lehet megölni teljesen. Az ördög halhatatlan, nem igaz? - Cserében azonban nagyon gyermekded dolgot kérnék. Ha netán találnátok valami értékesnek tűnő gazt, tegyétek nekem félre. A mocsárban rengeteg sok ilyen növény van, és legalább addig sem nekem kell ott mezei zsúrlóskodnom, hogy találjak valami salátát. - Magamhoz vettem egy mély levegőt, majd hirtelen megugrottam, amikor is eszembe jutott valami. - Különben meg ha kíváncsi vagy, hogy miként van odabent a vasgyúró, akkor szívesen leszek arra a kis időre doktorbácsi is. Merthogy boszorkányok tökéletesen éreznek mindent. - Biccentettem oldalra a fejemet, miközben tanakodva néztem őt. Elment az eszem? Végül amint válaszolt volna, inkább hamarabb cselekedtem, és még mielőtt elfelejtettem volna a nagy dumálásba, addig is a kezemet nyújtottam, miszerint akkor így is legyen hivatalos a szövetség a kézfogással. Ha elfogadja, akkor az egyesség áll, én pedig minden tőlem telhetőt elkövetek, hogy ne legyenek lábtörlők vagy a kirakatban olcsó bundaáruk.
A szemöldökömet felvonva, a lábamat lóbálva vártam a válaszát. Nem akartam siettetni, tekintve, hogy hajnalban nem sok dolgom volt azon kívül, hogy vele diskuráljak az esetleges alkunkról. Igaza volt, én nem sok mindent tudtam ajánlani neki, de hát ezek a legjobb üzletek, nem? Attól függetlenül, hogy nem szerettem tartozni senkinek, bepróbálkoztam... abból indultam ki, hogy mindennél többet ér neki, ha borsot törhet a bátyja orra alá és mi mással tehetne jobban keresztbe a családjának, minthogy szövetkezik az ellenséggel? Úgy látszik, volt annyi ész a jóképű arcához tartozó koponyájában, hogy erre magától is rájöjjön. - Remek! - Két lábra álltam, semmi más nem hiányzott volna, minthogy felfázzak a márványkő miatt. - Én nem garanciát keresek, úgyhogy nem zavar, hogy nem vagy a megbízhatóság mintaképe. Annyi bőven elég, hogy éppen azokat utálod, akiket én. - Mosolyodtam el. Nem hosszú távra terveztem a férfival, igazából csak meg szerettem volna alapozni egy még ellenségesebb és kiélezettebb hangulatot. Ha már lúd, legyen kövér... háborút nem lehet úgy vívni, hogy időközben elfelejtjük, milyen érzelmekkel viseltetünk az ellenség iránt. - Szóval egy porhüvely... okos, lehet, lenyúlom az ötletet. - Volt már rá példa, hogy meg akartak ölni, Marcel-nek volt egy olyan időszaka, amikor hetente kétszer küldött rám bérgyilkosokat. Mára talán megunta a próbálkozást, direkt módon letett a megölésemről, de tuti, hogy egyszer kikészít idegileg. A hab a tortán igazán az volt, amikor a Mikaleson-ok is megjelentek. Túl sok mindent kellett átkalibrálni és az érkezésük következményeit azóta is nyögöm... a farkasok megijedtek és most a legkevésbé arra volt szükség, hogy elkezdjenek széthúzni azért, mert még nem vakítóan sugárzó a fény az alagút végén. - Nos, Kol, igazad van, tényleg egészen semmiség, amit kérsz. - Kissé el is képedtem, de ki vagyok én, hogy elkezdjek turkálni a vágyai között? Ha neki gyógynövények kellenek, gyógynövényeket fog kapni, én aztán nem vitatkozok. - A vének értenek hozzájuk, ráállítom őket az ügyre. - Bólintottam. Én magam nem voltam az a botanika-kedvelő fajta, nem is értettem hozzá, úgyhogy azzal nem ment volna semmire, ha én kezdek füveket tépkedni az út széléről. Szerencsére, mások pengébbek voltak ebben a témában. Azon viszont még jobban meglepődtem, hogy teljesen magától felajánlotta a "szakértelmét". Összevontam a szemöldökeimet és ugyan rögtön a kezemet nyújtottam neki az egyezségünk hivatalossá tétele érdekében, mégis vonakodtam azzal kapcsolatban, hogy a hirtelen eszembe jutó kérdésemet feltegyem-e neki vagy sem. - Hát, ha már ilyen kedves vagy... - Mi bajom lehet belőle? Kezdtem egyre jobban elfogadni az állapotomat és nem terveztem megöletni a gyerekemet, úgyhogy akár meg is tudhatnám, miújság van vele. - A baba... jól van? - Még arra sem volt időm, hogy felkeressem az orvosomat, annyi minden szakadt a nyakamba, miután visszajöttem Monaco-ból. Gratulálhatnék magamnak, anyaságból instant bukásra állok.
- Az utálat olykor nem képes arra, hogy elpusztítsa azt, ami végett létezik. - Szólalok fel végül komoly arcvonásokkal. Merthogy hiába közös az ellenségünk, nos, én azzal elegánsan kitörölhetem a hátsó felemet. A vérfarkasok csak próbálkoznak annak érdekében tenni, hogy a bátyáimat lerázzák magukról, de az a helyzet, hogy egy ősit lerázni... előbb lehetne eléldegélni a Napon, mint azokat lekoppintani. hah. - A porhüvelyem nem azért volt, mert annyira bujkálhatnékom volt. - Rántottam egyet a vállamon, majd mikor beugrik Kaleb arca, hirtelen elmosolyodom szelíden. Eléggé szórakozott egy fiú, sőt, egészen jó társaság is. Hiába a kora, a szememben még mindig csak egy kölyök. - Valójában az ő testének köszönhetem, hogy most jelenleg itt vagyok és élek. Különben meg nem érdemes oda-vissza ugrálni két test között. Félő, hogy bent ragadnál. - Szurkáló mosoly telepszik ki szélesen arcomra, csakhogy kicsit eszébe juttassam, hogy varázsolni nem épp olyan, mint a mesékben, hogy egyet csettintesz aztán már tiéd a világ. A mágia annál jóval bonyolultabb és nehezebb. Nem utolsó sorban megterhelő, ha már itt tartunk. - Vének is vannak? Milyen komoly kis játékszer... - Gúnyos vigyor ült ki újra az arcomra, ám félreértés ne essék, nem piszkálódni akarok... vagy még is? Talán kicsit, de mindössze csak meglepett, hogy a vérfarkasoknak még olyanjuk is van. Azt hittem, hogy ezeknek életük sincs, nem hogy még vének is vannak nekik. A kézfogást követően újra visszahúzom magamhoz mellkasom elé karjaimat, és tanakodva nézem, amikor arcára kiült a meglepettség amint kiejtettem, hogy szívesen megnézem a kölkét, ha érdekli persze. Nem vagyok annyira brutális mint amennyire annak tűnök. Na jó, de, még is. Ettől eltekintve még is csak megtehetek annyit, hogy adjak némi tájékoztatót a hasában éldegélő szörnyről. Na igen, nem szeretem a kölyköket. Huncut vigyor keretében végül lassú léptekkel sétáltam egyre közelebb hozzá, majdan mikor egészen közel voltam hozzá, gyengéden megérintettem mindkét tenyeremmel a karjait. Ekkor óvatosan megfogtam a kezeit magunk előtt végül, egészen gyengéd érintéssel. Kellett, hogy megérintsem őt, különben a fenét se éreznék abból, ami a testében zajlik le. Szempáromat lehunytam, majd amint ez megtörtént, csak arra összpontosítottam, hogy arra az egy aprócska pontra koncentráljak, s annak az állapotáról. - Két feje van? - Óvatosan megugrottam, majdan egy nyelés keretében tovább folytattam. - Egy-egy szemmel és vagy ötször több karokkal. De a jó hír, hogy legalább a tíz lábán mindegyiken öt picurka ujjacska van! - Amint folytattam volna a baromságaimat, szinte azonnal kibukkant belőlem a nevetés, majd kinyitottam a szempáromat. Az a baj, hogy még tudtam volna ragozni, de nem akarom őt megijeszteni. - Na jó, csak vicceltem! - Két tenyeremet magunk elé helyezem, mielőtt még nekem akarna esni esetleg, majdan hátrébb léptem ezt követően. - Valójában a magzat nagyon is egészséges. Ha jól sejtem, akkor több, mint két hónapos. Ilyenkor már képesek nagyon minimális mozgásra és egyaránt a hallásra is. Beszélj vele gyakrabban, hátha előbb megbarátkozol vele. - Próbáltam valami biztatót is mondani az előző húzásom kijavítására. - És minden bizonnyal nem egy kétfejű százkarú szörnyet hozol a világra mint amivel én ugrattalak, hanem egy egészséges fiú gyermekre készítheted fel magad. - Karjaimat hátracsaptam ekkor, majd az égre tekintettem, és mély levegőt vettem magamhoz. - Az apja? - Kérdezem csak úgy csevegés gyanánt, ugyanis az kínos lenne, ha szerencsétlen kölyöknek csak anyja lenne. Bár... én örültem volna a legjobban annak, ha csak a szuka anyánk lett volna egyedül. Mikael egy elmebeteg volt.
- Ó, dehogynem. Kell hozzá egy kis kreativitás, egy kicsivel több türelem és a gyűlölet máris a lehető legerősebb fegyverré válik. - Az utálat csak akkor nem ért semmit, ha 1. nem gondoljuk komolyan vagy 2. nem vagyunk elég okosak ahhoz, hogy megfelelően tudjuk hasznosítani ezt az egyébként pusztító érzést. Nem mindenkinek való az, hogy egyetlen ügyre tegye fel az életét, sőt, sokaknak még a komoly döntések meghozatala is nehézséget okoz. Biztos, hogy Kol sem szórakozásból fordult a családja ellen: ha nagyon bele akarnék gondolni, milyen elcseszett élete lehetett a szülei és a testvérei miatt, tuti kirázna a hideg, úgyhogy inkább hagytam is a mentalizálást. - Hidd el, tudom milyen érzés, amikor mindig a hátad mögé kell nézned. - Nem terveztem a dolgok mélyére ásni, de tényleg tudtam, milyen ha folyton az ember feje fölött lebegett a bárd. Potenciális célpont voltam és vagyok a francia negyed 95 százaléka számára, csak azért nem ölnek meg, mert azzal elindítanának egy olyan lavinát, amivel a vámpírok már aligha bírnának. Mondhatni, kimondatlanul is immunitást élvezek, amit nem sokan mondhatnak el magukról a farkasok közül. - Te tényleg abban a hitben éltél, hogy az erdő szélén létezgetünk és a totális káosszal vagyunk egyenlőek? - Ezek a fránya sztereotípiák, semmi jó nem származik belőlük. Bár, őszintén, az egyik legnagyobb előnyünk, hogy sokan még mindig hajlamosak azt hinni, hogy lábtörlők vagyunk, akik maximum havonta egyszer kavarhatják fel egy kicsit az állóvizet, amúgy csendben vannak. Csak hát, a csend nem feltétlenül a nyugalom jelzője. Viszont én jelenleg a csendet választottam és hagytam, hogy a férfi megfogja a kezeimet. A gyanakvás elemi részem volt, ahogy a kíváncsiság is... utasítsam vissza egy egészen erős boszorkány önkénes felajánlását? A hangsúly hamar átkerült az önkéntesre, bár nem hinném, hogy akkora szörnyeteg lenne, hogy ártson a babának... miért is tenné? Persze, az arckifejezése és a szavai miatt szívesen arcon csaptam volna, de volt bennem annyi humorérzék, hogy ne kezdjek el toporzékolni és kiabálni, főleg, hogy egy kis hatásszünet után ismét megszólalt. Igazából, fogalmam sem volt, mit mondjak vagy miként reagáljak. Az, hogy Kol a gyerekemről beszélt, még mindig egésze szürreális volt. Eddig nagyjából elvoltam a gondolattal, hogy teherbe estem, de most... mintha kezdett volna az egész valóságossá válni. Több, mint két hónapos, mozog és már hall is? Már nem csak egy "valami", hanem... él. És az enyém. - Fiam lesz? - Automatikusan elmosolyodtam. Eddig eszemben sem volt arról gondolkozni, "mi lett volna a jobb", de most úgy éreztem, mintha életem egyik legjobb hírét kaptam volna. Ez az érzés egészen addig tartott, míg Kol eszembe nem juttatta, hogy a babának apja is van. - Az apja... bonyolult. Néha azt kívánom, bárcsak ne lenne. - Sóhajtottam egyet. Ennyivel le is zártam a témát, mert elég volt a bizonytalanságból a mai napra. Kevin egy olyan téma volt, amihez egy kicsit több erőt kellett volna gyűjtenem és nem Kol Mikaelson volt a megfelelő személy a vele kapcsolatos gondolataim és érzéseim megtárgyalására. - Nos, akkor most, hogy megegyeztünk, nem is tartalak fel tovább. Biztos rengeteg idődet felemészti a családod kikészítése. - Mély levegőt vettem és negédes mosolyra húztam a számat.
Mi mindannyian a gonosztól származunk a hit szerint. Ádám és Éva gyerekei megfogantak, akiket Kainnak és Ábelnek neveztek el. Még is, Kain megölte Ábelt, a gonosz pedig tovább terjedt. Még is a legnagyobb, amikor maga a gonosszal kötünk szövetséget. Lássuk csak az előttem álló vérfarkast, aki megbízik bennem. Hiszi, hogy én majd megteszem azt, amit kér. Ott van Katherine, aki úgyszintén hitt, és hisz bennem. Persze... én minden szó nélkül fogom a két nő kérését teljesíteni, ám mindennek meg van az ára, ha a gonosz az, akihez segítségül kell mennünk. A kígyó kokettált a két emberrel, akik észt és hatalmat akartak a jó felett. A kígyó eleget tett a kérésnek; tudatot kaptak. A két ember észrevette akkor, hogy meztelenek, ezért mezt kell hordaniuk, úgy nem maradhatnak. Az Úr pedig ezt meglátta, akkor viszont jött a következmény; mivel észt kapott az ember, ezért nem élhettek ott többé, ahol ők voltak. A kígyó elcsavarta a fejüket, még is talán a legtöbbet tette az emberért, ugyanis a leghatalmasabb és legértékesebb tulajdonságot kapták meg tőle; a tudást. A rossz mindig megtesz mindenkiért bármit. A legjobbat, ezért is kell a következményekre számítani. A vérfarkasok soha nem fogják megtalálni a nyugtot, hiszen a vámpírok mindig is nagyobb tömeggel rendelkeztek, mintsem a vérfarkasok, akik csak gén útján lehetnek bűzölgő dögök. A legtöbbjük nem is aktiválja, elvégre nem mindennapos, ha valaki öl. A vámpírok nos, akár egy nap százat is lehet teremteni. A vérfarkasok mindig is vesztesek maradnak. Hiába hívnak boszorkányt, hiába kerül tudtukra a világ leghatalmasabb varázslata; vesztesek mind. De én vagyok a gonosz, s megteszem értük azt, amit Ő kér. - Nem is azért kérdeztem, hogy az apja épp ki, vagy miként vagytok. Szimplán csak mást is felfedeztem a születendő gyermekedben. Mint mondtam, egy magamfajta sok mindent érez. És én nem csak azt tudom a magzatról, hogy fiú gyermek lesz. Sokkal inkább mást is, de abban mi a mulatság, ha előre megjósolok róla mindent? - Egy szelíd, még is sejtelmes mosoly rajzolódott ki arcom szélén, miközben szempáromban feltűnt valami tény, amit nem fejtek ki szavakba, még is tudhatja a nő, hogy van más valami a gyerekkel. Mint mondtam, egészséges, ám várhatóan nem halandó lesz a fiú. Ugyanis az apja minden bizonnyal boszorkány lehet, abban az esetben, ha nem mással szűrte össze a levet, aki velem azonos fajba tartozik. - A javaslatom továbbra is az, hogy társalogj vele többet. Ugyan nem értik, de tudják akkor, hogy nincsenek egyedül. - Nyugtató szavak áradata, de mi lappang a szavak mögött? Rosszakarat... valami gonosz? Mire bármit is mondott volna, nos, azzal a lendülettel léptem hátra egy lépést, és amint ezt megtettem, azonnal eltűnt lényem. Nem éreztem úgy, hogy ott kellett volna továbbra is maradnom. Fordult velem a világ; valami nincs rendben velem.
Tudom, hogy senki se helyeselné azt, hogy itt vagyok, vagy éppen azt, hogy egyedül jöttem ide, de azt is tudtam, ha kísérővel érkezek, akkor semmi esélyem se lesz. Nekem pedig esélyre van szükségem, hiszen mi maradt már ebben a viharos időszakban? Nem maradt más számunkra, mint remény, de nem is magamnak remélek egy szebb életet, hanem a lányomnak szeretnék és míg egykoron – hajdanán, amikor részben vámpírrá váltam -, akkor én is oltottam ki nem egy életet, de azóta szinte minden egyes vércseppjét megbántam és megvetem az akkori énemnek. Örülök annak, hogy ismét sikerült lecsillapodnom és többé nem hagynám, hogy a démonaim vagy a fájdalmam vegye át a hatalmat. Mindannyian hibázunk, de míg egyesek képesek belátni ezt, addig mások nem és mindig csak a másikban keresik a hibát. Nem értettem, hogy miként nem képesesek a békére hajlani másik, főleg, ha mások élete is a tét. Ennyire nem számítana sokaknak már az élet? Az, amelynek ajándéknak kellene lennie és nem pedig csak egy könnyedén elvehető és elhajíthatónak, mint mondjuk egy feleslegessé vált papírdarab. Lábaim egyszer csak nem mozdulnak, kíváncsian pillantok fel a hatalmas nagy vaskapura, miközben az éjszakai köd egyre inkább kezd a vidékre rátelepedni. Kísértetiesnek is mondható lenne a hely, de még se érdekel. Tudom, hogy a lányom biztonságban van, ahogyan azt is, hogy Elijah se fog betoppanni, hiszen nem is tud róla, hogy idejöttem, ahogyan arról se tud, amire készülök, de a békéért mindannyian áldozatokat hozunk és ha bukni kell, akkor legalább csak én bukok és nem az egész család, de akkor is mélyen a szívemben reménykedtem abban, hogy sikerrel járhatok. Végül lassú léptekkel indultam el abba az irányba, amit megbeszéltünk, hogy hol is találkozunk. Mindenre vágytam, csak arra nem, hogy ilyen későn temetői látogatást tegyek. Lépteim nesztelenek voltak, miközben egy percre se lankadt a figyelmem. Gyertyák illata egyre inkább megcsapta az orromat, ahogyan egyre beljebb sétáltam, de mielőtt még beléptem volna a kriptába, vagy ők minek is neveznék ezt mély levegőt vettem és minden erőmre szükségem volt, hogy ne fordítsak hátat. Hamarosan pedig az ismerős illat, alak ki is rajzolódott előttem. Egy gyermek, akinek ideje korán kellett felnőnie és ráadásul egy kegyetlen világban. Talán, ha visszamehetnék a múltba, akkor megóvnám őt ettől, de most mégis ő volt az egyetlen reményem. - Köszönöm, hogy eljöttél és belementél abba, hogy találkozzunk, Davina. – szólaltam meg barátságosan, hiszen míg Klaust és Marcellust talán megvette jelenleg – vagy fogalmam sincs, hogy milyen érzéseket táplál – addig engem egészen elviselt. Nem mondanám azt, hogy puszipajtások voltunk, de mégis közelebb álltunk a barátsághoz, mint a mélyről jövő gyűlölethez, ami ebben a városban szinte mindenkiben megtalálható volt. – Először is gratulálok, hogy te lettél a vezető, hiszen még nem volt szerencsém ezt megtenni. Milyen érzés? – pillantottam rá érdeklődve, mielőtt rátérnénk a jövetelem valódi okára; közben pedig egyre beljebb sétáltam és kíváncsian vettem szemügyre a helyet, ahol voltunk. Tudtam jól, hogy itt még óvatosabban kell játszanom, mert talán itt még erősebb, mint egyébként.
-"Az ad erőt, ami megmarad; az örök részvét, amely mindig volt s nem múlik el; s az enyhítő gondolat, mely kínjainkból fakad, s hit, mely haláltól se fél, s az évek sora, mely bölcset farag."-idézem fel kedvenc soraim régi kor költőjétől, s ujjaim gyengéden simogatnak végig a kripta falain. Érzem az erőt, mit rejtenek. Érzem a vad vágyat, hogy a száműzött, halott lelkek az életért kiáltanak. Lehunyom a szemem és bár a levegő párás, áporodott és a fáklya lángja ellenére is látni a falon a földből szivárgó víz apró patakjait alább hullani, visszhangozva cseppennek le az eltévedt, áttetsző cseppek. A halál épp úgy csendes, mint a barlang. Épp oly rideg, mint e hely falai. Épp oly magányos, mint a beomlott kripta. És épp oly szép is. Hisz az őseim érzem. Elhiszem, ha csupán rövid pillanatra is, hogy újra boszorkány lehetek. Ezúttal egyedül vagyok, s míg így van, vonásaim, fájdalmam, örömöm, s bánatom egyaránt szabadon táncolhatják át arcom, irányíthatják vonásaim, varázsolhatnak tekintetembe átható magányt. -Vajon az elmúlás és a világ minket is így tipor majd el?-kérdezem, ahogy a közeledő léptek zaját maghallom. A nővel alig egy hete találkoztam. Anyám nyilván szembesítve lett lánya viselkedéséről, de röghöz továbbra sem köthetett. Mert nem zabolázhatott meg annyira, mert azzal megölte volna a bennem rejlőt. Azt, akiből vezetőt akart nevelni a népének. Tatiana felé fordulok.-Telihold van, mégis itt vagyunk.-bár rá kevésbé ártalmas a farkasok harapása, engem könnyűszerrel ölne meg. Bár tettem róla, hogy nyomaim elnyelje az erdő. A félelem mégsem járt át. Mintha a boszorkányok mindennek ellenére, ami a múltban történt, nem lennének ellenem. Mintha egyszerűen nem csak megtűrnének, megszólítanának immár, figyelmeztetnének, s ez utóbbinak hála, gerincem íve mentén megborzongok egész testemben. Fogalmam sincs mi lehet ennek az oka. Olvashatnék a jelekből. A lábam mellett elszaladó patkány farkára lépek, reflexszerűen és figyelem, ahogy apró lábait kapkodva menekülni próbál. -Maga még fiatal, mit sem tudhat ezekről.-tűröm le fejemről a palást kapucniját, megvillanó zöld szemmel végigmérve. A patkány kiszabadul, eliszkol és eltűnik a sötétben, ám hallom merre menekül remegő kis teste. Ő mit sem tud rólam. Vagy az életemről. Csak egy boszorkány, akit használhatok. Valaki, akinek a szemében nem látom a lesújtó sajnálatot, mint ahogy tulajdon családoméban látom. Vegyülve az undor egy megfoghatatlan formájával.
Egy hét telt el azóta, hogy találkoztam azzal a vámpírral, mégis úgy érzem, mintha egy év is eltelt volna. Annyi minden történt velem, a percek és órák csak úgy elrohantak mellettem. Nem panaszkodom, minden percét élveztem és tartalmakkal töltöttem meg. Ugyanakkor motoszkált az elmémben egy gondolat, ami nem hagyott nyugodni. Egy-két naponta elővettem a papírt, ami egy egyszerű ember számára egy üres lapnak tűnhet, de én látom rajta a számokat is. Megforgattam a kezemben párszor, majd eltettem egy biztonságos helyre. Úgy gondoltam nem, nincs nekem ilyenre szükségem. Míg az elmémben a sötétség egyre jobban hajtogatta, hogy szükségem van arra a vámpírra. A makacsságom világ életemben nagyon erős volt, így abból az apropóból, hogy már csak azért se. Nem akartam behódolni, nem akartam, hogy neki legyen igaza. Pedig a szívem mélyén tudtam, hogy ebből még jól jöhetek ki. Ha segítek annak a nőnek, akkor tartozni fog nekem, így lesz egy kártyám, amit bármikor kihasználhatok, ha a szükség úgy hozná. A hét vége felé végül legyőzött a hang, és küldtem egy üzenetet arra a bizonyos számra. Elegem volt abból, hogy napi szinten rágja a fülemet a sötétség, nem akartam őt hallgatni, így kénytelen voltam cselekedni. A helyszínt és a napot én választottam. Okkal döntöttem a régi boszorkánykripta mellett, az ősi boszorkányok ereje ott kézzelfogható. Így egyenlők az esélyeink egymás ellen, ha esetleg az észérvek és a megállapodás nem sikerülne és valami másba torkollna a mostani kis találkozónk. Merem remélni, hogy nem hozza magával a gardedámját és felnőttek módjára tudunk társalogni. Bosszantó lehet, ha valami nem a maga ura és egy árnyék mindig a nyomában jár, akármit is csinál. Ahogy a sírok között sétálok hallom a csend zaját, tapintható, mintha maga a halál lépkedne a sírboltok között. Járkálj csak halálra ítélt. A sötét fák sora eldől előtted: a rémülettől fehér és púpos lett az út. Zsugorodj őszi levél hát! zsugorodj, rettentő világ! A beomlott kripta bejáratánál megcsap a párás, kissé áporodott levegő, ami semmi mással össze nem hasonlítható. Látom, ahogy a fáklya fénye kiszűrődik, ezek szerint Amena már megérkezett. Beljebb lépdelek, hiszen nem illik megváratni egyetlen vendéget sem, még ha nem is otthon vagyok. Kérdése hallatán szomorkás mosolyra húzódik az ajkam, tekintetem körbe vezetem a beázott falakon, rozoga fagerendákon. Mindezek ellenére érzem az ősök erejét, mintha még mindig élnének, minden olyan eleven. - Ez attól is függ, hogy hagyjuk-e neki - válaszolok a kérdésre egyszerűen, hangom nyugodt. De szavaimból kiolvashatja azt a mérhetetlen erőt, amivel lelkem és testem is rendelkezik, halandó létemre. Érzékelem, hogy felém fordul de még nem nézek rá. Megállapítására csak bólintok egyet, a beomlott tetőn keresztül megcsillan a telihold fénye. Tisztában vagyok vele, hogy a hold ma oly kerek! Ilyenkor a legtöbb farkas - kivéve a félhold klánt - állati formát ölt, ami a vámpírokra nézve nem a legjobb életbiztosítás. Nem véletlen választottam a mai napot a kis találkánkra. Mindenhogyan bebiztosítottam magam. Felkészültem. Hallom, ahogy egy patkány felsikkant, a zaj irányába fordítom a fejem, mire látom, hogy Amena a farkát tapossa. Következő szavai hallatán kissé megemelem a fejem, de semmi érzést sem mutatok. Míg a hang a fejemben feléled és arra buzdít, hogy öljem meg a vámpírt. Ő kevésbé tűri, ha sértegetni próbálják. Elcsitítom, miközben a pillantásom a nőre téved, aki végre megmutatja teljes arcát a csuklya takarása nélkül. Közben a patkány kiszabadul a fogságból és egyből eliszkol, olyan költői ez az egész. Könnyedén párhuzamot tudok vonni a csapdába esett állat és az előttem álló nő között. Hiszen mindketten ugyanarra vágytak: Szabadság. Míg a kis állat megkapta, addig a vámpír erről csak az álmaim ábrándozhat, ha csak nem segítek rajta. - A korom ellenére többet tudok, mint hinné - válaszolok kimérten, aztán aprót sóhajtok - Nem hagyhatnánk végre magunk mögött ezt a magázódást? Jobb szeretem a fesztelenebb hangvételt - teszem fel a ma esti első ajánlatomat. Mielőtt még válaszolhatna a kérdésre elmegyek mellette egyenesen az oltárhoz, ahol meggyújtok egy általam hozott gyertyát, amire különböző jeleket véstem. Mielőtt bármit is tehetne a varázslat megtörténik, ezzel teljesen levédve a kriptát és magunkat is az esetleges váratlan vendégektől vagy hallgatózóktól. - Kezdhetjük is! - fordulok meg, hogy újra rá nézzek.
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
A patkány, ahogy kapálózik, emlékeztet rám. És a nő szeméből csillogó fény láttán, azt hiszem, a hasonlat, a szabadságvágy, ami hajtott minket, ugyan ez a kép áll össze. Nem hibáztatom, nem vetem meg, nem érzem sértőnek. Mert én is így érzem. És nem a sértettséget érzem, inkább a szánalmam, magam felé. Figyelem a gyertyákat, az ismerős szimbólumokat és érzem, amit nem érezhetnék. Vérem pezsgését. Az erőm hiányát. A kínzó ürességet, ami egyre emészt. A régi énem halálát. -Én vámpír vagyok. Maga boszorkány. Ellenünk az idő keveset tehet. A lelkünk viszont, ha azt hisszük, mindent és örökké el fog viselni, nagyot tévedünk. Én kikapcsolhatnék, ez a szabadságom megvan. De maga?-szalad fel szemöldököm és a lepel alól előhúzom másik kezem is, benne az apró bársonyzsákkal, amit leteszek a földre. Ezzel jelzem, az alku részemről is áll. De ahogy megegyeztünk, először a rá eső résznek kell teljesülni. -Minden boszorkány ezt hiszi.-nézek magam elé, végül sötét mosollyal ajkaimon, rá emelem tekintetem.-A többség addig, míg el nem buknak.-teszek ártatlan célzást, nem félek az erejétől, nem árthat nekem. Nem, amíg anyám úgy nem dönt. Ő pedig életben akar tudni minél tovább. Csak a céljairól és a terveiről egyre kevésbé óhajt beszámolni nekem.-Nem egy korból származunk. De legyen.-biccentek egyszerűen. Részlet kérdés volt, hogy milyen nyelvezetet használunk. Engem a fesztelenség... feszülté tesz. A maga paradoxon módján. Mert a rendszer, a világ, amiben én éltem, nőttem fel, más volt, mint az övé. És nyakamon újra érzem a szorító ujjak nyomát, hogy bőröm az érintéstől forróvá változik, mintha billogot nyomnának bőrömbe. -Bármikor.-mosolyodom el és elé lépek. Érzem a győzelem, a szabadság ízét. Az éhségem elnyomja e kettő édes elegye. De átok vagy áldás ez? A bizakodás? A vágy beteljesedése? Boldogabb lehetek ettől? Vagy csak erősebb? A kérdések záporzó hada ellenére tekintem csillogó zöld, mégis rideg, arcom nem rezzen. Akár egy jéghegy. Várom, hogy a hajó nekem csapódik-e vagy kikerül. Elsüllyed vagy életben maradnak a rajta lévő emberek. Vigasz lehet a megváltás , amit adhat, az életemre, ami akaratom ellenére már gyerekkoromban kicsúszott a kezeim közül, egyenesen anyám karmai közé? ÉS, ha legyőzöm és elsöpröm, olyanná válok, mint ő.-Ne okozz csalódást.-nyújtom felé kezem, és érzem a napgyűrűm égető érzését. Hát, még így is figyelmeztet a határaimra. De nem foglalkozom vele.
Miután elküldtem az üzenetet gondos előkészületekbe fogtam. Azelőtt sosem csináltam ilyen varázslatot, így jobban utána kellett néznem minden egyes pontjának. Persze sosem vallanám be, se magamnak, se másoknak, hogy a tudásom néhol felületes. Nem gondolom magam tökéletesnek, hiszen tisztában vagyok a korlátaimmal, aminek kínzó bizonyítéka a kulcscsontomon díszelgő heg, ugyanakkor az erőm nagyságával is. Könyvek tucatját vettem elő a polcomról, aminek lapjain hasonló igék, varázslatok vannak. Halk sóhajjal nyugtázom magamban, hogy a tudásomra is hagyatkoznom kell. hiszen a lapok nem avatnak be a részletekbe. Néha gyűlöltem az ősi boszorkánykönyveket, a nyelvezetük néhol, finoman fogalmazva is, hiányos. Szerencsére mégis a lényeg nyitjára hamar rájöttem, így a pontos időpontra mindennel elkészültem, egy táskába rejtettem a hozzávalókat. Kérdése hallatán apró mosoly fut át az arcomon, majd az egy héttel ezelőtt látott zsákra pillantok, ami az alku ráeső részét képezi. - Néha úgy gondolom, hogy az én lelkem sötétebb, mint bármelyik szörnyetegnek titulált vámpíré - a bársonyszütyőre fókuszálok, majd halovány mosollyal rá pillantok. Szavaim súlyosabbak annál, mint amit az arcomról le tud olvasni. Az egyetlen reményem, az én fényem Nathan, aki miatt nap mint nap képes vagyok látni a jót. A hatalmas sötétség körül ölel, olykor elveszettnek érzem magam, aztán rá pillantok és tudom, hogy ő az az apró reménysugár, amibe kapaszkodnom kell. Miatta akarok jó lenni és megmaradni a víz felszínén, bármennyire is csábító a sötét mélység. Mosolya egy cseppet sem tud megijeszteni, ahogy enyhe célzása sem, aprót bólintok mielőtt elnyílnának az ajkaim. - Ez persze attól is függ, hogy mit nevezünk bukásnak. Nem, de bár? - kissé oldalra döntöm a fejemet, majd az oltárra pillantok. Lassan el kell kezdenünk a rítust, különben kifutunk az időből. Direkt a holdhoz igazítottam az egész varázslatot, az több erővel tud felruházni, amire most nagy szükségem van. - Köszönöm - suttogom alig hallhatóan. Miután meggyújtom a gyertyát hagyom, hogy átjárjon az a mérhetetlen energia, amivel ez a hely rendelkezik. A húsomat égeti a billog, ami a határaimra figyelmeztet, de nem foglalkozom vele, ahogy a szagát is figyelmen kívül hagyom. Mosolyogva teszem fel a kérdésemet, mintha semmi sem fájna az ég világon, mikor a lelkem jobbik részéből egy újabb szilánk pattan a képzeletbeli padlóra, amin évek óta táncolok. A lelkem folyton csatát vív a bennem lakozó sötétséggel, de egyenlőre a feketeség áll nyerésre és a bennem élő jó apránként darabjaira hullik, míg én balerinaként a szilánkokon táncolok. A darabkák egyfolytában a húsomba vájnak, de egyetlen percre sem állok meg, mert tudom, ha megteszem akkor ott helyben elvérzek. Gondolataimból a válasza szakít ki, viszonozza a mosolyomat és elém lép, majd a kezeit nyújtja. Aprót bólintok, majd megfogom a kezeit és kántálni kezdem a megfelelő igét, mire az általam odakészített gyertya lángja kétszeresére duzzad. Ragyogó fénnyel tölti meg a romos épületet, mintha tucatnyi fáklya lángja égne körülöttünk. Egyetlen pillanatra sem hagyom abba az igét, érzem, hogy az ujján a gyűrű forrósodik. Fejemet kissé felfelé emelem, mire a hold fénye megvilágítja az arcomat, láthatóvá teszi, hogy szemeim teljesen elfeketedtek. A szél hirtelen felerősödik, hajamba kap, érzem ahogy mindent az ősök energiája irányít, akikkel megteremtettem a kapcsolatot már napokkal ezelőtt. Sosem volt szükségem más erőre most viszont, egy ilyen nagy erejű varázslathoz kénytelen voltam ezt a megoldást választani, hogy ne kelljen szabadjára engednem a bennem tomboló sötétséget. De bármennyire is próbálkozom benn tartani a varázsige végére megmutatkozik, ahogy az utolsó szavakat kántálom érzem, hogy elered az orrom vére. A varázs végeztével visszatér szemem a természetes állapotába, egyik kezemmel elengedem a vámpírét, hogy gyorsan letörölhessem a vérem. Látom, hogy a kezemen lévő még meleg folyadék a megszokott vörössel ellentétben fekete színű, mire elfintorodok. Francba! Gondolom magamba, aztán rendezem arcvonásaimat és Amenára nézek. - A gyűrűdet ugyanúgy használnod kell és a vér iránti vágyad se fog csökkenni. Viszont most már tudod használni a varázserődet is. De vigyázz, mert ha a vámpír éned átveszi a hatalmat, akkor el is vesztheted a varázserődet - mondom halvány mosollyal az arcomon. Olvastam pár feljegyzést a vámpírboszorkányokról is, érdekes egy faj azt meg kell hagyni. De semmi pénzért sem válnék vámpírrá, az olyan visszataszító számomra, elég megküzdenem a saját átkommal, nincs szükségem egy még nagyobbra. - Milyen érzés? - teszem fel a kérdést érdeklődve, a gyertya a varázs végeztével kialudt így a fáklya világítja meg arcunkat.
Kezdőlap
• Credit: