New Orleans külvárosa többnyire csendes éjjelenként... minden, aminek történnie kell, a belváros szívében kerül sorra, vámpírok ott fenyegetik vérfarkas ellenségeiket, míg a boszorkányok szintúgy az ottani üzletekben bújkálva tettetik, hogy ők maguk is hétköznapi, egyszerű emberek. Kevesen kalandoznak éjszaka a külvárosi híd környékén, de nagy ritkán történnek kivételek...
A szituáció kezdete: Egy fiatal nő tart New Orleans városába. Pár kilométerrel előtte vett fel egy férfit (Noah), aki az út mellett állva stoppolt. A hídon átkelve azonban élesen a fékbe kell taposnia, mikor megpillant egy másik férfit (Philip) az út közepén sétálni. Nincs ideje gondolkodni, ám nem tudta egyensúlyba hozni a járművet, és a korlátnak csapódva szakította át azt. Az autó elmerült a víz alatt, benne a két utassal. A híd közepén álló férfi sokáig gondolkodott azon, hogy elsétál a tett helyszíne mellett, ám végül úgy döntött, vízbe ugrik, hogy segítsen kiszabadulni a két áldozatnak... még nem tudta azt, amit a két természetfeletti már tudott a víz alatt elmerülve... nincs vámpírerő, nincs boszorkányság. Emberi képességeikkel kell kiszabadulniuk, és a férfinak, aki a segítségükre siet, szintúgy erre kell hagyatkoznia. De kijutnak úgy a vízből, hogy a tüdejük bírja elég levegővel a víz alatt töltött időt?
A hsz-sorrend: Leslie - Philip - Noah A mesélő nem vesz részt minden körben, így rá nem kell várnotok, de még találkozunk! A kaland lezárása december végén várható, de ha előbb kerül sor a zárásra, az sem lesz probléma! Sok szerencsét!
Vettem egy autót. ez már önmagában véve is meglepő döntés volt tőlem, mert világ életemben motoron ültem és közlekedtem. Az volt a második otthonom, ha úgy tetszik. Na jó, nem vettem egy autót, csak béreltem, mondván használjuk ki, hogy kicsit nyugisabb időket élünk és nem kell senkitől sem tartanom. A kaland kedvéért egész nap szeltem az utakat, felkerestem a nevelőanyámékat a hegyekben, futottam velük egyet és most igyekszem vissza a városba, aminek még a határát sem érem el, de máris furcsa érzésem van. Remek, ismét kezdődőik... Meglepően kellemesen bizsereg eremben a futás adta adrenalin maradványa, amit ki kell használni, kezdésnek mondjuk úgy, hogy ha megérkezem, veszek egy fürdőt és még akár Chriest is rá tudom venni valami házon kívüli elfoglaltságra, mondjuk egy vacsorára. Ki tudja, lehet, hogy még meg is lepné, tudok magassarkúban is tipegni, mint az összes korombéli, csak én távolról sem vagyok olyan, mint a többi. Nem sokkal előttem egy alak tűnik elő a félhomályból, táskával, kitartott mutatóujjal, legalábbis távolról így láttam. Talán a szimpátia, hogy én is voltam ilyen helyzetben, talán csak a szimpla jószívűségem, ami mostanában meglepően sokszor tör elő belőlem, magam sem tudom micsoda vezérel, de lelassítok. Nevetséges tudom, de először lenyomom a zárakat, s csak aztán engedem le az ablakot az anyósülés felőli oldalon. Eleve a tény, hogy van némi erőm, amit használhatnék, már nem teszi indokolttá az óvintézkedést, másrészt kizárt, ha valaki ártani akar valakinek, azt egy nyamvadt zár bármiben is megállítja. Sebaj, jobb félni, mint megijedni. Lehúzódom, pár centire megállva tőle és kicsit áthajolok a sebváltó fölött, hogy rá tudjak nézni. Tudom jól, hogy szemeim a félhomályban is világoskéken izzanak a kíváncsiságtól, de ez ellen aligha tehetek bármit is. Természet adta dolog, amin nem változtathat az ember. Ennél már csak a fehér bundám idegesítőbben egyedi. -Elvigyelek?-érdeklődöm, egy mosollyal arcomon, és felkattintom a zárat, nem néz ki kaszás gyilkosnak, de határozottan érzem rajta, ahogy megcsap a szaga, hogy vámpír. Na, ha most lépek a gázra, az nem, hogy bunkó dolog, de még azt az állításom is megdöntöm, hogy előítéletektől abszolút mentesen állok a dolgokhoz.-Dobd be a cuccod hátra, nem harapok.-fogalmam sincs igazából mi a fene üt belém. Túl kedves vagyok, és egy vámpírral teszem mindezt. Na, ezt ha a családom vagy bárki más megtudná, tuti, hogy a diliházban kötnék ki. Hát hol van a nagy ellenséges hangulat? Neki fuvar kell, ki tudja, még a végén kiderül róla, hogy jó fej is. Biztató mosolygásomhoz kedves hangnem, és kedves mosoly párosul, mondhatni ellenállhatatlanul levakarhatatlannak tűnk. -Vagy tőlem sétálhatsz is.-nézek az égre, ahol már gyűlnek a felhők, s én érzem, hogy az a vihar hamarosan le is csap. Amíg hezitál, előrébb gurulok egy kicsit, jelezve, hogy azért a fuvar ajánlat nem órákig fenntartandó ajánlat lesz, ha nem akarja, hogy elvigyem a városig, tőlem sétálhat is. Éppenséggel amúgy sincs messze...annyira... -Leslie.-mutatkozom, mikor végre beszáll, aztán elindulok, kellemes tempóban, ahogy eddig is jöttem. Kíváncsi vagyok, a hasamba lyukat fog e beszélni vagy sem, egyáltalán milyen a jelleme, amit pár szó alapján meg tudok már saccolni, révén jó emberismerő vagyok. Túl sok időm nincs gondolkodni. Valami előbukkan néhány méterre előttünk a sötétben, a fékre taposok...
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Tartózkodási hely :
Ahol érzem a forróságot a talpam alatt
Hobbi & foglalkozás :
Mondhatnék párat, de egyik sem nyomdapapírra való.
Nos lássuk be, ha a város nem elégíti ki érdeklődésem és kíváncsiságom más terepre kell vándorolni, hogy ezek a dolgok teljesüljenek. Ezúttal ennek mind semmi köze a vérhez, ha akarom bárhonnan szerzek vérforrást, szőkét, barnát, kínait vagy mexikóit, most egyedül az unalom az, mi gátat szab a végtelennek tűnő életem folytatásában. Kicsit besokalltam Dariustól és hatalmi érvei sorakoztatásától, eljöttem Mystic Falls-ból. Kedvem egyelőre nincs visszamenni és még csak a kölykökhöz sem hazalátogatni, jól meg vannak. Meli is próbálja rendbe tenni kusza életét, ebben annyira nem vagyok érdekelt, kettőnk közt többnyire minden a legnagyobb rendben van, ha úgy vesszük, hogy az ágyam esténként sosem magányos. A kölykök is elfogadták Melit, minden a legnagyobb rendben, kivéve az, hogy egy kis frissítés, egy kis hajdani szórakozás nem ártana. A híd kellős közepén sétálok ide-oda és most az egyszer egy igen alantas módszerhez folyamodom. Már rég fordult elő, hogy játszadozni kívántam egy emberi lénnyel. Az ölésről letettem, ha valakit meg is csapolok a halált azért igyekszem elkerülni az esetében. Viszont a macska-egér játék a véremben van, ezt legyőzni, eltüntetni lehetetlenség. Lehet ugyan korlátozni, de ez egy idő után pont azt eredményezi ami nálam van, unalmat és végtelen szórakozás utáni vágyat. hamarosan fel is tűnnek egy autó fényszórói. Kiállok az út közepére várva, hogy..nos igen, hogy elüssenek, nem igazán mókás csontokat forrasztani majd zombit játszva elősétálni az autó lökhárítójáról, de mindenképp megéri látni a vezető rémült és hitetlen ábrázatát. A móka pedig csak ezután jön. Lehet, hogy a dolgot magamban jól kiszámítottam,d e arra nem gondoltam, hogy a fékezés helyett félre rántja a kormányt az a szerencsétlen. Még mielőtt belezuhannának a vízbe kiveszem a a kocsi mögött ülő két alakot, tehát egyszerre ketten lettek volna szórakozásom tárgyai, pechemre ez mégsem így alakult. Látom ahogy az autó a mélybe süllyed komótosan. Csak állok és nézem ahogy elnyeli a víz a járművet. magamban egy csomó érvet felsorakoztatok amellett, hogy most tegyek valamit vagy hagyjam annyiban az egészet. Végül a kölykökre gondolok és Meli-re, a rosszallás ott lenne a szemében, sőt, szerintem még ennél is több. Darius ugyan vigyorogna és azt mondaná szép volt haver vagy egyszerűen csak vállon veregetne, de úgy hiszem, a Meli haragja valamelyest jobban érdekel, mint a haverom öröme, hogy legalább félig visszatértem. Egy perc hezitálás után végül a vízbe vetem magam. Egyszerre két dolog ugrik be. A víz rohadt hideg és elfelejtettem a telefonom kitenni az ugrás előtt, pazar. A kocsi fényszórói mutatják az utat merre ússzak. Gyorsan tempózom és a kocsi ajtaját megragadva nagyot rántok rajta, de az meg se moccan. Egy pillanatra megdöbbenek majd újra rántok rajta, de mintha semmi nem történt volna. Teljesen olyan az egész, mint amikor Superman-nek elveszik az erejét..igen, a kölykök rémes hatással tudnak rám lenni. Vélgül mérgemben egy nagyot vágok az ablaküvegre ami betörik és őrült iramban kezd beömleni a víz a kocsi belsejébe..nos, nem ezt akartam különösebben elérni. De hol van a vámpírságom ereje? Na ezen lesz mit gondolkodni ha mind a hárman fulladás nélkül kijutunk, mellesleg így már valamelyest talán az ajtó is engedni fog,
A helyzet az, hogy kissé már kezdem unni a gyaloglást. New Orleans, az előző állomásom kicsit messzire esik Mystic Fallstól. Márpedig nekem el kell oda jutnom, méghozzá még napkelte előtt. Persze, megtehetném, hogy meghúzom magam valahol nappalra útközben, biztosan akad valahol valami erre használható épület vagy ilyesmi, de türelmetlen vagyok. Minél hamarabb Mystic Fallsba akarok érni, hogy megtalálhassam Gabriellát, akinek volt képe csak így se szó, se beszéd meglépni előlem. De csak kerüljön a kezeim közé! Nem teszi zsebre, amit kap, ezt garantálom! Az erőmet használva persze tudok gyorsabban közlekedni, mint egy átlagos halandó, de nem nehéz felmérnem, hogy ez nem lesz elég. Különben sem okos kifárasztanom magam. Akkor a gyilkolásra hogy marad energiám? Pedig valami szórakozás is kell! Egy autó fényszóróit látom hirtelen a hátam mögül megvilágítani az utat. Hirtelen ötlettől vezérelve megtorpanok, szembefordulok vele és kinyújtom a karomat, hogy leintsem. Kicsit meglep, hogy még le is lassít és egy fiatal nő hajol ki az ablakon a járműből. Ahogy közelebb ér, egyből megérzem rajta, hogy minden, amit én utálok. Bár vámpír létemre a vérfarkasokkal nincs különösebb bajom igazából, amíg nem zavarják a köreimet. De a boszorkányok… Egyből fölkelti a vérszomjamat. Pár másodpercig hezitálok, de nem én lennék, ha itt rögtön a torkának ugranék. Különben is, más terveim vannak. Ha Mystic Fallsba megy, még hasznomra lehet. Bár nem értem, miért nem hajt tovább, biztosan ő is érzi már, mi vagyok. Egy ilyen keveréklénynek, mint ő, biztosan elég kifinomultak ehhez az érzékei. Öngyilkos lépésnek tűnik a részéről. De ez nem az én gondom. Beszállok mellé az anyósülésre, a táskámat pedig hátradobom, ahogy javasolta. - Noah. Kösz a fuvart - reagálok kurtán a bemutatkozására. Egyelőre nem érzem úgy, hogy bájcsevegnem kellene vele. Nem tudom, mire számít, ezért én is elővigyázatos vagyok. Meg még én sem döntöttem el, mennyire akarok itt vért ontani a későbbiekben. Most még biztosan nem, végtére is a volán az ő kezében van. Vagy akár a kocsit is lenyúlhatnám végül is. De nincs időm sokat gondolkodni ezen, mert egyszer csak egy alak rajzolódik ki a sötétben az autó előtt. Ez az ostoba nőszemély meg, gondolom a halandókat féltő természete miatt félrerántja a kormányt és végignézhetem, ahogy belebucskázunk a kocsival a vízbe a hídról, amin épp áthajtottunk. Nem esem kétségbe, bár a vízben igen nagy a nyomás, nem kellene, hogy gondot jelentsen kilöknöm az ajtót és kiszállni. Mégis ez történik. Akárhogy feszegetem, nem enged. Mi a fene? Magamban szitkozódom, mikor meglátok az autóhoz úszni egy alakot, alighanem azt, aki miatt idekerültünk. Ő kívülről próbálkozik azzal, amivel én belülről, de ő sem jár nagyobb sikerrel. Aztán ököllel az üvegre vág, ami ettől bereped. Szuper, rövid időn belül már tele is leszünk vízzel és még hamarabb itt fulladunk meg, ha nem találunk ki valamit, nekem pedig nagyon nem ez volt mára a tervem. - Figyelj, van a kocsiban valami nehéz tárgy, amivel teljesen ki tudnánk törni az ablakot és tudnánk rajta mászni? - fordulok a nőhöz, akivel eddig nem sokat foglalkoztam, mit csinálhat. Normál esetben persze nem lenne szükségem ilyesmire, de úgy tűnik, itt valami nagyon nincs rendben, már ami az erőmet illeti, így nem látom értelmét puszta kézzel nekiesni és esetleg csak még nagyobb kárt tenni egyrészt magamban, másrészt a lassan vízzel megtelő kocsiban sem.
Hülye vagyok, hogy belemegyek ebbe, tudom jól, s remélem nem is derül arra fény, hogy mit tettem, mert tuti, ha előállok azzal, hogy felvettem egy vámpírt egy fuvarra, könnyen én penderülök az ajtó elé, nem Chriest. Szinte felborzolódik láthatatlan szőröm a gondolattól, hogy valóban ezt teszem, de megteszem. A fékre taposok, megállok mellette, hezitálására pedig nem értem az okot, hisz nekem kellene hezitálnom, hogy ez valóban jó ötlet e. Nem, nem az, ezt tudom jól, valószínű is érzi mi vagyok, bár elég megharapnom a kisujját, máris halálba küldöm, mellékesen nem fajom béli, ha kell, összeszedem az erőtartalékokat és szerzek előnyt, míg át nem változhatok szőrös, fehér bundás alteregómba. Megtudom a nevét, megjegyezni ugyan nem különösebben füllik a fogam, ezért valószínű ezt az opciót hamar el is vethetem. Csendben ülünk egymás mellett, gondolataim közé merülök, nem érdekel, hogy kicsoda, vagy miért tart oda, ahová. Különösen egy kérdést tennék fel, a magam csípős hangján úgy, ahogy egy légtérben nem kellene, pláne, ha az egy ekkora autónak felel meg. Mégis mi a francért nem süvít a levegőben kondenzcsíkot húzva maga után, hisz a vámpírok ezt szokták tenni. Vagy tévedek? Végül azon kapom magam, hogy hiába figyelem az utat, s reflexszerűen taposok a fékre, a kocsi nem áll meg, a kerekek csikorognak, ujjaimmal próbálom a túlkormányzott autót egyenesbe hozni, mindhiába. A jármű átszakítja a fém korlátot és a vízbe bucskázunk, persze, hogy a biztonsági övem be van kapcsolva, így nem tudok kiesni a szélvédőn, pedig lehet, az még ennél is jobb lenne. Nem pánikolok be, bár a bezártság fóbia jelei elkezdenek kiüti rajtam, mégis csak a mélybe süllyedünk, bár ez egy folyó, így a sodrás lehet zavaróbb tényező. A fejem bevágtam a kormányba vagy az ablakba, vagy a tetőbe...fogalmam sincs, hogy hová, csak érzem a zsibbasztó fájdalmat és nem akarok ujjaimmal hozzá érni, de érzem, hogy a vérem is kiserkent. Lehetne ennél jobb? Megrázom a fejem, hogy kitisztuljon a kép, mire észreveszem a felénk úszó alakot, először összerezzenek, aztán reménykedni kezdek. Figyelem, ahogy felénk úszik, mert az ajtók nyilvánvalóan nem nyílnak, pedig sajátom is megrángatom. Míg ők egymással tárgyalják, hogy hogy, s mint, próbálják betörni az ablakot, én ujjaim a zárra fektetem, lehunyom szemem és suttogni kezdek egy igét, ami normál esetben kinyitná a zárat, de az teljesen beragadt. Ekkor szegezik nekem a kérdést, vagyis az egyik vámpír, Noah, vagy mi volt a neve. Ha ezt tudom, talán meg is jegyzem. -Jobb ötlet.-nyújtom ki tenyerem, nem foglalkozva azzal, hogy ahogy felé fordulok bezsibbad a nyakam és szédülni kezdek. Tuti, hogy agyrázkódásom van és hiába próbálkozom, az erőm a gyógyulásra összpontosít, nem az ablak kitörésére. -A francba.-dünnyögöm, majd körbenézek az autóban, a visszapillantóra nézek, letöröm és a kezébe nyomom.-Próbáld ezzel. Ha ez sem, a csomagtartóban van egy feszítővas, de az övem nem tudom kikapcsolni én így nem tudok odamászni, ezen viszont te segíthetnél.-kérem, vagy kijelentem, magam sem tudom, de nem tetszik az ablak kiverésének ötlete, mert a vízben meg is fulladhatunk, így előbb a benti helyzetet kell a jelenlegihez képes normalizálni. Kikapcsolni az öveket, s mi egyéb, míg van levegőnk, nem tüdőnkben a vízből akarunk oxigént sajtolni a túléléshez,
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Tartózkodási hely :
Ahol érzem a forróságot a talpam alatt
Hobbi & foglalkozás :
Mondhatnék párat, de egyik sem nyomdapapírra való.
Nos jócskán végeztem fejszámolást magamban és összevetettem az őrült ötleteim számát és az időt mióta vámpír vagyok majd ezt elosztottam azzal a számmal hányszor voltam észnél és cselekedtem normálisan, irdatlan nagy szám jött ki a hülye ötleteim javára. Viszont tekinthetjük ezt útikalauznak is hiszen a sok hülyeség ellenére még mindig itt vagyok, élek és virulok, egy újabb hülyeség már nem oszt nem szoroz. A kocsi fényszóróit látva szembe fordulok a jármű haladási irányával és várom, hogy az ütközés bekövetkezzen. Na azt várhatom, a sofőr vezetési technikájának hála a kocsi még jó pár méterrel előttem a folyóba zuhan és lassan süllyedésbe kezd. Tényleg csak pár percig hezitálok még mielőtt a folyóba nem ugrom. De nincs igazán kedvem beszámolni Melinek arról, hogy hagytam két szerencsétlent megfulladni csak mert nem volt kedvem a minusz fokban úszkálni a folyóban. Lent szembesülnöm kell azzal, hogy hiába is próbálom feltépni az autót lehetetlenség megmozdítani. Láttam már furábbnál furább helyzeteket annyira nem lep meg, hogy nem érek semmit az erőfeszítésemmel. A fickó is belülről üti az ablakot majd az Én ütésem az, ami megrepeszti az üveget, ám nem erőlködöm a feltörésével hiszen, a víz beáramlása gyorsabb volna, mint az, hogy kijussanak a járműből. A levegőm fogyásával kénytelen vagyok ismét felúszni és megmerítkezni az oxigén jóleső hatásában, majd újra lebukom, hogy megpróbálkozzam annak a kettőnek a kijuttatásával. Kívülről nézve úgy látszik semennyire sincs szükségük arra, hogy Én odakint lubickoljak figyelve mennyire képben vannak a helyzetükkel. Már épp úgy döntenék, hogy felhagyok a próbálkozással majd megoldják mikor az üveg repedése egyszer csak pókhálószerű mintát kezd alkotni ahogy tovább reped. az egész bonyolult minta kellős közepén egy apró lyuk keletkezik amin a víz befelé kezd folyni. Ha jól gondolom talán percek kérdése lehet, hogy kijutnak-e onnan vagy megfulladnak. A vezető oldalon ülő nő övére pillantok ami továbbra is bekapcsolva szíjazza az üléshez, ha a víz utat tör magának akkor megfullad.
Nem tűnik túl biztatónak a helyezetem, ezt nem telik sokba, hogy átlássam. Miután rájövök, hogy valami miatt nem tudom olyan egyszerűen kiszabadítani magam, mint gondoltam, halandók által használt praktikákhoz kell folyamodnom. Egyetlen logikus megoldásnak pedig, főleg miután a kint úszkáló alak megrepesztette, az ablak teljes kitörése tűnik. Persze, akkor el fog fogyni a levegőnk hamarabb, de mi magunk is ki tudunk szabadulni. Illetve… nem is figyeltem eddig a nőre, csak mikor valami nehezebb tárgy után érdeklődve felé pillantok, veszem csak észre, hogy ő még nálam is szorultabb helyzetben van. Míg én egy gyors mozdulattal ki tudom kapcsolni a saját övemet, ő az övével nem boldogul. Láthatóan szerzett egy fejsérülést, amin persze nem aggódok különösebben, végtére is vérfarkas, gyorsan gyógyul, másrészt viszont érzem rajta, hogy feszült. Sőt, egyenesen fél, még ha igyekszik is elnyomni. Bólintok és elveszem tőle a felém nyújtott visszapillantó tükröt, amit egy mozdulattal tört le. Érdeklődnék afelől, mégis mit akar itt normalizálni, mikor azonban hangos reccsenés közepette az üveg tovább reped az előbbi kis törés mentén, ráadásul elég méretes kis lyuk is keletkezik rajta, amin ömleni kezd befelé a víz, már nem látom ennek értelmét. - Azt hiszem, ez a továbbiakban nem opció – - jegyzem csak meg szárazon. Először megfordul a fejemben, hogy nem segítek a nőn, mert hát mi okom lenne nem hagyni megfulladni, mikor egy boszorkány, akinek azonban jelenleg szintén épp annyira használhatatlan az ereje, mint az enyém, a kocsi mellett visszatérőn megjelenő másik alak miatt azonban mégis úgy döntök, legalább látszatra most az egyszer rendes leszek, odanyúlok és egy mozdulattal kikapcsolom a nő övét. Ezek után azonban ismét elfordítom tőle a figyelmemet, attól, hogy sérült, még nem számíthat a pátyolgatásomra. Odamászok az ablakhoz és a visszapillantóval vágok bele erőből néhányszor, ahogy csak bírok. Ám az nem bizonyul a legjobb eszköznek ehhez, nem igazán akarja kitörni a maradék üveget, a víz pedig egyre csak áramlik befelé. Kelletlenül felsóhajtok. Csak egy megoldást látok. Hátradobom a tükröt és könyökkel, tényleg minden erőmet összeszedve belevágok a megrepedt üveg maradékába. Ez már valószínűleg ki fogja söpörni az üveg jó részét és így kimászhatunk ott. Legalábbis ebben bízom. Még ha ez most egy kellemes kis karsérülésbe is kerül nekem, ahogy a szilánkok több helyen felhasogatják a bőrömet. Remélhetőleg ha kijutunk a vízből visszaáll az erőm, mert nem örülnék, ha egy halandó-léptékű regenerációval kellene szembenéznem egy ilyen sebesülés után.
Olyan, mintha elszívták volna minden erőm. A sebem nem gyógyul, az ereimben pezsgő mágiának nyoma sincs. Fogalmam sincs, hogy ennek a agyrázkódáshoz hasonló sérülésem, vagy ha az van, akkor pont az, ami okozhatja a zavarom. Mindenesetre próbálok nem bepánikolni, pedig agyam úgy zakatol, keresni kezdek valamit, ami segíthetne kikapcsolni a beragadt övem, míg az utazótársam valami kemény dolgot keresne, amivel az üveget ki lehet vágni. Szédülve próbálom összeszedni magam, elsőre jó ötletnek tűnik, ezért letöröm a visszapillantót, pedig vérem már ajkaimra folyt és így számba kerülve hányingert vált ki belőlem, cseppet sem tetszik a fémes íz. Hallom az üveg recsegését, ahogy szép lassan az apró repedésből egy igencsak érdekes mintájú törés rajzolódik ki, olyan, ami szinte azonnal jelzi, hogy megadja magát, s ezek utána víz betör a kocsiba és visszafordíthatatlanul kezd majd fogyni a levegőnk, míg végül vagy megfulladunk, vagy kijutunk innen végre. -Jó ötlet ez?...-kérdezem szédelegve, hisz mégis csak én vagyok az, aki képtelen megmozdulni, majd a segítő kész, egész meglepő módon kikapcsolja az övem. Megköszönném, de több szó már nem igen jön ki belőlem, mert a fülem zúgni kezd, ahogy felé fordítom fejem. Az üveget ütlegelni kezdi, míg kívülről az idegen férfi hol rám kapja a tekintetét, hol Noah-ra, véremben pedig a vámpírok iránti gyűlöletem összeforr azzal a ténnyel, hogy miatta vagyunk itt, így szemem akaratlan villan fel, égszínkéken ragyogva. ahogy az üveg betörik és a íz szép lassan kezd befolyni, felhúzom lábaim az ülésre, és bár a víz vörössé változik, feltehetőleg az egyik vámpír vérének köszönhetően, arra a döntésre jutok, hogy ideje összeszedni minden megmaradt erőm. Ahogy az anyósülés felszabadul és így kiszabadul az ott ülő fél az autóból, én is követem, megtámaszkodva az ülésben, elrúgom magam onnan, nem is foglalkozom vele, hogy az üvegszilánkok hol sértik még fel bőröm, a felszín felé kezdek tempózni, hogy mielőbb levegőhöz jussak. Sajgó fejem önkénytelenül kezd el zúgni, ahogy visszafojtom a lélegzetem, míg a felszínre nem érek. A part felé kezdek úszni, majd kinyúlok ott, mint egy eldőlt krumplis zsák, holott pontosan tudom, hogy ezen a fetrengés nem fog segíteni, csak az, ha átváltozom. Karmaim így is földet kaparnak és torkomból mélyről jövő morgás tör elő. Testem a gyógyulás érdekében kezdi átvenni a józan ész a kontroll felett az irányítást. -Ne...-suttogom, mikor egyik csontom megreccsenve kezd neki a farkas alakom megjelenítéséhez, felkiáltok, a fájdalmas érzés végigcikázik testemen, én pedig önkénytelenül is hátra kapom fejem és próbálok nem a fájdalomra koncentrálni, mint inkább arra, hogy túléljem az átváltozást is. Ráadásul a közelemben két vámpír is van. Ez már kevésbé tetszik...
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Tartózkodási hely :
Ahol érzem a forróságot a talpam alatt
Hobbi & foglalkozás :
Mondhatnék párat, de egyik sem nyomdapapírra való.
Még mindig bennem van a kérdés, hogy akkor most igen vagy nem, mert persze leginkább nemet mondanék és azonnal tempóznék is a felszínre a sorsára hagyva a két, számomra idegen embert. Végül mégis máshogyan döntök és inkább lent maradok bár sok segítséget nem tudok nyújtani mert egy ostoba boszorkányos trükk miatt minden erőm elszállt és egy nyomorúságos kis halandóhoz hasonlítok. Az üveget azonban sikerül szerencsétlenül betörni és végül a víz nyomása utat is tör magának. A bent lévőket figyelem, más úgy sem tehetek. A fickó kiszabadul majd végül a nő is. A vöröses víz sérülést rejt, még szerencse, hogy a vízben vagyunk, nem érzem a vér rozsdás, édes illatát és nem részegít meg a hatalom gondolata. Éhes vagyok és bizony ha most fent lennénk talán nem élne már a nő. Miután az ablak teljesen kitörik a belső és külső erők hatására a víz beömlik majd egyszer csak a nő kijut a kocsiból és elindul felfelé. Utána nézek majd levegő hiányában elindulok Én is a felszínre. A fickó sorsa nem érdekel, végül is 50%-ot teljesítettem, egy már biztosan túléli, szerintem ennyi bőven elég volt. Felérve hatalmas levegőt szívok be és élvezem a szúró fájdalmat ami a tüdőimet éleszti újra és végre normálisan áramlik be és ki a levegő. A partra vánszorgok, de gyanítom a folyó túloldalán kötök ki, mintha láttam volna a nőt a másik irányba haladni. Miután köhögök párat és a bent rekedt víz mind távozik talpra állok. Hajamból hatalmas cseppekben hullik alá a víz, szakállam nem kevésbé járt jobban. Ruháim is olyanok mintha most kukáztam volna ki Brooklyn egyik lepukkadt negyedében. Fejemet, mint valami kóbor eb megrázom és a víz permetként szál össze-vissza. Miután nagyjából megszabadultam a szemembe folyó vízcseppektől van időm a túloldalra pillantani. A nő mintha kínok közt vergődne. Átfut az agyamon, hogy vajon jól tettem-e, hogy itt maradtam. Talán tévedek, de mintha egy korcs farkaskutyát sodort volna partra a víz. A fickó még nem bukkant fel Én pedig úgy vélem ezek után talán jobb is, na meg persze el is kellene tűnni innen még mielőtt mondjuk átváltozik a nő és a fogsora szép ékességként csattan a nyakam körül. Indulni akarok, de a kíváncsiságom nem enged és tovább figyelem az átváltozást. Megbánom még azt, hogy hirtelen kijött belőlem a vadvilág iránti kíváncsiság.
Érzem, hogy felsérti a bőrömet az üveg, ahogy ütlegelni kezdem, hogy kiüssem, ezzel kiutat találva, de nem foglalkozom vele, még akkor sem, mikor vér festi vörösre a vizet körülöttem. Szinte észre sem veszem, hogy az enyém. Biztosan a víz hűti le annyira, hogy ne érezzem a sebesülésemet. Nem teketóriázok sokat, amint teljesen kitöröm az üveget a helyéről, kilököm magam és tempózni kezdek a felszín felé. Azonban lökést érzek, ami kissé visszavet és a nőt látom elúszni magam mellett, erőteljes vércsíkot hagyva maga után. Ő talán észre sem veszi, hogy belém rúgott, annyira igyekszik a felszín felé. Úgy tűnik, jobban megsérült ebben a kis kalamajkában, mint gondoltam. Ami már csak azért is felettébb furcsa, mivel vérfarkasként már régen regenerálódnia kellett volna. Összevonom a szemöldököm, de nincs most időm a filozofálgatásra, végtére is az én levegőm is fogy, így a folytatom tovább az úszást felfelé. Bár tény, akármi is történik itt és akármi is idézi elő, felettébb furcsa és semmiképp sem normális. Én legalábbis nem tapasztaltam még csak hasonlót sem az eddigi százhatvan évem alatt, pedig megéltem már egyet s mást. A felszínre érve mindenekelőtt első dolgom egy jó nagy levegőt venni. Végre! Tényleg jól esik már azért a tüdőmnek. Nem mintha egy pillanatra is halálfélelmem lett volna, de azért nem tetszett ez a szorult helyzet, azt el kell ismernem. Még a vízben tempózok lábaimmal, mikor éles füleim furcsa neszeket hallanak a folyó egyik oldaláról. Odapillantva a nőt látom, aki mellet az előbb ültem az autóban. Nem telik sokba, hogy felismerjem, épp átalakulni készül, hisz láttam már ilyesmit. És nem volt szép a vége. Fejemet a másik part felé fordítom, ott pedig az előbb a kocsi körül úszkáló fickót látom meg, amint mintha megigézve bámulná a nő átalakulását. De miért? Már egyértelműen érzem rajta, hogy nem halandó, hanem fajtámbéli, akkor meg miért olyan ostoba, hogy nem lép le? Mi a fene történik itt egyáltalán, de most komolyan?
A dolgok gyorsan pörögnek, a kocsi a vízbe zuhan, majd mintha az idő megállt volna. A fejem sajog, és az üveg nem akar kitörni. Mindent szinte lassítva látok, érzékelek, szédülök és érzem, hogy a vámpír jelenlétének a kocsiban nem lesz jó vége, ha így folytatódik ez az egész. Örülhettem, hogy kijutottam a felszínre. Utáltam úszni, és mindezt úgy, hogy egy kisebb agyrázkódással kellett tennem, szinte kapaszkodni kezdtem a reményben, hogy túlélem ezt az egészet és eltűnhetek innen valahová. A remény kezdett meghalni, ahogy az apró fekete pöttyök elkezdtek úszkálni a szemem előtt, jelezve, hogy a tüdőm bár bírja, az agyamnak szüksége van oxigénre. Felbukkanok a víz tetején, nagy levegőt véve, alig tudok kimászni, de megoldom. A másik partoldalon tudom, hogy ott áll a vámpír, aki miatt ide jutottunk és érzem a csontjaimba nyilalló fájdalmat. Át fogok változni és ami most eszembe jut az az, hogy milyen szívesen keresztülharapnám a torkát és figyelném, ahogy elvérzik, vagy kiszárad, vagy mi. Körmeim, ujjaim a hűvös földbe mélyesztem, felüvöltök, mikor már nem tudom visszafogni az eluralkodó fájdalmat. Hangosan recsegnek a csontjaim, hosszú barna helyem eltűnik, és minden porcikámban farkas alakot öltök fel. A fájdalom lassan enyhül, a szédülés is. Így gyorsabban gyógyulok, jóval gyorsabban. A két vámpír felé kapom a fejem, fehér bundám felborzolódik a szélben, fogsoromról pedig felhúzom az ínyem és vicsorogva nézek a túlpartra. A folyót eszem ágában sincs átúszni, de ahogy bámul, tudom, hogy élvezi, amit látott, kíváncsi volt. Elkezdek fel, s alá járkálni, dühösen vicsorogva, mintha ettől bármi is változna. A hídra emelem a tekintetem, a korlát darabokban úszik a víz tetején és csak remélem, hogy nem jár erre egy lélek sem, s nem fog senkinek sem feltűnni, hogy mi történt. Az irataim legalább a pénzemmel együtt a zsebemben voltak. A férfias szokás, a lánc és a pénztárca kombináció hasznosnak tűnt. Felvonyítok, nem, mintha más farkasok válaszát várnám. Az egyik parton én, fehér, friss hó tisztaságú bundában, komótosan leülök a ruháim mellé, a másik parton az egyik vámpír, a vízben a másik. Hármunk közül az, aki középen van, ő járt a legjobban. A döntési lehetőség az övé. Vagy próbál az erdő felé indulni, de akkor velem a nyomában, függetlenül attól, hogy tett e valamit, a vadászösztönöm nem tudom legyőzni. A másik férfi viszont...azon kívül, hogy megbabonázottan néz, az előbbi öngyilkos akció nyomán kinézem belőle, hogy nem valami kedves egyén. És sötét szemeit vizsgálva nem is ítélem annak.
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Tartózkodási hely :
Ahol érzem a forróságot a talpam alatt
Hobbi & foglalkozás :
Mondhatnék párat, de egyik sem nyomdapapírra való.
Azért a háborús időkben akadtam össze farkasokkal, nem kevéssel, láttam átváltozást, harcoltam velük, sokszor majdnem a halálomat is okozta pár éles fehér agyar, de mindig is lenyűgözőnek találtam ezt az átalakulást, evolúciós ugrásnak nem nevezném, hisz visszafejlődnek, mégis érdekes és lebilincselő, félelmet nem kelt bennem, de tudom, hogy óvatlan sem lehetek, egy vérfarkas sosem adja fel. Ezt a háborúban megtanultam, az emberek azt hitték a legnagyobb fenyegetést a fegyverek és a dárdák okozzák vagy az ágyúk, de nem ezek vettek el több életet, nem ezek oltottak ki megannyi telepest vagy katonát, a vámpírok és vérfarkasok beépült hordájának áldozatai lettek. Mily érdekes, hogy századokkal később sem jöttek erre rá. A part túloldalán is épp olyan jól látom az átalakulás befejező szakaszát. Ekkortájt bukkan fel a kocsiban ragadt férfi..akiről most már tudom, hogy vámpír, odalent minden eléggé zűrzavaros volt ahhoz, hogy ezzel foglalkozzam. Most talán nem az lenne a legjobb, ha elkezdenék azon gondolkozni mit keresett egy vámpír és egy farkas egy kocsin belül, de mégis érdekel. A hófehér bundában fel-le járkáló farkas bizonytalanságot sejtet, talán fogalma sincs arról, hogy vajon melyikünk gégéjébe mélyessze előbb az agyarait? A másik vámpír mozdulatlansága pedig azt mutatja egyik ötlet sem tetszik neki, se az, hogy felém ússzon, amit talán jól is tesz, nem vagyok éppen fajtársiasságos kedvemben, de persze a farkas felé sem szívesen úszna, az ugyanis biztos halál, na komám, akkor merre is? Nem volt bölcs dolog itt maradnom, de Én még elhúzhatom a belemet, de az a szerencsétlen ott a vízben aligha. -Szerintem nem ártana egy kicsit tempóznod haver, a hiedelmekkel ellentétben a farkasok tudnak úszni. - Tölcsért formálva a kezemből kiáltok oda neki, kicsit már-már színpadiasra véve a figurát. Bármennyire is tetszene a bizarr összkép ahogy ezek ketten szétszedik egymást azért mégsem lenne akkora buli. Főleg azért nem, mert a farkas szeme állásából látom, hogy engem szemelt ki. Ne értse félre senki, szeretem a haragos nőket, de azt a fajta haragos nőt aki képes egy harapással véget vetni a végtelen éveimnek annyira már nem csípem. Nem is értem, egy kocsival lett minuszban és már is ölni tudna a tekintetével.
Míg felérek a felszínre, nem is különösebben gondolkozom a történteken. Sem a sérülésemen, sem a nőjén, aki érthetetlen módon nem regenerálódott és láthatóan súlyosabban megsebesült, mint én. Elsődlegesen csak egy nagy levegőt akarok venni. Ebbéli óhajom pedig rövidesen teljesül is. De sok köszönet nincs abban, ami a felszínen fogad. A hidat jól láthatóan megrongáltuk ezzel a kis malőrrel, de nyilván a vízből oda nem is ugorhatnék fel. Egyik parton az előbbi úti társam épp farkasalakját veszi fel, a másikon pedig a pasas, aki miatt idekerültünk, megigézve nézi, mint aki nem látott még ilyet. Ami engem illet, személy szerint, bár vámpír vagyok, a vérfarkasokkal semmi bajom, de tényleg. Éppen ezért inkább igyekszem elkerülni őket. Nem állítom, hogy nem öltem soha egyet sem, de azt csak önvédelemből tettem. Könnyet azért nem ejtek értük ebben az esetben sem, de ha lehet, nem kockáztatok. Egy vérfarkas veszélyes ellenfél, én is könnyen otthagyhatom a fogamat. Ez a példány itt azonban úgy tűnik, legalábbis egyelőre nem engem szemelt ki. Abból, ahogy a másik parton álló fickót méregeti, sokkal inkább ő lehet a kiszemelt zsákmánya. Viszont ez bármikor változhat. Ilyenkor csak egy állat, aki nem racionálisan gondolkodik. A vámpír ellenség és ennyi. A mi fajtánkban ugyan nem valami nagy a csordaszellem, így nem feltétlen várhatnék segítséget ettől a láthatóan marcona fickótól, akiről egyébként is csak akkor veszek tudomást, mikor odakiált nekem. Ebben a kiáltásban se épp segítő szándékot vélek felfedezni, de hát én sem vagyok alapvetően a kedvesség és együttérzés mintapéldánya, nem fog ez a lelkemig hatolni. Nem kérdés hát, melyik part felé kezdjek úszni. Nem leszek aranytálcán felkínált vacsi. Szívesebben taktikázok inkább egy fifikás vámpír ellen, aki valószínűleg inkább engem vetne oda szükség esetén maga helyett a farkasnak (megjegyzem, én sem tennék máshogy a helyében), minthogy egy állati ösztönöktől hajtott fenevaddal nézek farkasszemet, ezúttal lényegében szó szerint.
Azzal nem lett volna bajom, hogy az utastársam egy vámpír. Igaz, ezt nagy dobra sem akartam verni, pedig kifejezetten gyűlöltem a vámpírokat, ma este nem tudtam eldönteni, mi ütött belém. Egyszerre éreztem, hogy nem lesz ez így jó, és hirtelen segítőkészség ébredt bennem. Pont bennem. Nevetséges. A kocsi viszont nem az ő hibájából sodródott le az útról és annyira azért nem vagyok madár, hogy magam kezdjem el okolni. És a farkas énem egy véleményen van velem. Óhatatlanul éreztem a fájdalmat még így is, ami végigszántotta testem, s ha tehettem volna meg sem álltam volna hazáig, hogy vehessek egy forró fürdőt, még akkor is, ha aggódó tekintet és dorgáló szavak fogadtak volna. Volt egy részem, aki a bosszúra vágyott és sajnos ezt az énem ismertem annyira, hogy biztosan kijelenthettem azt, nem fogok meghátrálni ilyen könnyen. A szőrös, fehér bundában a gyógyulás gyorsabb, talán fájdalommentesebb is, de az átalakulás borzalmas érzése semmihez sem fogható dolog. Mikor végül mégis sikerül teljes alakot felvennem, a túloldalon álldogáló vámpírra nézek, idegesen húzkodva fehér fogaimról az ínyt, vicsorogva, és kételkedő, de ragadozó szemekkel. Elmondhatatlan dühöt érzek, a testem szinte vágyik rá, hogy keresztülharapjam a torkát. Miért? Nem a kocsi miatt. Sokkal inkább azért, mert a testem minden porcikája sajog, és az agyrázkódásom gyógyulása felettébb érdekes módon lassabbnak ígérkezik, mint amennyi idő alatt máskor képes vagyok a gyógyulásra. Az időközben felszínre bukkanó vámpír döntésképtelen lesz, látom, ahogy méreget, majd a fickót is, akit én méregetek éhesen. Végül dönt és úszni kezd, mire felvonyítok, és rosszallóan csaholok egyet, hisz igaza van, de még mennyire. Nem csak úszni akartam, de harcolni is kicsit, a vágy, hogy a fogaim húsba mártsam szinte idegőrlő volt. Megfordulok, eltűnök az erdőben és a gyors lépteket kihasználva a partról a fák között rohanva a hídra érkezem, majd egyenest vetem le magam róla, könnyedén a földre érkezve, nem messze a két vámpírtól. Ragyogó kék szemeim méregetve tartom rajtuk, továbbra is morogva és vicsorogva. Süt rólam, hogy minimum egy kiadós kergetésbe kezdenék. És most még az sem érdekelt, hogy a hídon elhalad e valaki, s észrevesz e. Agyam elködösült és egy dolog hajtotta csupán. Most pontosan olyan meggondolatlan és heves voltam, amilyen már sok ideje nem lehettem és amilyen sok ideje nem is akartam lenni. De semmi sem tart ugyebár örökké.
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Tartózkodási hely :
Ahol érzem a forróságot a talpam alatt
Hobbi & foglalkozás :
Mondhatnék párat, de egyik sem nyomdapapírra való.
latolgatva az esélyeimet méregetem a farkas nőstényt. Ha most elfutok kétségtelen, hogy a nyomomba ered, de ha itt maradok akkor pedig végeláthatatlan szemezgetésnek leszek részese, amivel nekem ugyan semmi bajom sincs, de azért mégiscsak lenne jobb dolgom is. A felszínre bukkanó vámpír teketóriázása csupán addig tart míg be nem vakkantom neki, hogyha élni szeretne jobb eséllyel ússzon az Én partrészem felé, bár a biztonságát így sem garantálhatom hisz Én sem vagyok egy szelíd kiscica, viszont tény, hogy több eséllyel ússza meg az éjszakát élve, mintha áttempózna az őrült szukához. Nem különösebben tetszik a farkas vicsorgása sem az, amilyen gyilkos tekintettel méreget. Habár most inkább az ösztönei vezérlik, ami leginkább a gyilkolást szítja benne, mégis úgy érzem, hogy valahol megbújva tudja, hogy az egész rémes estéjét Én koronáztam meg. Pech, ez a részemről, de számtalan harcot vívtam már meg az ilyesféle szőrmókokkal szemben, csaknem fogom most a nyakamat vesztene egyetlen egy dühös példánnyal szemben. Ha itt volna Darius szerintem lepacsizna velem és kész volna összedolgozva egy remek kis murit csapni, mehetne a "fuss, rohanj és lassan a seggedbe harap" játék majd befejezésként szét szedtük volna a farkast. De mivel nincs itt így nem lesz semmiféle móka, egyedül már azért nagyobb a kihívás. A vámpír kiér a partrészemre, ami láthatóan nem tetszik a farkasnak. Csak elvigyorodom és vállat vonok. Hogy miért akarom felhergelni a már így is pattanásig feszült lényt? Nem tudom, de régen volt már szerencsém farkassal futni. Meglep mikor eltűnik az erdős részen majd a hídról lepattan elénk pár méterre. Igen, erre mondják, hogy a vadállatok ne hergeljük és etessük. A mostani helyzet alapján úgy fest, hogy ha nem kapjuk össze magunkat a másik fickóval, akkor meg lesz az etetés része is. -Nyugi kutyuli mutyuli! - Jó, ez nem éppen a legjobb kezdés arra, hogy lecsillapítsam, milyen kár, hogy a legszorultabb helyzetben sem sikerül valódi komolyságot sugallnom. -Esetleg van egy ötleted, hogy hogyan ússzuk meg a veszettséget? - Egyértelműen a vámpírnak szólnak a szavaim. Mert ugyan lehet, hogy Én vagyok a kiszemelt, de Ő sincs biztonságban, meg ha kell, természetesen odavetem a farkasnak egy kicsi megbánás nélkül. Tehát a helyében inkább segítőkész lennék és szorgosan ötletelnék.
Nem sokáig bizonyul azonban ez sem olyan jó választásnak, mire kiérek a partra, szinte velem egy időben a hídon körbekerülve a farkasnőstény is ott terem és csöppet sem barátságosan méreget minket. Na szuper... Ha tudtam volna, hogy ez lesz, inkább nem kapcsolom ki az övét ennek a hálátlan szukának a kocsiban. A boszorkányok és a vérfarkasok utálatos lények. A kettő kombinációja meg ezek szerint még rosszabb. Azt hiszem, ez volt életem utolsó jó cselekedete. És nem azért, mert ma itt tervezem hagyni a fogam. Egyszerűen csak ez a mai nap tanulsága. Eddig. Előbb persze még túl kell élni ezt az igencsak kínos helyzetet. Egy tapló vámpír, aki még a jelenlegi szorult helyzetben is csak hergeli kihívó tekintetével és lealacsonyító megjegyzéseivel a farkast és természetesen egy láthatóan támadóan fellépő fenevad, aki minket méreget. Szuper. A túlélési esélyeim azonban talán mégsem olyan rosszak. - Nos, ketten vagyunk egy ellen és ráadásul sérült is. Szerintem jók a kilátásaink. Már persze, ha ahhoz nagyobb kedvet érzel, fogócskát is lehet játszani - latolgatom rezzenéstelen arccal a fickó hozzám intézett kérdésére a lehetőségeket. A spanyol viaszt nem most fogom feltalálni, nem ez az évszázad haditerve, de hirtelen ennyire futja. Egyébként is, próbálj meg taktikát megbeszélni az ellenfeled előtt, aki ránézésre ugyan csak egy állat, állati ösztönökkel, de azért valamelyest mégis érti ő, miről van szó. Másrészt pedig, nem bízom ebben a fickóban, így pedig aligha fogom kiteregetni előtte a lapjaimat. Egyelőre kivárok és igyekszem az övéhez igazítani az én taktikámat is. Jelenleg ez a terv, a többi meg majd alakul.
A lány farkassá válása meglepetésszerűen érte a két vámpírt. A természetfeletti képességeik nélkül mindkettejük számára világossá válhatott, hogy a lehető leggyorsabban megoldást kell találniuk, hiszen ha a vérfarkas megharapja őket, a méreg elkezd dolgozni a szervezetükben, s napokon belül szörnyű látomások gyűrűjében fogja őket elérni a vég... A vámpírok figyelmét aztán az elsüllyedt autó irányából érkező, bugyborékoló hangok keltik fel... a lány táskáját a közeli kis partra sodorta a víz, benne egy mérget tartalmazó fecskendővel, amelyet ha sikerül beadniuk az állatnak, ismét emberré változik. De a farkas nem ereszti őket tekintetével... ő egy ösztönlény, minden rezdülésre támadhat, nincsenek benne józan érzések, ítélőképesség, megbánás... minden egyes mozdulat egy lépéssel közelebb viheti őket a félt támadástól, a cselekvés viszont nem várathat magára sokáig. A vérfarkasnak sincs könnyed dolga... mintha valaki egy dróton keresztül rángatná, összezavarva állati és emberi ösztöneit egyazon időben... annak ellenére, hogy farkas bőrbe kényszerült, emberi érzései előtérbe kerülnek, mikor egy olyan régen nem látott szerettének szelleme bukkan fel a hídon, akit már régen nem láthatott... ugyanúgy látják őt a vámpírok is, ám halloween éjjelén nincs segítő szándékú szellem, az ő célja nem a farkas visszaváltoztatása, hanem megölése, majd azt követően végezni a két vámpírral is. Csak akkor alkothatnak csapatot, ha a lány minél előbb visszaváltozik... a megoldás pedig közelebb van, mint hinnék. És mindezt mintha díszpáholyból figyelné a híd végén álldogáló férfi, aki kész arra, hogy felfedje magát, ha úgy látja idejét...
// nagyjából két kör után ismét "jövök"!
A hsz-sorrend: Leslie - Philip - Noah Sok szerencsét!
Az agyrázkódás gyorsan gyógyul, ha farkasként nézek szembe vele. De valami más most. A gyógyulás lassú, gondolataim zavarosak és egyszerre érzem azt hogy a két vámpír nyakát t akarom harapni, s azt, hogy meneküljek. Valamiféle rossz előérzetem támad, és ahogy a hídra szökkenek, elvágva egy menekülési útvonalat a két vámpír előtt, az idősebbik külsejű szövegének nyomán vicsorogni és morogni kezdek, cseppet sem barátságosan. Fehér bundám borzolja a szél, állkapcsomból előugró tépőfogaim és kék szemem egyaránt azt sugallja, hogy bármikor támadok, ha tesznek egy hirtelen mozdulatot is. Valami megzavar, mintha valaki figyelne. Tekintetem a két férfiról a híd másik felére siklik, a sötétben egy jól kivehető alak látszik, de arcát ezzel szemben egyáltalán nem látom. Viszont fülem megcsapja egy hang. Egy ismerős, mégis távoli hang, mintha a mostohaanyám lenne, kinek férjét épp úgy megöltem, mint őt magát. Aki nem hitt nekem, hogy mire képes egy férfi, ha egy kislány közelébe van, és mástól nem kaphatja meg, amit akar. A tizenéves koromból feltörő emlékektől szédülni kezdek, felnyüszítek. Lehetetlen, hogy ő most itt van. Hisz meghalt, én végeztem vele is. A hangja hiába lenne nyugtató, mintha az ágyam mellett ülne, s próbálna elaltatni, arcán gonosz gyűlölet és undor látszik. Magam sem tudom, hogy mi üt belém. Először távolabb áll tőlem, de ahogy pislogok, már szinte mellettem áll. A két vámpírra néz, ugyanazzal a tekintettel, amivel rám is nézett, fogalmam sincs, hogy ugyan azt a nőt látják e, akit én, vagy teljesen mást, mást, aki a múltjuk egy emlékfoltja, de összes porcikámban megremegek. Teszek egy lépést hátra, nagyokat pislogva, vicsorogva, mintha az megvédhetne, míg egyenesen érzem, hogy az egész világ felborul körülöttem. Ahogy lassan gyógyulok, ahogy a vámpírok elvesztik erejüket, mintha nem is lennének különbek az egyszerű embereknél...lehetséges ez egyáltalán? A szívem vadul kalimpál, tekintetem a két vámpírra, majd az árnyékba burkolózó férfira siklik, aki nyugodtan ácsorog továbbra is, végül a nő gyűlölködő arcára. Kezdek megbolondulni, és ez csak egy rémálom lehet, semmi más. Csakhogy nem tudok belőle felébredni és visszaváltozni sem...valami így tart, ebben az alakomban.
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Tartózkodási hely :
Ahol érzem a forróságot a talpam alatt
Hobbi & foglalkozás :
Mondhatnék párat, de egyik sem nyomdapapírra való.
Egy cseppet sem arra számítottam, hogy majd itt fogok szemben állni egy acsargó farkassal és az oldalamon egy mihaszna vámpírral. Úgy terveztem, hogy szépen kiszippantom a z embereket Halloween tiszteletére és aztán haza megyek, mint aki jól végezte dolgát..pech, ebből aztán semmi sem lett. Helyette most megakarnak ölni, hát őszintén, Én tehetek róla, hogy éppen Ők voltak azok, akik elsőként értek ide? Minden érzékemmel a farkasra koncentrálok így később jut el a fülemig a vízből föltörő bugyborékolás zaja és persze a vámpírka szavai is. -Momentán nincs kedvem versenyt játszani és ezzel megfuttatni a farkast, hagyatkozhatnánk arra, hogy sérült. - Naná, hogy ezt mind hangosan ejtem ki, lehet, hogy a farkas ösztönlény ilyenkor, de valahol akkor is benne kell lennie annak a fafejő boszorkánynak aki a fejébe vette, hogy ma este akkor is kicsinál engem, ha az lesz az utolsó tette is. magamban persze már jócskán más terveken gondolkodom, leginkább arra igyekszem visszagondolni, - már, ha attól a bugyborékolástól és a morgástól lehetne - hogy mit is mesélt nekem Melis a farkasboszikról vagy micsodákról. Mert, ha épp nem tévedek akkor erről van itt most éppen szó. Valahol lennie kell valaminek, ami visszaváltoztatja ezt a marcona nőszemélyt. Na, de most, bárhol is legyen az a valami azt meg is kell találni, mégpedig úgy, hogy a farkas közben lehetőleg ne a torkomat marcangolja és a vámpír se tudjon meglépni, ha kell akkor áldozati báránynak tökéletes. Váratlanul jelenik meg az illető a hídon és Én már magam sem tudom mit gondoljak, lassan tömegével leszünk, és egyre furább lesz minden, Melisnek igaza volt, ha a seggemen maradnék néha talán nem akarnának állandóan felnégyelni. Nem hiába mondják, hogy az erő a férfiaknál az ész pedig a nőknél maradt mikor osztogatásra került sor. Miután azért alaposabban szemügyre vettem a hídon ácsorgó alakot természetesen hamar leesik, hogy szellem. Egyre érdekesebb lesz ez a buli a furábbnál furább jelenlévőktől. Ha nem volna a farkas már rég leléptem volna, de a helyzet az az, hogy a képességeim hiányában vagyok, egy-két méterre acsarog tőlem a kissé zavartnak tűnő farkas és még az a szellem is úgy vizslat, mint, aki a középkori hóhér szerepébe bújna legszívesebben. Újra fél szemmel és füllel pillantok körbe és akkor esik meg a pillantásom a parton heverő kis táska féleségen. Csak legyen Melisnek igaza, csak legyen, mert nem szívesen ugrom újra a hideg vízbe. -Na most az lesz, vagy maradsz a farkassal és újdonsült barátunkkal vagy ugrassz velem a vízbe és megszerezzük a táskát. - Vázolom fel vámpírfülnek hallható hangon csupán, hogy azért ha lehet ne lepjenek már meg minket míg átérhetnénk. Persze épp hogy csak befejezem a mondanivalóm és már ugrom is a vízbe és tempózok a partra át ahol a táska hever. Ha a srácnak van esze, bár gondolom csak akad, akkor utánam ugrik, a fogócskát nem tartom most jó ötletnek, ki kell használni, hogy a farkas láthatólag összezavarodott a szellem láttán, megúszhatjuk, mármint nem a partok közti távolságot hanem ezt az egész kalamajkát. Úszás közben vélem felfedezni színes társaságunk újabb alakját, de hogy ki vagy éppen mi, azt már nem látom, eléggé beleolvad a sötétségbe, király, innentől már semmi nagyobb banzájra nem számítok, ez az este egy életre kiütötte a furcsaság mércémet.
Nincs igazán ínyemre ez a helyzet, azt kell mondanom. Viszont, ahogy a régi, kissé elcsépelt mondás is tartja, mindig lehet rosszabb. A valóság sokszor felülmúlja a képzeletet. Mert ez az egész kezd lassan olyan abszurd lenni, hogy én a magam részéről szerintem még álmodni sem tudnék ennél kuszábbat. Itt állok egy folyó partján, szemben velem egy acsargó, de valahogy mégis zavartnak tűnő vérfarkas, aki mintha nem tudna visszaváltozni, az egyetlen társam, szövetségesem pedig egy csöppet sem bizalomgerjesztő fajtársam. Nincs kétségem afelől, hogy az első adandó alkalommal a farkas elé vetne, hogy a saját bőrét mentse. De abból aztán nem eszik! Sem ő, sem a farkas, akár képletes, akár szó szerinti értelemben vesszük. Ráadásul a karomon a seb, amit az üveg kitörésekor szereztem sem igazán akar gyógyulni. Úgy morog rám ez a vámpír, mintha nekem lett volna kötelességem előhozakodni valami fenomenális tervvel, amivel nyilván az ő bőrét menthetné elsődlegesen. Nem véletlenül rovom én az éjszakát magányosan. Ez a kaland sem abban erősít éppen meg, hogy a fajtársaimmal kellene bandáznom, az már biztos. Szavairól azonban a víz bugyborékoló, furcsa hangja vonja el a figyelmemet. Onnan jön, ahol a kocsi lehet elsüllyedve. De mi a...? Ekkor azonban áttetsző alak jelenik meg a hídon, nem kell hozzá nagy ész, hogy rájöjjek, egy szellem az. A farkas néz rá és igen vadul csahol. Nem telik sokba azt sem, hogy észrevegyem, elég nagy érzelmi hatással van rá. Illetve egész pontosan nem a farkasra, hanem az emberre. A nőre. És ez a szellemalak egyre közelebb jön. Az ártó szándéka egyértelmű, biztos vagyok benne, hogy semmi jót nem tartogatna számunkra, ha megvárnánk, míg ideér. Ekkor azonban kényszer szülte partnerem megszólal és válaszomat meg sem várva, már csobban is a vízben. Egy fél másodperc alatt felmérem a terepet és meglátom a víz tetején úszó női táskát, ami a vérfarkasunké lehetett még emberi alakjában. Nem nehéz kitalálni, mi úszkáló fajtársam célja. Kell valami, ami visszaváltoztatja a csajt, hogy legalább őt kiiktassuk, mint potenciális veszélyforrást. Bár a bugyborékolás gyanús, ráadásul határozottan érzem még valakinek a jelenlétét a közelben, aki nem a szellem, noha látni nem látom, az öreg vámpír nem sok választási lehetőséget adott nekem. - Vén idióta - mormogom magam elé, amit persze egy kifinomult vámpírfül akár meg is hallhat, még vízben tempózás közepette is, de teszek rá. Már most igen erős ellenszenvvel viseltetek iránta, miután nem hagy más lehetőséget nekem sem, mint eszementen beleugrani a vízbe és követni őt. Ha Gabriella lenne itt, nem tennék így, de az ő esetében tudnám, hogy kihozza a táskát. Ennél a fickónál azonban nem mernék rá mérget venni, hogy nem használná ki a lehetőséget a menekülésre, ha a parton maradok, ezzel "élő pajzsot" biztosítva neki a farkas és a szellem felé, míg ő könnyedén kereket oldhat. Na azt nem! Miután egy csobbanással én is a folyóban vagyok ismét, a nyomában tempósan úszni kezdek.
Farkasként azt hiszem, hogy gyorsabb gyógyulásban kellene bíznom, mint emberként, az agyam jelenleg mégis inkább besokkoltnak és kimerültnek tűnik, mintsem gyógyultnak. Az életemért futnék, a szellem ellen, aki kirajzolódik előttem, de tekintete a vért megfagyasztja bennem. Lényem egy eldugott lénye magabiztosan kitart a mellett, hogy a két vámpírra támadjak, de a félelem jelen helyzetben mintha úgy elnyomná ezt az énem, hogy szinte megfeledkezem róluk. Csak dermedten bámulok, sajgó végtagokkal, sajgó fejjel, szédülve és furcsa mód szinte vacogni kezdek a hidegben. Olyan érzésem lesz, mintha megannyi apró tű szúródna gerincembe és hátrálok egy lépést. Kis híján lecsúszom a híról és bucskázok a folyó partjára, ahol eddig a két vámpír állt. Mikor látom szemem sarkából, hogy már nincsenek ott, legyőzve a szellem iránti rettegésem, előre vetem magam, és loholok a partszakaszra, a vízben úszó két vámpírra morogva és vicsorogva, kaparva a földet mancsaim alatt, mintha egy dühös bika ácsorognak a matador előtt. Fogalmam sincs róla, hogy mit üt belém, hogy mi vezérelhet, a dolgok homályosak körülöttem, felfogni képtelen vagyok, hogy mit miért teszek. Olyan érzésem van, mintha egy szőrös bundát aggattak volna rám és nem találnám a helyem benne, mert nem az enyém lenne, s közben a lassú gyógyulás fájdalmai újra és újra végigszántják testem. A nő ismét megjelenik előttem, nem messze tőlem, mire figyelmem ismét rá szegezem, magam sem tudom, hogy mit higgyek el. Az eddig dühös tekintet most barátságosan mosolygó, a szemben viszont üresség lapul, kedvesség jelét nem látom. Felvonyítok, fájdalmasan, vissza akarok változni, de nem tudok, ami további zavarodottságot eredményez. Fejem ide-oda kapkodom, hol a nőre hol a vámpírokra, akik mintha valamit keresnének, pontosan oda úsznak, ahol nemrég a kocsiból kiszabadulva felbukkantunk. Felötlik egy halovány, távoli gondolat fejemben, az injekcióról, ami a táskámban van, amolyan vész esetre, s mikor van az, ha nem most. A farkas énem mégsem óhajtja a tűpróbának alávetni magát, és egyből figyelmeztet, a szellem a probléma, na meg az árnyékban megbújó fazon a hídon. Teszek egy lépést előre, mire a szellem arca ismét dühössé változik és úgy csapódok az egyik közeli fához, mintha magam irányítottam volna neki. Nyekkenve zuhanok a földre, és pár másodperc kell, hogy ismét képes legyek gondolkodni. Felpattanva mégis a vámpírok és közé ugrom. Akarom őt zsákmánynak, mintha az lehetséges lenne, és talán valahol az emberi énem, aki még képes a tiszta gondolkodásra a vámpírokat óhajtja védeni. Már, ha ez lehetséges.
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Tartózkodási hely :
Ahol érzem a forróságot a talpam alatt
Hobbi & foglalkozás :
Mondhatnék párat, de egyik sem nyomdapapírra való.
Természetesen egyáltalán nem a legjobb döntés a hideg vízbe vetni magam, de az ácsorgás és a várakozás, hogy vajon a szellem vagy a farkas lép először, nos, ez sem egy olyan lehetőség, ami sok jóval kecsegtetne. Én leginkább a tettek emberének, pardon, vámpírjának tartom magam, sosem az órák hosszáig tartó gondolkodás és tervezés jellemez, mint most is látszik, előbb teszem meg, ami elsőként villan a fejemben. A fiatal vámpír jól teszi, hogy utánam ugrik bár a megjegyzéséért még kiverem a fogsorát csak legyünk túl a veszettség elleni oltáson. Gyorsan tempózok, de a figyelmem nem lankad, a farkas okozhat még meglepetést és a szellem is, bár nem is tudom, most a farkas okozza a legkisebb gondot, teljesen meg van zavarodva, vonyít meg össze vissza kapkodja azt a szőrös fejét. Azt mondják az állatok megérzik, ha veszély fenyegeti őket, hát nekem ez épp elég figyelmeztetés volt ahhoz, hogy intézkedjek. Az árnyék alakkal egyelőre nem foglalkozom, látszólag csupán megfigyelője az egésznek, majd ha érdemben is beszáll a játékba akkor foglalkozom majd vele is. A farkas egy pillanatra visszanyeri a dühös és acsargó valóját és futni kezd a part túloldala felé ahol a táska lapul, na azt már nem! Ha már ismét ebbe a hideg löttybe vetettem magam, kizárt, hogy előbb szerezze meg a táskát. Gyorsabban úszom, még az is megfordul a fejemben, hogy akár indulhatnék versenyeken is ilyen tempóval. Meglepődöm mikor már csak pár méterre vagyok a kiszemelt tárgytól, hogy a farkas szembe száll a szellemmel. Ha épp nem volna fontosabb dolgom is, akkor szívesen elnézném ezt a párharcot, hogy ugyan ki győzedelmeskedne a másik felett. A táskát azonban csak akkor tudom megkaparintani amikor a farkas útját állja a a kísértetnek ezzel segítve. Újabb dolog, amit nem értek a mai este kapcsán, sebaj, millió meg egy évem lesz ezen elgondolkodni. A táskát megkaparintva hátra kiáltok a "társamnak" -Dobom, fogd meg! - Ezzel válaszra sem várva hátra dobom a táskát az ellenszerrel együtt majd kivergődöm a partra a farkas mellé, mint második védelmi vonal. Több az esély arra, hogy ez az egész sikerül, ha ketten szállnak szembe a szelemmel és egyetlen egy személy igyekszek a farkast vissza hozni közénk az értelem birodalmába. -Fogd az ellenszert és intézkedj, de ha lehet gyorsan! - Osztom ki a parancsot, biztos lehet benne, hogy nem megoldás, ha fogja magát és gyorsan eliszkol minket meg a szarban hagyva, ezer százalék, hogy megtalálnám és akkor rosszabb helyzetben lenne, mint most. A menekülés van amikor jó, de most nagyon nem, a szellemnek velünk is dolga van, igaz nem tudhatom biztosra, de érzem, hogy ez áll fenn.
Egyre jobban idegesít, hogy minden lépésemet lényegében ez a vámpír fickó határozza meg. Nem szeretem, amikor úgymond előírják nekem, mit is tegyek. Viszont a kamaszkorom régen lezárult, nem fogok "csak azért sem" effektust játszani. Különben sem a szavai, inkább a körülmények, a helyzet, az események kényszerítenek elsősorban, hogy kövessem. Nem örülök neki, hiszen így kimondatlanul is mintegy kényszerű párosunk vezetőjévé vált. Szívből remélem, hogy most már lassan véget ér ez az egész és mehet mindenki, amerre lát. Unom már ezt a kompániát. Egy pökhendi vámpír, egy kattant farkas és most már egy szellem. Nem beszélve arról a fenyegető, rejtélyes jelenlétről, amit érzek. Nem tudom, ki az, de nem hiszem, hogy a jó szándék vezetné. A hátam mögött hallom a farkas csaholását, majd egy csapódást és a szűkölését. Alighanem meggyűlhetett a baja a szellemmel. Neki is érdeke lenne visszaváltozni, hiszen félboszorkányként biztosan nagyobb esélye lenne ezzel a jelenéssel szemben, mint így, egy állat tudatával is a fejében. Egyértelmű hát, hogy nem szabad akaratából farkas még mindig. Legalábbis nem hinném, hogy olyan ostoba. Mondjuk attól még csak a gond van vele... Meg kellett volna támadnom még a kocsiban, nem autókázni vele. Na de mindegy, késő bánat. Most már arra kell koncentrálnom, hogy mentsem, ami menthető. "Vámpírtársam" gyors mozgása elárulja, amit eddig is sejtettem, hogy nem kezdővel van dolgom. Normál esetben se lenne valószínű okos összeakaszkodnom vele. Én sem vagyok már éppen kölyök, a külső ellenére sem, de valószínűleg idősebb, ezáltal normál esetben erősebb nálam. Nagyjából sikerül ugyan tartanom vele a tempót, de talán a sérülésem miatt is, még így, hogy nemrég táplálkoztam is lemaradok tőle egy kissé. Eléri a táskát és már megint jön az utasítgatása. Elkapom a táskát és egyből az ellenszer után kutakodom benne, miközben összeszorítom a fogamat, hogy visszafojtsam a bennem feltörő indulatot a "társammal'" szemben. Kinek képzeli ez magát, úgy mégis? Átfut egy pillanatra az agyamon, hogy hagyom az egészet a fenébe, forduljanak fel mind, és talán tőlük meg is tehetném, hiszen a fickó időközben már visszaért a partra, hogy szembenézzen a szellemmel, ami azonban mégis maradásra késztet, az az ötödik jelenlét, amit érzek. Valami azt súgja, nem engedne csakúgy elmenni innen. És az ösztöneim nem szoktak becsapni. Szerencsére gyorsan megtalálom a nő táskájában a fecskendőt, amit ezek után magamhoz veszek, a táskát pedig az összes többi benne lévő vacakkal együtt nemes egyszerűséggel elhajítom, hogy aztán sietve tempózzak is vissza oda, ahonnan jöttem. - Nem a segéded vagyok, Öreg, nekem ne parancsolgass! - sziszegem oda a vámpírnak, mikor kilépek a partra. Ezt azért nem tudom megállni, még ha tényleg úgy is teszek, ahogy mondja. Örülhet, végül is csak én fogok a farkassal hadakozni. Meg is indulok az irányába, miközben készenlétbe állítom a fecskendőt a kezemben, hogy a lehető leggyorsabban, akár egy óvatlan pillanatban beadhassam neki. - Figyelj, Édes, nem tudom, mennyire fogod, amit mondok, de jobb lenne, ha lenyugodnál és hagynád magad - ránézek, miközben hozzá beszélek, remélve, hogy talán valahol mélyen az emberi tudatához esetleg eljutnak a szavaim és a körülményekhez képest igyekszem lassabb, kiszámíthatóbb mozdulatokkal közelíteni felé, nehogy megriasszam vagy provokáljam. Szóval ahogy egy állathoz illik közeledni, ha jót akarsz magadnak. Annyira akarok közel kerülni hozzá, hogy már egy gyors mozdulattal elérhessem és belevághassam a tűt. Nincs más megoldás. Nem véletlenül nem megyek vérfarkasok közelébe. Erősek és veszélyesek. Azt mindenképp el kell kerülnöm, hogy megharapjon, mert akkor nekem annyi. Sérülés nélkül, még ha ügyes is vagyok, sem valószínű, hogy megúszom. Egy-két karomlás, csonttörés... ilyesmivel számolnom kell. Meg a lassú gyógyulással is... Mégis, jelenleg úgy hiszem, ez a kisebbik rossz, ami történhet, nincs hát más lehetőség, mint folyamatosan közelítenem felé, hogy aztán belé szúrhassak, remélve, hogy megéri és tényleg hatni is fog ez a vacak szer.
A férfi nem mozdult a híd végéről, akkor sem, mikor a lány szervezetébe végre bekerült a vérfarkasságot visszafordító méreg. A két férfi megkönnyebbülhet, a lány pár perc múlva magához fog térni, akkor már emberi valójában. Amire azonban a terv kiötlőjének nem számított, hogy egy efféle közjáték után talán valami félresikerül... a lány visszakapta boszorkányi képességeit, miután emberré változott. Képessé vált arra, hogy elbánjon az őket körülvevő burokkal, majd a szellemmel, amely még mindig nem nyugodott.
De ha mindez sikerült is, nem menekültek meg... A druida, aki mindezt megszervezte, előhívja legősibb képességét, és segítségül hívja ellenük a természet erejét. A föld mozogni kezd a lábuk alatt, a fák ágai indaként hosszabbodnak meg, készen arra, hogy foglyul ejtsék őket. Közel vannak a vízhez, bármelyikük beleeshet, és hétköznapi emberként már nincsenek védve a fulladástól. Hatástalanítaniuk kell a férfit... a kérdés csak annyi, hogy melyikük jut el a híd végéig, hogy leszerelje őt? Figyelniük kell egymásra... csapatmunka nélkül nem létezik megoldás.
A hsz-sorrend: Leslie - Philip - Noah Sok szerencsét!
Fogalmam sincs, hogy mibe keveredtem, a kép kezdett összefolyni előttem és minden zavarossá változott. A női alak, az elvesztett kontroll, az elvesztett erő, a vámpírok, az átváltozás...minden hirtelen és szinte ok nélkül történt, az áradás, amibe így kerültem, pedig szépen lassan elsodort. Fogalmam sincs, hogy ez hogy lehetett és nem is érdekelt egészen addig, míg tudtam róla, hogy mit miért teszek. De amióta bundás formában vagyok, minden értelmét veszti. Nem igazán tudom, hogy mi lenne a helyes, a szellem jelenléte csak ront ezen az érzésen, nem nagyon tetszik, sőt, szinte feszélyez. A férfi figyel a távolból, a két vámpír pedig a hátam mögött sutyorog valamiről, mire viszont oda kapom a fejem, már a vízben vannak. Az a kevés, megmaradt ép eszem, ami van, és irányít, felfogja, hogy miért indulnak a vízbe. Akkor, amit hallottam, igaz. Az idősebb külsejű tudta, hogy a folyamat nálam visszafordítható megfelelő segítséggel. És ez jelen esetben a táskámban lévő fiola volt, ami valahol úszott a folyón. Tudatosan vagy tudattalanul, a lényegen nem sok mindent változtathatok azzal, hogy magamtól is megrémülök, és idegesen szemlélődöm,rettegek, mégis erősnek érzem magam, aki bármikor képes két vámpírt széttépni. A szellem mégis engem bámul tovább, méreget, és ahogy a két férfi ismét a parton van, és akit felvettem, mint stoppost, egyenesen rám néz, hozzám beszél, összeszorított fogakkal vicsorgok rá. Nem azért, mert bántani akar. De képtelen vagyok kontrollálni a viselkedésem, s olybá tűnik bábu lettem egy játékban, ahol az ütő kártya nem az én kezemben van, de még csak nem is én vagyok az, aki valamiféle harc árán veszíthet. Mert itt semmiért nem harcolok, mert a fejem sajog, és szédülök, még akkor is, ha közben mereven kitartok a mellett, hogy szükségem van a segítségre. A józan emberi és és a farkas elvakult lényének harca ez, a kérdés az, hogy melyik kerül ki ebből győztesen. Feleszmélve egy percig, megvillan szemem, ezzel jelezve a fiatalabb férfi felé, hogy történjék bármi, örülnék, ha cselekedne, igaz, ahogy közelebb ér, testem megremeg, és fogalmam sincs, hogy uralhatom-e a cselekedeteim, vagy sem. De így nem maradhatok és a minket figyelő szempár arcát a sötétben jelenleg egy vigyorgó bohócéhoz hasonlónak képzelem el. Lassan teszek egy lépést én is előre, szándékaim egyértelműen jelezve, hogy én sem akarok már sokáig így maradni, de a szellem jelenléte épp annyira feszélyez, mint a puszta tény, hogy egy felesleges sokadik, idegen alak figyel rám plusz, hogy rá vagyok szorulva két vámpír segítségére. Mikor elég közel érek hozzá, eszembe jut valami, minek köszönhetően rá vetem magam a fiatalabbik külsejűre, akinek kezében ott a fiola és úgy teszek a szellem várakozásainak megfelelően, mintha támadnék, a földre gyűröm, hogy könnyebben adja be az ellenszert, közelébe lehessek, de a farkasom megérezve szagát még jobban felbőszül és a tervem kicsit csődöt vall, amikor állkapcsom már nem tudom összeszorítani, és ha nem akadályoz meg, kizárt, hogy ennek a találkának jó vége lesz.
Kezdőlap
