Ó Kaleb, te ostoba fiú! Hányszor kellett elmondanom neki, hogy maradjon az ülőgumóján? A tíz ujjamon és lábujjamon sem igazán tudom pontosan megszámlálni, merthogy ahhoz sokkalta több végtag kellene. Nem mintha annyira félteném, hanem egyszerűen nem volt szó arról, hogy engem a családommal összeboronáljon. Tisztelem, s becsülöm, de ezt most korántsem alkalmas. Az valahogy evidens, hogy Elijah nem fog békepipát szívni egykönnyen, úgy, ahogy én sem. Mindennek ellenére azonban kellően jó műsorban részesítettek engem a tudtukon kívül. Természetesen nem nyugtáztam le Kaleb távozását csak úgy, merthogy különösebben eléggé zavart volt a fiú, mikor meglépett. S lássuk be, Kaleb nem az a fajta, aki kellően jó színészi tehetségekkel van megáldva. Korántsem. Én pedig nem vagyok ostoba. Így aztán könnyű leszőni, hogy még is miként döntöttem az mellett, hogy kövessem a 'lábnyomait'. Abban már az első pillanatban biztos voltam, hogy nem egy áruló fajta. Ahhoz ő túl okos a maga módján. Ennyit a keretről. Figyeltem mindkét fél arcát. Néhol elmosolyodom, majd aztán komoly arcvonalak húzódnak rám, s végül csak bambulok meredten még is odafigyelve a párbeszédre. Mindössze a híd mellett lévő fűznél álldogáltam zsebre tett kezekkel, innen tökéletes volt a rálátás és nem utolsósorban ők korántsem vetettek figyelmet erre a szomorú fűzre. Szegény pára. Pont, mint amilyen én is vagyok jelenleg. Hiába is, de túlságosan is kedves az én tündibündi szívem, hiszen minden szívfájdalom nélkül tehettem volna meg azt, hogy sorsára hagyom a fiút. Holott tisztában vagyok azzal, hogy Elijah lelke hiába nemes, nos... nem egy Kaleb-féle az ő ideálja. Ez pedig eléggé pech, merthogy ha én nem lennék itt, valószínű Kaleb fej nélkül térne vissza. Márpedig a mindennapok fej nélkül nem túl előnyös. (...) Lassú léptekkel közelítem meg Kalebet és a fivéremet, miközben egy bestiális vigyor feszül ki a képemre. Abban a pillanatban Kaleb tekintetébe süllyesztem az enyémet sejtelmesen, ezzel is az ő tudtára adva, hogy nagyon is csak lebukott. Bármennyire is szerettem volna titokban tartani az ittlétem, nos, ha így tennék, abban az esetben Kalebnek hamarosan ténylegesen nem lenne feje. Boszorkány létére egyelőre még túlságosan is bátortalan, hogy szembeszálljon egy ősivel. Márpedig az ereje meg van hozzá. -Ez rettentően elkeserít engem!- Szinte duzzogva állok meg Elijah mögött körülbelül három méter távolságban. - Képesek voltatok kihagyni egy ilyen szívélyes beszélgetésből? Ejj, ejj... - A nyelvemet csattogtattam, miközben finoman ráztam a fejem, némileg csalódást imitálva irántuk. -Természetesen nem maradtam le semmiről, kár lenne előröl kezdeni a témát. Mindössze csak jobbnak láttam, ha becsatlakozom. Nem bánjátok? - Költői kérdés, elvégre korántsem várok rá semmilyen választ. Sőt, jobb, ha egyikőjük sem szólal meg. Jelenleg csak egy csettintésembe kerül és mindkettő szenvedni fog. Csak egy rossz szó, mozdulat... mi a fene állítana meg engem? - Bátyám, ami pedig téged illet; Képes lennél egy kölyköt bántani? - A meglepettség kitelepszik arcomra, miként felvonom szemöldökeimet. - Kezdem úgy érezni, hogy te még nálam is rosszabb vagy! - Hiszen mi fáj jobban számára, ha leszörnyetegezik? - Bár nem is értem, miért lepődöm meg, ha egykoron hőn szeretett szerelmed halálát is te okoztad. - Megráztam újra a fejemet, s bár arcomon sajnálat ült, még is belül valami kegyetlen vigyorgott rá. Mindössze csak szerettem volna emlékeztetni őt a nem túl régi rémálmaira. - S mondd csak; szép álmaid vannak az óta? - Nem igazán nyerte el a tetszésemet, hogy képes volt Kalebre rámorranni. Már az elejétől fogva nem tetszett, javítom. Ha úgy gondolja, akár repetázhat a múltkoriból, nem vagyok ellene!
Megfontoltan bólogatok Elijah szavai hallatán, s csak egy perccel később esik le, hogy tulajdonképpen épp abban adtam igazat neki, hogy lehülyézett. Talán jobb is, ha így vélekedik rólam. Mindig is jobb szerettem az egyszerű, lüke srác képében tetszelegni, és szerencsére kilencven év alatt nem sokszor volt szükségem rá, hogy megvillantsam a varázserőmet. Amikor meg mégis... Nem szerettem azt az oldalamat. Inkább maradok az a fajta őrült, akinek egyetlen mozdulat eltörni a nyakát, minthogy a végén magamra se ismerjek azok után, amit tettem. Szíven ütnek a szavai, nem azért, mert bármi újdonságot mondana azzal, hogy Kol nem egy érzelgős-barátkozós típus, hanem azért, mert egyetlen dologban mégis igaza van: a tesójaként jóval régebb óta ismeri, mint én, és pont úgy beszél, mint aki teljesen meg van győződve az igazáról. Félre lehet ismerni valakit ezer év alatt? Vagy csak Kol ment át drasztikus változáson azóta, hogy visszakapta a testét? Nem tudom megítélni, melyik verzió a hitelesebb, hiszen fogalmam sincs, milyen volt előtte. A legelső emlékem róla az, amikor magamhoz tértem a cellájában. Nem felelek semmit, nem fogom megerősíteni Elijah-t abban, hogy igazat adok neki, de nem ragaszkodom konokul a saját hülyeségemhez sem. Talán Kol beáldozna az első adandó alkalommal - talán neki ezt jelenti a barátság. Talán. Fene tudja. Nem is érdekel, barátomként tekintek rá, és nem hagyom, hogy ebben bárki is megkérdőjelezzen. Hiszek Kolban, és ha végül ez lesz a vesztem, akkor is így döntöttem. Kissé talán ingerülten szuggerálom a férfit, de megmerevedett tartásom hamar felenged, amint visszatereli a beszélgetésünket az eredeti mederbe. Megkönnyebbülten felsóhajtok a témaváltásra, hiszen inkább beszélgetnék az őrült terveinkről tovább, mintsem az öccse indítékairól meg a lelki világáról. Vagy az enyémről. - Igen? - vonom fel kíváncsian a szemöldököm, mikor a titkomat említi, és pontosan úgy bámulok rá, mint akinek fogalma sincs, miről beszél, mégis nagyon akarja tudni a választ. Gőzöm sincs, mit titkolhatok előle, de ha ő tudja, elárulhatná, hátha valami agymosáson mentem keresztül, vagy mit tudom én... - Hohó, nem! Dehogy! - tiltakozom hevesen, amikor látványos célzást tesz a kapcsolatomra Kollal. Lányos zavaromban még azt is megkockáztatom, hogy a szavába vágjak. - Nem, egek... Nem. Semmi olyan... Még a fülem is belevörösödik a gondolatba. Még hogy Kol meg én, úgy, pff... Bár magam is tisztában vagyok a tényekkel, hiszen pontosan az a célom, hogy Kol találjon másokat helyettem, akikre támaszkodhat, mégis rosszul esik ezt Elijah szájából hallani. Azért csak nem dobna el olyan könnyen..... Aztán még egyszer képzeletben jól övön alul rúg, amikor megemlíti, hogy Kol tud-e erről az egészről. Nehogy nekem elmondja neki, mi történt! Ő még nem takarította ki Kol házát, fogalma sincs, milyen kínzóeszközöket rejteget, és hogy ezeket milyen élvezettel fogja demonstrálni rajtam, ha megsejti, hogy a bátyjával bratyizgatok a lelki békéje miatt... Így hát kissé riadtan bámulok Elijah-ra a monológja közben, ami aztán egyre bizarabb fordulatot vesz, az arckifejezésemmel együtt. - Egy pillanat, elvesztettem a fonalat - emelem fel a kezem védekezőn. - Ki akar megölni kit? Miről is beszélünk most? Miféle csapda? Bajban vagyunk? Zavartan kapkodom körbe a tekintetem, mert ha csapdába kerültünk, azt azért jó lenne minél előbb megtudni. Visszatért az anyjuk, hogy újból kölcsön vegye a testemet? Csak nehogy nekem Elijah-t tegye belém, egy Mikaelson egy életre bőven elég volt! Aztán ahogy közelebb lép hozzám, én ösztönösen hátrálok. Feleslegesen, mert az elborult tekintet és a kirajzolódó erek ismerősen pszichopata hálója már sejteti, miről van itt szó, és rögtön hátrébb hőkölök. - Woahh, szóval a paranoia is családi vonás... Ne már, komolyan?! Tényleg valami agyafúrt, beépített kémnek tűnök, és pont egy olyan nővel játszanék össze, aki megszegte a nekem tett ígéretét és... Jézusom! Elijah válla felett összeakad a tekintetem valami sokkal rosszabbal, mint ami épp előttem áll. Ennél már csak Mrs Mikaelson felbukkanása lett volna brutálisabb... vagy maga Jézusé. Nem mintha vallásos lennék, bár jelen esetben szívesen elmondanék néhány miatyánkot. - Meggondoltam magam, essünk túl rajta gyorsan - pillantásom visszafut Elijahra, és félreérthetetlen mozdulattal magamra bökök. Komolyan, inkább ő nyírjon ki, mint Kol - benne talán maradt annyi emberség, hogy gyorsan véget vet a szenvedéseimnek. Tanulság: ha valaha találkozol egy középkorú nővel, aki megjegyzi, milyen csinos pofid van, vágd orrba és menekülj! Különben egy hídon végzed, teljesen ártatlanul, két gyilkos szándékú Mikaelsonnal. A híd korlátjának vetem a hátam és eltakarom az arcomat, hátha sikerül lepleznem, hogy itt sem vagyok, de amint Kol ismerős, önelégült hangja felcsendül, már tudom, hogy vesztettem. Végignyúzom tenyeremmel az arcom és ugyanazzal a "könyörgöm, ölj meg" pillantással bámulok Elijahra, mint eddig. - Miért nem lep meg, hogy követtél? - szarkasztikus mosollyal, mégis dühösen fújtatok. Nem az bánt, hogy feltehetőleg pocsék színészi alakításom gyanússá vált számára, és a nyomomba szegődött, hogy utána járjon, miféle öngyilkos merényletre készülök már megint - az bánt, hogy állítólag szabadon engedett, ezek szerint viszont mégsem bízik bennem annyira, hogy tartsa a szavát. Felügyel, mint egy gyereket. Láncok nélkül is a rabja maradtam. Szeretnék cseppfolyóssá válni, hogy a híd deszkáin átcsöpögve a hullámok közé vethessem magam. Vagy egyszerűen csak ugrani... De ahogy Kol folytatja, még az életkedvemet is elveszi tőle. Ne már, nem őt akarja kinyírni a bátyja, mégis tovább provokálja? Vadul kalimpálni kezdek Elijah háta mögött, hogy jelezzem Kolnak, hagyja abba most rögtön, mert a bátyja átkapcsolt pszicho-üzemmódba, és nem szeretném, ha a haragja bármelyikünkön is csattanna. - Ne már, te hülye, ne görénykedj! Fogd be! - suttogom, bár hiába, mert elég nehéz úgy beszélni valakihez, hogy aki közöttünk áll, ne hallja meg. Főleg, ha egy ősi vámpírról van szó. De most komolyan, ne szemétkedjen már azok után, hogy ő maga kínozta meg szerencsétlen tesóját! Aztán még csodálkozik, hogy ki akarják nyírni, az eszem megáll! - Öhm... mi lenne, ha az elejéről kezdenénk az egész beszélgetést, és átugranánk azt a részt a csapdákról, a kinyírásomról meg egyebekről? Igyekszem menteni a menthetőt. Becsületemre legyen mondva, hogy próbálkozom.
Látom, ahogy Kaleb élénken bólogat szavaim hallatán, és meglehetősen üres tekintetét látva felsejlik bennem a ki nem mondott gyanú, hogy nemes egyszerűséggel el sem ér tompának tűnő tudatáig, hogy éppen elmeállapotára teszek apró, ámde biztos utalást. Ha a történetbe nem keveredne bele Kol neve, és a kettejüket összefűző nevesíthetetlen érzelem, alighanem azon sem csodálkoznék, ha most megjelenne két izmos férfi a hídon egy fehér kabáttal, és foglyul ejtenék a szökevényt. Most már tudom, miért választotta őt a nem éppen nemes érzelmek által vezérelt kisebbik öcsém: mert egy őrültnek mindig könnyebb megmagyarázni és indokokkal alátámasztani a nem létező logikát a tettekben, és könnyű elérni ezen logika mentén haladva, hogy teljes mellszélességgel támogassa tervünket - vagy épp bennünket - akkor is, ha ezzel minden percben saját sírját ássa még mélyebbre. Ahogy közelebb lépek hozzá, és a vállára kifejtett erőhatással demonstrálom, hogy jobb, ha nem ejt át, állja a pillantásomat, bár tekintetében keveredik valamiféle dac és határozottság a tétovázással. Mintha némileg megingattam volna azon hitében, miszerint Kol őszinte és nyílt barátsággal közelít felé. Ennek ellenére szavai kétséget sem hagynak afelől, hogy kitart a pszichopata és szadista öcsém mellett, mire csak némán megcsóválom a fejem. Hogy is hívják azt, aki önként és dalolva rohan bele a végzetébe? Nem, nem őrült. Mártír. Egy piruló mártír, ha egész pontos akarok lenni, és nem túl meggyőzően, de tiltakozik az általam felvázolt kapcsolatok sokszínűségének lehetőségén. Lesajnálandóan bájos, legfőképpen annak tükrében, hogy eszembe sem jutott olyasféle ötlet, amilyet ő jelenleg feltételez. Nyilván nincs vele tisztában, hogy az elmúlt századok azon évei alatt, mikor Kol éber állapotban létezett, és nem egy díszes fadoboz mélyén pihent, több nőt fogyasztott el - minden létező módon - mint én és Niklaus együttvéve. Tagadhatatlan, hogy az öcsém kifordult korábban ismert önmagából, de vannak dolgok, amik soha és semmilyen körülmények közt nem változnak - a vágyakozás ízlésének tekintetében sem. - Ifjú barátom, igyekeztem úgy összefoglalni az általam támasztott gondolatokat, hogy egy önhöz hasonló, nem épp értelmi magaslatokon álló halandó is megértse - jegyzem meg kissé lenézően, mikor csodálkozva kapkodni kezdi a fejét, és szemmel láthatóan elvesztette az eddig sem biztosan kezében tartott fonalat. Hosszas monológja és értetlensége végén viszont - az általam felvetett gyanú árnyékában - már biztosra veszem, hogy bárhogy is, de ő ma nem fog innen távozni élve, vagy legalábbis tetemesebb mennyiségű vérveszteség nélkül. Hátrál előlem döbbenten, miközben tekintete hirtelen látványosan elkalandozik a vállam felett, aztán úgy néz rám, mintha épp biztatna, hogy vegyem vérét, vagy életét is, mert ez még mindig a kellemesebbik verzió annál, mint aminek már tudatában van - én viszont még nem. A hang hallatán, ami ekkor megszólal a hátam mögött, hirtelen perdülök sarkon, gyomromban a megvetés és az undor eltéveszthetetlen keverékével. - Miért ne bántanék egy kölyköt, aki semmit nem jelent nekem? - érdeklődöm szokásos, kedves és udvarias mosolyomat magamra öltve. - Hogy őszinte legyek, nem épp a legjobb táplálása a renomédnak kedves öcsém, hogy te magad egy óvodással végezteted el a piszkos munkát. Csak nem elkényelmesedtél az elmúlt napok alatt? Az igazat megvallva sajnálom szegény ifjút, amiért osztoznia kell roppant kétes társaságoddal. Tulajdonképp még szívességet is tettem volna azzal, ha gyorsan és fájdalommentesen megszabadítom eme gyötrő béklyótól. Meglehetősen elkeserítő a gondolat, hogy még csak szabadulni sem tud tőled, lévén hogy olyannyira megtelt már a pokol, hogy a hozzád hasonlóknak nem jut benne hely - jegyzem meg, palástolva újfent éledező dühömet, miközben vetek egy pillantást Kaleb felé, akinek szemmel láthatóan rogyadozik lába a rémülettől, és úgy áll ott, szemét eltakarva, mint az oktalan gyermekek a bújócska szabályait nem értve: azt hiszi, ha ő nem lát, hát őt sem látják. Ez persze hamvába holt gondolat, mivel csaknem 185 centis magasságban tornyosul a híd betonpadlózata fölé. - Na persze, az sem kizárt, hogy téged nemes egyszerűséggel nem engednek be a gyötrelmes kínok túlvilágába - fordítom aztán vissza figyelmem Kol irányába. - Anyánkkal karöltve nyilvánvalóan konkurenciát jelentenél Lucifernek, esetleg épp trónbitorlási tervekkel érkeznél - szorul önkéntelenül is ökölbe a kezem, ahogy szóba kerül nem csupán a romlottság, ami vámpírként már ezer éve sajátom, hanem rég halottnak hitt szerelmem Tatia is, ki önnön kezem által végezte be életét halandóként. A seb, amit a vele való találkozás ejtett rajtam, még mindig elevenen sajog, Kol pedig hihetetlen belső érzékkel képes megtapasztalni ezen sebek helyét, és kéjes örömmel nyomni bele fájó lüktetésükbe cipője sarkát. A düh, amelyet nemrég még a kölyök irányába fordítottam most célpontot vált, és Kol kerül a közepébe. Mintha minden szó, amit cinikusan kiejt a száján, egyre beljebb lökne engem valamiféle szakadékba, aminek lángtenger áll a közepén, és ez a tűz úgy árad szét bennem, mint mikor valaki egy kád forró vízbe ereszkedik. Felvillan fejemben a néhány héttel ezelőtti időszak, mikor élvezettel nézte kínlódásomat, és a neki köszönhető bestialitás, ami úgy él bennem, tomboló vadállat gyanánt, mint ezer évvel ezelőtt, az első áldozataim vérét ontva, és kéjjel fürödve a vér tobzódásában. - Sajnálom ifjú barátom, bármilyen szívélyes is az invitálás a kulturált tárgyalás formái iránt, de most mégis másként beszélgetünk - nézek ismét Kaleb irányába, akiről lerí, hogy legszívesebben láthatatlanná válna, vagy teleportálna innen, majd fejemet lassan, már-már vontatottan fordítom ismét Kol irányába. Szinte kívülállóként látom önmagamat: a vasalt öltönyös, fehér zsebkendős alakot, kinek vámpír mivolta újra ott játszik arca minden vonásán, látom a megvillanó fehér fogakat, a fekete ereket, a vöröslő tekintetet, és már semmi más nem motivál, csak hogy elpusztítsam, eltiporjam, megsemmisítsem kínjaim okozóját: és ezen okból kifolyólag, a másodperc tört része alatt termek Kol előtt. - Most így beszélgetünk - mondom hűvös, tettemet meghazudtoló hanghordozással, és a soron következő másodpercben elmondhatatlan vadsággal mélyesztem fogaimat öcsém nyakába.
A bátyámnak látszólag korántsem tetszik Kaleb viselkedése. Történetesen nekem sem nyerte el a tetszésemet ez a fajta hozzáállása, ám már kellően megszoktam ezt a reakciót, elvégre közel néhány hónapja együtt élek vele. Engedelmes, szófogadó, becsületes, mindössze annyi a probléma, hogy nagyon is csak bárány a lelke. De hát tudni illik, hogy ahol egy bárány ott egy farkas is van. Én jelen helyzetben nem felfalom, hanem egyszerűen felemésztem azt az ártatlan lelkét. A helyén majd csak egy sötét űr lesz, épp, mint amilyen nekem. Terveim vannak vele, amit minden bizonnyal az ostoba bátyám nem tud. Miért is kellene tudnia? Vannak dolgok, melyek korántsem tartoznak rá, így hát nem kötöm az orrára, hogy mi fog rá várni. Legyen inkább csak meglepetés a számára. Nem különösebben reagáltam semmit sem Kaleb reakcióira. Természetesen a nekem szánt nevezője sem túlságosan boldogított, ám most nem a legjobb pillanat, hogy ezt lebokszoljam vele. Jelenleg a kis életét sikeresen megmentettem, most azonban akadt fontosabb teendő, miszerint Elijah jobban teszi, ha most elmegy. Vagy ha nem ő, akkor majd mi. Nem gyávaság, hanem egyszerűen Elijah érdeke. Nem szeretnék neki ártani. Nem most jött el annak az ideje. Még szenvedne eleget ahhoz, hogy megtegyem a végsőket. - Óvódással?- Felvonom a szemöldökeimet vigyorogva. Tetszett a fivérem megnevezője Kaleb iránt, merthogy nagyon is jellemző rá olykor e nevező. - Mint halhattad; drága anyánk azon illetékes, aki Kalebet belesodorta ebbe a roppant családias környezetbe. - Szinte ott csücsült a vállamon a szarkazmus. Szégyellnem kéne, hogy Kaleb mellettem van? Hm, nem igazán. Kaleb igen csak gyáva, de ha lenne mersze Elijahoz, már is pórul járna a fivérem. De nem gond, elvégre nem szeretem, ha beleköpnek a levesembe. Kaleb inkább csak maradjon a helyén, ott, ahol most van. Így is a szememben kellően nagy pácban van, úgyhogy most ne is szóljon hozzám egy darabig. A további szavakra sem igazán tudtam mit reagálni. Nos, valóban nem sikerült még mindig meghalnom, bármennyire is vágyakozik azon cél felé a fivérem, de el kell keserítsem, hogy nem fog az olyan könnyen menni. Legalábbis nem olyan egyszerűen, mint ahogy egykoron történt. Kellemes verbénás zuhany, aztán jött az idétlen képével a ribancnak az öccse azzal a becses kis karóval... Kellemetlen. Bár tény, hogy egy gyönyörű hölgy karjaiban volna csak jó meghalni. De ez sajnos egy magamfajtának nem igazán adatik meg. Persze, nem a gyönyörű hölgy nem adatik meg, hanem egyszerűen csak a békés halál folyamata. (...) A fivérem egyszeriben csak őrült módon ront szemfogaival a nyakamnak, hogy fájdalmasan és szorongatóan belemélyessze azokat, szinte már-már érzem szorításán, hogy legszívesebben kitépné nyakamból az összes létező ideget. De nem teszi meg. Egy pillanatig ledermedt a testem, s szokatlan volt a fájdalom, melyet okozott. Boszorkányként jóval érzékenyebbé lettem minderre, ám vámpírként kellően gyorsan tudok ennek véget vetni. Amint szemfogait húsomba mélyesztette melyt követően vérem kicsordult akárcsak szemből a könnycsepp, nos, a pillanat tört része alatt szűnök meg ott lenni mellette és végezetül alig egy másodperc telt bele, mire Kaleb előtt jelenek meg vérző nyakkal. Kalebnek háttal álltam, jelenleg most kedvem sem volt ahhoz, hogy szemeibe nézzek. Nem tudtam. Félő lett volna, hogy abban a pillanatban nekirontok és én teszem meg azt, ami elől megmentettem most. Merthogy nem az ő nyaka lett átharapva, hanem az enyém. Csak azért, mert megmentettem. Remélem elődrukkol majd valamivel, amivel ezt az oly' nemes tettem meghálálja. A kárpótlás most jócskán csak rám fér, merthogy nem szokásom senkinek sem az életét csak úgy önfeláldozóan megóvni. Ez esetben Kaleb elérte. -Még egy ilyen, és szörnyen morcos leszek. És azt tudod, hogy mit fog jelenteni? - Elijahval szembe fordulok, és a helyett, hogy őt nézném, inkább csak végignézem miként húzódik össze nyakamnál bőrfelület, ezáltal eltakarva a ronda sérülést. Konkrétan nem ért el vele semmit, szimplán azt, hogy ezt most igazán sértésnek fogtam fel. - Azt, hogy mindenki meghal. - Egyszer biztosan. Csak épp az nem mindegy, hogy mikor. De inkább előbb, mint utóbb. -Meghal Hope. Szegénynek még azt sem lehet majd elmondani, hogy ki végett ölték meg azt a parányi lelkét. - A fejemet ráztam, miközben Elijahra egy igazán gúnyos tekintetet mérek. - Meghal Hayley. Szegénynek nem volt elég egy Mikaelson? Azt hittem, hogy te nem a ringyókat kedveled. - Némi csalódottságot sugallt hangnemem, ám tudom, hogy ez kellően bosszantani fogja. De mint mondtam; még egy ilyen, mint az előbbi, nos, az ígéretemet előbb beváltom s akkor nem lesz ideje arra, hogy a meggondolatlan és ostoba hibáját helyre hozza. Nem. Mert addigra ő maga is halott lesz. - Apropó, ha egy napon Hope megkérdezi, hogy anyuci miért éppen a nagybácsival kavar, te mit felelnél? - A feszülő vigyoromban megjelentek hófehér fogaim, melyek épp olyan rémisztőnek tűnhettek mintha maga a sátán vigyorodott volna el. - ...és Nik is meg fog halni. - jelentem ki teljesen ridegen. - Jelenleg ugyan a város a te kezedben van, de ez még nem azt jelenti, hogy királyként kell viselkedned. Te még mindig csak egy alattvaló vagy! - Merthogy Nik csúnyán eltűnt. De attól még Elijah ugyanúgy az ő talpnyalója maradt. Mily szomorú sors. - Nos, megértettél, Fivérem? - Szemeimet összehúztam, hogy jobban szemügyre vegyem őt. Ha bármi hasonló merényletet elkövetne mint az előbbit, nos, azt ő is megbánja szinte abban a pillanatban, ám vele együtt a többiek is. Nem szokásom szórakozni, én pedig különösebben mérgesebb vagyok mostanság. Kis időkvantum elteltével végül Kaleb felé fordulok vigyorogva.- Ó, Kaleb, hát te is itt vagy?!- egy tökéletes meglepődöttséget imitáltam, ám mindez volt fenyegető mintsem jó szándékú. - Kezdem sajnálni a dolgot, hogy hagyod magad Ő vele szemben. - Egy hanyag mozdulattal mutattam Elijah felé, s végül újra hagytam nyugodni karjaimat magam mellett. - Ez az egész annyira szürreális! - Mindegyik felé fordultam kissé távolabb lépve, miközben a hangom néhány oktávval megemelkedett dühösen. -Mindannyian tudjuk, hogy áldozat nélkül nincs béke. - Mintha csak Esther beszélne belőlem.
Fogalmam sincs, hogyan szabadulhatott el így minden. Pedig azt hittem, mindkét oldalt a kezemben tartom, erre most már szinte sorszámot kéne húzniuk, melyikük verjen meg előbb. Ebből is látszik, hogy nincs tapasztalatom a testvérek terén - James is nehéz eset volt a maga módján, de bármilyen hatalmas gonddal is szembesültünk, egyetlen dologban legalább mindig is egyet értettünk, ez pedig az egymás iránt tanúsított hűség és szeretet volt. A Mikaelson családból mintha ez hiányozna, vagy éppen egy egészen torz módon van jelen. Abszolút nem tudom Elijah-t okolni. Komolyan, Kol párti vagyok, ha készültem volna, most felvenném a "team Kol" pólómat is, de azok után, hogy beszélt a bátyjával, ha lenne szemfogam, én is nekiesnék. Szóval tök jogos Elijah kiakadása, mégis gyomron vág a látvány, az, ahogy Kol nyakára tapad. Annyira lesokkol, hogy földbe gyökerezett lábakkal állok csak, riadtan és dühösen, és nem tudom, mit csináljak. A tehetetlenség szinte megfojt - pontosítok: tudom, mit csináljak, de nem akarom. Nem akarok kilépni az ostoba bohóc álarca mögül, amit éveken át sikeresen ápoltam és építgettem. Nem akarok boszorkány lenni, nem akarok semmit sem csinálni. Szerencsére nem is kell, levegő után kapkodva figyelem, hogyan bukkan fel Kol előttem, és hálát adok az égnek, hogy nem kellett beleavatkoznom. Mindeközben pedig szégyellem magam, mert tudom, hogy amúgy sem léptem volna közbe, túlságosan gyáva vagyok ahhoz, hogy kiálljak magamért. Azok után, hogy a szeretetem megölte az egyetlen embert, akit családtagnak nevezhettem, hogy én öltem meg őt, nem szívesen próbálnám megvédeni egy újabb szerettemet. - Kol, basszus! Tétován kapok utána, de a kezem végül megáll a háta felett, nem merek hozzáérni. A sebe pillanatok alatt begyógyul, de ettől még ugyanolyan szenvedő, aggodalmas fejjel bámulok rá. Tudom, hogy mérges, és ahogy a fivérének, úgy neki is minden oka megvan rá... De aztán szónoklatba kezd, én pedig elszörnyedve hallgatom. Nagyon sok dolgot elnézek Kolnak, mert tudom, hogy valójában milyen, el tudom különíteni a kattanásait a valódi jellemétől. Tudom, mikor szájal és mikor gondolja komolyan, amit mond. Látom, mikor provokál és mikor teszi építő hátsó szándékkal. De közben meg látom Elijah arcát a szavai közben, és egyszerűen elég. Elég. - Elég, Kol... - suttogom egészen halkan, bár abban sem vagyok biztos, elhagyta-e egyáltalán hang a számat, vagy csak némán tátogok. Nem fenyítheti a testvérét azzal, hogy ártatlanok halálával fenyegetőzik. Olyasvalakiével, aki fontos a bátyjának; egy gyermekével, a testvérével. Ezt egész egyszerűen már nem teheti meg. Aztán megértem: nincs béke áldozat nélkül. Milyen igazad van. - Azt mondtam, elég! A kiáltás úgy robban ki belőlem, ahogy a varázslat. Még csak az igét sem kell elmormolnom, elég csupán, hogy a düh vörös köde körülölelje: ah sha lana... Mindketten érezhetik, ahogy az ereik lángra lobbannak, ahogy a migrénszerű fájdalom szét akarja szakítani őket belülről, ahogy az ősi erő a talaj felé préseli a testüket, kezem mozgását követve. Mindegy, milyen gyorsan regenerálódnak, én annál gyorsabban újítom meg a varázslatot, hogy a fájdalmas, gyötrő kín térdre kényszerítse és ott is tartsa őket. - Elegem van mind a kettőtökből. Ha az anyátok nem ejtett volna át, nem kéne itt állnom és az életemet kockáztatnom a gyerekes cívódásotokon. Ha az anyátok nem lett volna ilyen kattant, nektek sem kéne egymást ölnötök, ti mégis egymásban és másokban keresitek a bűnbakot. Elegem van ezekből a gyerekes játszmákból. A haragom egyszerűen nem csitul, hónapok óta elfojtott indulatok szakadnak most fel belőlem. Előre lököm a másik tenyeremet is, valószínűleg tetézve az eddigi kínt, de nem érdekel. Fel akarom őket égetni, azt akarom, hogy elevenen lángoljon a vérük, hogy megfeledkezzenek a büszkeségük utolsó darabjáról is és végre arra figyeljenek, ami igazán fontos. Például hogy a családegyesítés nevében meg akarom sütni az agyukat... Nos, legalább hosszú idő óta először közösen élnek át valamit. - Tudom, hogy ki fogsz nyírni, de a te oldaladon állok, és mindig is azon leszek - pillantok le Kolra. - A barátod vagyok, az isten verje meg! Nem én kértem és sosem voltam más, mégis a barátod lettem. Ezért amíg itt vagyok, rajtam kívül nem nyírhatsz ki mást, aki nem szolgált rá, érted? Sem viccből, sem gyerekes fenyítésből, még csak verbálisan sem. Ha ez nem tetszik neked, akkor állok elébe a büntetésednek. Gondold át! Elkapom a tenyeremet Elijahról, hogy Kolra szegezve másfajta varázslatba foghassam a fejét. Csuklóm erőteljes csavarása és egy reccsenés, mely remélhetőleg azt jelzi, sikeresen kitörtem a nyakát. A saját tettemtől lesokkolódva bámulom egy darabig, végül lezuhan mindkét kezem a testem mellé, jelezve Elijah szabadságát. Kimerülten bámulok magam elé, készen arra, hogy Kol mellé zuhanjak a hídra, de még tartom magam. Nem is tudom, miért, de tartom magam. - Sajnálom ezt az egészet. Szerettem volna, ha ezt Koltól hallja, de... - lemondóan legyintek felé. - Sajnálom. De ettől még áll, hogy nem bánthatja. Talán megőrültem, de ha bosszút akar állni rajta, előbb velem kell végeznie. Mindezeken túl mélységesen sajnálom az előző... hm... öt percet. Tekintetem Elijahra emelem, csalódottan, fásultan, kábán, mégis készen rá, hogy megvédjem magam, ha kell. Akkor is, ha ezzel arra kényszerítenek, hogy fájdalmat okozzak másoknak. Van az a pont, amelyen túl már nem érdekel. - Azt hiszem, mindent megbeszéltünk. Megkérhetném rá, hogy hagyjon minket távozni, hogy az öccse átrendezhesse a beleimet?
A bosszú a legjobb gyógyír a sebzett szívre. Lehet, hogy börtön, de az én saját börtönöm. Remek motiváló erő, és férfias dolog: csak egy erős ember képes rá. Mégis, az élethez hasonlóan a bosszú is zavaros, és mindkettő sokkal egyszerűbb lenne, ha az agyunk irányíthatná a szívünket. De a szívnek is megvannak a maga indokai, még ha néha éppoly érthetetlenek is. Ha úgy vesszük, a bosszú maga az igazságszolgáltatás, és valahogy igaz a régi mondás, hogy a gonosztevőknek még az íze is édesebb. Legalábbis Kol-é csakugyan az. Érzem, ahogy áramló vére betölti torkomat, perzselően és forrón fut végig minden porcikámon, és ez alkalommal tisztában vagyok vele, hogy mindaddig nem állok le, míg teljesen ki nem szipolyozom, vagy amíg valami csoda el nem szakít tőle. Sajnos, a második verzió - mély bánatomra - hamarabb következik be, minthogy a végkimerülésig táplálkozzam tébolyult öcsémből. Talán a bosszú vörös köde tehet róla, mely szemem elé ereszkedik, talán a még mindig nem megszokott tény, miszerint Kol immár nem tiszta vérű boszorkány, de elfelejtkezem a tényről, hogy ugyanolyan képességekkel bír, akár hajdanán, átváltozásunk idején. Így hát alig néhány pillanatig élvezhetem hát a revans édes és mámorító másodperceit, mert máris elszakítja magát tőlem, és ott áll a kölyök oldalán - egész pontosan előtte. Ha nem azzal lennék elfoglalva, hogy immár teljes nyugalommal - mintha csak a vérszomj és megtorlás elégtétele tenné - előhalásszam zsebkendőmet, és megtörölgessem vértől szennyezett ajkamat, alighanem elmosolyognám magam a bájos jeleneten. Még akkor is, ha nagyjából vannak róla elképzeléseim, hogy Kol az elmúlt negyed óráért még keserves percekben fogja részesíteni Kalebet - és a kölyökre nézve úgy látom, ezzel ő maga is tisztában van. - Ugyan Kol - válaszolom teljes higgadtsággal fenyegetőző szavaira. - Már gyerekkorodban is a nagyzolással igyekeztél kitűnni a családból, lévén, hogy mással nem voltál képes. Köszönöm, hogy ennyire érdeklődsz kapcsolatom milyensége iránt Hayley-vel, de biztosíthatlak, hogy hamarabb találnád magad kitépett szívvel a Mikaelson villa ajtajában, mintsem ártani tudj nekik. Lehet, hogy erős vagy öcsém, de elfelejted a legnagyobb erősséget, amelynek mi birtokában vagyunk, veled ellentétben: a család erejét. Két hibrid, egy Ősi, és egy roppant erős boszorkány: azt kell hogy mondjam, ebbe még a te fogad is beletörne, hidd el. És egy valamit megígérhetek: amennyiben egyetlen ujjal is hozzá mernél érni bármely szerettemhez, nem érdekelne az erőd, én magam segítenélek át a másvilágra. És remélem nem hiszed úgy, hogy a levegőbe beszélek, ha biztosítalak róla: roppant hosszas, és fájdalmas halálban lesz részed - teszek felé egy lépést, miután a vérfoltos zsebkendőt visszagyűröm immár kevésbé makulátlan öltönyöm zsebébe. - Remélem, tisztában vagy vele, hogy... - villan meg a szemem, de a mondat végéig már nem jutok el. Mert a jelek szerint találkánk harmadik, eddig végtelenül csendes főszereplője eddig bírta cérnával a történteket. Mintha vasdoronggal sújtanának fejbe, úgy roskadok le a híd piszkos betonjára. Agyamban atomrobbanások sorozata játszódik le, káprázó szemem még épphogy felfogja, hogy Kol is hasonló kínokat él át, mint amit én. A fájdalom szinte tudatomat veszi, mintha csak vastag függönyön át, úgy szűrődnek el hozzám Kaleb szavai: azt azonban felfogom, hogy ezúttal nem engem ostoroz. A bolond kölyök, úgy tűnik, sokkal bátrabb, mint amilyennek először mutatta magát. Elítélő és bíráló szavai mindenesetre nem hagynak kétséget afelől, hogy mi a véleménye rólunk, meg a családi viszálykodásunkról. Nem tudom, Kol mennyit fog fel jelen állapotunkban a szavakből - talán kb annyit, amennyit én - de a tett néha erőteljesebben beszél minden szónál. Momentál azt parancsolja: álljunk le, mert ha nem, egy nálunk nagyobb erő fog kényszeríteni rá. Kínjaim lassan szűnni kezdenek, látásom kitisztul, és még épp eljut tudatomig, ahogy egy hatalmas reccsenést követően Kol a földre rogy, átmenetileg élettelenül. Úgy tűnik, én ezen sorsban nem fogom osztozni, inkább szabad vagyok - így hát lassan, megfontoltan, de feltápászkodom a földről, és miután megigazítom némileg gyűrött ruházatomat, néma elismeréssel nézek Kaleb irányába. - Mily különös az élet és az útjai. A meglepetés a legnagyobb ajándék, amit megadhat nekünk - közeledem lassan, remélve hogy felméri, eszem ágában sincs ártani neki. - Legyűgöz, ifjú barátom. Bevallom, hajlamos voltam úgy hinni, ön mindössze egy gyermeteg őrült. Fogadja bocsánatkérésemet ezen tévedésemért - jelenik meg egy gondolatmosoly szám szegletében, majd szemügyre veszem ahogy Kol magatehetetlenül - és hála az égnek egy ideig néma csendben - hever lábam előtt. - Tudom, mi vezérelte önt ifjú barátom, és sajnálom, de már az első percben tudomására hoztam: téved. Ismerem az öcsémet, sokkal hosszabb ideje, mint ön. Szerettem őt, ahogy csak fivér a fivérét szeretheti, de múltnak egyszer és mindenkorra vége. Amivé Kol mostanra vált, azon már nem változtathatunk. Amikor az igazságból hazugság lesz, a barátból ellenség, a szerelemből gyűlölet és a szabadságból börtön, akkor már csak egy lehetőség marad: bosszú mindhalálig. De az ön iránt érzett frissen támadt tiszteletemtől vezérelve hajlandó vagyok a kompromisszumokra. Emberek között, akik valaha szerették egymást, nincs és nem is lehet soha igazi harag. Lehet düh, bosszúvágy, de harag, az a szívós, számító, váró harag, ez lehetetlen. Eltemetem hát magamban az engem ért sérelmeket, és Kol nem fog bosszúm célkeresztjébe kerülni. Egyetlen feltétellel. Amennyiben bármely szerettemnek is baja esik, vagy Kol az elpusztításukra tör, el fogom felejteni az itt önnek tett eskümet, és ha kell, az öcsém halálával fogom őt megállítani. Remélem, megérti az érzelmeimet, és az ezek által vezérelt indokaimat - teszem a kezem Kaleb vállára, ekkor már baráti gesztussal. Milyen gyorsan is tud változni megítélésünk a másik ember iránt: semmi más nem kell hozzá, hogy egy közös cél, és egy közös ellenfél. - Biztos, hogy mellette akar maradni? - mozdítom meg lábammal Kol testét, nem túl kíméletesen. - Nem lesznek könnyű órái vagy napjai, ifjú barátom. Kol nem bocsátja meg az árulást, sem azt, ha a háta mögött cselekednek. Fogadja meg a tanácsomat: menjen, amíg lehet, és felejtse el, hogy valaha ismerték egymást. A barátság lehet szép dolog, de higgye el, a hosszú, és tartalmas élet sem megvetendő, főképp ha az ön éveinek meglehetősen csekély számát nézem. Ne dobja el a maga előtt álló évtizedeket egy reménytelen esetért - teszem hozzá, de Kaleb arcán látom, hogy alighanem az én szavaim legalább olyan hiábavalóak, mint azok, amiket ő Kol felé címzett. Körülnézek, és a híd korlátjának tövében, kissé távolabb, megpillantok egy eldobott, apró üveget. Gondolkodás nélkül emelem fel, aztán fogaim újra megvillannak - ezúttal nem Kaleb a cél, hanem önmagam. Nézem, ahogy feltépett csuklómból szinte fekete érben folyik a vér, amíg az üveg meg nem telik, és a sebem össze nem zárul. - Fogja - nyújtom át az apró fiolát. - Mondjuk úgy, biztosíték gyanánt - fűzöm hozzá, de ennél többet nem mondok. Már bebizonyította, hogy nem fafejű: nyilván kitalálja, miért adtam neki véremet, és tisztában van vele, ha Kol az életét veszélyeztetné, hogyan és miképpen használja magán.
A látszólag nyugodtnak tűnő szavait csak egy iránta való szánalmat keltő mosollyal jutalmazom. Mielőtt még azt hiszi, hogy megrezzenek szavaitól akárcsak egy falevél, vagy netán visszatántorodok, nos... nem fogok. Mindennek meg van a maga alapja, a miértje, én pedig nem puszta unatkozásból dobom el magamtól a családomat, hanem mert egyszerűen tönkretettek. A család nem az erő, sem pedig a szabadság. A sablon szöveg ugyan ezt diktálja, ezáltal is nem csak, hogy Elijah másnak hazudik hanem ugyanakkor önmagának is. Nem. Ez a család sohasem volt hatalom! Elijah is épp olyan szájhős, mint amilyen Niklaus. Volt kitől tanulnia. A szavam egy pillanatra megakad, amikor Kaleb belekezd egy dirigálási projektbe. Ugyan háttal álltam neki, és nem is szándékoztam őt jelenleg azzal megtisztelni, hogy felé forduljak, ám most még is a parancsolgatásaival eléri. Nem is értem, hogy Kaleb hogyan lehet ennyire bolond, ennyire... naiv? (...) A földre zuhanok térdeimre érve, s ha nem tartanám magamat a kezeimmel magam előtt, akkor a földön feküdnék a mérhetetlenségig hatoló, gyötrő fájdalomtól. Úgy éreztem, hogy az ereim elpattannak és a forró vérem megtölti az üreges zugokat a testemben, ám ez mind manipuláció a testre nézve, hiszen nem így történik. Egyszerűen csak elhiteti veled a fájdalmat, azt, hogy mindjárt meghalsz. Forrt a fejem. Szemeimet erőteljesen lehunytam, miközben testem teljesen összegörnyedt a kíntól. Hagytam. Aligha került volna sok energiámba, hogy átvegyem a fájdalmam felett az irányítást, hogy aztán elvágjam az én kedvesem gigáját. Szörnyen stabil és erőteljes késztetést éreztem azon pillanatban, hogy a beleivel felkössem valahova, ugyanis amit rohadtul nem tűrök; az pedig az árulás. Persze, rengetegszer megéltem már, de ez még nem jelenti azt, hogy bele is törődtem az e fajta gesztusokba. Nagyon nem. Aligha tűnik fel, hogy a fivérem is osztozkodik a fájdalomban. Nem érdekel. Csak az érdekel, hogy az én szerencsétlen döntésemet helyrehozzam és véget vessek Kaleb életének. Megmondtam neki; csak egy rossz mozdulat és vége. Kétségbeesetten vontam magamhoz a levegőt, egészen lassan, szinte már lihegtem a fájdalomtól. Mindez addig, amíg meg nem hallom Kaleb hangját. Nem akartam hallani. Nem, nem...! Amint ránéztem, teljesen eltorzult az arcom. A levegőt dühösebben és nehezebben szívtam magamba, elvégre a fájdalmat jócskán csak növelte bennünk. De még is, mire odaléptem volna hozzá és megtegyem azt amire jelenleg mérhetetlenül vágyom, nos; Éppen, hogy csak láttam mikor fordult a csuklója,s mire felfogtam a tényt, már be is következett. Csak egy reccsenés, és én magam az oldalamra helyezkedve hullok a földre teljesen élettelenül. Halottan. Még.
|| Köszönöm a játékot srácok, nagyon élveztem Remélem, hogy még lesz ilyen
Azt mondjuk átgondolhattam volna, mennyire hatékony egy szentbeszéd, ha közben a hallgatóság kínok kínjától vergődik a földön. Nem biztos, hogy teljes mértékben érdekli őket, miről zagyválok, sőt, valószínűleg még elég finoman fogalmaztam. De hát nem tehettem róla, hogy elpattant a cérna, és így, hogy újfent belekóstoltam a mágia ízébe, nem tagadhattam, tetszett a dolog. A srác, akit mindenki lebecsül, térdre kényszerített másfél ősit (Kolt számoljuk csak félnek). A hatalomittasság azonban csak néhány röpke pillanatra szédítette meg az elmémet, tiszta maradtam és nem adtam meg magam neki. Nem azért küldtem átkot rájuk, hogy élvezzem a szenvedésüket, hanem hogy véget vessek a civakodásnak és kihangsúlyozzam, pontosan mit is akarok. Talán nem a legjobb módszer, de ezentúl talán jó módszerek kutatása helyett a saját utamat kéne járnom. Őszintén szólva borzasztó így látni Kolt. Az a bestiális kifejezés az arcán nem ígér semmi jót, a belőle áradó gyilkos szándékot pedig tapintani lehetne. Tudom, hogy átléptem nála a határt, de nem érdekel, makacsul állom a tekintetét és végig fogva is tartom, míg végül egyetlen mozdulattal öntudatlanságba nem taszítom. Halálba, egész pontosan. Már megint megöltem valakit, akit szeretek. De ő legalább vissza fog térni. Elijahval nem merek hasonlóképpen eljárni. Biztosra veszem, hogy amint a kínjai enyhülnek, kitekeri a nyakamat, és valószínűleg csak magammal tennék rosszat, ha ezt még egy nyaktöréssel tetézném. Ráadásul az, hogy Kol ellen fordítottam az erőmet annyira lesokkolt, hogy el is feledkezem pár percre a fivéréről, és csak levegőért kapkodva bámulom a mozdulatlan testet a lábaim előtt. A szemem sarkából érzékelem, hogy Elijah talpra áll, és a kezem máris védekezőn mozdul, csupán csak egy centivel feljebb, de akkor is. Tévedtem, nem állok még készen a halálra, és nem akarom, hogy azzal a morbid, véreres arcával belém döfje a szemfogait és... Mi? Hallucinálok, vagy tényleg bocsánatot kért? Az ott egy mosoly? Túlsütöttem volna az agyát? Ez egy trükk? Megzavarodva bámulok rá. - Ööö... Hát, köszönöm... - leengedem a kezem, a tartásom ellazul, ahogy a közelembe lép. Elhúzom a szám, ahogy nem valami kedvesen Kolba rúg, de szegénynek már úgyis mindegy, ezért inkább nem szólok semmit. Nem mondanám, hogy mardos a bűntudat azért, amit tettem, inkább csak összezavarodtam. Nem hittem, hogy valaha is a sarkamra kell állnom és azon töprengeni, hogy Kol kiskutyája helyett vele egyenrangú társa akarok lenni. - Élt nagyon régen egy görög muksó, Hérakleitosz, aki azt mondta: "Semmi sem állandó, csak a változás maga." Nem tudom, ez pontosan mit jelent, de ha azt, hogy mindenki képes a változásra, akkor hiszem, hogy Kol is. Hiszen halhatatlan, előtte a végtelen idő... - tekintetem Kolról a fivérére emeltem, ahogy megéreztem a kezét a vállamon. Nem tagadom, elég bizarr volt ez a hirtelen jött meghittség és bizalom a részéről az irányomba. Távolságtartóan és sznob kioktatással kevésbé tűnt hátborzongatónak, mint kedvesen. - Nem fog bántani senkit, a szavamat adom. Mint mondtam, tudom kezelni. Jó, nem pont így gondoltam... Tehetetlenül a földön fekvőre bökök, majd zavartan megvakargatom a tarkómat. Jó, nem épp erre gondoltam... Inkább érvekre és meggyőzésre. Nem szeretném, ha a jövőben újból bárkinek is ki kéne törnöm a nyakát, függetlenül attól, feltámad-e az illető vagy sem. - Nem lesz semmi baj, amint Kol megérti, hogy nem árultam el. Talán kicsit hülyén hangzik, hogy a saját érdekében nyírtam ki, de... Meg fogom értetni vele, hogy az ő oldalán állok. Meg azt, hogy ebben a "csatában" nem igazán vannak oldalak. - veszek egy jó mély levegőt és hangosan kifújom, mielőtt még vidáman Elijahra mosolyognék, és szuicid vakmerőségemben még arra is vetemedek, hogy barátian megveregessem a vállát. - De azért kösz! Ha mégsem jönne össze, örülök, hogy megismerhettem. Igazán élmény volt találkozni önnel. Gondolom, a tegeződésig nem jutunk már el... Összedörzsölöm a két tenyerem és leguggolok Kol mellé. Valahogy haza kéne cipelnem ezt a nagy melákot, mielőtt még magához tér. Érzékelem, hogy Elijah eltávolodik, gondolom, indulni készül, ezért nem is figyelem, mit csinál. A hátára fordítom Kolt és indokolatlanul letaperolom a mellkasát, nem azért, mert titokban annyira buknék a halott pszichopata férfiakra, hanem mert tényleg próbálom felfogni, hogy az, aki az előbb dirigált és tombolt, most nem mozdul. Nem ver a szíve. Nem csinál semmit. Elég ijesztő. A lépteket és Elijah szavait hallva felegyenesedem mellőle, bizonytalankodva veszem át az üvegcsét, és amint rájövök, mi van benne, egyből elfintorodom és kicsit messzebb tartom magamtól. - Wow. Szóval, ha... Akkor nekem ezt... Az ön vérét meg kell... És akkor az bennem... Wow... Izé, köszönöm! Nagyon köszönöm! Szóval, ha én ezt meg, és Kol meg... Hálásan biccentek, még ha kisebb sokkot is kapok a gondolattól, hogy még egy Mikaelsont valamilyen formában a testembe engedjek. Attól meg még inkább, hogy vért igyak. Attól meg pláne, hogy ha Kol úgy nyír ki, hogy megittam, akkor búcsút inthetek a korai halálnak, és társulhatok hozzájuk a vámpírlét gyönyörűséges útján. Legalábbis legjobb tudomásom szerint így van... Viszont, ha túlélem Kol dühét, Elijah vére remek gyógyír lesz. Más kérdés, hogy bízok-e abban, hogy túlélem, vagy megiszom a vérét, mielőtt Kol felébredne. Mennyire bízom Kolban? Gondosan a kabátom belső zsebébe dugom a fiolát és azon töprengek, a kapcsolatunk tovább fejlődött-e ettől arra a szintre, hogy hálám jeléül és egy kis bátorítást remélve megöleljem őt. Jól esne, ha megveregetné a hátam és megnyugtatna, hogy á, minden rendben lesz, a gyilkos hajlamú öccse nem fog kinyírni, amint kipattant a szeme, sőt, holnaptól mindannyian egy nagy család leszünk, és akár már hívhatnám őt bátyónak is, nem kell az a merev Elijah-zás. Plusz így, hogy Kolt kiiktattam, nincs, aki megölelgessen, pedig nagyon rám férne, szeretethiányom lett... - Na jó, mi lenne, ha...? - ölelésre tárom a karom, aztán szinte rögtön meggondolom magam és visszakozom. - Nem, semmi, felejtsük el... Khm... Még egyszer: köszönök mindent! És sajnálom, hogy ez az egész így alakult. És klassz az öltönye - Utóbbit fogalmam sincs, miért teszem hozzá, magam is eltöprengek rajta egy pillanatra, aztán lehajolok Kolhoz és felkanalazom a földről, a nyakamba akasztva a karját. - Basszus, de nehéz vagy! Az a sok süti, amit megsüttetsz velem! Ha ezt túlélem, esküszöm, hogy elrángatlak az edzőterembe. Ahogy elindulok a hídon, vontatva félig magamon, félig magam mellett lógatva Kolt, hirtelen eszembe jut, hogy el sem búcsúztam rendesen, leszámítva az ölelésre tett, halva született kísérletet. - Tényleg, Mr Elijah! Minden jót! - Olyan hirtelen pördülök hátra, hogy elköszönjek tőle, hogy a lendületben véletlenül beleverem Kol fejét a híd korlátjába. - Oh, bakker, ne már!
én is köszönöm a kört mindkettőtöknek, baromi jó volt! mikor ismételjük meg?
Miután Kol egy időre sikeresen ki lett iktatva a képből, látom a kölyök arcán, hogy mikor talpra állok, és közeledni kezdek felé, lélekben felkészült a halálra, magában már a miatyánkot motyogja, vagy épp a kaddist - tudja az ég, miféle hitű lehet. Annál inkább meglepődik, mikor rájön, hogy eszem ágában sincs belekóstolni a vérébe - egyrészt mondjuk úgy, viszonzásképp a lekötelezettségért, hogy kitörte az öcsém nyakát, másrészt elismervén ezzel a bátorságát, amiért volt mersze egy Ősivel szemtől szemben állni, és mindezt úgy, hogy tökéletesen kivívta ezzel Kol meglehetősen erőteljes formákban megnyilvánuló haragját. Bár ha jól sejtem, emez utóbbival ő még nincs tisztában: nem élt végig évszázadokat úgy, hogy lássa, a neheztelés az öcsém részéről miféle eredményekkel járhat. A szemmel láthatóan nem teljesen beszámítható mivolta ellenére sajnálnám a kölyköt, ha az élete ilyen gyorsan és kegyetlenül érne véget, pesztrálni viszont nem fogom: legyen boldog, hogy túlélt egy olyan merész tettet, mint egy Ősi térdre kényszerítése. Az egyetlen szóba jöhető lehetőséget választom: egy fiolányi vámpírvérrel felvértezve túlélhet bármit - már ha a mi létünk életnek nevezhető egyáltalán. Az, hogy él-e majd ezzel a lehetőséggel, vagy úgy dönt, hogy Kol keze által akar halni, már az ő belátásán múlik. Nem vagyok benne biztos, hogy képes lesz tisztán gondolkodni - mintha az erejét kiadva eltűnne acélosabb énje, visszatér a hebegéshez, és ahhoz a viselkedéshez, amivel nem látszik értelmileg érettebbnek egy három évesnél. Csak egy fanyar mosollyal reagálom le az idézetet, amit Hérakleitosztól puffogtat el. Nem világosítom fel róla, hogy noha nem ismertem személyesen a görög bölcset, de néhány utódját akik generációk óta egymásnak adták a filozófia stafétáját viszont igen. Egészen addig, míg az utolsót én magam nem küldtem át a túlvilágra - sajátos filozófiával cáfolva meg egy másikat. - Én úgy mondanám, semmi nem állandó, csak Kol személye - szólalok meg végül, halott öcsém vonásait figyelve. - Reménykedjen benne, az ön jól felfogott érdekében, hogy kapcsolatuk milyenségét nem becsüli túl, ifjú barátom. A maga helyében mindenesetre fogalmaznék egy végrendeletet, mondjuk úgy, minden eshetőségre készen - készítem fel a kölyköt a várható lehetőségekre, majd hátrálok egy lépést, és úgy nézek rá, mintha megőrült volna - komolyan engem akar ölelgetni? Ez a srác tényleg hibbantabb a kelleténél. Úgy tűnik, tényleg volt mit eltanulnia Kol-tól. - Kérem - emelem fel kezem egy elhárító mozdulattal, mire két kitárt karja visszahullik teste mellé. - Ne ragadtassa el magát. Hagyja meg ezen gesztusokat az öcsémnek - veszem fel ismét az érzelmi három lépés távolságot. Életem ezer éve alatt mindig is jobban kedveltem a hozzám közelebbi ismeretséggel fűződő hölgyek ölelését - egy kezemen megszámolható, családom tagjai hányszor részesültek efféle gesztusokban részemről. Vadidegenekkel efféle fizikai konkaktusba kerülni nemes egyszerűséggel nem vall rám. Ahogy látom ő maga is gyorsan belátja igyekezete hiábavalóságát, így jobb híján Kolt kezdi felkanalazni a földről. A megbotránkoztató, ugyanakkor nevetséges tényt, miszerint Kol a házvezetőnőjének tekinti őt, már csak hallom, de nem látom - sarkon fordulva, lassú léptekkel kezdek távozni. Még elkísér egy jókora, fémes koppanás, meg az utána következő szapora káromkodás, aztán a hangok - ahogy az édes páros kettőse is - belevesznek a magam mögött hagyott éjszaka sötétségébe.
Az éjjeli órák rángatnak mindig ki a lakásomból, olykor felriasztva álmaim átéléséből. Többnyire egy telefonhívás az, ami felkelt engem aztán egy mély, mégis lágy férfi hang utasít engem, hogy még is mely helyszín az, ahová ki kell, hogy menjek. Már egy jó ideje, hogy fent vagyok, mégsem vett rá a lélek arra, hogy valóban kikeljek az ágyamból és elinduljak körbeszemlélni. Állítólag a külvárosi hídon történik amolyan affér, amit ha valaki nem állít meg, nos, súlyos következményei lehetnek annak. De mégis én volnék a rendőrség, akinek ezt meg kéne állítani? Hah, én csak egy nyomozó vagyok, és ez korántsem tartozik hozzá a munkámhoz! Tudtam, hogy elkéstem. Pontosan onnan, hogy direkt úgy terveztem. Nem vagyok ellensége a természetfeletti világnak, hisz ha az elbukik, nos, vele együtt bukom én is, elvégre mi vagyok, ha nem egy természetfeletti? Jól tudtam, hogy a hídon csak is hozzám hasonlóak lehetnek, hisz az átlagos emberek egészen másként vezetik le a fáradt gőzt összetűzés esetén. A természetfelettiek ezt kicsit komplikáltabban vezetik le, szabályokat nem ismerve. (...) Egy fiú pihent a híd végénél alig néhány méterrel attól, mellette pedig egy földön heverő test mely előbb volt ismerős, mintsem az éber fiúé. Az ott csak nem egy Mikaelson?! Ez a pillanat jelenleg a sajtó számára egy tökéletes téma lenne az újságba, ámde nem média vagyok, hanem egy nyomozó akit a semmiért hívtak ide. Úgy vélem, hogy a legkevésbé sem kellene közbeavatkoznom. Mégsem zavarhatok közbe a cipőm kopogásával, különben lehet, hogy én is ott végzem a látszólag halottnak tűnő férfi mellett. Inkább csak várok tőlük távolabb, s ha tovább mennek, akkor én is folytatom az utamat vissza haza, azzal az indokkal, hogy minden félreértés volt, amit láttak. Téves bejelentés.
Mi tagadás, alig tettem be a lábamat az ismeretlenbe és máris szembeütközök egy egészen rendhagyó párbeszédsorokba. Kissé déjà vu érzés kapott el, hisz pont olyan jól moziztam az alábbi jeleneteken, mint mikor a börtönvilágban láttam azt a két szerencsétlen kínlódni. Persze, akkor nem neveztem volna őket szerencsétlennek, hisz bárhogy is nézzük, nos, a fiatal Bonnie Bennett volt az én kulcsom a szabadulásomhoz. Ohó, hová is gondolok? Hálás a nyári villám... kis híján felgyújtottam a barátját majdnem és ő a szórakozásomat a pillanat tört része alatt tette tönkre! Van erre bocsánat? A-a! Eléggé érdekes módon keveredtem ide a városba. Mondjuk úgy, hogy ismerd meg a világot útvonal? Vagy épp szó szerint értendő, hogy égen-földön keresem az ikremet? Mondhatni. Talán az is közrejátszik, hogy mielőtt véget vetnék a kis életemnek a koven végett, jobb, ha kicsit világot látok. Különben is, huszonkét év az huszonkét év. Magány. Nem mintha annyira kedvelném a társaságot, de a börtönvilág kevésbé volt olyan tágas, mint a valós világ. Kicsit kezdtem magamat már úgy érezni, mint majom a ketrecben. Arról azonban nem is feledkeznék meg, hogy hányszor vetettem véget életemnek önnön kezem által, te jó ég! Kezdve a kis szilánkokkal, ipari fűnyíróval, vadászkés, drog és gyógyszer túladagolás, tizedik emelet, meg minden amit eltudsz képzelni. A börtönvilág persze közelről sem arról ismert, hogy könnyű onnan a kijutás. Hát, nem volt egyszerű. Maga Bonnie és a haverja volt nagy áldozat a részemről, talán megérte volna bent maradnom. De á, mégsem! (...) Kíváncsian figyeltem végig, ahogy a két idegen eltávolodik az incidens után egymástól, ámde a másik ragaszkodóan kapja fel a kis utánfutóját és viszi mint egy rongybabát. Kissé túlértékeltem a dolgot, ugyanis sokkal több időt adtam meg az elfáradásának, de lám, sokkal előbb megállt. Talán nem a fáradtságtól, hanem az események végiggondolásától. Nos, haver, ha jól hallottam és láttam, akkor neked nem lesz túl hosszú életed amint felébred az az izé. Hosszas mozi után aztán egyik vállamra kapom a hátizsákom, s kényelmemet kirázva magamból, nos, felegyenesedem állásmódba. Pedig már kezdtem érezni a pázsitot magam alatt, sőt, mi több alvásra is alkalmas lenne. Különben sincs hol lennem. Mázli, hogy nem itt tervezem leélni az életem, hanem mindössze néhány órácskáról van szó. A taxis lelkére kötöttem, hogy guruljon értem vissza majd, hisz én nem tudok autót vezetni. Mily szerencsétlenség. (..) - Csak nem hosszú volt az éjszaka? - Megállok a két ismeretlen előtt egy kirívó vigyorral a képemen. Úgy tettem, mintha csak egy átlagos gyalogos lennék akinek fogalma sincs a történtekről, hanem csak úgy fogja fel, mintha a részegségtől ájult haverját hurcolja hazafele. Egyértelműen hallottam mindent, szóval aránylag kapiskálom a dolgot. Sőt, éppen azt néztem, hogy melyikőjük fog kipurcanni. Ha pedig valakivel fogadtam volna, akkor balszerencsémre most elveszítettem volna a fogadást, ejj! - Ha gondolod, segíthetek. Én is a belváros felé tartok. Azonban gőzöm sincs, hogy merre van az a bizonyos belváros. - Valóban így volt. - Kérlek, nyugtass meg, hogy idevalósi vagy! - Tettem hozzá aggódó pofával. Komolyan, én félek attól, hogy elveszem itt? Te jó ég Luke, ilyen szarházi voltál? Hisz bárhogy is nézzük, az érzelmeiddel is osztozkodom, te szerencsétlen! - Ó, bocs... - Forgatom a szemeimet egy komolyabb pofával. - Az én nevem Kai. Még tanulom a jó modort. - Egy kis csepp rejtett infó belőlem. A börtönvilágban kellett bárkinek is illemet gyakorolnom? Hah, az lett volna még szép!
Képtelen voltam felfogni, mi történt, és hogyan vehetett az egész este ilyen drámai fordulatot. Hiába agyaltam rajta Elijah távozása után, a józan eszem egész egyszerűen csődöt mondott. Így aztán azzal próbáltam elkerülni, hogy sokkot kapjak és/vagy megőrüljek, hogy Kolhoz beszéltem. Kol hullájához. Tudtam, hogy nem hall semmit, és igyekeztem kihasználni ezt a lehetőséget, hogy elhordjam mindenfélének, aztán meg eláruljak neki olyan titkos és nyálas dolgokat, amiket talán még ilyen állapotban sem kellene hallania. Mentségemre szóljon, azt hittem, egyedül vagyunk, és ez a hitem mindaddig meg sem dőlt, amíg elő nem lépett valaki az árnyékból. - Jézusom! - hátrahőköltem és lehajítottam Kolt a vállamról, ahogy a mellkasomhoz kaptam. Hallottam, hogy jó nagyot puffan a híd deszkáin, de nem éreztem bűnbánatot, hiszen úgysem fájt neki. Gyanakvón méregettem az ismeretlen fickót, aki külsőre tipikus turistának tűnt, és szép lassan, ahogy beszélt, meggyőzött róla, hogy ártalmatlan ránk nézve. Jó, mert nem szívesen törném ki senki más nyakát ma éjszaka. Meg úgy soha többé... De miért pont New Orleans legkihaltabb részét kell betalálnia az összes nem idevalósinak? - Hát... Olyasmi. Vad volt a buli - szabadkozom Kolra pillantva, és csak ekkor tudatosul bennem, hogy lehajítottam a földre, mint valami zsákot. Sietve lehajolok hozzá, elkapom a karját és felrántom magamhoz. Ártatlannak leplezett mozdulattal beleszagolok a vállába, de még nem érzem, hogy különösebb szagot árasztana, így ha távol tartom a fickótól, remélhetőleg nem derül ki előtte, hogy meghalt. - Rendes tőled, köszi, de boldogulunk. Tényleg. Nem ez az első ilyen este. Ez a srác imád bulizni... Igazi partyarc. - veregetem meg Kol derekát. - Ha nem lennék vele, már rég megölette volna magát. Egy pillanatra lefagy mindenem, aztán zavartan nevetgélni kezdek. Nem tudom, hogyan rázzam le az idegent, főleg, hogy úgy tűnik, eltévedt. Namármost nem szívesen hagynék magára valakit a bajban... Csak hát közben a másik baj meg épp ott lógott a nyakamon. Mérlegelnem kellett, melyik a fontosabb. - Itt élek egy ideje, ja, de gyalog jobb, ha meg sem próbálod az utat. A legegyszerűbb, ha hívsz egy taxit és megmondod neki, hogy a külvárosi hídnál vagy. Egész olcsón visszavisznek a belvárosba, nem kell ilyenkor bolyongnod - teszem még hozzá, remélvén, ezzel segítettem neki. Bár nem hinném, hogy ez magától még nem jutott eszébe, de hát fő a jó szándék. Apró, mosolygós bólintással könyvelem el a nevét. - Kaleb vagyok. Ő meg itt Kol - bökök a vállamon lógóra, és mivel zsibbadni kezd a karom, átemelem őt a másik oldalamra. - Mondd csak, mit keresel a semmi közepén, ilyenkor? Erre nincs valami sok turistalátványosság. Kérdőn pillantok rá, nem gyanakvón. Nem feltételezek róla rosszat, bár azért nem teregetném ki előtte rögtön az egész életemet, még sincs okom kételkedni abban, amit elmondott magáról. Leköti amúgy is minden figyelmemet, hogy elsumákoljam a tényt, milyen állapotban van Kol. Nem hiszem, hogy ki tudnám magyarázni, főleg, ha lecsuknak. Főleg, ha Kol közben meg magához tér...
Szerencsére a fiú egyáltalán nem ellenséges. Nem, mintha félteném magamat, hanem egyszerűen kár lenne bántanom őt. Jobb, ha tartja magát. Láttam, hogy mekkora pácba keveredett, és csodálom, hogy ennyire elhiszi az én kis ártatlan történetemet miszerint én csak egy eltévedt, szerencsétlen turista vagyok. Talán a fiú nem ismerheti annyira a környéket, mert akkor tudná, hogy ide még a kutya se nagyon járna. Kimondottan rideg egy környék, másoknak akár ijesztő is. Feltételezem, hogy azért is választották ezt a helyszínt. Ez persze részletkérdés, ugyanis engem korántsem izgat, hogy ők épp mit bokszoltak le. Hidegen hagy. Az érdekel, hogy betaláljak a belvárosba, ugyanis a taxis addig nem fuvarozott be engemet. Lehet azért, mert talán megöltem útközben, nos, nem tudom. Annyi biztos, hogy valószínű minden félrevezetés és Jo nem tartózkodik itt. Ki jönne ide? Szép város, nagy a nyüzsi, de az én húgom nem az a fajta, aki pont egy ilyen helyre telepedne le. Szeret eltűnni mindenki elől. Leginkább előlem. Ahhoz pedig kisváros kell, nem pedig New Orleans. Tudtommal nem véletlenül hagyták hátra a szülővárosunkat is. Nagy a nyüzsi. Mindenki ismer mindenkit. Könnyen terjednek a pletykák, na meg a buta emberek... kis hülyék nem fogják elfogadni az olyan családból származó embereket, mint amilyenből Jossy is származik. Tehát, mi a teendő? Egyszerűen csak bujdosni kell. Megállok egy pillanatra. Az arcomat a csillagoktól hálózott égboltra emelem, aztán egy fáradt sóhajjal nyugtázom a tudatot, hogy bedőlt az én kis füllentésemnek. - Nos, Kaleb. - Harapok mélázva az ajkamba, majdan visszapillantok rá a háta mögül. - Az a helyzet, hogy hazudtam. - Vallom be komolyabb hangnemmel, ami már bőven elárulhatja, hogy lehullt a kétségbeesett arculatom magamról és helyette valami egészen határozott stílus veszi át a szerepet. - A taxis valóban odavitt volna, ha nem öltem volna meg. Illetve, egy aprócska jó tanács; legközelebb valami jobb helyszínt válassz az ilyen esetekre. El sem tudod hinni, milyen drámai jeleneteknek lehettem a szemtanúja...- vigyorogva gesztikulálok kezeimmel - De mielőtt megijednél, hidd el, nem fogok senkinek sem szólni. Tudtad, hogy a boszik összetartóak? - Kacsintok rá sejtelmesen, mégis valami ördögi vigyorral az élen. Nem lenne túl sok értelme, ha ártanék neki. Haverkodni is néha szükségszerű. - Én a te helyedben itthagynám őt. Nem félsz, hogy nem lesz fejed? - Kérdezem csak úgy csevegés gyanánt, korántsem ártó szándékot bocsájtva magamból. Nem szokásom másokkal törődni, sőt; most sem azért tettem fel a kérdést. Egyszerűen csak valami érdekessel szeretném kitölteni ezt a tátongó némaságot, ami az éjszakában lappang.
- Oh, hát ez remek! - ironizálok, dühömben majdnem elhajítva Kolt a vállamról. Nem mondhatnám, hogy meglep a hazugság, mostanság ugyanis senki sem az, aminek elsőre látszik, és mindenki átver, átejt, vagy épp a sors rendezi úgy a szálakat, hogy valami nagy kalamajkába keveredjek. Így tényleg nem sokkol le az, hogy Kai sem egyszerű turista, sőt, ez a felállás már-már túlontúl egyszerűnek tűnt. - Várj, hadd találgassak! Te is Mikaelson vagy? Vagy maga a Sátán? Vagy egy őrült vérfarkas? - igyekszem minél szörnyűbb lehetőséget felvázolni, mert magamat ismerve tuti pszichopatába botlottam. James kiakadna, ha látná, mi lett belőlem: két lábon járó pszichopata mágnes. A válasza azonban rögtön eloszlatja a jókedvemet, már amennyi eleve megmaradt belőle. Ádámcsutkám riadtan megugrik, hallván, hogy képes volt megölni egy ártatlan embert. Márpedig a taxisok nem sokat árthattak neki, a túlságosan magas fuvardíjuk ellenére sem. Remek, nem csak pszichopata, de még gyilkos is... A kacsintása mögött megbúvó, rejtett tartalomtól azonban leesik az állam. Pszichopata is, gyilkos is és még boszorkány is, remek! Nem baj, mert ezek szerint mindent látott, ami azt jelenti, hogy tudja, nem érdemes kekeckednie velem. Térdre kényszerítettem két ősit. - Nem tudtam. Az egyetlen koven, amivel találkoztam, megátkozta a testvéremet és ki akart nyírni - felelem végül, mert ez az egyetlen dolog, amire képes vagyok. Őszinteség. Még annyira a korábbi, sokkoló események hatása alatt állok, hogy képtelen vagyok befogadni a fenyegetést, amit Kai jelent. Egyszerűen kizárja az agyam, elutasítja, nem fér bele több. - Nos, kösz a jótanácsot, és... Ezek szerint taxival nem jutunk haza - Hiszen kinyírta a sofőrt. Halk, nehéz sóhajjal igazítom meg Kolt a vállamon, és kikerülöm a fickót, hogy tovább indulhassak a hídon. Gyalog sem olyan vészes a táv, és muszáj haladnom, mielőtt Kol magához térne. - Nem fog bántani. Ő nem olyan - pillantok Kaira a vállam felett, bár nem vagyok túlságosan meggyőzve a szavaimat illetően. Igazából Kol pont hogy olyan... de még így is hiszem, hogy meg tudjuk beszélni ezt az egészet anélkül, hogy eldurvulna a helyzet. - A barátom. Nem hagyom itt. Elmagyarázom neki a dolgokat és meg fogja érteni - teszem még hozzá, mielőtt tovább indulnék. - Ha te is a belvárosba tartasz, akkor gyere. Hosszú az út, és le kell intenünk egy kocsit a főúton, ha hamarabb haza akarunk érni. De több sofőrt ne ölj meg ma már, jó? - Nem mintha szót fogadna nekem a két szép szememért, de nem szeretnék mészárlás szemtanújává válni. Az kéne még mára, de komolyan... Márpedig ha Kol magához tér, nem ússzuk meg a vérfürdőt, úgyhogy nem ártana sietni. - Szóval, te is boszorkány vagy, eh? Nem sokkal találkoztam az elmúlt... - kilencven évben - ...évek során. Honnan jöttél? Ha már rám tapadt, akár beszélgethetünk is.
A sofőröm elhagyom, kilépek a mindennapokból, és magam vezetek. Egy jól menő bár parkolójában hagyom az autóm, és hála ismét a boszorkányok segítségének, nyomtalanul eltűnök, kihasználva a vámpírt, aki bennem él, és aki szeret fel-fel bukkanni itt és ott. Jobb, ha senki nem sejti merre járok, azt pedig pláne nem, hogy kivel találkozom. A hídhoz érve, zsebre vágom a kezem, előhúzok egy doboz cigarettát, majd egy szálat és rágyújtok, a magasba fújva a füstöt. A levegő hűvös, valószínű sokaknak még hideg is, a táj rideg és üres. A cipőmre nézek, hát a sár, nem kíméli, szerencse, hogy a bőr lábbelit a kocsiban "felejtettem". Az este hamarosan ránk köszöntött, a híd mellett ácsorgó villanyoszlopok pislákoló, halovány fénye a borús időben akár valami fényt is adhattak volna. De a városnak és a fenn álló helyzetnek ez a fény annyira volt előnyös, mint hátrányos. Nem kételkedem, egyedül fog érkezni, de órámra nézve konstatálom, késik. Nem szokása. Pedig az információ, amit most hozok neki, nem a napsütéses, boldog napok eljöveteléről fog szólni. -Már kezdtem azt hinni, lefoglal valaki.-fordulok aztán felé, önelégült vigyorral arcomon és a csikket a vízbe pöckölöm.-Bár inkább kímélj meg a részletektől, ha így van.-hagyom helyben a témát, és a lényegre is térek, egy borítékot a kezébe nyomva, benne jó pár képpel, amin ő és a falka jó néhány tagja ott mosolyog. Köztük az apám is. Felfordul a gyomrom, de a gondolataim és az érzéseim megtartom magamnak, úgy teszek, mintha nem lenne nyilvánvaló, az egyetlen, még élő rokonom szeretném élőként is tudni a jövőben is.-Nem csak megfigyelnek titeket. A rajtaütés bármelyik percben jöhet. Védtelenek vagytok ellenük Faye.-percekbe telik, de letudom gyűrni előtte a nagyképű, rideg fazon szerepét, hangom gyengéden, őszintén és mégis vészjóslón cseng, pedig nem akartam én lenni a vészmadár. De mindketten tudtuk jól, ha ezt a játékot űzöm, az leszek. Előbb vagy utóbb, de ez is el fog jönni és egész sokáig éltem abban a hitben, hogy talán soha és a béke létezhet. Valami furcsa, abszurd dédelgetett álom volt ez tőlem talán, de hittem, legalábbis akartam hinni, egyszer hazatérhetek. Most viszont egyszerre veszthetem el az igazi családom, a falkám, az apám és őt.-Vigyáznod kell rájuk. És Kevinnek is rád.-az utolsó mondat furcsa nehézséggel hagyja el szám, de tekintetemben vad tűz ég. Nem szerelem volt ez, de a kapcsolat, ami köztünk volt bonyolult volt. És nem szerepelt a terveim között az ő koporsója mellett ácsorogni sem.
Rossz érzésem lett, amikor megláttam a telefonom kijelzőjén felvillanni Matt egyik, a készülékbe nem beírt számát. Talán túlzásnak tűnhetett ez a mértékű óvatosság, de ebben a városban sohasem lehetett tudni. New Orleans a paranoia kialakulásának kedvezett és az évek elteltével nemhogy jobb, hanem sokkal rosszabb lett a helyzet, sejtszintem belém ivódott a hátam mögé figyelés. Csakhogy egyáltalán nem voltam mindenható, éppen ezért nagyon jó jött, hogy volt valaki, aki vámpírberkekben szememként és fülemként funkcionált. Bonyolult történet volt a miénk, ám egy biztos: ha ő hívott, fel kellett vennem és fordítva. Néhány szót beszéltünk, bontva a vonalat elkezdhettem azon gondolkozni, mit fogok mondani Kevin-nek arról, hogy miért kell nagyon sürgősen elmennem itthonról. Éppen itt töltötte a hétvégét és sok mindent akartam, csak magyarázkodni nem és beavatni az egyik legjobb haverjával való kapcsolatom részleteibe. Szerencsére egész jól el tudta foglalni magát a fiával ahhoz, hogy az én jelenlétemre ne legyen feltétlenül szüksége, én pedig nem voltam rest rábízni Elliott-ot arra a fél órára, amíg "kihúzom a pácból az egyik friss farkast". - Mostanában kezdenek a kedvenceiddé válni az eldugott helyek. A házam már nem elég izgalmas? - Csípkelődő félmosolyra húztam az ajkaimat, a csendet a hangomon kívül csak a cipőm sarkának kopogása törte meg. Pár napja szokatlanul csípős idő uralkodott a városban, így kicsit jobban összehúztam magamon a kabátomat és felvontam a szemöldökeimet a kérdését hallva. Nem egyszerű hirtelen elszakadni egy pár hónapos kisbabától, valószínűleg sejthette, hogy ez a késésem oka. Egészen addig össze voltak fonva a kezeim a mellkasom előtt, míg felém nem nyújtott egy borítékot. Feltéptem a papírt és sóhajtottam egyet, amikor kihúzva az első képet megpillantottam rajta a falka egy részét. A második képen már öt másik ember szerepelt, ahogy a harmadikon is felbukkant három új személy. - Kevin-nek erről nem kell tudnia. Azt akarom, hogy maradjon ki ebből az egészből. - Jelentettem ki. Az okaim egyszerűek voltak: ha beüt a ménkő, muszáj, hogy valaki vigyázzon Elliott-ra és az apja csak úgy védheti meg, ha neki semmi köze nem lesz a zavargásokhoz és kívülállóként olyan gyorsan el tudja vinni innen a fiamat, amilyen gyorsan csak lehetséges. - Tegnapelőtt összeültünk páran megbeszélni, hogy mit csináljunk a következő teliholdkor azzal a két fiatallal, akiknek ez lesz az első átváltozásuk. - Jegyeztem meg összepréselt ajkakkal. Ott voltam én, Hannah és még Matt apja is, valamint néhány félholdas, akik közel álltak az újoncokhoz. A torkom elszorult egy pillanatra, mivel a fiam is ott volt közöttünk. - Kitől kaptad ezeket? - Kérdeztem rá aztán, Matt-re emelve a pillantásomat. Rajtaütés... szóval a vámpírok csak nem bírnak magukkal, legalábbis nem annyira, ahogy azt megígérték.
● ● coded by elena
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Próbáltam olyan helyszínt választani, ahol a nyomaink hamar eltűnnek, és hála a hűvös szélnek, a hangokat is olyan jól hordozta a szél, hogy alkalom adtán az esetleges betolakodókat is észre lehetett venni. A találkozóra időben érkezem, Faye ellenben kisebb késéssel toppan be. Alap esetben kevésbé zavart volna ez, pedig a pontosságomról híres voltam, de most sürgető ügyről volt szó, ami kevésbé tűrhetett halasztást, hát még késlekedésre okot. Bár vámpír voltam, a családom, a vérem még így is máshová húzott, de ez a csata az enyém volt, és mindenki számára el tudtam hitetni mégis, hogy a világ legtermészetesebb módszerével, egyszerűen túlléptem a múlton. A tükörképem viszont kicsit máshogy állt ehhez a dologhoz.
-A házad egyelőre jobb, ha nem kerül újra a térképemre.-válaszolok öviden, míg ő mosolyogva közelít, rajtam nem szokványos rideg és ideges viselkedés jelei látszódnak. Nem sok örömet fog abba lelni, amivel szembesíteni szeretném, de a tiszteletköröket meg kell tenni.
-Talán ideje lenne, ha bizonyos részletekbe beavatnád.-minket a múlt, egy abszurd barátság kötött össze, Kevin jó haverom volt, aki előtt mégis olyan könnyedén ment a hazudozás, mintha valóban minden porcikám őszintén vámpírrá változott volna. Mintha nem lenne lelkiismeretem vagy csak egyszerűen szarnék bele más emberek érzéseibe. Lényegébe egyre inkább kezdtem így viselkedni, hogy ezzel magam is védjem. Új stratégia, amit megkövetelt az élet és a folyton nyüzsgő város, folyton nyüzsgő problémahalmaza. Mikor mi. Most épp egy adag vámpírt kellene megakadályozni abban, hogy a farkasokkal ölre menjenek, vagy másik oldalról, a családom kellett volna megvédenem attól, hogy egyesével kitépjék a szívüket. A családom… már, ami megmaradt még belőlük.
-Remek. Náluk könnyebb célpontot aligha találhatnának.-mormogom orrom alatt, mint valami sértett kisgyerek, holott kiskoromtól kezdve tudtam mi lenne az ára, hogy olyan legyek, mint apám. Valami mégis távol tartott. Tessék, most épp kedvemre öldökölhetek, az éhség ugyanis nagyúr, aki valamiért nem akar békén hagyni. A torkomban máris érezni kezdtem a maró, kaparó érzést, így torkom köszörülve rázom meg fejem, és kezdek a jelenre és Faye-re összpontosítani. -Nem mondanám, hogy kaptam. Inkább loptam, és kihasználtam a technikai tudásom. Ezek másolatok, az eredetiket ha megtartom, lebukok. Sajnálom.-két szék közé ültem, és a hátsó felem jó nagyot koppant. -Ha még mindig úgy gondolod, hogy erről nem kell tudnia a gyereked apjának, legyen. Én nem szólok neki. De Faye, a béke sosem létezett, és ennek én vagyok az egyik, ha nem az egyetlen élő példája.-eddig nem éreztem, hogy túlzottan vásárra vittem volna a bőröm. Eddig. De most kicsit máshogy látom a kártyáim, és míg egy apró párom sincs, mások kész sorokkal ültek körülöttem. -Talán van esélyetek ellenük. De ha nincs, rohadt gyorsan ki kell találnotok valamit, ami minél kevesebb hullával jár.-a mondatot azonban sikerül olyan közönyösen kimondanom, mintha mit sem jelentene nekem ez az egész. A probléma csak azzal volt, hogy talán túl sokat is jelentett. De biztos, hogy többet, mint kellett volna.
Matt-el túl sok mindenben nem értettünk egyet. Igazából nagyon sok személlyel sok mindenben nem értettem egyet: talán ideje lenne, hogy elgondolkozzak saját magamon, ám ha eddig sem tettem, nem most fogom a feje tetejére álltani az eddig jól működő rendszert. Igen, voltak csatáim. Sok személlyel, fontosakkal, kevésbé fontosakkal, a végén viszont mindig találtunk egy közös utat, amelyen lépkedve mindkettőnknek bele kellett harapni a nyelvébe a nagyobb jó érdekében... de hogy fogjam magam, leüljek Kevin-nel a kanapéra és töviről-hegyibe beavassam mindenbe, ahhoz egyáltalán nem füllött a fogam. Régebben azért vetettem el a komoly beavatásnak a lehetőségét is, mert féltem tőle, hogy bekavar, ma már inkább őt és a fiunkat féltettem. Nem élhetünk egy olyan világ létezési lehetőségének hitében, amelyben a városban dúló ellentétek miatt a csecsemő gyerekem elveszítheti az anyját és az apját is. - Amint te beavatod a boszi barátnődet, ígérem, én is elkezdem csöpögtetni az infókat Kevin-nek. - Enyhén felvont szemöldökkel, talán némi mosolyszerű mimikával pillantottam rá. - Bőven elég, ha annyit tud, hogy mi ketten már találkoztunk ebben az életben. - Elég egyetlen szó, egy rossz pillanat vagy egy fül, ami félig-meddig hall valamit kettőnkről és mindennek vége. Engem és Matt-et is megölnének, az ellentétek pedig tényleges háborúskodásba fordulnának át és ezt a mellettem álló férfi is pontosan tudta. Én, aki a vámpírok gonoszsága mellett kampányolok és ő, aki látszólag mindent megtesz annak érdekben, hogy keresztbe tegyen a farkasoknak, még csak véletlenül sem kerülhetünk egyszerre említésre. - A természetnek nem állhatunk útjába. Kiváltották az átkukat és három nap akkor is telihold lesz, ha elkezdünk a fejünkön pörögni. - Persze, most már kicsit én is feszültebb voltam, mint eddig. Nem mondom, hogy egyetlen percig is teljes nyugalomban éltem volna csak azért, mert kaptam egy ígéretet arra vonatkozóan, hogyha mi nem csinálunk semmi szénabolygatót, akkor a vámpírok is nyugton maradnak, de legalább az vigasztalt, hogy a félholdasokkal jól kijöttünk és ugyan lassan, de kezdtünk egységgé válni. Minél többen vagyunk, annál jobb, annál nagyobb a biztonság... ám egy támadás során bárki veszélybe kerülhet, áldozatok sajnos mindig vannak és ezen az egység sem segít. - És hallottál is valami konkrétumot vagy ennyi az egész? - Emeltem fel a képeket. Nem akartam tehetetlennek tűnni, egyszerűen muszáj volt tudnom, amit ő tud. - Ha odaállok a farkasok elé és annyit mondok, hogy a vámpírok megfigyelnek minket, akkor ki fog törni a pánik és azelőtt mindenkinek a fejét akarnák venni, hogy fogalmuk lenne bármilyen részletről. - Mély levegőt vettem, a hideg szerencsére nem engedte, hogy én magam is hasonlóképpen reagáljak, pedig szívesen reagáltam volna kicsit hevesebben.
● ● coded by elena
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Felmordulok, mintha valóban farkas lennék, kevésbé vámpír. Az övön alulinak érzett ütés jogossága nem volt kérdés. Amíg mindketten féltettünk valakit és a titkaink csak a miénk volt... De nem. Ebből kihagyok mindenkit, amíg lehet, csak így lehet a legtöbb ember biztonságban. Amíg apám nem harcol a farkasokkal és titokban tudja tartani, hogy élek, amíg Faye nem avatja be a falkát és Kevint a történtekbe, addig szintén jó volt az irány. De Sal és a dolgok gyors megértésében kevésbé láttam rációt. Bármi is tartotta mellettem, ha Faye a kezei közé kerül, nem fogok sokat gondolkodni, hogy kettejük közül kinek az oldalára fogok állni. Előítéletes lettem vámpírként, ez legyen a saját keresztem. -Ez kicsit kétszínű, de talán tudok vele élni.-találkoztunk párszor, leginkább éjszakákra, és kevés ruhában, de oké, felőlem. Az az idő már elmúlt és mindenkinek jobb volt nem emlékeznie rá, bármennyire édes pillanatok is voltak. Nyilván nem mi voltunk a város szentjei, de ki tudja, pár okoskodó farkas vagy szintén túl okos vámpír hogy reagálna, ha kiderülne a kapcsolatunk. Nem egy boszorkány végeztette már be idő előtt, pusztán azért, mert nem volt olyan, hogy mi boszorkányok és a tettei vagy éppen a szíve máshová húzta. Pont ezért jobb lenne, ha én sem hagynám, hogy a szívem létezzen és inkább kikapcsolnék. Akkor a lelkiismeretemmel se lenne sok gondom és eltűnnék innen a francba. Ehhez viszont túl gyenge voltam és ez szintén az én keresztem volt. Talán, ha egyszer pszichológushoz fordulnék, még bolondnak is bélyegezne miatta. Más ember tuti irigyli a vámpírokat, hogy tudnak gondolkodás nélkül élni. -Remek időzítés.-nem sok közöm volt a falka ügyeihez, a vezetés elvileg az ő dolga volt. Gyakorlatilag most meg tudtam volna fojtani, amiért még itt van és próbál olyasmi ellen küzdeni, aminek mindketten tudjuk úgy is mi lesz a vége. A béke sosem fog létezni, hisz pár évszázada sem létezik, mi változna épp ebben. -Ennyi az egész. Én kérek elnézést, hogy ennyire futotta most.-fiatal voltam a többihez képest, és feltűnő lett volna a sok kérdés. Pláne úgy, hogy egy, s más miatt egyre inkább úgy éreztem, mindenki tudja honnan is jöttem és mit hagytam magam mögött. Nem voltam az a típus, aki képtelen hazudni, épp ellenkezőleg, lassan olyan jól ment, hogy magamtól kezdtem tartani, minden, ami körül vesz egy szín tiszta álomvilág, hazugságok hada. -És mennyivel jobb, ha nem tudnak semmiről?-a tehetetlenségét próbálta leplezni. Nem ment neki túl jól, ezt ő is érezhette, ahogy arckifejezésem megváltozik.-Mit vársz, mit mondjak? Hogy nem fognak titeket megtámadni? Faye, fogalmam sincs mire készülnek, nem vagyok bent a belső berkekben, ahogy sokan mások sem. Nem mindenki olyan, mint...-nem fejezem be, magától is kitalálhatja a végét és talán ezzel sikerül vérig is sértenem. Nem mindenki hitt az embereiben annyira, mint ő. És talán a kémkedés fordítva is működött, csak ezt az egy dolgot nem mondtam még én se a szemébe. Pedig lehet, megkönnyítette volna a mostani beszélgetésünk az egyszerű őszinteség.
- Az értelmező kéziszótárban mellékelhetnék a fotóinkat a kétszínű szó magyarázatához. – Nem vágott földhöz a saját kijelentésem, tisztában voltam azzal, hogy hazug vagyok. Évek óta nem rebbent a szemem sem, ha igazán arra volt szükség, hogy megvezessek másokat: nehéz volt hozzászokni, de mint kiderült, nagyon gyorsan tanulok és annak ellenére, hogy az őszinteséget tartottam az egyik legnagyobb erényemnek, néha muszáj volt háttérbe szorítanom az igazmondó énemet. Egy ilyen városban ez legyen a legnagyobb bűnöm. - Ha megfigyelnek minket, akkor valószínűleg azt is tudják, hogy vigyázni fogunk az újoncokra, úgyhogy biztos nem most fognak ránk támadni. – Címeres barmok lennének három, az első átváltozásával küzdő, önmagukat kontrollálni nem tudó farkas közé merészkedni, akik ha csak megérzik a vámpírok szagát, elborult aggyal rögtön rájuk fognak támadni. Havonta egyszer van esélyünk nagy károkat okozni a vérszívóknak, ilyenkor nem zargatnak minket, főleg, hogyha az újoncok mellett néhány tapasztaltabb tag is ott lesz, akiknek pár másodpercbe kerülne földre teperni a vámpírokat. Az erdő egyébként is a mi terepünk, teliholdkor pedig kifejezetten mi uraljuk a pályát. – De tudnom kell, hogy miért készültek a képek. Miért nem bírnak magukkal? Egyszerűen csak kíváncsiak és felmérik a terepet vagy mert valami komolyra készülnek? Esetleg tudják, hogy tégla van közöttük és így akarják megtudni, ki az? – Hangosan gondolkoztam, bár jobb is volt, hogy kijöttek a szavak a számon. Sokkal könnyebb volt így, négyszemközt, élőben beszélni, mint telefonon elpusmogni néhány szót. Nem akartam úgy tenni, mintha én betartottam volna a szóban köttetett békeszerűség minden egyes pontját, hiszen Matt volt rá az élőhalott példa, hogy jómagam is próbálok nyomozni a vámpírok után és biztos voltam benne, hogy ők sem dőlnek hátra nagy nyugodalmukban, de minden dolognak megvolt a maga helye és ideje, amikor foglalkozni kellett vele. A kémkedéssel való megküzdés most vált igazán napirendi ponttá. - Nem azt mondtam, hogy nem mondok nekik semmit, csak még nem tudom, hogyan közöljem velük. – Helyesbítettem az előbbi kijelentésemen. - Van fogalmad róla, mennyire nehéz volt elhinni bármelyikünknek is, hogy a vámpírok egy kis időre visszafogják magukat? Ennek fényében remélem megérted, hogy nem az lesz az első dolgom, hogy az asztalra csapok és azt mondom: mindenki készüljön, a vámpírok megtámadnak minket! – Ujjaimmal átfogtam a híd hideg fémkorlátját és a szinte már feketébe burkolódzó vízre néztem. Egészen addig bűvöltem a tükörnek is beillő folyadékot, míg el nem jutottak a fülemig a szavai, ekkor hirtelen felé fordítottam a fejem. Ha valakinek, neki egyáltalán nem kellene megkérdőjeleznie a másokba fektetett bizalmam létjogosultságát. - Jól tudod, hogy csak azokban bízok meg igazán, akik kiérdemelték. Mindenkinek megadom az esélyt és az illetőn múlik, hogy él-e vele. – Hangom megkeményedett. Nem vagyok rózsaszín álmokat és hiú ábrándokat kergető fruska, nem hiszek abban, hogy az emberek nem lennének képesek eladni akár a saját anyjukat is némi szép ígéretért, ám ha teljesen elszigetelődnék, fogalmam sem lenne arról, kivel számolhatok és kivel nem. – Te vagy a szemem és a fülem vámpírberkekben és biztos vagyok benne, hogy a vámpíroknak is van embere a falkában. Szerinted nekem nincs belső köröm? – Tettem fel a költői kérdést. Nem véletlenül nem dobtam még fel az ötletet neki az elmúlt évtizedben, hogy üljön ott az egyik összeröffenésen, ezáltal mindenki tudja, ki is ő valójában. Soha nem lehettünk elég óvatosak.
● ● coded by elena
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
-Túl nagy a lelkiismereted. Vagy inkább az igazságérzeted. Nem hazudunk. Csak elhallgatunk pár részletet.-engem nem zavart ez, ahogy ő, én is meg tanultam ezzel élni. Mi alakítottuk ki ezt a játékot, gondolhattuk volna, hogy nem fog működni, de eddig egész jól haladtak a dolgok. -Szerintem ha végigmész az utcán találsz olyat, aki nagyobbat és többet hazudik, mint mi.-nem is kellett azt mondani, hogy a városban találni ilyet… ebben a városban mindenki így élt, ha volt egy kis esze és életben akart maradi. Az áldozathozatal egy módja volt ez is. A lelkiismerete meg mindenkinek sajátja volt, amivel mindenkinek magának kellett elszámolnia. -Lehet. Vagy pont azért, mert ezt gondolod, mégis úgy döntenek, hogy ez a jó pillanat.-végül is, ha a történelmet nézzük, akadt nem egy olyan eset, hogy a kiszámíthatóságra gondolta mindenki, hogy nem opció. És ha mégis, épp azért, mert elsiklunk felette, a legnagyobb rombolást lehet végezni mögé bújva.-De legyen igazad, hogy a vámpírok összeszarják magukat tőletek.-személy szerint nem fordult meg a puszta gondolat sem a fejemben, hogy az erdőbe vagy csak a közelébe menjek olyankor. Lehet, hogy érezte, érezték volna, honnan származom, de a jelenlegi állapoton, a tényen, vámpír vagyok, ez nem hiszem, hogy sokat változtatott volna. Ugyan olyan vérszívó lettem volna a szemükben, mint bárki más. -Szerintem, ha tudnák, én vagyok a gyenge láncszem az elképzelt hadseregükben, már nem élnék. Szerintem szimplán kíváncsiak, és szükségük van némi bepillantásra abba, kikkel is van dolguk.-nem voltam az a stratéga típus. Egyszerű ember voltam ebben a játékban, a saját jólétem és életem mindenek elé helyezve. Mellette pedig pont az fért még el, hogy a farkasokat segítsem. Mi sem volt ennél természetesebb. -Faye, fogalmam sincs mi ez, őszintén. Ha többet tudnék, elmondanám. De nem tudok.-vonok vállat, de nem tudom ilyen könnyen venni, még akkor sem, ha ez most pont nem így tűnik. Megforgatom szemeim, ahogy előtör belőle a drámakirálynő, és inkább rágyújtok egy szálra, a magasba fújva a füstöt, épeszű és higgadt gondolatokat keresve, amik talán megnyugtathatják. Ha nagyon nem is, legalább részben. -Ha tőlem várod a választ arra, hogy légy jó vezető, most mondom, szar az irány.-nem fogom vissza magam őszinteség terén, ha hallani akarta, amit gondoltam, tessék, különösebb kérés nélkül szolgáltam vele.-A falka biztosat akar tudni? Elhiszi bárki is, hogy ebben a városban bármi biztos lehet, azon kívül, hogy ti és mi sosem leszünk békés együttélésben?-nem tudom, várok-e választ. Inkább nem. Hosszú ideje először emlékeztetem magam a tényre: vámpír vagy haver, nem farkas, gondolkodj kicsit másképp, különben tényleg lebuksz. Hangszíne megváltozik. Elhiszem, hogy jó vezető, mintha eddig nem lettem volna ebben teljesen biztos. Csupán csak az volt a baj, hogy nem engem kellett feltétlenül meggyőznie. -Tudom, nem nekem kell bizonygatnod ezt.-fújom ki a füstöt egy újabb slukk után az eget kémlelve, mintha a csillagok legalább megsúgnák merre van az előre. Most maximum arról suttoghatnak, hogy mi itt tárgyalunk a szabad ég alatt.-Ha kiderül ki a besúgó, szívesen lógatom fel az első fára. Van gyakorlatom, belső berkek ide vagy oda.-mosolyom sokat sejtető, az igazi vámpír csak most tör elő belőlem. Nem sűrűn láthatott könyörtelennek és meggondolatlannak az utóbbi időben, de most semmi mást nem lehetett arcomról leolvasni csak ezt a két dolgot.
- Hát, sok mindennel vádoltak már meg, de lelkiismeretességgel még nem. - Ironikus, emiatt pedig fel is tört belőlem egy apró, fáradt kacaj. Voltam én már minden: őrült, mocskos, okoskodó, nagyszájú, ribanc, sőt lelketlen dög is, szóval a lelkiismeretesség a külső megítélés szerint eléggé távol állt tőlem. Az már más dolog, hogy egyébként saját véleményem szerint nem voltam én olyan rossz ember, mint amilyennek tűntem és amilyennek néhanapján tűnni akartam. Ezzel a nézetemmel nem sokan osztoztak, de úgy tűnt, hogy legalább Matt igen. - Szóval már gondolatolvasók is vagytok? - Felvontam a szemöldökeimet. A vámpírok ravasz és vérmes népség, mindemellett felettébb kiszámíthatatlanok, úgyhogy egyik, a viselkedésüket bejósló elméletem sem lehetett száz százalékos. A legnagyobb az erényünk a felkészültség volt és szerencsére havonta egyszer a természetfeletti erők is mellettünk álltak. Ha a vámpírok ekkorra szerették volna időzíteni a csatározást, az az ő bajuk. A teliholdtól sosem féltem és nem most fogok elkezdeni töprengeni azon, mi fog történni azalatt a néhány óra alatt. - Mindenesetre, ha valamelyik vámpír fejében megfordul az a csodálatos ötlet, hogy az erdőbe gyertek teliholdkor, te ne legyél köztük, akkor se, ha az álcád múlik rajta. - Ezzel ő is tisztában lehetett, de soha sem ártott nyomatékosítani, hogy vannak fontosabb dolgok is, mint a beépülés. Például az élete. Ha ne adja az ég megjelenne az erdőben, miközben a falka tagjai négylábúként császkálnak, lehetek én bármilyen alfa, csak nagyon nagy erőfeszítéssel tudnám rávenni a farkasokat arra, hogy békén hagyják. Az esetet követő magyarázkodás szükségességébe meg bele sem akartam gondolni. - Vagy tudják, hogy te vagy a gyenge láncszem és egyszerűen csak kíváncsiak arra, mi mindent tudhatunk meg általad. - Bíztam Matt-ben. Tényleg. A hosszú évekkel ezelőtt első körben köttetett egyezségünk pofonegyszerű volt, erre viszont szépen lassan mázsás súlyként kezdett rárakódni a barátságunk és az ebből fakadó aggodalom és óvatosság terhe. Bármelyikünk, bármelyik pillanatban megégethette magát csak azért, mert ismerjük egymást. Kis túlzással az életünk múlt egymáson. Valószínűleg ezért mertem hangot adni előtte az aggodalmaimnak is. - Nem gondolkoztál még azon, hogy elhagyd a várost? - Kérdeztem rá hirtelen, némileg semleges hangnemmel, ami nem ellene szólt, csupán a saját megnyugtatásomra szolgált. - Karon foghatnád a boszit és elmehetnétek valami napsütéses szigetre. Az apádnak nem lenne semmi baja és legalább aggódnia sem kellene miattad. Vagy akár ő is mehetne veletek. - Fordultam aztán felé. Nem vagyok biztos abban, hogy a városban fennálló helyzet az ő harca kellene, hogy legyen. Az tény, hogy én soha nem mennék el innen, de aki megteheti, hogy lelépjen, miért maradna?
● ● coded by elena
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
-Azért minden rejtett képességem nem ismerheted.-eresztek el egy elégedett vigyort, vállat rántva, igaz, ezzel csak a feszültséget leplezem, ami fennáll, amit érezni a levegőben. Egyszerűen lehetetlen lenne tagadni, hogy az aggodalom tesz majd minket sírba. -Majd igyekszem nem pont akkor szem előtt lenni. Üzleti útra megyek vagy valami. Az legyen az én bajom.-mondom ezt úgy, mintha a hibalehetőség ebbe nem lenne benne, vagy mintha ez nem rá tartozna. Ekkor tévedek nagyot. Meglehet, lebukunk egyszer. Ebben az egyszerben bíztam, hogy nem mostanság fog ránk virradni. Minél tovább tudtam szem előtt lenni és mégis titokban élni, annál jobb volt. Bár a mostani információmmal a falka fenekét kitörölhette, mert csak talánok voltak, tényeket nem tudtam felmutatni. -Kétlem. Ha mégis, legrosszabb esetben meghalok. Ezúttal végleg.-vonok vállat, mintha a legkevésbé sem érdekelne az életem, pedig falójában pont én, mindig is szerettem abból nagy kanalakkal enni. Hála ennek a remekbe szabott szokásomnak voltam most itt. ÉS voltam most itt, mint vámpír. A ledöbbenés és a lesokkolás elegye szinte pofon vágott. El sem hittem, hogy először azt kérdezi, megfutamodnék-e. Sosem fordult meg a fejemben. A vámpírok ellen egészen biztos nem. És nem állt a szándékaim között sem, hogy elhúzzak innen. -Mi van?-bukik ki belőlem a kérdés, értetlen pofát vágva. Aztán magyarázatba kezd.-Nem fogok lelépni. Pláne nem vinném magammal az apám. Ha akarnám se jönne. Előbb ölné meg magát ő is.-feszül meg állkapcsom az utolsó mondat kimondása után.-A családom itt van. Ha azt hiszed, ez csak a te harcod Faye, rohadt nagyot tévedsz.-ragadom meg karját és így nézek szemébe.-Emlékeztetnélek, hogy ha nem löktél volna le, most én is a falkád tagja lennék, rémlik?-nem eresztem, de szememben megcsillan a feketeség és az éhség egy egészen más jele. Nem rá, nem emberi vérre fájt a fogam. Igazából valahol a bosszú is hajtott, még ha ezt annyira nem is tartottam soha szem előtt.
- Szedsz valami dilibogyót, attól vagy ilyen laza? Adhatnál belőle nekem is. - Halvány mosollyal a számon csóváltam meg a fejem. Ismertem már annyira, hogy tudjam, legszívesebben fel és alá járkálna. Szívem szerint én is ezt tenném, miközben szálanként húzgálom ki a hajamat, de inkább csak nekidőltem a korlátnak és mélyeket szippantotta a kissé hűvös levegőből, amit egyszerre éreztem kijózanítónak és teljesen hasztalannak. Néha attól is képes voltam bepánikolni, hogy vajon a fiam fejlődését nem akadályozza, hogy az anyja néha majdnem az idegösszeomlás határán áll? Bár, Elliott képes volt teljesen lenyugtatni, az ő közelében nem volt olyan érzésem, mintha ketté akarna szakadni a világ. - Legrosszabb esetben nem lesz, aki beszédet mondjon a temetésünkön. - Felvontam a szemöldökömet. Igyekeztem nem borúsan látni a dolgokat, de ha mostanában Matt-el találkoztam, valahogy mindig a rossz hírek kerültek előtérbe. Össze kellett szednem magam és ismételten megtanulni, hogy ez a város nem azért, olyan, amilyen, mert lepkék csapdosnak a szárnyukkal a levegőben és cukorka hullik az égből. Mostanában sokkal inkább az óvó-védő ösztönöm kezdett kiéleződni és ugyan ez számomra is nagy váltás volt, úgy tűnik, hogy Matt-nek is. Legalábbis az arcán tükröződő értetlenkedésből és a karom hirtelen megszorításából erre következtettem. - Most is a falkám tagja vagy! Ne tegyél úgy, mintha nem így lenne! - Ezért a mondatomért saját magamat kellett volna lefejeznem, de nem volt mit szépíteni: ez az igazság. Már nem csak a lelkiismeretem tisztázása miatt foglalkoztam Matt-el, hanem mert egyszerűen összefonódott az életünk. Azzal, hogy lelöktem a szikláról, én vérfarkassá váltam, ő pedig vámpírrá. Tartoztam neki, aztán már ő is nekem és így ment ez éveken keresztül, egészen addig, míg már akkor sem irthattuk volna ki egymást a másik életéből, ha muszáj lett volna. Tehát, törvényszerű, hogy aggódtam érte és azt akartam, hogy viszonylag normális élete legyen. - Ha tehetném, mindenkinek azt tanácsolnám, hogy menjen. Talán nem csak az én harcom, de szívesen megvívnám mindenki helyett és ezért nem hibáztathatsz. - Megrántottam a karomat, jelezve, hogy jobban tenné, ha elengedne. Nem ijedtem meg a szemében megcsillanó dühtől sem. Láttam már így és én is szoktam így nézni, azzal a különbséggel, hogy az én szemeim alatt nem dudorodnak ki az erek...de nekünk kettőnknek ugyanaz volt a bajunk.
Kezdőlap
Megfontoltan bólogatok Elijah szavai hallatán, s csak egy perccel később esik le, hogy tulajdonképpen épp abban adtam igazat neki, hogy lehülyézett. Talán jobb is, ha így vélekedik rólam. Mindig is jobb szerettem az egyszerű, lüke srác képében tetszelegni, és szerencsére kilencven év alatt nem sokszor volt szükségem rá, hogy megvillantsam a varázserőmet. Amikor meg mégis... Nem szerettem azt az oldalamat. Inkább maradok az a fajta őrült, akinek egyetlen mozdulat eltörni a nyakát, minthogy a végén magamra se ismerjek azok után, amit tettem.
Fogalmam sincs, hogyan szabadulhatott el így minden. Pedig azt hittem, mindkét oldalt a kezemben tartom, erre most már szinte sorszámot kéne húzniuk, melyikük verjen meg előbb. Ebből is látszik, hogy nincs tapasztalatom a testvérek terén - James is nehéz eset volt a maga módján, de bármilyen hatalmas gonddal is szembesültünk, egyetlen dologban legalább mindig is egyet értettünk, ez pedig az egymás iránt tanúsított hűség és szeretet volt. A Mikaelson családból mintha ez hiányozna, vagy éppen egy egészen torz módon van jelen.
Remélem, hogy még lesz ilyen 
Azt mondjuk átgondolhattam volna, mennyire hatékony egy szentbeszéd, ha közben a hallgatóság kínok kínjától vergődik a földön. Nem biztos, hogy teljes mértékben érdekli őket, miről zagyválok, sőt, valószínűleg még elég finoman fogalmaztam. De hát nem tehettem róla, hogy elpattant a cérna, és így, hogy újfent belekóstoltam a mágia ízébe, nem tagadhattam, tetszett a dolog. A srác, akit mindenki lebecsül, térdre kényszerített másfél ősit (Kolt számoljuk csak félnek). A hatalomittasság azonban csak néhány röpke pillanatra szédítette meg az elmémet, tiszta maradtam és nem adtam meg magam neki. Nem azért küldtem átkot rájuk, hogy élvezzem a szenvedésüket, hanem hogy véget vessek a civakodásnak és kihangsúlyozzam, pontosan mit is akarok. Talán nem a legjobb módszer, de ezentúl talán jó módszerek kutatása helyett a saját utamat kéne járnom.
