It's so much easier to go than face all this pain here all alone.

-Ez nem ilyen egyszerű Lay. Bármennyire annak tűnik. Senki nem akart kockáztatni és én sem. Emlékszel, amikor őszinte voltam veled? Mintha kiröhögtél volna….-emlékeztetem. A lánykérés nem volt a terv része. Az inkább menekvés volt számomra, valami felé, amibe azt hittem, hogy kapaszkodhatok. Nem jött be. Azóta pedig mindketten jócskán megváltoztunk már. Néha úgy éreztem, hogy egy elcseszett Rómeó és Júlia történet volt a miénk, aminek tudtuk mi lesz a vége. De én igyekeztem azt a véget elkerülni. Az első lépcsőfokon elhasaltam, bár az a döntés kivételesen nem rajtam múlott. A többi igen.
-Hanem milyen? Fekete hajó, fekete szemű boszorkány, akit a fekete mágia vonz? Na ne nevettess. Azért ki nem hiszem, hogy bármilyen mágia ki tudna fordítani, erre még ő se lenne képes.-kétlem, hogy így volt, bár hangosan nem mondom ki, hogy azért annyira nem lepne meg, ha mégis. Ez olyan volt, mintha a kaszástól féltem volna. Egyszer úgy is utolér, és igazam lett. Az ő múltja is utolérte valamiért épp most. A kérdései a fejében ide-oda cikázhatnak, és csak kis részét adja ki magából, az alkoholnak hála. A hídon ácsorogva ez elég abszurd érzéseket kelt bennem.
Megfontoltnak nem nevezett döntésem, hogy bőréhez érek azt hiszem máshogy hat rám, mint képzeltem. Képtelen vagyok szabadulni a birtoklási vágytól, ami bennem lapul, nevezzük köteléknek vagy egyszerűen… fogalmam sincs erre mi lenne a legjobb szó.
-Veled minden nagyon is rendben van.-biztosítom elhamarkodottan, burkolt, de nem túl diszkrét jelét adva ezzel arra is, hogy van szemem. És pontosan tudom, mint bármelyik másik férfi, hogy neki nem nagyon van problémája a külsőjével. Sőt, vele se volt igazán baj.
-A boszorkányok képesek öregedni, meghalni. Néhányan feladják mindezt az emberi részt és nem öregszenek. Megállítják az időt, ha úgy tetszik, már ami az emberi külsőre hathat. Jon se néz ki száz évesnek, ezt nyilván észrevetted már. Maximum maradinak.-célzok élesen a zsebóra, zakó, mellény, öltöny és ing kérdésére, megfejelve a nyakkendővel, amin mindig tökéletes csomó volt. Mintha a szalonból lépett volna ki, de legalább egy évszázaddal ezelőtt… és ez Lay-nek komolyan bejött? -Hidd el, ezért az egyért még irigyelni is tudlak.-az emlékek a húgomról fájdalmasok lesznek. Az övéi… egyszerűen nem érzi a hiányukat, ami valahol jó. Valahol viszont szintén a története részét képző két személy. Főleg az anyja. -Jon vissza tudja adni az emlékeid. De előtte szerintem jobb lenne, ha a teljes történetet tőle, tőlük és nem tőlem akarnád kideríteni. Volt az a pillanat, mikor azt mondtam nem érdekelnek a részletek.-vallom be, hogy a feladatom elvégzéséhez szükséges infóknál többet nem voltam hajlandó lenyelni.
Azt hittem nehezebb lesz meggyőznöm a türelmességről, mint saját magam bármikor visszafogni. Azt hiszem a múlt értelmezése az ő és az én szemléletemben nem éppen ugyan azt a funkciót töltötte be.
-Nem csak hitted. A múltadtól függetlenül ugyan az vagy Lay. Az érzéseid a sajátjaid.-közhely a következő közhely hátán. Nem hiszem, hogy ilyesmit akar hallgatni, de jelen állásban többre nem igen futja most tőlem.
A táskáját szorongatva, elég nevetséges látványt nyújt a kabátomban, ami jóval nagyobb, mint kellene, de legalább nem fog megfagyni. A szél ugyan kevésbé kavarog, de a felhők vészjóslóan tornyosulnak felettünk az égen.
-A lakónegyedben lakok, de a lakás egy ikerház egyik fele. Nem túl nagy, ellenben remek hely a minél nagyobb kuplerájhoz.-tipikusan azok közé tartoztam, akik ha kell, felveszik az élére vasalt nadrágjukat, de a zoknis fiókba a legtöbb zokni fekete, a legtöbb póló fekete vagy fehér. Minek bonyolítani az ilyesmit? -Ha egyedül szeretnél lenni, tudok egy hotelt a közelben, ahol viszonylag diszkréten kezelik az embereket.-ajánlom fel amolyan B opcióként, amiben csak reménykedem, hogy megfontolásra sem méltatja majd.
Felül mögém, érzem, ahogy egész teste a hátamhoz simul. Az eső elered. Lassan, de biztosan csurom vizesek lettünk mindketten. A kormányt szorosan markoltam, ahogy a csupa kátyú út a motort motorcsónakként dobálta ide-oda. A gyomrának más se hiányzik és ebben nem is tévedek.
Kérdés nélkül állok meg bár csak sejtem mit mormog, de még időben még mielőtt esélyem lenne lesegíteni, épp csak, hogy felé fordulok, ő már az árok fölé hajolva küzd az émelygés okozta végkifejlettel. Nem szép látvány, tisztest távolba maradok, végül felé nyújtok egy zsebkendőt és kisimítom izzadtságtól és az esőtől nedves haját arcából. A tekintetem igyekszem nem lejjebb vezetni és makacsul szemébe nézni. Ismertem a macskajaj érzését és a pia közvetlen hatását amíg párolgásnak nem indul.
-Nem, körülbelül öt perc.-nézek rá kicsit talán a kelleténél lesajnálóbban, és ha felszállt mögém, hamarosan már a ház előtt állok vele, a kulcsomért kotorászva a zsebemben. Közben viszont nem tudom megállni, hogy ne mosolyodjak el a látványtól. Mint két ázott veréb, úgy lépünk be a lakás ajtaján. -A fürdőszoba jobbra, törölközőt találsz, tiszta ruhát kerítek neked.-dobom le a kulcscsomóm a pultra, teszem le a cipőm az ajtó mellett, lekapva átvizesedett pólóm felkapok egy tiszta, felakasztott pulóvert, ami ernyedten lógott a fogason, a pólóm pedig behajítom a fürdőszobába. Tuti mindketten megfázunk ha sokáig ácsorgunk még totál vizesen.

It's so much easier to go than face all this pain here all alone.

- És ha én is ezt akartam? Ha netalán meg akart óvni valamitől és ezért feledtetett el velem mindent? – néztem rá kérdőn, hiszen ha a pontos okokat nem ismeri, akkor miért próbálja beállítani rossznak az apámat? És egyáltalán én miért próbálom védeni Jonathant, ha pontosan olyan hazug volt az elmúlt hónapok alatt, mint a szüleimnek hitt személyek? Remek tagjai lehetnének mind a hárman a hazugok társaságának. –Neki? Vagy talán a szüleimnek hitt személyeknek. Én kitartottam mellettük, támogattam apám törekvéseit. Akkor is mosolyogtam, amikor legkevésbé akartam, erre átvertek. Ez nem egy emberen múlott, hanem rajtatok. Őszintének kellett volna velem lenned! – böktem felé dühösen, mert továbbra is úgy éreztem, hogy nem csak a szüleinknek, a felnőtteknek kellett volna elmondaniuk, hanem neki is. Technikailag már mi is régóta felnőttek vagyunk és igen, hirtelen nem gondoltam arra, hogy vajon neki mennyire nehéz lehetett ennek a részese lennie és a némaság mellett döntenie.
- Mi van akkor, ha az egész hazugság? Valójában nem is ilyen vagyok? Lehettem gonosz is, ártathattam embereknek és ezért fosztottak meg az erőmtől. Mi van akkor, ha az, aminek tűnik csak egy hazugság, mint minden más? – tudtam, hogy nem lélekdoktor, de reméltem, hogy részben megérti azt, hogy miért is van bennem ennyi kétely. Minden amiben hittem szép lassan összedőlt, mint a homokvár a tengerparton. Elmosta a víz. S ez pont elegendő volt ahhoz, hogy önmagamban is kételkedni kezdjek. Ha tényleg az a férfi volt az apám, akkor miért nem mondta? A szüleim meg miért nem mondanak semmit se, ha tudják róla, hogy kicsoda? Miért hallgat még mindig mindenki?
Érintése nyomán, mintha apró szikrák kelnének életre, amik kellemes melegségbe fordulnak át. Mintha minden rosszat elűzhetnének. Gyengédek, mint a korai napsugarak és pontosan annyira csábítóak is, mint a napfelkelte. Örökre el tudnék veszni az ébredező érzésekben, mintha csak a hosszú tél után végre ébredezni kezdene a természet.
- Időnk? Ha igaz amit mondasz, akkor velem valami nagyon nincs rendben. Mármint néz rám. Biztosan nem így néz ki egy 70 éves ember. – csuklik el a hangom, ahogyan arra gondolok, hogy netán ez az állapot szinte örökre vagy sokkal lassabban fogok öregedni, mint ő valaha. Ez a felismerés túlzottan is fájt, hiszen ha így van, akkor egyáltalán van esélyünk annak teret engedni, ami olykor közel lök minket egymáshoz, máskor meg inkább futásra kényszerít?
Szomorúvá válik a pillantásom, ahogyan azt mondja meghalt a testvérem és az édesanyám. – És nekem nem is rémlenek… - kezem ökölbeszorult és legszívesebben üvöltöttem volna, amiért még ezt is elvették tőlem. Mindig azt mesélte „nagyi”, hogy a hallottaink addig élnek, míg emlékezünk rájuk, de én? Én nem emlékeztem rájuk, mintha nem is léteztek volna. S hiába próbáltam kutatni emlékek után, most nem tűntek fel megfakult képek az elmémben, nem tudtam arcot társítani hozzájuk, mintha csak egy gomolygó füstöt találtam helyette.
Ő vállamhoz ér, én meg automatikusan közelebb lépek hozzá, hogy fejemet mellkasához fúrjam. Kezemet még előtte közénk húztam, de nem érdekelt. Most szükségem volt erre, az ismerős illatra, ami belőle áradt. A békés tengerre, a nyugodt és élettel teli erdőre, amit még harmat ural. – Hogy lehetnék bárki vagy bármi, ha a saját múltamra nem emlékszem? Ha amiben hittem arról kiderült, hogy csak egy jól felépített hazugság volt? – néztem rá kérdőn, mert én hirtelen nem tudtam a jövőre gondolni. Nem tudtam ki vagyok, vagy egyáltalán bármi igaz van-e bennem. – És tudsz olyan helyet, ahol meghúzhatnám magam? – sejtettem mire gondolt, majd felvettem, amit kért. A táskámat még magamhoz vettem, de a cipőm se érdekelt. Felőlem maradjon a hídon és gondoljanak, amit akarnak az emberek. Szavaira bólintottam, majd felültem mögé. Szorosan fontam a karomat köré, arcomat hátának döntöttem és próbáltam megnyugodni. Illata körbelengett, a szellő süvöltött mellettünk, de nem sokkal később még az ég is rákezdte. Az eső eleredt, mintha csak helyettem is sírna. Fogalmam sem volt, hogy mennyi ideje utazhattunk már, amikor még erősebben kapaszkodtam belé. – Lehet meg kéne állni… - motyogtam, de reméltem meghallja így is. A gyomrom bukfenceket vetett, s bármennyire is nem volt szívmelengető látvány sietve szálltam le, hogy az útszélén kiadjam magamból azt, ami úgy gondolta semmi keresnivalója a gyomromban. Ennél szánalmasabban már ma biztosan nem festhetek. És azt hiszem többé se akarok inni. Sietve töröltem meg a számat. – Még messze vagyunk? – néztem rá, miután lassan kifújtam a levegőt és az émelygésem is kezdett csillapodni. Az meg már nem volt kérdés, hogy mindenem elázott ennyi idő alatt.
 

It's so much easier to go than face all this pain here all alone.

Vállat vonok. Jogos kérdés, amire jó válasszal én sem tudnék szolgálni jelen pillanatban. A helyében én se bíztam volna meg magamban. Néha még nekem se megy. Végül döntök, a saját érdekeim az övé mögé rakva. Joga volt tudni, kezdetektől ezen a véleményen voltam.
Elmondom, amit tudok, ő hallgat, figyel, látom, ahogy jár az agya. Ahogy magába kerít a múltja felfedezetlen része, talán még egy-két emléket is mellékelve mindehhez. A történet, amit én ismertem, nem volt egész. Jóval csekélyebb információ birtokában voltam, mint amivel lehettem volna, de ez az én döntésem volt. Sosem vonzott és érdekelt a teljes történet. Lay-t kezdetektől fogva valami abszurd módon akartam közel, s távol tartani magamtól egyszerre. Szembesítettek a feladatommal, a családok közti jó kapcsolat miatt, de ennél többet sosem akartam tudni a miértekről.
-Azért, mert jó ideje ő volt az, aki téged erre az útra vezetett. Mert nem hagyott dönteni. Fogalmam sincs a pontos okokról, de milyen apa az olyan, aki egy üres életbe taszítja a lányát, hazugságok közé, hogy ő élhessen boldogan?-a kérdés ott bukott el, hogy abban a boldogság dologban én sem egészen voltam biztos. -Ettől az egésztől. Nem így kellett volna rájönnöd. Neki kellett volna elmondania. Visszaadni az emlékeid. Most egyiküket sem akarod látni én pedig nem a húgom vagyok, nem vagyok ebben a lelkizésben jó, ezt nyilván észrevetted. Nem ismerem a Crane család történelmét és őszintén nem is érdekelt soha.-utáltam és soha nem is beszéltem az érzéseimről. Valahogy úgy voltam összekötve, hogy az ilyesmivel ne foglalkozzak, magamban emésztettem ugyan sok mindent, de a külvilágnak nem engedtem bepillantást. Viszont őszinte tudtam lenni, kegyetlenül őszinte. Tényleg nem érdekelt, hogy a Crane család milyen elvek alapján tette, amit tett. Őket nem ismertem, Layt igen. -Van, ami igaz. Ugyan az vagy, aki eddig. Az emlékek csak emlékek Lay. A probléma inkább az, hogy van egy erőd, amit az emlékeid nélkül nem tudsz használni és az érzés, hogy nem tudod te sem, hová tartozol.-a hazugságokkal volt probléma. Azzal, hogy kit hitt és kik voltak az igazi szülei, a családja, hogy ki volt ő maga, hogy a mi családunk miért is kerülte a képbe. Mert a „szülei” a védelmét szem előtt tartva túllőttek a célon és szinte kisajátították, tudva, hogy van, aki magasabb helyen és erővel rendelkezik, mint ők. Hisz csak emberek voltak, akik tudtak ezt-azt.
Megfogom kezét, majd derekát és miután leléptem az útra, leemelem őt is. Közelsége apró szikrákként csíp bele-bele bőrömbe, mintha a természet valami furcsa, abszurd gúnyt űzne velünk.
-Nem ismertem azt a lányt, aki voltál, valóban. És a mostanit se annyira, mint szeretném. De ez van, és lehet rajta változtatni, van időnk, most már, hogy nem ugrottunk le.-eresztek el fanyar mosolyt.
-Úgy tudom, hogy Sheila és Benjamin ugyan azon az éjszakán haltak meg. Sajnálom Lay, többet nem tudok róluk.-válaszolok először kérdésére. Még egy közös pont. Bár nem vagyok benne egészen biztos, hogy emlékszik az öccsére vagy az anyjára. A számításaim szerint körülbelül hét éves lehetett akkoriban, amikor ez történt. Jó eséllyel az emlékei elvesztek, ahogy az agya próbált a jóra és nem a rosszra koncentrálni.
-Nyugodj meg, vagy legalábbis próbálj megnyugodni.-emlékeztetem, amikor a szél feltámadna, kezeim végig simítanak vállain.-Ne az határozzon meg, hogy ki voltál a múltban. Inkább az, hogy ki vagy most vagy ki lehetsz.-nyomom kezébe a sisakom, mivel a kabátom már nála van, így egyszerű fehér pólómban én is érezni kezdem a hűvös levegőt.-Vedd fel ezt és a hintó előáll. Szerintem jobb lesz, ha nem maradsz egyedül éjszakára.-mutatok a motor felé és ejtek el talán egy elhamarkodott kijelentést. Legrosszabb esetben leszakad alattunk a híd, mi más történhetne? -De ha úgy érzed a pia nem maradna benned, szólj.-ez az ő és az én érdekem is volt. Nem sok érkezésem volt ma még a nyakamról lemosni a mai nap maradékát. Azt mondják az okosok, eljön az a pillanat, amikor megtörik benned valami, valakinek hála, akiről tudod, hogy Őt kerested. Abszurd vagy sem, ahogy könnytől vöröslő, csillogó szemeibe nézek, azt hiszem, rálelek erre a valakire és valami furcsa érzést kezd bennem ez felébreszteni. Türelmet és kíváncsiságot, amit talán túl rég nem éreztem már.

It's so much easier to go than face all this pain here all alone.

Hitetlenkedve pillantok rá, amikor a saját szavaimat fordítja ellenem. Ügyes, igazán ügyes. Lehet inkább ügyvédnek kellett volna mennie, ha ennyire leleményes. Lehet nem volt annyira jó ötlet mezítláb felmászni ide, de magassarkúban eléggé nehézkes lett volna. Ez az átka, ha az emberlánya abban nő fel, hiszen a jelenések miatt muszáj volt mindig is csinosan öltöznöm. S valahogy számomra olyanná váltak ezek a cipők, mint másoknak a sportcipők. Megtanultam bennük futni is, nem életbiztosítás, de hasznos dolog. Most viszont ott hevernek lent a földön, miközben a hideg fémhez ér a talpam. – Ebben igazad van, de ez felvet egy újabb kérdést, hogy miért is kéne benned megbíznom, ha elméletben nem ismerlek? – néztem rá kérdőn, miközben próbáltam figyelmen kívül hagyni azt, hogy milyen hatással is van rám a közelsége. Nem véletlen hessegettem el a kezét. Nem akartam azt, hogy netán megszédítsen és emiatt elvegye még az alkoholnál is jobban az eszemet. Józanul is felmásztam volna ide? Nos, a fekete rózsa dolog józanul is ment volna. Így ahhoz köze se volt az alkoholhoz.
Halk, de szomorú sóhaj bukik ki ajkaim között, ahogyan mesélni kezd. Fáj az, hogy még ő is többet tud rólam. S már éppen tiltakozásra nyitnám a számat, hogy biztosan téved a koromat illetően is, de mintha a szavainak és a neveknek köszönhetően egy-egy dolog bevillanna. Szeretné küzdeni ellenük, de nem megy. Mintha valami értelmetlen filmvetítés lenne. Bevillan valami, mint egy régi képkocka, de igazából semmi értelme nincs és nem is függenek össze. Levegőt egyre nehezebben kapok és bármennyire is szeretném azt ordítani, hogy „hazug”, nem jön ki egyetlen hang se a torkomon. Mintha valami fagyos árny szép lassan kúszna fel a lábamtól indulva, hogy minden melegséget elvegyem tőle, ahogyan a rideg valóság kezd rám telepedni, mint valami láthatatlan kabát. Egy pillanatra még meg is szédülők, sietve keresek kapaszkodott. Ha sikerül elérnem őt, akkor ijedten kapaszkodok belé, mielőtt a mélység magával ránthatna. Egyetlen érintés elegendő ahhoz, hogy újra érezzem a szikrákat, melegség lassan elűzze a félelmetes árnyat, vagy legalábbis megpróbálja. Újra levegő szökik a tüdőmbe, mintha hosszú percekig kellett volna levegő nélkül életben maradnom. Tudom, képtelenség, de mégis olyan érzés kerített hatalmába. – Mások? Miben lennék másabb? S ha így van, akkor miért nem emlékszem semmire se? Ezért mondtad, hogy maradjak távol tőle? Ha ő az apám, akkor miért kellene távolmaradnom tőle? Talán ő válaszolhatna arra is, amire mások nem akarnak. És 70 éves? – kétségbeesés könnyedén kiszűrhető volt a hangomból, mert ez túlzottan sok volt hirtelen, zavaros volt minden, mintha csak attól tartanék, ha egyet lépek, vagy újra levegőt veszek, akkor a káoszból született mocsár elevenen felfal. – Engem? Mitől? Tőle? Tőlük? Vagy attól, hogy rájöjjek nem is az vagyok, akinek hittem magam eddig? Mintha semmi se lenne igaz az életemből… - csuklik el a hangom, miközben szomorúan pillantok a lenyugvó nap irányába. Mintha csak azt kívánnám, hogy vigyen magával és szabadítson meg attól az érzéstől, ami élve kezd felfalni. Fogalmam sincs, hogy mikor engedtem el őt, de amikor a dzsekijét nyújtja felém, akkor elveszem tőle, majd belebújok. Nagyobb, de most még ez se érdekel. Sietve törlöm le az arcomra „fagyó” könnycseppeket, mintha bármiféle értékes gyémántot söpörnék le. Gyémántok, amik a lelkem egy-egy darabkáját tartalmazzák.
Szavai szívembe marnak és közelebb húznak hozzá. Újra az alattunk tátongó soha véget nem érő mélységre pillantok, majd óvatosan rá. Fogalmam sincs, hogy valóban le akartam-e ugrani egyáltalán, vagy csak túlzottan fájt minden és a testvéréhez akartam igazán közel lenni. Kezem megremegett, ahogyan felé nyújtottam, és ha segített, akkor lemásztam a peremről. – Nem tudom akarok-e még válaszokat kapni. Hirtelen úgy érzem, hogy van egy váz, de legbelül minden üres és hamis. Nem tudom ki vagyok már, Vincent. S nem hiszem, hogy az én elvesztésem ürességet hagyna benned. – s lehet nyavalygásnak tűnt, ostobaságnak, de hirtelen így éreztem. Ha az életemben nem volt semmi igaz, akkor miért lenne bármi igaz bennem? Egyáltalán tényleg az a lány voltam, akinek hittem magam, vagy mások gondoltak? Közel állt hozzám, de hirtelen mégis úgy éreztem, hogy igazán megérinteni soha nem tudnám őt, mert annyira távol van. Pedig talán ő lenne az egyetlen, aki képes lenne még melegséget csempészni az életembe, fényt hozni jelenleg. – Nem akarok hazamenni, nem akarok újra csatát vívni se velük, se az apámmal, ha tényleg ő az apám. Hol van anya és az öcsém? Nekem ez túl sok hirtelen. S talán nem kellene jelenleg vezetnem se. Ki tudsz rakni útközben valahol? – néztem rá vöröses szemekkel, nyúzott arccal, miközben ott álltam és a pillantásom azt súgta, amire igazán vágytam. Nem motelbe, vagy hotelbe akartam menni, hanem sokkal inkább vele akartam lenni. Hozzá akartam menni, az otthonába, de még se tudtam ezt kimondani. Valami megakadályozott benne.  

It's so much easier to go than face all this pain here all alone.

Dühös lesz, ahogy fölé magasodom, mellé lépve a híd peremét szegélyező kőfalra. Széttárt karjai láttán egy pillanatra elgondolkodom milyen lehet a halál angyala. Ha olyan, mint ő, örömmel fogadnám. Lejjebb nem adnék. Még így is ragyog bőre. A mágia gyengül. Nem az ő ereje, mindenkié. Valami változik, érzik mások is. De a probléma jelenleg másban gyökerezik, a részletek, amik körülvesznek minket ehhez képest most csak apró, lényegtelen foltok. A hídon ácsorogva mi vagyunk. A titkainkkal együtt a lemenő nap fényében. elszisszenek és hajamba túrva zsebre dugom kezeim, mikor már mellette állok és kezemre csap. Érintésétől bizsergés jár át, mintha áramot vezettek volna rajtam végig.
-Mondtak már rosszabbat is.-vonok vállat és egy kődarabot egy határozott mozdulattal a mélybe rúgok. Figyelem, ahogy csobbanás nélkül azt is elnyeli a víz. Ennyi lenne az egész. Szinte semmit nem éreznénk.-Na látod. Most ezt hiszed. De nem lehetsz benne biztos. Magad mondtad, nem ismersz.-ellentmondásosságára felhívom a figyelmét. Túsztárgyalásra alkalmatlan lennék, ez már szinte tény. Mégis ki az a barom, aki ilyenkor próbál meg vicces vagy inkább arrogáns lenni, amikor a másik leugrani készül. A hűvös szél egyre jobban átjár.
Nem egészen tudtam eldönteni, hogy valóban ezekre kíváncsi, de megvárom, hogy döntsön. Csendben és magamhoz képest türelmesen. A nap fénye lefelé halad, félhomályba burkolva minket. Erőt veszek magamon és szembesítem az igazsággal.
-A neved Layanah Crane. Londonban születtél. Körülbelül hetven éve, ezt nem tudom pontosan. Az apád Jonathan Crane, a nagynénéd apai ágon Ada Crane. Anyád Sheila Crane és az öcséd Benjamin Crane. Apád él már csak a Crane családból. D’Aurevilly-ék felneveltek mert nekik nem lehetett saját gyermekük. Illetve mert Jon azt kérte tőlük. A tűz anyád ereje volt. Boszorkány volt, akárcsak te vagy Jon. De más is. A Crane boszorkányok kicsit mások, ha jól értettem.-válaszolok kérdésére. Talán most megérti a problémám. Azon felül, hogy nem értem egy apa hogy passzolhatja le egyszerűen másnak a lányát, azt is, hogy olyan valakit üldözött, aki abban a formájában nem volt igaz, amiben ő ismerte.-Nem vagyok hozzájuk hűséges. Téged akartalak ettől távol tartani. De látom, nem éppen gondolkodnak.-szűröm az utolsó szavakat halkan, fogaim között. Erőt veszek magamon, lekapom a kabátom és felé nyújtom. Legalább addig ne fagyjon meg, míg itt ácsorgunk. Ha ugrunk, igazából mindegy lesz. A tűz kihuny, ami eddig ott játszott ujjai között.-Innen két irány van. Az egyik lefelé, ami nem tudom hová vezet vagy fogalmam sincs merre. De nem menekülhetsz egész életedben Lay. Ismerned kell a történeted, de értsd meg, nem az én feladatom a többi kérdésed kitisztázni, bármennyire szeretném. Nem ismerem a teljes történetet. És ha ismerném is, nem érdekelne. Nem a szüleink kiléte határoz meg minket. De ha leugrasz engem nem nagyon lesz, ami maradásra késztessen és sosem fogsz válaszokat kapni.-mondom ezt úgy, hogy az ő felmenői boszorkányok voltak, az enyémek animágusok. Épp, hogy ők határoznak meg minket. És miért maradnék? Mi maradt volna az ürességen és az emlékeimen kívül? Ha hiszek a másvilágban, valóban nem sok haszna lenne ennek a mostani kísérletnek.

It's so much easier to go than face all this pain here all alone.

Keserűen nevetem el magam, hiszen úgy néz ki mindenki mindent tud rajtam kívül, csak én nem. Mintha csak visszacsöppentem volna az időben, ahol a lányoknak másabb dolga nem volt, mint kiszolgálni másokat, netán némán bólintani és hagyni azt, hogy kiárusítsák őket. Szabad kezem ökölbe szorult a testem mellett, majd megráztam a fejemet is. Kicsit azt kívántam, hogy inkább hazudott volna, de örültem annak, hogy ő legalább nem próbált meg átverni úgy, mint a többiek teszik.
- Nem, nem tudom! – üvöltöttem az irányába, mert tényleg hirtelen úgy éreztem, hogy már semmit se tudok. Már abban se voltam biztos, hogy egyáltalán tényleg saját akaratomból mentem-e, vagy magamnak köszönhetem a sikereimet, vagy abban is az állítólagos szüleim keze volt-e benne. Újabb könnycseppek jelentek meg, mire sietve fordítottam el a pillantásomat róla. Inkább csak megpróbáltam lassan egyre távolabb kerülni. Ha most erre járna egy rendőr, akkor könnyedén letartoztathatna, ha erre járna egy címlaptörténetre éhező hiéna, akkor meg fényképeket készítene és simán kivárná azt, hogy a politikus lánya leugrik-e, vagy csak arról szólna a cikk, hogy részegen majdnem a mélybe vetette magát.
- Én ebben már nem hiszek. Csak magukat akarják védeni. – morogtam az orrom alatt, miközben újra a mélységre pillantottam. Ittam újabb kortyokat, mintha az bármiben is segíthetne. Tovább menekülnék, mintha lenne rá esélyem, de akkor majdnem sikerül tényleg a rossz oldalra billennem. Részben Vincetnek köszönhetően sikerül talpon maradnom, de az üveg mégis elzuhan. Mintha már ez se járna ki nekem. Tudom, egyik nő se szép, ha ennyit iszik, de most nem érdekelt. Csak válaszokra vágytam, az ürességet akartam eltűntetni magamból, ami minden egyes hazugsággal csak egyre nagyobb lett. Ha nem engedett el, akkor a kezére csaptam és megpróbáltam távolabb jutni tőle. Nem akartam, hogy bármennyire is tartson.
- Menj! – pillantottam rá dühösen, amikor viszont megláttam, hogy miként mászik fel ő is, akkor megforgattam a szemeimet. – Utánozás majom szokás, Vincent. Legalább ha ennyire ostoba vagy, akkor ne zuhanj le. – pedig esélyesen én voltam a nagyobb ostoba. Én voltam az, aki kevésbé állt stabil lábakon én nem ő, de nem érdekelt. Csak újra kitártam a karomat, mintha a szárnyait próbálgató madár voltam. Szavaira rápillantottam ismételten és elnevettem magam. – Soha nem ugranál, hamarabb kapnál el és rántanál vissza a másik irányba, vagy tévednék? – pillantásomat övébe fúrtam, mintha csak olvasni szeretnék a gondolataiban, mintha csak rá akarnék jönni, hogy miért is van itt pontosan. Miért pont ide jött? Azért jött, mert ő akart, vagy inkább azért, mert küldték? Csak álltam ott, miközben a szellő hűvösen ölelt körbe, de a bennem rejtőző tűz mégis képes volt melegen tartani. Álltam a pillantását, de amint megszólalt akkor elfordítottam a fejemet. Kezemet összefontam a mellkasom előtt, miközben haboztam. – Ki vagyok? – tettem fel végül a kérdést, de nem néztem továbbra se rá, helyette inkább a kezemre pillantottam, amit időközben kinyújtottam és alig látható lángok jelentek meg, majd ki is aludt, mintha csak a szellő fújta volna el. – Szeretsz annyira, ha azt mondanám el akarok menni, akkor eljönnél velem, vagy továbbra is csak hozzájuk lennél hűséges? – hangom többször is megremegett és még mindig féltem ránézni. Féltem attól, amit esetleg a pillantásából olvashatnék ki. Helyett inkább csak álltam ott és a semmibe révedtem, miközben hirtelen úgy éreztem, hogy a tűz kezd kialudni belőlem és nem marad más, csak a fagyosság, aminek köszönhetően libabőrös lettem és vacogni kezdtem.

It's so much easier to go than face all this pain here all alone.

A hídon ácsorgó lányt látva magam sem tudom mi az első gondolatom. A megmentő szerepét keressem meg magamban vagy jobban járok, ha inkább visszafordulok. Végül felismerem a szélben lebegő fürtöket. Hát, abban igazuk lett a szüleimnek, hogy nem fogadta jól a hírt. A híd peremén egyensúlyozik egy üveg társaságában. A helyszínválasztás találó… Magamban átkozok pár embert, köztük az apját is, de ezt most lenyelem. Inkább mellé sétálok és üres szavakkal próbálkozom. A szavak valóban üresek maradnak.
-Tudtam.-nem kiabálom, nem beszélek ingerülten, a szavakat szinte suttogva ejtem ki. Ez lett volna az a pont, hogy befogom a szám. De már nem voltam rá hajlandó, ezek után nem. Legszívesebben elfelejteném a napot, mikor ez az egész kezdődött. A hazugságokat. A pillanatot, mikor eldöntöttem, hogy nem folyok bele, követte az, amikortól muszáj volt. A pillanat, amikor előszőr éreztem a közelébe a kíváncsiságot, ami érthetetlen módon vonzott felé. Az, ami nem a külsőségekre adott. Nem a szőke haj és kék szem hiányára figyeltem fel, arra, hogy a többiekhez képest hogy viselkedik, hanem arra, hogy ő ki volt. Annak ellenére, hogy egy idő után a húgommal együtt húzták az összes közelben lévő srác agyát. Gyűlöltem, mikor valakit kézen fogott és eltűnt vele, másnap pedig keresztül nézett rajtam. De hisz ugyan ezt tettem vele. Vica-versa húztuk a másikat, de egymás felé egy lépést sem tettünk volna. A barátságra való tekintettel.
Pontosan tudod, hogy miért.-lenne a jó válasz, de ezt nem mondom ki hangosan. Ehelyett legszívesebben vállat vonnék, de azt sem teszem.
-Szeretnek. Ezért nem mondanak semmit.-nyelem le végül az őszinte véleményláncolatom és egyszerűsítem le a választ, bár gondolom, nem ezt akarja igazából hallani.
Elkapnám, de szerencsére csak az üveg zuhan a mélybe, ő maga a korláton egyensúlyik tovább. Kezem valahol a csípője magasságában áll meg és húzom vissza, mielőtt még reagálhatna rá. az üveg eltűnik a lemenő nap fényében csillogó víz tükre alatt, de a sodrás hevének hála még a loccsanást sem igazán lehet hallani.
Elveszett, pont, mint amitől tartottam. Nem tudja hová tartozik, rádöbbenni pedig, hogy az élete lényegében hazugságokon alapszik, nem lehet számára sem kellemes. Arra a döntésre jutok, hogy most nem fordítok hátat.-Nem. Maradok.-lépek fel mellé a hídra és így nézek le rá. Komolyan gondoltam, hogy nem megyek sehová. -Vagy engedd meg, hogy segítsek vagy ugrunk. Végül is, mi vesztenivalónk van?-teszek fel egyszerű kérdést. Érzem a szél erejét, az ő erejét. Jobb, mint az erdőtűz, de az lenne talán a legjobb, ha egyszerűen nem éreznék mást csak Őt. Ujjaim teste mellett nyugvó ujjai mellett érzik a belőle áradó melegségét. Az erejét, pedig örülnék, ha nem befolyásolna minket az, hogy kik és mik vagyunk csak az, hogy hol vagyunk, és mit teszünk. Nem érek hozzá, pedig legszívesebben ölbe kapnám, mielőtt butaságot csinál. Így viszont üresen meredek a mélybe immár, keresve igazából az okot, hogy én miért is ne kövessem. Végül is, mi vesztenivalóm van még, ha ő is eltűnik? -Kérdezd meg, amit szeretnél. Azt az egy kérdést.-tudtam, hogy mi foglalkoztatja igazán: ki is ő és honnan jött. Esélyesen mindkettőre tudok válasszal szolgálni. A feladatm volt ismerni a részleteket is. Lenézek könnyáztatta arcára. A húgomnak igaza lett. Ha elrontom, nem fog gondolkodni. Mert épp olyan volt, mint ő, így tökéletesen ismerhette a következő lépését. Csak tudnám akkor miért én maradtam életbe és miért nem ő… Lay tudja mire gondolok, érzem, tudom, hogy tudja. A kérdés, ami ott motoszkál benne, kérdés, hogy be akarja-e ismerni, fel meri-e tenni a kérdést vagy sem.

It's so much easier to go than face all this pain here all alone.

Nem tudtam kijárt Jonathannál, de éreztem a mágiát, ami maga mögött hagyott az illető. Ez pedig még inkább arra sarkalt, hogy utána járjak a dolgoknak és bízzak abban, amit Vincent mondott. Hittem neki, hazamentem jó pár nappal később. Reméltem, hogy a kérdéseimre választ fogok kapni, de semmi se kaptam. Még akkor se, amikor elárultam, hogy kutakodtam a kórházi rendszerben is. Próbáltam rájönni, hogy ki vagyok, mintha olykor egy-egy emlék bevillant volna, mintha egy láthatatlan kéz meglibbentette volna előttem a titkokat őrző ládikót, de annyira soha, hogy bármire is igazán rájöjjek. Még mindig magam előtt láttam a szüleim pillantását, vagyis az állítólagos szüleim pillantását. Sietve rohantam el és esélyül se volt megállítani, mert az erő túlzottan erősen járt át és még őket is meglepte, hogy mennyire könnyedén irányítottam a tűzet. Még csak pár hónapja annak, hogy először megesett a dolog, de mégis úgy éreztem, mintha évtizedek óta a engem szolgálna ez a természeti jelenség. Biztos vagyok abban, hogy egy megégett padló nem éppen bizalomgerjesztő a nappaliban, de egérutat kellett nyernem. Szereztem egy rózsát is és mellé italt is, majd tovább hajtottam egyenesen a temetőbe. Az se érdekelt, hogy netán zárva. Könnyedén másztam át a kerítésen, mint megannyiszor tettem és miközben a megfelelő sírt kerestem, amit csukott szemmel is megtalálnék a vörös rózsa feketébe borult mágiának köszönhetően. Haloványan elmosolyodtam, ahogyan a sírra tettem. Lassan simítottam végig a betűkön, a rájuk írt szövegeken, miközben az italt kibontottam. Hol beszéltem, hol ittam és biztosan most venné el a kulcsaimat, de esélye se volt rá. Helyette egyszerűen csak magára hagytam és egy békésebb helyre vágytam, mintha az szolgálhatna a végső megoldással. Groteszk, nem? Odamenni, ahol a legjobb barátnőd meghalt. Nem tudtam, hogy válaszok miatt, vagy inkább lezárás miatt mennék, de úgy éreztem, hogy Jonathan se segíthet, vagy ha igen, akkor se tenné meg. Az elmúlt napokban valami megfoghatatlan érzés kerített hatalmába. A cipőm és a kabátom is könnyedén landolt a földön, majd pedig az üveggel egyetemben felmásztam a híd peremére. Kezemet egy pillanatra kitártam, a szememet lehunytam, ahogyan a szél combom közepéig érő ruhámba kapott és a hajamba. Mintha csak azt várnám, hogy felkapjon és messzire repítsen ettől a zűrzavartól.
- Itt kellene lenned! Gyűlöllek, amiért egyedül hagytál ezzel az egésszel! – a könnyeim viszont pont az ellenkezőjéről tanúskodtak, hiszen egyáltalán nem gyűlöltem Vincent húgát. Csak pokolian hiányzott és nélküle túlzottan is magányosnak, elveszettnek éreztem magam.
- Mert mi lenne megoldás? Hazamenni és újra falakba ütközni? Tudtad, hogy ők nem a szüleim? De hallgatnak, nem mondanak semmit! – gúnyosan elnevettem magam, majd újra meghúztam az üveget és a messzeség felé fordultam újra, ahogyan elsikítottam magam. Esélyesen inkább hasonlítottam egy idióta 16 évesre, mintsem egy felnőtt nőre, de hirtelen még ez se érdekelt. – Mit tudsz arról, hogy ő mit is akarna? S miért kellene egyáltalán még mindig azzal törődnöm mások mit akarnak? -  Néztem rá kérdőn, miközben a szellő egyre inkább feltámadt. Az üveget magamhoz szorítottam, mintha azt hinném, hogy akarja elvenni tőlem. A kezére pillantottam, de inkább hátráltam. A mezítelen lábam lassan csúszott egyre inkább hátrább a peremen. Egyetlen egy ballépés és a mélység örökre ölelésébe zárhatna. – Miért? Mert kudarcot vallanál velük szemben? Hittem neked Vincent! Hazamentem, de egy szót se szóltak, csak álltak ott, mintha hirtelen elfelejtettek volna beszélni! A tűz ellen se tettek semmit se! - Majd újra meghúztam az üveget, de a következő pillanatban megcsúsztam és kisebb sikoly szaladt ki ajkaim között. Az egyensúlyomat még időben visszanyertem, de az üveg kicsúszott ujjaim közül és a mélybe zuhant. Még a koppanását se lehetett hallani. – Menj haza Vincent! Felejtsd el, hogy rám találtál… - mintha csak azt mondanám, neki még van otthona, nekem nincs, így nincs hova mennem. A világom összedőlt és válaszok helyett, csak még több kétely született bennem. Arcomat meg a könnyeim áztatták.

It's so much easier to go than face all this pain here all alone.

Apám a jó hírrel fogad. A jó kevésbé jó, már ami Lay szemszögét illeti. Mire hozzájuk érek, már hűlt helyét találom. Állítólag valami vita alakult ki és természetesen senki nem mondta el, hogy Jonathan kicsoda is valójában. Miért tart tőle mindenki? Mit tehetne velük? Apám irodájában ácsorogva, tehetetlennek és dühösnek egyszerre éreztem magam. Most szimplán az ürességet érzem Lay szobájában ácsorogva. A közös képeik láttán elfintorodom. Az idő rohan. Úgy döntök, mivel jó ideje nem jártam meg azt a bizonyos utam, most itt a tökéletes alkalom. Hátha Lay hasonlóan hozzám, a temetőben kér tanácsot. A síron már ott virít egy szál fekete rózsa. Érzem rajta a mágia erejét. Sűrűn csinálta ő is ezt. Jó gyakorlás volt, ha a megfelelő géneket örökölted.  Én úgy döntök, a kedvenc fehér kardvirágjából teszek egyet a sírra, végig olvasva az ismerős sorokat. „Élj, remélj, szeress, álmodj tovább.” A szeretett testvér, gyermek, barát felirat helyett ő ezt a mondatot kérte. Ha ilyen egyszerű lenne… Megvakarom a tarkóm és hátat fordítok. Érzem, hogy Lay itt járt, remélem, hogy több választ kapott, mint most én. A percek csak arra jók, hogy kiürítsem a gondolataim.
A motorom hangja felrázva minden lelket, felbőg és elindulok a túrám következő állomására. Fekete dzsekim felhúzva, a sisakom fejemre húzva. Élvezem, ahogy a szél átjár, süvít a fülem mellett. A híd felé közeledve viszont még most is eszembe jut minden emlék, amit arról a napról és a hideg végigszalad a hátamon. A fények, a benzin szaga, a tűz melege, az üres tekintet, ami még akkor is, mintha mosolygott volna. Elvesztem. Akkor este egy részem valami abszurd idősíkba került és nem lépett ki onnan soha többet. Ahogy közeledek, látok egy hídon ácsorgó alakot. Pislogok párat a bukósisak mögött, hogy jól látok-e. Hajlamos voltam a húgom látni ezen a helyen, érezni, mintha mellettem lett volna.
A felismerés kellemetlen, ahogy a gázkart elengedve a féket kezdem el húzni. Lepereg egy képsor előttem. Ezennel egész más felállásban, de a vége a korábbihoz hasonló. Fáradtságom, amit eddig éreztem, elpárolog. Helyére Jonathan felé mérhetetlen düh és undor fog el, hogy képtelen a lánya elé állni, Lay „szülei” felé pedig a dühöm lesz egyre több. Mire és miért várnak? Engedélyre, mert az fix, hogy sosem fognak kapni. Úgy rángatja őket, mint a bábot, hogy mivel tartja őket sakkban, még annyira sem tudom.
-Lay, gyere le onnan, nem ez a megoldás!-teszem le a bukósisakom a motorra. Teszek pár lépést, bár a helyzet magától értetődő. Gondolom ő is épp úgy látja a történteket, mint én, leszámítva, hogy ő épp a közepén van. -Ő sem akarná ezt!-erre jó eséllyel visszavág, hisz honnan tudnám épp én, hogy Ő mit akarna. A húgom meghalt, miattam, még akkor is így volt, ha ezt sose vágta senki a szemembe. Az üvegből, amit kezében lóbált, úgy láttam, jócskán hiányzott már. Elég egy rossz mozdulat. Semmi kétségem afelől, hogy ez egyáltalán nem fogja őt érdekelni. Jelen pillanatban valószínűleg semmi mást nem érez csak az ürességet és a becsapottság érzését. Végül mellé lépek. -Igazából… én se örülnék neki.-nézek fel rá, felé nyújtva a kezem. 1 a 10-hez, hogy nem fogja elfogadni a felajánlást.