Régóta nem tértem már be erre a helyre, pedig lett volna kiért gyertyát gyújtanom, ha tartanám ezeket a szokásokat, de 500 év alatt ez kicsit másabbá válik. És egyébként is tudom, hogy mint mondott volna az a személy erre a gesztusra, hiszen pontosan annyira utálta volna, mint amennyire sokan furán néznének rám, amiért nem követem a hagyományokat. Korán volt, még a nap is a horizont mögül most akart csak felbukkanni, de jobbnak láttam, ha ilyenkor jövök. Kisebb esély volt arra, hogy bárkivel is összefuthatok és egyébként se állt szándékomban felfedni a régi arcok előtt, hogy itt vagyok, ha eddig nem jöttek rá. Csukott szemmel is tudtam volna, hogy merre kell mennem, hiszen régóta itt hevert és biztosan ostobának tartott volna, amiért nem csak most, de kb. 13 évvel ezelőtt is itt jártam és rövid időre maradtam. Az előtte lévő időkről ne is beszéljünk, de vannak olyan városok, amik csak átmenetileg szerepelnek valaki életében és akadnak olyanok, amik időnkként visszaköszönnek és ez is ilyen volt. És még mindig tartogatott számomra meglepetést ez a város, elég csak Samuelre gondolnom ilyen téren.
Könnyedén söpörtem le az elszáradt avart a sírról, amin már a véset is megkopott. Az ujjaimat lassan húztam végig minden egyes betűn, ami szép lassan kirajzolódott az ujjaim alatt. Az idő vaskereke ezen is fogott, míg a kinézetemen azóta se. Pontosan úgy néztem ki most is, mint amikor 130 évvel ezelőtt a sírba került. Jean-Baptiste Richelieu, valaha ez állt ezen a sírkövön, de mára túlzottan is megkopott. Az ujjaimat tovább húztam a véseten, majd mosoly ült ki az arcomra, hiszen kicsit téves volt a születési dátum, de a valódi korát kevesen ismerték, mint az enyémet is. Szinte a fülemben hallottam az újabb dorgálását, amiért most itt vagyok, de nem számított, muszáj volt eljönnöm meglátogatni őt, hiszen apám helyett apám volt és sok mindent tanultam tőle. Sokszor védett meg, amikor túlzottan nagy galibába kevertem magam. Az erőmet használva virággal borítottam be a sírt, mintha már régóta virágozna ez a része a temetőnek. Nem érdekelt, hogy a harmatnak köszönhetően a nadrágom miként ázik át, ahogyan a sír előtt a lábamon ültem és már majdnem a titkaimat suttogtam volna el, mintha felelhetne a kérdéseimre, amikor neszre lettem figyelmes. Kíváncsian fordultam a megfelelő a irányba, hamarosan egy ismerős arc bontakozott ki előttem. Kicsit több mint 11 éve nem láttam már, de még mindig emlékeztem rá. Mai napig tisztán emlékszem arra, amikor kb. 13 évvel ezelőtt először megpillantottam őt. Mosolya, a pillantása örökké velem maradt, kisgyerek volt még akkoriban, így talán nem is emlékszik rám. Nem mozdultam meg, de figyeltem, ha szükséges, akkor meg tudjam védeni magam, de nem gondoltam volna, hogy pont ő ne tartaná tiszteletben az őseinket és az ő nyugalmukat. – Szia. – hangom barátságosan csendült. – Nem tudtam, hogy más is van itt rajtam kívül. Remélem nem voltam túlzottan hangos. –  utóbbi kizárt volt, hiszen mióta betettem a lábamat erre a helyre egyetlen szó se hagyta el az ajkaimat, közben továbbra is kíváncsian fürkésztem őt, mintha csak azt akarnám megtudni mire emlékszik, vagy éppen mit is csinál itt. Hallottam egy-két pletykát és csak remélni tudtam, hogy tényleg jól és biztonságban van. Nem ezt érdemelte, ami kijutott neki.