It's so much easier to go than face all this pain here all alone.

- Tényleg? Szerinted, akkor miért lakom még mindig otthon? – néztem rá kérdőn és kisebb düh is kicsendült a hangomból. Tudom, veszélyes lett volna külön élnem amiatt, ami az apám foglalkozása, de ez ennél többről szólt. S esélyesen most se fogják sokáig hagyni azt, hogy ne legyek a közelükben. Nem véletlen kellett legutóbb is lángokkal távoltartanom őket magamtól. Nem akarták, hogy elmenjek, én viszont nem akartam maradni. Lehet könnyedén eltűntethették volna, magam sem tudom. Néha elgondolkozom azon is, amióta tudom, hogy jóval idősebb vagyok, hogy vajon ők tényleg annyi idősek-e, mint tűnnek? És egyáltalán hogyan sikerült meggyőzni az embereket, hogy az övék vagyok? Mármint honnan vannak a gyerekkori fényképek? Hogyan csinálták azokat?
Mindegy, most nem szabad erre gondolnom. Inkább arra kell összpontosítanom, hogy mihamarabb kitaláljam miként is legyenek a továbbiak. Pár napig meghúzhatom itt magam, de Vincent nyakán se ragadhatok örökké, vagyis barátként biztosan nem. Nem foszthatom meg az életétől, másrészt meg én lennék képtelen elviselni azt, ha tudnám, hogy éppen valami nővel szórakozik. Nem értettem, hogy miért is önt el a düh már a gondolatnak köszönhetően. Semmi közöm nincs hozzá, de mégis volt valami. A közelsége túlzottan is hatással volt rám, nem volt közömbös számomra.
- Ki tudja, lehet még változol ilyen téren. – cukkoltam őt, de nem akartam megváltoztatni. Azt viszont magamtól is tudtam, hogy az emberek egymás közelében képesek változni. Akár szeretnének, akár nem. Ha két ember együtt él, akkor változnak idővel. Ez elkerülhetetlen, mi meg? Magam sem tudom, majd eldől, hogy mi lesz.
- Ennél többet ne is várjak, igaz? – néztem rá kérdőn, majd lemondóan sóhajtottam. Nem is értettem, hogy miért is hittem azt, hogy netán egy igennel vagy nemmel fog felelni erre. Nem volt bonyolult kérdés, de a válasza elegendő volt ahhoz, hogy tudjam nem fog mindenbe beavatni, ha úgy tartja helyesnek. Végül inkább csendesen elfogyasztottam a reggelit, végeztével megköszöntem, majd elmosogattam. Utána pedig nem volt más hátra, mint a szüleim házába eljutni és egy-két dolgot összepakolni. Szerencsére nem volt otthon senki se, de valamilyen szinten a bűntudat belém mart, ahogyan a nappaliban megpillantottam a tűznyomát. Ennek volt csak köszönhető, hogy hagytam nekik egy cetlit, amiben megírtam, hogy kinél húztam meg magam és azt is, hogy időre van szükségem, mert tudok egy-két dolgot.
Miután visszaértünk Vincent házába legalább azt a pár cuccomat, amit elhoztam leraktam oda, ahova mondta. Majd pedig időt kértem arra, hogy rendbe szedjem magam. Gyors zuhanyt követően immáron már a saját ruháim közül választottam. Végül dzsekit választottam a pöttyös ruhához, illetve sportcipőt. Kicsit elegáns, de nem túlzottan, vagyis reméltem, hogy jó lesz a mai programhoz. Hajam pedig most is kieresztve ölelte körbe az arcomat. Ritka volt az, amikor feltűztem hosszú tincseimet.
- Készen vagyok, indulhatunk, ha neked sincs más dolgod. – pillantottam rá mosolyogva és reméltem, hogy nem látszik rajtam mennyire is ideges vagyok a mai nap miatt. Idejét se tudom, hogy mikor voltam igazi randin. Pláne mostanság, amikor az orvosi ennyire lefoglalt.

It's so much easier to go than face all this pain here all alone.

A kötelék működéséről elég kevés információm volt. Leginkább annak kiderülését akartam megakadályozni, de lényegesen könnyebb, ha együtt derítjük ki, hogy egyáltalán létezik-e. Azt minden esetben nem néztem volna tovább, hogy ki tudja milyen jöttment pasasok mellett kössön ki. Inkább a kíváncsiság kezdett el erőteljesen hajtani felé. Talán túl erőteljesen is. A konyhába azt hiszem nem engedném be ettől függetlenül. Egyenlőre.
-Lay, ők a szüleid. Nem fognak maradásra bírni, ha nem akarsz maradni. Azt hiszem elég szabadon fogtak a helyzethez és a lehetőségeidhez képest.-bár nem érthettem egy elvárásokkal teli család életét, ahol az alma mater kicsit sántított az ő esetükben, ezzel a külvilág nem volt tisztában. Lay a lányuk volt, elvárásaiknak megfelelő tanulmányi eredmény és a lehető legkevesebb szégyenfolttal kellett felnőnie. Annak ellenére, hogy felnőtt volt... Az én családom ehhez képest átlagos volt. Átlagos felfogással. A húgom volt a család kincse, az okos, tisztelettudó, bár lázadó típus. Én a lázadó, de fiúként neveletlen és önhibáiból tanuló valaki, aki jobb szeretett a saját bőrén tapasztalni. JA és otthagyni az egyetemet idő előtt.
Túl közel volt és mégis távol. Az elmúlt években bár kiismertem szinte mindent, ami a napi rutinja lehetett, nem ismertem Őt. Az ereje, ahogy láttam napról napra nőtt, de az emlékei nélkül most elveszettnek tűnt. Érdekelt, hogy ki volt a hetven év alatt, s nem csak az, hogy ki volt most. És itt kötöttünk ki.. Meglepő.
-Majd emlékeztess rá, ha mégis.-kétlem, hogy itthon hagynám, de már az is előny volt, hogy a hangulat nem volt savanyú és hideg, mint a reggel első felében.
Két dologgal tudtam volna vitatkozni. Nem voltam főnyeremény. Bár azt hiszem egyik vitába se álltam volna bele. A másik pedig a jó lakótárs. Az egyetem alatt egy ideig a húgom és az épp aktuális pasija, aki mellékesen az egyik haverom volt, egy lakást béreltünk. A bulik jók voltak, de a kellemetlen helyzeteket akkor sem tudtuk elkerülni és mivel már akkor sem voltam egy túlzottan rendmániás, így gyorsan kiderült, hogy a húgom a két pasira való takarítástól ki fog készülni. Megmosolyogtat a dolog, hogy Lay úgy tervezi, ide költözik, de korábbi megállapodásunk szerint kicsit gyors lehetett a tempó, így a sallangos dolgokkal kellett lassan haladni.
-Csak szólok, hogy nem vagyok a kompromisszumok híve.-figyelmeztetem, míg ő a terítéssel bajlódik, én összedobom a gyors, de laktató reggelit és lassan a konyhában mennyei illatok kezdenek el terjengeni. Felé fordulok, míg az omlett alatt lezárom a gázt. A lakásban elég megégett ágynemű volt, semmi szükség még a kaját is a sorba állítani. Kérése vagyis inkább kérdés formájú kérése nem lep meg. Számítottam ilyesmire. De a makacsságunk, ha úgy vesszük határtalan volt, így némiképp megrágtam magamban is a választ, mielőtt kimondtam volna azt. Fogalma sincs, hogy mit várt, de megnyugtatásul eleveztem valami köztes megoldáson.
-Igyekszem.-ezzel részben ígéretet is teszek, bár nyitva is hagyok egy kihasználható kiskaput. Ha az életén múlt volna, nélküle fogok dönteni, de ezt ő is tudja.-Ülj le és hozom.-biccentek az asztal felé és a serpenyőért fordulok, ezzel a beszélgetés ezen részét le is zárom és a lapáttal csúsztatok egy-egy adagot a tányérra, a maradék omlettel teli serpenyőt az asztal közepére rakom.

It's so much easier to go than face all this pain here all alone.

- Ha nem bíznék, akkor már rég feladtam volna, de nem kockáztathattam, hogy elveszítek mindent, amiért küzdöttem. – Mások már régen befejezték az egyetemet, munkába is álltak, de én? Én még mindig küzdöttem azért, hogy végre igazán elkezdhessem azt, amire az eskümet teszem le, vagyis segíthessek másoknak. És azt is tudtam, hogy ott akarok lenni a sűrűjében, nem véletlen baleseti sebésznek tanultam.
- Tudod, tinédzserként is olykor elbambultam, mert elvontad a figyelmemet. A húgod pedig előszeretettel ugratott emiatt. És ha nem mondod, akkor ki tudja mikor jöttem volna rá, hogy létezik kötelék. Nem hiszem, hogy az hajtana, de persze csak a magam nevében mondhatom ezt. – fogalmam sem volt, hogy mióta létezhet a kötelék, vagy befolyásolhatott-e bármit is. Nem tudom, de nem hittem abban, hogy ennyire jól át tudná verni a szívet bármilyen kötelékről is legyen szó. Ha meg tényleg létezett, akkor nem olyanok között kéne léteznie, akik alapból is összetartoznak? Tudom-tudom, tegyem le a sok romantikus könyvet.
Csak felvontam a szemöldökömet arra, amit mondott, de nem feleltem már semmit se, viszont adott egy jó ötletet. Lehet tényleg futni kéne mennem, legalább kicsit kitisztíthatnám a fejemet és hátha rájönnék arra, hogy mit is kéne tennem. Régebben szerettem futni, de aztán az orvosi túlzottan beszippantott és egyre ritkábban jutottam el.
Közelsége túlzottan is hatással van rám és bármennyire is szeretném elrejteni egyszerűen nem tudom. Utálom, amiért a saját testem az árulóm, miközben próbálom meglelni a hangomat. Sok mindenre számítottam, de arra nem, amit végül mondott és egészen meglepő, hogy milyen könnyedén beadom a derekamat. – Azt mondtad, hogy nem raknál ki, így legalább neked se kellene aggódnod, hogy merre is töltöm az időmet. – alsó ajkamba haraptam, próbáltam a lehető legjobb megoldást megtalálni, de mielőtt igazán végiggondolhattam volna a dolgot újra megszólaltam. – Nem akarok egyedül menni, szeretném, ha velem jönnél. Ha otthon vannak, akkor lehet nem árt, ha van valaki, aki képes megfékezni, mielőtt újra megperzselném a nappalit. – vallom be, hiszen biztosan látta az égésnyomokat, amiket magam után hagytam abban a házban. Arra meg ebből rájöhetett, hogy az nem véletlen volt, hanem direkt okoztam, nem úgy mint tegnapeste. - Köszönöm, de megfelel az is, ha nem felejtesz itthon. – játékosan elmosolyodtam, mert értettem az ugratását. Meg lehet olyan embernek a lánya voltam, aki előtt ajtókat mindig kinyitották, de igazából soha nem vártam el. Nem lett belőlem elkényeztetett leányzó, vagy legalábbis nem annyira, mint hinnék az emberek.
Keze nyomán melegség jár át és egy pillanatra elgyengülők, majdnem hagyom, hogy elszédítsen és arca helyett inkább az ajkát érintsem meg, de még időben sikerül inkább a reggelire terelnem a beszélgetésünket. – Igazán főnyeremény vagy. – kuncogtam jókedvűen, majd ahogyan egyre távolabb lépett tőlem úgy sikerült egyre inkább újra visszatérnem a valóságba és két lábon megállnom, nem pedig forogni az érzéseknek köszönhetően. – Rendben van. – bár nem értettem miért nem segíthettem másban, de nem akartam vitatkozni. Miután végeztem újra visszatértem a konyhába. – Viszont ha te főztél, akkor én mosogatok. – dobtam be a dolgot, mert nem akartam teher lenni és nem fog leesni a gyűrű se az ujjamról. – Remek az illata. – mondtam mosolyogva, mire egyetértően korgott egyet a gyomrom. Kisebb csöndet követően újra megszólaltam – Vincent? – néztem rá komolyan. – Ígérd meg, ha veszély less rám, vagy valamit megtudsz még a múltamról, akkor mindig szólsz és nem próbálsz meg egyedül megvédeni. – s remélhetőleg értette, hogy úgy értem, hogy engem is avasson be és együtt találunk megoldásokat. Főleg, ha csak ideiglenesen is, de itt fogok lakni. Másrészt meg ha fontos számára, akkor ez remélhetőleg nem volt nagy kérés tőlem.

It's so much easier to go than face all this pain here all alone.

-Ja bocs, el is felejtettem, hogy vannak, akik hisznek még ebben az almamáter dolgoban.-az apja, vagyis Thomas pont ilyen volt. Bár Lay nem a saját lánya volt, úgy terelgette az útját, mint pásztor a nyáját. Csak éppen a köveket is ő fektette le elé. Ez így egyszerre volt egyszerű és bonyolult az ő helyzetét elnézve. -De bízhatnál magadban kicsit jobban is.-emlékeztetem azért arra, hogy az orvosok többsége ha a szakmája felé nem elég elkötelezett, akkor az egész felesleges volt és semmivel nem jutott volna előre.
-Jó, valóban. Akkor a házam túl fogja élni.-ezzel nem tudok és nem is akarok vitatkozni vele. Attól nem tartottam, hogy ránk gyújtja a házat, de sose lehetett tudni az éjszakából kiindulva.
-Nem tudom, hogy ki volt Lay, és őszintén a legkevésbé sem érdekel, ha nem csak ez hajt minket.-az igazsághoz hozzátartozott, hogy ha ez kötött minket össze, akkor mindketten idővel ki akartunk volna belőle hátrálni. Ha nem csak ez, előbb vagy utóbb engedünk a kísértésnek és mit sem fog számítani ez az aprócska tény.
-Nem is azt mondtam, hogy futni kell. Csak azt mondtam, hogy futás előtt jó a bemelegítés.-vagy legalábbis valami ilyesmi. Ez a hasonlít talán nem volt a legideálisabb, de ezzel nem hiszem, hogy különösebb problémái lesznek, az alapon már úgy is fennakadt korábban. Mondjak bármit, azt hiszem ez a hajó abban a pillanatban elúszott, hogy a gondolat megfogant az ő fejében. Ha egyszer valamit a fejébe vett… Nem mondom, hogy jó voltam ebben. Ellentmondásokat sikerült egymás után felsorolnom, és hol alá adni a lovat, hol kihúzni alóla a széket.
-Nem is az volt a tervem.-morranok fel, ahogy lassan enged a makacsságának és a hangja egészen elhagyja, ahogy a köztünk lévő távolság eltűnik. Éles szemmel méregetem, látom nyakán pulzáló pulzusát, ami elárulja, hogy a szíve kicsit hevesebben kezd verni, és mellé a levegőt is egyre sűrűbben veszi.
Meglepődik, ami jó jel. Talán erre ő sem számított. Bár ha jobban belegondolok, tíz perccel korábban még én sem gondoltam, hogy épp ezt a lépést fogom megtenni. És egyet is ért velem, ami pedig engem lep meg pillanatok alatt.
-Időnk, mint a tenger.-vonok vállat. Könnyebben és gyorsabban ment, mint hittem. Mintha ezzel le is olvasztottam volna egy réteg jeget. -Szóval maradnál. Hívhatok neked egy taxit bármikor. Gondolom szívesebben mennél egyedül. Akár reggeli után. Aztán akár ha visszahoztad a ruháid, indulhatunk is. Ha szeretnéd, hogy felvegyelek valahol, elsétálhatsz az utca végéig.-bár ezt nem tudhattam én eldönteni, de egy következtetést gyorsan levonhattam. Ugratom ugyan, de alapesetben a csajok szeretik, ha a randira menet felveszik őket valahol. Mondjuk ez esetünkben a jelenlegi felállással máshogy nem igen volt kivitelezhető. Tekintetem hol az arcát elöntő pírra, hol tekintett keresi, hol ajkaira vándorol. Hívogat minden mozdulata mégis hidegvizet öntök magamra, mielőtt meggondolatlanságot tennék.
-Soha rosszabbat.-reagálok egyszerűen, ettől függetlenül, ahogy előre hajol és újabb puszit nyom arcomra, bent ragad a levegőm. Kínoz. És egyre nehezebben tűröm, így egyik tenyerem derekára siklik. Meg akarom csókolni, de ha a dolgok sorrendiségét nézzük, amihez most tartani akartuk magunkat, talán a randi végére kellene ezeket a terveket elnapolnom.
-Választhatsz a remek zöldséges omlettemből és a remek zöldséges omlettemből.-ajánlom fel ugyan azt kétszer, igazából ezzel a kérdést le is zárva. -Megteríthetsz, azt megengedem.-biccentek a polcok felé és előkapom a mellette lévő szekrényből a serpenyőt, hogy aztán elkezdhessem a hűtőből is előpakolni a hozzávalókat és gyakorlott mozdulattal felvagdosva őket a serpenyőbe dobáljak mindent, pár perc alatt kellemes illatokat varázsolva a konyhába.

It's so much easier to go than face all this pain here all alone.

- Nem így van? – néztem rá kérdőn, mert a tapasztalataim eléggé azt mutatták, hogy a kijelentésem egészen helytálló. Persze, akadhatnak kivételek, de szerintem az eléggé kevés lenne. Amennyire furának kellett volna lennie, hogy a házában vagyok, a kanapéján trónolok, vagy éppen a karjai között ébredtem pontosan annyira volt kellemes ez az egész. Mintha csak részben az én otthonom is lenne, ez hülyeség volt, hiszen egészen mostanáig soha nem tettem be a lábamat ide. De akkor se tudtam kizárni azt, hogy mennyire is otthonosan érzem itt magam, a házában, a közelében.
- Igen, meg az is, hogy az apám egy ismert politikus. – kicsit elhúztam a számat, hiszen annyira ismert, hogy nem szerettem a családom nevével visszaélni, de most képes voltam mindent bevetni, hogy ne kelljen feladnom az álmaimat és következő félévtől ott folytassam, ahol abbahagytam. S igen, Thomas továbbra is az apám volt.
- Akkor legalább kisebb eséllyel fogom lángokba borítani a házad. – hangomban egyfajta játékosság csendült. Nem állt szándékomban romokká változtatni a házát, de tegnap este se akartam se őt, se mást megégetni mégis megtörtént. Remélhetőleg hamar vége lesz ennek a káosznak és én is jobban fogom tudni uralni az erőmet.
- Ha úgy gondolod ők voltak, akkor csak rá kell jönni, hogy ki volt és ő megtörheti a dolgot, ha ezt szeretnéd. – ha azt szeretné, hogy valami fura és számomra is ismeretlen kötelék miatt ne akarjon a közelemben tartózkodni.  Én legalábbis nehezen tudtam elhinni, hogy tinédzserként is emiatt akartam volna a közelében lenni, vagy most. Ha nem mondja, akkor lehet még hosszú idő telt volna el mire rájöttem volna a kötelékre.
- Nem tudom miről beszélsz, nem vagyok féltékeny. – feleltem dacosan, ami még inkább a kezére játszott és igazat adott neki. Tényleg féltékeny voltam azon nőkre, akik a közelébe kerülhettek és érezhették azt, amik engem olykor álmomba kísértettek, mert a fantáziát néha tényleg nehezen lehet megállítani… - Nem hiszem, hogy lehetne ennél is rosszabb, másrészt meg olykor kockáztatni kell, nem? Te mondtad, hogy nem lehet örökké futni… - álltam a pillantását, miközben nagyot nyeltem. Ahogyan a kezem mellkasán pihent, ahogyan közelebb lépett, hogy már szinte csak pár centi választotta el az arcunkat, úgy lett kicsit hevesebb a szívverésem is. A tenyerem alatt szinte éreztem az apró bizsergető szikrákat, amik mintha belőle áradtak volna és közelebb akartak volna még ennél is jobban csalni hozzá. Arcomra esélyesen kisebb pír is szökött, ami a közelségének és fürkészésének volt köszönhető.
- Nem kell végigasszisztálnod. – szólaltam meg alig hallhatóan. Tényleg nem tudtam megmondani, hogy mit is kerestem ott, de azt éreztem, hogy nem ott akarok lenni, hanem itt, mellette. – Már tudom, hogy hol akarok lenni. – suttogtam, miközben úgy éreztem szép lassan cserben hagy a hangom, a szívem meg lassan kiugrik a mellkasomból és gyűlöltem amiért nem tudtam féken tartani az érzéseimet. Nem tudtam parancsolni a szívemnek, hogy viselkedjen csak normálisan és ne áruljon be előtte.
Arcom tenyerébe simul, ahogyan végigsimít az arcomon, mintha csak egy macska vágyna még több cirógatásra. Pár pillanatra még a szememet is lehunytam, majd újra felpillantottam rá, amikor ismételten megszólalt. – Ezt meg tudom érteni és bármennyire is nehéz, de igazat kell adnom neked. Nem ártana jobban megismernünk a másikat, és azt meg sajnálom. Nem éppen felnőttesen reagáltam rá. - hiszen lehet az elmúlt évek alatt hála a családunknak tartottuk a kapcsolatot, de én róla attól még nem sok mindent tudtam. Olyan könnyedén ejti ki a szavakat, mintha csak azt mondaná süt a nap. Engem viszont meglep és elkerekedik a szemem. Szavak torkomra forrnak, ahogyan elveszem az engem fürkésző szempárban. – Örömmel. – találom meg végül a hangomat, majd csak remélni tudom, hogy nem lett kicsit pirosabb az arcom a megszokottnál. A nézése olyan volt, mint egy vadé, aki elszánt és bármire képes lenne azért, hogy megszerezze amit akart. A szívem egy-két ütem erejéig ki is hagyott. Mosolyt szökött az arcomra, míg az övére inkább kaján vigyor. – Ezek szerint még emlékszel, hogy mennyire is imádtam a vattacukrot. S lám, kiderül, hogy van egy romantikus oldalad is. – mosolyom még szélesebb lett, a szemem csillogott a boldogságtól. – Mikor? – tettem fel a lényegesebb kérdést, hogy mikor is szeretne menni. Főleg, hogy esélyesen kettőnk közül ő volt az, aki elfoglaltabb lehetett. – De előtte lehet nem ártana hazaugrani, hogy egy-két dolgot elhozzak. Bármennyire is szeretem a cuccaidat hordani örökké még se viselhetem őket. – majd ha továbbra is egészen közel állt, akkor közelebb hajoltam és puszit nyomtam az arcára, közel a szájához, mintha csak játszadozni akarnék vele. S talán tényleg kicsit kíváncsi is voltam, hogy mennyi önuralma lehet. – Jó reggelt. Ez lemaradt. – suttogtam neki, ha már azt mondtuk belevágunk és a karjai között ébredtünk, akkor miért ne? – Mit eszünk? – váltottam aztán témát könnyedén, miközben a gyomromban kisebb idegesség és várakozás lett úrrá, ahogyan a jövőbéli randira gondoltam.

It's so much easier to go than face all this pain here all alone.

-Tok? Mi ez az általánosítás?-szalad fel szemöldököm a homlokom közepére. Mondjuk jogos lehetett, nem éhesen sokkal egyszerűbb volt, mint a reggeli kábulat után. Pláne, ha őt kellett megkeresni. Az kisebb kutatási feladat volt, bár a napirendjét az elmúlt hónapokban egész jól kiismertem, a történtek fejében most mégis úgy gondoltam, hogy az is változni fog előbb vagy utóbb.
-Gondolom számít, hogy milyen eredményeid vannak eddig, nem?-vonok vállat, bár én ebben a témában nem vagyok otthon egyáltalán.
Vállat vonok. A boszi dolgokban sem voltam otthon, igazából a szüleim kapcsolatát elnézve ezt nem is bántam. Valamiért ők jó ideje Lay családja mellett álltak, úgy neveltek fel minket is, de a részletekbe csak könyvekből tudtam belemenni, amihez igen kevés kedvem volt mindig is. Nem az a típus voltam, aki nem a tettekben hisz, mint inkább a szavakban.
-Ki tudja még mi rejtőzik a fejedben. Idővel úgy is mindenre emlékezni fogsz és szerintem nem leszel benne a rossz.-vizsgálom meg közben újra a tenyerem. Eltelt egy éjszaka, a bőröm továbbra is sima, nem ráncosodott be, se az ujjaim nem akartak leesni a helyükről, sem a csuklómnál nem esett le a kézfejem, szóval ez nekem már bőven elég volt. A konyhába araszolok, elgondolkodva a következő lépéseken. A kávém elkortyolom, ő csatlakozik hozzám és a pultnak dőlve, egymással szemben méregetjük egymást.
-Ne haragudj, szerintem akad pár magától jelentkező boszorkány a környezetünkben.-világítok rá a tényre, hogy kik is vesznek minket körbe. Innentől eléggé leszűkíthetetlen lett a kör, ideje volt ezt neki is belátni.
Talán nem éppen a legjobb módon vezettem fel. Pillanatok alatt húzza fel magát. Nem is felhúzza magát, ahhoz képest, hogy kissé másnapos, szinte lángol az arca. Egyszerre megmosolyogtató és kicsit kilátástalannak helyezi a helyzetet.
-Nem dobnálak ki és egyáltalán. De te most féltékeny vagy valamire, ami nincs.-éreztem a szarkazmust, és igazából gondolkodás nélkül, talán kicsit nyersen reagáltam is rá. -Nem döntök helyetted, de lásd be, ez az egész jelenleg túl bonyolult neked, és ha olyasmi közepébe csapsz, ami talán nem is létezik, jobb, ha felkészülsz a legrosszabbra is.-bár szerettem volna hinni, hogy nem holmi misztikus kötelék az, ami hozzá köt, olyasmi, ami megmagyarázhatatlan és hülyeség, hanem valami, ami kicsit konkrétabb. Amit valóban Mi érzünk és nem a természet csúfos játéka csupán.
Teszek felé még egy lépést. Valami furcsa hullámvasút volt a miénk, amiben hol megfojtottuk volna a másikat, hol pedig támaszt adtunk a másiknak. És mindeközben nem tudtam nem semmisnek tekinteni az éjszaka történteket, ahogy hozzám bújt. Élveztem a közelségét és szinte soha nem érzett birtoklási vággyal töltött el, s azt hiszem képtelen lettem volna más oldalán látni.
-Igenis Lay, számít. A húgom után nincs kedvem még egy temetést végig asszisztálni.-nézek rá komolyan, megfeszülő vonásokkal, amik lassan ismét ellágyulnak.
Mellkasomra siklanak kezei. Ezzel mégsem törődök jelenleg, leküzdöm a köztünk lévő utolsó lépést is.
-És nem megyek sehová.-lépek elé, gyengéden végig simítok arcán és kóbor fürjeit füle mögé tűröm.-Mindketten tudjuk jól mit akarunk. De némi idő kellene ehhez. Még egyszer nem kérem meg úgy a kezed, hogy nem vagyok biztos a válaszban, szóval valahol az elején kezdeném.-szinte felesleges lett volna tovább győzködnöm Makacs kisasszonyt. Olyan volt, mint a húgom. Hajthatatlan és makacs, mint egy öszvér.-Gyere el velem egy randira.-ajánlom fel a nagy kérdést, amire ha újabb kinevetős kör lesz a válasza, én komolyan le fogok ugrani a hídról. Megtámaszkodom két oldalán, mélyen szemébe nézve, mint ahogy vadász vizslatja prédáját.-A tavaszi városkép igazán festői, ha az óriáskerékről nézed vattacukrot majszolva.-magamat is meglepem ezzel a nyálas elszólással, így a kaján vigyor, ami átsuhan arcomon, ennek is köszönhető, szemöldököm mégis kíváncsian vonom meg. Az a fajta kihívó tekintet, amivel most őt nézem, ami kicsit felhívás egy keringőre is. Vajon ha én leugrok a szakadékról, velem tart vagy kihátrál? Igazából tényleg ki akartam deríteni mi volt ez az egész, ami kettőnk között volt, csak a kapcsolat vagy valami egészen más.

It's so much easier to go than face all this pain here all alone.

- Szerintem inkább itt fejezd be, mert a végén ha megtudom miket műveltél itt, akkor már esélyesen nem lesz annyira csábító. – ezek után kicsit nehezebb volt arra gondolnom, hogy egyáltalán akad-e olyan területe a háznak, ahova nyugodt szívvel leülhetek, mert… Sietve rázom meg képzeletben a fejemet, jobb lesz nem tovább boncolgatni ezt a témát. – Persze, el is felejtettem, hogy 99%-ban a hasatok az első, aztán jöhet minden más. – játékosan megforgattam a szememet, de egyelőre nem gondoltam úgy, hogy el akarok innen menni. Időre van szükségem és reménykedtem abban, hogy itt meghúzhatom magam. Tudtam, ha apám vagy a családom meg akar találni, akkor megfognak, de egyelőre nem álltam készen egy újabb csatára velük.
- Még nem végeztem, csak rezidens vagyok. S most buktam egy félévet is, kész csoda, hogy megengedték, hogy kihagyjam. – bár annyira nem volt csoda, hiszen az apám befolyásos embert volt, hiszen politikus. Gondolom ez is közrejátszott a dologban, de egyelőre nem mertem volna megkockáztatni azt, hogy kárt tegyek bárkiben, mert az erőm elszabadul. Jobbnak láttam egyszer visszaélni a származásommal, ha már életem során soha nem tettem. – Gondolom sokan vannak így ezzel, de ez talán ugyanúgy velünk születik részben. – nem tudom. Nem rémlik túlzottan sok minden, de azt érzem, hogy nem volt számomra annyira nehéz ez a nyelv, mint gondolná az ember. Persze, nem is váltam két másodperc alatt szuperboszivá és az emlékeim nélkül most se vagyok az, hiába élek elméletben kb. 70 éve. De ahogy a papírra siklik a pillantásom nem érzem teljesen idegennek a leírt szavakat, mintha részben ez is az anyanyelvem lenne. Fura, de mégis megnyugtató érzés.
Egészen addig magabiztosnak éreztem magam, amíg meg nem jelentem a konyhában. A hangom továbbra is úgy csendült, de mélyen legbelül, a felszín alatt éreztem, ahogyan újra fodrozódni kezd a tengerem, ami eddig egészen békés volt… Nem tudtam mire számíthatok, vagy jó ötlet-e egyáltalán reggeli előtt felhozni, de azt hiszem mihamarabb túl akartam esni rajta.
- Megesik, de úgy gondolom jelenleg nincs értelme. – felszegtem az államat, miközben próbáltam lecsillapítani az idegeimet és nem idő előtt inkább kihátrálni az egészből, mert meggondoltam magam. – Hallottam már róla, de ahhoz kellett lennie egy boszorkánynak, aki ezt elintézte… Másrészt meg úgy gondolod, hogy csak emiatt akarsz annyira a közelemben lenni, megmenteni? – néztem rá kérdőn, miközben próbáltam továbbra is annyira lazának tűnni, mint amennyire normális esetben szokás, de közben minden idegszálam egyre inkább megfeszült. – Miért gondolod azt, hogy ez lenne a legjobb nekem? Néha úgy érzem mindenki szépen eldönti mi is lenne a legjobb nekem, mintha engem megkérdezni luxus lenne. – morogtam az orrom alatt, még a levegőt is rövid időre benntartottam, mert kezdtem ezt unni. – Rendben, ha így akarod, de akkor azt hiszem ideje lesz neki állnom valami lakást keresnem. Nem akarok a nyakadon maradni, a végén még korlátoználak bizonyos dolgokban, a barátok viszont nem teszik ezt. – s kisebb szarkazmus finoman kiérezhető volt a hangomból, de egyelőre nem akartam se haza menni, se Jonhoz visszamenni. Én meg itt nem maradok, hogy netán tudjak arról kivel tölti az estéjét. Azt már nem! Az pedig csak most tűnt fel, hogy ahogyan túlzottan közel jött hozzám még levegőt is elfelejtettem kifújni. Lassan fújtam ki, de annál sietősebben vettem újra levegőt. Mint a legédesebb bor, olyan volt. Mámorító, amiből soha nem elég. – Lehet, de megtörtént. Miért az számít, hogy mi lehetett volna és miért nem az, ami van? – néztem rá kérdőn, mert ezt a logikát soha nem értettem. Ennyi erővel azt is mondhatnám, hogy akár az is lehetne, hogy többé nem beszélünk, mert netán olyat tettem volna… Kérdésének köszönhetően lefagyok. Kezem automatikusan vándorol a mellkasára, mintha csak el akartam volna tolni őt, hogy szabadulhassak, de aztán félúton meggondoltam volna magam, viszont a kezemet nem húztam vissza. – Nem tudom. Lehet, magam sem tudom, csak valami okból ott akartam lenni. Azt hiszem nem.. – zavaros lehetett a válaszom, de nem tudtam volna ennél pontosabb magyarázatot adni. Nem azért, mert ne emlékeznék, hanem mert annyi érzés tombolt bennem. – Úgy éreztem, hogy nem maradt semmim se, aztán viszont megjelentél és… - elharapom a mondandó végét, de a pillantásomba van írva, hogy akkor úgy éreztem, hogy még maradt valamin, egy igazán fontos rész belőlem, ami neki köszönhetően volt még „életben”.

It's so much easier to go than face all this pain here all alone.

Viszonylag nyugodt éjszaka után a reggeli ébredés egészen jól esik. Viszont Lay nem fekszik mellettem, mint ahogy éjszaka hozzám bújt. Furcsa nyugalom volt akkor, ami magába kerített. Kisétálok a nappaliban, ahol ő már egy tea mellett ücsörög, valamit serényen írogatva.
-Örülök, hogy csábítónak találod. Legalább a kanapém kiérdemelte ezt a bókot valakitől.-nem tagadom, volt olyan éjszaka, amikor ennél beljebb nem jutottam.
-Hát minden bizonnyal szereztem volna először valami reggelit és gy kávét. A kincskeresés üres hassal nem izgalmas.-tegnap este őt etettem, most rajtam volt a sor, bár esetében ha kutyaharapás volt ez szőrével, akkor azt hiszem a reggeli neki is tetszetős ajánlat lesz, ami még itt tartja majd egy darabig.
Érdeklődve fürkészem az idegen szavak gyűjteményéhez hasonlító papírost, bár számomra ebből a szempontból sem az orvosi latin, sem a boszorkányok mágikus kifejezései nem jelentettek semmit, így felőlem szinte bármelyik lehetett volna.
-Bocsánat Dr. d’Aurevilly.-szabadkozom. De most ezzel fel is vetek egy kérdést. D’Aurevilly vagy nem d’Aurevilly. Megköszörülöm a torkom.-Hihetetlen, hogy ezt a halandzsát ti értitek és tanuljátok.-rázom meg a fejem, megtörve a hallgatást vagy a fellépni készülő kínos csendet.
A konyhába csoszogok egy kávé reményében, nagyot ásítva, kócos hajamba túrva. Amire a fekete már a csévében úszkál, megjelenik mögöttem a konyhában. A konyhaablakból látom, ahogy megáll előttem a pultnak támaszkodva. A fehér póló és a meglehetősen nagy melegítő ellenére arca kisimultnak tűnt, szeme nem csillogott alkoholgőztől vagy a könnyeitől, ami már egy előrelépés volt.
-Azt hittem szereted kerülgetni a dolgokat.-állok meg vele szemben, a mosogató szélének támaszkodva. Bár a kérdést én is jogosnak érzem.-Van egy dolog a boszorkányok és az animágusok között, ami valószínűleg minket is összeköt. Én jelenleg azt próbálom magamban kideríteni, hogy ez mit jelent.-lépek egyet felé képletesen, leküzdve a köztünk lévő szakadék felett lebegő híd első deszkáját, aminek szinte még a bizonytalan nyikorgását is hallom.-És bár ez egy halom újabb kérdést vet fel, jelenleg neked is az lenne jó, ha nem bonyolítanánk a helyzetet. Szerintem jobb lenne először kiismerned a határaid, rájönni, hogy ki is vagy. Melletted leszek, ha azt kéred, mint barát.-ajánlom fel, határozottan kiejtve az utolsó szót, ezzel tökéletesen szembe menve az eredeti terveimmel.-Lay, ha tegnap nem történik, ami történt, most ugyan ott tartanánk, mint korábban. Felnőttek vagyunk.-világítok rá valamire. Fontos volt, ahogy ő mondta, kincskeresés volt számomra megtalálni. De egy édes kincs volt, amit meg akartam tartani.
-Ha nem érek oda, leugrottál volna?-teszek fel egy kérdést ezennel én. Tiszta a feje, a válasza talán más lesz, mint korábban. De neki is jobb volt, ha apró lépéseket tettünk és nem rontottunk ajtóstól a házba.

It's so much easier to go than face all this pain here all alone.

Nem feleltem arra, amit mondott, mert még mindig megannyi kétely élt bennem, de eddig igazán emlékeim se voltak, amikben megpróbálhattam volna úgy kutatni, ahogyan most. Sőt még mindig alig hittem el azt, hogy sikerült és nem csak pusztítani voltam képes. Szavainak köszönhetően kicsit szélesebb lett a mosolyom. – Igazán nincs mit, de nem hiszem, hogy sokakat elijesztett volna. Maximum kitaláltál volna hozzá valami igazán menő történetet, amivel még inkább befűzhetted volna a nőket. – miközben a szavak könnyedén hagyták el a számat pontosan annyira mart belém minden egyes kiejtett szó. Nem akartam, hogy más lányokat próbáljon meg befűzni. Nem akartam arra gondolni, hogy más nők lehettek annyira szerencsések, hogy érezhették azt, ahogyan az ajka netán felfedezi a testüket. Sietve haraptam alsó ajkamba és kezdtem el inkább másról beszélni, mielőtt túlzottan is elmerültem volna az ehhez hasonló gondolatokban. Már így is túlzottan fullasztó volt ilyen gondolatok mellett a közelsége, kész szerencse, hogy nem gondolatolvasó.
Nem rémlett, hogy mikor bújhattam oda hozzá, mikor választottam a párna helyett inkább a mellkasát, vagy éppen a takaró természetes melegsége helyett a testéből áradó melegséget és biztonságot. Talán csak ennek volt köszönhető, hogy a rémálmok messzire kerültek. Az ébredés kellemes, egyenletes szuszogásra leszek figyelmes, egy ölelő karra és szép lassan az illata ölel körbe. Más esetben riadtan ébrednék, de most valahogy mégis a békesség láthatatlan takarója vont be, viszont ennek ellenére is valami arra sarkalt, hogy mihamarabb kibújjak az öleléséből. Mintha ő maga lenne a csalogató kandalló, ami melegséggel és biztonsággal kecsegtet a zord idők ellen, de ha túlzottan közel mész, akkor megéget. Úgy éreztem, mintha egy fura keringőt járnánk, olykor kicsit túlzottan is közel táncolva a másikhoz, máskor meg újra távol egymástól. Mielőtt még magára hagytam volna pár pillanatig még az ajtóból fürkésztem őt, de ha eddig sikerült legyőznöm azt, hogy megérintsem és felébresszem, akkor nem most akartam engedni a kísértésnek, ami felé húzott.
Fel se tűnt a közeledő léptek, ahogyan az se, hogy valaki régóta figyel, pedig a kórházban is mindig megéreztem és olyankor mindig jobban izgultam. Most is ott kellene lennem, befejezni a rezidenséveimet, de ehelyett mondhatni menekültként valaki kanapéján ücsörgök. Amikor megszólal mellettem, akkor ijedten rezdültem össze, túlzottan is váratlanul ért. – Nem mondták még, hogy ne settenkedj? – néztem rá mosolyogva. – Túlzottan csábító volt a kanapéd, jobban, mint a város. – rántottam meg a vállaimat, hiszen tényleg nem akartam sehova se menni. Ez számomra is új volt, de volt valami a helyben, ami képes volt elűzni minden olyan gondolatomat, hogy inkább el kellene tűnnöm. – Meg volt egy olyan sejtésem, hogy nem akarsz már kora reggel kincskeresőset játszani. – utaltam arra, hogy biztosan utánam jött volna, hogy merre is vagyok. Vagy legalább adott volna pár órát, mert túlzottan felhúzta volna magát elsőre? – Hmm? Házi? Rezidens vagyok, nem pedig író, hogy ennyit kelljen körmölnöm. – húztam el a számat, hiszen biztos voltam abban, hogy tudja minek tanultam és mi szeretnék lenni, ha egyszer sikerül befejeznem. – Csak néhány varázsige. Ne kérdezd, hogy honnan, de rémlenek, így keltem fel. Ez például... – felkaptam a lapot, amin egyértelműen a szavak lángot formáztak. – Még gyerekként alkottam. Ne kérdezd honnan tudom, de emlékszem, hogy direkt így szedtem a szavakat, mintha ezzel is magamhoz akartam volna édesgetni a tűzet. Azt hiszem ez volt a kedvenc varázslatom, amit megtanítottak nekem. - feleltem habozás nélkül és szemmel láthatóan a tűz még mindig velem maradt. Félrepakoltam az ölemben heverő lapokat. Némelyiken árnyak szerepeltek a múltamból, de egyiknek se volt arca, mert nem rémlett pontosan hogyan néznek ki. Csak foszlányok voltak meg és érzések, amiket éreztem a közelükben. – Másnap, de nem vészes. – feleltem habozás nélkül, majd nem sokkal később követtem őt a konyhába. – Meddig akarjuk kerülni a dolgokat? Előbb vagy utóbb beszélnünk kell. Ezt pedig te is tudod. – és nem, nem arról ami vagyok vagy ami a családomat illeti, hanem ami minket illet. Neki dőltem a bútornak és onnan fürkésztem őt. A pulcsija már nem volt rajtam, csak az atlétája a melegítőnadrággal együtt.

It's so much easier to go than face all this pain here all alone.

Nyilván a dokik már láttak ennél rosszabbat is, ettől függetlenül nem hagytam volna egyedül. Még a végén valami hülyeséget csinál. Megköszörülöm a torkom, amikor a szükség úgy hozza. A csend néha előnyös. Pláne, amikor a tenyeredről eltűnik egy elég abszurd módon oda kerülő sérülés.
-Ha így van, nem értem, hogy eddig mitől féltél.-ha valóban nem az elmúlt hónapok lelkes mágiagyakorlással töltött órái voltak, valóban ösztönösen jött belőle. Kérdés persze, amivel nem tudtam, hogy hogy állt, hogy a jó és a rossz között látta-e a szürkét is. Mert a boszorkányok többsége ha jól tudtam választ egy oldalt vagy megtanul ellavírozni valahol a kettő között.-Minden esetre kössz, hogy nem hasonlít a tenyerem egy vénemberéhez.-az ereje nélkül valószínűleg aszott tenyérrel éltem volna le életem maradék részét.
Persze miért is ne szájalna egy sort, mielőtt hátat fordítva nekem, nyugovóra tér. Az túl snassz lenne? Hamar elnyom az álom és ezzel egyetemben a húgom emléke és jó tanácsai érthetetlen módon bekúsznak a gondolataim közé. Az éjszaka hozzám bújik. Felébredek rá, a fürtjein megcsillanó éjszakai fény kellemes játékát figyelem. Mellkasomra hajtja a fejét. mire karom automatikusan emelkedik meg, s fogja át vállát. Visszaalszom és egészen hajnalig egészen jól alszom. Érzem a mocorgást. Felébredek félig. A mellkasomról eltűnik a kellemes súly. Kinyitom a szemem, nagyot nyújtózva felülök. Az órára nézek, alig múlt nyolc. Elgémberedett tagjaim kiropogtatom, helyre pakolva minden porcot.
Kicsoszogok a nappaliba, Lay egy bögre tea mellett írogat valamit serényen. Mellé lépek, kezemmel megtámaszkodva a kanapé tetején. Valójában valamiért először nem gondoltam arra, hogy esetleg lelép. Aztán végig futott a fejemen. Reméltem, hogy az önmarcangolás ma reggelre nem lép szintet és az apró baleset után az éjszaka hátralévő részét nyugodtan töltötte.
-Őszintén szólva azt hittem nem leszel itt.-lepem meg, mivel feltehetőleg olyan serényen írt, hogy fel sem tűnt neki az idő múlása vagy az, hogy immár nincs egyedül a nappaliban.
-Nem gondoltam volna, hogy elveszett benned egy költő és épp reggel kerül elő. Vagy elfelejtetted a házid?-cukkolom. Kettőnk közül nem én voltam a tanulás mintaképe, ezzel valószínűleg már ő is tisztában volt.-Másnap vagy aznap?-teszek fel egyszerű kérdést és a konyha felé indulok. Bár sok mindent nem láttam abból, amit írt, de nem is állt szándékomban a beleolvasás, inkább dobok egy kapszulát a kávéfőzőbe és egy viszonylag erős feketével elindítom a napot, a konyhából őt figyelve.

It's so much easier to go than face all this pain here all alone.

- Más gyereknek nincs egyetlen ez szülőjük se, nekem több is van, mint kellene, de egyik se mond semmit se. Lehet ő tudna választ adni, de nem hiszem, hogy sok értelme lenne próbálkoznom. Eddig se jártam sikerrel és jelenleg úgy érzem, hogy távol akarok maradni tőlük. – ez volt az igazság. Nem akartam egyelőre beszélni velük és válaszokat kapni. Szükségem volt egy kis időre, hogy rendbe szedhessem magam, míg rájöjjek, hogy hogyan tovább és mit csináljak akkor, ha továbbra se kapok válaszokat. Mármint akkor kihez fogok tudni fordulni? De most az elsődleges az volt, hogy megtaláljam újra a bennem lakozó harmóniát, mielőtt netán akaratlanul is felgyújtok akár egy épületet, mert valaki kihoz a sodromból.
- Tudod, másokat ezért intézetbe küldenének, mert eléggé úgy hangzik, mintha elmebajom lenne. – húztam el a számat, mert néha én is kezdtem úgy érezni, hogy talán megőrültem és ez mind csak képzelet, nem lehet igaz. De sajnos minden egyes alkalommal rá kell ébrednem, hogy ez a valóság és az életem olyanná vált, amit egy nagyobb szellő könnyedén elsöpörhetne. – Ezek szerint nem is te tartod rendben a lakásodat. Nem is tudtam, hogy ilyen úri dolgod van. – ugrattam őt, majd megrántottam a vállaimat. Majd meglátom, hogy lesz-e kedvem, nem akartam jelenleg előre tervezni, mert szemmel láthatóan semmi se úgy alakult, ahogy elterveztem. Most is éppen a kórházban kéne lennem, a vizsgáimra készülni, ehelyett egy időre azt is jegelnem kellett.
- Nos, azt is mondhatnánk, hogy túlzottan megszédítettelek, te meg voltál annyira ostoba, hogy a tűzhelyre tenyerelj. – dobtam be az ötletek közé, mert tényleg nem úgy festett, mint aki egy lábas után kapott. Meg akkor rá kellett volna borulnia a tartalmának, aminek szintén nincs nyoma. Nem, ezt se gondoltam komolyan, de muszáj volt megpróbálnom oldani kicsit a feszültséget, ami bennem élt. Muszáj lesz valamit tennem, hogy helyre hozzam a dolgokat. – És gondolom ez is olyan dolog, amit jobb ha nem tudok. – forgattam meg a szemeimet, mert kezdett kicsit unalmassá válni, hogy mond valamit, aztán megint nem mond semmit se. Pedig nagyon is érdekelt volna, hogy mihez lett volna kedve valójában. De a gondolataimat muszáj volt rendbe szednem, mielőtt túlzottan olyan területre tévednék, amiről most nagyon nem kellene fantáziálnom. Pláne nem akkor, amikor ennyire közel van hozzám. Helyette inkább megpróbáltam koncentrálni és hagyni azt, hogy a bennem lakozó mágia átjárjon és a sebét begyógyítsam. Szerencsére sikerrel is jártam. Talán mégse vagyok teljesmértékben katasztrófa. – Tévedsz, mert ezt nem az elmúlt hónapokban olvastam, hanem régebbről kellett megmaradnia. – vallom be, mert tényleg ennek köszönhető az, hogy be tudtam gyógyítani a kezét. Egyedül annak köszönhető, hogy sikerült a múltamból előcsalogatni.
- Nem áll szándékomban. – álltam a pillantását, az érintése túlzottan is jól esett, majd ahogyan ajkamra tévedt a pillantása automatikusan nedvesítettem be az alsóajkamat, mintha csak éppen most jártam volna meg a sivatagot és kiszáradtam volna. Szavai segítenek egyedül észhez térni. – Persze, mert ilyen után annyira könnyű pihenni. – pufogtam, mint egy 5 éves, de végül én is ledőltem. S utáltam, hogy nem kockáztatott, hogy nem merte megtenni azt, ami netán megfordult a fejében.
Abban biztos vagyok, hogy háttal feküdtem neki, amikor lefeküdtem és az ágy másik végében, de hajnalban már sokkal közelebb ébredtem hozzá és a karjai között. Még igazán világos se volt, amikor ébredezni kezdtem. Kellett egy kis idő mire összeraktam, hogy mi is történt, majd amint tudatosult bennem, hogy összebújva fekszünk egy pillanatra még levegőt is elfelejtettem venni. Lassan lehámoztam magamról a kezét, majd kimásztam az ágyból. Miután a fürdőben rendbe szedtem magam, csináltam teát és a kanapén foglaltam helyet. Nem tudtam aludni, az elmémben újra és újra latin szavak visszhangoztak. Muszáj volt kerítenem papírt és tollat, vagy ceruzát. Az után meg csak írni kezdtem, mintha valaki diktálná. Nem ismertem mindet és nem is figyeltem mit vetek elsőre papírra, csak egyszerűen leírtam, mint akit éppen elkapott az ihlet, miközben Vincent esélyesen még mindig aludt. Igyekeztem nem túlzottan nagyzajt csapni.

It's so much easier to go than face all this pain here all alone.

-Mindenkinek vannak ellenségei. Ez szinte már természetes. Gondolom Jon elintézte, hogy ne találjanak meg ők se. Vagy még azelőtt elintézte, hogy ez az egész lavina elkezdődött volna.-vetem fel.-Lay, a válaszokat ő tudja és a szüleid. Mármint Thomas és  Lil.-helyesbítek, mielőtt kitörne egy nem várt világháború egy rosszul megfogalmazott mondat miatt. A múltjának ezen részéről semmit vagy legalábbis nagyon keveset tudtam.
Azzal, hogy önsajnálatba kezd, nem lépünk előre, így ezt próbálnám megakadályozni. A hangsúly a próbáláson van a lehetőségem, amit erre használok, elég hamar szertefoszlik.
-Nem próbálok, úgy is teszek. A te helyzeteben a rossz és a jó között elég nehéz lenne dönteni, pláne, ha nem is igazán tudod mit teszel és miért.-világítok rá arra az apró bökkenőre, hogy míg mást okok és okozatok sora kövezett út vezet, ő egy erdő közepén ácsorog és fogalma sincs merre van az előre. Azért a kettő között van némi különbség.-Azért a szekrényemben még akad felesleges. Majd Marta kicseréli, hacsak nincs kedved holnap takarítónőt játszani.-nézek a kissé hamvas ágyneműre. Marta sok mindent látott már, és nem az én lakásom volt az egyetlen, ahol megfordult hetente legalább egyszer. Házias nem éppen voltam, ezt már észrevehette.
Nem csak a saját megnyugtatására remélem, hogy tanult már valamit, vagy az emlékei közül van valami, amit elő tud halászni, hanem magam miatt is. A sokk vagy az adrenalin, de nem érzek különösebben semmit. Egy ideig. De ez a rövid idő általában mindenkit megérint első körben.
-Van jobb ötleted? Mert a kórházban nehezen hinnék el erről, hogy utánakaptam egy lábasnak.-nézek tenyeremre, az alvadt vérre és a húsra. Ránézésre sem olyan volt, mint bármelyik másik égési sérülés. Legalábbis amennyire meg tudtam ítélni.-Hidd el, ha azt tenném, amire vágyok, nem lenne megégetve az ágyneműm.-mormogom az orrom alatt. Nyilván érezhette, hogy nem áll szándékomban mindent megosztani vele. Az ő érdekében sem.
Tenyerébe veszi a kezem és végre azt a Lay-t látom, aki igazán volt. Az erejét használja, gyakorlottan, mintha ez teljesen és igazán zsigerből jönne, mint ami az igazság is volt. Nem érzem, ahogy eltűnik a seb, de elmosolyodva konstatálom sikerét.-Látod? Mondtam én, hogy ehhez nem kell a múltad.-siklik kezem hátára és jó látni, hogy képes ennyi is mosolyt varázsolni ajkaira. Valahogy szebben csillogtak a szemei, amikor boldog volt.
-Ha megígéred, hogy nem gyújtod fel a lakásom, maradok.-viccelem el a dolgot, noha tekintetem szemeiről ajkaira vándorol. Mennyire bonyolítanám meg a dolgokat? Valószínűleg nagyon. Pedig ahogy ujjaim között érzem puha, nedves fürtjeit, még a történtek ellenére is az az érzés kerülgetett, hogy jobb helyen nem lehetnék.-Hidd el, reggelre jobban leszel. Viszont most jobb, ha pihensz.-dőlök vissza az ágyra, nem foglalkozva a megégetett takaróval sem, elmosolyodva lehunyom szemem. Azt hiszem szüksége van mindkettőnknek a kis lépésekre.

It's so much easier to go than face all this pain here all alone.

- Lehet, de akadnak olyan hibák, amikből soha nem tanulunk, mert újra közel engedünk valakit, vagy újra megtanulunk szeretni. -  s egy pillanatra úgy éreztem, mintha túlzottan is megnyíltam volna, mintha csak a kezébe adtam volna részben az életemet ezzel a kijelentésemmel, de igazat szóltam. Hajdanán hibát követtem el azzal, hogy szerettem azt a családomat is, miattam halt meg az a fiú. Csak azért, mert nem akartam hagyni azt, hogy felhasználjon a családom egyik tagja, s ő pontosan tudta mivel lehet esélye megtörni. Ez az álom túlzottan sok mindenre rávilágított. Rá kellett ébrednem, hogy megpróbálhatok dacolni, de az igazság akkor is az, hogy Vincent fontos számomra és a tetteim mögött részben az is szerepet kapott, hogy féltem attól netán miattam fog baja esni.
- De tehettem volna, ha belemegyek abba, amit kért, akkor még most is élne. Lehet ő halott, de mi van akkor, ha a múltamban, amire nem emlékszem ellenségeket szereztem? Mi van akkor, ha újra olyannak próbálnak ártani, aki fontos számomra? – végére elfordítottam a pillantásomat. Nem akartam, hogy túlzottan könnyedén összerakja még inkább a puzzle darabkáit, hogy rá gondolok ezzel. Nem lenne szabad, de újra és újra képes olyan érzéseket ébreszteni bennem, mint senki más. S ott volt az is, hogy az elmúlt években mennyire elnyomtam azon érzéseket, amik miatt legszívesebben újra, meg újra megpróbáltam volna a közelébe jutni. Bármennyire is szánalmas volt, de kicsit őt kerestem minden partnerben…
- Ne próbálj meg úgy tenni, mintha semmi rosszat se tettem volna. – azzal a lendülettel megérintettem az egyik égésinyomot az ágyneműn. – Azt hiszem jövök egy újjal. – próbáltam megnyugodni, nem túlzottan aggódni a keze miatt, de sokáig nem lehetett nyugta, mert próbáltam nem csak szavakkal, de a nézésemmel is megpuhítani őt, hogy megmutassa. Nagyot nyeltem, amint megláttam és esélyesen nem túl biztató grimasz ült ki az arcomra, amit aztán a bűntudat váltott fel. – Még ezek után képes lennél rám bízni? – néztem rá meglepettem, miközben arcomba tapadt tincseimet kisöpörtem az arcomból. Nem tudom miként is magyarázná ki ezt a kórházban, meg annak nyoma is maradna. Muszáj lesz valamit kitalálnom. Gyerünk, emlékezz Lay! ostoroztam magam. – Az előbb még úgy tűnt bízol bennem, most meg máris lemondanál rólam? – húztam el a számat. – Valahogy megértem, biztosan nem egy instabil nőszemélyre vágytál, aki megégeti az ágyneműdet és téged is. – aprót sóhajtottam, majd lassan az egyik tenyeremet a keze alá csúsztattam, a másikat fölé tartottam, hogy utána alig hallhatóan latin szavakat motyogjak, mint aki nem bízik saját magában se. Nem is történt semmi se. Mély levegőt vettem, majd lassan kifújtam. Lehunytam a szemem és újra próbálkoztam, de még mindig nem volt valami magabiztos, de amikor negyedszerre futottam neki, akkor már sokkal magabiztosabb voltam, amit részben Vincentnek is köszönhettem és az is sokat számított, hogy a közelsége képes volt megnyugtatni, ezáltal sokkal jobban tudtam koncentrálni is. Szerencsére a varázslat is használt, a keze pontosan úgy nézett ki, mint amikor még lefekvéshez készültünk. Nyoma se volt égésnek, mire mosolyogva néztem rá, majd szinte a nyakába ugrottam örömömben. Nem gondoltam végig, hogy lehet nem túlzottan jó ötlet ennyire közel kerülni hozzá, de a pillanat túlzottan magával rántott és ennek volt köszönhető az is, hogy újabb puszit kapott. Na jó, az inkább annak szólt, hogy megmentett a rémálomból és még a saját testiépségét is képes volt kockáztatni. Hálás voltam neki, hogy nem hagyott „megfulladni”, míg a rémálom gyötört... - Köszönöm, hogy nem hagytál magamra és hittél bennem. - suttogtam a fülébe.

It's so much easier to go than face all this pain here all alone.

A felgyorsuló események között azt se fogtam fel, hogy mi a fenére ébredtem egyáltalán fel. A nyöszörgésre, a szagra vagy mindkettőre. Vagy a rossz megérzésemre... A megviselt szempár eleinte ködös volt, majd a felismerésnek hála kétségbeesetté változott. És kezdődhetett újra, mint amit a hídon átélt.  
Nem tolom el magamtól, inkább próbálom éreztetni vele, hogy ha valahol, a lakásom négy fala között mindent megteszek, hogy biztonságban tudja magát. Bár a múltjától, az emlékeitől én sem tudtam volna megvédeni. Muszáj volt látnia, ismernie azt, de azt hiszem, hogy a módszer, amihez tudatalattija folyamodott inkább volt egy övön aluli ütés, mint kedves késztetés. Reméltem, hogy ez nem az apja műve, persze nála sosem lehetett tudni. ép tenyerem hátára siklik, ahogy légzése és szívverése érezhetően lassul, távolabb tolom magamtól.
-Nem, valóban nem. De az emberek a hibáikból tanulnak.-próbálom megnyugtatni, mert az a gyanúm, hogy a saját erejétől és annak kontrollálhatatlan létezésétől épp úgy tartani kezd, mint az ismeretlen múltjától.
Bólintok, jelezve, értem a történetét, mégsem szólalok meg először.
-Lay, ez a múltad, nem a jelened. Bármi is történt akkor, nem fog megismétlődni. Ada halott. Gyanítom az a kisfiú is, akit láttál. Történt, ami történt. Nem tehettél mást.-amennyire ismertem a nagynénje történetét, abból már összeállt a fejemben egy kép. A Crane család érdekesen használta az erejét és nem túl okosan, szinte bárkin, bármikor átgázolva. Talán ez volt a legnagyobb baj. A sajátjaikat épp úgy próbára tették, mint azokat, akiknek közük lehetett hozzájuk.
-Nyugi, túl fogom élni Lay.-próbálom megóvni ezzel az egy kijelentéssel az önmarcangolástól. A siker elmarad, a kérlelő szempár szinte eléri, hogy elhiggyem, ettől nem lesz rosszabbul.
Összeszorítom állkapcsom, eszembe sem volt okolni olyasmiért, amiről igazából nem is tehetett. Végül magam sem tudom miért, engedek. A tenyerem szétnyitom, de a fájdalomtól, ahogy vörös húscafatként lóg az agyonégett bőröm tenyeremen, még csak meg se rezzenek.
-Jobb, ha nem nézegeted sokáig, inkább kitalálsz valamit vagy lesz egy köröm a balesetire.-mérem végig az eredményt. Tény, lehetne rosszabb is, de éppen jobb is. És sajnos nem vagyok olyan, mint a vámpírok vagy a farkasok, akik képesek a viszonylagos, gyors öngyógyításra. Én az emberi tempóra esküdtem... jelen helyzetben ennek éppen pont nem tudtam örülni.-Ne okold magad, inkább a tenyerem és az ágynemű, mint a ház. Tűzoltásra nem vagyok kiképezve. De elsősegélynyújtásban jó vagyok, ha úgy érzed az erőd kevés lenne ehhez.-kérem végül, hátha beválik, és hátha elhiszi, hogy tulajdonképpen kísérleti nyúl szerepében előszeretettel tetszelgek. Ami nem igaz, de mint az imént is láthatta, nem rántottam el a kezem, pedig megtehettem volna.

It's so much easier to go than face all this pain here all alone.

Nem értettem, hogy hol vagyok, csak azt éreztem, hogy az az esemény valamit a múltban nagyon megváltoztatott, s míg a legtöbb arcot nem tudtam kivenni jól, addig a nőét igen. Tudtam, hogy ismerem, a neve úgy kúszott elmémbe, mint a legalantosabb kígyó. Mérgező volt. Úgy féltem tőle, mint még soha életemben. Legalábbis eddig nem rémlett. A csontom törése is szinte eltörpült amellett, amit művelt. Fiatal volt, még élnie kellett volna. Meg kellett volna védenem, de ehelyett csak egy paraszt lett valakinek a sakkpartiján, hogy elérje a céljait. A tehetetlenség megbénított és úgy éreztem, ha továbbra is abban az emlékben rekedek, akkor meg fogok fulladni. Egyetlen hang volt az, ami képes volt átjutni azon a feketeködön, ami egyre inkább rám telepedett és nem eresztett, mintha csak újra szenvedésre akart volna ítélni az a nőszemély, de miért? Miért bántott a nagynéném? A felismerés pedig egyszerre volt hátborzongató, másrészt meg megnyugtató, hogy végre nem csak egy árny volt, vagy név az elmémben, hanem egy összefüggő emlékkép megannyi érzéssel meghintve. Csak ez pontosan olyan emlék volt, amit nem akartam újra élni, amit örökre inkább elfeledtem volna és féltem attól, hogy csak még rosszabb lehet, de szerencsére a hang sikerrel járt és sikerült kiszabadítania a csapdából, amibe keveredtem álmomban.
Nem tűnik fel, hogy milyen károkat okoztam az ágyneműben, de leginkább Vincentben. Csak menedéket keresek, olyan helyet, ahol nem érhet el a múltam, vagy annak szereplői. Ha ez az ára annak, hogy mindent ismerjek, akkor inkább nem akarok. Csak egyedül akarok maradni, mert féltem attól, ha ez az emlék ennyire kegyetlen volt, akkor vajon mi várhat még rám? Éreztem, hogy az csak valaminek a kezdete volt. Bújtam, mint egy kiscica. Nem érdekelt semmi se, csak érezni akartam Vincent illatát és elhinni azt, ha hangja képes volt visszacsalni a valóságba, akkor közelsége képes lehet távoltartani minden rosszat. Gyerekes. Megesik. Homlokomra hintett csókja egyszerre lep meg, de megmagyarázhatatlan békességet is magával hoz. Mintha csak szép lassan kezdene megnyugodni a légzésem is.
Hagyom, hogy távolabb toljon magától. Amikor a könnyeimet letörli, akkor a szememet is lehunyom és hagyom, hogy a gyengédsége röpke időre láthatatlan takaróként takarjon be. – Ebben te se lehetsz biztos. – szipogom, miközben a ruhámba, vagyis az övébe törlöm az arcomat. Mély levegőt veszek, lassan kifújom. Pontosan úgy, ahogyan tanítják, ha meg akarunk nyugodni. Nem hullhatok darabokra, nem lehetséges. Már így is minden romokban hevert, csak egy nyugodt estére vágytam, erre inkább pokolivá változott. Miután sikerült kicsit az önuralmamat visszanyerni újra Vincentre néztem és pár pillanatra elvesztem az engem fürkésző szempárban. – A nagynénémét és az öcsémet. Mármint nem az igazi öcsémet. Éltem már így családnál, mint most. Befogadtak és segítettek. Volt egy kisfiú ott… a nagynéném engem akart, az erőmet, de én dacoltam vele. Ezért csontomat törte, majd pedig megölte őt. Alig volt 10 éves, meg kellett volna mentenem, de semmit se tehettem. – s közben újra folyni kezdenek a könnyeim, ahogyan elmesélem, még ha nem is részletbe menőleg, hogy miként hallottam a vérnek a csepegését, miként nem fordíthattam el a fejemet, mert hiába próbáltam nem ment, mintha egy láthatatlan kéz fogságába esett volna az arcom. Sietve próbálom meg letörölni a könnyeimet. – Soha nem álmodtam még ilyet. A hídon láttam először azt hiszem emlékképeket, most meg ezt… Újra ott voltam, a részese voltam, mintha tényleg most törte volna el valaki a csontom… - hangom megremeg és a hideg is kiráz. Tiszta libabőrös leszek, de csöppet se jó értelemben. Sietve sütöm le a pillantásomat, amikor is meglátok egy-két fekete foltot, mintha valami megégette volna az ágyneműt. S már éppen megszólalnék, amikor a sérült keze is feltűnik. – Miattam? – kérdezem meg ijedtem, ahogyan a kezéért nyúlok. Lassan próbálom kibontani a kezét, mert látnom kell. Tudnom kell, hogy miért vérzik a keze. De ha miattam van, akkor talán jobb lenne, ha elmennék. Nem akarok kárt tenni benne. Benne a legkevésbé. – Szeretném megnézni, kérlek… - suttogom kérlelően, miközben újra őt fürkészem. Mintha a pillantásomba lenne írva, hogy tudnom kell. Tudnom kell, hogy mit tettem abban az öntudatlan állapotban.

It's so much easier to go than face all this pain here all alone.

Mintha menekült volna, úgy tűnt el a szobámban, de legalább mindkettőnknek volt némi ideje a saját magányában. Nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet volt tőlem, de végül mellé fekszem, nem a kanapé vagy a fotel nyugalmát választom. eleinte a plafont bámulva keresem az álmom, végül sikerrel járok. Valahogy mégsem úgy képzelem az éjszakám, ahogy végül is alakul. Kezdetben azt hiszem, hogy képzelődöm. Hogy békésen alszik, de hamar kiderül, hogy ettől az elképzeléstől messzebb nem is lehetnénk.
A kezdeti kótyagossá hamar eltűnik, ahogy Lay tenyerem szorongatva rángatózik, roham szerűen fennakadó, üres tekintettel valami olyan helyre sodródva, ahonnan nem tudom eldönteni, hogy okos dolog-e visszahozni vagy sem. Összeszorított fogakkal tűrök, az égő érzéssel nem foglalkozva. Rázkódik teste, vergődik, motyog valamit, de továbbra sem értem mit. Mintha a "Megöl, hogyha megtalál" részt értelmezni tudnám, de ötletem sincs, hogy ki lehet az a valaki. A percek óráknak tűnnek, mintha valami furcsa rohamot kapna. Ez a része valahogy kimaradt a tanmesének, ahol a másikra az emlékei úgy hatnak, mintha kínoznák őt.
-Gyerünk Lay!-kérem, mert a tenyerem bőre már szinte eltűnt, vérem ragacsos masszaként kenődik szét tenyereink között. Mintha az álomból hirtelen vissza tudna találni, kipattannak szemei. A mi a frász volt ez kérdést magamban kicsit másképp fogalmazom meg. Talán épp az, amitől valamennyire mindenki tarthatott? Még Jon is.
Mielőtt bármit mondhatnék, elengedi a tenyerem, az ágyon ücsörögve mellkasomba fúrja arcát, s rázkódva zokogni kezd. Azt hiszem valahol lemaradok az összezavarodottság és az értetlenség között, de érthetetlen módon, ép kezemmel átölelem és homlokára csókot nyomok. Ezzel magamat is meglepem. Mondhatnám, hogy pontosan tudom és értem, hogy mit érez, de ez közelről, s távolról sem volt ebben a formájában igaz.
Percekig zokog. én álomtól kómásan -Hééé, shh....-fognám két tenyerem közé arcát, majd égett tenyeremmel ezt mégsem kísérelem meg, így kicsit távolabb tolom magamtól és csak egyik kezem használom arra, hogy ujjaimmal letöröljem arcáról könnycseppjeit..-Nyugodj meg, bármit is láttál nem fog megismétlődni.-nézek szemébe.-Mond el, hogy mit láttál.-kértem. Hányszor volt rémálmom életemben? Nem sokszor. Akkor éreztem magam rosszabbul, amikor az estém görbén sikeredett és arra riadtam fel, hogy a húgom az ágyam mellett szónokol. Bizonyos helyzetekben betudtam ezt annak, ami kiütött. De nála azt hiszem ennél komolyabbról volt szó.-Mióta álmodsz róla?-rakom össze a képet, hisz mi más viselhette meg ennyire? A múltján kívül semmi nem volt, ami hatással lehetett rá. Tenyerem összezárom, mintha azzal csillapítanék a vérzésen. Segíteni akarok rajta, de fogalmam sincs mi lenne a jó módszer, így csak remélni tudom, hogy mielőbb megnyugszik és képes lesz megszólalni.

It's so much easier to go than face all this pain here all alone.

Tudom, hogy a legtöbben azon lennének, hogy mihamarabb vízszintbe kerüljenek ilyen állapotban, de nekem szükségem volt még valamire, ami képes volt a megszokott életemhez kötni. Ez pedig jelenleg a mosogatásban nyilvánult meg. Egyszerűen csak úgy akartam érezni, hogy még normális vagyok, hogy még vannak olyan dolgok az életemben, amik nem fordultak ellenem. Szánalmas, tudom, de aztán a lehető leggyorsabban tűntem el Vincent szeme előtt. Olyan volt, mint a nap számomra. Túlzottan is vonzott a közelsége, könnyedén megérinthettem volna, megpróbálhattam volna érezni azt, hogy milyen érzés lehet, ha az ajka érint, de pontosan mint mondtam olyan volt, mint a nap. Féltem, ha a túlzottan is közel kerülnék hozzá, akkor megégetne és örökre magamon viselném az égés nyomát. Már ha egyáltalán túlélném. Tudtam, hogy szánszándékkal nem ártana és a szüleimhez is a lehető legjobb szándékkal küldött, csak nem úgy sült el. Olykor véletlen okozunk olyan sebeket, amiket túlzottan későn veszünk már észre, de a másik fél meg már túlzottan régen szenved ahhoz, hogy bármi is helyrehozható legyen. Én pedig jelenleg nem akartam még inkább elveszíteni őt, mint amennyire jelenleg is elvesztettem már az évek alatt. Ő volt az egyetlen biztos személy a kifordult világomban, ő volt az egyetlen, aki legalább néhány információt csöpögtetett, míg senki más nem tette meg. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok között szenderülők álomba. S még az se tud igazán felébreszteni, hogy néz, vagy éppen mellettem mocorog. Érzem, de mintha túlzottan is messziről történnének ezek a dolgok, s inkább csak álmodnám, nem pedig a valóság lenne.
Félelem lassan kúszik végig a gerincem vonalán, majd szétárad az egész testemben. – Engedd el őt! – könyörgöm sírva, miközben szabadulnék, de tehetetlen vagyok. Hallom Ada szavait, de nem igazán fogom fel, hogy mit is mond. Csak a kezei között remegő kisgyereket figyelem. Tudom, hogy fontos számomra. Nem az enyém volt, de sokat vigyáztam rá, játszottam vele… az ereimben érzem, hogy szörnyűség készül és hiába próbálnám szabadjára engedni az erőmet, csak pislákol. A tűz alig lobban fel, miközben a láthatatlan béklyók között vergődöm. A fájdalom újra és újra átjár, miközben továbbra is küzdők az ellen, hogy megtegyen, amit tőlem kér az a nő, akire a családomként tekintettem egykoron. – Megöl, ha megtalál! – sziszegtem a fogaim között, ahogyan apámra gondoltam. Arra, aki a gondjaira bízott. Ő meg csak úgy visszavett és az aljas céljaira akarta az erőmet felhasználni. Sikítás szakad fel a torkomból, ahogyan a csontom törik. Földre rogyok, zihálok az álmomban. Menekülni akarok ebből a pokolból, de nem tudok. A külvilág teljesen megszűnt. A kisfiú suttog valamit, de mintha egy teljesen más hang társulna hozzá. Mit mond? Miért olyan ismerős a hang?? Valami nem stimmel. Valaki megérint, mintha fagyos kéz próbálná csillapítani a fájdalmat bennem, de még igazán sikerrel járhatna az illető látom miként hull a földre a fiúcska élettelen teste. Újra sikítok és zihálva riadok fel. Mellkasom hevesen emelkedik és hirtelen fel se fogom, hogy hol vagyok. – Megölte… megölte… - csak ennyit tudok motyogni, miközben könnyek áztatják az arcomat. S ahogyan szép lassan ráébredek, hogy ki fogja a kezemet szinte nem is gondolkodom, csak automatikusan próbálok hozzábújni, mintha menedéket keresnék. S fel se tűnt, hogy őt is megégettem, ahogyan próbált felébreszteni. Bújok, mint egy kisgyerek, aki menekül valami elől. Testem rázkódik és úgy érzem, mintha most is törött lenne minden csontom. A kisfiú arca újra feldereng, mielőtt még kihunyt belőle a fény. A testvérem volt, nem édestestvérem, még azelőtt, mielőtt Ada karmai közé kerültem… - Nem akarok visszamenni… nem akarok emlékezni… - motyogtam sírás közben, ahogyan Vincenthez bújtam, ha tudtam, akkor mondhatni az ölelésébe fúrtam magam. Fejemet mellkasához fúrtam és karommal úgy kapaszkodtam belé, mintha csak attól félnék, ha elengedem, akkor újra azon a helyen leszek.

It's so much easier to go than face all this pain here all alone.

A konyha viszonylag zárt tér volt a nappali egy részét leválasztva. A tér kicsinek tűnt, ha az ember feltétlenül távolságot akart tartani a másik, vele egy légtérben lévő emberhez képest.
-Valóban.-a jó tanácsom, hogy keresse fel a szüleit, mintha kicsit elhamarkodott lett volna tőlem. Egyszerűen nem tudtam miért, de azt hittem, reméltem, hogy ez lesz a jó irány. Persze kiderült, hogy nagyon nincs így épp ellenkezőleg. Nem tudom, hogy leugrott volna vagy sem. Hogy leugrottam-e volna vele. Valahol úgy voltam vele, ha ő nincs, igazából új célt az életemben nem biztos, hogy magamtól kerestem volna. Ami önmagában elég abszurd volt az elmúló évek fényében, amikor igyekeztem kerülni a társaságát is. Elég jó voltam benne. Utána pedig a sors tett róla, hogy ne kelljen többet ezen rágódnom.
A vállvonásból arra következtetek, hogy a témát lezártnak tekinti. Talán ez a legjobb mindkettőnknek. Falatozik, mosogat. Mérhetetlen makacs természete van, ezt már jól tudom. Valahogy mégsem számítottam arra, hogy még némi piával a szervezetében, képes meglepni. Szerettem volna a fejére olvasni, de erre sem az idő sem az alkalom nem volt megfelelő. Eljutottunk addig a pontig, hogy kettőnk közül én lettem a racionálisabb gondolkodású… ez már önmagában meglepő váltás volt.
A gyors fürdés nyomán némileg felébredek, fölé hajolva elgondolkodom, hogy mi a fene történt, hogy miért gondolta, hogy a híd közepén véget kell vetnie az életének. hogy én mit tettem volna a helyébe. Ebbe mondjuk kevésbé voltam biztos. Az tuti, hogy összeszedtem volna a cókmókom, kerestem volna valami boszorkányt, aki valami alku árán segít, aztán eltűntem volna, nem törődve az esetleges következményekkel. Ez is egy opció volt. Kevésbé drasztikus ugyan, de járható útnak tűnt.
Gyorsan elnyom az álom. Nem nevezném nyugodtnak az alvás élményét, mérhetetlen fura érzésem van, nyugtalanít valami, de nem értem, érzem, hogy pontosan mi. Ez az érzés magába kerített és egész éjjel kísértett. Egy pillanatig azt hiszem, hogy az égett ruha szagát beképzelem, hogy álmodok –amit nem szoktam-, de nem így van. Kezem mellett érzem a hozzá párosuló meleget is. A matrac ide-oda mozog, a nyöszörgés egyre erősebb, mint egy csapdába esett vad segélykiáltása. Kipattanó szemekkel kapom el tenyerét, az sem érdekel, ha ezzel engem is megsüt. Abban a pillanatban eszembe jutott egy könyv, amiben a nők pókháló szerű anyaggal vonódnak be és amikor felébreszted őket, az életedre akarnak törni. Remélem, hogy azért ennyire nem lesz vészes jelen esetben a helyzet.
-Héé Lay, ébredj fel!-rázom meg óvatosan vállát, egyik kezét szorongatva. Nem, valahogy nem arra számítottam, hogy a hajnal igen korai óráiban ilyen ébresztésben lesz részem. -Ébredj már fel! Gyerünk!-emelem meg hangom erőteljesen, mivel tekintete üresen mered a semmibe és úgy várom a pillanatot, hogy visszatérjen a jelenbe, mint mások a messiást. Fogalmam sincs, hogy merre jár. Értelmetlen, összefüggéstelen mormogása és nyöszörgése mégis biztosít róla, hogy azt a helyet nem is akarom megismerni. A tenyerem ég, én mégsem foglalkozom vele, mintha így vissza tudnám rántani a földre és a jelenbe.

It's so much easier to go than face all this pain here all alone.

- Ha így van, akkor lehet vissza se adom. – úgy ugrattam őt, mintha ez lenne a megszokott közöttünk, pedig minden volt ez, csak megszokott nem.  Most viszont még ez is jobbnak tűnt, mint esetleg visszatérni a korábbi témákhoz, túlzottan komolyra venni a dolgokat, vagy csak hagyni azt, hogy amikor közelebb kerülünk egymáshoz, akkor az érzések megfagyasszák a levegőt. Nem akartam arra gondolni, hogy mennyire megzavar a közelsége, mennyire nem tudom hirtelen miként is kellene viselkednem. Mintha csak visszarepültem volna az időben és újra 16 éves lennék.
- Tudom, de sok mindent mondtál már, ami végül nem úgy lett. – nem fair dolog ezt mondanom, de nem tudom fékezni a nyelvemet. Hallgattam rá, felkerestem a szüleimet és mi lett a vége? Semmi jó. Ők nem mondtak semmit se, én meg egyre inkább kiakadtam és majdnem olyan ostobaságot csináltam, amit soha nem lehetett volna már megváltoztatni. Leginkább az zavart, hogy magam sem tudtam tényleg megtettem volna-e, ha nem jelenik meg, vagy csak egyszerűen érezni akartam a testvérének a közelségét és veszélyt, de amúgy soha nem tettem volna meg…
Vállaimat megrántom és ennyiben hagyom a dolgot. Ha nem akar róla beszélni, akkor ne beszéljen. Egyébként se hiszem, hogy tartozna bármilyen magyarázattal nekem. Nem volt sok közünk egymáshoz az elmúlt évek alatt, így miért is kéne beszámolnia? Semmiért. Én meg nem vagyok annyira hülye, hogy önmagamat akarjam még inkább kínozni az információkkal.
A mosogatás remek elterelésnek tűnik és egyébként is volt egy ilyen hibám, hogy jobb szerettem inkább egyből elmosni a dolgokat és rendben tudni a házat, mintsem hagyni, hogy gyűljön a mosatlan és társai. Rend a lelke mindennek. S ha már az életem eléggé rendetlen volt, káoszos, akkor legalább ez maradjon meg a réginek. – Szeretem, ha rend van és tisztaság. S a jelenlegi helyzetben legalább ennyit megtehetek. – hogy ne csússzon ki teljesen a lábam alól a talaj. Meg ha már én vagyok a hívatlan vendég, akkor ne neki kelljen már még el is takarítania utánam. Azt a tényt pedig, hogy mennyire is közel áll hozzám próbálom kizárni és inkább a vízcsobogására koncentrálni, a poharára, amit éppen mosok. Mintha csak a víz képes lenne lecsillapítani a bennem éledező tűzet, amit Vincent a közelségével vált ki. Inkább miután végeztem mindennel sietve nyomok egy puszit az arcára, hogy utána eltűnjek a szobája irányába. Nem akarom, hogy még inkább összezavarjon és végül netán végre oly sok idő után megpróbáljam megcsókolni őt. Szavaira már nem reagálok, inkább csak becsukom magam mögött az ajtót és próbálom zakatoló szívemet megnyugtatni. Lassan kifújom a levegőt, majd elhelyezkedem az ágyban. Az álom meglepően egészen hamar hatalmába kerít. Hallom még a motoszkálását, érezem, ahogyan a matrac lejjebb süllyed, de igazán a tudatomig már nem jut el, mert már az álmok mezején jártam már.
S míg reméltem egy békés álomban, hogy ott legalább nyugtom lehet, ha már az életemben minden annyira zűrzavaros annyira változott idővel ijesztővé. Hideg és nedves helyen voltam. Hallottam a latin szavakat elmosódva, de igazán nem értettem mit mondanak. Csak féltem, rettegtem, míg a fájdalom elviselhetetlenné vált, ami testemet uralta. Szerettem volna szabadulni, de képtelen voltam rá, mintha csak ki lettem volna láncolva. A félelem egyre erősebben kerített hatalmába, ami esélyesen forgolódásként és nyöszörgésként nyilvánult meg mások számára. Izzadság cseppek egyre inkább átjártak, s ha teljesen a tűz nem is kelt életre a félelmemben, illetve a fájdalomnak köszönhetően, ami egyre inkább szétszakított, attól még ahol a kezemmel az ágyneműbe markoltam égési nyomott hagytam. Mintha csak hirtelen már megvédeni se tudnám magam elől az ellen, aki éppen kínzómmá vált azon a sötét helyen.


 

It's so much easier to go than face all this pain here all alone.

Egyik szemöldököm jelentőségteljesen felvonom. Azért ezzel a kijelentésével vitatkoznék. A legtöbb fiatal kiscsaj akkor is így rohangál az utcákon, ha nem másnapos csak szimplán követni akarja a divatot. Mondjuk tény, hogy ennek is megvolt a maga bája.
-Pedig jobban áll rajtad, mint rajtam.-ugratom. De tényleg csak ugrattam? Igazából bármelyik férfi izgatónak találhatta, ha van egy csaj, aki a saját fehér pólójába vagy ingébe burkolva ébreszti reggel úgy, hogy mindenhol sokat sejtető takarás van csak. A melegítőben elveszett, de még így is jól látható volt, hogy nem sok szégyellni valója van amúgy.
A konyha nyugalmát élvezhette, a vacsorája viszonylag gyorsan elkészült, bár a pirítós és a tea nem egy atomfizikai feladat volt, amit nem tudtam volna bármikor összedobni.
-Ezzel nem tudok vitatkozni.-értek vele egyet. Bár nyilván nem érezhettem át, de megértettem. Lényegében nulláról indított, már ami az életét érintette, de kétlem, hogy ez örömmel töltötte le vagy töltött volna el bárkit.
-Mondtam, hogy az alvás a legjobb.-értek egyet vele, bár a húgommal hajmeresztő bulikat képesek voltak nap-nap után végigbulizni, a távozásuk után a megfigyelés helyett más elfoglaltságot kerestem. Kivétel, mikor én voltam a sofőr és a hátsó ülésen vihogó kislányok látszatát keltették ketten, akik az éppen aktuális randipartnereikről csevegtek.
-Lay, nem hiszem, hogy ez a legalkalmasabb pillanat, hogy a szakértelmem miértjét megbeszéljük.-összeszorítom az állkapcsom és próbálok úgy tenni, mintha a témát csak nem akarnám kivesézni, de önmagában nem lenne vele problémám. A szórakozás egy dolog volt, része az egy éjszakás kalandokkal, de fordítva valamiért jobban zavart ez a gondolat. Pláne, ha beismerném még magamnak is, hogy lényegében többször kerestem belőle valamit a többiben, aztán mégis a külsőségek nyertek. Talán túl sokszor is megesett a filmszakadás…
-Igen, elég nagyok.-értek vele egyet, a problémám nem is ezzel volt. Inkább a ténnyel, hogy közelségét egyre nehezebben viselem el úgy, hogy megálljt parancsoljak magamnak. Hogy ne érintem és ne akarjam birtokolni. Kimondani, hogy igazából sosem volt közömbös számomra, még akkor sem, mikor a kötelék puszta létezéséről sem tudtam semmit. Figyelem, ahogy elmosogat, de eszem ágában sincs rászólni, inkább alá adom a lovat és saját poharam is beleteszem a mosogatóba, egyik oldalán megtámaszkodva.
-Nem gondoltam, hogy aznaposan ilyen házias kisasszony vagy. Szólhattál volna előbb is.-bár a köztünk lévő távolság igen kicsire redukálódik, s érzem az alkohol mámoros illatát keveredni samponjával, megállom, hogy ajkaira sikló tekintetem cselekvésre ne ösztönözzön, inkább visszaarcot fújok, felkapva egy törölgetőrongyot és az edényeket fényesre sikálom. Mellém lép, gyors puszit nyom arcomra. Érthetetlen érzelmi hullámvasút utasa, aminek újabb és újabb jelét adja.
-Nem vagyok az a tervezős típus.-vallom be elmosolyodva, de ezt már inkább csak a hátának, mivel olyan hévvel indul el a szoba felé, mint akit megcsípett egy bolha. Ha egyszer megérteném a női logikát… Tervezni biztos nem terveztem, hogy egy hídról kell leimátkoznom, azt valahogy nem is vártam, hogy ma éjszaka az ágyamban fog aludni, mégis így alakult. Azt hiszem ismét igaz, hogy nem igazán vagyok tervező típus, inkább olyan, aki sodródik az árral.
A fürdőszobába sétálok, egy gyors fürdés, aztán megállok a szoba ajtajában. Szétterül haja a párnán, a takaró össze-vissza csavarodik rajta. Az ágy mellé sétálok, megigazítom a takarót és arcába hulló világosbarna tincsét füle mögé tűröm.
-Van egy olyan furcsa érzésem, hogy ez nem lesz jó ötlet…-mormogom magamnak, végül mégis inkább az ágy másik felére fekszem, mint a kényelmetlen fotelra vagy a nappaliban lévő kanapéra. A takarót meghagyom neki, a melegítő megteszi éjszakára is. Fejem alá gyűröm egyik kezem a párnával egyetemben és a plafont kezdem el bámulni. Azon kapom magam, hogy egyenletes szuszogásának hála én is elálmosodom, mintha az valami nyugtató vagy relaxáló dolog lenne számomra.

It's so much easier to go than face all this pain here all alone.

Fura érzés volt másnak a ruháit viselni, de talán leginkább az volt a fura, hogy pont az övét kell. Még éreztem az öblítő illatát is, mint a frissen esett eső illata az erdőben. Kellemes volt és megnyugtató, de ennek ellenére is idegességjárt át, ha arra gondoltam, hogy csak kettesben vagyunk itthon. Nem tudtam jelenleg megfejteni és nem amiatt, mert ittam és nem voltam teljesen józan. Szerencsére annyira még sikerült józannak maradnom, hogy ne tegyek ostobaságot, amikor annyira közelállt hozzám, miután kiléptem a fürdőből. Örökké se maradhatok viszont a szobájában, így minden bátorságomat össze kell szednem, hogy a konyhába sétáljak.
- Kellett egy kis idő, míg sikerült kicsit magamra igazítanom a ruháidat. – rántom meg a vállaimat, mert az igazat se vallanám be. – De legalább azt hiszem nem kell attól tartanom, hogy bárki is le akarná tépni a ruháimat. – pillantok magamon végig, hiszen mindenhol lóg rajtam és esélyesen az se javít az összképen, hogy itt-ott kicsit fel is van hajtva, hogy legalább valamennyire jó legyen. Viszont legalább meleg és kényelmes, így nem eszemben sincs panaszkodni miatta.
- A tiéd és azt csinálhatsz, amit akarsz. – feleltem könnyedén, ahogyan eszembe jutott, hogy pár éve miként próbáltam elköltözni, de egyszerűen soha nem jött össze. A szüleim mindig találtak valami kifogást, meg jött az, hogy az orvosi teljesen kimerít és így mindenkinek könnyebb. S legalább nem kell amiatt aggódniuk, hogy nem-e próbál meg valami örült megtámadni a lakásomban. A jelenlegi állás szerint úgy érzem Jonathanra gondoltak, nem pedig valami erőszaktevőre, vagy betörőre.
- Igen, azt hiszem jót tett az útszéli incidens, ami meg a többit illeti. Magam sem tudom, azt hiszem még időre van szükségem. – egyre halkabban beszélek. Magam sem tudom, hogy mit kéne gondolnom, vagy éreznem pontosan. Inkább sietve török le egy kisebb darabot a pirítósból és kapom be, hogy ne kelljen beszélnem. Nagyon nem állok még készen, meg ő is kifejtette azt, hogy nem nagy lelkizős, így kínozni se akarom őt.
- Még szerencse, hogy nem te vagy másnapos és nem kötelező tejet inni. Bár az igazat bevallva inkább aznapos vagyok. Általában csak hazamentem, aztán ledőltem a saját ágyamba és aludtam tovább, ha túlzottan húzósra sikeredett az este. – avatom be két falat között. Voltak eléggé érdekes estéim, de azt elég hamar megtanultam, hogy soha ne vigyek haza senkit se. Így inkább hamarabb kötöttem ki én mások házában, szobájában, ha olyan állapotban voltam, hogy jobb volt, ha nem megyek úgy haza. S minél kevesebbet tartózkodom olyan helyen, ahol netán lencsevégre kaphatnak, aminek apám látná a kárát. – Tényleg szakértő lehetsz. Ennyire sokszor esett meg veled? – néztem rá kérdőn, de nem voltam biztos abban, hogy tudni akarom, hogy netán mennyiszer esett ilyen esetben haza valami nővel. Nem is értem, hogy ez miért zavar annyira. A teát is megköszöntem, majd inkább tovább majszolgattam a pirítóst, mint valami kisgyerek.
Nem csak a hangja lepett meg, hanem az, hogy már van újabb terve, hogy ki mit is fog csinálni vagy éppen hol fog aludni. Ennyi ideig tuti nem lehettem távol, de már éppen szóra nyitnám a számat, hogy azért valamennyire megpróbáljak tiltakozni, amikor ismét megszólal. Sietve csukom be a számat,  majd lemondóan sóhajtottam. – Nem akartam tiltakozni, csak annyit akartam mondani, hogy elég nagyok vagyunk ahhoz, hogy az ágy két ellentétes oldalán is elférjünk. Még se túrhatlak ki az ágyadból. Meg én kisebb vagyok, akkor már jobban elférek ott. Ez a te otthonod. – s igen, emiatt az ő szabályai érvényesek, de ezt inkább megtartottam magamnak. Egy próbát megért, ha nem, akkor nem. Marad az ő terve, én pedig csendesen fejeztem be a vacsorámat, miközben kortyolgattam a teámat is. Csak mértékkel próbáltam mind a kettőből bevinni és most a lassúság se érdekelt, mert nem akartam újra rosszul lenni. Amint végeztem a mosogatóba raktam a mosatlant, majd neki álltam elmosni. Legalább azzal is telt az idő. Közben pedig csináltam még egy teát. Jó lesz estére, ha netalán megszomjaznék. – Köszönök mindent és sajnálom, hogy keresztbe húztam újra a terveidet. – fogalmam sincs, hogy milyen terve is volt estére, majd ha hagyta, akkor nyomtam egy puszit az arcára, hogy utána eltűnjek a szobájában. S azt hittem az este már nem lehet rosszabb, csak arra nem számítottam, hogy az igazság netán újabb emlékeket idézhet elő akár még álmomban is, ami inkább volt mondható rémálomnak, mintsem olyannak, amiből az ember legszívesebben soha nem ébredne fel.

 

It's so much easier to go than face all this pain here all alone.

Magam sem igazán tudtam eldönteni, mit is akartam. Közel vagy távol tartani magamtól. Birtokolni, mert szükségem volt rá vagy inkább olyanok közé ereszteni, akik nem tudják értékelni azt a lányt, aki valójában volt. Akik hazugságok között nevelték szemrebbenés nélkül, bábokat felsorakoztatva a partvonalon, őrszemnek és gardedámnak egyszerre.
-Nem, nem hiszem, hogy az lennék.-rázom meg fejem lemondóan, noha különösebben nem foglalkoztat ez a szerepkör, lényegében régen konkrétan ezt a feladatot osztották rám. Egy ideig jó voltam benne, aztán elmúlt a varázsa. Azt csodálom, hogy a szavak ereje ennyit ér nála és viszonylag rövid úton meg tudom győzni arról, hogy a hídról leugrás nem a legjobb ötlet, hát még a hazatámolygás. Akkor már inkább a motorom hátsó ülése. Kicsit zavaros volt a helyzet és ahogy a melegítőmben visszasétálok a fürdőszoba ajtaja elé, azon morfondírozok vajon ez a jó út-e vagy sem. Az ajtó kitárul, ő kilép rajta. Csapzott külseje minimálisan normalizálódott, szemei már kevésbé fényesen csillognak az alkoholmámortól, és mintha a lábain is biztosabban állna.
A testbeszéd. Sokat elmondhat emberekről, ha közösségben keresztbe fonják maguk előtt a kezüket. Legtöbbször a biztonságukat így kaparinthatják meg, jelentheti azt, hogy tartózkodik az illető valamitől, valami feszélyezi. Nem voltam benne egészen biztos, hogy nála melyik opció játszott jelenleg, de kellő távolságot akartam magunk közé ékelni. Jobb és könnyebb volt így mindkettőnknek. Pláne most, hogy a fehér törölköző alig takar valamit a combjából. Megköszörülöm a torkom és próbálok a helyzet magaslatára kerülni, irányítani és nem elveszteni a kontrollt. Más esetben nem gondolkodnék a következő lépésen. Már rég a szobámba cipeltem volna az édes terhet.
Kiadom a következő napirendi pontot és ezzel a kellemesen kellemetlen helyzetből mindkettőnket ki is rántom.
-A nappali túloldalán.-mutatok a szobám felé, a fürdőszobába lépve magára hagyom, hogy aztán nekiálljak a vacsora gyártásának, ami nevetségesen egyszerű volt, de a szervezetében lévő alkohol mennyiségét jó volt, ha valami fel is szívja, már, ami még benne maradhatott. Fogalmam sincs mit tesz-vesz a szobámban, de nem zavarom. A pultra pakolom a kenyeret, felrakom forrni a vizet, egy-két dolgot felírok a listámra. Alighanem azt hitte, hogy rendelem a kajám, kosz van és mocsok. Bár tény, a házimunkát nem én végeztem el, minimális igényem azért volt, a főzés művészetét mondjuk nem gyakoroltam sűrűn, mivel nem volt kinek. A társasági életem viszonylag kicsi volt és nem feltétlenül a legjobb receptek megvitatásáról szóltak.
-Kezdtem azt hinni, hogy eltévedtél.-szólalok meg, mikor meghallom a lassú léptek zaját és vállam felett hátra pillantok. Igen, valahogy így képzeltem el rajta a melegítőm. Lógva minden irányból.
-Nem nevezném azért birodalomnak.-nézek végig az egyszerűen berendezett lakáson. Semmi családi fotó, apró mütyörök… nem éreztem szükségét, hogy tárgyakhoz és fakuló lapokhoz kössem a múltam vagy az emlékeim. Kikerülöm, talán nagyobb ívben is, mint kellene és a pirítóból a tányérjára rakom a két, aranybarnára sült kenyeret. Apró lépés a gyomrának ma estére elég lesz.
-Jobban érzed magad?-próbálok terelni, miközben a vízforralót is lekapcsolom és egy zöld tea filtert dobok a pohárba, majd nyakon öntöm azt a lobogó forró vízzel és mellé tolom a pulton. A pirítót kikapcsolom, a tányért is leteszem mellé a pultra. Ha már a szék derogált…
-A húgom a kakaóra esküdött. Ha nekem másnaposan azt kellene innom, azt hiszem a fürdőszoba lenne egy napig az új otthonom.-nekem a puszta gondolattól is felfordult a gyomrom. -Ha kialszod, az jó. Ha éhesen fekszel le, nem feltétlenül leszel jól reggel. De a pohárt víz kezdetnek jó.-állok meg vele szemben, mellkasom előtt összefont kezekkel.
-Gondolom pihenni is szeretnél, úgyhogy miután ezt a mennyei vacsorát belapátoltad, azt hiszem a következő napirendi pontom az lesz, hogy megágyazok a fotelemben magamnak, te pedig nyugodtan átalszod az éjszakát az ágy kényelmébe. Majd reggel beszélünk a többiről.-igazából a hangom most épp olyan, amilyennek talán még soha nem hallotta. Nincs kedvem vitatkozni vele, pláne nem ilyesmin és nem most, pláne nem a mennyei vacsorája mellett, aminek okáról ő tehet. -Meg se próbálj vitatkozni Lay. Rendben? Most az egyszer ne. Ezzel baromi nagy kockázatot vállaltam most.-kortyolok bele a nemrég magamnak is kitöltött pohár vízbe, ami helyett most szívesebben ittam volna valami erősebbet. Leugrottam volna vele? Franc se tudja. A meredek dolgok nem álltak messze tőlem, de túsztárgyalónak vagy pszichológusnak továbbra sem mennék el.

It's so much easier to go than face all this pain here all alone.

Grimasz szökik az arcomra, ami lehet kicsit úgy festett, mint aki lehet mindjárt hányni is fog. Összezavart azzal, amit mond. Néha olyan, mintha nem csak egy feladat lennék, aztán jön ezzel, hogy nem akart egyedül lenni. Ez aztán romantikus, mintha nuku érzés lappangott volna mögötte. Magam sem tudom, hogy miért zavar netán az az érzés, hogy lehet ő soha nem érzett úgy irántam, mint én iránta.
- Ne kötekedj, most ne! – öltöttem rá úgy nyelvet, mintha újra 16 éves lennék. Ott lennék a családja kertjében és minden rendben lenne. Pedig semmi se volt rendben. Túl sok titok vett körül, túl sok tragédia és annál kevesebb válasz. Úgy éreztem magam, mint Dorothy, csak neki legalább voltak segítői és ott volt a sárgaköves út is. Nekem meg? Nos fogalmam sincs, hogy ezen az ismeretlen vizeken akad-e bármelyik is. – Sajnálom, hogy senki se mentette meg. – őszintén csendül a hangom. Olvastam olyanokról, akik halottakat is visszahoztak, de az árakról amiket értük fizettek nem szólt egyetlen feljegyzés se. Csak arról, hogy akadtak olyanok, akik belehaltak a dologba, mert annyira felemésztette a varázslat az erejüket. – Köszönöm, de nem akarlak nagyobb bajba keverni, mint amiben netán vagy. – kicsit talán aggódóan csendül a hangom. Fogalmam sincs, hogy mi is a helyzet vele, a családjával, vagy milyen a viszonya a történtek fényében a családommal. Csak azt tudom, hogy nem akarok még több problémát okozni, mint amennyit már most is okoztam. – És ezek szerint te lennél a biztonságot jelentő mentsvár? – újra haloványan elmosolyodtam. Nem értettem, hogy akarhat valaki ennyire védelmezni, de legfőképpen azt nem értettem, hogy miként volt képes ennyire jól bekúszni a bőröm alá, hogy a közelébe akarjak lenni és ne pedig elfutni akarjak, mint eddig.
Más esetben biztosan kíváncsian fürkészném az otthonát, a tárgyakat és mindent, ami picit elárulhat arról, hogy milyenné is lett az évek alatt, de túlzottan is eláztunk ahhoz, hogy most bármi ilyen leköthessen. Sietve menekültem a fürdőbe, nem csak amiatt, hogy mihamarabb megszabadulhassak a ruháimtól, hanem amiatt is, hogy valamennyire emberi kinézetet kölcsönözzek magamnak. De még utána is kicsit ott maradtam, mintha csak fel kellene készülnöm arra, hogy újra szemben álljak vele. Mintha nem is az lenne a legnagyobb probléma, hogy egy lenge törölközőben állok, hanem sokkal inkább az, hogy a közelében kell lennem. Mintha a belőle áradó tűzhöz képest az általam életre keltett tűz is szinte semmi lenne. Mély levegőt vettem és végül visszamentem, mert örökre se maradhatok itt.
Közelsége olyan, mint a legfinomabb bor, ami képes magához édesgetni a kóstolóját, hogy még többet akarjon inni belőle, miközben kicsit elveszi az eszét, megrészegíti. Csak ki kellett volna nyújtanom a karomat, hogy megérintsem őt, hogy közelebb vonjam, de ehelyett inkább csak összefontam magam előtt. Mintha így akarnám távol tartani magamat attól, hogy bármi ostobaságot csináljak. S amennyire nem tűnt bonyolultnak pár pillanatig az életünk, pontosan annyira volt az, mert a felszín alatt harcot vívtam magammal. S megkérdőjeleztem azt is, hogy vajon jól döntöttem-e, amikor idejöttem.
Válaszokat követően kérdőn néztem rá, hiszen fogalmam sem volt, hogy merre kéne elindulnom. Soha nem jártam még erre. – Ami pontosan merre is van? – szólaltam meg végül, hiszen tényleg gőzöm se volt, hogy merre keressem a szobáját. Bólintottam arra, amikor úgy döntött máris elkezdi az „ápolásomat”. – Gondolom, nagyobb tapasztalatod van rá, hogy mi jó és mi nem ilyenkor. – s azzal a lendülettel magára is hagytam. Esélyesen kicsit tovább tartózkodtam a szobájában, mint illene, de nem tehettem róla. Kíváncsi voltam arra, hogy milyen is, másrészt meg miután felöltöztem rövid időre még el is dőltem az ágyon. Az ágynemű az ő illatát árasztotta, körbeölelt és megnyugtatott. S majdnem el is aludtam, mire sietve ültem fel. Nem lesz semmi gond. Próbáltam meggyőzni magam erről, mielőtt elindultam volna a konyha felé.
- Szóval ez lenne a birodalmat, amit féltve őriztél előlem? – kisebb játékosság volt a hangomban, de úgy éreztem muszáj oldanom valamivel a feszültséget, ami szép lassan egyre inkább szétfeszített. Ha volt pult, akkor felültem rá, hiába gyerekként mindig azt mondták nem szabad. A melegítőnadrágot kicsit feljebb hajtottam magamon, ahogyan a pulcsija ujját is. Minden lógott rajtam, de most átmenetileg jó lesz.  Törölközőt még előtte a fürdőbe természetesen visszavittem és a koszos ruhákra ejtettem. – S mi a következő napirendi pont? Megmentettél, akkor most majd értelmet próbálsz belém verni? Vagy mindjárt megeszel, hogy milyen felelőtlen vagyok? – egyiket se gondoltam komolyan, de még a beszéd is jobbnak tűnt, mintha csendben kéne várakozni. Főleg, hogy a közelsége még mindig túlzottan vonzott. Ahogyan a konyhában mozgott… nos, tagadhatatlanul vonzóbbá tette… Amikor pedig nem beszéltem, akkor az ajkamat harapdáltam, ami tagadhatatlanul is elárulta, hogy kicsit zavarban vagyok.


 

It's so much easier to go than face all this pain here all alone.

Nem tudom a választ kérdésére ezért csak vállat vonok. Na nem, mintha ezzel el is lenne intézve. De jelenleg tényleg fogalmam sem volt, hogy abban a pillanatban mit is gondoltam a kapcsolatunkról, róla vagy magamról.
-Azért kértem meg a kezed, mert nem akartam egyedül lenni.-azt hiszem ezt a kérdést már tisztáztuk, de ennek ellenére újra kifejtettem egy mondattal az indokot az értelmetlen indok mellé, amiben mindezt a szülei akarták.
A hídon ácsorogva csak a hangjában hallható él jelzi azt, hogy a kelleténél többet ivott. Talán ezzel nem is lenne baj. Addig a pontig, míg fel nem akart mászni a hídra. Onnantól az önmagára veszélyes csoportba tökéletesen bekerült.
-De hisz te magad mondtad, nem ismersz.-legalább mosolygott, még ha csak halványan is, így megengedtem magamnak, hogy kicsit tovább cukkoljam a kérdést illetően. Végül is, burkoltan annak is nevezhette volna. Legalábbis tőlem.
-Erre szerintem magadtól is tudod a választ. Nem kell kedvelni mindenkit. Elég, ha elviseled a másikat.-jelenleg mondjuk ez a veszély sem állt fent, mikor kifejezetten ellenszenves volt számomra. Kérdése így választ kap, de nem mondom, hogy a kölcsönös elviseléssel nem lennék kibékülve. -Néha azt kívánom, bárcsak ne emlékeznék az arcára.-talán eddig a húgommal kapcsolatban ez volt eddig a legőszintébb mondatom. Őszintén szólva megértem az érveit. -Addig maradsz, amíg szeretnél.-ha ilyen egyszerű lenne… Talán nem mi lennénk, ha ez ilyen egyszerű lenne. Sok mindentől függ mit hoz a jövő és én vagyok a legjelentéktelenebb láncszem ebben a történetben, ezt be kell látnom.  Viszont kérdésére őszintén fogalmam sincs mi lenne a legjobb válasz. Azt se tudtam most mit akarok csinálni inkább… Beolvasni az apjának vagy a pótapa fejére olvasni az elhamarkodott döntései miatt és a válaszok elhallgatásáért.
-Fogalmam sincs jelenleg mit akarok. Leginkább biztonságban tudni téged.-kerülöm meg a kérdést, de jó indokot adva. Legalábbis szerintem egész jó indokot adtam. Mintha a mondat kimondásának pillanatában ő is elgondolkodott volna annak helyességén vagy helytállóságán.
Miután könnyített a zavargó gyomrán, szánalmasan fest, de ezt ő is tudja. Valahol megmosolyogtat. Aki nem bírja a piát, mondanám, de jobbnak látom lenyelni a mondatot. Visszasegítem mögém, nekem dől és percekkel később már a lakásom előszobájában ácsorgunk csurom vizesen. Azon gondolkodom mi lenne a legjobb lépés, hát a fürdőszobát ajánlom fel neki először.
A nadrágomból kibújok, felkapok egy tiszta alsónadrágot és melegítőt, majd a melegítőfelsőt is magamra erőltetem. A törölközővel megtörlöm nedves hajam is és egy kupacba gyűjtöm levetett ruháimmal. A fürdőszoba ajtaját bámulom pár percig, mintha arra várnék, hogy be kell törnöm, mert elvágódik. Elkapom a tekintetem, mikor meghallom lépteit és a telefonom kiszárításával foglalatoskodom, mikor végül ki is lép az ajtón. Elengedek egy félmosolyt felé. Smink nélkül, vöröslő szemekkel, de a ziláltságtól függetlenül, valamivel nyugodtabb arcvonásokkal, egy szál törölközőben ácsorog előttem. Mondanám, hogy hidegen hagyott a látvány, de nem így volt. Tekintetem mégis megállapodik szeménél. Koncentrálj! Parancsolok úgy magamra, mintha nem lenne egyértelmű, hogy a köztünk lévő alig fél lépésnyi távolságot képes lennék gondolkodás nélkül átlépni.
-Rendben.-köszörülöm meg a torkom, a kabátom elveszem és a fürdőszoba felé lépek. A fürdőszobában a koszos farmerommal egyetemben, ledobom őket a szennyestartó tetején lévő lavórba. Majd kimosatom, ha eljutok odáig.
-Az ágyon vannak, valószínűleg kicsit nagyok lesznek, de reggelig megteszik.-szólok ki a fürdőszobából és végül visszalépek elé, jóval nagyobb távolságot hagyva ezúttal kettőnk között. - Készítek valami vacsorát, mondjuk egy pirítóst és forró teát. Az majd jót tesz.-indulok ki a húgomból, bár ő a tea helyett érthetetlen módon a kakaót preferálta. Na, azt az én gyomrom tuti nem tartotta volna magában. Igyekszem nem végig mérni, ahogy a parányi törölköző elég rövidke ruhaként köré van csavarva. Megköszörülve torkom, kifordulok a szobából és a konyha felé indulok.