It's so much easier to go than face all this pain here all alone.

- Sajnálom, de még is hogyan hihettem volna el azt, hogy tényleg el akarsz venni, ha az elmúlt években szinte mindent elkövettél, hogy távol tarts magadtól? – néztem rá kérdőn, mert tényleg érdekelt volna, hogy szerinte még is mit kellett volna lépnem abban a helyzetben? Igent mondani, a karjaiba omlani és becsukni a fülemet, vakká válni, hogy valami nagyon nincs rendben? Még akkor is, ha egy részem abban a pillanatban boldogan mondott volna igent neki, de nem tettem és azóta se hoztam fel inkább. Majd talán egyszer képes leszek rá, most túlzottan is úgy érzem, hogy megnyílt alattam a föld és csak neki köszönhetően nem nyelt még el teljesen a mélység.
- A mágia sokakat megrészegített a történelem során, így ki tudja… - rántom meg a vállaimat, mert lehet az emlékeim nélkül újnak tűnt ez a világ, de erről elég sokat olvastam. Ahogyan arról is, hogy a mágiának mindig is ára volt. Némelyikért nagyobb árat kell fizetni, de legtöbbször azt se lehet tudni, hogy pontosan mi is lesz az ár.
Míg először inkább elkergettem a kezét, távol akartam tartani magamtól az érintését, most mégis túlzottan is vágytam rá. Mintha napfényt csempészne az életembe, vagy ő lenne az egyetlen, aki képes lenne oltani a szomjamat. Szavaira haloványan elmosolyodtam és megingattam a fejemet. – Ha nem ismernélek, akkor azt hinném bókolni próbálsz. – nem gondoltam teljesen komolyan azt, amit mondtam, de már az is haladás volt szerintem, hogy próbáltam viccelődni és haloványan képes voltam elmosolyodni is.
- Sose fogod őt kedvelni igaz? Pedig el akarsz venni, és ha igaz, hogy ő az apám, akkor azt hiszem a maradiságát valamennyire el kell fogadnod. – mármint ő magát, de egyszerűen még nem teljesen tudtam Jonathant és az apámat egy mondatva sűríteni. Még mindig nem tudtam felfogni azt, hogy miként is lehetséges ez, de legfőképpen azt nem, hogy egy picurkát nekem ő. Ha erre gondolok, az új információk fényében azt hiszem sikítani tudnék. – Ne irigyelj, most úgy érzem, mintha ezzel elárulnám őket, hogy még az arcukat se tudom felidézni. – sütöm le a pillantását, mert valamennyire átérzem mennyire is fájhat a testvére elvesztése, de ez akkor is rossz. Nem emlékszem a saját családomra, azokra, akiket egyedül az emlékezéssel lehetne még megtisztelni és „életben” tartani. – Lehet, de egyelőre nem akarom őt se látni. Csak egy pillanatra újra az a naiv lány akarok lenni, aki minden előtt voltam. – vallom be gyerekesen, mert hirtelen úgy érzem ez túlzottan sok. Nem tudom, hogy képes leszek-e rövididőn belül szembe nézni az egésszel. Most csak el akarok bújni és úgy tenni, mintha semmi nem létezne ebből a káoszból.
- Még mindig el akarnál venni? – néztem rá kérdőn és kíváncsian. Esélyesen nem ezt kellett volna feltennem, amikor azt mondta, hogy még mindig ugyanaz vagyok, az érzéseim a sajátjaim és valahogy nem is terveztem mára ilyen kérdést feltenni, de most már mindegy. Kicsúszott ajkaim között, semmisé már nem tehetem. Talán csak az alkohol adott nagyobb bátorságot.
- Nem szeretnék egyedül maradni, a végén még valami ostobaságot tenni. Na, meg inni se olyan buli egyedül. – így inkább csak követtem őt a motorjához, hogy elinduljunk. Könnyedén simulok hozzá, mintha ez annyira megszokott lenne közöttünk, pedig nem. Az eső egyre inkább rákezdi, ahogyan haladunk, arcomat hátához hajtom és még szorosabban kapaszkodom belé egy-egy bukkanót, kátyút követően, miközben a gyomrom egyre inkább bukfencezni kezd. Szerencsére még időben megállunk, de akkor se hiszem, hogy túlzottan is vonzó látvány lehetek, ahogyan az árokparton görnyedek és hányok. Hálás pillantással veszem el tőle a zsebkendőt. Megtörlöm a számat, amikor viszont hajamat simítja ki az arcomból, akkor meglepetten nézek rá, miközben érintésének nyomán apró szikrák jelennek meg. Nem vagyok biztos abban, hogy jó ötlet újra felülni, de legalább nincs már messze a lakása. Csak remélni tudom, hogy a gyomrom mostantól nyugton marad és nem akar újra még rosszabb helyzetbe hozni. – Rendben. – kétszer se kellett mondani, miután bejutottunk a lakásba, hogy merre van a fürdő. Sietve rohantam be, hogy utána magamra zárjam az ajtót. Sietve bújtam ki a vizes cuccaimból, majd amikor megláttam magam a tükörbe, akkor sóhajtottam egyet. Mint egy magára hagyott és teljesen elázott kutya. Elhúztam a számat. Sietve töröltem le az elkenődött sminkemet, míg nem csak a természetesség nem maradt. Hajamból kicsavartam a vizet, majd az egyik törölközőt magam köré csavartam miután minden vizes dologtól megszabadultam. A számat is kiöblítettem, meg ittam egy kis vizet, mielőtt újra megjelentem volna. – A cuccokat zuhanyzóban hagytam. Eléggé csöpög belőlük a víz. A kabátod pedig itt van. Ki kéne teríteni. – egyik lábamról a másikra billegtem, ahogyan egy szál törölközőben álltam előtte. Hazugság lenne, ha nem állítanám, hogy olykor megfordult a fejemben milyen érzés is lenne az érintését a bőrömön érezni, de soha nem történt meg. Most meg annyira közel állt és egyetlen törölköző borítót. Sietve köszörültem meg a torkomat, mielőtt még az ábrándok túlzottan bekebelezhetnének. – Sikerült ruhát találnod nekem? – tettem fel inkább kérdést, majd karomat összefontam magam előtt, mintha csak attól tartanék, hogy a puszta nézésétől leeshet bármelyik pillanatban a textília.