-Nem a segédem vagy, még jó, pocsékul teljesíted a feladatod. - Morrantam, de valahol szórakoztatott a helyzet, még ebben a zűrős kavalkádban is rém poénosnak tűnt számomra a dolog. A "segédem" úgy közeledett a farkashoz, mint állatorvos a szarvasmarhához, félt, hogy hátra fele rendesen gyomorszájon rúgja egy óvatlan pillanatban. Visszafordítottam figyelmem egy pillanatra a szellemre, be kell valljam, ráz tőle a hideg, utálom a holtakat, valaki vagy éljen vagy szűnjön meg, ez a véleményem, a köztes lézengés határozottan őrjítő magatartás. Azonban egy szellem van olyan erős, hogy ebben az állapotban tehetetlen legyek vele szemben, végül is nem tartózkodik ebben a világban, sokra nem mennék azzal, ah agyonverném, ugyanis vámpírilag még mindig blokkolva vagyok a szentségit is. A fejemet, ki tudja miért, de a híd felé kapom, valami megérzés talán, nem tudom, de a sötét alak, akinek nem szenteltem figyelmet és bizony el is felejtettem kissé most kijjebb vált a sötét lepelből. Határozottan látszott rajta, hogy igyekszik beszállni a buliba. Mivel már amúgy is tömegesen szórakoztunk nem tetszik az ötlet, hogy még Ő is beszáll. Hirtelen fordul balra az injekciós akció és akarva-akaratlan, de muszáj közbe avatkoznom, igaz megfordul a fejemben, hogy jó volna, ha kiharapná a farkas a srác egóját a húsával együtt, de akkor esélytelen volna visszaváltoztatni a hölgyet kellemesebb formájába. Félre rántom a harapni és őrjöngeni kívánó farkast, hogy nehogy fogai közé illessze a vámpírt. Félre lököm a bundást és hátrálok pár lépést, azért jó volna nem félholtan haza csámborogni és közölni az asszonnyal és a kölykökkel, hogy kapúte, apucinak annyi. A föld hirtelen kezd el rázkódni és alig tudom az egyensúlyomat megtartani. Ekkor még a fák is kezdenek itt élősködőt játszani és nem szívesen vallom be, de nincs ínyemre ez a hacacáré. Máskor élvezném, de ma nem, Halloween-kor az összes erő szórakozik, nem a legalkalmasabb idő arra, hogy kihívjam magam ellen a sorsot. A fickó olyan merészen nézett le a hídról, hogy tudtam, éreztem a csontjaimban, hogy ez az Ő kis bulija, azzá teszi. Hol a farkasra néztem, hol a vámpírra, nem hiszem el, hogy itt fogunk mindannyian meghalni, egy társaságként, ennél rosszabbat kívánni se lehet. Szerintem egyikünk sem így képzelte el ezt a mai napot. -Kapard össze magad haver, add a lánynak az ellenszert, mert itt fogjuk hagyni a fogainkat. - Utasítom, megtenném Én is azonnal, de ha nem ejtette el, akkor még mindig nála van a tű, lépnie kell, aztán majd meglátjuk mire megyünk hárman, ha semmire, akkor elkapom egymagam a csuklyás alak nyakát és megszorongatom.
Cseppet sincs ínyemre, hogy önként és dalolva közeledni próbáljak egy vérfarkashoz, aki az állati alakjában van. A csillagok állása szerint ez soha nem jelentett semmi jót. Ha vámpír vagy és jót akarsz magadnak, kerüld el messzire ezeket a bundás dögöket. Ezt már a kezdők is jól tudják. Ráadásul nem úgy tűnik, mintha fogná a csaj, amit mondok neki és lazán hagyná, hogy beadjam neki a kezemben szorongatott vakcinát. Ráadásul nincs elég bajom a bundással, még a vén trotty beszólogatását is el kell viselnem. Megfordul a fejemben, hogy inkább a tűt elhajítva ököllel rontsak neki, végtére is most csak egyszerű emberek vagyunk az erőnk nélkül, még esélyem is lehetne. De ez csak afféle vágyálom marad, van annyi eszem, hogy ne tegyem meg, csak egy szúrós pillantást lövelljek felé a megjegyzésére. Nem most jött el a szópárbaj ideje. Fontosabb, hogy beadjam az ellenszert a csajnak. Legalább annyival kevesebb gondunk lesz és esetleg a hasznunkra is lehet, miután ennyi galibát okozott. Hirtelen úgy villan a szeme, ahogy közelítek hozzá, mintha mégis értené, mi folyik itt. Kezdek reménykedni, hogy mégsem lesz ez olyan vészes, főleg mikor lassan ő is felém indul, de mikor már majdnem elérném, hirtelen rám veti magát, én pedig a hatalmas állat súlyától elvágódok a földön. A mellkasomat a földre szorítja, állkapcsa pedig vészesen közelít az arcomhoz. Két lehetőségem van, vagy tűröm, hogy átrendezze az arcomat, vagy elhajítom az ellenszert, hogy védekezni tudjak. Azonban még mielőtt bármelyiket tehetném, az idős vámpír váratlanul akcióba lendül és lerántja rólam a farkast. Hálálkodásra azonban nincs idő (nem mintha amúgy hálaódát szándékoztam volna zengeni neki), a föld ugyanis remegni kezd alattunk, a fák pedig mint megannyi élőlény nyúl felénk. Tekintetemet a híd felé kapom, ahol azt a kellemetlen jelenlétet érzékeltem és egy fickót látok kiválni az árnyak közül. A nyakamat rá, hogy ez az ő műve! Csak kerüljön a kezem közé! Nem érek rá azonban sokat tanulmányozni, cselekedni kell. Hallom is a feltámadó természeti erők közepette a "vámpírtata" sürgető utasítgatását, de nem emiatt ugrok fel a földről, hanem mert magam is érzem a cselekvési kényszert. Dacolva a talaj instabilitásával felugrok, a farkas mellett termek és még mielőtt lehetősége lenne ellenállni, a nyaki ütőerébe nyomom a tűt. Csak remélni tudom, hogy gyorsan hatni is fog ez a vacak szer, mivel ilyen viszonyok között képtelen lennék kitérni előle, ha esetleg újra támadna.
Remegve minden csontomban, szinte érzem, ahogy a természet vonz, mégis erőtlen vagyok és tehetetlen. Zavart, űzött vad, egy préda, ám a vámpírokkal szemben ellenség, aki bármikor támadásba lendülhet. Megrekedek e két dolog között és próbálkozom felmérni a helyzetet, jól cselekedni, kontrollálni magam és bár egyre jobban tisztul ki fejem, a szellem és az idegen alak nem annyira nyeri el tetszésem, hogy csakis erre az egy dologra tudjak koncentrálni. A jelenre, arra, hogy mi a valóság. A szellem illúzió, a két vámpír és a tény, hogy az idegennek köszönhetően mindegyikünk a saját képességének híján van, nem elhanyagolható. Ha a farkasom elszabadul, két vámpírnak eshetek neki, vagy ha elég idősek, még a végén én húzom a rövidebbet. A másik opció, hogy a szellem kihasználja, hogy az emlékképeimmel, melyben az a nő él, kit felvett, mint külsőt, ellenem fordítsa, becsavarodok és ki tudja, hogy akkor mit fogok tenni. Mind a két választás kellemetlen végkifejletet tartogat, így az egyetlen dolog, amiben jelenleg bízhatok, az az, hogy a táskából megszerzett ampullát jó helyre és időben adja be nekem valamelyik, így talán megúszhatjuk, hogy az idegen negyedik és a fél tag, aki a szellem lenne, ellenünk forduljon és ne legyen esélyünk visszavágni. Reménykedem, pedig nem vagyok az a típus, aki hisz az ilyesmiben. Sőt, épp ellenkezőleg. Tudtam, hogy ma reggel nem kellene felkelni, szinte éreztem, és tessék, itt vagyunk. A férfi, aki mellettem ült, bár agyam ködös, azt hiszem Noah-nak hívták, kezében az ampullával farkasszemet néz velem. Fehér bundám a szél borzolja, szemem izzik, de ugyanannyira árulkodik a zavarodottságomról is, hisz nem az az üde kék, mint amit megszokhatott már az, aki ismert. Félek, hogy ha csak segíteni is akar, nem tudom uralni a vámpírok iránti gyűlöletem és olyasmibe keveredek, amibe nem szeretnék. Nem vagyok az a folyton gyilkolászó típus. A fiú felém lendül, és próbálom lábaim a földbe gyökereztetni, s ahogy a tű áthatolja vastag, szőrrel fedett bőröm, felnyüszítek és fogaim össze-össze csattogtatva harcolok, mind hiába. Gyorsan hat a szer, szerencsémre és pár perccel később egy szál semmiben térdepelek a nedves, kavicsos földön, vacogó fogakkal, sárosan, és csapzottan. -Köszönöm...-sziszegem kissé még kábán, aztán valami a fának csap és felüvöltök. Gyanítom most jön az a rész, mikor az idegen tudtunkra adja, hogy itt ő irányít. Felpattanok és míg ruháim összeszedem a földől és a pólóm meg a nadrágom a lehető leggyorsabb sebességgel kapom magamra.-Nem fog elengedni minket. Egyszerűen biztos nem engedi, hogy elsétáljunk.-nézek a híd felé, majd a két férfira, várva valami választ. Szédülök és mérhetetlen hányinger kínoz, de ezt el kell most rejtenem és magamban kell tartanom. Össze kell szednem minden erőm, és ha kell, a végsőkig kiállni. Csapatmunkán áll vagy bukik minden.
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Tartózkodási hely :
Ahol érzem a forróságot a talpam alatt
Hobbi & foglalkozás :
Mondhatnék párat, de egyik sem nyomdapapírra való.
Szerintem egyikünk sincs a helyzet magaslatán, a farkas biztosan nem. Ám lassacskán kúszik a gondolataimba, hogy Én magam sem tudom mit fogok tenni, ha a helyzet valamelyest romlani fog. Márpedig ha ennél rosszabb lesz akkor az már csoda számba fog menni. Kellett nekem utánuk ugrani a mélybe és mentőset játszani..az a jó szívem..ez visz majd a sírba. A fiatal vámpír mormogása és nem tetszése egy cseppet sem érdekel, a fiatalok mind ilyenek, azt hiszik Ők az atyaúristenek és nekik senki nem mondhatja meg mit csináljanak. Kellemetlen azonban, hogy márpedig megmondom, mert a helyzet magaslatán még ha nem annyira látszik, de Én állok, legalább tudom mit kellene tenni és ez irányba mozdulok. Mikor a farkas neki ront egy percig nem hezitálok és lehámozom róla a szőrös, kissé zavart elméjű állatot. Emellett még növesztek vagy hat szemet, hogy egyszerre tudjak minden irányba figyelni...miért kellett nekem ebbe ennyire belefolynom? Végül jócskán akad még probléma a farkas beoltása mellett is mikor megmozdul a föld és egy jó kis földrengés kellős közepébe is belecsöppenünk, legalább már értem miért utálom a Halloween-t. Mert, hogy ez az a nap, amikor az összes pokolba jutott -általam is persze - mocsok visszajön és kedvére szórakozgat. Hát fair ez így? Végül nehezen, de mégis megkapja az ellenanyagot a farkasboszi és visszatér közénk. -Üdv újra itt. - Teátrálisan teszek egy üdvözlő kézmozdulatot felé és ennyi is a figyelmem ami rá irányul, mert feltűnik a hídon a rejtélyes alak, akit már most a pokolra kívánok, már miért ne? Azonban még mielőtt az alakot figyelve csak tehetnék pár szót a lány felé már hozzá is csapódik egy fához, remek, tehát humorérzéke is akad a rejtélyes jelenlévőnek, klassz, már csak ez hiányzott. De miért érzem úgy, hogy ez az egész a lány miatt van? Jó, lehetne akár miatt is az előzményeket nézve, de szerintem itt azért jóval több van. Miután végre ruha is kerül a lányra és elmés megjegyzést is tesz, most már felé fordulok. -Na az biztos, hogy nem fogja engedni, hogy elsétáljunk. - Jegyzem meg és tekingetek az árny felé. -Nincs más megoldás, bármennyire nem tetszik, de össze kell fognunk. - Nem vagyok valami jó csapat játékos, persze Darius-szal más a helyzet, viszont így nem tudom mennyire fogunk sikert aratni. Egy kicsit kb vámpírboszi, egy fiatal arrogáns vámpír és Én, szép kis rögtönzött csapat.
Soha nem akartam ilyen közel kerülni egy vérfarkashoz, soha. De ami még kellemetlenebb, hogy nem is ő a legrosszabb az egészben, hiába csattogtatja vérmesen felém a fogait. Hanem az az alak ott a hídon. Akárki is, akármi is, ahogy remegni kezd a lábunk alatt a föld, a fák pedig valósággal tekergőznek felénk, arra jutok, talán még nagyobb veszélyt jelent ránk, mint a farkas és a szellem együtt, ami pedig nem semmi. Nincs időm azonban az agyalásra, az öreg vámpír lerántotta ugyan rólam bundás barátunkat, mielőtt átrendezte volna eredeti formájában teljesen tökéletes arcomat, de még egyszer aligha lesz ilyen szerencsém. Rögtön odaugrok és beadom neki a kezemben lévő ellenszert. A farkas vadul hadakozik ugyan ellene, de csodával határos módon sikerül sérülés nélkül megúsznom a műveletet. Ki tudja, a csajban talán valahol mélyen mégis dolgozik az emberi énje, ami gátat vetett az ösztönlénynek. Akárhogy is, mázlista vagyok, azonban nem kísérteném a sorsot tovább annál, ami feltétlenül szükséges. Amint belé nyomom a szert, rögtön utána hátrébb is ugrok tőle. Fogalmam sincs, mennyi idő, míg hat ez a vacak, ha hat egyáltalán és már borsódzik a hátam, hogy ennyi ideig is egy farkas közvetlen közelében legyek. Úgy tűnik, szerencsénk van. Rövid időn belül a csaj tök pucéran, emberi alakban guggol az egyik fa mellett. Más körülmények között lehet, elgusztálgatnám kicsit a testét, de erre még nekem sincs időm. Különben is, alig rebeg valami köszönetfélét. mikor az egyik fa ága vadul elcsapja. Nem lehetett kellemes, azonban meglepő gyorsasággal ugrik fel és kap magára ruhákat. Sokkal gyorsabban, mint egy halandó. A sebeket sem látom a testén, amik még az autós kalandból maradtak. Lehet, hogy velünk ellentétben az ő képességei nem lennének blokkolva? Ezen morfondírozom, oda sem figyelve a közte és az öreg vámpír között lezajló értelmetlen párbeszédre. Annyi igazság van csak benne, hogy ha nem dolgozunk össze, aligha jutunk ki élve. Nekem azonban valami szöget ütött a fejembe. - Hé, Kislány, úgy látom, elég jól összekaptad magad. Esetleg a varázserődet nem tudod használni, legalább valamilyen mértékben? Az sokat segíthetne, hogy leszedjük ezt a mocskot - fordulok a lány felé. A begyógyult sebei jót jelenthetnek. Meg a farkasalak végül is már valamilyen szintű természetfeletti hatalom. Ha az nem volt blokkolva, talán mint boszorkány, a varászereje sem. Gyűlölöm, hogy egy boszorkányra kell támaszkodnom, de jobb ötletem nincs. Ezt a hídon álló fickót mindenképp ki kell vonnunk a forgalomból. Mert meg vagyok róla győződve, hogy ő az oka mindennek. A mozgó talajnak, a tekergőző fáknak, az erőnk használhatatlanságának, talán még a szellemet is ő idézte elő valahogyan. Csak szűnjön a blokád és kerüljön a közelembe. Nem teszi zsebre, amit kapni fog, ha addig élek is! Csak itt a bökkenő. Túl is kéne élni addig ezt az egész szarságot, amibe keveredtünk így hármasban.
Hazudnék, ha azt mondanám, az újbóli emberlét nem változtatott meg, de még ez sem volt képes rá, hogy gyökerestül megváltoztasson. Ugyanaz a túlélő Katherine voltam, még mindig képes lettem volna bárkit a farkasok elé vetni, csak hogy magamat mentsem. S most még inkább vigyáznom kellett magamra, mindig a hátam mögé nézni, mert sosem tudhattam mikor talál rám valaki, akinek vámpírként ártottam. Leginkább Klaus miatt aggódtam, mert az hogy vámpírként nem ölt meg, még nem jelentette azt, hogy halandóként nem harapja át a torkom, ahogy a családom tagjaival is tette. Csak egyetlen embert ismertem, akitől kideríthettem mennyit tud Niklaus rólam, értesült-e a "jó hírről", s azt is tudtam, hogyan szedhetem ki belőle. Törékeny voltam és úgy éreztem ennél már nem lehet rosszabb, de még nem jutottam el arra a szintre, hogy el akarjam dobni magamtól az életem. Épp ezért újra a mocskos kis módszereimhez kellett folyamodnom, hosszú hetek óta először és ettől nem voltam elragadtatva, de amit meg kell tenni, azt meg kell tenni. Szerencsére volt még néhány vámpír, aki nem értesült róla, hogy emberré váltam, s akik tartoztak nekem. Csak egy telefonhívásba került és az egyikük már indult is a Mikaelson házhoz, hogy átadja az üzenetemet Elijahnak, míg én feszülten várakoztam. Nem igazán számítottam rá, hogy az adósom túléli, még az sem lett volna meglepő, ha a férfi a vámpír szívével a kezében bukkan fel, vagy épp a fejével. Elijah a maga elegáns módján épp olyan kegyetlen tudott lenni, mint Klaus. De benne megbíztam, tudtam hogy nem ártana nekem ok nélkül, a számos rossz emlék között sok jó is megbújt, reméltem hogy egyiket sem felejtette el. Egy vámpír sosem felejt, s legalább az ember énem ebben nem különbözött a másiktól. A hídhoz sétáltam és felálltam a szélére, ami sokkal nehezebb volt, mint vámpírként, egyensúlyoznom kellett, de elég széles volt ahhoz, hogy ne pottyanjak le róla. Elképzeltem milyen lenne levetni magam róla... a zuhanás egyáltalán nem rémített meg, a halál annál inkább. Nem akartam meghalni, nem szerepelt a terveim között, de a gondolattal gyakran eljátszottam. Egy kis ideig még szemeztem a mély, feneketlennek tűnő, sötét vízzel, de még azután sem fordultam meg hogy lépteket hallottam, ami azt jelentette, hogy az illető már egész közel volt hozzám. A szuper hallásom már nem volt meg, ettől függetlenül éreztem, hogy ki közelített. - Szervusz, Elijah! - feleltem halvány mosolyra húzva ajkaimat és elfordítottam fejem a sodró áramlattól, de még mindig nem fordultam a férfi irányába.
Egy újabb kézbesítő, és egy újabb átadott, találkozóra szóló invitáció, már nem is számolom, hányadik a sorban. Mostanában mintha semmi másból nem állna az életünk, csak olyan találkák halmazából, amik erőteljesen magukban hordozzák vagy a ránk jelentett veszélyt, vagy azt, hogy egy mészárszék kellős közepén találjuk magunkat, tetemekkel és kitépett szívekkel körülvéve. Niklaus természeténél és pszichopata hajlamainál fogva talán kedvelte az efféle elfoglaltságot, én viszont jobban szerettem kevésbé vérgőzös módon intézni az ügyeinket. A családunk tagjainak feje felett már így is ott lebegett a folyamatos fekete felhő, és alighanem még kevesebben hisznek majd a részemről őszinte szívvel felajánlott békének, ha ehhez a megnyugváshoz százak holttestén kell átgázolnunk. Talán ennek is köszönhető - vagy épp a küldönc szokatlanul udvarias és alázatos viselkedésének, mellyel nyilvánvalóvá tette, hogy tudja, kivel áll szemben - hogy megkímélem az üzenetfutár életét. Csak egy biccentéssel bocsátom útjára, aztán néhány perc múlva távozom a házból, hogy szerét ejtsem ennek a roppant különös, és titokzatos találkozásnak. Fogalmam sincs igazából, miért épp a külvárosi híd ennek a színtere, bár élek a gyanúperrel, hogy eme kevésbé forgalmas útvonal tökéletes terepet adhat mind a harcnak, vagy akár egy békés, ám fültanúk nélküli beszélgetésnek is. Hogy mi lesz a végkimenetel, csupán "vendéglátóm" személyétől, és irántam tanúsított magatartásától függ. Amennyiben az illető Hope, vagy Hayley iránti fenyegetést hordozna, alighanem nem éli meg a napfelkeltét, és a fejét - mementó gyanánt - a saját kandallópárkányomon fogom őrizni, vagy ezüsttálcán átnyújtani Hayleynek. Egyelőre azonban nyoma sincs veszélynek, az elővigyázatos óvatosságom ennek ellenére egy másodpercre sem engedem kikapcsolni. Távolban már felsejlenek a meghívó küldőjének körvonalai: távolról fiatal nőnek tűnik, bár alakja még félig-meddig belevész az éjszaka sötétjébe. A híd korlátján egyensúlyoz, és szinte megbabonázva nézi az alatta harminc méteres mélységben örvénylő, fekete vizet. A saját lépteim koppanásán, és az ő lélegzetvételén kívül nem hallok semmi neszt. Egyedül vagyunk. A nyár éjjeli szél feltámad, megborzolja hajamat, és felém sodorja az illatát, ettől pedig egy másodpercre megtorpanok. Mikor a közelébe érek, még fejét elfordítja elrejti előlem arcát, de ekkor már pontosan tudom, kit terelt felém újfent az élet kiszámíthatatlansága, vagy a balsors kereke. - Katerina - szólítom önkéntelenül is azon a néven, amin annak idején - néhány száz évvel ezelőtt - megismertem, és az agyam közben lázasan dolgozik, ittlétének miértjét kutatva. Ha Elena Gilbert felbukkant, általában segítséget kért. Ha Tatia jelent meg New Orleans utcáin, annak nyomós oka volt. Ha Katerina áll előttem, annak alighanem olyasféle következménye lesz, amihez képest a városban dúló háború mindössze délutáni gyermekzsúrnak fog tűnni.
A név hallatán felnevettem. Nem kirobbanó jókedvvel, még csak nem is örömittasan, inkább afféle sötét kuncogás volt. Teljes testemmel elfordultam a sötét áramlattól és Elijah-ra néztem először, mióta megérkezett a hídhoz. Nem szálltam le a széléről, onnan figyeltem a férfit, aki kinézetre makulátlan volt és meglepve vettem észre, hogy sem a küldöncöm feje, sem a szíve nem volt nála. Ez persze nem jelentette azt, hogy nem ölte meg, de egyáltalán nem számított. Ha még egy halál szárad az én lelkemen, az már nem jelent semmit, így is, úgy is a pokolra jutok. - Az a baj a kitűnő memóriával, hogy nem tudunk elszakadni a múlttól. - utaltam itt a névre, amit már rég nem használtam és ami még mindig képes volt előhozni a régi emlékeket. Mióta emberré váltam, úgy tűnik mintha csak tegnap lett volna, hogy Elijah és Klaus körülöttem legyeskedtek. Akkor még nem sejtettem, mi okból, különben biztosan messzire kerülöm őket. A legnagyobb problémám akkor még az volt, hogy elszakították tőlem a kislányomat, kitagadtak a családból és kiadták az utamat. - Nem számítottál rám. - jelentettem ki a nyilvánvalót, és reménykedni kezdtem benne, hogy fogalmuk sincs semmiről. Egykor ismertem Elijah-t és megbíztam benne, de azóta bármi történhetett. New Orleansban volt, egy házban élt Klaussal és a gyermekével, a viszonyuk nyilván rendeződött valamelyest, egyáltalán nem bízhattam abban, hogy nem árulja el neki, ami itt elhangzik. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy sokáig nem fogom tudni rejtegetni a mivoltomat. Fele annyi idős voltam, mint Elijah, nekem sem esett nehezemre megkülönböztetni a vámpírokat az emberektől, neki fele annyi időbe fog kerülni, amíg rájön erre. Ha csak nem tereli el a figyelmét a felbukkanásom és a közös múltunk. Újra a víz felé fordultam, de most csak a tekintetemet futtattam végig a vízen, egy lépést a mélység felé téve, ez elég volt ahhoz, hogy az adrenalin végigáramoljon rajtam. Szívem hevesebben kezdett verni, hihetetlen volt újra emberként érezni mindent, mintha egészen eddig a víz alatt lett volna a fejem, s most bukkantam volna újra a felszínre. - Gondolkodtál már azon, hogy véget vess az életednek? - kérdeztem szórakozottan és a másik lábam is a párkány széléhez raktam, karjaimat pedig magasabbra emeltem, hogy megtartsam az egyensúlyom.
Hallgatom a nevetését, amiben ott rejlik egész egyénisége. Mennyivel másabb még a hangja is, mint Tatiának, vagy Elenának. Ha ők nevetnek, keserűség vagy vidámság bujkál abban az apró reakcióban. Ha Katerina nevet, az olyan, mintha az ördög húzná végig a vasvilláját a pokol legmélyebb üstjének oldalán. - Az az áldása a jó memóriának, hogy emlékeztet mindenre, ami a múltban történt - jegyzem meg, válaszul szavaira. Ha a múlttal akar előhozakodni, vagy példálózni, a legrosszabb utat választotta. Kezdjem el felsorolni elkövetett bűnei listáját? Alighanem még a jövő héten is itt, a hídon rostokolnánk. Tény és való, hogy ő alig ötszáz év alatt nemcsak utolérte, de jócskán be is tetőzte az általam ezer év alatt elkövetett bűnöket. Amibe beletartozott az is, hogy kétszer tekerte a szívemet az ujja köré, hogy mindkétszer kiszipolyozza, véres húscafatot csináljon belőle, és aztán messzire dobja. - Nem Katerina, nem számítottam rád. Remélem megbocsátod őszinteségemet, de a pokolbéli sátán meghívását is szívesebben fogadtam volna. Most már legalább tudom, miért nem derült fény a rejtélyes invitáló személyére. Nyilván tisztában voltál vele, hogy abban az esetben nem jöttem volna el. Sajnálatos módon New Orleans nem túl nagy ahhoz, hogy én, vagy a családom bármely tagja egy levegőt szívjon veled. A világ másik végét ajánlanám számodra, mindannyiunk érdekében - igazítom meg nyakkendőmet, majd szemöldökömet felvonva figyelem artista magánszámát a híd keskeny korlátján, a mélység felett. - Ezért utaztál el idáig, hogy arról érdeklődj, mikor és hogyan szándékozom távozni az árnyékvilágból? - teszem fel a kérdést, de tudom, hogy ha valamiben hasonlít Elenára és Tatiára, hát az az elképzelhetetlen, és határtalan makacssága. Tisztában vagyok vele, hogy addig nem fog áttérni a következő kérdésre, míg nem adom meg neki a választ, hát zsebre süllyesztem jobbomat, bal kezemmel pedig a korlátnak támaszkodom. - Nem, nem sűrűn jut eszembe, hogy önként és dalolva itt hagyjam ezt az életet. Bár most, hogy látlak, megvallom némileg megváltozott ez a véleményem - teszem hozzá, aztán fürkésző pillantást vetek rá. - Kétlem, hogy pont azért vagyunk itt mindketten, hogy demonstráld számomra, miként gyűjtesz halálközeli élményeket - nézek le egy pillanatra az örvénylő folyóra. - Katerina, ha te valahol felbukkansz, annak nagyon nyomós, és ugyanakkor roppant bosszantó oka van. Kérlek, kíméld meg az egyébként fontos időmet azzal, hogy a tárgyra térsz. Már csak azért is, mert nyilván nem vagy vele tisztában, hogy New Orleansban gyorsan terjednek a hírek. Ha Niklaus tudomást szerez az itt létedről, nem fogom tudni visszatartani tőle, hogy holnap reggel ne a kitépett szíveddel díszítse a kandallópárkányát. És hogy végtelenül őszinte legyek: nem is szándékozom őt majd visszafogni ebben - mosolygom el magam kedvesen.
Egy sötét mosoly terült el az arcomon és újfent Elijah felé fordultam. A mélységet egyelőre magára hagytam, úgysem volt szándékom levetni magam, még nem, nagyon is élni akartam. Ízlelgettem a szavait néhány percig, csak a zubogó víz hallatszott és a lélegzetvételünk, míg meg nem törtem a csöndet újra, keserű hangon. - Ha tehetném mindent elfelejtenék. De nem tehetem, ez adja a túlélési ösztönt. - számtalanszor eltöprengtem már rajta, igéztessem-e meg magam, de mindig lemondtam róla. Ha nem lennének meg az emlékeim, nem lennék többé az a Katherine Pierce, aki újra és újra megmenekült a haláltól. Gyáván eldobnám az életem és véget érne a szenvedésem, de nem ért ennyit az egész, küzdeni akartam, újra vámpírrá válni és élni, nem pedig a halálba menetelni önszántamból. - Semmit sem változtál, Elijah. Még mindig különbséget tudsz tenni rossz és rossz között. Tényleg merőben más vagyok, mint Klaus akivel egy fedél alatt tartózkodsz? Akivel egy levegőt szívsz? - merengtem el egy pillanatra, de nem számon kérő volt a hangom, inkább kíváncsi, töprengő. Sosem értettem miért különböztetnek meg egy rossz embert egy még rosszabbtól. Teljesen mindegy, hogy egy gonosznak megbélyegzett ember mennyi rosszat követ el, tíz vagy húsz halottat írsz a számlájára, százat vagy ezret... Klaus többet ölt nálam, ebben biztos voltam, de nem számított. Erősebb volt nálam és tőle mindenki jobban félt, de rosszabb volt nálam? Én rosszabb voltam nála? Lehetetlen volt eldönteni és ugyanakkor fölösleges is. Leugrottam a párkányról és Elijah irányába sétáltam, a napfényvédő nyakláncommal babrálva amire már nem volt szükségem, de fenntartotta a látszatot és reméltem hogy egyszer újra óvni fog. - Nem, azért érkeztem hogy lássalak. Hiányoztál, Elijah. - volt benne némi igazság, így akkor sem tűnt volna hazugságnak ha nem vagyok kitűnő színésznő. De a hazugságok, az átverések, a félrevezetések... mind-mind az életemet részét képezték. Nem esett nehezemre hamis tényeket kiejteni a számon, ez az én terepem volt. - Ó, Elijah! Ha meg akarsz ölni, csak tessék. Vagy Klausra van szükséged hozzá, mert félsz, hogy nem tudnád megtenni? - incselkedve álltam meg közvetlen mögötte és egyik kezemet a vállára csúsztattam. Kinéztem belőle, hogy kitépi a szívemet, de pontosan tudtam, hogy emlékszik még a lányra, aki az öccse miatt vesztette el a családját. A lányra, akit elüldöztek a saját otthonából, a lányra, akibe beleszeretett. Évszázadok teltek el azóta, de még mindig érzések fűzték hozzám, ahogy engem is hozzá. Egyfajta bizalmas kapcsolat, mint két ismerős között, akiknek sorsuk egykor összefonódott és sosem szakadt el teljesen. - Gondolod, hogy még mindig meg akar ölni? Egyszer elkapott és szabadon engedett. Megölhetett volna, de nem tette. - részben puhatolózni akartam, részben önelégülten kijelentettem a véleményem. Meggyőztem magam róla hogy már nem akar az életemre törni, ennél hihetőbben nem is hangozhatott volna. Annak a Katherine-nek tűntem, aki ötszáz éven keresztül sikeresen megmenekült a végzetétől, nem annak a törékeny embernek, aki újra a rettegéseinek a rabjává vált. Annak a vámpírnak tűntem, aki mindig el akar érni valamit, s pont úgy viselkedtem mintha csak körítésként hoznám fel Klaust és a múltat, míg ki nem bukik mi a valódi célom.
Felém fordulva elmosolyodik, ám ez a mosoly közel sem kedves, és nem szépíti meg arcát. A ragadozó barracuda halnak lehet ilyesféle mosolya, mikor már markában tudja a zsákmányát. - Hidd el Katerina, ha lenne rá lehetséges mód, én is szívesen elfelejtenélek. A jelenben, és a múltbéli életemben egyaránt. Ugyanakkor hálás vagyok neked. A te példád mutatta meg nekem, hogy ne bízzak meg senkiben, és te demonstráltad számomra, mekkora kétszínűség és önzőség is lakozhat egyetlen lényben - villantok fel egy udvarias kis mosolyt. - Ami pedig Niklaust illeti: a legkevésbé sem áll szándékomban, hogy piedesztálra emeljem az öcsémet, és képzeletbeli szárnyakat ragasszak a vállaira. Tisztában vagyok vele, hogy a legkevésbé sem illeti meg a filantróp kifejezés, ugyanakkor talán némi felmentést ad számára tetteinek megítélésében, hogy ismerem a mozgatórugóit, és tudom mi áll bárdolatlan viselkedésének hátterében. Rólad ugyanakkor csak annyit tudok elmondani, hogy már ember korodban is a manipuláció és megtévesztés mestere voltál. És ha a szavaimat most bóknak vennéd, akkor hagy tegyem számodra nyilvánvalóvá, hogy nem annak szántam - teszem hozzá rezzenéstelen arccal, majd a mosolyomban megjelenik a gúny halvány árnyéka. - Ugyan Katerina. Ha neked valami hiányzott, az nem én vagyok. Legfeljebb mindaz, ami kapcsolatba hozható velem. Pénz, hatalom, befolyás, nevezd aminek akarod, végtelen a lista - teszek egy kézmozdulatot elutasítóan, és csak hang nélkül kihúzom vállamat keze alól, mikor egy bizalmaskodó mozdulatra ragadtatja magát. Néhány évvel ezelőtt, mikor elkeseredett hajsza folyt Mystic Fallsban a gyógyír iránt, képes volt elérni, hogy úgy elveszítsem a józan eszemet a közelében, mint egy szerelmes tinédzser. A sors keserű fintora, hogy egy 17 éves diáklány hívta fel a figyelmemet erre a tényre, és térített vissza a valóság talajára. Akkor tökéletes leckét kaptam arról, hogy ezer év elteltével én sem vagyok tévedhetetlen, másrészt hogy Katerina a pokolbéli sátán édestestvérének tekinthető. Nem szándékoztam beleesni újfent ebbe a hibába. - Nem szándékozlak megölni - válaszolom végül higgadtan, és előrébb lépek mikor a hátam mögött álldogál, mert nemes egyszerűséggel semmiféle fizikai kontaktusra nem vágyom vele. Azok az idők - hála a magasságosnak - már úgy elmúltak, mint egy izzasztó rémálom. - Megtehetném, de felesleges. Fogalmazzunk úgy, ezt a kegyet azoknak tartogatom, akiket vesztes, ám méltó ellenfélnek tartok. Te nem vagy rajta ezeknek a listáján. És egyébként is, kétlem hogy azért utaztál volna idáig, hogy az én kezeim által távozz a világból. Vagy ez afféle halál előtti szentimentalizmus ébredése lenne a nem létező lelkedben? - távolodom néhány lépésnyit, majd sarkon fordulok, így újra szembenézhetek vele. - Hogy Niklaus hogyan reagálna az itt létedre, ennek megítélése nem az én tisztem. Bár talán a helyedben nem várnám meg ennek kiderülését, és ha adhatok egy jó tanácsot, akkor indulj vissza még ma éjjel oda, ahonnan jöttél. A pokol most nyilván nagyon elhagyatott, hogy az ördög a felszínen jár - mondom szenvtelenül. - Tudod Katerina, volt idő, mikor sajnáltalak, mert úgy hittem, mi tehettünk róla, hogy megtestesítőjévé váltál minden negatív dolognak és érzelemnek, ami csak a szótárban fellelhető. Aztán rájöttem, hogy tévedtem. Így születtél, ha a mi családunk nem lép bele az életedbe, alighanem így is, úgy is az ördög földi helytartójává váltál volna. Még a szánakozást is lehetetlenné teszi az aljasságod ezen a világon - hallgatok aztán el, és ebben a pillanatban feltámad a szél, hogy felém sodorja illatát, bőrének kipárolgását. Érzékeim életre kelnek, és néhány pillanatra hagyom, hogy eluralkodjon rajtam a döbbenet, mielőtt újra úrrá lennék arcvonásaimon. A dolog ilyetén való alakulása viszont már sejteti velem, hogy ha van evilági büntetés a gonoszságért, alighanem ő most megfizette az árát. - No lám - jegyzem meg ironikusan. - Ha a romlott lényed nem is, de úgy látom azért van, ami változott - kezdek el ismét közeledni felé, mígnem egészen előtte állok meg, hogy minél közelebbről érezzem ismét azt az illatot, de érzékeim nem csalnak. Ez nem egy vámpír illata. Ez egy gyenge, sérülékeny halandó ember aromája.
Ahogy Elijah szavait hallgattam, először szomorúság lett úrrá rajtam, majd azt felváltotta a düh. Egy apró szikra lobbantott hatalmas lángot, ami futótűzként rohant végig a testemen, a vér száguldani kezdett az ereimben, a szívem hevesebben vert és éreztem, ahogy az arcom kipirul. Gyilkos tekintettel pillantottam a férfire, aztán erőt vettem magamon és nagyot sóhajtottam, hogy uralkodni tudjak magamon. De nehéz volt úgy lehiggadnom, mikor lehetetlen dolgokat állított rólam, miközben azt a férfit védte aki megfosztott a családomtól. Nem bírtam elviselni, hogy Elijah elítélően néz rám és hogy a gúnytól csak úgy csöpögött a hangja, ezért egy pillanatra lehunytam a szemeimet és magam elé idéztem, amikor még egészen másképp nézett rám. Szerelemmel és rajongással. Elmosolyodtam az emléken majd újra ráemeltem a tekintetem, ezúttal már felemelt állal és büszkén kihúzva magam. - Nevezhetsz önzőnek és kétszínűnek, de a lelked mélyén tudod, hogy te sem vagy különb. Álszent vagy ha azt gondolod, hogy más vagy mint én vagy a többi teremtmény ezen a földön, aki több emberöltőt leélt már. - hangom halkan csengett, szinte suttogtam a szavakat. Egyáltalán nem Klaus volt a lényeg, a beszélgetés ezen a pontján legalábbis nem. Ez most nem róla szólt vagy arról, hogy milyen szörnyűségeket követtünk el. Ami az én gondolataimat lekötötte az Elijah viselkedése. Emberré válásom előtt jó úton haladtunk, már majdnem javult a kapcsolatunk, de azóta annyi minden változott... megint ott voltunk, ahol a part szakad. Én voltam a rossz. Beletörődtem már, hogy mindenki így gondolja, meg se kellett volna lepődnöm, hogy ő is ezen a véleményen van, de kezdtem belefáradni mindenbe. - Valóban így gondolod? Klaust miért menti fel az, hogy oka van a szörnyűségekre amiket újra és újra elkövet? Csak azért, mert nem tudsz róluk, attól még nekem ugyanúgy megvannak az okaim, Elijah. - fölöslegesnek találtam hogy tovább magyarázkodjak, nem is akartam. Tudtam hogy úgysem hinne nekem és elegem volt abból, hogy mindenkinek magyarázkodnom kell. Senki nem hitt nekem, mert senki nem ismert igazán és ez így volt rendjén. Nem akartam hogy tudják az okaimat, hogy ismerjék a történetem minden pillanatát és végképp nem akartam hogy bárkinek is be kelljen számolnom ezekről. Felnevettem mikor a hatalomról és a pénzről kezdett beszélni. Ugyan, Katherine mikor akarta ezeket megkaparintani? Már rég az enyém lenne a világ, ha úgy akartam volna a nincstelenség pedig kevésbé zavart, mint az hogy egy törékeny, emberi testbe vagyok zárva. - Nem vágyom sem hatalomra, sem pénzre. Nehéz elhinni, hogy hiányoztál? Ezek szerint nem emlékszel arra, mikor elmondtam hogy te vagy az egyetlen, aki mellettem volt mikor senki más. Te voltál az egyetlen aki hosszú évszázadok után még mindig láttad bennem azt a halandó lányt, akibe beleszerettél. Látom ez már nincs így. De gondold végig. Az hogy a te érzéseid és gondolataid változtak, még nem jelenti azt, hogy az enyémek is. - mutattam rá és egy halovány mosolyra görbültek ajkaim. Tudtam hogy ezek a szavak is hiábavalóak, de el akartam mondani neki mindent, mielőtt még késő lenne. Ha nem Klaus végez velem, majd megteszi más, ha pedig azt is megúszom előbb-utóbb saját magammal végzek. Az elsődleges célom az volt, hogy újra vámpírrá változok, de benne volt a pakliban hogy nem jön össze, emiatt nem tarthattam magamban semmilyen mondandót. Akkor is tudattam vele mindent, ha nem akarta hallani, vagy ha a pokolra kívánt. S nyilvánvalóan nem volt egy kedves gondolata sem rólam, mert kicsusszant az érintésem alól, kezem pedig magam mellé hullott. Nem voltam csalódott, sőt a haragom is enyhült, de egy lemondó sóhaj azért elhagyta a számat. - Ó kérlek, nem hagynád ezt annyiban?! - csattantam fel türelmetlenül és széttártam a karjaim. - Feszegetheted, találgathatod az érkezésem okát, de úgysem adhatok rá megfelelő választ. Nem hallgatsz meg, ha pedig igen, hát nem hiszel nekem. Akkor ne tegyél fel kérdéseket. - dühösen összeszorítottam kiszáradt, cserepes ajkaimat. Nem volt kedvem hazugságokkal tömni a fejét, hiszen ahogy hónapokkal ezelőtt kifejtettem neki, már kezdtem elhinni a saját hazugságaim. De nem árulhattam el neki a valódi okokat, így maradt a hárítás. S ha jobban belegondoltam, látni akartam őt. Máskülönben nem jöttem volna ide, kockáztatni az életem Klaus szeretett városába. Egy levél vagy egy telefonhívás is megtette volna, de én elébe jöttem, a szemeibe néztem és rideg szívem összeszorult a pillantása miatt. Mindez persze nem számított, Elijah-t már rég elveszítettem, a fontos csak az volt, hogy túléljek. És úgy tűnt, megint sikerül. A férfi szavaiból ítélve sem ő, sem Klaus nem értesült a "jó hírről", de ebben még mindig nem lehettem biztos. Talán csak úgy tesz, mintha, hiszen idősebb nálam és a színészkedés minden vámpírnak jól megy, bár meg kell hagyni, én mindenkinél jobban csinálom. Ha az unalmas és ártatlan Elenát el tudtam játszani, bármire képes vagyok. Míg Elijah... ha nem egy nagyon fontos dolgot kell elhallgatnia, kimutatja az érzéseit mert őszinte. Attól természetesen még ugyanolyan romlott a lelke, mint az enyém, csak ő és Niklaus mindent a családjukra fognak. Az ő védelmükben cselekednek, de attól még nem lesz helyes amit csinálnak. - Gúnyolódj csak nyugodtan, nem bánom. Tettem borzalmas dolgokat, épp ezért állok még előtted. Na és te hogyan éltél meg ennyi évszázadot, Elijah? Nem a jó cselekedeteid miatt, az biztos. - forgattam a szemeimet és most rajtam volt a sor, hogy tegyek néhány lépést távolabb tőle. A korlát irányába sétáltam, hogy újra megnézzem a sötét áramlatot, de félúton megálltam és ha még mindig vámpír lettem volna, talán a szemfogaim is előjönnek és úgy rontok a férfinek. Így csak ledermedve álltam fél pillanatig, aztán visszafordultam az irányába hitetlenkedő arccal. - Ha ti nem léptek közbe, új életet kezdhettem volna. Fogalmad sincs róla, milyen voltam emberként. Sőt, ami azt illeti nem tudod azt sem, milyen vagyok vámpírként vagy úgy egyáltalán. Ismersz engem egyáltalán, Elijah? - egyszer Damonnek is felvetettem ugyanezt, de bárki másnak is mondhattam volna. Senki sem ismeri Katarina Petrovát ahogy Katherine Pierce-t sem. Senkit nem engedtem olyan közel magamhoz, hogy megismerjen. Sokan hitték már az évek alatt hogy tudják milyen is vagyok valójában, én pedig meghagytam mindenkit ebben a hitben, Pearl-t, a Salvatore fivéreket, John Gilbertet, Isobelt... Valójában senki nem ismert, mindenki csak egy oldalamat ismerte, a túlélő, önző vámpírnőt, aki bárkin képes átgázolni. A helyzet az, hogy egy idő után én sem ismertem önmagamat, a halandóság pedig csak még inkább erre a következtetésre juttatott. Elvesztem a saját hazugságaim hálójában és úgy éreztem nincs kiút, talán nem is lesz soha. A hajamat hátrafújta a szél és abban a pillanatban megint ledermedtem. Tudtam, hogy Elijah irányába fújja az illatomat és hogy egészen eddig tudtam csak színészkedni, nem tovább. Két dolog történt egyszerre: lebuktam és megtudtam azt amiért érkeztem. Nem tudott Elena kis malőrjéről és arról sem hogy a gyógyír működött, ami azt jelentette, hogy nagy valószínűséggel az öccse, Klaus sem. - No lám, át tudtam verni a hatalmas Elijah Mikaelsont! - utánoztam a hangszínét és nem rettentem meg a közelségétől. - A drágalátos Elenádnak köszönhető mindez. - morogtam az orrom alatt és farkasszemet néztem Elijahval. Volt egy sejtésem hogy még a hír hallatán sem fogja kevesebbre tartani a hasonmásom, de tudnia kellett, hogy nem olyan ártatlan, mint mindenki hiszi.
Látom a parázsló haragot felvillanni a tekintetében, és elégedetten konstatálom, hogy ez már csakugyan ő, a régi Katerina. Bármennyire is igyekezzen uralni a gondolatait, érzéseit, egy másodperc elég rá, hogy elárulja magát. Mégsem olyan tökéletes színésznő, mint ahogy hiszi, bár nyilván nincs híján a tehetségnek, ha öt évszázadon át képes volt túlélni a vámpírrá válását, Niklaust, és képes volt irányítani vagy megtéveszteni másokat. Lehetnek szavai bármily mézesmázosak, álcázhatja jöttét okok százaival, de ezzel a dühös tekintettel elárulja magát. Már akkor, annak idején is így nézett, ha valaki belátott az álarc mögé, ahová legsötétebb énjét rejtette. Halk hümmögéssel fogadom a szavait, mikor fejemre olvassa bűneim meglehetősen hosszú listáját, majd kényelmesen nekitámaszkodom a híd korlátjának, és karba fonom kezeimet. - Ne forgasd ki a szavaimat - szólok rá higgadtan. - Eszem ágában sincs tömjénezni önmagam, vagy letagadni mindent, amit a múltban tettem, vagy épp meneküli az elől, amit a jövőben tenni készülök. Ezer éves vámpír vagyok, és ez tagadhatatlanul bűnök sokaságával jár - hajtom félre a fejem kissé, hogy így nézzek a szemébe. - Felrovod nekem, hogy Niklausban, kinek neve hallatán bárki a világ másik felébe menekül, képes vagyok meglátni a jót. Nincs ezen sok gondolkodnivaló, Katerina, a magyarázat egyszerűbb annál, mint gondolnád. Ismertem az öcsémet, láttam sorsát, mióta megszületett. Tudom, milyen volt gyermekként, milyen ártatlan, és jószívű. Tudom, hogy ez a gyermek még mindig ott él benne valahol, az évszázadok alatt a lelkére rakott mocsok, és alvadt vérréteg alatt. Ha kell, újabb ezer évet is képes vagyok rááldozni a legfőbb feladatomra: Niklaus megváltására. Mikor téged megismertelek, két férfit tekertél egyszerre az ujjaid köré, és én voltam az egyik. Már akkor is élvhajhász, és törekvő voltál, azt nézve, kinek az oldalán kapod meg mindazt, ami téged mindig is vonzott, vagy érdekelt. Vagyont, és hatalmat. Mindezért csupán a tested adtad oda, a szíved sosem volt igénybe véve, még akkor sem, mikor én lázas szerelemmel öleltelek - lököm el magam a korláttól, és a fejembe toluló emlékektől kissé felzaklatva a mélybe nézek, és a fekete víz felszínén, mintha csak filmet látnék, megjelennek a múlt képei. Látom, milyen volt emberként, hogyan járt-kelt, látom ahogy apró zavarában füle mögé rejti haját, és kacér tekintetet vet rám, míg én szinte megbabonázva követem őt. Szinte újra érzem a félelmemet, a kétségbeesésemet mikor rájövök, Niklaus mire szándékozik őt használni, és átélem a kínt, mikor rájövök, én nem jelentettem számára többet egy eszköznél. Szavai mégis úgy hatolnak át ezen a függönyön, mintha erővel szeretné őket belenyomni a fülembe, és alig néhány pillanatra megingok, mikor azt mondja, hiányoztam. Nem, nem fűznek már érzelmek hozzá. Amit most érzek nem más, mint bűntudat. Talán alakulhatott volna minden másképpen. Talán csakugyan nem értettem meg őt. Ha valakit folyton gonosznak neveznek, nem válik egy idő után akaratlanul is azzá? Talán hibáztatnom kellene azért, mert ötszáz évvel ezelőtt, a kor lehetőségeihez mérten igyekezett megtalálni a boldogulását? Lelkembe beleférkőzik a kétely, és figyelmeztetnem kell magam, hogy ne engedjem, miszerint hamis érzelmekbe ringasson. Életem folyamán kétszer érte már el nálam, hogy higgyek szavainak. Harmadszor nem követhetek el ekkora szarvashibát. - Ha az irántam érzett érzelmeid változatlanok Katerina - már ha esetedben beszélhetünk egyáltalán ilyesmiről - fel kell hogy világosítsalak, egyetlen porcikám sem vágyik rád. Sem az érintésedre, sem a közelségedre. Nem vagyok már az a naiv ifjú, akit egy mosollyal, és egy észvesztő éjszakával levettél a lábáról - mosolygom el magam újfent. - És csak hogy tisztában légy vele, van olyan, aki betölti a szívemet, és megadja nekem mindazt, amire te mindig is képtelen voltál - teszem hozzá, majd szenvtelenül nézem arca vonásait. Még akkor sem rezdülök meg, mikor nyilvánvalóvá válnak a tények: Katerina már nem az az erős, és hatalmas teremtmény, aki egykoron volt. - Azt hiszem illő lenne egy köszönő levelet küldenem az ifjú Gilbertnek - bólogatok aztán elismerően. - Mindig is tudtam, hogy abban a lányban több van annál, mint amennyit mutat magából. Különös fintora a sorsnak, hogy épp a hasonmásod lökött téged vissza egy olyan életbe, amit mindig is gyűlöltél. Milyen érzés látni, hogy te halandó lettél, míg ő élvezi a vérszívó lét előnyeit? - kérdezem. - Most némileg más megvilágításba került az ittléted oka, bár még mindig több verziót is el tudok képzelni. Az egyik, miszerint arra kérsz, álljak bosszút Elenán, ha neked már nincs meg hozzá az erőd. Érthető kérés tekintve, hogy túl sok mindent vett el tőled. Az örök, ránctalan és kortalan szépséget, az igézés lehetőségét, amivel általában minden könnyebbé vált. Nyilván roppant megrázó számodra, hogy olyan jelentéktelen, mégis hatalmas dolgokkal kell foglalkoznod, mint az étkezés, vagy az, hogy hol hajtsd álomra a fejed - dobolok ujjaimmal a korláton. - A másik lehetséges verzió az, hogy azért jöttél, változtassalak vissza. Ha megbocsátod, a válaszom a határozott nem. Sem időm nincs törődni veled, sem gusztusom. Ahhoz meg végképp nincs, hogy hozzám kötődj, és járj a nyomomban, mint egy öleb. A harmadik elképzelhető lehetőség, hogy azért jöttél, hogy inkább én öljelek meg, mint Niklaus. Bevallom, csábító a gondolat, de erre is nemet kell mondjak. Él még bennem annyi emlék a múltból, hogy ne akarjam a véreddel szennyezni a kezemet. Bárki és bármi is voltál, vagy lettél, volt idő, amikor szerettelek. Éppen ezért nem fogom elvenni az életedet - lépek elé, és belenézek a szemébe. - Menj. Menekülj, amíg teheted. Ha pénzre van szükséged, adok, amennyit akarsz. Kaptál egy új lehetőséget az élettől, hogy úgy alakítsd a sorsodat, ahogy először is kellett volna lennie. Ne hagyd elveszni az új esélyedet.
Elijah semmit sem változott. Még mindig makacs volt, úriembernek adta ki magát és hosszú monológokkal próbálta bizonyítani az igazát. Nem volt szükség rá, mert úgysem hittem el egy szavát sem, ahogy ő sem az enyémeket. Nem győzhettük meg egymást, bárhogy is próbálkoztunk, ezért részben olyan volt, mintha a falnak beszélnénk, vagy csakugyan magunkban adnánk elő a kigondolt kis szövegünket, akár a színházban. Színészek voltunk az üres, berendezett színpad közepén, egymagunk és áradt belőlünk a szó. Nem számított, hogy az egyszemélyes közönségünk figyel-e ránk, vagy meghallja-e a szavainkat, csak akkor nyugodhatott meg a vérrel bepiszkolt lelkünk, ha elmondhattuk ami az elménkben kavargott. - Örülök, hogy tisztában vagy a bűnösségeddel. Ez esetben akkor egy percig se gondold, hogy jobb vagy nálam. Bár én sem tagadom, hogy nem vagyok jó ember, talán a közelében sem járok a jóságnak, de nekem is megvannak a saját okaim, ezt sose feledd. Két dolog biztos az életben, Elijah. Az, hogy az emberek mindig ítélkeznek a másik felett anélkül, hogy ismernék a háttértörténetüket és hogy nem bízhatunk meg senkiben. - mindkettőt jól ismertem, az ítélkezést és a bizalmatlanságot is, méghozzá egészen közelről. Nem ítéltem el Niklaust azért, amit elkövetett, de gyűlöltem érte, ahogy bizonyára a bátyja is sokáig gyűlölt amiért átvertem. Ma már közömbösen nézünk egymásra, már-már gúnyosan, ettől függetlenül egykor szerettem Elijaht és ő is szeretett engem. Csakhogy ő Klaust is szerette, s mivel a tulajdon testvéréről van szó, az a szeretet, kötődés és hűség nem múlik el csak úgy, talán örökké megmarad és ezt meg kell értenem. Még akkor is ha Klaus tettei az enyémeknél is borzalmasabbak... ezen túl kell lépnem. Elijahban és Stefanban valójában több közös van, mint azt ők ketten gondolnák, micsoda véletlen hogy egykor mindkettejükhöz szenvedélyes érzelmek fűztek. - Hallod egyáltalán amit beszélsz, Elijah?! - szegeztem neki a kérdést kissé haragosan és egyik kezem a csípőmre helyeztem. - Nagyon rosszul gondolod és egyenesen felháborítanak a szavaid. Szerettelek, jobban vonzottál, mint Klaus, csak akkoriban még nem értettem az életet. Igen, vonzott a hatalom és a pénz és talán azt reméltem hogy Klaus remek parti. Új esélyt akartam az élettől. - egy kis időre elhallgattam, elmerengtem a múlton. Eszembe jutott az első este, mikor megismertem az öccsét, az első pillantás, amit rám vetett, Elijah ragyogó tekintete, mikor rám emelte azt, aztán a családom, az otthonom, az én szeretett Bulgáriám és a kicsi babám, akit a karjaimból ragadtak el. Ez újabb dühkitörésre késztetett. Tettem egy lépést a férfi irányába, a mozdulatra mindkét kezem ökölbe szorult és szinte az összes izom megfeszült a testemben. Oda akartam sózni egyet neki, viszketett a tenyerem, csak hogy megüthessem végre, de mozdulatlan maradtam és csak a tekintetem lángolt, azzal nyársaltam fel a férfit. - Fogalmad sincs róla milyen voltam, mielőtt eljöttem a hazámból. Ha akkor ismertelek volna... Ha akkor ismertél volna, most ugyanúgy kiállnál az ártatlanságomért, mint Niklaus ártatlanságáért. - ennyit mondtam csak, több szó nem hagyta el a számat, mert tudtam hogy fölösleges a beszéd, nem győzhetem meg. Elismerem, hogy borzalmas ember vagyok és még sorolhatnék sok illetlen szót, amivel eddigi életem során illettek, mindet magamra vállalom, de halandóként épp olyan ártatlan voltam, mint a kis Elena Gilbert, ebben nem engedek. Más világot éltünk, nem kellett menekülnöm, nem kellett feláldoznom a szabadságot és minden egészséges érzelmi kapcsolatot. Akkoriban az egyetlen bűnöm az volt, hogy teherbe estem. - Hiányoztál, igen. De már nem fűz hozzád szerelem. Mindent elveszítettem, újra kell értékelnem az életem. Nem szerepel a listán, hogy visszacsábítalak magamhoz. - feleltem dacosan a szavaira, de azért felszaladt a szemöldököm, mikor egy másik nőt említ. Ezek szerint igazak a pletykák, miszerint Elijah Klaus gyerme anyjának csapja a szelet. Mint egy igazi szappanopera. Családban marad. - Rajta, ünnepeld csak a drága Elenát. Hozzászoktam, hogy mindenki ezt teszi. Viszont ne becsülj le! Visszaszerzem amit elvett tőlem. Újra vámpír leszek, s mikor ez megtörténik, mindenkin bosszút állok, aki ártott nekem, vagy aki előnyt kovácsolt a halandóságomból. Efelől ne legyenek kétségeid! - egy sóhajjal fejeztem be és elfordítottam tőle a fejemet. Nem kellett volna idejönnöm, de meg kellett tudnom, hogy hallották-e a pletykákat rólam. Niklaus még nem sejtett semmit, így minél előbb távoznom kellett abból az istenverte városból, egy helyen nem fértem meg a Mikaelson családdal, ebben igaza volt Elijahnak. Legszívesebben rögtön hátat fordítottam volna a férfinek, de nem akartam így elválni tőle, ilyen hirtelen. Valahol kellemes volt beszélgetni vele, s valahol még élveztem is a társaságát, de nem nyújthattam hosszúra a pillanatot. Még mindig képes lettem volna a karjaiba simulni, úgy csókolni mintha az utolsó csókokat lehelném ajkaira és talán még szeretni is tudtam volna, de nem állt szándékomban, ahogy neki sem. Már csak egy nagyon régi ismerős volt számomra, akitől ennek ellenére nehéz volt elszakadni. - Ha már három forgatókönyvet is felvázoltál, s még így sem találtad el a valódi okot, azt hiszem ideje elárulnom az igazságot. Tudni akartam, hogy Klaus mennyit tud rólam, eljutott-e a fülébe az emberré válásom. Mint tudod, ezt telefonon vagy levélben is megérdeklődhettem volna, de... tényleg látni akartalak. - újabb sóhaj szakadt ki belőlem, fejem visszafordítottam a férfi irányába. - Rengeteget gondolok a múltra, a vámpírrá válásom előtti időkre. A halandóság rengeteg emléket eszembe juttat, amikre korábban nem gondoltam. Szóval nem kell a pénzed, csupán az idődből akartam egy keveset lopni. - elmosolyodtam és egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, mi volna ha az összes régi ismerőst meglátogatnám, aztán véget vetnék ennek a nyomorult életnek. Persze valójában nem állt szándékomban ilyet tenni. Attól hogy az ember haldoklik, még nem lesz varázsütésre jó és bűnbánó. A hátam közepére nem kívánom azt a megannyi embert, akikkel az évek során dolgom volt, a legtöbbjük úgyis halott.
Úgy állunk itt a hídon, az éjszaka sötétjében, mint a westernfilmekben a párbajhősök a végső pillanat előtt. Csak figyeljük a másikat, minden rezdülését, minden szemvillanását, és igyekszünk belőle kitalálni a következő lépést, hogy megelőzhessük, és elkönyvelhessük a győzelmet. Persze, mindössze szimbolikusan. Ha nem lenne a fejemben Katerina nem épp emberbarát, és önzetlen viselkedésének, és áldozatainak hosszú listája, alighanem még élvezném is a helyzetet. Ritka alkalom, hogy méltó ellenféllel hoz össze a sors. És hogy őszintén bevalljam, még mindig hatással van rám a közelsége. Csak éppen negatívabb előjellel, mint ahogy hajdanán. - Nem tartom magam messiásnak - válaszolom röviden az engem ostorozó szavaira. - Mint mondtam, ezer évnyi létezés magával hozza az olyan elkövetett bűnök sokaságát, amelyért a pokol legmélyebb fenekére fogok zuhanni, már ha elhisszük, hogy a túlvilág ilyentén megnyilvánulása csakugyan létezhet. Azt mindenesetre meglehetősen szórakoztató, ugyanakkor felháborító látni, hogy pont az ostoroz, és olvassa fejemre hibáimat, aki talán túltesz még rajtam is - igazítom meg mandzsettámat, majd fojtott hangon, röviden felnevetek. - Katerina, ennél jobban mi sem mutathatná meg jellemedet, mint a régvolt dolgok felemlegetése. Azt mondod szerettél, mégis alárendeltél mindent a vagyonnak, és a lehetséges elképzelésnek, hogy miféle élet várhat Klaus mellett. A pénz és egzisztencia már akkor is többet jelentett számodra az érzelmeknél. Egy árucikk voltál, semmi más. Áruba bocsátottad magad céljaid elérésének érdekében. Szóval ne papolj nekem szerelemről, és hasonló érzelmekről, mert a te szádból meglehetősen hiteltelenül hangzik - hajtom félre a fejem. - Ami az ifjú Gilbertet illeti, eszem ágában sincs isteníteni. A vér nem válik vízzé, ahogy mondani szokás. Az ártatlan kislányból csakhamar ugyanolyan bestia vált, mint amilyen te vagy. Mindazonáltal elismeréssel adózom neki a bátorságáért és tettrekészségéért. Különös, hogy a jelek szerint szinte minden téren erősebb nálad - vágom zsebre a kezeimet. - Nos, láttál - biccentek aztán, és csupán a jó neveltetés fog vissza attól, hogy nemtörődöm módon vállat vonjak. - Teljesült a kívánságod, ez már több, mint amennyit bárki elmondhat. Ha Niklaus miatt aggódsz, nem szükséges. Nem fogom tájékoztatni az ittlétedről, sem az állapotodról. Igazából a köztünk történteket, az elmúlt negyed órát el fogom felejteni, mintha sosem lett volna. Jobb lesz ez így neked, és nekem is. Ha visszakívánod a vámpírlétet, hozzásegíthetlek. Idővel újra erőssé válsz majd, és azzá a ribanccá, aki mindig is voltál. Ennél többet ne kérj, és ne is várj tőlem. Adok egy percet a döntésre, és aztán megfosztom magam roppant becses társaságodtól. Sem kedvem, sem időm, sem gyomrom nincs további perceket kettesben tölteni veled.
Kezdett igazán dühíteni Elijah viselkedése. Nem mintha nem lett volna igaza a legtöbb dologban, ami elhangzott tőle, de ahogy ő nem akarta, hogy a fejére olvassam a bűneit, úgy én sem akartam ezt hallgatni. Már megfontoltam, hogy hátat fordítok neki és csak úgy egyszerűen magára hagyom, ha már úgysem kíváncsi rám, de valami visszatartott. Nem akartam haragban elválni tőle, még ha nem is töltött el örömmel vagy élvezettel ez a találkozó. Mert többet vártam tőle. Mindenre gondoltam, de arra nem, hogy halál nyugodtan ácsorog majd velem szemben és szid, mintha erre várt volna évek óta. Nem akartam én sajnáltatni magam senkinek, vagy elvárni, hogy halandó létemre másként bánjanak velem, a szidalmakat megérdemeltem, sőt, fele annyit nem kaptam, mint amennyit érdemeltem volna, de szerettem volna úgy találkozni valakivel, hogy nem a bűneimet sorolja. Csak beszélgetni, vagy még annyit sem, csak élvezni valaki társaságát, aki nem az ördög legjobb cimboráját látja bennem. Micsoda szép gondolatok! Egy undorodó fintorral megráztam a fejem, félig Elijah szavaira, félig a gondolataimra, és igyekeztem az érzelmes Katherinet kicsit háttérbe szorítani. Gúnyos mosoly ült arcomra, ahogy a tökéletes Mr. Mikaelson megigazította mandzsettáját. Annyira furcsa volt itt állni vele szemben, a kifinomult vámpírral. Mindig ilyennek ismertem őt, sok minden változott, de ez nem. - De határozottan a tökéletességre törekszel, mint mindig. Makulátlan külső, méregdrága öltöny, nem beszélve a zsebkendődről, amivel eltünteted a vérnyomokat. Nem ítéllek el, kell valami kapaszkodó, ha már a gyilkosság a mindennapjaink részévé válik. - tényként közlöm vele, választ nem várva, de számítok valami epés megjegyzésre, vagy tiltakozásra. Nem is értem, hogyan szerethettük mi egymást a múltban, mikor szinte semmiben sem értünk egyet. De első találkozásunkkor és még ártatlan, halandó ember voltam, kissé ironikus, hogy most megint így találkozunk. Elijah az öccse pártját fogja, mindentől védi, kitart mellette, én pedig újra a halandók ösvényére léptem. Ettől függetlenül nem lettem sem ártatlan, sem emberi, csak törékenyebb. - Tudom, hogy sok mindenben nem értünk egyet és hogy szörnyű dolgok jutnak eszébe mindenkinek, aki rám gondol. De hogy jössz te ahhoz, hogy megmondd nekem, hogyan éreztem irántad vagy bárki más iránt? Hangsúlyozzam ki, mennyire tévedsz? Szerettelek. De talán erre később jöttem rá. Klaust pedig nem a pénz miatt választottam, ha a vagyon számított volna, miért ne elégedtem volna meg veled? Nem, drága Elijah. Ha ennyi évszázad után nem jöttél volna még rá, a nők élnek-halnak a rossz fiúkért. - hátradobtam a hajamat a vállam fölött és elfordultam tőle, hogy tegyek néhány lépést előre, majd vissza az ő irányába. Még mindig türelmetlen voltam, de most még okom is volt rá, az idő áldozata voltam, ahogy mindenki más, kivéve a halhatatlan lényeket. Minden hét, minden nap, sőt, minden óra számított. - Gondolj amit akarsz. De túl sok mindent megéltem már, hogy épp valami gyógyír törjön meg, amit egy tizenéves újonc vámpír küldött le a torkomon. Megfizeti majd az árát. Nem véletlen olyan erős az a lány, Petrova vér csörgedezik az ereiben. - már-már büszkén jelentettem ki, s ha nem épp én lettem volna ennek ez a tragikus végkifejletnek az áldozata, talán elismerően gratulálnék is Elenának. Vagy már csak azért sem. Viszont hogy erősebb nálam? Ugyan... Ha erősebb volna, nem az érzelmei hajtanák. - Tényleg ennyire gyűlölsz? - tettem fel a kérdést ártatlanul, nem csodálkoztam, nem bánkódtam, csupán érdekelt a válasza. Természetesen kissé furcsa volt a ridegsége, de nyilvánvalóan rászolgáltam, ahogy mindenki más viselkedésére és szavaira is. Azt azonban egyelőre még nem döntöttem el, beavassam e abba a kis titokba, hogy a gyógyír miatt a szervezetem nem veszi be a vámpírvért. Nem tudtam, kihasználja ezt a tudást, vagy sem, nem kockáztathattam meg, hogy bárki más tudomására jut, különösen Niklaus miatt aggódtam, bármit is ígért Elijah. Sosem lehet az ember elég óvatos. - Nem akarlak feltartani, csak... látni akartam valakit, aki ismer engem. A valódi Katerinát. De ha még te is egy lelketlen szörnyetegnek tartasz, akkor bizonyára úgy is van! - újabb gúnyos, gonosz mosoly terült el az arcomon, de csak néhány másodperc töredékéig maradt fent, majd rögtön el is tűnt. Mintha az ördög megmutatta volna a valódi arcát, majd újra álca mögé rejtette. Mások legalábbis ezt az énemet tartották valódinak, a kegyetlen nőt, aki képes bárkin átgázolni. Az évek alatt annyi rosszat elkövettem, annyi mindenkin mentem keresztül, hogy túléljek, hogy a legtöbb hazugságom már én magam is elhittem, talán a személyiségem is épp így változott meg. Az álca valósággá változott, a régi, ártatlan lány pedig süllyesztőben végezte és örök feledésbe merült.
731 szó; outfit; music; kusza és elég gyenge de most csak ennyire futotta
A találkozó Katerinával megtörtént, bár a miértjére ittléte alatt még nem adott választ. Hogy csakugyan látni akart-e? Kétlem. Ő a szomszéd városig sem ment el soha anélkül, hogy valami hátsó szándék ne lappangott volna tette mögött. Alighanem Klaus után jött szimatolni, vajon hallotta-e már hírét, hogy ezúttal sebezhetőbb bőrben van, mint bármikor, vagy - bár ez volt a második számú tippem - valamiféle biztosítékot akart rá, hogy élhet újra vámpírként. Vagy épp egy esélyt, általam? Igazából nem is érdekel a válasz. Csak elmosolyodom, ahogy megjegyzést tesz a külsőmre, aztán az említett drága öltönyöm zsebébe dugom a kezem. - Emlékeim szerint már annak idején is ez a kettősség vonzott téged, Niklausban és bennem. Nikben megismerted a vadságot, a könyörtelenséget, és hogy kissé megfürdesd a nem létező lelked az ellenpólusban is, utána hozzám szaladtál, hogy engem ajándékozz meg kétes tisztaságú bájaiddal- csóválom a fejem lenéző mosollyal. - Mellesleg, mondjuk úgy, lábjegyzetben teszem hozzá, hogy egy magára valamit is adó vámpírnak kell, hogy legyen stílusa. Nem áll szándékomban bármiféle dicsérettel illetni téged, de ez ezúttal rád is igaz. Már amennyiben a "ribanc" jelző dicséretnek számít. A te felfogásodban előfordulhat - bazsalygok még mindig olyan kedvességgel, mintha réges-régen nem látott jóbarátom felbukkanásának örülnék. Persze, boldogságnak nyoma sem volt bennem. Nemes egyszerűséggel Katerinát annyira sem méltattam, hogy bármiféle reakciót kiváltson bennem a jelenléte, vagy a szavai. Aztán az égre emelem a tekintetem, majd lemondóan legyintek egyet. Hiába, akivel még évszázadok alatt sem lehet megértetni valakit, az már csakugyan reménytelen eset. - Nem gyűlöllek, Katerina - mondom ki végül a nyilvánvalót. - Egész egyszerűen hidegen hagy élsz, vagy halsz. Ha te most valamiféle nosztalgiából kifolyólag akartál a karjaimba borulni, akkor azt kell mondjam, hogy felesleges utat tettél meg a városig. Éld a magad nyomorult kis életét, és felejtsd el a létezésünket is. Nem gyere ide többször, mert nincs értelme. A tigris sem törődik a jelentéktelen hangyával. Én is ezt szándékozom tenni veled - fordulok végül sarkon, aztán néhány lépés után visszanézek rá. - Egy javaslatom azért van számodra. Mondjuk úgy, hogy jó tanácsként, mementóul a szép időkre. Tűnj el innen, minél gyorsabban. Menj el a városból, és vissza se nézz. Addig tedd meg, míg Niklaus hírét nem veszi az ittlétednek. Mert ha ez megtörténik, habozás és gondolkodás nélkül meg fog ölni - indulok el újra, távolodva Katerinától, s csak a vállam fölött szólok még vissza neki. - Én pedig segíteni fogom őt ebben - aztán gyorsítok. Cipősarkam koppan a betonon, és hátra sem nézek, vajon Katerina ott áll-e még a hídon, vagy kétségbeesésében a folyóba vetette magát. Lezártam vele a múltat, és esélyt sem adok a jövőnek.
Találkozom Elijah Mikaelsonnal. Te szent szar, találkozom Elijah Mikaelsonnal! Habár még mindig jobban jártam, mintha a fiatalabbik fivérnek üzentem volna, hiszen az ősi vámpírok közül mindig is Niklaust tartották a legvérszomjasabbnak - Elijah a békésebb, alkuképes fivér képében tetszelgett, aki kifinomult és emberséges, már amennyire a türelme engedi. Remélem, azok után, amit Kol tett vele, méltóztat majd kellő megértéssel és türelemmel felém fordulni. Úgy készültem, annyi végtaggal megyek haza, ahánnyal jöttem, és lehetőleg a saját, két lábamon. A megbeszélt időpont előtt fél órával a helyszínre értem már. Tartottam tőle, hogy ha elkések, azzal a lendülettel leszedi a fejem. Nem csodálkoznék rajta azok után, Kol mit művelt vele... Persze közelről sem ismertem minden részletet, de amit igen, az épp elegendő volt ahhoz, hogy aggasszon. Nem magamat féltettem - Kolt. Ő talán nem veszi komolyan a testvérei által nyújtott fenyegetést és azt hiszi, elég megtanítania rá, hogyan hozzam őt vissza a halálból, de ezzel nem oldja meg a problémát. Nem a lombkoronát kell kezelni, hanem a gyökereket: el kell érnünk, hogy a testvérei ne akarják megölni. Ha pedig Kol nem hajlandó erre, nekem kell cselekednem. Nem fogom elveszíteni még egy barátomat! A híd korlátjának dőlve várakozok, szórakozottan babrálva a karkőtömmel. Nem csak elővigyázatosságból érkeztem korábban: tettem pár varázslatos óvintézkedést a találkánk előtt... Elhoztam magammal néhány mágikus kütyüt, illetve biztosítottam egy-két csapdát a közelben. Eszem ágában sincs kikezdeni egy eredeti vámpírral, viszont eléggé nem fair, hogy ő halhatatlan vámpírként érkezik a hídra, míg én csak egy egyszerű, nagyon is halandó srác vagyok. Be kellett biztosítanom magam, hogy ha meg akarna ölni, legalább ne legyen olyan könnyű dolga. Már épp ellenőrizni akartam a karórámon, mennyi az idő, amikor megéreztem a jelenlétét a közelben. Egyszerűen tudtam, hogy itt van. Addigi laza tartásom egyből megfeszült, kihúztam magam és lassan, óvatosan ellöktem magam a híd korlátjától, hogy szembeforduljak vele. Hunyorognom kellett a sötétségben, hogy ki tudjam venni az alakját. - Lám-lám, Elijah Mikaelson, élőben! Mármint személyesen... Az élő egy kissé pontatlan... - elharaptam a mondatot. Na tessék, Kaleb, remek indítás, sértegesd még egy kicsit, ha ki akarod nyiratni magad már a legelején! - Nem hittem, hogy tényleg eljössz. Nem azért mert nem tehetnéd meg... Nem gondolom, hogy gyáva vagy, sőt, épp ellenkezőleg. Szerintem olyan erős vagy, hogy azt hittem, a megkeresésemre csak rálegyintesz majd, mert mégis mit érdekel téged, mit akar egy piperkőc warlock srác egy ősi vámpírtól... Egyébként Kaleb a nevem. Nem sokan használják, az öcséd például imádja a beceneveket. Némelyik elég kínos... Túl sokat dumálok, igaz? Grimaszolva zsebre vágtam a kezem és megpróbáltam lakatot tenni a számra. Talán előnyösebb, ha hagyom, hogy ő beszéljen, csak hát így nincs semmi, amivel leplezhetném az idegességemet.
Valószínűleg lehet valamiféle morbid, vagy akár természetfeletti, esetleg Murphy-törvénybeli oka annak, hogy bárki, aki névtelenül hív találkozóra engem, pontosan erre a hídra helyezi a "légyott" színterét. Utoljára Katerina csábított ide egy aláírás nélküli üzenettel, és hőn remélem, hogy ennek az újabb anoním hivásnak a kiötlője nem ismét ő. Egyrészt világosan értésére adtam, hogy ha nem is veszem el az életét, a társasága meglehetősen nemkívánatos számomra - a kriptában történtek után végképp nem. Sosem túl szívderítő olyas valakivel egy légtérben tartózkodni, aki látott megalázott, kiszolgáltatott helyzetben, és ismerve miss Pierce meglehetősen csípős nyelvét, alighanem ezt nem állná meg szó, én pedig megtorlás nélkül. Ugyanakkor valami belső sejtelem azt súgja, hogy ennek a mostani üzenetnek nem sok köze van Katerinához. Mindazok után, hogy Kol a vérét vette, és felhasználta őt egy őrült boszorkány-szertartáshoz, miss Pierce alighanem már a világ másik végében nyalogatja sebeit - és ez nem meglepő annak tükrében, hogy Katerina nem csupán fondorlatos, hanem roppant önző is, ami legfőképpen saját életének féltésében nyilvánult meg mindenkoron. Ahogy a híd felé közeledem, kissé megélénkül az eddig lágyan fújdogáló szél, és ismeretlen férfi illatát sodorja felém, még azelőtt, mielőtt meglátnám az idegen hátát, ahogy a híd korlátjára támaszkodik, és bámészan nézi az alul rohanó Mississippi vad hullámait. Bőrének kipárolgásából egyszerre csapja meg érzékeimet a mágia, és a félelem semmi mással összen nem téveszthető illata. Boszorkánynak tűnik, egy eddig még sosem látott New Orleans-beli boszorkánynak, aki nem mellesleg a jelek szerint pontosan tudja, kivel találkozik, és a rettegő idegesség a jele az irántam való, kissé babonás tiszteletének. Mikor aztán végül megérzi jelenlétemet, és megmozdul, hogy szembe forduljon velem, oly szavak hagyják el a száját, amik nem éppen ezen tiszteletről árulkodnak, Szemöldöm finom felvonásával jelzem nemtetszésem, majd állok mellé, a híd korlátjához, magam is a folyó tajtékját figyelve, és mikor megunom feszült fecsegését, felemelem a kezem - anélkül, hogy egyetlen pillantásra méltatnám. - Cssss... - intem hallhatásra röviden és némi fensőbbséggel, egy halvány mosollyal az arcomon. - Néhány száz évvel ezelőtt néhány államban még élt a törvény, miszerint botütéssel büntették a feleslegesen fecsegőket. Ön, ifjú barátom, alighanem nem örült volna, ha abba a korba születik - jegyzem meg. - Remélem tisztában van vele, hogy szívesen megtorolnám a tiszteletlenségét, de ezúttal hajlamos vagyok a félelmének tulajdonítani a szavait. Ajánlanám hát, hogy kezdjük eme roppant ígéretesnek tűnő társalgást előlről. És ezúttal, ha kérhetném, kissé nagyobb tisztelettel, és lényegre töréssel - szélesedik ki a mosolyom, ami általában két befejezést ígérhet: vagy a kedvesebb és lojálisabb énem felbukkanásával szembesülhet az ifjú Kaleb, vagy láthatja még néhány másodperc erejéig saját kitépett szívét a markomban.
- Aha, szóval a vérfagyasztó humorvilág családi szokás. Bambán merengő fejjel összegzem Elijah szavait, és ajkaim halovány, nosztalgikus mosolyra húzódnak, ahogy visszaidézem, a szétválasztásunk után, fogvatartásom első napjaiban Kol miféle bájos köntösbe bújtatta azt, hogy egyetlen rossz mozdulat és kitépi a belső szerveimet a helyéről. Elijah fogalmazásmódja ugyan kacifántosabb, de a lényeg ugyanaz: kuss, Kaleb! - Bocsásson meg, uram, kissé elszoktam az öccse mellett a finomkodó beszédtől. - színpadiasan meghajtom a fejem, épp csak annyira kísértve a sorsot, amennyire még illendő. Uralkodom én magamon, természetesen, de ez itt mind én vagyok. Nem lehet csak úgy kikapcsolni. - Utoljára az édesanyját... mármint édesanyjukat magáztam, mielőtt még a testembe zárta volna azt az istencsapását. Újabb nosztalgikus mosoly. Szívem szerint megkérdezném, nincs-e néhány gyerekkori fotója Kolról, valami kínos, mondjuk amin hiányzik egy foga vagy épp pucéran fürdik a folyónál. Tök jó lenne utána ugratnom vele. Elijah arckifejezése viszont hamar letörli a vigyort a képemről, és emlékeztetem magam a kulcsszavakra: tisztelettel és lényegretörőn. - Oh, igen, pont miatta vagyok itt. Mármint nem Esther néni miatt, hanem Kol miatt. Hallottam róla, hogy... öhm... mi történt. Jelentőségteljesen végigmérem a férfit, kutatva rajta a Kollal történt találkozás jeleit. Nem akarom nyíltan kimondani, hátha a kellemetlen emlékek hatására dühbe gurul és tényleg kitépi valamimet, amit a teremtő nem ok nélkül teremtett belülre. - Tudom, hogy ez elég bizarr és nevetséges, már-már őrülten gyerekes kérés lesz, amit semmi oka teljesíteni, hiszen nem ismerjük egymást... de Kolt ismeri. Mégis csak együtt nőttek fel. Jó, néha évtizedekre koporsóba dugták egymást, de attól még ezer év az ezer év. Bármilyen morbid módon is, de a családjuk ezer év után is hellyel-közzel teljes. Ezt az egy dolgot mindig irigyeltem Koltól - Zsebre vágott kézzel visszafordulok a korláthoz, megkapaszkodom benne és lebámulok az örvénylő hullámokra. - Nekem sosem volt részem családban. Nem voltak testvéreim, akik ledöftek volna, ha túl idegesítővé válok. Az egyetlen embert pedig, aki törődött velem, idejekorán elvesztettem... Ezért igenis irigy vagyok mindannyiukra. Tudom, hogy Kol mostanában... Visszafordulok Elijah felé és vadul gesztikulálva keresem a megfelelő szót, amivel jellemezhetném az öccsét. Elég nehéz egyetlen egyet találni. Az angol nyelv nem elég tág Kol Mikaelson személyiségének leírásához. - ...megőrült. Mármint totál bekattant. Elborult az agya teljesen... De attól még ugyanaz a testvér, mint az a gyerek, aki ezer évvel ezelőtt is volt. Szóval, azért hívtam el erre a borzasztóan hátborzongató és utólag belátom, hogy baromira vérfagyasztó, kietlen helyre, hogy megkérjem, ha bármiféle gyilkos szándék fortyogna magukban a testvéreivel Kol iránt, bizonytalan időre jegeljék. Megkedveltem a hülye a fejét, és szeretnék észt verni belé, ha még nem késő. Elvakítja picit a bosszúvágy, és ettől nem látja, hogy a Mikaelson fivérek minden intrikája ellenére mennyire szerencsés, hogy van még családja... - Mély levegő. - Arra gondoltam, talán kölcsönösen egymás segítségére lehetnénk... Az alsó ajkamba harapva elhallgatok. Te jó ég, elég tisztelettudó voltam? Elég lényegretörő? Ébren van még?? Igyekszem leplezni a pánikot, ahogy Elijaht fürkészem.
A protokoll betartása és az udvariasság nem valamiféle fellengzős viselkedés, hanem mások tisztelete legalább annyira, hogy nem hozzam önmagam kényelmetlen helyzetbe általuk - azáltal, hogy nem vagyok kénytelen elvenni életüket az ősinek kijáró kötelező tisztelet hiánya miatt. Az udvariasság alapja: önismeret. Elsősorban magát becsüli az ember: nem attól függ a viselkedésem, hogy mások mit érdemelnek, hanem attól, hogy mi az én normám. Mellesleg a hatalom íze akkor a legjobb, amikor megédesíti egy kis udvariasság. Azonnal fixálja az erőviszonyokat. Tény az is, hogy míg az udvariasság a belső erő jele, a kihívó viselkedés és pökhendiség az önbizalom és intelligencia bizonyos hiányosságaira vezethető vissza. Vagy épp a félelemre, ahogy Kaleb jelenlegi viselkedését látom. Egy pillanatra meghökken szavaim hallatán, aztán stílust vált: nem mondanám, hogy nincs benne némi gúny, legalábbis az első percben, viszont mikor öcsémre kerül a hangsúly, még mindig nem tudom, hogy vajon melyikükről beszél. A finomkodó beszéd hiánya kettejükre is tökéletesen ráhúzható kabát: sem Niklaus, sem Kol nem voltak képesek évszázadokon át sem elsajátítani a műveltség azon fokát, amelyen én álltam, ők általában gátlások nélkül szórták mások arcába gondolataikat és véleményüket. Viszont ahogy szóba kerül anyám, azt hiszem, kezdem sejteni, hogy ezúttal nem Niklaus beszámíthatatlan viselkedéséről kell értesülnöm. Ha anyánk is a történet részévé válik, akkor alighanem kizárható, kire is célozgat az ifjú Kaleb nem éppen megfelelő stílus címszó kapcsán. Finn bátyám halott, családom többi része pedig viszonylagos biztonságban él távol szülőanyánk befolyásától. Az egyetlen kivételt Kol öcsém jelenti - igaz, magára vessen, amiért inkább az apánkkal egyenértékűen őrült anyánkat választotta az általam felajánlott tiszte helyett a családunkban. Ezen sejtésem a következő másodpercben ezer százalékosan bizonyosodik be, mikor az ifjú boszorkány végighordozza rajtam tekintetét, és ahogy pillantásából látom, teljes mértékben tisztában van vele, hogy a mentális és fizikai kínszenvedésért ki is a felelős. - Ifjú barátom, higgye el, nem minden titok gonosz titok. Vannak jó titkok is. Vannak szükségszerű titkok is. Alighanem nem kell mondanom, hogy az öcsém és köztem történtek is ebbe a kategóriába tartoznak. Számítok a teljes diszkréciójára, hogy amiről tudomást szerzett, az nem kerül a nyilvánosság elé. A saját jól felfogott érdekében mondom ezt - villantok fel egy kedves mosolyt Kaleb felé, majd rezzenéstelen arccal hallgatom tovább a szóáradatot. Lehet, hogy a tiszteletet képes volt magában felébreszteni, de a felesleges locsogásról nem képes leszokni. - Szerencséje, hogy nincs családja, akik leszúrnák, ha idegesítővé válna. Most aligha beszélgetnénk itt - teszem hozzá, mert ezen két perc alatt sikerült elérnie, hogy egyrészt az idegeimre menjen a szómenésével, másrészt félig belealudjak a teljesen felesleges mondandóján. - Tehát ha jól értem, és jól foglalom össze azt, amit azt hiszem ezen haszontalan percek helyett két mondattal is elmondhatott volna: ön van olyan szerencsés, vagy épp peches, hogy ismerje Kol fivéremet, és valamiféle önjelölt ügyvéd módján igyekezzen engem azon agitálni, hogy egy esetleges következő találkozás alkalmával ne toroljam meg Kol-on azt, amit velem szemben elkövetett. Nos, csak hogy megnyugtassam: lojalitásom kiterjed arra is, hogy ne akarjam agyon csapni abban a pillanatban, ahogy meglátom a.... hogy is mondta? - a hülye fejét, elnézést a nem hozzám méltó szavakért. Bár azon gondolkodom, hogy talán a nyelvét kitépem azért az egyszerű tényért, amiért elmondta, vagy épp egyenesen eldicsekedett azzal, miféle szándékkal csalt engem abba az idők előtti kriptába - vágom zsebre a kezeimet. - Most már csak dolog érdekelne, de az szerfelett. Ahogy szavaiből kivettem, ön azon agitál engem, ne ártsak a fivéremnek. De miféle segítséget tudna ön nyújtani nekem? - érdeklődöm. - Ne féljen tőlem, ifjú barátom. A bátorság, mégha néha ostobaságának is tűnik, tiszteletet érdemel. Nem akarok ártani önnek, hacsak nem elkerülhetetlen.
Jó, persze, ekkora család esetén nem ártott volna azzal kezdenem, éppen melyik testvérről van szó. Valószínűleg a legtöbb panasz Elijahhoz érkezik és érkezett mindig is a testvérei viselkedése miatt. Az ő helyében az én fejemben totális káosz lenne, kéne hozzá minimum egy jegyzetfüzet, hogy számon tudjam tartani, mikor éppen melyik rokonom okozott valami katyvaszt. De Kol más, egészen új módon pszicho, legalábbis a hallottak alapján nem sok köze lehet Niklaushoz. Nem akarom, hogy reménytelen esetnek titulálva ismét egy koporsóba zárják, vagy ami még rosszabb, végleg megfosszák az életétől. Nem érdemli meg. Többet érdemel. - Mégis kinek pletykálnám el? - tárom szét a karomat. Neki talán fogalma sincs róla, hogy egészen eddig Kol házi manójaként éltem, bezárva egy 3x3 méteres cellába, így aztán nem akadt túl sok társaságom. Azóta persze visszanyertem a szabadságomat, hála az égnek, de nem vagyok olyan ostoba, hogy kikotyogjak mindenfélét a városon terpeszkedő ősiekről. - Természetesen tartom a számat. Lakat rajta, viheti a kulcsot! - teszem hozzá sietve, mert eszembe jut, mit említett a tiszteletről. Nagyot pislogok a beszólásán, egyrészt azért, mert nem vagyok benne biztos, jól hallottam-e, aztán amint leesik, hogy tényleg beszólt, röviden, de harsányan felnevetek, mely végül elkeseredetten a torkomon akad. - Haha... Jó vicc volt... Ön aztán... Haha! - bratyizós mosolyt villantok rá, mutatóujjammal megfeddve, s az arcomra fagyott mosollyal szegem le a fejem. Aha, jól tippeltem korábban - a Mikaelsonok humora tényleg családi vonás. Ahogy beszélni kezd, teljes testemmel felé fordulok, belefeledkezvén a szavaiba. Amilyen körmönfontan beszél, nagyon kell figyelnem, hogy ki tudjam hámozni a lényeget a szavaiból. Mi a fene az az agitálás? - Ó, nem-nem, arra semmi szükség. Nem Kol mondta el. Mármint, nem kellett elmondania. Hogy mondjam... - elhallgattam egy pillanatra, és a fejemet ingatva felbámultam a csillagokra, hátha azok megsúgják a választ. - Tudja, amikor egy tök idegen lelket belesuvasztanak az ember testébe... Az azért elég bensőséges kapcsolatot teremt. Aztán Kol hónapokig fogvatartott egy cellában, mert nem tudta eldönteni, megöljön-e vagy sem, azóta pedig az alsógatyáit mosom és takarítok rá. A lényeg csak az, hogy kiismertem őt. Látom rajta, ha történt valami, vagy ha rosszat csinált... Ne féljen, leszidtam a fejét. Össze is kaptunk. Nem tudja, hogy itt vagyok... Ha lehet, ebben a témában én számítanék az ön diszizéjára... diszkréciójára. Nem mintha én nem lennék nyitott könyv Kol számára, de tudom, hogy nem szereti, ha beleszólok a dolgaiba - felkeresni a fivérét pedig eléggé annak számít. Nem akartam feleslegesen feldühíteni, ezért úgy gondoltam, nem szólok neki a találkánkról. Majd beszámolok neki a fejleményekről, ha már történt bármi előrelépés. - Oh, köszönöm, ez megnyugtató - széles, kisfiús vigyort villantok rá, amikor kijelenti, nem óhajt bántani. Kezdhette volna ezzel, és akkor nem stresszelem végig az estét. Tekintetem nyugtalanul fut körbe a környéken, de sehol nem látom jelét az életnek, így aztán folytatom. - Nem sokat értek a vámpíros dolgokhoz, de a boszorkánysághoz igen. Kol kezd teljesen bekattanni az erejétől... nem eszik, nem alszik, őrültségeket művel. Nem akarom megfosztani az erejétől, csak szeretném lekorlátozni annyira, hogy ne őrüljön bele, hogy újra kezelni tudja a hatalmát és a megfelelő emberek ellen használja fel. Hogy mit nyernek? Visszakapják a kissé dilinyós, de jófej testvérüket, aki nem akar ártani egyiküknek sem. Fogalmam sincs, sikerül-e tényleg segítenem Kolnak. A családi dráma évszázadokkal mélyebben gyökerezett annál, minthogy a holnap egyszerűen megoldja, de ha azt elérem, hogy ne kínozgassa mindenféle kriptákban a testvéreit, akik cserébe ne akarják holtan látni, plusz hogy ne úgy járkáljon otthon, mint egy két lábon járó atombomba, akkor máris nyert ügyem van.
Nem tudom, létezik-e túlvilág, bármilyen formában. Apám annak idején - mint bármely falubeli férfi - tántoríthatatlanul hitt a Walhallában, a viking harcosok halál utáni világában, bár nyilván évszázadok alatt az ő véleménye is változott eme kérdést illetően. Én magam nem tapasztaltam meg sem a menny, sem a pokol létezését, de tény, hogy valamilyen formában bűnhődünk az elkövetett bűneinkért, és egyre többször gyanítom úgy, hogy számomra a penitencia az, hogy folyamatosan bolondok akadnak az utamba, olyan terhet téve a vállamra, amit csak nagyon kevesen bírnának el mentálisan. Eddig csupán családom két legbotrányosabb tagja, Niklaus és Kol tették próbára türelmemet, de az elmúlt időszakban erőteljesen tesztelte idegeim szakítószilárdságát Katerina is, most pedig ez a Kaleb nevű kölyök. Még akkor is, ha - figyelmeztetésemet megfogadván - igyekszik megadni a nekem kijáró tiszteletet, igaz, még mindig van mit tökéletesíteni a hangnemén. Miközben beszél, hátat fordítok a fodrozódó hullámoknak és a felette elterülő beláthatatlan sötétségnek, nekitámaszkodom a híd korlátjának, és kényelmesen karba fonva kezeimet hallgatom a monológját. - Nos, ifjú barátom, bízom benne, hogy van annyi sütnivalója, hogy csakugyan belátja, jobb, ha néhány titok nem kerül a város népének orra elé, terítékre. Persze, a biztosíték az lenne, ha itt és most kivágnám a nyelvét, és leszakítanám a karjait, hogy sem szóban, sem írásban ne tájékoztathasson senkit, de mivel reménykedem - az ön érdekében is - hogy gyümölcsöző kapcsolat veszi ma kezdetét, és tökéletesen értékelhető információkkal fog ellátni, pillanatnyilag eltekintek a prevenció eme formájától - nézek a fickó szemébe. A humoromra tett megjegyzését válaszra sem méltatom. Pláne azért, mert amit ő humornak nevez, számomra teljes komolysággal kimondott szavak, ezt azonban nem közlöm vele. A meglepetés ereje - ha sor kerülne rá - mindig tökéletes fegyver. - Nos, nem tudom milyen egy testet egy másik lélekkel megosztani, a sors mindeddig megkímélt ezen kellemetlen fordulatoktól, vagy ajándéktól - támasztom végül ujjamat az államnak, és elgondolkodva figyelem a kölyköt - de fogadja sajnálatomat a tényért, hogy az öcsémmel kellett osztoznia saját testén. Ahogy Mr. Griffith-et, úgy önt is meg tudom érteni, ha ez az információ, visszanyerve önnön tudatát, okozna mentális megingásokat vagy problémákat - vonom fel a szemöldökömet. - Sajnálatos módon ön nem örök életű, így nem javasolhatok olyan drasztikus lépést, hogy saját érdekében igyon meg egy liter fertőtlenítőt, bár talán még az is kevés lenne, hogy kimossa önből Kol lelkének minden mocskát - vonom meg vállamat alig észrevehető mozdulattal, majd a szemöldököm akaratlanul is felvonom a kölyök következő szavai hallatán. - Ifjú barátom, úgy sejtem, önnek sem kell humorért kilincselnie a szomszédban - szólalok meg, mikor elmondja, jelenleg Kol tulajdonképpen házi inasként tartja őt, de hamar rájövök, hogy ez nem vicc, ez a meredek valóság. - Roppant bájos - jegyzem meg lenézően. - Bár nem csodálkozom. Emberség és mindennemű emberi kapcsolatok terén az öcsém mindig is földöncsúszó volt - osztom meg vele meglehetősen lesújtó véleményemet. Az meg már csakugyan a hab a tortán, hogy ahogy az ifjú Kaleb fogalmazott - miszerint, leszida Kol-t - még mindig életben van. Fogalmam sincs, miféle kapcsolat fűzi őket jelenleg össze, de Kol vagy szelídült valamicskét a kényszerű fogságában Kaleb testében - erre látom a kevesebb esélyt. A valószínűbb az, hogy drága öcsém az eddigieknél is nagyobb disznóságra készül, és ez a bolond kölyök valami módon még remek eszköz lesz hozzá a kezében. Bárhogy is, nem az én dolgom. Nem vagyok bébiszittere sem az öcsémnek, sem fiatal varázslóknak. Az igazat megvallva tőlem aztán kölcsönösen ki is nyúvaszthatják egymást. - Hm.... - ráncolom a szemöldömet, és néhány lépést kezdek sétálni fel-alá, Kaleb tekintetétől követve. - Tehát, ha egészen jól érelmezem a szavait, tájékoztatott engem arról, amiről sajnos első kézből sikerült meggyőződnöm: hogy az öcsém, ahogyan ön fogalmazott, kezd bekattanni. Higgye el barátom, ha látta volna őt abban a kriptában, rájönne, hogy ez egy nagyon finom megfogalmazás - hallgatok egy percet, csak cipőm kopogása töri meg a csendet. - Hát jó - torpanok meg aztán, közelebb lépve az ifjú Kalebhez - tételezzük fel, hogy családom szeretné visszakapni Kolt, abban a kevésbé bosszantó formában, ahogy annak idején ismertük. Most már csak két kérdés nem világos még előttem. Mit nyer ön az ügyön, a szabadságán kívül? - érdeklődöm. - Ahogy a mondás is tartja, a világon semmi nincs ingyen. Miféle jutalmat vagy tettet vár tőlem ezért cserébe? A másik kérdésem még viszont talán ennél is fontosabb. Mi köze az ön által elmondottakhoz az anyámnak?
0.7 másodperc. Nem vagyok fizikus - sem matematikus, biológus, vagy bármilyen diploma is kell ehhez -, de tippjeim szerint körülbelül 0.7 másodperc szükséges hozzá, hogy egy ereje teljében lévő vámpír kitépje egy egyszerű ember szívét. Erős szembeszélben talán 0.8. Ez azt jelenti, hogy előfordulhat, hogy úgy hunyom le a szemem, hogy még minden rendben van, és mire felnyitom, már Elijah kezében dobog a szívem. A tanulság: ne pislogj! Meg sem próbálom leplezni az arcomra kiülő megrökönyödést, amikor a megcsonkításomról, mint valami perverzióról... prevencióról... kéne már egy kisszótár beszél, és öntudatlanul is átmozgatom a nyelvemet és a karjaimat, hogy tudjam, még megvannak. Pont akkor néz a szemembe, amikor a nyelvem fele kilóg a számból és karjaimmal olyan mozdulatot teszek, mintha madár lennék és repülni akarnék. A pillanat tört része alatt mozdulatlanná dermedek, majd minden testrészem visszakerül a helyére. - Értékelem a nagyvonalúságát - felelem végül minden diplomáciai érzékemet bevetve, és nem is firtatom tovább a témát, nehogy a végén még lebeszéljem erről a nagyvonalúságáról. Nem hiszem, hogy ki tudnám magyarázni Kol előtt, ha nyelv nélkül mennék haza. - Fordulat - szúrom közbe sietve, bár lehet, hogy költői kérdésnek szánta csak, de véletlenül sem szeretném, ha ajándéknak hinné. Önként mentem bele Esther ajánlatába, ez igaz, de attól még nem volt olyan jó buli, sem áldás, sem semmi más. Igen, őszintén szólva maga volt a semmi. Üres, hideg és sötét. Reményvesztett. - Pfff - legyintek, jelezve, mennyire semmiség a dolog. - Dehogy, mentálisan teljesen rendben vagyok. Akadnak még kínos témák köztünk Kollal, de egész jól túltettem magam rajta, hogy látott... - elharapom a nyelvemet, okulva az előbbi néhány percből. Miért is érdekelné Elijaht a sok kellemetlen nehézség, amit két pasinak át kell élnie, miután ugyanazon testen osztoztak? Ráadásul nem hiszem, hogy ez a téma megfelelne az ő ízlésének. Így hát inkább befogom a számat, öklömet az ajkaimhoz préselve, és hagyom, hogy ő beszéljen, mielőtt újabb hülyeség csúszik ki a számon. Ahhoz talán elég, ahhoz viszont nem, hogy ne röhögjek fel Elijah megjegyzése hallatán. Kezdem egyre inkább megkedvelni ezt a fajta elegáns, mégis cinikus humort, még ha esetleg komolyan is gondolta, hogy hipoval kéne kimosnom a szervezetemet a fivére után. Bocs, Kol. - Az öccse nem feltétlenül olyan szörnyű vagy velejéig romlott alak ám. Nem mintha kioktatást akarnék tartani a saját családját illetően, nyilván többet átéltek együtt és jobban ismeri, mint én. De én vagyok az egyelőre még élő bizonyítéka annak, hogy Kol is szerezhet barátokat - magyarázom leengedve a karjaimat, két kezem a farzsebemben köt ki. - Nem tagadom, hogy pszichopata, és lehet, hogy csak a Stockholm-szindróma beszél belőlem, de attól még Kol jól bánik velem. Szeretek nála élni és eszembe sem jutna magára hagyni őt. Nem mintha feleselni óhajtanék a férfival, de a hangom elég határozottan cseng ahhoz, hogy már ne riasszon meg annyira a csonkítás általi halál gondolata. Tény, hogy bizonyos értelemben együttműködés reményében kerestem fel őt, de ettől még ugyanúgy Kol oldalán állok, és megvédem őt akár a verbális bántalmak ellen is - ha kell, akkor a saját családjával szemben. Azért ne nagyon pislogj! Ahogy közelebb lép hozzám, öntudatlanul is kihúzom magam és igyekszem gyomorgörcs nélkül állni a tekintetét. A kérdései enyhén szólva meglepnek, egészen másra számítottam tőle, tétován ingatom a fejem tanácstalanságom jeleként. - Nos, ha Kol nem tépi ki egyéb szerveimet - megjegyzem, ez is egy gyönyörű családi szokásnak tűnik -, amiért beleszóltam az életébe, akkor egy egészséges mértékben pszichopata, megalomániás őrültet nyerek a dolgon. Az egyetlen barátomat. Hetven év óta a legjobbat, aki talán minimálisan örömre lel végre a családjában és megfeledkezik rólam annyira, hogy békében távozhassak. - tekintetem, mely eddig valahol Elijah válla felett a sötétségben kalandozott, most visszatalál a férfi arcára. - Ön is megmondta, Elijah: nem vagyok örök életű. Semmi keresnivalóm már ezen a bolygón, és nem is kívánom sokáig rontani itt a levegőt. Várnak rám odaát. - színpadiasan a víz felé intek, de remélem, megérti, hogy nem búvárkodni óhajtom, hanem annál sokkal sötétebb mélységekbe süllyednék, egyirányú jegyet váltva. - Szóval, amit én szeretnék az együttműködésünkért cserébe, hogy Kol végre éljen. Nem egy koporsóba zárva, nem a testvérei megkínzásáról fantáziálva, nem olyanok barátságába kapaszkodva, akiknek már rég meg kellett volna halniuk... - zavartan vonogattam a vállamat. Sosem éreztem magam még annyira sebezhetőnek Elijah előtt, mint most, mert bár eddig is fenyegetett a jelenléte és féltettem tőle a testi épségemet, most azonban sokkal kényesebb dolgokat tártam fel előtte, egy Mikaelsonnal lelkizni pedig elég kínos és fájdalmas dolog tud lenni. Remélem, beérjük csak az első ponttal. - Esther néninek? - csapom össze lelkesen a két tenyerem, és mély levegőt véve átugrok a következő pontra. - Nem tudom, nem láttam őt már, pfff, talán hónapok óta. Kötöttem vele egy üzletet. Neki szüksége volt egy boszorkányra, akinek a testébe áthelyezheti az egyik fiát, nekem meg szükségem volt egy erős boszorkányra, magánéleti jellegű dolgok miatt - tartottam egy levegővételnyi szünetet. Szükségtelennek láttam Elijah-t beavatni a részletekbe. Minél kevesebbet tudnak mások Jamesről és a rám bízott kéréséről, annál jobb. - Úgyhogy Esther néni megígérte, hogy teljesíti a kérésemet, én pedig hagytam, hogy rendelkezzen a testemmel. Akkor láttam őt utoljára, amikor belém gyömöszölték Kol lelkét, és mondanom sem kell, jól átvert. Megvonom a vállam. Ennyit tudok a történtekről, meg persze Kol mesélt még ezt-azt, de mivel nem tudtam, Elijaht mennyire érdekli a dolog, untatni pedig véletlenül sem akartam, ezért nem mondtam többet. - Szóval, áll az alku? Nem indítanak bosszúhadjáratot a testvérük ellen?
Mindnyájunknak akad oka rá, hogy őrült, meggondolatlan dolgokat tegyen az életében. Legtöbbször ez nem vezet sehová, főként nem akkor, ha utána az embernek tovább is kell élnie ez életet. De ha ez az ok bármiféle érezelem - szerelem, barátság, család, vagy épp negatív érzelmek, mint harag, rettegés és félelem - úgy talán az egész már nem is olyan őrült dolog, mert az emberek hisznek az érzelmeikben. Tudják, hogy ez mozgatja a világot, de közben ők maguk válnak őrültté ezen emóciók áradatában. Ezer évet éltem már végig ahhoz, hogy tudjam, naponta egy őrült vendég a világ legtermészetesebb dolga. Ellenben ha naponta tíz hülyével van dolgod, akkor te szúrtál el valamit. A jelek szerint én alaposan elronthattam a dolgot, bár tudnám, hogy hol. Talán ott, hogy engedtem, évszázadok alatt úgy menjen hírem, mint a legempatikusabb és megfilantrópabb ősié. Ez a vélemény aztán egy idő után visszafoghatatlanul életre kel, mint valami Gólem, egy mítosz, és előttem jár - ahogy Niklaus előtt jár a saját renoméja. Talán ennek a hibának köszönhető, hogy minden kötözni való bolond engem talál meg elmeháborodásával: bíznak benne, hogy túlélik a találkozást. Épp akkor fordítom pillantásom a fiú felé, mikor épp tökéletes tanújelét adja, hogy valami csakugyan hibádzik a pszichéjének a legmélyén: nyelve kilóg, miközben úgy hadonászik hosszú karjaival, mint egy szélmalom. Felvont szemöldököm, égre függesztett tekintetem láttán viszont igyekszik mederbe terelni az őrületét, legalábbis alábbhagy a hadonászással, és visszagyömöszöli az iménti pillanatokban kitépéssel fenyegetett szervét a szájába. Ideje is volt, épp úgy festett, mint egy kutya, amely arra vár, hogy eldobjam a labdát, hogy aztán farokcsóválva visszahozhassa. - Az őrült, aki beszél, kevésbé ijesztő vagy elítélendő, mint az, aki ki sem nyitja a száját - jegyzem meg blazírtan. Az őrültségnek is két formája van. Az egyik az, ahogy Kol viselkedik - egyszerre kiszámíthatatlan és beszámíthatatlan, ön- és közveszélyes. A másik a szórakoztató formája, ahogy a Kaleb nevű kölyök is csinálja: bosszant minden megnyilvánulása, ennek ellenére valahol mulattat is a dolog. Ambivalens érzés, viszonylag szimpatikus, szórakoztató bohóc a maga nemében. Talán már csak ezért is érdemes lenne életben hagynom. Nem véletlen, hogy a régvolt korokban is az udvari bolondok voltak a király legmegbízhatóbb támaszai és örvendtek tekintélynek és tiszteletnek. - Igen, ifjú barátom, ennek tökéletes tanújelét is adta - igazítom meg zakómat, mikor arról beszél, pszichésen teljesen rendben van. Nos, ha a mostani viselkedése a "rendben" fogalma, akkor minimum részvéttáviratot kellene küldenem a hozzátartozóinak. Bár ahogy szavaiból kiveszem, ezen emberek személye jelenleg kizárólag egy valakire korlátozódik: kontrollálhatatlan fivéremre. - Kérem, ne folytassa! - emelem aztán fel fél kezem elhárító mozdulattal, mikor némileg több információt hoz tudomásomra a kelleténél. Igyekszem elhessegetni a képet, még mielőtt túlságosan beleégne az agyamba, hogy ő és Kol egy testen osztozva mi mindent kellett, hogy lássanak, vagy érintsenek. Alighanem ő maga is rájött erre, mert elhallgat, csak az öklét tömködi a szájába, amitől erőteljesen hasonlít egy túlfejlett csecsemőhöz. - A barátság normális dolog. Ha valakinek vannak barátai, az nem lehet őrült, vagy épp ellenkezőleg: talán ez az a kapocs, ami összetart két embert - fordulok a fiú felé. - Nézze, tisztában vagyok vele, milyen ember Kol. Még úgy is, hogy Niklausnak köszönhetően néhány évszázadon át nélkülöznöm kellett legifjabb öcsém társaságát. De épp ezen ismeretek által felvértezve, hagy magyarázzak el önnek valamit. Kol nem szerez barátokat. Ő áldozatokat szerez, feláldozható figurákat a sakktáblán, esetleg, ha épp jókedvében van, maximum társaságot. A barátság szó számára egy értelmezhetetlen definíció mindössze, és mondom ezt annak tudatában, hogy végignéztem tetteit, és azoknak következményeit meglehetősen hosszú időn át. Hazudhat önmagának ifjú barátom, hitegetheti magát, hogy a történtek létrehoztak önök közt egy különös köteléket, de engedje meg, hogy figyelmeztessem: mindig tartsa nyitva a fél szemét Kol társaságában - biccentek. Kár lenne ezért a kölyökért, bár nyilván nem ő lenne az első és egyetlen azon emberek végtelenül hosszú listáján, akiknek a bizalma okozható halálukért - na meg persze öcsém. Beáll némi csend, míg igyekszem a kölyök szavait feldolgozni, és bepakolni őket a fejemben lévő képzeletbeli fiókba, szétválogatva persze. Tehát az ajánlata meglehetősen előnyösnek tűnik, ugyanakkor hiányzik belőle a logika. És ez az, ami talán a legjobban zavar az egész történetben. - Tehát, ha jól értelmezem a szavait, akkor hajlandó lenne segíteni abban, hogy némileg kezelhetőbb és a család iránt lojálisabb formában kapjuk vissza öcsémet, mint ahogy jelenleg ismerjük - állapítom meg, önkéntelen mozdulattal is megfogva csuklómat, mert felsejlik elmémben a lánc szorítása a kezemen, ami biztosított róla, hogy egy darabig Kol "vendégszeretetét" élvezzem. - Valamit viszont nem értek, és valamit úgy hiszem, titkol előlem ifjú barátom - teszem a fiú vállára kezem, mikor megállunk egymással szemben, és csak hogy éreztessem vele nemtetszésemet, vagy épp bizalmatlanságomat, egy-két mozdulattal erőteljesen megszorítom vállaizmait, mígnem nyekken egyet, mint a kutya, aminek a mancsára lépnek. - Arról igyekezett meggyőzni, hogy ön elnyerte Kol öcsém meglehetősen kétes barátságát, vagy bármilyen kapcsolat is fűzze össze önöket - engedek meg magamnak egy halvány mosolyt. - Nem igazán értem viszont, miért akarja akkor visszaszolgáltatni nekünk. Tudja, a családunk köteléke, fogalmazzunk így, túl szoros ahhoz, hogy bizonyos külső tagok is részesévé váljanak, tehát ha Kol visszatér a Mikaelson famíliába, alighanem önök elveszítik egymást. És ennek nem értem a logikáját, hacsak ez nem valamiféle végrendelkezés az ön részéről. Ugyanígy érdekelne természetesen az is, hogy Kol ismeri-e eme tervet, vagy ez csupán afféle nemes emberbaráti gesztus az ön részéről öcsém irányába? - érdeklődöm. - Tudja, mit gondolok jelenleg? Hogy ez a találkozás, az eme alku az ön részéről nem más, mint csapda. Legfőképpen úgy, hogy anyám neve is belekerült ebbe a történetbe - engedem el a kölyök vállát, és teszek egy kört körülötte, mint a vadász a préda körül. - Jelen pillanatban azt gondolom, hogy az ön felajánlása, Kol visszatérésének a lehetősége a családba csupán egy célt szolgál: hogy anyánk is köreinkbe kerüljön - akár közvetetten is. Onnan, abból a bizonyos belső körből már bármit megtehet családom elpusztításának érdekében - állok meg aztán ismét a kölyök előtt. - Nem vagyok bolond, önnel ellentétben - jegyzem meg lenézően. - Bár azt el kell, hogy ismerjem, lenyűgöző előadás volt. Egyetlen, aprócska információn siklott félre az egész - emelem fel ujjamat tanáros mozdulattal. - Ha ön néhány hónapja találkozott anyámmal, akkor az a ribanc alighanem még mindig a közelben tartózkodik, és bevet minden eszközt, hogy megsemmisítsa azt, amit élete legnagyobb tévedéseként jellemez - vagyis gyermekeit. És nyilván megérti, ifjú barátom, hogy ez az ötlet nem tölt el engem határtalan lelkesedéssel. Tegyen meg nekem valamit: legközelebb jobban gondolja át a szavait, és ne szórjon el lényegtelennek tűnő, mégis fontos információkat. Már feltéve persze, ha lesz az ön számára legközelebb - borul el tekintetem, szemem alatt kirajzolódnak a fekete erek, és fogaim előbukkanak ajkam mögül. Talán a kölyök hullájal enne a legékesebb jelen annak, hogy közöljem mind Kol-al, mint anyánkkal: átláttam a szitán, és nemet mondtam az alkulra.
Kezdőlap
Találkozom Elijah Mikaelsonnal. Te szent szar, találkozom Elijah Mikaelsonnal! Habár még mindig jobban jártam, mintha a fiatalabbik fivérnek üzentem volna, hiszen az ősi vámpírok közül mindig is Niklaust tartották a legvérszomjasabbnak - Elijah a békésebb, alkuképes fivér képében tetszelgett, aki kifinomult és emberséges, már amennyire a türelme engedi. Remélem, azok után, amit Kol tett vele, méltóztat majd kellő megértéssel és türelemmel felém fordulni. Úgy készültem, annyi végtaggal megyek haza, ahánnyal jöttem, és lehetőleg a saját, két lábamon.
- Aha, szóval a vérfagyasztó humorvilág családi szokás.