Már egyre inkább érdekelt a szituáció. Csak jól rémlett, hogy ezek ketten, legalábbis mikor legutóbb velem beszéltek, még éppen haragban voltak egymással. De ez a kettejük dolga, nincs sok közöm hozzá.
- Nem haragszom, Nik. - néztem a szemeibe. - láthatod, hogy nem engedem, hogy bántson. Tudom, hogy okkal haragudtál rám, félreérthető volt a helyzet. De most már minden rendben lesz - próbáltam meg elmosolyodni.
- De most már mondjátok el nekem, hogy mi ez a...? - böktem kettejükre zavaros tekintettel.

Nem tudja, hogy mit szeretne? Igen, ezt a legkönnyebb mondani, hallani pedig nagyon nehéz. Nem vagyok hozzászokva ehhez a bizonytalansághoz, a csalódáshoz és az elutasításhoz. Ez nem az én asztalom volt... ezidáig.
Inkább nem ellenkeztem, amikor Klaus az ölébe húzott. Nem sok értelme lett volna, viszont elkezdtem azon tűnődni, hogyha úgy nézzük, akkor ennek az egész helyzetnek sincsen semmi értelme. Legalábbis most valahogy nem láttam. Talán a történtek miatt... azt hiszem, hogy megviseltek.
Ám Esther és Klaus egymáshoz intézett szavai szépek voltak és bár nem vettem részt a mindennapi életükben, mérget vettem volna rá, hogy körülbelül ezer évvel ezelőtt beszéltek utoljára így egymással. Esther kérdésére viszont nem válaszoltam, úgy éreztem, hogy ez nem az én tisztem volt. Inkább csak csendben vártam.

- Szeretem Tatiát, anyám - szaladt ki a számon. - Ugyanúgy szeretem, mint ezer évvel ezelőtt. De ma már nem vagyunk emberek - néztem a cipőimet. - Ma már ha együtt vagyunk, egyikünk a tűz, másikunk a víz. Elpusztítjuk, ami egymás lelkéből még megmaradt. Ha együtt vagyunk, csak fájdalommal jár, és veszekedéssel. Mégis, képtelen vagyok elszakadni Tatiától. De ott van Erin - vallottam meg csendesen, felkészülve arra is, hogy Tatia most képen vág. - Őt is szeretem, anyám. Másfajta szerelemmel, mint Tatiát, de szeretem. Vele élek most, az ő házában - tettem hozzá egyúttal megmagyarázva azt is, hová tűntem el anyám szeme elől oly hosszú ideig. - Nem tudok választani köztük, anyám. Egyikük nélkül sem lehet teljes az életem.

Egy nagyon keveset kellett gondolkodnom azon, amit Klaus mondott. Mert a szavaiban ott volt a válasz. A saját kérdésére legalábbis. Az enyémek eléggé zűrösek voltak, de azt nem róhattam a szemére. Főleg mivel... két női szív van a kezében.
- Tudod, Klaus... későn jut ez eszedbe. Nem miattad mondom. Hanem miattuk. - néztem Tatiára együttérzően. - Mert bármelyiket választanád, a másikat öszetöröd, porrá zúzod, elveszed tőle azt, amit eddig mélységesen tisztelt, és szeretett. De mégis azt kell mondanom, hogy a saját szavaidban ott a válasz is a saját kérdésedre.
- Tatiát azzal az emberi szerelemmel szereted, amivel együtt haltál meg ezer évvel ezelőtt. Az emberi énednek, az emberi szívednek ő az éltetője. A vámpírnak viszont ha jól vettem ki a szavaidból, akkor Tatia lánya. - Direkt nem neveztem nevén, valahogy Tatia előtt nem szívesen tettem volna. - Mind a kettőhöz ragaszkodsz, hiszen az ember még mindig benned van, akármennyire is próbálod eltűntetni. Azt kell eldöntened, hogy melyik énedet akarod, vagy vagy képes elengedni. A vámpírt, vagy az embert. - néztem a szemeibe mélyen, majd Tatiára pillantottam.
- Viszont úgy gondolom, hogy ebbe Tatiának is van beleszólása. Hogy ő hogyan érez, azt csak ő tudhatja. - mondtam, és némileg megremegett a hangom. Necces helyzet szerelmi tanácsadónak lenni, főleg hogy egyáltalán nem vágtam ezt a helyzetet. Őszintén szólva, engem hidegen hagyott, hogy kivel van a fiam. Nekem a boldogsága a fontos. De ha így halad, a kettő között fog seggre esni.

Jobbnak láttam a kripta padlóját figyelni, mivel sokkal jobb elfoglaltságnak tűnt, mint Klaus vagy Esther szemébe nézni. Az igazság az volt, hogy hallgattam mindkettejük szavait, közben pedig olyan mértékben fájt a szívem, mint még soha. Talán akkor éreztem ilyesmit utoljára, amikor az áldozat után felébredtem és megtudtam, hogy elveszítettem a szerelmemet, a gyermekemet és a lehetőséget egy normális életre. Egészen addig éreztem így, míg vámpírrá nem váltam, hiszen akkor ki tudtam kapcsolni. Most viszont nem tudtam, A szívem nem engedte, szenvedtetni akarta magát.
- Az, hogy beleszerettél Erinbe azt jelenti, hogy én nem voltam neked elég jó. - Mégiscsak felpillantottam Nik szemeibe, kimásztam az öléből és leültem vele szembe. Ideje volt tisztázni a dolgokat, mégha az egyik legnehezebb dolognak ígérkezett ez, ami történhet velem. - Nem volt elég neked az a szerelem, amit én nyújthattam volna és nem akartad meglátni bennem azt, amiért érdemes lett volna hűségesnek maradnod. De akkor miért hitegettél? Miért mondtad, hogy szeretsz, ha másnap elmentél a lányomhoz hogy összefeküdj vele, később pedig neki vallj szerelmet? - Tettem fel azt a kérdést, amely már hetek óta körvonalazódott bennem és ami mindennek az alapját jelentette. - Azon is gondolkoztam már, hogy talán így akartál bosszút állni rajtam, de... nem tudom, hogy miért tetted. Előcsalogattad belőlem ezt az érzelmes kislányt, hogy utána megtaposhasd? Erre volt jó ez az egész, Nik? - Nagyot kellett nyelnem és éreztem, hogy ismét elgyengülök, a tekintetem pedig homályossá vált.

- Nem tudom egyik énemet sem elengedni, anyám. Egyik sem fog tudni élni a másik énem nélkül. Nem engedhetem el a vámpír énemet, mert nem vagyok ember. Az emberi életemnek már csak az emlékei élnek bennem - sóhajtottam. - Mindegy, hogy döntök anyám. Valakit, akit szeretek, így is, úgy is megtaposok ezzel - túrtam a hajamba idegesen, ami csak fokozódott, mikor Tatia felpattant az ölemből.
- Ne! - léptem utána, megfogva a csuklóját. - Az isten szerelmére, ne mondd ezt nekem... - hajtottam homlokomat a homlokának. - Ne tedd ezt velem. Ne törj össze... hát nem érted, hogy nem tudom, mit csináljak? Szeretlek, de Erint is szeretem... istenem, bár megmondaná valaki, mit is tegyek... - öleltem Tatiát. - Ha akarsz megüthetsz. Esküszöm, nem fogok védekezni. Ha neked könnyebb, tedd meg. Megérdemlem.

Ahogy elnéztem a helyzetet, itt nekem már olymi kevés beleszólásom volt ebbe. Ez Klaus és Tatia dolga, nem az enyém. És azé a bizonyos Eriné. Talán nekem inkább vele kellene elbeszélgetnem. De előtte még szöget ütött a fülembe valami, ahogy ez átfutott rajtam.
- Én őszintén nem akarok beleszólni ebbe, de... a szíved másik hölgye tudja, hogy még életben vagy? Mert ha nem jutott eszedbe neki szólni, akkor... én már nem sokat gondolkodnék azon, hogy kit is szeretek jobban - jegyeztem meg mellékesen.

Keserűen felnevettem Klaus szavain. - Én ne mondjam ezt neked? Én ne törjem össze a szívedet? Van fogalmad arról, hogy miről beszélsz? Sőt, egyszerűen nem értem, hogy van képed ezeket mondani nekem. - Lemondó sóhaj hagyta el a tokom és a hajamba túrtam. Máshogy nem tudtam ezt elviselni, legszívesebben kirohantam volna innen és az egész várost elpusztítottam volna egyetlen perc leforgása alatt. De tudtam, hogy nem tehetem, túl kell lennünk ezen a beszélgetésen, mert ez már nagyon régen megérett, csak mindig húztuk-halasztottuk és soha nem lett belőle semmi. - Lefogadom, hogy Erinnek is minden második szavaddal elmondod, hogy mennyire szereted. És ez itt a probléma, őhibridsége. - Ez csak úgy kicsúszott a számon, de jólesett, mivel éppen beolvasni készültem neki és elmondani azt, ami az utóbbi időben fogalmazódott meg bennem. - Azt hiszed magadról, hogy a világ ura lehetsz és akárkivel játszadozhatsz? Nem, Nik, ez ettől sokkal bonyolultabb... Mégis hogy szeretnél hatalomra törni, ha azt sem tudod eldönteni, hogy kire van szükséged? Ha mindenkivel csak játszadozol és hitegeted azokat, akiknek fontos vagy? Ezzel csak azt éred el, hogy mindenki meggyűlöljön és végül senki nem marad melletted. Nem mintha én jobb lennék... de én ha azt mondtam neked, hogy szeretlek, akkor azt komolyan is gondoltam. - Néztem a szemeibe. - Komolyan gondoltam ezer évvel és pár héttel ezelőtt is, de most elérted, hogy olyan mértékben csalódjak benned, mint még soha. Mert tönkretettél. - Mondtam ki az igazságot és tovább beszéltem volna, ha meg nem ütik a fülemet Esther szavai.
- Menj és szólj Erinnek, hogy életben vagy és nem csaltad meg, hanem elraboltak. Én a helyében biztosan arra gondolnék, hogy valaki mással hemperegsz éppen. - Nyeltem egy nagyot. - Mondd el neki, hogy vele nem tetted meg ugyanazt, amit velem és hogy megnyugodhat. - Léptem el tőle, hogy nagy levegőt vehessek és megtöröljem a szemeimet.

Csak tátottam a számat, de szó szerint, ahogy Tatia kiosztott. Hát sok mindent kaptam már a képembe hosszú-hosszú életem alatt, de talán még sosem esett semmi olyan rosszul, mint ez. Még akkor is, ha tudtam, hogy igaza van.
Csendben hallgattam a szavait, és úgy éreztem, mintha Mikael mégis a szívembe vágta volna bele azt a karót, amivel fenyegetett.
- Minden szavad jogos, Tatia - válaszoltam halkan, és még most az sem zavart, hogy közönségünk van anyám személyében. - Csalódtál bennem, mert rászolgáltam. Egyikőtöket el kell engednem, mert így mindhármunk sorsa és élete tönkremegy. Tudnod kell, hogy szeretlek. Azt hiszem, halálom percében is szeretni foglak. De azt kell mondanom, hogy menj, Tatia. Keress olyat, aki megérdemel téged. Aki megadhatja neked azt a boldogságot, amit én nem. Gyűlölj, ha jól esik... de légy boldog. Szívemből kívánom - csókoltam meg utoljára még az arcát.
- Erint választom, Tatia - tettem hozzá alig hallhatóan.

Nem akartam hallgatózni, de ezt lehetetlen volt nem hallani. És... ami azt illeti, mérges is voltam. Nagyon mérges, és... magam sem tudom, hogy kire. Talán Klausra, hogy ilyen helyzetbe hozta magukat. Talán arra a lányra, aki elvette Klaust Tatiától, pedig az ő szerelmük tényleg igaz volt. Ezer évvel ezelőtt is.
Lehajtottam a fejemet. Valamiért nem akartam látni Tatia arcát. Azután, amit már annyiszor láttam tőlük, nem lennék képes látni a mérhetetlen fájdalmat a szemeiben. Mert biztosan így lesz. Azt viszont tudtam, hogy ennél csak jobbat találhat. Rosszabbat semmiképpen nem.
Lassan rájuk emeltem aztán a tekintetemet. Tatiát a lányomként szerettem, és nem érdekelve, hogy Klaus mit fog mondani, odaléptem melléjük, és megfogtam Tatia másik kezét.
- Tatia... még ne menj... ha Klaus elmegy, én szeretnék veled beszélni - néztem rá gyengéden. Ezer éve elveszítette azokat, akiket szüleiként szeretett. Hát talán... ebben segíthetek neki.

Mondhatni, hogy felkészültem arra, hogy mi lesz ennek a vége, mégis fájdalmas volt ténylegesen megtudni. Nem akartam kimutatni, de nem csak lelkileg, hanem fizikailag is fájt. Hát vége... ezer év után végleg vége ennek a bonyodalomnak, amit szerelemnek nevezhettem és ami meghatározta az életemet. Mert így volt... amikor szerettem Klaust, akkor azért, amikor gyűlöltem, akkor pedig azért. De most... ennek annyi.
- Nem, csak... ne mondd ezt. Ne mondd hogy szeretsz, értetted? - Néztem rá, miközben próbáltam tartani magam. Hátha sikerül... - Mondhatsz bármit, csak ezt ne. - Nagyot nyeltem és szaporábban szedtem a levegőt. Legyőztek... elbuktam. Valahol mélyen legbelül viszont sejtettem, hogy ez lesz a vége.
- Menj Erinhez és örüljetek egymásnak. Az a nő azért jött a városba, hogy tönkretegyen és te is megmondtad, hogy én fogom veszteni veled szemben. Nem gondoltam volna, hogy ez ebben a formában lesz igaz, de mégis megtörtént. - Kihúztam a kezeimet Klaus kezei közül. - Végülis igazatok van. Egy romlott ribancnak mindent túl kell élnie. - Vetettem még oda neki, de azt nem tudtam kimondani, hogy gyűlölni fogom... azt pedig nem akartam közölni vele, hogy neki mindig helye lesz a szívemben, hiszen egyszerűen lehetetlen lenne kitörölni őt onnan.
Nagy nehezen Esther fel fordultam és kissé erőtlenül bólintottam egyet. Ez az egésztényleg rosszabb volt, mintha Mikael megölt volna.
- Rendben. Maradok. - Motyogtam rá nézve.

- Nem vagy romlott ribanc - suttogtam. - Az én szememben sosem leszel. Neked te mindig az a Tatia leszel, akit annak idején megismertem, és megszerettem - nyújtottam ki felé a kezem, hogy megsimogassam az arcát, de nem mertem megtenni mégsem. Most nyilván úgysem hagyta volna.
- Azt hiszem, akkor jobb, ha megyek - néztem anyámra. - Egyedül hagylak titeket - kukucskáltam ki óvatosan, de szerencsére a holdfogyatkozás percei már elmúltak. - Anyám... köszönöm, hogy megmentettél. Valamelyik nap felkereslek. Nekünk is van mit átbeszélnünk, úgy hiszem - biccentettem felé. - Tatia... - szorult el újra a szívem. - Légy boldog. Isten veled - siettem ki a pincéből, ki, a csillagos ég alá.
Odakinn megálltam egy másodpercre. Letöröltem a szememből valamit, amit idején sem tudom, mikor láttam utoljára. Könnycsepp volt a neve.

(Erin lakása)

Nem szóltam közbe, míg Klaus elbúcsúzott, de amint kilépett a helyiségből, nem törődve semmivel, és senkivel, rossz érzéssel és jó érzéssel, magamhoz öleltem Tatiát, mintha tényleg csak a lányom lenne, és valami mérhetetlen fájdalom érte volna. Így is történt... ennél nagyobb fájdalmat isten nem teremthet.
- Tatia... most kell a legerősebbnek lenned. Tudod... tudod, mit gondolok én? - simogattam a haját, már magam is könnyes szemekkel. Nem tehetek róla... a fiam első szerelme... már ezer éve is közel állt hozzám, szerettem őt, kedveltem, nem úgy, mint Mikael. - A fiam ostoba. Soha nem fog elfelejteni téged. De most mégis megmentette az életedet. Képletesen és hosszú távon értve. Most fájni fog... de rá fogsz jönni, hogy jobb nélküle mint vele. Csalódni fog abban a másikban is, nem hiszem, hogy másképpen lenne. De akkor már neki lesz késő. Élned kell tovább, úgy, mintha mi sem történt volna. - suttogtam.

Nem reagáltam semmit Klaus szavaira, hiába akartam. Inkább visszafogtam magam, mert... ha nem is vigasztalt a tudat - mert egyáltalán nem -, de legalább tudtam, hogy a lányom boldog lesz. Mégis, amikor Klaus elhagyta a kriptát és Esther magához ölelt, akkor ismét potyogni kezdtek a könnyeim. Visszaöleltem és Esther vállára hajtottam a fejem, mint egy kislány, aki vigasztalásra szorulnék. Az igazat megvallva így is volt... ezer év után most először tört össze igazán a szívem. Szinte hallottam, amikor megtörtént.
- Én... szerettem őt. Teljes szívemből. - Motyogtam szipogva és úgy éreztem, hogy Esther előtt elengedhetem magam. - És mégsem volt neki elég. A lányom kellett neki... érted? A lányom. - Most nem kiabáltam, inkább csak suttogtam, de így is meggyötörtnek hallatszott a hangom. Kezdtem azt hinni, hogy Mikaelnek igaza volt. Nem kellett volna ezer évvel ezelőtt elhagynom a családomat és idejönnöm. Mennyi mindent megspórolhattam volna... - Ez fáj, Esther... nagyon fáj.

- Cssss... - suttogtam a fülébe, miközben tovább simogattam a hátát. - A lányod sosem lesz neki elég jó. Minden nőben, akit szeret, és szeretni fog majd örök élete alatt, téged fog keresni. És mire rájön, hogy rosszul döntött... addigra régen késő lesz. Tatia, neked ez egy új kezdet. - mondtam neki, próbálva őt megnyugtatni. Tudtam, milyen a szerelem... az égető, fájdalmas szerelem. - Klaus szeret téged. Mindig is szeretni fog... de már csak azért is tovább kell lépned... hogy később elmondhasd, hogy nélküle még boldogabb vagy - suttogtam a fülébe. Nem tudtam, hogy mivel nyugtathatnám meg. Ebben a helyzetben talán az a legjobb, ha hagyom, hogy kitombolja magát.

Nagyokat nyeltem, mert már nem tudtam mit mondani. Semmi értelme nem lett volna tovább jártatnia számat, mert bele kellett törődöm, hogy ennek már tényleg vége és ezt semmi sem fogja visszafordítani. Esthernek igaza van... jobb lesz nekem Klaus nélkül. Annyi fájdalmat és bajt okozott már nekem az, hogy szerettem őt, hogy számon sem tudom tartani. Miatta változtam ilyenné, ő volt az életem meghatározója... most talán... ez tényleg egy új kezdet lehet nekem.
- Köszönöm. - Suttogtam, miközben elengedtem Esthert. Jólesett, hogy megpróbált megnyugtatni, most olyan volt, mintha nekem is az édesanyám lenne. Az, aki már évszázadokkal ezelőtt meghalt. - Azt hiszem... igazad van. Klaus... ezzel megkönnyítette a dolgomat, hiszen... legalább már tudom, hogy ő nem szeret úgy, ahogy én képes lennék szeretni őt. - Fájt ezt kimondanom, de ez volt az igazság. Azt viszont tudtam magamról, hogy egy ideig úgyis visszafogok emlékezni a múltra, már csak önsanyargatás céljából is, nehogy véletlenül könnyebb legyen... én is tudtam ilyen lenni. - Mennyivel könnyebb lenne, ha nem emlékeznék rá. - Sóhajtottam, viszont nem gondoltam komolyan, amit mondtam. Életem legszebb és legemberibb időszaka volt a Klaus-szal töltött, ez alapozott meg mindent. Ha ezt elfelejteném, szinte az egész életemtől megválnék.

- De szeretett úgy, ahogyan te szereted őt. Mindig is szeretni fog annyira. - suttogtam a fülébe, majd elengedtem, és így néztem a szemeibe, megfova a két arcát, és most valahogyan tényleg az anyjának éreztem magamat. És... ezer év után ezt nem éreztem jogtalannak.
- Erre emlékezned kell, Tatia! Soha nem lehetsz már ember. Soha nem lehetsz már a régi, és ő sem lehet az. Az ő hatalomvágya elmar magától mindenkit. Szerinted a lányod meddig fogja bírni ezt? Ő akarhat egy hataloméhes férfit? - kérdeztem, bár nem vártam választ. Ahogy ismertem Tatiát és a lányát, borzalmasan alakult a viszonyuk. És ez csak ráteszi az i-re a pontot.
- Ha akarod... és nem akarsz egyedül lenni, költözz oda hozzánk a villába. Talán ezek után az lenne a legjobb, ha nem a magányos otthonodba mennél haza. Én segítenék neked. - mondtam neki ígéretteljesen, és bizakodóan.

Csak megcsóváltam a fejem. Nem akartam hinni Esthernek, sokkal könnyebbnek láttam, ha inkább bele sem gondoltam a szavaiba. Nem akartam magam azzal hitegetni, hogy Klaus szeretett, hiába mondta ezt ő maga is... nem, akkor nem csinálta volna ezt velem.
Nyeltem egyet, aztán nagyon sóhajtottam és így pislogtam Estherre. Az ötlete... nagyon kedveskedő volt, de... nem is tudtam, hogy mit mondjak rá. Furcsa lett volna az a helyzet, hogy odaköltözök abba a villába, ahol Klaus bármelyik pillanatban felbukkanhat. Ezen még gondolkoznom kellett. - Most inkább... hazamennék. Jó lesz nekem ott egyedül, így talán... kitisztul a fejem egy kicsit. De meggondolom, rendben? - Halványan elmosolyodtam. Hálát adnék az égnek, ha minden egyéb dologtól eltekintve Esther az anyám lenne. - Viszont valamelyik nap meglátogathatnálak? Lehet, hogy szükségem lesz rá. - Motyogtam őszintén.

Nem voltam elragadtatva, hogy egyedül akar lenni. De talán most pontosan ez kellett neki. Egy kis magány, hogy helyretegye a dolgokat magában.
- Rendben... elfogadom a döntésedet. És... - engedtem el az arcát, miután lesimogattam az utolsó könnyeit is. - Akkor jössz, amikor szeretnél. Rám számíthatsz. Szeretnék a szemedben az a nő lenni, aki régen. Akihez mindig fordulhattál már abban a régi világban is - mondtam neki halvány mosolygással, hogy ezzel egy kis kedvet lehelhessek belé is.

Önkéntelenül is elmosolyodtam Esther szavain. Soha nem mondtam még neki, hogy ő nekem olyan, mintha az anyám lenne, hiszen eddig nem nagyon adódott rá alkalmam. Amikor elmondhattam volna neki, akkor meghalt és ezer évig nem is volt az élők sorában.
- Köszönöm... ismét. - Néztem rá kedvesen és hálásan. Rá tényleg nem tudtam máshogy nézni, még akkor sem, ha okom lett volna rá. - Tudom, hogy rád mindig számíthatok. - Bólintottam és még utoljára megöleltem őt. Erre most szükségem volt... tudni, hogy valaki mellettem áll és mindig is mellettem volt. - Viszlát, Esther. Remélem, nemsokára találkozunk. - Elbúcsúztam tőle és elindultam kifelé a kriptából. Haza akartam menni és... nem is tudom, hogy mit csinálni.

Vízesés

Apró mosollyal néztem utána, de ebben valami nagyon furcsa érzelem rejlett. Magam sem tudom, hogy mi. De beszédem lesz még a drága fiammal, ha meglátogat!
Már döntött... Tatia tovább fog lépni... de tudnom kell, hogy miért jobb neki egy olyan kapcsolat, ami instabil még számukra is... Tatia helyett...

(Ősök villája)

/Grill/
Hamar ideértem, tekintve, hogy a megengedetnél jóval gyorsabban vezettem. A lánynak persze nem tűnt fel semmi, egész úton bámult kifelé magából, néha meg felvihogott, mint egy idióta, aztán elhallgatott. Talán azt hiszi, hozzánk viszem.
Mikor megálltam a régi kripta előtt, a hibrid még nem volt sehol, de biztos voltam benne, hogy meg fog találni minket. Az érzékei majdnem olyan jók, mint az enyémek.

[Grill]

Ahogy oda értem leültem egy közeli sziklára és vártam, hogy megérkezzenek. Vajon mit adhatott be neki? Mondjuk, ha szépen mosolyog akármi megtörténhet. Mert nem mondom elég helyes fiú. Beletúrtam a hajamba és dobolni kezdtem a lábammal. Hol vannak? Talán megette? Ajánlom, hogy ne hiába ősi a mérgem így is okozhat neki látomásokat, szenvedést. messziről hallottam már a furgon hangját, reméltem, hogy ők azok.

Hamarosan megéreztem Allie-t, és elindtam felé, a lánnyal az oldalamon. Ott ült egy sziklán, és várt. A sötétben talán fel sem tünt az embernek. Apropó, ember. A szőke lány felé fordultam, elővettem a legragyogóbb mosolyomat, és megigéztem.
- Fájni fog, de ami utána történik, el fog mulasztani minden fájdalmat - ígértem neki, majd intettem Allie-nak, hogy jöjjön, én pedig még abban a pillanatban beleharaptam a lány csuklójába. A nyaka jobb, de ha azt teszem, elvérzik, mielőtt átváltoztatom.

Megérkeztek én pedig oda mentem. És én is belenéztem a lány szemébe
-Hellő szívi sikíts ahogy csak akarsz itt nem lát minket senki-Mondtam ,majd másik csuklóját kezdtem inni a lány természetesen kapálózott, de minket nem érdekelt. Olyan szexi volt ahogy Kol szívta belőle az összes energiát és a vért. Élveztem ezt. Ahogy láttam Kol is nagyon. Nyakába haraptam és ot is szívni kezdtem a lány vérét.