- Van fogalmad róla, hogy mit beszélsz? - néztem rá felvont szemöldökkel. Gyilkolászás, uralkodás, tömérdek vér... Nem tudtam volna elviselni egy olyan életformát, aminek ezek az alappillérei. És ezt Neki is nagyon jól kellett tudnia. Felvázolta azt az életet, ami a Miénk lehetett volna, akkor és ott. De nem, mégsem.. Tudta, hogy sosem mennék bele... Hiszen elköteleztem magam, és sosem tudtam volna ölni. - Van helyes út, Kol! De nem találod! Még csak nem is keresed!! Hát mi lett veled?? Ennyire nem változhattál meg.. Nem bújhattál ki a tulajdon bőrödből.. - leheltem elképedve. Ez.. Nem Ő..
- Annak akartál volna? Valami elcseszett vámpírkirálynőnek, akivel az oldalán leigázhatsz mindenkit? Ennyi volnék, egy szép dísz, amit mutogatni lehet? Hencegni vele? Mondd Kol, hová tetted az eszed? Az is elszivárgott a jóindulatoddal együtt? - hergeltem én is magam, bármennyire nem akartam. Itt az idő, hogy végre a sarkamra álljak, ennél rosszabb már úgysem lehet a helyzetem.

Legszívesebben újra megöltem volna őt... Na jó, azt nem, de... az igazsággal szembesített, amit eddig még soha, senki nem tett meg, és ez feldühített. Kit érdekel, milyen voltam emberként?
- Én választottam ezt az utat, Freya! És tudod mit? Egy elcseszett vámpírkirálynőként is jobb lennél, mint egy halott libaként, aki azt keresi bennem, ami már réges-régen elveszett... Csak azért keresed bennem, mert azt szoktad meg. Ha már így ismertél volna meg, akkor nem lenne problémád ezzel - mutattam a holttest maradványaira. Na jó... tényleg morbid. És a csaj csak azért halt meg, mert úgysem hiányzott volna senkinek, ergo nem is kellett kutatóakcióktól tartanunk... Egyébként minden valószínűség szerint ártatlan volt. - Soha nem éreztem a te vérednél édesebbet... És soha nem bántam meg egyetlen gyilkosságot sem, a tiéden kívül. De most... már semmi keresnivalóm itt. Hazakísérhetlek, Allie? - fordultam vissza az előző partnerem felé. Féltem a sértésektől, amiket még valószínűleg a fejemhez fog vágni, mert tudtam, hogy ő volt az, aki mindig a legjobbat látta bennem, most pedig, még ha nagyítót vesz elő, akkor sem látna belőle semmit.

Csak hallgattam ahogy veszekednek semmit sem tudtam még tenni. Meredten néztem kolt és próbáltam kitalálni, hogy mit is akarhat Freya. Szerelmesek voltak még egymásba ez nyilvánvaló. Az első szerelem nem múlik el nyomtalanul.
-Persze!-Válaszoltam kizökkentve magamat a bambulásból.

Istenem, rázza már meg valaki a helyemben ezt a pojácát! Nagyon ráférne! Mit nem adnék csak egy pillanatért, hogy újra ember lehessek! Hogy egy hatalmasat lekeverhessek neki. Az sem érdekelne, ha utána a pokolba kerülnék, és végehosszat nem érő ideig kínoznának. Nem lehet ilyen nemtörődöm....
- Halott liba? - néztem rá fájdalmasan. - Én vagyok az a halott liba, akit Te öltél meg emlékszel? Akinek megölted a férjét, és elvetted tőle mindazt, amit csak adhatott és tudod mit?! Megbántam! Minden egyes veled töltött percet megbántam! Bárcsak ne történt volna meg! Inkább éltem volna boldogtalan házasságban... De ez.. - ráztam a fejemet elkeseredetten. - Te választottad ezt az utat, és senki nem nyitotta fel a szemedet, hogy mekkora ostobaságot csinálsz.. Klaus-szal is összerúgtad a port? És a családod?? Neked tényleg semmi sem szent.. - próbáltam hatni rá észérvekkel. Na nem mintha használt volna...
- Ha így ismertelek volna meg, garantáltan nem szerettem volna beléd.. - folytattam fojtott hangon, miközben végignéztem a pusztításán. - Sosem tudnék beleszeretni egy gyilkosba, mert nézz magadra! Az vagy! Ennek tetejébe, még kétszínű is... Azt mondod megbántad, hogy megöltél, mégis ha tehetnéd, újra a véremet vennéd... Milyen szerencse, hogy már nem tudod, ugye? - döftem a tőrömet még mélyebbre. Hagy érezze mennyire fáj minden egyes szava. - És gyáva.. Megfutamodsz, újra... - szóltam utána, mikor elfordult. - Ez az igazi Mikaelson hozzáállás, ne haragudj, már el is felejtettem. Mint a temetésem előtt... Ne hidd, hogy nem voltam ott, mikor a szeretteim körbezokogták a síromat.. Te nem voltál ott! - vádoltam. - Akkor is megfutamodtál! Mindig azt teszed, ha akadályba ütközöl! - adtam ki a dühömet és ha tudtak volna folyni a könnyeim, már arcomat áztatnák.

El akartam menni, minél előbb itthagyni, de... megtorpantam. A szavai eljutottak oda, ahová eddig azt hittem, nem volt képes elhatolni senki, talán még Liz sem. Nem is igazán akartam, hogy megtegyék. Persze Freya mindig is kivételt képezett, hiszen amikor még minden más volt, ő volt az egyetlen, aki megértett. Aki ismerte a nézeteimet. Aki szentül hitt abban, hogy soha, még egy aprócska bogárnak sem lennék képes ártani. Teljesen jogos, hogy csalódott bennem. Nem ezt várta tőlem. A temetésén is ott lehettem volna, ha addigra nem húzom el a csíkot olyan messzire, ahol már senki nem találhatott meg engem a falunkból, és még a testvéreimnek is beletelt egypár évtizedbe, hogy rám bukkanjanak, visszatérve Európába.
Először, amikor visszafordultam, arra gondoltam, hogy ha nem is lehetséges, de megpróbálom újra megölni, amiért ilyesfajta érzéseket próbált előhívni belőlem, de az arckifejezése megakadályozott. Ismertem ezt a kifejezést, noha ezer éve láttam rajta utoljára, amikor kiderült, hogy férjhez kell mennie egy olyanhoz, akit nem is szeret. Mindig is erős lánynak ismertem, de akkor, reggel, amikor összefutottunk, tudtam, hogy nincs valami rendben. Ugyanez a kifejezés ült az arcán, és nem sokkal később már az egyik tó partján ültünk, fejét a vállamra hajtotta, és sírt. Azt hiszem, azon a reggelen változott meg bennem valami végérvényesen.
Egy pillanatig átfutott rajtam a gondolat, hogy odalépek hozzá, és átölelem, hogy megvigasztaljam, és még ki is nyújtottam neki a karomat, de aztán meggondoltam magam. Mit segítene az? Így is, úgy is gyűlöl. Ha képes lenne ölni a gondolataival, valószínűleg már egy jó ideje vele együtt kísértenék az éjszakában.
- Meggondoltam magam. Ugye egyedül is hazatalálsz? Nekem most... más dolgom van - közöltem Allieval, majd anélkül, hogy válaszolt volna a kérdésemre, már el is tűntem. Freyának abban volt a leginkább igaza, hogy a legtöbb esetben megfutamodok, ha akadályba ütközök.
/Mikaelson villa/

Én már nem értettem semmit. Az egyik pillanatban még jó ízűen eszegettünk aztán már
szeretkeztünk végül azt néztem ahogy a halott barátnőjével veszekszik. Ez az én formám a pasikkal,
Lehet meg kéne húzódnom valahol.
nem is gondolkodtam csak elfutottam. Válaszolni sem volt időm Kolnak.

[Folyt valahol.]

Visszatértem oda, ahol néhány év híján ezer évig pihentem, hála Esther tartósító varázsigéjének. Hosszú volt az idő, nagyon hosszú, főképp azért, mert időközben a fiam a világ leghatalmasabb természetfeletti lényévé nőtte ki magát. De számomra ez kimaradt. Mégpedig emiatt ostorozom is magam, mert ott lett volnaa helyem mellette. És ahogyan ő is számtalanszor a szememre vetette már, meg kellett volna védenem őt Mikaeltől. Nekem kellett volna.
Felsóhajtottam, és dús hajkoronámba túrtam, miközben elzártam magam mögött az ajtót, de furcsa illatra lettem figyelmes. - Maga mi a fenét keres itt?! - kiáltottam el magamat torz tekintettel, ahogyan láttam egy nőt idebenn. Ki a fene ő, mit akar az én helyemen?

Nem mondanám, hogy nagyon értettem, miért is dekkol itt. Nem voltam olyan, aki felkapja a vizet ilyesmikre, hiszen miért, szabad egy országban élünk, de róla sütött, hogy vámpír. Minden zsigerem arra ösztönzött, hogy meg kell őt támadnom, mert nem bírom a jelenlétét.
Végül nagy nehezen csak megköszörültem a torkomat, s úgy fordultam felé, nagy szemekkel pislogva. - Furcsa hely ez a nosztalgiázásnak. Hacsak nem Ön is egy ilyen helyről szabadult ki... - utaltam arra, hogy talán a kriptabéli vámpírok közül származik, akikről nem is olyan régen hallottam. De annak már több éve... és nem is maradt túl sok életben.
- Ez a kripta az enyém. - adtam választ arra egyszerűen, mikor megkérdezte, én mit keresek itt. - Bocsássa meg, hogy talán faragatlanul mordultam Önre az imént, de nem láttam még eddig, hogy bárki lett volna itt. - sóhajtottam fel. Nem szerettem, ha az én kis szentélyemet piszkálják. De ő nem tűnt ártalmasnak.
- Fenrir. Fenrir Vidarr. - biccentettem felé, miközben kezet nyújtottam felé. Meg kell bizonyosodnom, hogy tényleg vámpír. Talán csak az ösztöneim a rozsdásak.

Tehát nem a kriptabéli vámpírok közül származik. Érdekes, akkor viszont nem értem, hogy miért vágyódik egy kriptába. Ez már megint olyasmi, ami az én fejemnek, vagy felfogóképességemnek nagyon sok. De... egyszer úgyis minden kiderül, talán kiszedek belőle többet is.
- Igen, rendkívül... kellemetlen ügy volt. - biccentettem, csupán ennyivel felelve arra, hogy szerinte szar ügy volt itt időznöm. De meglepett, hogy ő még nem rontott nekem, hiszen külön fajból származunk, egymás haragosai vagyunk, és még mégis beszélgetünk. Normál esetben azt hiszem, már kitéptem volna a szívét a helyéről, vagy felnyársaltam volna egy karóra.
- Öhm... értem. Rendben. - húztam vissza a kezemet, ahogyan erre nem reagált, és szépen elmagyarázta, hogy ha lehet, akkor elkerüli az efféle gesztusokat. Nagyon különös, ilyennel még sosem találkoztam. Nem mintha olyan sok alkalmam lett volna bárkivel találkozni, akik... hát, élnek és mozognak. Az egerek és a patkányok nagyon szépek voltak a majdnem ezer év alatt.
Majd jött az újabb sokk. Tegezzem őt... milyen furcsa és szokatlan kérés. Hozzá voltam szokva ember koromból, hogy mindenkit így kell kezelni. De változnak az idők... változom én is. változik a világ.
- Persze, hogyne. - bólogattam már ekkor és apró mosolyt engedtem meg magamnak. - Sajnálom, csak nemrégen tapasztaltam meg, milyen újra élni. És az én korom óta már változott egy-két dolog. - sóhajtottam fel, és ekkor végre rákérdezett, miért jöttem ide, miért vagyok itt, vagy mi az, hogy ez az én kriptám.
- Azóta feküdtem ebben a koporsóban... - böktem a már penészes darabra. - Mióta a vámpírok a földön élnek. Én vagyok a legerősebb vámpír édesapja. - adtam meg a választ neki. Kíváncsi voltam ,ezzel mit váltok ki belőle.

- Igen. Én vagyok a hibrid apja. - bólintottam szaporán, hogy felfogja, tényleg nem egy viccről van szó, és én vagyok az, aki a világra engedett egy ilyen szörnyeteget. Bár, nem. Én soha nem neveztem őt átoknak. A rossz nyelv, a nép nevezte őt annak. Mikael, akinek semmi köze hozzá, és egyszer még elszámolok vele, egyszer még viszonzom neki az összes pofont, mellyel a fiamat illette.
- Az a nő zárt engem koporsóba, aki megszülte azt a hibridet. Sajnálatos módon, túlzottan is kedvelt engem ahhoz, hogy végignézze, hogyan halok meg. - mondtam, némi iróniával fűszerezve a hangomat. Esthernek mindig is csak egy kaland voltam. Egy hosszabb időszakra elnyúló kaland, de nem bántam túlzottan. Csak azt bántam, hogy nem voltam ott a fiam mellett. Hagytam, hogy Mikael bántsa őt, és üsse, ha úgy cselekedett, ahogyan azt az ő törvényei nem engedik. Niklausban jelen volt a vérfarkas gén, sosem tudott olyan higgadt, olyan nyugodt lenni, mint azok a sima emberek.
Kérése meglepett. Ne öljem meg. Vagyis, ne essek a torkának, ahogyan ő fogalmazott. Jól van, megpróbálom, bennem lesz minden igyekezet, amit produkálni lehet eme téren, de hogy mennyire fog menni, az már más kérdés. - Rendben, nem öllek meg. És nem is próbálkozom rád támadni, ha ez megnyugtat. - nyeltem egyet, egy apró mosollyal, majd helyet foglaltam az egyik kövön, és bámészan meredtem a lányra. Nem mintha annyira lány lett volna még.
- Nem láttalak még itt. Talán... új vagy a városban? - kérdeztem kíváncsian.

- Teljesen tisztában vagyok azzal, hogy igazad van. - bólogattam, ezzel értve egyet abban, hogy a családom kissé furcsa. Bár nem is az én családom. Nekem csak a fiamhoz van közöm, a többiekhez éppenséggel semmi. Estherhez edig már csak minimálisan. Mert... ő Mikaelt választotta, nem engem. Sok-sok eset után rájöttem, hogy milyen, ha engem aláznak meg nők, és nem én őket. Mert én sem voltam egy agglegény típus.
- Tündérek? - emeltem fel fejemet, érdeklődve nézve, de csak rázni tudtam a következő pillanattól a fejemet.- Nem tudok arról, hogy... ők léteznének. Vagy talán mégis, nem tudom. Az én időmben vérfarkasok és vámpírok ólálkodtak itt. - suttogtam csendesen, majd újra felnéztem, bele egyenesen a szemeibe, s feltettem a nagy kérdést, ami már egy ideje fúrta az oldalamat. Még minidg jobb lenne, mintsem hogy egyedül menjek.
- mondd... lenne kedved velem tartani az alapítók báljára? - kérdeztem egy halvány mosollyal. Vérfarkas krédez vámpírt. Furcsa.

- Nem vagyok vámpír. - mondtam csupán ennyit. - számomra nincs jelentősége, hogy milyen egy tündér vére. - ráztam meg a fejemet, de nem ellenzően, csupán tájékoztatólag, hogy ez bizony így van, és nem tudok tenni az ellen, hogy engem érdekeljen valaha is az ilyesmi. - A tündérek mesebeli lényekként élnek a fejembnen... sok-sok mende-monda kering róluk, de eddig nem hittem, hogy léteznének., Most már... jobban ki fogom nyitni a szemeimet. - bólintottam egyet, majd egy kesergő mosoly bukkant fel arcomon.
- Esther valószínűleg a férjével megy. Tehát nem fogja érdekelni, én kivel vagyok. - suttogtam egélszen halkan, mert tényléeg... valahol a szívem mélyén ez nagyon megérintett engem. Miért nem lehetek én senki életében olyan fontos, hogy első legyek? Nem... ott van Esther életében Mikael. Jessica életében Andrew. De iránta csak vonzalmat éreztem.
Sikerült mosolyra fakasztania, és elvigyorodtam, ahogyan láttam, hogyan pukedlizik. - Ezt már jobban szeretem. Nem követem azt az elvet, hogy a nőknek mindenre rá kell bólintania, de ebben az esetben ez határozottan jobban hangzik. - nevettem már kissé feloldódottabban, majd nyeltem egyet.
- Akkor tehát... - hajoltam meg előtte, lassan és mélyen. - Ha el akarunk készülni időben, most ideje külön utakat választanunk, elkészülnünk, és megadnod a címedet, hogy hová mehetek érted. - lett már sokkal jobb a kedvem.

Elmosolyodtam, de felfogtam. Egy farkast, hogy köthetne le egy tündér milyensége. Ez csak nekünk fontos. De azért jobb ha tud róluk. Ki tudj, mire képesek.
Felvetettem egy pár ellenvetést, majd vártam reakcióját. És ekkor megértettem valamit. Lélekben, valahol legbelül ős is olyan selejtes, és törött, amilyen én vagyok. Csak mind a kettőnkben van annyi tartás, hogy ezt a külvilágnak ne mutassa ki. Ez -bár lehet, hogy nekünk rossz-, a környezetnek még mindig jobb. Bizonyos értelemben. Például nem kell azon gondolkodniuk, hogy hogyan fejezzék ki a sajnálatukat.
Elővettem azt az énem, aki egykoron meghal. Azt, aki bálokra járt, aki mosolygósan olvadt be az elit emberek társaságába. Vajon álca volt, vagy valóság? Mitől változtam meg most? Olyan derűs vagyok, amilyen évtizedek óta nem voltam.
-Önálló döntés volt. Nem kellett a rábeszélés erejét alkalmazni.-kacsintok, majd egy mosollyal is megtoldom a mondanivalóm.
Nem is volnék nőből, ha már most ki nem találtam volna, mit fogok viselni. Elégetetten bólintottam, mikor kialakul bennem a tökéletes öltözék képe.
-Ha jól tudom, a Lockwood birtokon lesz a bál. Az egy köpésnyire van a Vandenberg birtoktól, ahol lakom. Mit szólnál, ha a helyszínen várnál rám? Vámpírsebességgel elkészülök, ígérem. Sőt...Nem csúfítom el magam nagyon, úgyhogy meg fogsz ismerni.- mosolygok pimaszul.
Kíváncsi leszek, ebből mi fog kisülni. Egy utolsó pukedli után egyet lépek hátra, és Fenrir már csak a porfelhőt láthatja, amit magam mögött hagyok. Igazi jó kilépő volt tőlem. Egy mosollyal arcomon, sétáltam végig a házhoz vezető úton, beleolvadva a sötétbe, akár egy démon.


Tálálka helyszíne, és folyt. köv.:
//Lockwood birtok-Előcsarnok//

- Erdő -

Berángattam őt ide, majd a falnak dőltem, és örültem volna, ha egy kiálló faág szúródik belé, de ez nem történt meg. Nem szeretnek engem az istenek, valamiért tűrnöm kell ezt a viselkedést tőle.
- Öhm... mégis... hogy gondolod azt, amit csinálsz? Mármint... mi az, hogy képes lennél bármit tenni velem, annak ellenére, hogy én sem vagyok egy senki? - vontam fel szemöldökömet.

[Erdő]

Elráncigált én meg elkaptam a kezemet és rá néztem miután a falnak vágott.
-Hmm fél a kicsike?-Kérdeztem, mjad gyengéd mozdulatta kicsavartam a kezét a földre terítettem, elsétáltam onnan és mosolyogtam.
-Démoni lelkem beléd tud szállni bármikor és megölhetlek és te úgy nem tehetnél semmit-Suttogtam nagy vigyorral a képemen.

- Nem, a kicsike nem fél. Csupán tájékoztatásul közlöm, hogy éppen most engedtem el a hajadat, és nem akarlak megölni. Szóval már megbocsáss, de... jelenleg éppen békülő szándékaim vannak, legfőképpen azért, mert nem ismerem a szándékaidat. - morrantam fel végül, majd összefontam karjaimat a mellkasomon.
- És mire vagytok még képesek? - vontam fel a szemöldökömet.

Csak bambán bámultam rá és néztem hogy ennek most mi a baja egyszer meg akar ölni máskor pedig
békülni óhajt. Ennek elment az esze. A fejem zakatolt és a hajam még éget. Rossz, hogy érzek
fájdalmat.
-És, ha nem mondom el mi lesz rám mondasz egy ávákádábrát és meglendíted a pálcád?-Nevettem fel és
összekulcsoltam a kezemet.

Általában nehezen toreláltam, ha valaki kinevetett, de ebben a helyzetben mi mást tehettem volna? Mindaddig nem tudok a torkának esni, míg ki nem derül egy-két apróság, amit feltétlenül tudnom kell az ilyen akciókhoz.
- Öhm... csak akkor esem neked, ha nem tudom meg rögtön, mire képes egy démon. - vontam meg a vállamat. - Ninca varázspálcám, de békává változtathatlak. - billentettem oldalra a fejemet nevetséges arckifejezéssel.

(Damon és Elena háza)

Ez tűnt most a legbékésebb helynek ahhoz, hogy idehívjam Delenát. Igazából... még nem akartam őt visszaküldeni. Leginkább azért, mert akkor meg a szülei lennének felháborodva, hogy azt sem engedtem, hogy elbúcsúzzanak tőle. Hát jó... értse már meg ezeket valaki! Értsen már meg valaki engem! A fiam életéről van szó... hogy őrültség-e, hogy a megölési kísérlet után most vissza akarom hozni? Nem kétséges... de akkor sem megölni akartam. Ahogyan Kol sem halott még véglegesen. Csupán pihen a koporsójában, hogy... aztán majd egyszer kihúzza belőle valaki a tőrt.
Elővettem a zsebemből a telefont, majd egy üzenetet írtam a fiatal lánynak. Mire meghalok, megtanulok sms-t küldeni... hurrá.