Damon és Elena háza ;; Vendégszoba

A kíváncsiság mellett azért eléggé tartottam is attól, hogy mégis az az az "O.". A nagyobb kérdés viszont az volt, hogy mit akar tőlem, honnan ismer és honnan tudja, hogy ebbe az... idősíkban tartózkodom? Nem baj, a végéra járok én ennek, ha pedig arra van szükség, akkor meg is tudom védeni magam. Tipikus, mindig először a legrosszabbra gondolok. Változtatnom kellene ezen a szokásomon.
Lesétáltam a lépcsőkön, a félhomály sem ért váratlanul, hiszen mi mást várhatna az ember egy kriptától? Inkább az lepett meg, amit láttam... akit láttam. Ne! Ő... mégis hogyan... honnan tudja, hogy...
Nem szóltam semmit, ledermedtem, de tudtam, hogy észrevett. Oliver... ne gondoltam volna, hogy találkozom vele, amíg itt vagyok. Nagyot kellett nyelnem a gondolatra.

Várnom kellett egy kis időt, de tisztában voltam vele, hogy nem fog úgy ugrálni, ahogyan én fütyülök. Már ha rájött hogy én írtam neki az üzenetet. Nem tudom, mennyi embert ismer itt, vagy olyat ekinek úgy kezdődik a neve, mint nekem. Ez talán örök rejtély marad, hiszen nem fogok vele ilyen célból barátkozni. Más céljaim vannak.
Lépteket hallva elvigyorodtam, és hamarosan szembekerültem egy gyönyörűszép lánnyal. Semmi kétség nem volt affelől, hogy ő a lányom. hisz olyan, mint Elena. A szemei, a haja.. az arcvonásai. Minden egyezik!
- Ó, helló! - billentettem oldalra a fejem széles mosolygással, majd végigmértem őt ismét, és odaléptem elé.
- Delena Salvatore? Gondolom az ostoba Salvatore nevet viseled még mindig. - mondtam némi gúnnyal.

A sejtésem beigazolódott, tényleg észrevett. És éppen emiatt a gunyoros, széles mosoly miatt kerültem el őt nagy ívben a jövőmben is. Nem mintha Oliver olyan lázasan kíváncsiskodna és érdeklődne az életem felől. Nem voltam a lánya és ő nem volt az apám. Ennyi az egész. De akkor mit akar tőlem, méghozzá egy olyan időben, ahol eleve nem kellene sétálgatnom, neki pedig végképp nem kellene tudnia, hogy itt vagyok?
- Te hívtál ide, úgyhogy biztosan tudod, ki vagyok. - Szűkültek össze a szemeim. Tartottam tőle, ezt próbáltam leplezni azzal, hogy kicsit nagyszájúba váltottam át. - Mit akarsz? - Szegeztem neki rögtön a kérdést és készen álltam arra, hogy bármelyik pillanatban faképnél hagyjam. Túl sok kérdés körvonalazódott bennem, túl sok kétséggel egybekötve.

- A modorodat egyértelműen anyádtól örökölted. - jegyeztem meg epésen. Nem volt szokásom jópofizni és a tulajdon lányommal sem fogom ezt elkezdeni, mert mégis miért? Nem tisztel apjaként, nem kell nekem sem tisztelnem senkit.
- Csak látni szerettem volna a gyönyörű lányomat, aki a jövőből jött. - mondtam kis ravaszkás vigyorral, megállva előtte. - Az arcod tagadhatatlanul az anyádé. A szemed is.. nem is utal semmi arra, hogy az én lányom lennél. Kár.. - sóhajotttam fel. - Mikor megfogantál, beléd fektettem minden reményemet, hogy az anyádat majd az én oldalamon tartod. Nem jött össze. És gondolom, a jövőben sincs ez másképpen. - mértem végig ismét.

- Szerencsémre nagyjából mindent az anyámtól örököltem. Belőled nem ragadt rám semmi. - Néztem végig rajta. Arra, hogy ebben az időben találkozzak vele, nem voltam felkészülve. Nem mintha a saját időmben repestem volna a gondolattól, hogy összefutok vele. Kerültem az ilyen helyzeteket, csak néha nem jött össze... akkor pedig próbáltam nem tudomást venni róla.
- Ó, hidd el, anya mindent elmondott. A reményeidtől megkezdve az összes mesterkedéseden át mindent. - Csóváltam meg a fejemet felbátorodva. - És nem, a jövőben sincs másképp. Mindenkinek megvan a magához való esze a családból, senkit sem tudsz átejteni. - Biggyesztettem le színpadiasan az ajkaimat. Már megtanultam, hogy vele nem lehet máshogy viselkedni.
- Egyébként honnan tudod, hogy itt vagyok? Senkinek nem árultuk el. - Tettem fel a kérdést, ami a legjobban foglalkoztatott.

- Ha rám ütöttél volna, nem hiszem, hogy az anyád ennyire szeretne. - jegyeztem meg úgy, hogy láthassa szemeimben: itt nincs kecmec, az én génjeim a világ gonoszává is megtehették volna. Az anyja méhében befolyásolni tudtam még.. ő tette gonosszá édesanyját, s zúzta porrá Damon és Elena kapcsolatát. De utána legyengültem.. Delena egészséges, és jó kislányként jött világra. És elvesztettem minden reményemet.
- Sajnos, anyádban egy csepp gonoszságot sem hagytál. Kár.. mi mindent tudtam volna kezdeni veletek utána.. - mondtam töprengve, majd elvigyorodtam.
- Az a helyes, ha tudod, hogy az apád mennyire gazfickó.. és tudod, igazán büszke lehetnél rá, amiért ennyi mindent letett már az asztalra. Ki képes ennyiszer visszatérni a halálból? - kérdezttem felvont szemöldökkel, széles somolygással.
- Klaust átverhetitek, de engem nem. Bár talán azért lehetsz most itt, mert míg Klaus már nem fordít figyelmet Elenáékra, nekem mindig rajtatok a harmadik szemem. És nem került olyan nagy erőfeszítésbe, hogy ráöjjjek, ki vagy Te.

- Én inkább örülök annak, hogy végül semmi sem úgy alakult, ahogy te azt eltervezted. Visszagondolva nem lett volna sok kedvem gonoszként elfecsérelni az életemet. Tudod, az élet sokkal értékesebb, ha valami normális dolgot is teszel. - Mondtam teljes komolysággal. Anya elmesélte, mire készült Oliver... mindent, szóról szóra és még a hideg is kirázott, amikor néhanapján eszembe jutott. Mennyivel jobb, hogy anya és az a férfi, akit az igazi apámként tisztelek visszataláltak egymáshoz.
- Nem értem, miért próbálsz meg mindig visszajönni az élők közé. Senkit sem érdeke, hogy itt vagy és senki sem szeret téged. Igazából nincs is értelme az életednek. - Vontam meg a vállamat, mintha csak a tegnapi ebédről beszélgettünk volna, de aztán nagyot kellett nyelnem. Be kellett vallanom, hogy Oliver nem hülye és mindig megszerzi azt, amit akar, ám arra nem gondoltam volna, hogy rájön: itt vagyok. Senkinek sem kellene tudnia.
- Akkor ha már itt tartunk... elmondanád, hogy mit akarsz tőlem? - Nyeltem egy nagyot.

- Az élet semmit sem ér, ha unalmas dolgot teszel! - bukott ki belőlem kontroll nélkül, hisz ennél idiótább hülyeséget nem hallottam még. Még hogy jó dolgokat kell tenni.. persze.. unalmas életet akar élni? MI abban a jó? Annak idején volt benne részem, de nem tetszett. Jobban esett végül vámpírnak lenni, és embereket tenni tönkre, mert az volt az élet rendje. Ilyen egyszerű mindne. Nevetésgesen egyszerű.
- Anyádat még érdekli, hogy életben vagyok. És apádat is. Óh, de az én vagyok! - vágtam ártatlan arcot. - Anyád meg fog fizetni mindenért. Már meg kellett volna. Láthattad, megpróbáltam feladni a harcot, megpróbáltam megölni, mikor lezúgott a hídról.. a fene sem sejtette, hogy vámpírvér van a testében. - sziszegtem dühösen, majd hátat fordítottam neki.
- Látni akartalak... nem mellesleg... kell egy partner nekem a bulira. Ne mondd nekem, hogy egyedül akartál menni. - kacsintottam rá.

- Miért? Miért ne érne? Mitől jobb az, ha úton-útfélen keresztbe teszel az embereknek és nem hagysz magad mögött mást csak vért és szenvedést? Ez nem élet! Az élet az, amikor vannak emberek, akik szeretnek téged, akikkel törődhetsz és akiknek fontos vagy. A tudat, hogy van miért felkelned nap mint nap... amit te csinálsz, az nem élet, hanem kárhozat. - Keltem ki magamból keserűen szavait hallva. Oliver nem az a típus volt, akit érdekeltek az ilyesfajta szentbeszédek, de ez egyszerűen kijött belőlem, nem voltam képes magamban tartani. És nekem ő a biológiai apám... az anyám hogy volt képes vele összeállni? Sohasem fogom megérteni.
Inkább sóhajtottam egyet és legyintettem. - Menthetetlen vagy. Szerencsére az anyám nem halt meg... nem jött össze, amit terveztél. Nem értem, hogy süllyedhettél idáig... állítólag szeretted őt, erre kész lettél volna megölni. - Megcsóváltam a fejemet. Utáltam szembesülni azzal, hogy ha minden rosszul sikerült volna, akkor talán az anyám is olyanná válik, mint ő. Szerencsére nem így történt, de elkeserítő ez a történet.
- De, egyedül megyek. Ha csak te akadsz jelöltnek, mint partner, akkor igen. Sőt, ha ott leszel, akkor kétszer meggondolom, hogy érdemes-e elmenni egyáltalán abba a buliba. - A másik lábamra helyeztem a testsúlyomat és nyeltem egyet. Nem hangzik jól, hogy ott akar lenni. Ki tudja, mit akar csinálni.

- Tudod, emberként talán túlélte. De ha azt mondom egy nap, hogy most átdöföm a szívét egy karóval, akkor már nem lesz Mikael vére, nem lesz Damon vére.. - vontam egyet a vállamon, és ezzel zártam le az Elenát fenyegető részt.
- Hm.. tudod mit? Igazad van.. de anyádéknak szólnék róla, hogy szeretnék velük beszélni pár szót. És veled is. tudok még meglepetésekkel szolgálni. - kacsintottam rá szemtelenül, majd megindultam kifelé.
- A bulin találkozunk... kislányom. - súgtam még felé vigyorogva.

/ Iskola /

Nem tudtam semmit sem mondani, újra és újra nyomatékosította a szavaival, hogy őt aztán semmit nem érdekli és ne keressek benne semmi jót. Pedig én esküszöm, hogy megpróbáltam... mindig mindenkiben megpróbálok keresni valami előnyös tulajdonságot, de benne még a nyoma sem volt meg ezeknek. Elkeserítő.
Megszólalni sem volt időm, úgy elviharzott. Muszáj mennem arra a bulira, ha másért nem azért, mert burkoltan megfenyegette a szüleimet. Tudnom kell, hogy mi van velük, nem esik-e bántódásuk...

Középsuli

(Mikaelson villa)

Levezettem Hayleyt a lépcsőkön, aztán kinyitottam a kripta ajtaját, ami hangos nyekergéssel engedett az akaratomnak.
- Nos, ez lenne az - mutattam befelé a sötétségbe, majd a hibrid ösztönével kerestem meg az itt hagyott gyertyákat, hogy nemsokára fénybe boruljanak a vén, mohalepte falak.
- Nem egy Hilton - vontam vállat. - De biztonságos.

Meggyújtom az utolsó gyertyát, de egyelőre nem reagálok Hayley kérdésére.
- Tessék - nyomok egy takarót a kezébe. Ne mondja, hogy nem vagyok úriember, és hagyom a köveken üldögélni, majd leülök egy jókora kőlapra, ami régen egyfajta oltár volt.
- Nem tudom, mi lesz vele. Esküszöm nem. Még sosem volt ilyen azt hiszem. A történelemben sem. Én vagyok az első hibrid, aki teherbe ejtett egy farkast. Nem hiszem, hogy ő átváltozik veled, mert... ahhoz ölni kell. Persze, lehet hogy ő ezt genetikailag örökli. Nem tudom - vontam vállat. Elég hátborzongató és morbid volt belegondolni, hogy Hayley majd bundában, négykézláb áll előttem, benne meg a fiam akár ember, akár valami farkasembrió alakjában. Inkább el is hessegettem a gondolatot magamtól.
- Ülj le - mondtam Hayleynek, és bezártam magam mögött a kripta ajtaját, majd zsebre tettem a kulcsot.

Lekuporodom a padlóra Hayley mellé, és kezembe veszem a kezét.
- Várunk - vonok vállat. - Mást nem nagyon tehetünk. A farkasokra is, meg az éjszaka végére is - nézek bele a szemébe, amin ott csillog a gyertyák fénye. - Milyen fura - jegyzem meg kis idő elteltével. - Ebben a csendben még sokkal jobban hallom - nézek a hasa felé. - Hátborzongató. Még mindig. Bár már most nem kimondottan negatív értelemben.

Nagyot nyelek, ahogy Hayley felteszi a nagy kérdést, miszerint nem különös-e, hogy a mi gyerekünket hordja magában. De igen, az. Persze, hogy különös. Legalább annyira, mint amilyen hihetetlen, lehetetlen, és morbid is.
Lehunyom a szemem, és eszembe jut, emberként hogy vártam, hogy majd gyerekeim lesznek Tatiától. A boldog várakozás érzése tehát ismerős nekem. Akárcsak a jeges rémületé, amit ez iránt a gyermek iránt éreztem. Jelenleg menny és a pokol között vagyok. Az érzéseim kb úgy változnak nemhogy napról napra, de akár percről percre is, egyrészt a halvány, mégis érzékelhető öröm, másrészt a hideg és ijesztő valóság között.
- Lány? - kapom fel a fejem, és kiszakadok az emlékek közül. Hm. Mikor a testvéreim születtek, én még vagy nem éltem, vagy nagyon kicsi voltam, nem igazán emlékszem tehát, de anyám mindig mesélte, hogy megérezte, éppen milyen nemű gyereke születik majd. Persze lehet, hogy nála a boszorkány mivolta is segített ebben. Vagy ez így működik minden leendő anyánál? Talán meg kellene kérdeznem majd tőle.
Felkelek, és megbontom egy tenyérnyi helyen a falat, három-négy téglát szedek ki belőle. Tökéletes "ablak" ahhoz, hogy némileg kilássunk, de Hayley biztonságban maradjon. Látni, hogy odakinn a szürkületet lassan felváltja a sötétség. Ha jól tippelem, lassan elkezdődik az átváltozás folyamata.

- Hát.... - mondom még mindig az "ablaknál" állva, kimeredve a szürkeségbe. - Talán azt sem bánom. Igaz, egy uralkodó elsősorban fiúra vágyik, de... - elhallgatok. Lány. Igen, egy szép lány. Olyan, mint Hayley. Nem láthatja az arcomat ugyan teljesen, mégis egy büszke mosoly fut át rajtam.
Aztán a mosoly lehervadt rólam. Az ablakon át kiláttam az erdőre, és egy jókora dombra. Most megláttam ott valamit, és Hayley felé fordultam.
- Itt vannak - mutattam kifelé. - A farkasok gyülekeznek.

- Nem tudom, miféle szándékaik vannak - rázom a fejem. - Úgy tűnik, mintha... nem is tudom, várakoznának - engedem Hayleyt az ablakhoz, aztán a válla felett az égre tekintek. A Hold kerek korongja már csaknem az erdő fái alatt ragyog. Máskor ilyenkor már bundában, és négy lábon futkosnak a vérfarkasok.
- Nem tudom... talán csak egy kis idő még. Kicsit várnunk kell - teszem hozzá, és gyanakodva nézek Hayleyre. Igaza van. Már át kellett volna változnia, legalábbis be kellett volna indulnia a folyamatnak. Nem érzem azt a különös elektromos feszültséget, ami ilyenkor körbelengi a fél-magamfajtákat. Hayley zöld szemei a megszokott módon csillognak, nyoma nincs benne a farkas sárgán csillogó tekintetének. Szokatlan, és különös. Hogy lehetséges ez?

- Ezt... nem tudom mire vélni - rázom a fejem még mindig értetlenül, bár egy homályos sejtés kezd kibontakozni bennem. A gyerek hibrid. Hiszen félig tőlem van. És ha én uralni tudom az átváltozást... akkor talán úgy, hogy a gyerek vére keveredik Hayley vérével. Ledöbbenek a gondolattól, ugyanakkor elönt a forróság. Hát erről beszéltem eddig. Hogy a fiam - vagy lányom, egyre megy - miféle erők birtokában lehet majd, és lesz. Persze lehet, hogy téves és elhamarkodott következtetéseket vonok le egy sima telihold kapcsán.
- A farkasok egyre többen vannak. És közelednek - mondtam aztán halkan, és kimorogtam a résen. A csapat azonnal megállt. A hibrid ereje és hatalma elég volt, hogy ideiglenesen megállítsa őket.