Tényleg kezdtem érte nagyon aggódni. Fogtam a fejét, hogy rám nézzen, de egyszerűen más felé nézett.
-Ez hülyeség, te is tudod, hogy ez nem igaz. Nincs könnyű életet, az örökké valóság nem egyszerű.-Mondtam, hogy megnyugtassam. Életemben nem dicsértem még embert így, mint őt. Csak néztem őt és még mindig az járt a fejemben, hogy meg kell mentenem el kell vinni a testvéréhez. Nem tudod mi lelt engem, hogy engedelmeskedtem annak, hogy megharapjam. Allie nem vagy normális. Járt az agyamban ez a mondat.

Nem értettem, miért. Nem értettem, hogyan... Miért jöttem vissza? Hogyan vagyok képes itt lenni? Ezen a helyen, ahol közel ezer évvel ezelőtt még nem ez a borzalmasan sivár hely volt... A szerelem elvette az eszemet... De bármennyire is gyűlölnöm kellene Kolt, nem tudom megtenni... Ez is csak elcseszi azt a maradék kis életemet, amit maga után hagyott... De mit is? Hiszen megölt..
Egy fa tövében kuporogva hagytam, hogy tudatom felidézze Őt lelki szemeim előtt. Hogy lehetek olyan elcseszett, hogy még most is tökéletesen emlékszem a vonásaira?!

- Nem egyszerű... egyáltalán nem - ráztam meg a fejemet. Talán csak pár hónapja lehet hibrid... nem hibáztatom érte, hogy még nem tapasztalta meg, milyen a világ folyamatos változásában élni. - Tudod, szerettem bizonyos korokat. De ha valamit megtanultam, hát az, hogy azok a korok tűnnek el legkorábban, amikben... szóval volt valami jó. - magyaráztam volna még, hogy milyen humorosak voltak a természetfeletti üldözések, meg hasonlók, de akkor végre feltűnt ő is... Furcsa, de még ezer év után is tökéletesen emlékszem a vonásaira. Szinte öntudatlanul indultam el felé... hol van az agyam normális része? Ja, az akkor szállt el, amikor szándékosan megharaptattam magamat. - Freya... - suttogtam.

Figyeltem és hallgattam Kolt egyre jobban aggódtam érre és nem tudtam mit tegyek. Nekem nincs ellen mérgem. csak néztem ahogy fel áll gyorsan felhúztam a gatyám és a pólómat.
-Kol-Kiabáltam már már egyre féltőbb hangon.
-Mit tettem?-Fogtam a fejemet és csak néztem őt.

Két kezem közé fogtam a fejemet, és elmerültem a múltban. Olyan valós, mintha hallanám a hangját. Érezném az illatát a levegőben. Hirtelen pattantak fel a szemeim, mintha egy hetedik érzék súgta volna, hogy figyelnek. Nem is akárki...
- Kol! - vergődtem talpra, mikor elindult felém. Hogy nem vettem észre Őt?! De ahogy látom nincs is egyedül. Pazar, a nőcske most kapkodja össze a ruháit. Volt képe bemocskolni a helyet?! Ez még tőle is sok... Hogy változott meg ennyire?! Akkor is ilyen volt már?
- ... még ezt is tönkre kell tenned? - kérdeztem, mint aki nincs meglepve azon, hogy újra látom. És valóban nem voltam. Azért jöttem vissza, hogy lássam. Azonban ahelyett, hogy örültem volna neki, most a pokolra kívánom.

A hangja vádló volt, ezt még innen is éreztem. Egészen biztos sértve volt, amiért itt, ezen a helyen szeretkeztem egy lánnyal, aki... nos, azt kell mondanom, nagyon jó társaságnak bizonyult.
- És ha igen? Mit ér ez a régi kripta? Csak olyan emlékek vannak benne, amiket legszívesebben úgy elfelejtenék, ahogy van - vágtam rá gondolkodás nélkül. Mindig is ő irányította az életemet. Sokat gondoltam rá, és valahogy mindig újrajátszottam a halálát, de... hát igen. Ezt felejteném el. De közben ez az egész csak egy... csak egy... látomás. Ő nincs itt. Elment, már ezer éve. Visszafordultam tehát Allie felé. - Elég erős a mérged. De te nem tettél semmit. Pár óra, és kiürül a szervezetemből - próbáltam nyugtatni az egyik épeszű pillanatomban, ami körülbelül pár percig tartott. Utána a testem égése csak felerősödött, én pedig a földre vetettem magamat. Iszonyatosan fáj... hülye voltam, amikor kitaláltam ezt a baromságot. De ha már így van, majdcsak kibírom valahogy. Nincs szükségem a testvérem segítségére, ha a világ leghatalmasabb vámpírjainak egyike vagyok.

Elkezdett üvöltözni Elé álltam és megragadtam a karját.
-Kol Nincs itt senki had vigyelek el Klaushoz kérlek nem bírom ezt nézni.-Mondtam már közel a síráshoz. Soha nem éreztem magam ilyen rosszul valaki miatt még, de miatta nagyon is szarul éreztem magam. Körbe néztem, de nem láttam senkit. Aztán hirtelen a földre rogyott. Akkor már pár könnycsepp elhagyta az arcom. Mit tettem istenem ne?? Le guggoltam hozzá és át öleltem.
-Shhh..sh...-Próbáltam csitítani.
-Állj fel elviszlek nem érdekel a makacsságod és semmi csak az, hogy jobban legyél megértetted?-Vettem két kezem közé az arcát. El kell vinnem innen nem tudom, hogy hol van Klaus és azt viszont tudom, hogy megfog ölni engem azért mert elszöktem.

Kol szavai tőrként hatoltak szívembe. Hát ennyit érek? Ennyi vagyok neki? Egy rossz emlék, amit már annyira sem becsül, hogy méltóképpen vigyázzon rá? Ez elfeledhetetlen kínzó semmiség lennék a számára?
- Rohadtul ne fordíts nekem hátat! - köptem felé a szavakat mérgemben. Ez Ő? Az a Kol Mikaelson, akit szerettem, akit még mindig szeretek szívem mélyén? Mert mi másért fájnának ennyire a szavai?! A pokolra kívánom ugyan, de a szerelmemet nem tudom eltüntetni, amit iránta érzek. Ha ezer év alatt nem sikerült, miért éppen most menne? - Ha el akartál volna felejteni, megtaláltad volna a módját.. Nem vagy hülye, ahogy ezer éve sem voltál az... - néztem rá értetlenül. Teljesen kifordult önmagából...
Nem tudtam többet a fejéhez vágni mérgemben, mert összeesett. Mi a franc van vele? - rémültem meg. Ő sosem esik össze. Hiszen az Ősi család sarja... Itt valami.. Nem kóser. Biztos ennek a nőcskének van hozzá köze, aki úgy dédelgeti Kolt, mintha kötelező lenne.
- Vedd le róla a kezed, te nyomorult! - üvöltöttem rá. - Mit tettél vele? - kérdeztem, de magam is tudtam a választ. Megharapta. Vérfarkas. De nem kellene, hogy ilyen hatással legyen Kolra....

- Nem viszel el Klaushoz. Meg akarsz halni? Ráadásul engem is megöl. Utálja, ha hozzányúlok a játékaihoz. - Eszembe jutott Peiper, és az, amikor Klaus meglátott vele. Nem tettünk semmit, mégis gyűrű nélkül végeztem a napon. A nemrég történtek után az a minimum, hogy megint visszatuszkol a koporsómba. Nemsokára ismét meghallottam a víziója hangját. Pont olyan tisztán csengő, mint volt. És szemrehányó, szokatlanul az. De a legutolsó szavai már nem hozzám szóltak. Kibontakoztam Allie öleléséből, és hozzá fordultam, hogy megpróbáljam elküldeni. Nem volt könnyű felállni, ráadásul köhögési rohamok is gyötörtek. De már nincs sok hátra, nyugtattam magam.
- Ide figyelj! Egy kurva vízió vagy, aki azért vagy itt, mert valaha fontos voltál, de elvesztettelek. Szóval nem tehetnél úgy, mintha csak engem utálnál a semmiért? Rohadt képzelgések. Menj vissza a pokolba, úgyis oda való vagy te is! - mondtam, vagyis inkább köhögtem, de valahogy ez olyan furcsa volt. Öklendeztem is. Vér... A francba, pedig finom volt a csaj. Hamarosan vége, de addig is, gyengébb vagyok, mint egy új vámpír.

Egy percre mérges lettem rá nagyon. És üvölteni kezdtem vele.
-Nem vagyok a játék szere senkinek sem. És meghalnék, hogy jobban légy igen!-Mondtam neki. Hazudtam tényleg Klaus azért teremtett, mert az voltam csak számára, de én vagyok még az egyetlen nő ez hogy lehet vagy csak én nem tudok róla?
Aztán ordibálni kezdett és káromkodni. Mi van, ha víziója nem csak vízió, hanem igazából meg nyitott egy 3madik szemet ami a másvilágot látja. Képes lenne erre a mérgem?
Hirtelen köhögni kezdett és ahogy láttam véres volt.
-Kol!!-Futottam oda hozzá és fogtam meg nehogy össze essen.
-Fenébe is.-Körbe körbe néztem és aztán eszembe jutott a lány a sátraknál. Elengedtem Kolt és rá néztem
-Akkor is segítek neked.-Suttogtam el szaladtam sebesen a lányért, majd vissza rángattam őt. Belenéztem csillogó zöld szemeibe amiből sugárzott a félelem és azt mondtam.
-Nem sikítasz, nem kapálózol oda sétálsz és hagyod, hogy megöljön. Megértetted?-Mondtam a lány bólintott és oda sétált Kolhoz követtem a lány és szemeim elváltoztak a fogaim elő jöttek. Beleharaptam a lány nyakába egyenesen az ütő ereibe és oda toltam Kol felé.
-Idd meg hát, ha segít ha nem marad a B terv-Utaltam Klausra. Nem hagynám, hogy bántsa inkább a saját életemet adnám az én hibámból lett ilyen.

Vízió.. Fontos... Utál... Képzelgés.. Pokolba... - ismételgettem magamban a hallottakat. Magán kívül volt, az én szívem pedig, ami eddig is sajgott már, most megszakadt. Bármennyire erősnek is akartam mutatni magam, látni Őt ahogy szenved, ez maga volt a pokol. De hová menjek, ha már most is ott vagyok?!
Mi köze van ennek a bátyjához? Tud segíteni? Ó a picsába, miért nincs még itt? Miért nem hozza ide ez a kis fruska? Halj is meg! Te csináltad vele mindezt! - üvöltöttem magamban, ahogy a szerelmes nő egyre inkább utat tört magának. Utáltam látni, hogy hozzáérhet, hogy támogathatja... Hogy vele lehet. Utáltam nézni...
Aztán fogta magát és eltűnt, kettesben hagyva ezzel Minket.
Néhány másodpercig tétováztam, aztán Kol mellé térdeltem. Muszáj, hogy tudja, hogy itt vagyok. Hogy nem képzel. Valóban itt vagyok, és fáj Őt így látnom..
- Kol! - simítottam végig görcsös arcán, hangszínem megváltozott. Sokkal lágyabb lett, amit bár nem érdemelt meg, megadtam neki. Ahogy eddig minden mást is... - Itt vagyok! - mormogtam. Bárcsak a karomba tudnám zárni, megmutatni neki, hogy valóban itt vagyok és nem a méreg okozza a képzelgéseket. De ez mást is felvetett.. Korábban is volt már ilyen? Hogy vele voltam...?! Nem emlékszem rá...
Azt hittem, annak a kis nőcskének van annyi esze, hogy Niklaust hívja, de csalódnom kellett. Benne legalább bíztam, hogy ha a testvéréről van szó, nem kegyetlen. Bár... Nem tudom milyen viszony volt közöttük az elmúlt 1000 évben. Talán eltávolodtak...
Ezzel szemben nem az történt. Egy fiatal lányt rángatott felénk, aki megmukkanni sem mert. Vagy nem tudott?! - harsogta bensőm. És végül kiderült.. A csaj vámpír is. Hát ilyen elcseszett teremtményekre buksz mostanában, Kol? Mennyire nem vagy önmagad...
- A "B" tervvel kellett volna kezdeni... - forgattam a szemeimet idegesen. Azzal nem maradt volna fenn a kockázat, hogy tovább szenved..
Mennyire nem érdemli meg, hogy törődjek vele...

Amikor Allie eltűnt, egy percre elhittem, hogy Freya tényleg itt van, és őt nem képzelem, Lizzel ellentétben, akinek a körvonalai is homályosak voltak. Az én gyönyörű, ezer éves angyalom... Aki hiába volt az angyalom, akarata ellenére fájdalmat okozott az elutasításaival. Én meg a túlzott őszintésegeimmel. Azt hiszem, mi így voltunk kvittek egymással.
- Még mindig szeretlek - motyogtam felé még azelőtt, hogy Allie visszaért volna a csajjal. Friss vér, igen! Az biztos használni fog. Odatolta elém a csajt, én pedig gondolkodás nélkül rávetettem magamat a vérző nyakába. A melegség szétáradt a testemben, euforikus érzés kiséretében. Az árnyékok elhalványodtak, és valahogy minden sokkal valószerűbbé kezdett válni. Egyvalaki nem akart eltűnni. Ő. Maradt, sőt, mintha sokkal biztosabbá vált volna, ugyanakkor nem mertem, nem akartam megszólítani, hanem inkább behunytam a szememet, amíg ki nem szívtam teljesen a csajt, és holtan nem esett össze. Azután is kerültem persze a szemkontaktust, és makacsul csak Allie-t néztem. - Mindjárt jobb - vigyorogtam önelégülten. Végső soron nem volt olyan rossz, mert rosszabbra emlékeztem.

Miután visszatértem a lánnyal fel falta ami nem is csoda. Nem hittem, hogy ez segít, nem tudom milyen hatással van az ősökre a mérgem, de féltem, hogy ő is meghallhat.
A lány holtan esett össze és reméltem Kol képzelődései is elmúltak már.
-Biztos minden okés?-Faggattam.
-Még van a B terv-Hangsúlyoztam, nem akartam oda eljutni, de nem akarom, hogy még valami roham előjöjjön. Nem tudom miért, de valahogy egyre jobban kezdett vissza jönni belém, hogy menyek Klaushoz persze ezt nem akartam.
-Annyira sajnálom.-Mondtam sóhajtozva.

Bármennyire is szerettem volna viszonozni vallomását, két dolgot szem előtt kellett tartanom. Az első: most egy hibrid mérge van a szerzetében, ki tudja milyen hatással van rá, miként befolyásolja a tudatát... A másik, hogy eddig is elég önző voltam vele, hagytam, hogy a tiltott szerelemtől szenvedjen, holott tudtam jól, hogy már akkor meg kellett volna szakítanom vele mindennemű kapcsolatot. De én is szeretem... Kétségkívül. Feledhetetlenül. Visszavonhatatlanul...
- Nem ez a legjobb időpont arra, hogy ezt megvitassuk... - aggodalmaskodtam.
Tartottam vele a szemkontaktust, miközben a fiatal lány forró vérét nyeldekelte, mindaddig, amíg be nem hunyta szemeit. Nem tudtam mire vélni... Ahogyan azt sem, hogy miután ölt, már nem nézett rám. Bennem persze azonnal felelevenedtek a régi emlékek, mikor én végeztem úgy, mint ez a védtelen, fiatal lány. Azzal ellentétben, hogy Kol akkor nem volt életveszélyben.
Én még mindig támogattam volna az ötletet, miszerint hívjuk Klaust, de ha Kol nem akarja, akkor vajmi keveset tehetünk. Sokmindenről lemaradhattam...
- Kol... ?! - próbáltam magamra vonni figyelmét, mert még mindig került engem. Miért?

- Minden rendben, nincs szükségem Klausra - igyekeztem meggyőzni őt arról, hogy semmi bajom. Valóban nem volt probléma, elvégre itt vagyok, megszűnt a hibridméreg okozta fájdalom, bár a képzelgések még nem. Azt hiszem... hallottam Freyát, ahogy kiejti a nevét a száján. ÉS odafordultam. Még mindig ott volt, de az lehetetlen... Nem lehet itt. Vagy igen? Hiszen halott... Bár technikailag anyám is az volt, mégis feléledt. De nem, az lehetetlen. Ő már örökre halott maradt, és elkerült a Valhallába, vagy hová... a modern vallásfelfogások igencsak bekavartak, így fogalmam sincs, hogy hová kerülnek a halottak. - Tényleg, ne aggódj értem, Szívósabb vagyok, mint hinnéd - öleltem át, mikor felfigyeltem arra, hogy zokogásközeli állapotban van. Nem igazán tudok mit kezdeni a nőkkel meg a hisztijeikkel, amik általában sírásban nyilvánulnak meg, de azt hiszem... egy ölelés segíthet. - Nekem kéne sajnálni, amiért fájdalmat okoztam - jegyeztem meg, de ezeket a szavakat már nem csak hozzá intéztem. A tekintetem őrá szegeződött, és tudtam, hogy meg fogja érteni. Csakis egyvalamit sajnálhatok igazán vele kapcsolatban.

-Rendben-Egyeztem bele vissza fojtva ezzel a könnyeimet is. Átölelt én pedig vissza öleltem. Láttam, hogy látja, hogy nincs rendben velem minden.
Furán viselkedett nem értettem mi a baja és reméltem nem képzelődik még mindig.
-Te ne sajnálj semmit-Suttogtam vissza két kezem közé fogva az arcát.
-Mind a ketten hibáztunk.- Suttogtam hallkan. Én arra is céloztam, hogy el szöktem Klaustól és tudom, hogy a biztos halál vár rám.

Ez a szélsőséges érzelmi láncolat, ami magával ragadt, a poklot jelentette... Meddig bírom még?! - kérdeztem magamtól fásultan. Vagy ez már az összeomlás széle? Az emberek számára, ez az a holtpont, amikor kihúzzák a lábuk alól a talajt. De én már nagyon régóta nem vagyok ember... Mégis ezt érzem. A mérhetetlen szeretetem, amit iránta éreztem, felülkeredett a gyűlöleten, vagy ha nem is teljesen, hát erősen hadakozott vele. És amíg bennem érzelmi vihar dúlt, Kol azt a nőcskét ölelgette. Ismét tetőfokára hágott bennem a düh és talán a féltékenység is. Még van képe bocsánatot kérni, miközben a szemem előtt ölelgeti ezt a riherongyot?! Kínomban már netnem kellett, ha nem akartam teles idegösszeroppanást kapni. Lehet nekem egyáltalán olyan? Bár... Kétségkívül bedilizhetek. Egy vérszomjas, őrjöngő szellemmel pedig legjobb vigyázni.
- Képmutató vagy, Kol.... - nyugtattam le magam, amennyire csak tudtam. - Egy utolsó szemétláda, amiért van képed ehhez. Itt. Előttem. Ráadásul a mi helyünkön. - ráztam a fejem, arcom fájdalmas grimaszba torzult. És most először tűnt fel, hogy a kis barátnője nem lát engem....

- Ugyan, miért hibáztál volna azért, mert a saját életedet akarod élni? - vontam fel a szemöldökömet. - Egyedül azt nem értem, hogyan tudsz ellentmondani Klaus szavának, amikor ő... parancsolgathat neked - gondolkodtam el, de ha őszinte szeretnék lenni, csak félig figyeltem őrá. A másik felem Freyán tartotta a szemét. Szellem volna? Talán ez a megoldás mindenre... De ha az, akkor meg miért csak most látom? Egyvalami biztos, megpedig, hogy ha most hozzá szólok, a kedves kis hibrid, aki egyébként szemmel láthatóan aggódott értem, el akar majd hurcolni Klaus elé, amit már csak azért sem hagyhatok neki, mert engem is kinyírna egy ideig. Ami talán... előnyös is lenne. - Hiszel a szellemekben? - kérdeztem Allietől. Ha azt mondja, igen, van rá esély, hogy nem néz hülyének, ha elmondom, hogy valószínűleg nem képzelődöm... Ha nem, akkor is maximum a kérdés miatt nézne rám furcsán.

-De ha megtalál meg fog ölni.-Mondtam, aztán el gondolkodtam. Olyan furcsán viselkedett még mindig ide oda kapkodta a szemét hol engem hol mellém pillantott nem értettem. Talán még képzelődik és csak hazudta nekem azt, hogy jobban van?
Klausról faggatott és mivel tudtam, hogy eddig megbízhattam benne, most se kételkedtem ebben.
-Nem rég valakik megtörték a hold átkát.És nem tudom, hogy ne kérdezd farkasoktól hallottam és valahogy a ragaszkodásom csökkent és annyira, hogy eltudtam menekülni úgy mond, de még mindig azt érzem, hogy mellette kell, hogy legyek.-Mondtam neki teljes őszinteséggel.
Tudtam, hogy valami itt nincs rendben, mert elkezdett faggatni.
-Szívi, mielőtt én farkas lettem semmiben nem hittem, de most még a koboldokra, sellőkre is rá tudnál venni-Mondtam, próbáltam oldani a feszkót.
-Egyszerű válaszom igen hiszek...-Aztán vissza emlékeztem arra, hogy mellém mered néha a tekintette.
-Kit látsz?-Érdeklődtem.

Kol még mindig nem volt biztos abban, hogy valóban itt vagyok. Nem tudom, ez jó e avagy rossz rám nézve. Most nekem kell döntenem. Akarom-e, hogy tudja, nem mentem el. Vagy az lenne a célszerű, ha most eltűnnék és azt hinné, hogy képzelt csupán? Mindenképpen ez lenne a könnyebb út. Megfutamodni és újra elfeledni mindent. De talán eljött az idő, hogy helyrehozzuk azt, ami elromlott. Ha még lehetséges... Maradok! - döntöttem el.
- Jól gondolod, nem képzelsz... Szellem vagyok! Talán még emlékszel, hogyan és miért... Bennem elég.... élénken él az az éjszaka... - fontam össze karjaimat a mellkasom előtt, de mindvégig nyugodt maradtam. Nem hisztiztem, amiért ez lett a sorsom. Egyedül azt bántam, hogy nem lehettem vele.

- Szóval, ha jól értem, a vérfarkasok mostantól bármikor használhatják a képességeiket, és a fenekébe haraphatnak a szerintük idegesítő vámpíroknak. Ezt jó lesz megjegyeznem . gondolkodtam el. Ha a vérfarkasokat nem köti többé a hold, akkor bizony folyamatos veszélyt jelentenek a fajtánkra. - Azt hiszem, az egykor volt szerelmemet, de... nem is tudom. Az egész olyan hihetetlen, hogy itt van... És folyamatosan vádol engem, amiért elhoztalak téged, és azon a helyen szeretkeztünk, ahol ő meg én annyi időt eltöltöttünk... Most meg felemlegette azt az éjszakát, amit azóta is helyre szeretnék hozni - tudósítottam. Kicsit furcsa volt a helyzet, mindenesetre a helyre akarom hozni dolgot teljes mértékig komolyan gondoltam. Sokat gondoltam rá, de még nem találtam ki, hogyan hozzam vissza a halálból. És talán féltem is, hogy mi lenne, ha megtenném. Azt hiszem, úgy gondoltam, gyűlölne, hiszen most is gyűlöl. Ezer év keserűsége, az nem semmi, és nem feledhető.

-Pontosan így van valahogy-Mondtam neki csipőretett kézzel. Szellem úristen, ráadásul egy régi, dühös, féltékeny ex szerelem.
-Én nem látom őt. Beszélj vele. Nem halucinálsz. Tudok egy férfiről aki nem rég érkezett a városba és ő képes beszélni a halottakkal.- fejtettem ki, mit is tudok. Klaus oldalán sok minden meg lehet tudni.
-Hányszor ribancozott le?-Mosolyodtam el oldva a feszkót. Biztos voltam benne, hogy nem egyszer. Azt hittem, mivel természet feletti vagyok láthatom őket, de úgy tűnik nem.

Valóban nem lát engem a kiscsaj.. Furcsa... Lehet, hogy csak azok látnak, akikkel életem folyamán találkoztam?! Az ősi család.... Csak Ők... Ez nem lehet.!
- Helyre akarod hozni? - kezdtem újra ideges lenni. Talán azért, mert felemlegette, hogy a lánnyal volt. - Volt rá több, mint ezer éved és nem tettél semmit. Azon sem lepődnék meg, ha most kiböknéd, hogy csak meg akartál gyalázni és a családomra hozni a bajt... - hadartam ingerülten. - Tudod megváltoztál... Már nem az a Kol Mikaelson vagy, akibe beleszerettem, de még mindig szeretlek, ehhez nem fér kétség.....

- Hát, nem akarom őt hülyének feltüntetni, de ezer évvel ezelőtt még hírből sem ismertük a ribanc elnevezést. Szóval nem, nem ribancozott le. És nincs szükségem közvetítőre... Látom és hallom őt - ráztam meg a fejemet. Egyébként sem hinném, hogy az a szellemlátó valami jól járna velem. Nem hiszem, hogy hagynám neki a megtudott információk továbbadását. Freya meg az én ügyem sokkal másabb, mint hogy idegenek avatkozzanak bele. Igaza van abban, hogy megváltoztam, de ez ellen nem akartam tenni. Nem mintha nem tudtam volna. Kibontakoztam Allie ölelgetéséből, és egyenesen elé léptem. - Csak gondolkozz el... Az akkori énem csak meg szeretett volna gyalázni, vagy tényleg szeretett téged? Mert tudod, ez egyáltalán nem mindegy, ahogyan az sem, hogy mindig újra és újrajátszottam magamnak a halálodat. Megöltelek, pedig milyen szép pár lehettünk volna mi ketten! Városokat gyilkolhattunk volna végig... uralkodhattunk volna az embereken! Soha nem kellett volna félnünk semmitől, nem lettek volna erkölcsök, meg minden egyéb marhaság, ami elszakított volna minket egymástól... De te nem ezt akartad volna. Nem, te folyton visszatereltél volna arra az útra, ami szerinted helyes. - Csak úgy áradt belőlem az indulat. Szerettem őt... azt hiszem, ez az érzés még ezer év múltán sem tűnt el, viszont tény és való, hogy az életem másképp alakult volna, ha az az éjszaka másképp történik meg. Akkor is egy őrült gyilkos lennék, de ő nem hagyta volna, hogy a családommal is megromoljon a kapcsolatom. - Szerintem nincs olyan, hogy helyes út. Van azoknak az útja, akik mindig hallgatnak az erkölcseikre, és van az én utam, amiben ez a fogalom még véletlenül sem szerepel. Miért hagynám, hogy bármi is irányítson? A hatalom a családomé. És hogy a miénk is maradjon, nem szabad, hogy holmi emberi vackokra hallgassunk.

Bólintottam és némán voltam mellette. Egyre jobban láttam benne is azt a Mikaelson
vért és egyéb hasonlóságokat, mint ami a többiekben is megvan.
Veszekedni kezdett a lánnyal. kapkodtam ide oda a fejem. Miért nem láthatom a lányt?
Olyan, mint ha valaki mellettem telefonálna és csak az egyik félt hallanám.
Két tűz közé szorultam és csak figyeltem ahogy Kol veszekszik.