Damon és Elena háza ;; Vendégszoba

Be kell vallanom, hogy eléggé nehézkes volt eljutni idáig, mivel ebben az erdőben több kripta van, mint azt az ember gondolná. Kripta kripta hátán, fák sokasága és ez volt a negyedik, ahová lesétáltam. Nagyon reméltem, hogy végre célt érek és ahogy lelépdeltem a lépcsőkön, majd megláttam Esther kirajzolódó alakját tudtam, hogy megérkeztem. Végre! Nem az én stílusom volt ez a rejtőzködősdi.
- Jó napot. - Köszöntem illedelmesen, miközben Esther mellé sétáltam. - Megkaptam az üzenetet. Miért kellett idejönnöm? - Kérdeztem rá.

A következő, amire a gondolataim halmazában is felfigyeltem, hogy jöttek a léptek, amikre vártam. Biztosan Delena érkezett meg, hisezn senki más nem tudja, hogy itt vagyok.
- Üdvözlöm! - biccentettem felé. Bárkiről is legyen szó, én tisztességes, udvarias játékos voltam. Kivéve mikor... megkövetelték azt, hogy nem tehetem úgy azt, amit szeretnék, úgy ahogy szeretném.
- Szükségem lenne Rád... most... utoljára - néztem a szemeibe. - Klaus halott - bukott ki belőlem váratlanul.

Rögtön meg akartam tőle kérdezni, hogy a terve sikerrel járt-e, tehát Klaus legyengült vagy netalántán meg is halt, de mivel Esther beszélni kezdett, erre nem volt lehetőségem. Még szüksége van rám most utoljára? Mihez? Odaadtam neki a vérem, elvégeztem a feladatot, amivel megbízott, már csak az kell, hogy... visszaküldjön a saját időmbe. Amit én még nem akarok.
Ám nagyokat pislogtam rá, amikor elmondtam, hogy a fia... halott. Szóval megölte. Hm... azt hittem, hogy nem fogja megtenni, mindössze legyengíti egy kicsit.
- Oké. - Vontam meg a vállamat. Nem nagyon hatott meg, hogy nagyképű őhibridésge a túlvilágon bosszantja a népet. - Ez az, amit akart, nem? Hogy ne legyen erős. Most már nem lesz az.... meghalt. - Nem értettem, hogy ezek után miben kérheti a segítségemet, bár a hangja eléggé keserű volt, úgyhogy nagyon remélem, hogy nem az lesz, amire gondolok...

- Tudod... - mosolyodtam el keserűen, és eléggé... meggyötörtnek tűnhettem, de mégis, milyennek kellene lennem? Sürget már az idő, vissza kell hoznom a fiamat, mielőtt Mikael bántaná a többieket is.
- Klaus véglegesen halt meg. Nem úgy, ahogyan én azt terveztem. Én... átmenetileg akartam őt elpusztítani. De nem úgy történt... - húztam el a számat, de most nem volt időm érzelmi kitörésekre. - Most utoljára... szükségem lenne a véredre - léptem oda elé.

Összevontam a szemöldökömet. Nem voltam egy érzéketlen tuskó alkat, akik nem rendítenek meg a halálhírek, most mégis ez volt a helyzet. Mégis miért kellene sajnálnom Klaust? Az anyám vérével csinált hibrideket, közben pedig már kétszer is miatta ment majdnem tönkre a szüleim házassága. Nem hagyja békén a családomat, hatalommániás és hatalmas pofája van. Nem fogok sírni érte.
- Ez az ára annak, ha szüneteltetni akarjuk a gyerekeink életét. - Mondtam Esther-nek egy csöppnyi szemrehányással és ahogy közölte, hogy mit akart szinte leesett az állam. A véremre van szüksége? Ismét? Legközelebb szóljon és leszedetek neki egy tacskóval, egyszerűbb lenne. - Sajnálom, de... nem adom oda. Addig nem, amíg el nem mondja, hogy miért van rá szüksége. Mert ha azért kell, hogy visszahozza a fiát az életbe, akkor... nem segíthetek. - Néztem rá komolyan. Ebben az esetben nem számíthat rám.

Azt hiszem, minden arcizmom jogosan feszült meg, ahogyan meghallottam szavait. Szóval nem hajlandó segíteni nekem, ha azért teszem, hogy visszahozzam a fiamat az életbe. Számítottam erre is, bár meglepően szokatlan fordulat azok után, hogy mindig segített nekem. Ám rendben, ezennel legyen így. Játszunk ilyen lapokkal.
- Értem. Nos... ezen esetben - indultam meg kifelé a kriptából, de még onnan visszafordultam, és egy pillantást villantottam Delena felé. - Gondoskodom arról, hogy az anyád tényleg meghaljon, ahogy kellett volna a lánya születésénél. De ezúttal... nem lesz vámpírvér a szervezetében - mondtam rezzenéstelen arccal. - Olyan jövőbe kívánsz visszatérni, ahol nincs anyád? Olyan jövőt adnál a mostani testvéreidnek, hogy anya nélkül kell felnőniük? - kérdeztem gonosz mosollyal. A fiam élete... nekem most mindennél többet jelent. Ha a hasonmás halálát kívánja maga után.... arra is hajlandó vagyok. De Delena ezt nem fogja engedni.

Vártam, hogy harcolni kezdjen a fiáért, hiszen láttam az arcán, hogy ezért kell neki a vérem. A meglepődöttség tükröződött a tekintetében, de nem tudtam mit tenni. Nem fogok segíteni neki azok után, hogy először a fia halálát kívánta (ideiglenesen vagy nem egyre megy), most pedig vissza akarja hozni az életbe. Nem... első alkalommal is azért adtam neki a véremből, hogy likvidálja Klaust, ha rajtam múlik, akkor bizony az a hibrid halott marad.
Ostoba feltételezés volt azt hinni, hogy lemond rólam. Először elindult kifelé a kriptából, de az utána következő szavai... az anyám? Megfenyegette az anyámat? Ez a legmocskosabb és legaljasabb dolog, amit valaha hallottam! Mégis hogy képzeli ezt?
- Nem tenné meg. - Nyeltem egy nagyot, miközben a hangom megremegett, de próbáltam magabiztosnak tűnni. - A boszorkányoknak a jót kell szolgálniuk, az Ősi Boszorkánynak pedig főleg. - Léptem hozzá egy kicsit közelebb és komolyan néztem rá. - Maga nem ilyen, nem bántana egy másik anyát, hiszen... azért változtatta vámpírrá a gyerekeit, hogy megóvja őket. Most pedig megfosztana egy családot a lelkétől? Elnézné, hogy három gyerek anya nélkül nő fel és azt is, hogy egy férfi gyászolja a feleségét? - Kérdeztem hitetlenkedve. Ismertem az Eredetiek történetét, ezért is hoztam fel példának. Azt viszont inkább már nem tettem hozzá, hogy mindezt csak azért tenné, hogy a szemétláda fia újra az élők közt ontsa a nyomort?

Még mindig komolyan néztem a szemeibe, majd úgy szólaltam meg, ahogyan azt a helyzet megkívánta. - Elfelejtesz valamit, Delena - sétáltam vissza elé, és rezzenéstelen szemekkel meredtem abba a két barna szempárba. Mintha csak a hasonmás szemeibe néztem volna, ez kissé nehezebbé is tette, hogy pont őt fenyegetem. De ilyenkor nem ismertem tréfát.
- Anya is vagyok, nemcsak ősi boszorkány. Ha választanom kell, hogy melyikük életét mentsem, azt választom, akinek én adtam életet. Nem is egyszer. Az anyád a te anyád... a ti anyátok - utaltam a testvéreire is. - Viszont Klaus az én fiam. És ha a visszahozatalához az kell, hogy öljek meg valakit... akár a hasonmást, akár bárkit abból a családból, hogy Te jobb belátásra térj... gondolkodás nélkül fogom megtenni - mondtam neki elszántan. Láthatta, hogy nem tréfálok.

Hülye lettem volna, ha nem ijedek meg tőle. Az az eltökélt arc, a komoly tekintet... mind arra utalt, hogy most aztán nem tréfált. De mégis hogy teheti ezt? Hiszen ő maga is tudja, hogy milyen a fia, képes lenne érte feláldozni egy családot? Persze én nem tudtam, hogy milyen anyának lenni, csak az érem egyik oldalát láttam, de nem is akartam megnézni a másikat. Elég volt annyi, hogy gyűlöltem azt a férget, ám... a családom... őket nem veszélyeztethetem, hiába nem szeretik ők sem Klaust. Nem kockáztathatom meg, hogy ez a nő teljesen megbolonduljon és csináljon valamit akármelyik családtagommal.
- Rendben. - Nyeltem egy nagyot és bólintottam. - Itt a vérem, vegye el... de kérem, ne bántsa a családomat. - Tettem hozzá még ezt is és kissé bizonytalanul ugyan, de felé nyújtottam a tenyeremet.

Tudtam, hogy ezzel meggyőzöm, ezért is nyúltam máris a zsebembe, hogy azt a fiolát vegyem elő, amibe már összegyűjtöttem az anyja vérét. Remek, tökéletes... most már minden megvan.
Megsebeztem a kezét, a vér belefolyt, és amint elégnek láttam, még elégedettebb lettem.
- Nem bántom a családodat. Csak ennyi kellett hozzá - mondtam, megvonva a vállamat, majd hátat fordítottam neki ismét, és elindultam kifelé.
Közben észrevettem egy üzenetet Rebekah-tól. Csak megforgattam a szemeimet. Válaszoltam neki, hogy fél óra múlva várható vagyok... de már most megyek. Nincs szükség a lányom zaklatott idegeire ahhoz, hogy ezt véghezvigyem.

(Mikaelson villa - pince)

Megvágta a kezem, megvárta, míg egy apró fiolába belefolyik a vérem és ennyi. Hátat fordított nekem és otthagyott a kriptában. kedves, sőt már mondhatni, hogy fájt ez a jómodor. De legalább megígérte, hogy nem bántja a családomat... nagyon remélem, hogy ez így is lesz.

Kávézó

Ismét itt. Hosszú, nagyon hosszú idő után, s úgy véltem, hogy talán most eljött annak az ideje, hogy végre megkaparintsam magamnak az örök békét. Feldúlták lelkemet, szívemet, s testemet. Egy vérfarkasnak szüksége van egy csendes menedékre... egy halk zugra. És itt és most ezt én megtaláltam.
Itt támadtam fel már majdnem egy éve. S azóta mi történt velem? Esther rám sem néz... Niklaus, a saját vérem, a saját fiam utál. És mi marad nekem? Csak a fájdalom, a.. a kirekesztettség érzése... de ami méginkább megkeseríti az életemet, hogy nem vagyok képes felszabadulni. Nem tudok átváltozni.. mert ezer évig voltam halott. Esther varázslata tán erre is kihatott.
Elkeseredetten hajtottam homlokomat a porladozó koporsómra. Mitévő... legyek most?

(Tristan és Samantha lakása)

Végigsétáltam a város félreesőbb részein. Aztán egyre inkább az erdő felé kezdett irányítani a lábam. Na igen, talán itt lesz egy kis esélyem arra, hogy nyugodtan legyek. Vagy éppenséggel valakinek az idegeire menjek. Már ha sikerül belefutnom valakibe. Talán le is tesztelhetném az illetőn, hogy mennyire tért vissza az erőm..
Mennyi minden rejtőzhet egy törékenynek tűnő nő arca mögött. Igen. Közel sem a külső tulajdonságok a lényegesek, de ez sokan képesek olyan könnyen elfelejteni. A legnagyobb gonosznak is a külseje az, ami megtévesztő.
Ahogy az erdőben sétálgattam megláttam egy kicsit már-már romos kriptát. Mindig is szerettem az ilyen helyeket. Szóval úgy döntöttem, hogy ezt picit közelebbről is megnézem magamnak.. Bentről. Mikor beértem vettem észre, hogy nem vagyok egyedül..

Feltünőek voltak a zajok, melyek.. hangosabbra sikeredtek, mint ahogyan azt a tulaja gondolhatta. És nem is bánom ezt, mert így legalább tudom, hogy valaki közeleg, és fel tudok rá készülni.
- Öh.m.. - kezdtem bele zavartan, mikor a barna hajtömeget, és a két határozott szemet megláttam. - Üdvözlöm, hölgyem. - biccentettem feléje a leragadt múltévezredi stílusommal, miközben felegyenesedtem, és megálltam a közelében.
- Miért zavarja meg szegény nosztalgiázásomat? - kérdeztem rekedten.

A beszédéből és a viselkedéséből leszűrtem, hogy nem az igazi korát rejti az arca. De azt már távolról is érezhettem, hogy nem vámpír. Pedig most úgy elszórakoztam volna eggyel. Természetesen csak kínoztam volna. Megnéztem volna az erőm határait.. Ami igazából nincs is.
- Üdvözletem. - Válaszoltam egy halovány mosollyal az arcomon. Valami ilyesmi illendő ilyenkor. Vagyis volt illendő. Már szinte kikopott az emlékezetemből az a bizonyos régi időszak. Meg az akkori illem is.
- A kíváncsiság hajtott. Nem tudtam, hogy van itt valaki. - Meg különösebben az sem érdekel, hogy te itt vagy. De ezt inkább már csak magamban jegyeztem meg.

- Csupán kíváncsiság? - jelent meg egy torz mosoly az arcomon. Elhittem neki hiszen ez egy nagyon régi hely. Szó szerint ezer éves, ami egyesek számára érdekes lehet, sőt! Már-már hívogató is, és ezt el kellett ismernem nekem is. Ostobaság votl azt gondolni, hogy itt nem fog megtalálni senki. Ismeretlen, vagy ismert, bár nekem leginkább az első volt a megszokottabb.
- Furcsa. Meg mertem volna esküdni rá, hogy.. - szippantottam a levegőbe -, varázsolni jött ide. - mondtam egy féloldalas vigyorral. Esther után már minden boszorkányt felismerek. Valami volt bennük, amit érezni érzékelni lehetett.

Kérdésére csak bólintottam. Körbenéztem és azt már kívülről is megállapíthattam, hogy jó öreg. Belülről az egész még jobban meggyőzött. De mégis volt benne valami, ami megfogott. Azt hiszem ha szükségem lesz egy helyre, ahol kicsit magam lehetek.. Egyértelműen itt fogok kikötni. Meg hát hiába vagyunk itt most ketten is talán nem éppen ez a hely szerepel a leglátogatottabb Mystic Falls-i helyek listáján. Pár varázslatra elvégzésére megfelelő hely.
Olyan volt, mintha a gondolataimban olvasott volna. - Talán egyszer, majd azért.. Most pedig csak a kíváncsiság vezérelt. - Mondtam mosolyogva.

- Nos, úgy vélem, hogy ha már erre tévedt, lehetne ez a célja. - jelent meg egy olyan sejtelmes kis vigyor arcomon, majd közelebb lépdeltem hozzá, s megkerestem tekintetében valamit, mely arról árulkodott nekem, hogy nem fog pofára ejteni, s talán valami ahhoz hasonlót meg is találtam.
- Vérfarkas vagyok. Vagyis.. - billentettem oldalra a fejemet. - Voltam. Segítenie kellene nekem. - nyeltem egyet.

Megvallom azt őszintét a helyében én is valami ilyesmire gondoltam volna. Egy boszorkány mi másért járkálna ilyen helyeken. Szellemként elég sok időt töltöttem erre-arra, de azért mégis csak sokkal jobb így megtapasztalni. Hogy élek és újból érzek mindent.
- Én segíteni? - Kérdeztem meglepődve miközben magamra mutattam. - Mégis miért segítenék? - Csak úgy nem szokásom jó tetteket végre hajtani. Szóval az már csak természetes, hogy akarok valamit cserébe.

Tudtam, hogy ebből egy ajánlat lesz. S nem tévedtem, hisz rögtön jött a kérdés, miért cserébe.
- Ön dönt, hogy mit óhajt. Szerény személyem nemrég támadt fel egy ezer éves álomból, így nem tudom, mit tudok felajánlani. De.. - sóhajtottam fel, és leültem az egyik kőre, hogy onnan bámuljak rá. -, bármit kér.. előteremtem.

Manapság már a boszorkányok többsége nem csinál semmit anélkül, hogy kapna is érte cserébe. De nem hibáztatom őket. Sőt csodálom, hogy végre észrevették nem a szabályokat kell követni. Hanem önmagukat és a saját akaratukat, hogy mit akarnak és nekik mi a jó.
- Megegyezhetünk abban is, hogy később megtesz nekem valamit. - Rántottam egyet a vállamon. Különösebben most nem igazán volt tervem amihez szükségem lett volna egy farkas segítségére. Még csak most tértem vissza az életbe.. Bár ilyenkor már rég valamit tervezgetni szoktam.. Na mindegy. - Szóval akkor a vérfarkas énjét kellene újra "előcsalogatni?" - Kérdeztem.

- Ez nekem roppant mód meg is felelne. - biccentettem egyet feléje. Jónak tűnt ez az alku, de egyelőre nem teregettem ki azokat a lapokat, melyek elárulják, hogy több vagyok mint sima vérfarkas. Egy vagyok az ősiek közül. Az ősi vérfarkasok közül. S olyan kapcsoaltokat ápolok Estherrel, melyek mások számára is kamatoztathatóak lennének. De egyelőre erről egy szót sem óhajtok szólni senkinek sem.
- Igen. Rengeteg évvel ezelőtt a másik énemet elfojtotta a halál.. vagy talán a boszorkány, aki azt akarta, hogy álomba szenderüljek. - helyeseltem szapora fejmozgatással.

- Rendben van. Akkor azt hiszem, hogy megegyezhetünk. - Még szerencse, hogy az összekészülődésembe az is beletartozott, hogy a táskámat magammal hozzam, amiben mindig van pár varázsláshoz szükséges dolog. Mondjuk szerintem manapság már a boszorkányok többsége ki sem teszi a lábát otthonról, hogy nem készülne fel ilyesmire. De ez szerintem teljesen normális. Most is bebizonyítottam, hogy eléggé hasznos az egész.
- Érdekesen hangzik.. - Bevallom kicsit furdalt a kíváncsiság ennek irányában.. De nem azért vagyok itt, hogy kérdezősködjek. - Kezdhetjük? - Kérdeztem miközben előhalásztam a táskámból a gyertyákat.

- Részemről készen állok. Szeretném újra érezni a vérfarkast magamban. - sóhajtottam fel vágyódva, miközben figyeltem, hogyan bukkannak elő táskájából a gyertyák, majd hátrébb léptem, és nekidőltem a poros falnak.
- Csak mondd, hogy nekem mit kell tennem.. - nyögtem ki halkan, rekedten. Nem tudtam, hogy mire számíthatok ebben az egészben. - Vagy nekem csak állnom kell itt? - mondtam gyenge vigyorral.

- Rendben van. - Kiraktam a gyertyákból egy nagyobb kör alakot, aminek a közepére beállhat majd. Meg már csak a biztonság kedvéért is telepakoltam a helyet gyertyákkal sokkal nyugodtabbnak tűnik, majd a gyertya fényeiben. Lehunytam a szemeimet egy apró pillanatra, majd mikor újra kinyitottam a gyertyák már égve is voltak.
- Állj oda, be középre. - Mutattam a gyertyákkal kirakott kör közepére. Onnantól pedig már semmi olyasmi nincs, ami visszafoghatna.