Lakás

(Grill)

Ezúttal ide jöttem, mert a Gilbert házba csak nem mehetek ilyen célokkal... a telefonom ott lapult a zsebemben, és nagyokat sóhajtottam, és nyeltem. Bár nem azért, mert ideges voltam. Én soha nem voltam ideges.
Felsétáltam az emeletre. Brilliáns! Minden a helyén. Úgy, ahogyan jó pár éve itt hagytam. Vagyis más itt hagyta, mert nem hazudtam Damonnek, ténylkeg halott a tulaj.
Előkaptam a telefont, miközben a másik kezemben egy kis kötelet lóbáltam, és megírtam egy üzenetet Damonnek, miszerint van olyan információm Klausról, ami őt is értinti és a pici kis családját. Ha tudni akarja, jöjjön el hozzám. És nem is kellett már mást tennem, csak várnom... egy ördögi vigyorral. Mert én mindig megkapom, amit akarok.

(Damon és Elena háza)

Kivettem a kabátom zsebéből a cetlit, és ellenőriztem a címet. Igen, ez az a ház, itt lakik Mila...
Felsiettem a bejárati ajtóhoz vezető néhány lépcsőn, és bekopogtam. Noha valószínűleg nem volt élő tulaja a háznak, az udvariasság mégis azt diktálta, hogy ne rontsak be őrült módjára.
- Mila! - kiáltottam be. - Damon vagyok.

Hát mit ne mondjak, nem kellett olyan egetrengetően sokat várnom rá. Gondoltam, hogy a Klaus-témára ugrik. Nyilván már csak a felesége miatt is érzékenyen érinti a téma.
- Nocsak, Mr Salvatore... - nyitottam ki előtte az ajtót, és szélesen rávigyorogtam a magam sajátos vigyorával. - A társaságom miatt rohant ide ilyen sietősen, vagy sokkal inkább érdekli a beszélgetés témája?

Nem kellett csupán néhány másodpercet várnom hogy az ajtó kinyíljon, és Mila vigyorával találtam magam szembe.
- Megkaptam az üzenetedet - üdvözöltem. - És mit ne mondjak, a frász jött rám. Nem szeretem ha Klaus és a családom egy lapon van emlegetve - léptem be, aztán a fogasra dobtam a kabátom. - Na miről lenne szó?

Becsuktam mögötte az ajtót, és felvontam a szemöldökömet. Jellemző... máris térjek a témára. Miért van mostanság mindenki rácuppanva erre a nagy "hozakodjunk elő a témával"-dologra... mi izgalom van ebben? Bár... ez még izgalmasabb, mert hogy a téma nem valós.
Végighúztam a komódon az ujjamat, és megfigyeltem a port az ujjam hegyén, de végül is ott álltam mindvégig mögötte, és bájosan mosolyogtam.
- Amiről szó lenne, azt már említettem a Grillben - nyúltam feltűnés nélkül az egyik vázás virághoz, mintha csak a szálakat igazgatnám benne, de közben le sem vettem a szemem Damonről. - Mégpedig azt, hogy... mindig megkapom, amit akarok, ha tetszik, ha nem - fogtam meg hirtelen a vázát, és virág ide, virág oda, nem kis erővel nyakonvágtam vele. Ha ficánkol, úgy nem lesz jó.

A szemöldökömet felvonva vártam, hogy végre előhozakodjon Mila a nagy újsággal, és minden idegszálamban megfeszülve vártam, ugyan mi Klaus újabb nagy terve, ami bennünket is érint. De arra, amit Mila mondott, nem számítottam.
- Mi van? - ráncoltam a szemöldökömet, és valamiért hirtelen gyanús lett nekem az egész. - Miről beszélsz? - hajoltam kissé előrébb, de hogy válaszolt-e vagy sem, nem tudom. Mert valami hatalmasat koppant rajtam, reccsent egyet... még láttam, hogy Mila körvonalai hirtelen megsokszorozódnak, majd mindent ami előttem volt, valami fekete köd lepett el.... és aztán már nem emlékeztem semmire.

- Na, így már nagyjából ideális a szituáció - néztem az előreboruló testére, és nagyot sóhajtottam. Valahogy elcipelem a hálóig. Aztán jöhet a vízözön. Igen, valahogy így gondoltam.
Felemeltem őt, a két karjánál fogva. Nem volt nehéz, ötszáz éves vámpírként meg pláne nem.
A háló mázlimra pont a lépcső mellett volt, az ajtó nyitva, hát sikeresen belöktöstem magunkat oda, és egy mozdulat, ennyi volt csak, hogy Mr Salvatore az ágyamba kerüljön. - Remek. - mosolyogtam rá, mármint az ájult testére, és megfogtam a kezeit, hogy lassan, de mégis határozottan odakötözzem őket az ágy széléhez.

- Mmmm - nyögtem fel, ahogy lassan ébredezni kezdtem. A fejem majd szétrepedt, annyira fájt... legalábbis egy pillanatig. Még valahogy nem igazán fogtam fel, mi is történt... de meg akartam tapogatni sajgó koponyámat. Viszont ez maradt az elhatározásnál... mert valahogy nem tudtam megmozdulni sem.
- Miafene... - motyogtam még félig kábán, és megpróbáltam kinyitni lehunyt szemeimet.

- Nem tetszik? - kérdeztem tőle, mikor már majdnem teljesen magánál volt, és a feje után kapott. Szélesen vigyorogtam még mindig, és lábamat átvetettem a csípőjén, hogy odaülhessek rá.
- Nos Mr Salvatore... annak idején nyilván elfelejtettem mondani, de... mindent megszerzek, amit akarok magamnak - mosolyogtam, és odahajoltam a szájához, hogy ha tetszik ha nem, de csókolni kezdjem,.

Mikor meghallottam egy női hangot, már teljesen kitisztult előttem a kép. De ez sajnos nem tette jobbá a helyzetet...
- Mi a jó isten ez? - meredtem Milára dühös döbbenettel, aki nemes egyszerűséggel a csípőmre ült. - Te most szórakozol? Ha igen, ez rohadtul nem vicces! - rángattam a köteleket, de aztán nem tudtam tenni semmi mást, mert Mila rám tapadt, és csókolni kezdett.
Igyekeztem elhúzni a fejem, egész addig, míg a hajamba markolva mozdulatlanságra nem kényszerített.
- A francba! - kiáltottam, mikor elszakadt tőlem, és igyekeztem megtörölni a számat. - Engedj el te hülye kurva!

- Ha nem maradsz nyugton, a lábaidat is kikötözöm. És az isten a tanúm rá, hogy még azt is élvezni fogom - vigyorogtam szélesebben, meg sem rezzenve az engem ócsároló kifejezés miatt. Előfordult már párszor. Bár Damont vétek lenne megölni érte, nem?
Odanyújtak ujjaim a fekete ing gombjaihoz, és egyesével pattintottam ki őket a helyükről. - Tudod... volt rá lehetőséged, hogy önmagadtól tedd meg... nehezen viselem a visszautasítást - simítottam végig pucér felsőtestén.

Dühödten fújtam egyet felé mikor azt ígérte lekötözi a lábamat, de a fenyegetés hatására kissé legalább lecsillapodtam. Ha a lábam szabadon hagyja, legalább van esélyem lerúgni magamról.
- Neked esküszöm teljesen elmentek otthonról - hitetlenkedtem, ahogy gombolni kezdte kifelé az ingemet, és végigsimított a mellkasomon. - Te tényleg azt akarod, hogy mi ketten.....? Felejtsd el, nem fog menni. Nem indulok be rád, akármit is csinálsz - rángattam a kezem még mindig, hátha sikerülne elszabadulnom.
- Ha most elengedsz, nem rúgom szét a segged - ígértem.

- Nem-e? Na, ezt még meglátjuk, drága barátom... még nagyon meglátjuk - kacsintottam le rá. Még hogy nem hozom lázba? Várjon csak egy kicsit... én amúgy is mindent mindig megoldok.
- Hát, ez nem jött be. Semmi kedvem elengedni, ezt jobb, ha tudod. És nem is fogom megtenni, amíg nem kapom meg azt, amit akarok - néztem rá kimérten, és határozottan. - Ne aggódj... a nejednek sem kell megtudnia... - hajoltam a füléhez, még mindig a hasát simogatva, de már becsúsztattam kezemet a nadrágja alá.

- Máris elengedhetsz, mert tőlem nem fogod megkapni! - sziszegtem mérgesen, aztán elhűltem, mikor nemes egyszerűséggel benyúlt a nadrágom alá.
Összeharaptam az ajkamat, és tudtam, hogy úgysem fog sikerrel járni... miért is járna? Szeretem Elenát, nem fogom megcsalni őt! Sosem tennék ilyet....
Igyekeztem rá gondolni, Elenára... a nevetésére, arra ahogy hozzám bújik csillogó szemekkel. Muszáj volt erre gondolnom, ha nem akartam, hogy ez a boszorkány elérje a célját... és jeges rémülettel éreztem, hogy noha az agyam teljesen mást mond és akar, a testem öntudatlanul is reagálni kezd az érintésre. A testem egy mocskos áruló.

- Ahogy érzem... semmi olyasmi nem jut eszedbe a nejeddel kapcsolatban, ami visszafogná a testedet is... kár, most biztosan csalódott lenne, ha látna - vontam egyet a vállamon mosolyogva, és kioldoztam a nadrágja övét, hogy szenvedélyesen a szájára tapadjak újra. Harapjon, ha akar, engem az sem zavar. Imádom a durvulást, és mint az eszközeimen láthatja, semmitől nem riadok vissza.

- SZERETEM ELENÁT! - kiáltottam. Több szóra már nem volt lehetőségem, így hát - védekezés és támadás gyanánt - mikor megcsókolt, kivillantottam a fogaimat, és teljes erővel a szájába haraptam, majd mikor elhúzódott tőlem, a nyakába is belemartam, már amennyire lehetett, mert elhúzódott tőlem, és dühösen megvillant a szeme.
- Ez már nem tetszik, mi? - kérdeztem gúnyosan. - Tudod, ha valaki egy férfira akar rámászni, nehéz a dolga. Nem kívánlak, törődj bele.

Amikor erősen a számba harapott, csak elhajoltam tőle, eléggé rondán meredve rá, és nagyot nyeltem, így nyúlva be a kabátzsebembe, hogy elővegyek egy fecskendőt.
- Nos... ficánkolsz még? Vagy kérsz egy kevés nitrát-verbéna keveréket? Én akkor is jól elszórakotatom magam - néztem rá kérdőn, szétgombolva a nadrágját.

Félelem csillant a szememben, mikor előhúzott egy fecskendőt a zsebéből, és dermedten néztem a csillogó tűt.
- Azzal megölnél... - motyogtam, visszaemlékezve rá, mi történt mikor utoljára nitrát és verbéna került a szervezetembe. - Ne csináld ezt velem Mila... kérlek hagyd abba. Ennek semmi értelme... nem akarok veled lefeküdni! - vettem nagy levegőt, ahogy a nadrágomat is kigombolta, és igyekeztem erőt venni magamon, több-kevesebb sikerrel. De már most féltem, hogy ha érzékeny helyre nyúl... bármennyire is nem akarok reagálni az érintésére, mégis fogok. Férfi vagyok, és nem vagyok fából.

- Igen, nagy eséllyel meghalnál. Ezért is nem ajánlom, hogy packázz velem - mosolyogtam rá elbűvölően, és egyelőre még félretettem a fecskendőt, hogy lehúzzam róla a nadrágját, és ledobtam magamról is a felsőt, hogy félig a mellkasára feküdjek, és így nyúltam be az alsója alá, hogy kitapintsam a férfiasságát, és közben közel hajoltam az arcához.
- A fejed, a tudatod nem vágyik rám... de a tested igen... - cirógattam leheletemmel a nyakát.

Lecibálta rólam a nadrágot is, hogy már csak a bokszerem maradt rajtam, és mit mondhattam volna? Hogy nincs igaza? Érezhette az ellenkezőjét a nadrágomban.
- Lehet, hogy a testem akar... de én nem. Mila... nem akarom megcsalni Elenát - motyogtam, és mikor kissé lejjebb kúszott rajtam, egy jól irányzott, erőteljes rúgással megemeltem a lábam, hogy csaknem a padlón kötött ki.
- Leszarom, hogy mit akarsz... nem fogsz célt érni nálam - morogtam.

- Túl szépfiú vagy ahhoz, hogy bekössék a fejedet. Túlságosan... az... ezzel megnyitom előtted a világ másik oldalát, ami régen a tiéd lehetett... mert látnod kell, újra érezned, hogy milyen az az élet, ami régen a tiéd volt... kötelek, és kötelességek nélkül... gyerekek és szerelem nélkül... - mondtam, és közben szemeibe néztem őszintén, de mire bármit is tehettem violna, szépen lerugdosott magáról.
- Na jó, ezt talán mégsem kéne - sóhajtottam hatalmasat, és leültem az ágy szélére, hogy ezúttal a lábaival tegyek ugyanúgy, mint a karjaival. - Ezek után is menni fognak az ilyen manőverek?

- Kötelek nélkül? - horkantam fel, és a lekötözött kezeimre néztem, gúnyos röhögéssel. Egész addig tartott a "jókedvem", míg a lábaimat is ki nem kötötte, aztán újra rám mászott.
- Bassza meg... - dühöngtem, eszem nélkül rángatva kezem-lábam, de a menekülés minden esélye nélkül. És ahogy láttam... már semmi nem állhatott Mila útjába, hogy megtegye azt, amit akar.

- Nos... igazából most már azt várnám, hogy végre rágyere, hogy itt most megtehetsz bármit, anélkül hogy a nejed tudomást szerezne róla, de reménytelen eset vagy, erről pedig nem tehetek - sóhajtottam, és mielőtt visszamásztam volna hozzá, és a csípőjére, letoltam magamról is a nadrágomat, hogy csak fehérnemű maradjon rajtam, miközben újra ráhajoltam Damon mellkasára, magam alatt éreztem a férfiasságát, ahogyan vágyik rám... legalább ezzel nincs probléma.
- És most... olyan kalandban lesz részed, mint még soha. Ajánlom, hogy felejtsd el a hülye szabályaidat, és élvezd.

Ahogy ledobálta magáról a ruhákat, hogy csupán fehérnemű legyen már rajta is, aztán visszamászott rám.
Nem tudtam, mit mondhatnék. Elengedni úgysem fog, míg célját nem éri. Vetettem még rá egy dühös pillantást, majd megvetően az arcába köptem, hogy lehunyt szemmel visszaejtsem a fejem a párnára, megadva magam a sorsomnak. Belülről rángatott a szégyen. Egyszerűen megerőszakol egy nő...