(Damon és Elena háza)

Gyorsan elértem idáig, még gyalogosan is, hiszen a kocsit otthagytam Elenának. Mégis hat hónapos terhes, nem kérhetem, hogy gyalogoljon ő. Annak a tejbetök öcsémnek meg ki tudja, van-e éppen valami járgánya.
Bekopogtam az ajtón, és némi torokköszörülés után be is kiabáltam.
- Mila, Damon vagyok. Remélem elkészültél.

Szinte rögvest megindultam az ajtó felé és egy sóhajjal nyitottam ki az ajtót, de szemem szinte rögtön végigmérte Damont.
- Hm... igazán jól áll neked az öltöny - mondtam neki mosolyogva. - Részemről elkészültem. Ha nincs más igény, akkor indulhatunk - vontam meg a vállamat.

- A mindenit! - szaladt ki a számon, ahogy megláttam Milát a hosszú, földig érő fekete ruhájában. - Ezt hívom a végzet asszonyának - vigyorogtam, aztán elálltam az ajtóból, hogy kijöhessen. - Felkészültél az újabb botrányokat egymásra halmozó estére? - intettem a kocsi felé, hogy induljunk.

Elmosolyodtam a bókjától. Végzet asszonya... hát igen, az voltam én. Egy végzet asszonya, de minden értelemben.
- Felkészültem... fel - sóhajtottam fel, és bezártam magam mögött az ajtót. - Akkor menjünk, nehogy valami lényegesről lemaradjunk. - kacsintottam rá.

(Lockwood birtok)

(Lockwood birtok)

Szinte rögtön becsuktam magunk mögött az ajtót, és így néztem Damonre, kissé feszengve már ebben a feszes ruhában, ami nagyon azt sem engedte, hogy normálisan lépjek.
- Remélem, segítesz megszabadítani ettől a gönctől - fordítottam neki hátat.

- Végre - zártam be magam után az ajtót. - Elég volt ma estére a társaságból - csóváltam a fejem. - Bár kissé csalódott vagyok. Se különösebb botrány, semmi ilyesmi? - vontam vállat, majd lehúztam a ruha cipzárját, ahogy Mila kérte.
- Segítsek még, vagy a többi megy egyedül is? - vigyorogtam rá, és meglazítottam a nyakkendőmet. - Ha még nem mondtam volna, utálom a ceremóniát.

- Nem tudom, hová figyeltél... volt botrány, nem hallottad? - vigyorodtam el. A vámpír fül sokat enged hallani, hát nem igaz, hogy ő nem hallotta, hogyan viselkedik egymással Tatia és Klaus a bálteremben, azelőtt pedig hogy Tatia lánya hogyan osztotta ki minden vámpírok legősebbikét.
Miután lehúzta a cipzárat, kiléptem a ruhából, és felakasztottam, de közben már meg is kerestem a tekintetét. - Biztos, hogy nem mész haza a családodhoz?

- Az az ő privát botrányuk - vigyorogtam. - Nekem jobban tetszik az, amikor az egész bálterem megbotránkozik - tettem hozzá, majd végignéztem Milán, ahogy kilépett a ruhájából.
- Nem tudom - válaszoltam hirtelen bizonytalanul. - Nem tudom, hazamenjek-e. Szívem szerint nem tenném. De Elena... - hallgattam el. Olyan elesettnek, és magányosnak tűnt. Elhagyatottnak. Hogy érdekelt-e? Igen, érdekelt. Akkor is, ha nem érdemelte ezt meg.

Gondolkodni kezdtem, hogy vajon mit feleljek neki, de jobbnak láttam hallgatni. Miután ő elment a teremből azzal a lánnyal, én mindazt láttam, amit ő nem láthatott... Elenával kapcsolatban. Méghozzá azt, hogy talán nagyobb szüksége lett volna abban a néhány percben a férjére, mint másra. És nem Damon segített neki, hanem Stefannak. Nem voltam valami együttérző fajta, egy fikarcnyit sem sajnáltam a hasonmást sem, hiszen... érdekel is engem, hogy mi van vele, de azt a két szememmel láttam, hogy könnyek között távozott, méghozzá Stefannal az oldalán... vagy Stefan karjai között, bánom is én.
- Ezt neked kell tudnod - nyögtem ki végül csak ennyit, Damon szemeibe nézve.

- Tudod mi a gond, Mila? - sóhajtottam, és leültem a cipősszekrényre, hogy bambán meredjek a szőnyeg mintáira. - Hogy szeretem őt. Még mindig annyira szeretem! Pedig nem érdemelné meg. Egy éve a feleségem. Egy év alatt kétszer csalt meg engem. Hogy megbánta-e? Igen, azt hiszem. De nem változtat a tényen, hogy megtette. Nem kellene megbocsátanom, azt is tudom. De még mindig szeretem őt. És félek, ha ez így megy tovább, az utolsó esélye is elszáll annak, hogy mentsem a házasságomat - túrtam a hajamba. - Hiányzik az érintése. Hiányzik, hogy mellettem legyen.

Figyelmesen hallgattam őt, de nem tudtam rá mit mondani. Hiszen mégis mit mondjon az ember egy ilyen vallomásra? Tudtam, hogy szereti. Hiszen amikor hozzám ért, akkor is tudtam, hogy az esze diktálja, amit tesz. A szíve máshol jár.
- Nem akarok neked előadást tartani a női lélek rejtelmeiről... de ha így van... miért nem mész haza hozzá? - kérdeztem rekedt hangon, miközben magamra húztam a köntösömet. Inkább nem mutattam az arcomon, hogy... kissé csalódott vagyok. Soha nem volt szokásom érzelmeket produkálni.

- Mert nem tudom, hogyan viselkedjek vele - bukott ki belőlem az őszinte válasz. - Legszívesebben most hazamennék, átölelném, és megmondanám, hogy megbocsátok. De félek, Mila. Mi lesz, ha megteszi majd újra és újra, tudván azt, hogy soha nem fogok tudni tartósan haragudni rá? Azt akarom, hogy átérezze, mit is tett, és mekkora fájdalmat okozott ezzel nekem. Olyan, mintha kétfelé próbálnék meg szakadni, és valahogy egyik út sem helyes. Pedig közben mindkettő az. Érted amit magyarázok?

- Az túlzás, hogy értem. Igazából... nem tudok ezekre mit mondani. Hiszen... a feleséged szeret téged. És te is szereted őt. De ha ezt csinálod, egyetlen egy dolgot fogsz elérni. Hogy ő is máshol kezdi el keresni a boldogságát, és elfelejt téged. Bár azt hiszem, az nem olyan könnyű, de... szörnyű ezt kimondani, de azt hiszem, talán az öcséd is erre a pillanatra vár. Nagyon közel kerültek egymáshoz... a bálon - mondtam. Kicsit elferdítettem a valóságot. De mit tehetnék, ez voltam én. Ott kavartam, ahol csak tudtam.

Csak zordan néztem erre fel, egyenesen Mila szemeibe. Na igen. Stefan az Stefan. Nyilván nem csak a véletlen szél fújta arra őt valamelyik nap is.
- Hazamegyek - döntöttem. - Hazamegyek Elenához. Át kell beszélnünk a dolgokat. Nem nézhetem végig, ahogy a családom darabjaira hullik. Feleségem van, gyerekeim vannak. Nem akarom, hogy hónapok múlva önmagam kelljen vádolnom azért, hogy ha én másképp tettem volna, talán más irányt vehetett volna minden.

Felsóhajtottam. Nem is tudom, hogy mit vártam tőle. PErsze ez is benne volt a pakliban, csak nem értettem, akkor mit szórakozik itt velem... mert ezt nem igazán tűrtem senkitől. Még tőle sem fogom.
- Akkor menj, az ajtó még mindig ott van, ahol bejöttél - vontam meg a vállamat, és elsétáltam a kanapéig, hogy leüljek rá, ekkor már egy pohár whiskyvel a kezemben.

- Jól van - bólintottam, aztán felkeltem.... de mielőtt kiléptem volna, odasétáltam hozzá.
- Tudom, hogy segíteni akartál. Tudom, hogy azt akartad, legyek olyan, amilyennek teremtődtem. Ha csak Elena lenne, talán menne. Talán megtenném. De a gyerekek... nekik apára van szükségük, nem egy rémre. És talán... talán még nem késő Elenának, meg nekem sem. De amit értem tettél... hogy mellettem voltál, és a saját módszereiddel segíteni akartál, azt köszönöm - motyogtam halkan. - Nem is vagy te olyan rossz, amilyennek szereted láttatni magadat.

Vártam, hogy becsukódjon utána az ajtó, de nem történt meg még egy ideig, helyette megállt, és... visszasétált hozzám, mire úgy néztem rá, mint valami félőrültre. Csak miatta mondtam le Kol társaságáról, és erre ő meg ennyivel leráz? Persze, szerelem, meg házasság, meg Petrova, őket mindig mindenki jobban szereti, mint kellene, de mégis nehezen viseltem most ezt, még ha nem is láthatta rajtam.
- Tévedsz, Damon. Pont olyan rossz vagyok, mint amilyennek látszom - mondtam neki, majd egy pillanat alatt felpattantam, a falnak löktem iszonyatos erővel, és az első kezeim közé akadt tárgyat vájtam a gyomrába, ami történetesen valami fából készült vacak volt. - ÉS NEHEZEN VISELEM AZ ELUTASÍTÁST! - néztem a szemeibe szinte tombolva.

- Én ezt nem hiszem - ráztam a fejem, ahogy Mila azt mondta, ő épp olyan rossz, ahogy én hiszem. - Szerintem csak....
Eddig jutottam a mondatomban. A következő másodpercben fájdalmasan koppant a tarkóm a falon.
- Megvesztél? - méltatlankodtam, hogy aztán hörögve kapjak levegő után. Belém vágott egy karót a rohadt ribanc!
- Az isten verjen meg! - ordítottam az arcába. - Te rohadt idióta kurva!

Felnevettem. - Ugyan Damon... az izgalmat, a botrányt hiányoltad a ma estéből... most megkaptad, ez már nem tetszik?! - forgattam meg benne a fadarabot, még mindig sziszegve meredve az arcába. Elegem volt... mit képzel magáról, hogy velem ezt lehet? Nem, velem senki nem játszadozik. Neki sem lehet.

- Engedj már el, az istenit.... - hörögtem. De nem... még kéjesen forgatja bennem a rohadt karót. - Látod... ezért nem.... ezért nem kellesz nekem igazán - sziszegtem fájdalmasan. - Engedj el... engedj haza... a családomhoz - motyogtam. Az erőm fogyott, ahogy elfolyt a vérem.

- Nem azt akarom, hogy kelljek neked! - ráztam a fejemet, még mindig élénk hangon ordítva vele, miközben életem legnagyobb hazugsága érett bennem. Talán tényleg utat tört az érző lényhez bennem... olyan utat, amin előtte még senki nem járt. Damon talán... ő sikerrel járt. De nem, ez csak erős vonzalom. Olyan, amilyet a gyerekek éreznek, mikor nem akarnak lemondani az egyik kedvenc játékszerükről.
- A feleségednek nem kellesz! Vagy nem Te kellesz! Stefannal volt ott, Stefant ölelte meg, és az ő vállán sírta ki magát, nem a tiéden, pedig megtehette volna... a feleséged... - "kész továbblépni", akart még ez is kibukni belőlem, de nem tettem hozzá. Mert... mondjuk úgy, kicsit felspékeltem a dolgokat. Nem tudom, mi volt a célom. Talán hogy... megbosszuljam, amiért csak úgy szórakozik velem.

Összeszorított ajkakkal hallgattam, amiket ordított nekem, és megráztam a fejem.
- Nem érdekel - közöltem. - Épp ezért kell hazamennem. Engedj el, Mila. Nem teheted ezt velem... - kértem, és magamban kezdtem úgy érezni, hogy magával a sátánnal paktáltam le.
- Engedj el, különben... - fenyegettem meg, bár nem tudtam, hogy jelenleg mit tehetnék, mikor úgy vergődtem, mint egy gombostűre szúrt bogár.

Nem is láttam további értelmét... elengedtem, kihúztam belőle a karót, és földre vágtam, majd eltávolodtam tőle, és körülbelül innentől kezdve nem is néztem rá.
- Tűnj a pokolba, Damon Salvatore! - rivalltam még rá, de csak a hátamat mutatva felé.

Megkönnyebbülten felsóhajtottam, ahogy a karót kihúzta belőlem, igaz, meg kellett támaszkodnom a falban. Valahogy a vérveszteség nem szerepelt a mai terveim között...
- Tévedsz - ráztam meg a fejem. - Nem a pokolba megyek. A pokol itt van... és te vagy benne az ördög - közöltem, majd kinyitottam az ajtót, és kivánszorogtam rajta. Ideje volt, hogy hazatérjek.

(Damon és Elena háza)

Eléggé felzaklatott az, ahogyan Damon viselkedett, és enyhe célzással a tudtomra adta, hogy ezennel az én időm lejárt, és vége annak, hogy én legyek a pótlék. Persze, menj csak a feleségedhez... amilyen papucs vagy, el fogod tűrni, mikor majd harmadjára, és negyedjére is megcsal, te idióta! Mellettem legalább az lehettél, aki vagy, és nem egy hülye, akinek lenned kell, mert a feleséged úgy igényli. Idióta... idióta... idióta...
Megráztam a fejemet. Erre már nekem is innom kell, mert nem bírom ép ésszel elviselni.

(Grill)