A telefon rezgésére ébredtem. Nem volt szokásom ilyen korán lefeküdni, de úgy véltem, ha holnap korán reggel szeretnék útnak indulni, hát nem árt előtte egy kiadós alvás. Igaz, nem eshet túl sok bajom akkor sem, ha éppen nekimegyek egy villanypóznának.
Megfogtam a telefonomat, és meglepetten pislogtam a küldőjére. Mi a fene van? Délután még kidob, most meg találkozni akar? Hát... ez is érdekes, az egyszer biztos.
De elkezdtem visszapötyögni neki.

"A lakásom ajtaja akár most is nyitva áll előtted."

Hm... remélem, nem akar leszúrni engem, csakl hogy kvittek legyünk... nem lenne hozzá sok kedvem.

(Damon és Elena lakása)

Úgy pattantam ki a ház előtt a kocsiból, mint akit rugók löktek ki onnan, és alig egy másodpercbe telt, hogy máris ököllel dörömböljek az ajtón.
- Mila, Damon vagyok - szóltam be, bár ez elég morcosra sikerült. - Kinyitod, vagy rágjam szét a fát?

Magamra húztam valami ruhát. Nem sejtettem, hogy máris meglátogat. Kíváncsi lettem, mi történt már megint, hogy ilyen fontos lettem hirtelen ahhoz képest, ami a mai délelőttön történt.
- Mi a fene van? - kérdeztem, mikor kinyitottam az ajtót, és ránéztem Damonre, aki cseppet sem volt nyugodt.
- Még mindig nem vagyok lelkisegény nyújtó szolgálat, ha a feleséged megint hűtlenkedett volna - néztem rá szúrósan.

- A kedvességed most is határtalan - reagáltam egy fintorral, ahogy kinyílt előttem az ajtó, és Milát félretolva beléptem a házba.
- Szükségem van rád - jelentettem ki. - Beszélnem kell veled. Arról, amiért megjelentél nemrég a házunkban. Tudnom kell, hogy ugrattál-e, vagy igazat mondtál. Mert a tét jelenleg igencsak nagy. Mila, segíts nekem.

- Nem szeretem, ha felzaklatnak - feleltem csupán ennyivel, de aztán rögtön félre is állított, és besétált a lakásba. Nem hiszem, hogy mondtam, hogy kerüljön beljebb...
- Hm, te most mégis miről beszélsz? - kérdeztem felvont szemöldökkel, és kérdőn bámultam rá. - Sok mindent mondtam reggel. Ha a gyógyírre gondolsz... - esett aztán le, hogy mivel ez volt a legkomolyabb téma, nyilván erre kíváncsi. -, akkor azt kell mondanom, hogy igen. Komolyan beszéltem. Csak épp nem értem, miért fontos ez.

Nagyot fújtam. Oké Damon. Akkor most okosan, és higgadtan. Csak hogy tényleg érthető legyen minden.
- Beljebb mehetnénk, és kényelembe dobhatnám magam? - kérdeztem. - Csak mert ezt mégsem itt kellene megbeszélni az előszobád kellős közepén.

Felsóhajtottam, és keresztbe fontam a karjaimat a mellkasomon, így álltam félre.
- Akkor hát fáradj beljebb - engedtem meg egy kissé furcsa grimaszt. - És gyorsan nyögd ki, hogy mit akarsz - követtem őt, aztán a pulthoz lépve kitöltöttem két pohár whiskyt, és az egyiket a kezébe nyomtam.

- Tényleg, milyen szívélyes vendéglátás - morogtam. -Mindenkit ilyen kedvesen fogadsz, vagy ezt csak az én számomra tartod fenn? - vettem át a whiskyt, majd besétáltam a nappaliba, és levetett magam a fotelba, olyan módon, mintha ezer mérföldet vándoroltam volna, és most a végkimerülés szélén állnék.
- Először is, mindent, de mindent tudni akarok a gyógyírról. Főképp arról a részéről, hogy miért fog Silas piszkosul berágni arra, ha nem az ő kezeiben van.

- Még mindig az éjszaka közepe van. A normális férfiak, ráadásul akiknek felesége is van, általában életük párjával tölti az idejét, és nem egy másik nőhöz járkálnak - billent oldalra a fejem ,majd belekortyoltam a poharamba, és felsóhajtottam, ahogy feltette a kérdését.
- Én már délelőtt is elmondtam volna, ha nem küldesz el. Kíváncsi lennék, miért lett olyan fontos - nyeltem egyet, aztán felsóhajtottam. Úgy döntöttem, nem kötözködöm. - Ezek szerint te nem ismered Silas történetét... - ültem le. - Ő egy halhatatlan. Boszorkány volt még két ezer éve. Vérrel táplálkozik, de nem vallja magát vámpírnak... és a gyógyír azért volt vele együtt azon a szigeten eltemetve, hogy ő vehesse be, ha ismét életre kel. A gyógyírt elfogyasztva ismét emberré, sima boszorkánnyá vált volna, és meghalhatott volna. De a gyógyír mint tudjuk, illetéktelen kezekbe került - kortyoltam bele ismét a poharamba. - Silas magának akarja a gyógyírt, hogy ő vehesse be, majd meghalhasson. Ezáltal egyesülve élete szerelmével, akit két ezer évvel ezelőtt megölt egy boszorkány. Hát nem valódi love story? - vigyorodtam el. - De azt hiszem, még mindig nem tudsz mindent... hogy mitől is féltem én igazán életed szerelmét.

- A normális férfiaknak általában normális feleségük van, és nem olyan, aki ír sztepptáncot jár a párjuk még egyetlen ép idegszálán - morogtam, aztán mély csendbe mélyedtem, mindaddig, míg fel nem dolgoztam és meg nem emésztettem a Silas-féle Rómeó és Júlia történetet.
- Oké, eddig azt hiszem világos - bólogattam. - Bár nagyon könnyfakasztó. Kár, hogy nincs zsebkendőm - húztam el a számat. - De akkor mi az, amit eddig még elhallgattál?

- Reméltem is. Eddig nem hiszem, hogy bármit is nehéz lett volna felfogni... - rántottam egyet a vállamon. Már nem érdekelt, hogy mi van a házasságával. Nem az én ügyem, hogy hogyan teszik tönkre egymást.
- Nem... Tatia az első hasonmás - bukott ki aztán belőlem. - Ahogyan nem a Petrovák az egyedüliek, akik hasonmásokként jönnek világra - suttogtam aztán. Alapos nyomozások árán jutottam ezekre a dolgokra, így reméltem, hogy benne bízhatok és nem kürtöli világgá.
- Silas első szerelme úgy nézett ki, mint Tatia... Katherine... és Elena. És Silas hasonmása közelebb van hozzád, mint hinnéd - billent oldalra a fejem.

Egyre inkább meresztgettem a szemem, és egy mély sejtelem kezdett kibontakozni bennem.
- Szerintem keresd meg Klaust - mondtam, mikor Mila befejeztem a mondandóját, és ezzel nyilvánvalóvá is tettem az eddigi sejtésemet. - Ti ketten összeillenétek. Egyformán az agyatokra ment az örökkévalóság - nevettem fel keserűen. - Ne már Mila. Ezt te sem gondolhatod komolyan. Mi ez, valami hülye ötlet, hogy flörtölhess velem?

- Nos, ezen esetben... már ha nem hiszel nekem, akkor az ajtó nyitva. Én elmondtam, amit tudtam, ennél többet nem szándékozom - billent oldalra a fejem. - De annyit még hozzátennék, hogy a hasonmások... mindig egymásra találnak. Ahogyan Silas rá fog találni a halála után ismét arra a lányra. És ki tudja, talán Elena is rátalál - vigyorodtam el. - Most már akár mehetsz is, ha más kérdésed nincs. Többet nem tudok erről a gyógyír témáról. És nem is nagyon érdekel már.

- Amennyit én tudok a hasonmásokról, még minddel csak a gond meg a probléma van - morogtam. - Viszont érdekelne, hogy ezek szerint Silasnak is van hasonmása. És... a közelemben van? - ráncoltam a homlokomat. Momentán ki lehetne olyan férfi a körünkben akire ez ráillene. Nem jutott senki az eszembe.
- Na jó, hallgatlak. Ki légyen az? - sóhajtottam.

Felálltam, és ismét töltöttem egy pohár italt magamnak. Tudtam, hogy érdekelni fogja még ez az apróság, és hát... azt hiszem, egy alapvető félelem fel fog ébredni benne. Hiszen ha az ő szerelmük olyan nagy... félteni fogja az egészet, hogy talán elveszíti azt.
- Az öcséd Silas hasonmása. Stefan - néztem vissza a szemeibe, és láthatta rajtam, hogy soha ennyire komolyan nem beszétlem még.

Miközben Mila öntött magának még egy italt, én felhajtottam a sajátomat. Hiba volt, mert a felét prüszkölve fújtam a szőnyegre.
- Micsoda? - krákogtam, aztán kitört belőlem az orbitális röhögés, bár sok okom nem volt a jókedvre. - Ez most komoly? Van még egy olyan nyomorult, aki ilyen szenvedő-döglődő egér arccal mászkál, mint az öcsém? - vigyorogtam. - Szerencsétlen Silas. Vagy szerencsétlen öcsém, ha azt vesszük, ki hasonlít kire - nyújtottam át a poharam én is egy újabb italért. - Nézd Mila, Elena a feleségem. Innentől leszarom, hogy kiknek meg hogy kéne egymásra találni. Ez már lefutott játszma.

- Kérlek, nem én hozom a természet ezen szabályait. A részletekbe nem áshattam bele magamat, így is örülök, hogy ennyit megtudtam... nem tudom, milyen úton módon nézhet ki Silas úgy, mint Stefan, de így van - vontam egyet a vállamon, aztán elnevettem magam.
- Felőlem aztán... csak ha Elena kivételesen nem Klaus alá fekszik, hanem Stefan alá... kíváncsi leszek, mennyire fogja érdekelni az a bizonyos papír, ami azt jelzi, hogy házasok vagytok - billent oldalra a fejem.

- Mióta fáj neked az esetlegesen bekövetkező ilyen fordulat? - érdeklődtem. - Nem fog sor kerülni ilyenre, ebben biztos vagyok. Előbb nyírnám ki az öcsémet. Elenát meg leláncolva tartanám a pincében. Jelenleg így sem sok kell hozzá - morogtam, és újra felhajtottam az italomat. - Szóval, ennyit akartál és tudtál elmondani? - kérdeztem. - Bár ha igen, akkor sem mennék még. Nincs kedvem hazamenni a cirkuszba, meg a fagyos légkörbe. Maradnék még egy keveset.

Úgy bukott ki belőlem a nevetés, mint előtte még soha. - Szép kilátások. És a gyerekeidet néha leengeded az anyjukhoz beszélőre? - vigyorogtam még mindig, majd megfogtam az üveg whiskyt, mikor bejelentette, hogy marad, és odaültem annak a fotelnak a karfájára, ahol éppen ő üldögélt.
Teletöltöttemn ismét a poharát, majd összekoccantottam a sajátommal. - Egészségedre - ittam ki az egészet, mintha teljesen telhetetlen lennék. - Mit művelt már megint a Gilbert lány? - forgattam meg a szemiemet.

Odakoccantottam a poharamat Miláéhoz, és ugyanolyan mohón kortyoltam az italt, mint ő.
- Az idegeimre megy - sóhajtottam. - Tudom, hogy nem könnyű újszülött vámpírnak lenni. De nála két véglet létezik. Vagy ölni akar, vagy kefélni. Más egyéb már szinte nem is létezik a számára. Mivel leállítottam, ami a szexet illeti, elment valamerre. Bár igaz, előtte még összekaptunk valamin, de mindegy - legyintettem. - Úgy jött haza, mint egy ártatlan bárány, de valahol érzem, hogy nem mondott el nekem mindent. Valami történt, míg távol volt. Itt érzem - mutattam a gyomrom tájára. - Nem leszek meglepve, ha újabb felderítetlen gyilkosságra derül fény a városban holnap.

Csak felsóhajtottam, miközben ismét a poharába töltöttem. Igen, bizonyos szándék, hogy leitassam, de próbáltam kevésbé látványosan csinálni.
- A feleséged vámpír. Már soha nem lesz olyan, mint volt - vontam egyet a vállamon. - És mindaddig, míg nem talál valamit, hogy miként orvosolja az ösztöneit... amivel minden percében gyilkolna, mással próbálja elütni az időt. Az már más kérdés, hogy részéről ez pont a szex. De egyes férfiak odalennének azoktól a nőktől, akik egész nap mást sem akarnának - kacsintottam rá.

- Igen, persze, tudom, hogy már nem lesz olyan mint régen - motyogtam, és újra beleittam a whiskybe. - De én azt az Elenát úgy szerettem, hogy... azt el sem lehet mondani! Szeretem ezt a mostanit is, hát hogyne szeretném, csak ne lenne olyan iszonyúan, és borzalmasan makacs! Néha olyan, mintha azért nem értené meg, amiket mondok neki, mert dacolni akar velem - siránkoztam. - Ami meg a szexet illeti, hát az jó dolog. Tényleg az. Hülye, aki mást mond. Csak amikor egy nap háromszor meg négyszer is akarja, hát... - vakartam a fejem. - Nem vagyok én automata.

- Ha a választ keresed, vedd szemügyre, hogy milyen vérből származik. Petrova. És Tatia a legjobb barátnőm, nálam jobban senki nem ismeri... olyan makacs, mint valami öszvér. Nem lep meg, hogy a feleséged is az - vontam ismét egyet a vállamon,majd félretoltam a saját poharamat, és inkább már az üveget húztam meg.
- Neki most van rá a legnagyobb szüksége. Míg ki nem lábal ebből a kétes állapotból emberlét és vámpírlét között, ne várj változást... - suttogtam, aztán elmosolyodtam. - Ennyi whisky is megártott? - néztem az arcát mosolyogva. Mintha máris kiütötte volna, de hát nem hiszem, hogy hozzá lenne szokva.

- Nem! - mondtam nyomatékosan. - Elena is Petrova, de nem olyan, mint a többiek! Ő az én kicsi feleségem... - Csak kicsit meg van most zavarodva - dünnyögtem. - Igen, ő nem olyan, mint a vérvonala... bocs, de ez a véleményem, barátságod Tatiával ide vagy oda - vontam vállat, aztán kényelmesen hátradőltem, és elernyedtem.
- Nem, nem ártott meg. Csak azt hiszem, kissé ellazított. Rám is fért, hogy őszinte legyek.

Csak rántottam egyet a vállamon. Azt beszél, amit akar. A Petrováknak mindig ugyanaz a sorsa, és jobb lenne, ha erre Damon is felkészülne, de hát nem az én bajom az sem, ha nem teszi.
- Hát igen... bizonyára régen nem ittál már így... összességében ennyit - sóhajtottam fel, majd az üveget is letettem, és mire mondott volna bármit is, lehajoltam hozzá, és olyan hévvel tapadtam rá a szájára, mintha egy pillanat alatt fel tudnám őt falni.