Engedelmesen hagytam, hagy cipeljen egész úton Mila. Idősebb vámpír nálam, elbír. Hát csak kapaszkodtam a nyakába, mint egy zsák só, és alighanem kissé el is bóbiskoltam közben, mert csak arra eszméltem, hogy egy kanapéra huppanok.
- Ne hadonássz... - motyogtam. - Naná, hogy tudok mindent. Részeg vagyok, nem hülye. Damon vagyok, és most piás... - mormogtam. - Minek hoztál ide? - próbáltam nagy nehezen Milára fókuszálni. - Nem fogok veled lefeküdni! Ezt felejtsd el! Jelenleg amúgy sem menne - tettem hozzá.

- Kár, de nem is erre akartam ezzel kilyukadni. Tudod, a piás vámpírok képességeivel én is tisztában vagyok - fintorodtam el. - Bár, egy mondatodra gondolva, neked pia nélkül is fennáll a probléma - vontam meg a vállamat, és leszedtem róla a kabátját.
- Mire hazérsz, megöleted magad. Inkább itt maradsz, itt még biztonságban is vagy. És nem, nem fogok rád erőszakolni semmit. A házasságod nélkülem is nehezen áll a lábán, minek okozzak még én is fölös problémát? - kérdeztem ironikusan, majd a fürdő felé böktem. - Ha nem bírod tovább, ott a mosdó. És ha hidegvíz alá akarod tartani a fejedet, ugyanoda kell menned.

- Nem fogok rókázni, ha erre gondolsz. És hideg víz sem kell. Amíg ki vagyok ütve, legalább nem látom annyira a problémákat - mormogtam, és felültem nagy keservesen.
- Miért vagy velem ilyen? - kérdeztem. - Először nem érdekel, mi történik velünk. Hogy élünk-halunk, hogy mi lesz Elenával és köztem. Olyat tettél velem, amit.... nagyon nehezen dolgoztam fel - suttogtam. - Most pedig törődni akarsz velem. Egyszerűen csak nem értelek.

- Hát rendben, ha arra vágysz, hogy ne törődjek veled, tőlem az is mehet - rántottam a vállamon, ellépve mellőle, majd felsóhajtottam. - Tudod, Klaus példájából tudhatnád, hogy ne mindig első benyomás alapján ítélj. Igaz, ő képes néha szelíd is lenni... nálam ez évszázadonta egyszer fordul elő. Ést most jobb, ha alszol. Lelki segélyt nem fogok nyújtani ,erről ne is álmodj! - néztem rá, szinte megtagadva ezt.

- Nem tudok aludni. Részeg vagyok, de álmos nem - mormogtam. - Klaus meg... szépen nézünk ki, ha neked ő a példakép - fújtam megvetően, és megráztam a fejem, hátha kitisztul kissé az alkoholtól. - Azt hiszem, ha Elena rájön, hol voltam ma, senki és semmi nem fogja tudni meggyőzni róla, hogy nem történt semmi. A házasságom a leghihetetlenebb pillanatokban tud a mélyvölgybe kerülni.

- Remélem tudod, hogy ez nem az én gondom - néztem rá, most már cseppnyi megvetéssel. Annyira tudja, hogy mit akar, de annyira, hogy... most mégis egy pillanat alatt sikerült talán az eddig maradottakat összezúzni. Nem állok a felesége mellé sem, mert ő sem különb, de... egy nőnél éjszakázni... részegen... ugyan, mire fog emlékezni? Még arra sem, amit tehetnék vele, mint ahogyan a múltkor.
- Akkor mit óhajtasz? Altatódalt? - fintorodtam el és levetettem magam a fotelba.

- Sosem bírtam az altatódalokat - vontam vállat. - Egy kávé viszont jól esne. Talán kissé segítene józanodni. Aztán valahogy haza kell mennem. Elena nem tudja, hová tűntem. Minél tovább maradok, annál biztosabbra fogja venni, hogy valami disznóságot tettem. Lefeküdtem valakivel, vagy épp öltem. Akkor aztán tényleg semmi nem fogja eltántorítani a vámpírokról való jelenlegi véleményéről.

- Ha már úgyis azt fogja hinni, akkor tehetnél valamit, hogy legyen fedezet mindezek alatt - kacsintottam rá. Megnéztem volna, hogy megöl valakit... vagy csak én vagyok ilyen? Nem tudom, a neje nyilván undorodna tőle. AMi meg nekünk az élet.
Átsétáltam a konyhába, és míg odakészítettem a kávét, nagy sóhajjal fordultam vissza Damon felé.
- Mire utaltál azzal, hogy mindig a leghihetetlenebb pillanatokban jön a mélység? - vontam fel a szemöldökömet.

Megvetően fújtam egyet, ezzel fejezve ki a véleményemet arról, hogy ha már úgyis gyanúba keveredek, legalább ne legyen alaptalan.
Néztem, ahogy Mila felteszi a kávét, és a kérdése hallatán elgondolkodtam.
- Mert amikor úgy tűnik, hogy minden rendben van, akkor tudjuk a legjobban elrontani a dolgokat. Vagy tesznek róla mások, hogy elromoljon. Most például azt hiszem, egyszerre tiportunk egymás lelkébe Elenával. Csak éppen... mindketten túl nagy sérelmet kaptunk ahhoz, hogy most leüljünk ezt megbeszélni - magyaráztam.

Még midnig nem értettem, hogy vagyok képes itt ülni és lelkizni vele... nem az én szokásom, nagyon nem az enyém...! És most mégi... jaj, kezdek rosszul lenni saját magamtól.
- Ennyit arról a fene nagy szerelemről... - sóhajtottam, és a kezébe nyomtam a kávét, egy cseppet sem finom mozdulattal. - Idd meg. Bár, rajtad most az isten sem segítene.

- Kösz - vettem el Milától a forró és erős feketét, és belekortyoltam, majd felnevettem, igaz, ez a nevetés nem igazán sikerült túl vidámra.
- Igazából azt sem értem, miért épp neked mesélek erről. Jókora részed volt abban, hogy kavarj némi problémát köztem és Elena között - jegyeztem meg. - Egyébként meg, ha már a kérdezz-feleleknél tartunk, mondd el, miért csináltad velem... ? Mire volt neked jó? Nem hiszem el, hogy ne kaphatnál annyi férfit, amennyi neked jólesik. Miért én? Ha tudnád, hogy mekkora vihart kavartál...

Magam is felnevettem, bár sokkalta vidámabban, mint ő maga. - Ugyan, Damon... kérlek... a véremben van, hogy olyasmit akarjak, amit nem szabad - ültem át mellé, de szinte rögvest tudtam, hogy úgy fog elhúzódni, mintha tűz égetné. - És te pont ez voltál. Egy dögös pasi, akin rajta volt egy nagy piros tábla. Méghozzá az ujján - néztem a jegygyűrűjét. - A magamhoz hasonlóak ezt szinte felhívásnak, kihívásnak tekintik. És bocsáss meg, de én mindig megkapom, amit akarok - simítottam végig mutatóujjammal a combján.

Mila felnevetett, és áthuppant mellém, én meg úgy kotródtam a közeléből a kanapé másik végébe, mintha valami ragályos betegséget hordozna magában.
- Nagyon jó szórakozás volt. Neked - morogtam dühösen, és megrezzentem, mikor végigsimított a combomon. - Megbolondultál? Most mondom el, hogy nekem nem volt kellemes. Erre megint kezded? - háborogtam, de az alkoholtól ellustult test ahhoz már tunya volt, hogy fizikailag is fellázadjon a tapizás ellen.

- Ugyan, ez csak simogatás! - néztem rá úgy, mint egy bolondra. - Valld be, hogy vágysz rá - mondtam neki, kissé közelebb ülve hozzá. - Meg amúgy is... tisztában vagyok vele, hogy a pia hatására most éppen potenciális zavarokban szenvedsz, ezért másba bele sem kezdenék. Nem szeretek pofára esni. Pedig... még mindig olyan dögös vagy, mint néhány hónapja - kacsintottam rá, ekkor már kissé feljebb irányítva ujjaimat.

- Vágyik a fene! - toltam el az ujjait, de hiába, mert már feljebb tapogatózott. - Hagyj már békén, te nimfomániás szuka! - mordultam fel már tényleg mérgesen. - Keress valakit, aki kényszer nélkül is ágyba dől veled. Klaust teszem azt, ha már úgyis szóba hoztad. Ő jelenleg szóló, és nem fog lerúgni a párnájáról, abban biztos lehetsz - húzódtam még hátrébb. - Engem hagyj békén! Részeg vagyok, de be tudok neked húzni egyet! - bizonygattam.

- Jaj, nyugi már... - engedtem el nagyot sóhajtva és visszaültem a helyemre, ekkor már tartva a tisztes távolságot tőle.
- Mint mondottam, nincs szükségem pofára esésre, és tudom, hogy neked akkor sem állna fel, ha egy doboz viagrát adnék be - vontam meg a vállamat, és kiittam a kávéja maradékát.

- Mi van? - fortyantam fel ekkor már vérig sértett önérzettel. Még hogy én képtelen lennék egy nővel.... ha akarnék?
- Hatalmasat tévedsz. Bármikor készen állok rá! Bármikor! - emeltem fel az ujjamat a levegőbe. - Csak tudod, nem mindegy, hogy kivel - húztam kissé gúnyos mosolyra a számat. - Ergo, te ne is próbálkozz. Kötél meg most úgysincs kéznél - ittam bele újra a kávéba.

- Hm... - mondtam vigyorogva, ahogyan láttam, hogy sikerült gyenge pontra tapintanom. - Kár. Így nem is hiszem el, hogy képes lennél rá. De mit is várna a vámpír egy ilyen elcseszett vámpírtól? Még vért sem képes inni... rendes vért - néztem rá újra és újra megvetéssel. Nem éppen a jelleme építését tűztem ki célul. Inkább felbosszantani akartam, kíváncsi voltam, mi szabadulhat ki belőle olyankor.

- Na és mi van, ha tudok? - kérdeztem vissza, letéve a kávéscsészét, és még feljebb tornáztam magam ülésben a kanapén. - Csak nem emberekből. Nem akarok ártatlanokat bántani. Már nem - ráztam a fejem, miközben eszembe villant Elena arca, ahogy elmondta, miszerint Izi nem is olyan régen megölt valakit. - De belőled bármikor innék. Érted nem olyan nagy kár - jegyeztem meg gúnyosan. Elvégre ne csak ő szórakozzon már velem.

-. Ezt a nyávogást én soha nem fogom megérteni... nem akarok ártatlanokat bántani... - ismételtem a szavait unott fejjel. De jó, már minden vámpír ennyire... gyerekessé válik?
Ezután azonban már egy vigyor jelent meg a képemen. - Hm... Mr Salvatore, önnek tudnia kellene, hogy ha egy vámpír megosztja a vérét egy másikkal, az nagyon... bensőséges dolog - néztem rá nevetve. De tőlem harapjon... nem hiszem, hogy meg tudna ölni, még mindig erősebb vagyok.

- Mi van annál bensőségesebb, hogy a múltkor formálisan megerőszakoltál? - morogtam neki, és magamhoz rántottam, nekinyomva a kanapé hátának.
- Éhes vagyok - szimatoltam a nyakát. - Nagyon éhes - súgtam még halkan, aztán elhúztam haját a nyakából, és szinte azonnal megcsapott a vámpírvér semmi mással össze nem téveszthető illata.
Fogaim kibújtam ínyem alól, és a következő pillanatban már haraptam is, hogy számat elöntse a fémes ízű, mégis oly édes nedű. Szinte bele is feledkeztem, olyannyira, hogy már fel sem tűnt, kivel vagyok itt, és miért...

- Már bocs, de te emlegeted fel folyton. Csoda, hogy nem tudod elfelejteni? - kérdeztem ironizálva, de többet már nem montam, hiszen odaszorított a kanapé háttámlájának és láttam, hogyan rántja félre a hajamat, és nézi megbűvölve a nyakamat... soha senkinek nem engedtem, hogy megharapjon, és ami azt illeti, nem is pont vele akartam ezt elkezdeni, de aminek jönnie kell, hát jöjjön.
Felsóhajtottam, ahogyan a szúró érzést megéreztem, és lehunytam szemeimet, ahogyan éreztem kiáramlani a véremet a saját testemből. Na jó, talán túlzásba estem az előbb, mert tényleg értett ahhoz, hogyan harapjon úgy igazán "jól", vagy hogy is lehetne ezt másképpen mondani...
Valami különös bizsergés száguldott végig a testemen, de egy pillanatra sem állítottam le.

Nem tudom, mennyit ittam, mindenesetre nem sokat. Leálltam, és éreztem, hogy a friss vér hogyan oszlatja szét bennem kissé az alkoholmámort. Megnyaltam a számat, és élveztem a vér számban szétfutó utóízét.
- Finom - jegyeztem meg, majd hátrébb húzódtam, és néztem hogyan múlik el Mila nyakán az általam ejtett két apró seb. - Szeretek vámpírokból inni. Ez alól csak Elena kivétel. De... most vele nem lehet. A kicsi miatt... - magyarázkodtam. - De ez jó volt.

Nem tudom, mennyi idő múlva hagyta abba, nem is ez volt a fontos. Nem szívott belőlem sokat, hiszen az erőmet is a helyén éreztem, de... még el tudtam viselni egy ideig ezt az érzést.
- Szóval egy bizonyos formában most is megcsaltad a feleséged... - vigyorodtam el. Nem szokott másokat harapdálni, és ahogy elmondta, a feleségével most nem teheti meg.

- Ez azért nem ugyanaz! - szögeztem le rögtön. - Ez evés. Táplálkozás. Olyan, mintha Elena nem otthon enné az én szendvicsemet, hanem elmenne valami kajáldába. Ennyi. Sem több, sem kevesebb - mondtam, és ezt így is gondoltam. Ettem valakiből, aki történetesen vámpír. Ha ki is derül, Elenának nem lesz mit a szememre hánynia. Nem tettem semmi rosszat, és nem bántottam ártatlan embereket. Na, a dolog ezzel kipipálva.
- Talán mennem kéne. Jó lenne hazaérni.