Igazából... nehéz nap, nehéz éjszaka dukál hozzá. Nem volt kedvem most vadászgatni, nem volt kedvem az égvilágon semmihez, csak aludni akartam, mélyen... elszenderülve... milyen jó is ez, nem?
Végigdőltem az ágyon úgy, ahogy voltam... ruhástól... mindenestől. És nem tudom, várnom kellett-e két percnél többet, de amit éreztem, az az eljövő álom volt.

(Semmi)

(Erdő)

Egyáltalán nem voltam jól. De előbb... még muszáj átöltöznöm. És utána meg kell keresnem Klaust. Bár talán lesz olyan köcsög, hogy megtagadja tőlem a vérét, és azt mondja, hogy oldjam meg magam. Ami lehetetlen, hiszen nem ébredhetek fel csak úgy, ha már meghaltam. Meg amúgy is, a vérfarkas harapásdt egyedül az ő vére gyógyítja. Megfojtom, ha nem segít.
Remegő kezekkel kezdtem el ledobálni a ruháimat, majd miközben magamra húztam a köntösömet, a vért kezdtem el törölgetni a testemről, ahol Adélaide megharapott. Fel is szisszentem jó párszor közben.

(Kol kocsmája)

Még mindig füstölögtem magamban, miközben bekopogtam Mila házába. Hogy minek is jöttem ide? Talán magam sem tudtam megmagyarázni. Dühös voltam, megbántott... és vártam valamit. Megerősítést, hogy jól döntök abban, amire most készülök.
- Mila! Klaus vagyok. Nyisd ki! - kiabáltam be parancsolóan, mikor jó darabig nem jött bentről semmiféle reakció.

Ez valami sorszerűség lehet. Még hívnom sem kellett, és itt van. Legalábbis azt hiszem, ez az ő hangja. De hát be is mutatkozott. Hacsak nem képzelődöm a vérfarkasharapásoktól.
Lassan sétáltam oda az ajtóhoz, és közömbös pillantással nyitottam azt ki, hogy belebámuljak Klaus tomboló képébe.
- Most nem vagyok olyan hangulatban, hogy hallgassam a szívpanaszokat - mondtam halkan megjegyezve.

- Na végre - morrantam oda, mikor kitárult az ajtó. - Ritka szarul nézel ki - mondtam, miközben se szó, se beszéd, beléptem. - Akkor már nem mindegy neked, ha kicsit még elsírom neked a bánatom? - kérdeztem. - Vagy vendéged van? - hallgatóztam kicsit, de néma csend volt a házban.
- Atyaég... - legyeztem egyet-kettőt az orrom körül. - Ne haragudj az őszinteségért, de kutyanyál szagod van.

- Most nem sikerült újat mondanod - mondtam elhúzott szájjal, mikor megjegyezte, hogy szarul nézek ki. Hát most mit csináljak? Így jár az, akit harapdálnak. De egyelőre ezt nem akarom felfedni előtte. Csak most jöttem rá, hogy ha szívességet kérek tőle, ő is bármikor kérhet majd tőlem a hülye ügyeiben. A fene...
- Hm... miután eljátszottam az erdőben a farkasokkal táncolót, valószínűleg igen... - néztem végig magamon, de azért tisztán éreztem, hogy miről beszél.
- Szóval... mit akarsz? - mozdítottam meg a vállamat kellemetlenül, kicsit felszisszenve, ahogy becsuktam az ajtót.

- Hogy mit akarok? - vontam vállat. - Lehet, hogy magam sem tudom - fixíroztam a falat, majd Milára siklott a tekintetem. Tényleg iszonyú szaga volt...
- Mi van? Beittál, és félrebeszélsz? Miféle farkasokkal táncoló? - ráncoltam a szemöldökömet, aztán valami körvonalazódott bennem.
- Mutasd! - csattantam fel. - Tudod, miről beszélek - tettem hozzá.

- Olyan jó, hogy mindig ilyen határozott vagy - sóhajtottam fel, majd bambán néztem rá. Ja, hát mondjuk van abban valami, hogy hibrid és mindent kiszagol. De talán most már inkább haltam volna meg, mintsem szívességet kérjek tőle. Klaus Mikaelsonnal nem egy élmény egyezkedni. Vagy igen? Még nem próbáltam, de hát... öhm...
- Miről beszélsz? - kérdeztem meglepve, de elég gyorsan rájöttem, hogy nagyon is tudja. - Jól van, jól van... - húztam félre a köntösöm pántját, hogy a vérfarkasharapást láthassa.
- Remélem most már megérted, hogy nincs szükségem a te nyűgjeidre is.

- Hm. Szép seb - mondtam, aztán hanyagul nekitámaszkodtam a falnak. - Most akkor miért ne meséljek neked bármiről? - vigyorogtam el magam. - Legalább a sírba viszed a titkaimat - szemétkedtem. - Apropó, áruld el, kinek küldjek ezért virágot - mutattam a sebére. - Jól felhúzhattál valakit. Bár nem csoda, a te stílusoddal - billentettem a fejem oldalra. - Van piád ebben a házban? - kérdeztem aztán.

Nem is vártam mást. Hiszen ő... Klaus. Szerintem ez eléggé árulkodó tény, szóval nem is értem, hogy mondhattam el neki bármit. Tényleg egyszerűbb lenne csak simán elpatkolni. Hosszú volt az élet. Na oké, ezt én se gondolom komolyan.
- Ha ezért jöttél, mehetsz is - intettem az ajtó felé. - Gondolom segíteni úgyse fogsz. Akor legalább hagyj nyugodt légkörben meghalni - sóhajtottam fel.

- Hosszú út lesz még az, amíg elpatkolsz - ragadtam meg a könyökét, és beljebb kormányoztam a lakásban, míg valami nappaliszerű helyiségbe nem értünk, és fel nem fedeztem egy bárpultot.
- Tökéletes - engedtem el aztán, és kitöltöttem két pohár whiskyt. - Fogalmad sincs, milyen vérfarkasharapástól haldokolni - vetettem aztán magam el egy fotelban. - Először is, a bőröd forróvá válik, mint az embereknek, ha láz emészti őket. A fejed fájni kezd, szaggatni fog, és könyörögni fogsz, hogy végre megszabadulj ettől. Aztán jönnek a hallucinációk, és a fájdalom. Iszonyú fájdalom.... - kortyoltam egyet. - A végén meg a halál. Szép két napod lesz, ha belegondolok - tettem le a poharat. - De ha kedves leszel hozzám, talán segítek rajtad.

Berángatott a nappaliba, és mit tehettem volna, leültem oda a kanapéra, hogy így hallgassam, miket mond.
- Remek. Ennél jobb már aligha lehetne - mondtam elhúzott szájjal. - De még mindig enm értem, tőlem mit akarsz. Nem hiszem, hogy most jó társaság vagyok, sőt mi több, beszélni is nehezemre esik. Szóval nem tudom, hogy lehetnék én kedvesebb - mondtam grimaszolva.

Felhorkantam Mila kérdésére.
- Más körülmények között ecsetelném, mit értek kedvesség alatt. De most az is simán elég, ha meghallgatsz, és ígéretet teszel, hogy ha alkalmad adódik rá, átadsz valakinek egy üzenetet. Én pedig cserébe megmentem az életed. Nem rossz üzlet, azt hiszem - ittam újra bele a whiskybe, és várakozásteljesen néztem Milára.
- Nos, mi a válaszod? Amennyiben nem, már itt sem vagyok. Majd küldök a sírodra virágot.

Hirtelen nem tudtam kimondani, hogy mennyire elegem van már belőle. Na jó, na jó, akkor éppen roppant kellemes a társasága, mikor nem éppen istenkirályt játszik, de amúgy meg... pfff, nem akarok róla beszélni, mert... csak nem.
- Sejtettem, hogy alkudozni akarsz majd - nyeltem egyet. Életemben nem éreztem még ilyen védtelennek magamat. Most viszont muszáj volt egy üzleti egyezségbe bonyolódnom.
- Oké. Legyen így - bólintottam.

- Helyes - biccentettem. - És csak hogy lásd, hogy megelőlegezem számodra a bizalmat - húztam fel az ingem ujját, majd intettem, hogy maradjon nyugton.
Odaültem mellé az ágyra, aztán úgy fordítottam, hogy háta a mellkasomhoz érjen. Egy harapás a csuklómba... szinte hallottam, ahogy megreccsent a bőröm... majd odatartottam az arca elé a kezem.
- Igyál! - parancsoltam rá.

Biztosra vettem, hogy csak azután fog megmenteni, ha már az ő kérése teljesült. Hát, erre sikeresen rácáfolt, és a következő pillanatban már azt éreztem, hogy a hátam a mellkasát érinti, majd a vére került az orrom elé.
Parancsolóan szólalt meg, amit rendkívül utáltam, de nem tettem ellene... odahajoltam, és elkezdtem kortyolni a vért. Nem tudom, már most olyan életet adó volt, mint eddig soha semmi más... jólesett. És tudtam azt, hogy ennek most hatnia kell. Nem halhatok meg... még.

Néhány perc múlva elhúztam a kezem Mila elől, és visszaültem a fotelba, mintha mi sem történt volna. Számomra nem is jelentett nagy ügyet az egész. Számára az életet jelentette, nekem egyszerű üzletet.
- Nos akkor ha már úgy alakult, hogy életben maradsz, rátérhetnénk az ügyünk engem érintő részére is - jegyeztem meg. - És eszedbe ne jusson átverni. Ugyanolyan könnyen el is vehetem az életed, ahogy most visszaadtam.

Nem igazán számoltam a kortyokat, már csak azt fogtam fel, mikor ment el a hátam mögül, és éreztem lefolyni az utolsó cseppet a torkomon. Remek érzések kezdtek el keringeni bennem, bár tudtam, hogy várnom kell majd még a hatásokra. Hiszen mennyi az esélye annak, hogy rögtön hatással lesz? Nagyjából semennyi.
- Öhm... most már nagyon kíváncsivá tettél, hogy mi a fenét akarsz tőlem... mert ha meg rajtam múlik, elmondod amit akarsz, aztán eltűnhetsz - böktem a fejemmel az ajtó felé. De hát ő is tudhatta azt, hogy ha hozzám jön, nem fog lelkizést kapni. Ő beszélhet, de nem fogok véleményt alkotni, főleg nem olyat, amilyet általában a lelkizők hallani akartak, és vigasztalni sem fogom.

- Nem vagy túl kedves ahhoz képest, hogy most mentettelek meg a kínhaláltól - jegyeztem meg tárgyilagosan, majd rántottam egyet a vállamon.
- Lelépek a városból. Elmegyek New Orleansba. Számomra ott kezdődött el minden. Szinte minden - javítottam ki aztán magamat. - Azt hiszem, megerősítésért jöttem, hogy valaki elmondja, jól döntök, ha most egy időre magam mögött hagyok itt mindent. És mindenkit is.

Kíváncsian dőltem előre, ahogy elhangzott az elszánt mondat. Elmegy Mystic Fallsból. Méghozzá oda, ahol együtt jártunk utoljára. Na jó, ő végül Tatiával lépett le, de hát nem voltunk mi szerelmesek ahhoz, hogy össze legyünk ragadva.
- Nos... megerősítést? Hát... kérlek... - dőltem vissza. - Neked kell tudnod, hogy képes vagy-e itt hagyni a kedvenc hasonmásaidat - vontam egyet a vállamon. - Amúgy meg... ahogy látom, éppen nem vagy felhőtlenül boldog. És ugyan Tatia a legjobb barátnőm, sejtem, hogy ebben az ő keze van, bár nem érdekel, hogy mi történt. Ha úgy gondolod, hogy New Orleans kell, hát... menj.

- Szeretem Tatiát - bukott ki belőlem őszintén. - De úgy hiszem, hiába. Egy órával ezelőtt még úgy hittem, ő is szeret engem. Ehhez képest nemrég úgy találtam őket az öcsémmel, hogy összebújtak, ahogy lehetett, Kol ráadásul félmeztelenül fetrengett mellette - telt meg dühvel a hangom, visszaemlékezve a látványra, ami fogadott. - Pedig azt hittem, most működni fog minden - tettem hozzá csendesen, aztán megráztam a fejem.
- Nem számít. Szóval, elmegyek - öntöttem újabb italt magamnak. - De egy üzenetet átadhatsz Tatiának, ha valaha találkozol még vele. Mondd, hogy egy ideig nem fog látni, és nem is akarom látni őt. Azt hiszem, túl kell tennem magam azon a tényen, hogy kissé kifordult a sarkából az életem.

- Hm... és ahogy látom, nagyon sok időt adtál neki, hogy valami magyarázattal szolgáljon - billentettem oldalra a fejemet. Ismertem Tatiát... csaknem úgy, mint a tenyeremet. És ha szeretett valamit, azt nem dobta el olyan egyszerűen. És Klaust meg szereti. Vagyis nem értem a helyzetet. Úgy egyáltalán semmit sem értek.
- Aha... oké, ezt átadom neki - biccentettem egyet, majd nagyot sóhajtottam. Na jó, utálok postás lenni, de néha muszáj. Bár most nem szívesen leszek ez. Hiszen szinte biztos voltzam abban, hogy van kézzel fogható magyarázat!

- Ha te látnád azt, akit szeretsz ilyen helyzetben, te ugyan mit gondolnál? - kérdeztem türelmetlenül. - Leginkább úgy, hogy ismerem Kolt. Tatiának annak idején megvolt Elijah bátyám is. Az öcsém miért lenne kivétel? - morogtam. - De nem is a véleményedért jöttem. Csak azért, hogy ha találkoznál Tatiával, add át neki, amit üzentem. Ez az ára annak, hogy megmentettem az életed - álltam talpra. - Azt hiszem, a családom nem fog keresni, és nem fognak körözési plakátokat ragasztani, aggódóan keresve engem - állapítottam meg. - Mástól meg nincs búcsúznom. Azt hiszem, indulnom is ideje lenne.

- Erre azért nincs jó válasz, mert még soha nem voltam szerelmes - vontam egyet a vállamon. Na jó, mit magyarázzak én neki? Olyan, mint a többi férfi. Nem képes a dolgok mögé látni olyan egyszerűen, meg nem hagy időt a másiknak bárminemű magyarázatra. Hát akkor... mindegy.
- Jól van, átadom, ha találkozom vele. Nem mintha nem lenne jobb inkább neked beszélni vele, írni egy levelet, vagy akármit - húztam el a számat.

- Mondtam egy szóval is, hogy akarok vele beszélni? - kérdeztem félvállról, majd felhajtottam az italom maradékát. - Nos, búcsúcsókot nem kérek tőled, bár nyilván hiába is kérnék. Isten veled Mila, légy rossz, stb stb - legyintettem. - Élvezd ki, hogy egy darabig nem fogtok itt látni. Ha bárkinek is kellek, tudjátok, hol találtok - fordultam sarkon, meg sem várva, mit válaszol.
Az ajtón kívül csak egy pillanatra torpantam meg. Aztán indultam is tovább, a határozott célom felé.

(New Orleans)