– Nekem pedig ezt egyáltalán nem kell megmagyaráznod. Teljes mértékben megértelek, hogy milyen nehéz ez az egész. – Nem tudom mihez kezdenék, ha egyik pillanatról a másikra.. Vagyis nem egészen egyik pillanatról a másikra, mert ő döntött így.. Szóval, ha tényleg ilyen hamar újból uralkodni kellene magamon. Nagy valószínűséggel nem menne az egész. Én ezért talán soha fel sem adnám azt a lehetőséget, hogy normális emberi életet éljek anélkül, hogy ezt az őrületes éhséget érezzem a torkomban. Minden áldott percben. Nem is emlékszem, hogy mikor volt utoljára, amikor megfeledkeztem róla. Vagyis legalábbis valami ahhoz hasonló. Ja, hogy ilyen nem is volt. Az ég világon semmi nem tudja elterelni a figyelmemet az éhségről. Mondjuk talán az, ha segíthetek másokon megtanulni uralkodni magukon.. A tanítás jobban megy, mint maga az alkalmazás én képtelen vagyok rá. – Ez egy jó kezdett végül is.. Akárhányszor rá akarsz támadni egy emberre gondold azt, hogy a kis Jamie az. Bármennyire is uralkodik el rajtad az éhség, azért kétlem, hogy annyira kifordulnál magadból, hogy egy kisgyereket bánts. – Egy gyereket szerintem egyik vámpír sem lenne képes bántani, csak a nagyon elvetemültek Cassie pedig egyáltalán nem tartozott közéjük. – Szerezz be pár vértasakot és próbálkozz azzal. Ha azt el tudod engedni, akkor nyugodtan mehetsz emberek közelébe mindenféle probléma nélkül, de előtte ne felejts el jól bevacsorázni. – Mondtam halvány vigyorral az arcomon. Mit sem ér az egész, ha üres gyomorral látogat meg embereket. Kétségtelenül a torkuknak esne még azelőtt, hogy elszámolhatna egyig. Hamarosan a nők felé terelte a témát, de bármi másról szívesebben beszélgettem volna jelenleg, mint erről. – Hát erről inkább ne is beszéljünk. A szerelmi életem egy totális káosz és legszívesebben elmenekülnék előle, de sajnálatos módon ez lehetetlen. Veled mi újság ilyen téren? – Szívesebben beszélgettem volna arról, hogy neki milyen ügyei voltak, mint az én jelenleg eléggé komplikált életemről.
-Na látod. -mosolyodok el a combomra csapva. Hamarosan haza is kéne menni Haleyhez... Mielőtt elkalandozhatnának a gondolataim, újra megszólal, én pedig figyelemmel hallgatom, majd az arcomra lépésenként lassan kiül a meglepődés, az ötlete hallatán. Mármint az én ötletem, de valahogy mégis ő mondta ki. Mindegy. -Te egy zseni vagy Stefan. -csúszik ki a számon. Ezt mindenképpen meg kell osszam a már amúgy is magát halálra aggódó Halessel. A vértasakos ötlet eddig többé-kevésbé be is vált, ennek hangot is adtam, majd még pár teljesen lényegtelen dologról elbeszélgettünk, kicsit éreztem az újra visszatérő éhséget és a beszélgetés ellaposodását is, amit persze mindig feldobott valami újjal. Aztán a szerelmi életére tért ki, amiről az előbb kérdeztem. Szavai hallatán akaratlanul is felnevettem. -Azt kell, hogy mondjam, szinte ugyanolyan cipőben járunk. -mosolyodtam el, majd lassan felálltam, jelzésképpen, hogy lejárt az igazából nem megszabott idő. -Stefan, jó volt beszélgetni, köszönöm a tanácsaidat is, szívesen maradnék még, de mennem kell. Haley, aki folyamatosan a bizonyításomon lovagol, Jamie aki nem érti a dolgot, de folyamatosan a nyakamon lóg.. Tehát, várnak otthon. -halvány féloldalas vigyor kúszik az arcomra. -Remélem még találkozunk, légy jó és ne keveredj bajba. -intek neki, majd cuppantok felé egyet és hazafelé vetve az irányt eltűnök...
Legbelül azért valamennyire örültem annak, hogy nem csak én szenvedek a kontrollálási problémákkal. De természetesen örültem volna, ha Cassie-nek ezen nem kellene keresztül mennie. Senkinek nem kívánom, de legalább nem érzem úgy, hogy én vagyok az egyetlen elcseszett vámpír ezen a rohadt bolygón vagy univerzumban. Tökmindegy. - Azért ne essünk túlzásokba. - Nem éreztem úgy, hogy valami nagyot mondtam volna ezzel a dologgal. Persze örülök annak, ha segíthetek rajta, mert tényleg.. Mindenkin próbálok segíteni ilyen téren, ha már én menthetetlen vagyok. A vértasakok sem működnek különösebben attól is el-el borul az agyam. Nagyon nagy indok kell ahhoz, hogy ne essek neki valaki torkának. Egyszerűen mindenem a vér.. Erről jut eszembe, már jó ideje nem volt alkalmam táplálkozni, mintha elfelejtettem volna. Egy vámpír, aki elfelejt táplálkozni.. Lehetnék még ennél is szerencsétlenebb? Kétlem. - Most egy kicsit megnyugodtam, hogy nem csak az én szerelmi életem egy romhalmaz.. Bár neked sok sikert kívánok az elrendezésesében. És megértem.. Menned kell.. Nem tartalak fel. Egyszer igazán találkozhatnánk úgy szándékosan is.. - Mondtam egy halvány mosollyal az arcomon. Jó volt újra látni azonban nem én akartam lenni az, aki feltartja, mert ha dolga van, hát dolga van. Csak reménykedni tudok abban, hogy segítettem neki azzal, amit mondtam.
Nagyon nagy meglepetést tartogattam az én nagyon jó barátnőmnek, akit egyszerűen imádok. Ő volt az, aki mellém állt, segített nekem kijutni abból az élettől, amiben évekig éltem. Bizony, neki sok mindent köszönhetek. Hogy azt mondjam, nincs senkim, csak Candice... Egy rövid üzenetet hagytam neki, mely lényege az volt, hogy jöjjön a parkba. És ennyi. Nem a középpontba ültem, hanem távolabb mindentől, de mégis rálátásunk legyen az egész helyre. Megszokásból mindenhová előbb érkezem meg, és így vettem rögtön két kávét is. Kicsit a gondolataimba süllyedtem, s vártam, hogy ideérjen a barátnőm.
Én lepődtem meg a legjobban, amikor fél órával ezelőtt megcsörrent a telefonom és jelezte, hogy üzenetet kaptam Gen-től. Persze nem az volt a meglepő, hogy írt, hanem amit írt. Itt van Mystic Falls-ban és még csak most tudom meg? Bár valószínűleg nincsen itt olyan régóta, hiszen akkor biztosan összefutottunk volna az utcán. De vajon mi dolga lehet errefelé? Először az futott át az agyamon, hogy világjáró körútjának egy állomása lehet a kisváros és örültem, hogy végre újra láthatom őt. Már egy éve annak, hogy nem láttam, szóval itt volt az ideje társalognunk egy kicsit. A másik gondolatom az volt, hogy Brad is a városban van, aki vámpír és akit még mindig szeretek... és akiről nem igazán beszéltem Gen-nek. A vámpírgyűlölete hatalmas, ezért nem is kötöttem az orrára, hogy a férfi, akit szeretek egy vérszívó... nem reagálna valami jól. Ezen viszont még nagyon, de nagyon ráértem gondolkozni, mert meglátva Gen-t mosolyra húzódott a szám. Tipikus, kerüli a hely középpontját, inkább szélre helyezkedik a biztonság kedvéért. Okos. - Hoztál kávét? Már megérte eljönnöm. - Mondtam széles mosollyal az arcomon és megálltam a pad mellett, ahol ücsörgött. Gen annyira hiányzott már nekem, mint ahogy egy embernek hiányozhat a legjobb barátja, akivel mindent meg tud beszélni. Egyszerűen jó volt őt újra látni.
Bizsergetően jó érzés szabadnak lenni, de mégis, a magány is meg tud valakit ölni. Csupa rossz vett körül engem, most pedig jó. Már, akinek jó. Egy apró ideig biztosan, de aztán... Na, a továbbiakról ne is essen szó. Éreztem, ahogyan Candice közeleg felém, aztán megpillantottam őt, és mosolygott. Én is elmosolyodtam, mikor megláttam őt. - Kávé nélkül sehol sem jó... És úgy, ahogy szereted - közben gyorsan felálltam, letettem a kávémat, és ismét mosolyogtam, majd átöleltem ezt a nőt. - Jó újra látni téged... - suttogtam neki, és a magány végre elszáll... - Nagyon csinos vagy, mint mindig - muszáj volt megdicsérnem őt, és rég nem mosolyogtam ennyit, mint az elmúlt percekben.
Elnevettem magam, amikor felpattant és megölelt. Készségesen öleltem vissza a legjobb barátnőmet, hiszen igen, ha valaki, akkor ő kiérdemelte nálam ezt a címet. Mindannyian tudjuk, hogy mennyire nehéz az embernek igaz barátokra bukkannia és ezért örültem, hogy anno találkoztam Gen-el. Még ha nem is éppen a legjobb körülmények között, ami őt illeti, de ha más nem, legalább segíthettem neki kiszabadulni annak a vámpírnak a fogságából. Na tessék, ismét a vámpírok. - Annyira örülök, hogy itt vagy. - Mondtam őszintén, miután elengedtem őt és kézbe kaptam a nekem hozott kávét. - De miért nem szóltál, hogy jössz? Egyáltalán mióta vagy itt? - Kérdeztem tőle rögtön. Nem gondoltam, hogy régóta a városban járkálgat, ám mégis meg kellett kérdeznem. Főleg úgy, hogy valószínűleg az a férfi, aki fogva tartotta még mindig feni rá a fogát.
Amikor valaki elveszíti minden hitét, és mindenkit, akit szeretett, az tudja a legjobban, mennyire is nehéz újra valakihez szólni, vagy akár megbízni valaki másban. Én ezt jól ismerem, talán jobban is mint kellene, de ez van, ezt adta nekem a sors, és az a mocskos vámpír... A mélypontomon voltam, és találtam valakit, aki meghozta számomra azt, hogy ismét lesz valaki, aki a bizalmasommá válik, és ezzel együtt a legjobb barátnőmmé. - Én is örülök, hogy itt vagyok, és a te társaságodat élvezhetem ismét - bájosan mosolyogtam, majd a kérdéseit figyeltem, és azonnal feleltem is rájuk. - Pár napja jöttem vissza az Államokba, de ide csak tegnap kora hajnalban jöttem - kezdtem bele a mondókámba. - Gondoltam, megleplek téged - mosolyogtam egy jót. - De mesélj kicsit te is - kortyoltam bele a kávéba, ami még mindig forró volt.
Leültem a padra és magammal húztam őt is. Csoda, hogy örültem neki? Dehogy az, legalább valakivel megbeszélhetem az én életem dolgait is. Anyám nem éppen lélekbúvár szerepben szokott tetszelegni, a testvéreimmel szintén nem ápolok valami tökéletes kapcsolatot, főleg hogy a múltkoriban még tétlenül néztem, ahogy az öcsémet fellógatják és elkezdik kínozni a boszorkánytársaim. Védelmemre szóljon, hogy én nem bántottam. - Hát az tény, hogy sikerült meglepned. - Nevettem el magam. - Rólam ráérünk később is beszélni, nem én szoktam eltünedezni, hanem te. - Kacsintottam rá. - Egy ideje már nem írtad, hogy hol voltál és mit csináltál? Jól vagy? Minden rendben? - Kérdeztem.
A múlt egy csapásra eltűnik, mikor Candice társaságában lehetek. Nem gondolok semmire sem, csak a jelenre. Képes vagyok arra, hogy elfelejtsem a sok rosszat, amit átéltem az évek során. Leült a padra, és engem is magával húzott, így egymás mellett üldögéltünk. - Reméltem is... - én is nevettem egyet, és utaltam arra, hogy örül nekem. - Ez igaz, jogos... - vontam meg vállamat, majd mosolyogtam. - Egyre többször volt rossz előérzetem, mintha valaki követne... és inkább minden kapcsolatomat felfüggesztettem pici időre - feleltem őszintén, s közben játszottam a pohárral a kezemben. - ...és utazgattam ide-oda, legutóbb Londonban voltam, onnan jöttem vissza nemrég - egy félmosoly húzódott a számra, majd tovább beszéltem. - Most egyelőre jól vagyok, és az, hogy láthatlak téged, fokozza a jókedvemet - ismét kortyoltam bele a kávéba. - Most te jössz, drágám... Veled mi újság? - nos, én már kimondtam mindent, amit lehetett, most ő jön...
Kényelembe helyeztem magam, keresztbe tettem a lábaimat és hátradőltem, hogy így hallgassam Gen szavait. Szerettem volna azt hallani, hogy ne aggódjak, minden rendben volt vele és nyoma sem volt annak a gazfickónak, aki fenyegette és konkrétan rabszolgájaként kezelte őt, de kissé nyugtalanítani kezdett, amikor közölte: úgy érezte, figyelik. Sóhajtottam egyet, megértettem, hogy miért nem keresett egy darabig és nyugtáztam, hogy jól tettem, hogy nem kerestem, hiszen a hívásaimmal talán bajba sodortam volna. Arra pedig nem volt szüksége. - Végül is akkor senki nem volt a nyomodban? - Kérdeztem. Lehet, hogy az ő helyében nekem már olyan szinten üldözési mániám lett volna, hogy abból az égegyadta világon senki és semmi nem gyógyít ki... ezért is örülök, hogy találkoztam vele és segíthettem neki, elvégre ilyen helyzetben ki ne szeretné, ha valaki kirángatná a pácból? Legalább szert tettem ezzel egy legjobb barátnőre is. Megköszörültem a torkomat, mielőtt rátértem volna az én helyzetemre. Most jön a feketeleves. - A családommal élek egy házban, de nem igen kerültünk közel egymáshoz. Nemrég majdnem... - A fülem mögé túrtam pár szőke hajtincsemet. - Majdnem megkínoztam az öcsémet. Nem tettem meg, de otthagytam másik két boszorkánnyal és nem törődtem azzal, hogy mit tesznek vele. Nem érdekelt, mert úgy gondoltam, hogy... megérdemli. Így is nagyon közel voltam ahhoz, hogy belé mártsak egy kést. - Nyögtem ki. Ha Gen most nem fog elborzadni, akkor soha. Nem tartottam magam szentnek és jóságosnak, de nem szerettem túllőni a célon... ha normális testvér lettem volna, akkor leszedem a láncról az öcsémet és magammal viszem, én mégsem tettem. - Maradjunk annyiban, hogy a ők sem könnyítik meg a dolgomat. - Kúszott savanyú mosoly az arcomra.
Nagyon fura érzés volt, amikor azt éreztem, hogy újra a nyomomba van valaki a régi életemből, és megpróbál megölni azért, mert ki tudtam szabadulni. És a bosszúéhség nem fog csak úgy elillanni senkiből sem. - Rettentő volt, hogy mindig a hátam mögé néztem, és nem tudtam eldönteni, hogy valóban jók -e a megérzéseim - böktem ki hirtelen. - Végül is... nem követett senki, de azért tettem óvintézkedéseket, jobb félni, mint megijedni - ismét kortyoltam bele a kávéba, és ezután minden figyelmemet Candice-re irányítottam. Hallgattam őt, mert nagyon kedveltem, amikor kiönti a szívét nekem, mert én is elmondhatok neki bármit. - Gondolom, megvan az oka annak, hogy miért nem jössz ki velük, és ezért nem lehet elítélni téged - fejtettem ki a gondolataimat hirtelen, és közben ránéztem a legjobb barátnőmre, és semmi szörnyülködés nem látszott az arcomon, mert egyet tudtam érteni az ilyen dolgokkal. - Az öcséd szerintem sosem volt példakép a testvéri és mindenféle egyéb kapcsolatok világában, és szerintem, ha úgy érzed, kiérdemelte, akkor kiérdemelte - szedtem össze gondolataimat egy csokorba, és csak őszinteség ült ki az arcomra, mert én így éreztem, talán azért, mert megjártam a poklot, és tudom, hogy mennyi gonosz van a világban. - Elhiszem, hogy nem épp könnyű... az életed velük - halványan mosolyogtam, de éreztem, hogy van még valami, amit szeretne elmondani még. - Úgy érzem, hogy van még valami híred számomra - mosolyogtam ismét, nem igazán tud már becsapni senki sem engem, és mivel nagyon jó vagyok a mesterszinten űzöm a titkolózást, így látom, hogy van még a tarsolyában valami mondanivaló.
Szerencsére én még soha nem éltem át - és eszeveszettül reménykedtem benne, hogy soha nem is fogom -, hogy üldöznének vagy bujkálnom kellene valaki elől. Az egyáltalán nem az én műfajom lenne, ám Gen-t teljes mértékben megértettem. Sokkal jobb költözködni és rendszeresen a hátunk mögé nézni, mint hagyni, hogy egy szörnyeteg birtokolja az életünket és kénye-kedve szerint játszadozzon velünk, mint valami bábuval, akinek nincsenek szabad gondolatai és érzelmei. Ezt a fajta bánásmódot egyetlen élőlény sem érdemli meg. Megnyugodva sóhajtottam egyet, amikor nem vettem észre a megvetésnek még a szikráját sem a szemeiben, sem a szavaiban. Nem lett volna jó kedvem attól, ha felpattan és a képembe dobja, hogy mennyire szörnyű ember vagyok. Tudtam, hogy ő harmonikus kapcsolatot ápolt a családjával, elvégre ha nem így lett volna, akkor nem tűrte volna éveken keresztül a szobaboszorkány szerepét. Nekem a családhoz való szoros kötődés és az irántuk érzett feltétlen szeretet és odaadás nem adatott meg, bár lehetne rosszabb is... - Furcsa, hogy még bűntudatot sem érzek miatta. - Kortyoltam bele a kávémba. - Klaus arrogáns és nagyképű, megérdemelte, amit valószínűleg kapott. - Annak nem jártam utána, hogy mit csinált vele Celeste és Samantha, de ahogy a vöröskét ismerem sok jóra nem lehetett számítani tőle. És most sem igazán volt ezen időm gondolkozni, válaszolnom kellett újonnan feltett kérdésére, viszont nehezemre esett egymás után rakosgatni a normális sorrendben a szavakat, ha Brad-ről volt szó. Mégis... próba-szerencse. - Túl jól ismersz. - Nevettem fel halkan, amolyan feszültségoldásképpen. - Igazából annyi az egész, hogy a városba jött a... volt barátom és ez megkavarta a dolgokat. Nem tudom, hogyan kellene éreznem. Túl bonyolult ügy. - Motyogtam a talajt nézegetve.
Furcsa dolog az élet, de ezt nem kell taglalni órákig, hiszen mindenkivel történt már olyan, amire nem számított, vagy épp megbízott valakiben, akiben nem kellett volna. Én szerencsésen beleestem ebbe a kis történetbe, fogvatartottak, de megmenekültem. De meddig? Az a kérdés itt, nem pedig egyéb más... - Miért kellene... bűntudatodnak lenni? - kérdeztem vissza kissé meghökkenve. - Az, hogy egy ilyen testvéred van, nem a te hibád. Az pedig, hogy nem érzel semmit emiatt, még nem bűn... Nem szabadna ettől rosszul érezned magas vagy bűntudatosnak - nyilvánítottam ki a mondandómat ezzel kapcsolatban, de ugyebár mindkettőnk élete tele van különböző apróságokkal. Nekem az ide-odaköltözgetés, neki pedig a ''szerető'' családja. - Te vagy az egyetlen, akiben megbízom, és akit ismerek - mondtam neki mosolyogva, mert ez volt az igazság. Ezután azonban észrevettem rajta valamit, amit nem tudtam megmagyarázni, de valahogy elszontyolodott kissé Candice. - Mi a baj, drágám? Nekem elmondhatod... - kérdeztem tőle, mert láttam, hogy valami van ott még, csak nem meri kimondani. Kisebb szünetet tartottam a beszédem közben, mert eléggé gyorsan fecsegtem az utolsó pár másodpercben, mintha valaki sürgetne. - ... de persze, amikor csak készen állsz rá - rápillantottam, és megfogtam a kezét, majd kicsikartam egy apró mosolyt magamból.
Iszonyatosan szükségem volt arra, hogy egy kicsit kiszellőztessem a fejemet. Tudom, hogy tegnap még ezt jó ötletnek tartottam most azonban kicsit megrémültem, hogy komolyra fordulnak a dolgok.. Én, aki egyszer már jegyben járt valakivel berezel attól, hogy komoly kapcsolatba kerül. Nevetséges, nemde? Próbáltam a lehető leghamarabb, a legmesszebb kerülni a hoteltől, ami miatt a csizmámban lévő karónak sikerült felsértenie a lábam. Remek.. Azért cipeltem magammal, hogyha esetleg valami miatt szükségem lenne rá megvédjem magam, de inkább vámpír mágnessé tettem magam, mert érzem, ahogy a zoknim átnedvesedik. Nem olyan vészes, de azért egy kicsit zavaró.. Másoknak talán fel sem tűnik, de nekem igen. Azért nem vagyok teljesen szerencsétlen, hiszen itt van a zsebemben egy kisebb adag verbéna.. Vagy ötször áttúrom minden létező zsebemet de egyikben sem találom meg, amit keresek. Gratulálhatok magamnak, mert megint csak a szerencsétlenségemet bizonyítottam.. Aztán én akarok vadász lenni? Én akarok bosszút állni azért, mert egy vámpír egykoron megölte a szüleimet? Hát elég bénán próbálkozok azt meg kell hagyni. De, ha most feladom soha nem lesz lehetőségem arra, hogy egyszer képes legyek legyűrni egy mocskos vérszívót.. Azért azt el kell ismernem, hogy nem csak a fizikai képességek hátráltatnak, hanem a szívem is. Emberként tekintettem arra a vámpírra.. Aztán meglett belőle a bajom.. Egy másik miatta majdnem megölt, hiszen legyengültem a vérveszteségtől, de ez nem fog még egyszer megtörténni.. Nem hagyom. A parkba érve ledobom magam egy padra és a csizmámban lévő karót kezdem igazgatni. Nem akarok túlságosan nagy figyelmet magamra vonni azzal, hogy egyenes előrántom.. Egyszerűen csak megpróbálom úgy elhelyezni, hogy ne tegyen nagyobb kárt a már így is sérült lábamban.
Nehézkes megszoknom az új várost, ahogy az emberek semmit sem sejtve jönnek, mennek az éjszakába. Nem bírom felfogni, hogy lehet ennyi ideig eltitkolni a létezésünket. Jó, persze az igézés, és nem utolsó sorban azok legyilkolása, akik tudnak rólunk, de a vadászok? Mindig lesznek, hiszen van, ahol generációkat lehet vissza menni, mert az egész család az. Számomra rejtély. Aztán megpillantottam egy vörös csinibabát, pont a fogamra való. A parkban kocogott, én pedig egyáltalán nem haboztam, mikor az erdős részhez ért, azonnal elkaptam és minden csepp vérét kiszívtam, teljen kiszárítottam és a hulláját elrejtettem Letörölve a szám szélét elégedetten sétáltam ki a bozótból. Jó érzéssel töltött el a friss vér, és mit ne mondjak még jó is volt, egészséges volt, ami ritka számba megy a mai világba, a gyors kajáldák tömkelege, a rohanó világhoz is ez tartozik, nincs idejük főzni, csak beugranak egy Burger kingbe és mg meg sem kérik a kaját, már jól is laknak. A gondolataimba merülve sétáltam, mikor megcsapott a vérszag. Ez még is honnan jön? Körbe, körbe vizslattam, mikor feltűnt egy lány, aki a csizmáját igazgatta. Lassan közeledtem felé és lehuppantam mellé. - Új? Ilyenkor vizes zokniba szokták betörni, nehogy feltörje az ember lábát. – naná, én vagyok az, aki mindent tud a cipőkről. Na, nem baj, így is lehet ismerkedni. Aztán feltűnt, hogy ez nem igazán feltörésnek tűnik, azt egy karó okozta. Aha, szóval a hölgy egy vadász. Elég szerencsétlen lehet, ha meg sebezte magát, azzal, amivel egy vámpírt kéne megölnie.
Eltart, majd egy darabig mire hozzászokok ehhez az egész vadász dologhoz.. Jason-t erre nevelték és azért is megy neki ilyen könnyedén, ha szabad ezt mondanom.. De mi van, ha mindent elrontottam azzal, hogy érzéseket varázsoltam a szívébe? Én legalábbis úgy érzem, hogy ez egyfajta varázslat volt, mivel olyan rideg volt, mikor találkoztuk. Alig lehetett rávenni arra, hogy egy légtérben legyen velem.. Amíg gyakoroltam is inkább elment, minthogy foglalkoznia kelljen velem. Amit nem bánok, mert kezdetben elég béna voltam.. De, mivel nem voltam azaz otthon ülő meg sem mozduló típus ezért annyira nem fárasztottam le magam. Vagyis, hát úgy átlagban nem tett volna be nekem ez az egész.. A kórház viszont igen. A kettő együtt pedig csak még nagyobb hatást gyakorolt rám. Ezért is estem össze. A padon ücsörögve próbálkoztam valahogy úgy elhelyezni azt a karót, hogy ne piszkálja jobban a lábamat. Legszívesebben elhajítottam volna a lehető legmesszebb. De akkor már tényleg nincs semmi, amivel megvédhetném magam.. Nincs nálam se verbéna, sem a szervezetemben.. Ez a nap nem is lehetne jobb. Kijövök, hogy szívjak egy kis friss levegőt és tulajdonképpen belesétálok a vesztembe. Nem vagyok vadász.. Csak egy hülye liba, aki próbálkozik valami olyasmivel, amit még egyenlőre hanyagolnia kellene.. Sok mindent meg kell tanulnom. Egy picit összerezzentem, mikor valaki helyett foglalt mellettem.. Nem tudom, hogy vámpír-e avagy sem nincsenek ilyen szuper képességeim, hogy megérezzem az-e.. De a vérző lábam miatt ez volt az első gondolatom azonban elhessegettem.. Nem. Amíg nincs bizonyítékom nem foglalkozom ezzel. – Öhm, köszi a tippet. – Mondtam halvány mosollyal az arcomon, miközben próbáltam a karót a lehető legmélyebbre süllyeszteni a csizmámban, aminek az lett a vége, hogy megint megböktem a lábam.. Remek.
Egy apró mosoly ismét kiült az ajkaimra. Néha rácsodálkoztam,hogy azok után amin keresztülment Gen hogy a fenébe lehet ennyire megértő és kedves? Az ember azt várná, hogy a hozzá hasonló sorsúak soha nem fognak bízni senkiben, bezárkóznak és hidegen viszonyulnak másokhoz. Talán Gen azért nem viselkedik velem így, mert segítettem neki és érezheti, hogy én nem akarok kicsikarni belőle semmit, nincs szükségem az erejére és nem fogom sakkban tartani sem. Mégis miért tenném? Egyszerűen barátok vagyunk. Legjobb barátok. - Bonyolult helyzet. - Ismételtem meg. Már meséltem Brad-ről Gen-nek, de például a legfontosabb információt, mégpedig azt, hogy a szerelmem egy vámpír... nos maradjunk annyiban, hogy elhallgattam előle. És emiatt éreztem a legrosszabbul magam... hogy hazudtam a barátnőmnek, hiszen tudtam, mennyire utálja füllentéseket. Meg tudom érteni.. élete jó pár éve hazugságban telt el. - Brad egyszer csak megjelent, de még nem jutottunk egyről a kettőre. Kb. kétszer találkoztunk azóta, hogy itt van, viszont mindig elbeszélünk a dolgok mellett. Nem igazán tudtuk megbeszélni, hogy mi történt vagy miért is történt az, amiért elhagytam. - Sóhajtottam keserűen.
Nos, igen... Szinte gondoltam, hogy az első mondata az lesz, hogy bonyolult. Sok minden bonyolult, ahogyan ez is az tud lenni. Túl sok a bonyodalom, s a zűrzavar mindkettőnk életében, még akkor is ha ezt valaki nem mondja ki. - Az élet már csak ilyen. Bonyolult mindig - sóhajtottam egyet, hiszen nem szoktam panaszkodni, de egy személlyel bármit megbeszélek, és az pedig Candice. Még mindig az az érzésem, hogy van még valami, amit nem igazán mond el, de majdcsak kiböki valamikor már. - Szerintem sem ő, sem pedig te... nem tudjátok, hogy valójában hol is kellene elkezdeni azt a bizonyos beszélgetést. Megesik az ilyen, mindketten szorongtok tudat alatt, nem tudjátok, mit is kéne mondanotok egymásnak - vázoltam fel neki az eszmefuttatásom egyik gyöngyszemét. - Mit érzel, amikor meglátod őt? - kérdeztem tőle, és az utolsó korty kávét is megittam. - És szerintem, nem véletlen, hogy idejött, megkeresett téged... - elmosolyodtam, mert aki nem szereti a másikat, az nem fogja felkeresni, nem bukkan fel hirtelen a semmiből. Ahogyan én sem, hiszen szeretem Candice-t, az egyetlen ember az életemben, akinek bármit megbocsátanék, mert tudom, hogy nem szándékosan ártana nekem.
Érdekes volt itt lenni, és mint ne mondjak jól esett kiszabadulni kicsit. Hiszen nem akarok bántani semmit, még is mikor kiszellőztetem, a fejem legalább nem kattogok azokon a dolgokon, amiken eddig igen csak sikerült. A leányzó, aki a padon ücsörgött igen csak elveszettnek tűnt, épp az ideálom. Mert ilyenkor a legsebezhetőbbek és ilyenkor könnyű a közelükbe kerülni. - Mi bántja a kicsi szíved? – kérdeztem és láttam, hogy zavarja a jelenlétem, ami csak egyre engedett következtetni, hogy vagy érzi, hogy más vagyok és az a legjobb, hogy látom mennyire feszült lett. Megráztam a fejem és közelebb csúsztam hozzá, a vér szaga csak erősödött, hálát adok az istennek, hogy tudok uralkodni magamon, és az előző falat kisasszony is megtette a hatását. A vére, mint a drog, vonzott és remegett a kezem. Még sosem éreztem azt, hogy valakinek a vére ennyire csalogasson, pedig most táplálkoztam. Koncentrálva néztem a szemeibe, úgy festett számomra, mint egy rémült kislány. Vagy valami borzalmas dolog történt a közel múltban, valami halál esett, vagy a pasija hagyta ott, avagy fordítva. Sosem lehet tudni mi, történik az emberek életében. Míg a miénk egyhangú és mi gyilkolunk, addig náluk ez teljesen más. Az ő életük percek alatt megváltozik. Ezért is szeretek vámpír lenni, nem kell aggódnom, hogy olyan dolog történik, amit nem tudnék megoldani. Aztán úgy döntöttem, hogy rá figyelek és kizárom a fejemből a gondolatokat. - De persze nem muszáj beszélned róla, ha nem akarsz. – nem akarok tolakodónak tűnni. De még is érdekelt, mert a vére nagyon vonzott és ez nem engedett elmenni. Pedig éreztem, hogy nem épp szerencsés itt maradni. De egye fene, maradok, de a fogam nem hagyom itt. Kár lenne megölni, de nem fogok habozni, ha rám támadna.
Nincs elegendő idő arra, hogy belőlem normális vadászt lehessen faragni. El kell fogadnom, hogy ez az egész nem több számomra, mint egy álom. De ez egy olyan álom, amit nagyon szeretnék elérni még sincs meg hozzá a képességem.. Igen.. Néha ezt is el kell fogadni, hogy van olyan dolog, amit nem tudok. Először is vámpírokra vadászni, mert megsajnálom őket.. A fene a jó szívembe. Másodszor pedig egy karót nem tudok elrejteni úgy, hogy azt más ne vegye észre. Mondjuk az nem biztos, hogy bárki is észrevette, viszont én határozottan érzem.. A legjobb lenne, ha hazamennék és ledobnám a lábamról, hogy lefertőtleníthessem a lábamat. De mi van, ha még ott van Jason? El akarom kerülni a kínos beszélgetést, mert ebből az egészből nem lenne semmi más.. Megtörtént és én egy kicsit megijedtem a dolog komolyságától, szóval inkább hátrálok. Mondhatjuk úgy, hogy hiba volt, ami köztünk történt.. De bánom is meg nem is. Kicsit megijedtem, mikor valaki leült mellém. Az első gondolatom az, hogy vámpír.. Megérezhette a vérző lábamat.. Aztán meg elkezdett olyan kérdéseket feltenni, ami gondolom nem éppen megszokott egy vámpírtól. Még soha nem volt alkalmam arra, hogy leüljek és cseverészek eggyel. Mondjuk ez nem éppen a legjobb dolog.. Főleg most, hogy nincs verbéna a szervezetemben és még csak a zsebemben sem. Annyira zavarban voltam reggel, hogy elfelejtettem azt a dolgot, ami talán megmenthetné az életem.. Mert ezzel a karóval nem sokra megyek.. Főleg, hogy szétzúzom vele a lábamat. – Egy olyan emberrel szűrtem össze a levet, akivel nem kellett volna.. Aztán pedig szépen kiosontam a saját lakásomból. – Nem akartam az orrára kötni, hogy mi is történt, mert nem bízom az idegenekben bármennyire helyesek is. Ezzel pedig semmi újat nem mondtam. Csak egy átlagos ember még átlagosabb problémája. Ha az utcán megállítanánk tíz embert és megkérdeznénk, hogy lefeküdt-e, már úgy valakivel, hogy azt már másnap megbánta.. Szerintem minimum öt emberrel igennel felelne, szóval.. Átlagos.
Olyan volt ez az egész, mintha álmodnék, itt ül egy gyönyörű lány és eufóriába esek a vére illatától. Nagyon megkívántam és legszívesebben letámadnám, de még sem. Úgy tűnik, valami zavarja és nyomja a szívét. De mióta is érdekel ez engem?! - Vannak ilyen dolgok. Fiatal vagy még, lesz jobb is. – kacsintok egyet és közelebb csúszok hozzá, ez valami elképesztő, ahogy összecsordul az ember nyála, amikor megérzi a vérnek azt a csábos illatát, amit az ember akkor érez, mikor nagyon megkívánja a kedvenc ételét. Hiába most táplálkoztam sosem éreztem olyat, mint nála. Meg kell kóstolnom. Közelebb hajolva néztem a szemeibe. - Most eljössz velem sétálni és bármi történik, nem sikítasz. – egy kis rásegítés kell, megigézve álltam fel. - Nem jössz sétálni? Egy ilyen széplány ne ücsörögjön egy magába. - nyújtottam a kezemet és felsegítettem. Micsoda úriember vagyok, de ez töretlen éhségemet és vágyamat próbáltam leplezni vele, amit a csizmájában felsértett bokája csak jobban gerjesztett. Ezek a nők lesznek a vesztem egyszer. Nem tudtam mit kérdezhetnék még tőle, így csendben andalogtunk a fás rész felé, mondani sem kell, hogy már alig bírtam türtőztetni magam, néha rá pillantottam, hogy minden rendben-e mert úgy tűnt, hogy mikor leült a padra, mintha bicegne. De tudnom kell, milyen a vére, ha egyszer megkóstolom, lehet nem lesz megállás, kár lenne érte, de a faj kötelez. Mg nem tudtam eldönteni, hogy megölöm, vagy jó lesz később is. Majd ez a vacsorám közbe fog kiderülni.
•• Words: 236 •• Note: ••
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Márc. 08, 2014 10:02 am
Ha nem is haza, de valahova el kell mennem, mert nem vonzhatom magamhoz a vámpírokat.. Ha lehetőségem is nyílna arra, hogy használjam a csizmámba rejtett karót nagy valószínűséggel kudarcba fulladna az én kis próbálkozásom. Szóval jobb lesz, ha nyugton maradok úgy talán megkímélik az életem.. Elég érdekes gondolat ez egy leendő vadásztól, nem? Szerencsétlen vagyok.. Nincs még egy ilyen szerencsétlen, balfék ember, mint én, de komolyan. Fogalmam nincs, hogy miért bólintottam a kérdésére, mármint túlságosan egyértelmű, hogy ha valamit nem akarok csinálni jelen pillanatban az a sétálás, mert a lábam iszonyatosan sajog így is nem kell erre még rásegítenem azzal is, hogy elmegyek vele sétálni.. De nem tudtam ellenkezni.. Nem.. Az nem lehet, hogy megigézett.. A francba. Akkor itt a halálom napja. Eldönthetem, hogy megpróbálok legalább küzdeni érte azzal, hogy a hasába döföm a karót vagy pedig egyszerűen csak hagyom, hogy az utolsó csepp véremet is kiszívja a testemből mindenféle akadály nélkül.. Ezt nem engedhetem meg! Kiáltani akartam, hogy segítség, de egy hang sem jött össze. Remek.. Mikor, már úgy tűnt, hogy csak ketten vagyok elkezdtem neki könyörögni.. Ha mást nem legalább egy kicsit hatok rá.. Utána pedig jöhet a durvább megoldás.. A karó. Miért nem fogyasztottam flancos verbénát? – Tudom, hogy mire készülsz, de hidd el nekem.. Nem akarod megtenni. Nem vagyok olyan finom falat, mint amilyennek látszom.. Ha pedig mégis úgy döntesz, hogy megkóstolsz legalább ne sokat, kérlek.. Nincs kedvem megint kórházba kerülni.. – Hadartam el a mondatot, miközben végig ott figyeltem. Kétlem, hogy meghatná, de legalább megpróbáltam.
Emberek. Olyan kiszámíthatók, mindig ez a szokványos sablon szöveg, hogy ne, kérem, mert családom van, vagy még élni szeretnék, mert még ezt, meg ezt nem tettem meg. Akkor eddig mi tartott vissza? Miért a halál torkában kell mentegetőzni? Hiszen megannyi időt pazarolnak el arra, hogy dolgozzanak, és közben elfelejtik, hogy családjuk van, és legfőképp, hogy élnek! Megforgattam a szemeimet és beljebb lévő fának nyomtam a kiskegyedet. - Micsoda ráérzés. – kacsintottam és kezemmel végig simítottam a nyakától, egészen a combjáig, minden fontos testrészt érintettem, puha melleket, a tökéletes hasat, és a feszes combokat. Egészen a csizmájáig, ahol a vérszag erősödött. - Kezdő vagy? – rántottam ki a véres karót. Elég csúnya sebe lehetett, hiszen egészen elázott a kis fadarab. Dögös egy vadász, meg kell hagyni, de nem sokáig futotta a karrierje. Mondjuk, ha nem velem sodorta volna össze a sors, akkor lehet tovább is élhetett volna. - Ne moccanj. – adtam parancsba neki és elengedve a vállát léptem egyet hátra. - Ínycsiklandozó a véred illata, sok embert kóstoltam már, de ennyire még egyiké sem hozott lázba. – mutogattam a kezemmel, és forgattam a fadarabot. Majd az orromhoz emeltem, teljesen felhevülve húztam végig az ujjam rajta és nyaltam le a vért. Isteni volt! A testem megborzongott és éreztem, hogy nagyon kell, koncentráljak, mert elvesztem az eszem, szörnyű mészárlást rendezek. A félelemtől izzó szemei csak jobban eltüzeltek. - Nem fog fájni! – hajoltam a füléhez, majd a nyelvemet végig húzva az ütőerén mélyesztettem bele a fogaimat. Amint elöntötte a vér a számat, erősen kellet, visszatartsam magam, egyre nagyobb kortyokat nyelve szorítottam a fának, azért még sem szeretném, ha valaki észrevenne. Így csak egy felfűtött párocskának nézhetnek. Nem mellesleg szabadulni sem tud, hiszen az igézésem alatt áll. Még pár kortyot csenve tőle, léptem hátra, egészen büszke vagyok magamra, sikerült éltben hagynom a szépséget. - Élsz. – jegyeztem meg és megtöröltem a számat. Volt valami a lányba, ami nem hagyott nyugodni. De még magam sem tudom mi volt az. Csak álltam és figyeltem őt.
- Ez igaz. Valahogy még egyikőnknek sem sikerült normálisan belekezdenie a beszélgetésbe. Mindig jelentéktelen dolgokkal tereljük el a figyelmet, de ő is tudja, hogy egyszer túl kell lennünk rajta... mégis mi másért jött volna ide? - Egyre több sóhaj hagyta el a számat, így, hogy beszéltem róla tanácstalanságom fokozódott. Annak viszont örültem, hogy itt van Gen és neki beszélhetem ki magamból a problémákat. Nála jobb hallgatóságot és tanácsadót keresve sem találhattam volna. Ilyen az igazi barátnő. - Hogy mit érzek? - Kérdeztem vissza bizonytalanul, pár pillanatig csak magam elé meredve, hogy kellőképpen összeszedjem a gondolataimat. Szó, mi szó, ezen eddig nem igazán merengtem el. - Amikor meglátom vagy ott van velem azt kívánom, hogy... bárcsak minden a régi lehetne. Bárcsak ne kellett volna elhagynom és bárcsak ne kellene attól tartanom néhanapján, hogyha begurul, akkor rám támad. Tudom, hogy ő igazából nem ilyen és hogy ez csak a fajtája velejárója... és én ezzel együtt szeretem... de fárasztó és nem éppen a legjobb érzés. - Motyogtam a kezemet nézegetve. Most tényleg bizonytalan voltam.
Kezdőlap
••