Aaron elvesztése sokkal jobban megérintett, mint hittem volna. Sokkal fontosabb személy lett az életemben, mint amennyire közel szerettem volna engedni őt magamhoz a kezdetekben. Már-már azt hittem, kialakult köztünk egy kapocs. Nem a sajnálat miatt kezdtem el vele barátkozni, másokkal ellentétben. Szerettem benne, hogy ő más volt. Természetesen nem a betegségeiből adódó gyengeségére utalok, hanem annyira jó volt a természete. Ez a fajta jóság egy ilyen, vámpírokkal teli világban, ahol élünk, ritkán marad életben. Sajnálatos, de igaz. Muszáj keménynek, erősnek mutatni magad, ha túl akarod élni a nehéz napokat is. Én ezt megtanultam az alatt az idő alatt, míg Kolt el kellett viselnem. Azóta rájöttem, miként tudok a finom véremből fegyvert kovácsolni, illetve immár a fakarók és különleges fa-töltetű puskák használata sem nyújt újdonságot a számomra. Belőlem aztán nem lesz vacsora. Amennyire gyenge voltam érzelmileg kezdetekben, immár pont olyan erős vagyok. Ha belegondolok, hogy egy időben még pszihológushoz is jártam.. Persze teljesen őszinte soha nem lehettem, hiszen ha kerek perec kimondtam volna neki, hogy egy vámpír elől menekülök, valószínüleg másnap az elmegyógyintézet egyik elzárt részén ébredtem volna fel. Kevés pszihomókus tud a természetfeletti világról, s még kevesebb érzi is át annak veszélyeit. Annak az esélye meg 1 a százhoz, hogy Mr Azarel pont közéjük tartozna. Hosszú töprengés után végül úgy láttam jónak, ha elmegyek Aaron temetésére. Meg is könnyeztem a szertartás alatt. Olyan szomorú volt. Főleg, hogy tudom vámpír végzett vele, aki nem is más, mint Elena barátja, Damon Salvatore. Csak kerüljön a szemem elé, megmutatom én, kivel húzott újjat. A szertartás után úgy döntöttem, még nem megyek vissza a campusra, hanem inkább veszek egy tejes kávét, majd leülök gondolkodni a közeli parkba. Úgyis van min agyalnom a diplomamunkámmal kapcsolatban. Aztán ahogy haladtam végig a macskaköves úton, egyszer csak egy ismerős alak körvonalait véltem kiszúrni pár száz méterrel előttem. Mivel velem pont szembe tartott, nem igazán volt hová menekülnöm, talán ha megfordulnék és a másik irányba haladnék tovább.. a fenét, nem menekülhetek a végtelenségig előle. Oké, az utolsó időpontom óta, amire hát a fene tudja már, mikor is került sor, nem igazán írtam neki. Valahogy.. nem éreztem értelmét az egésznek, bármenyire is élveztem a közös találkozásokat. Ő próbált segíteni, de az én nyomoromra nekem kellett egyedül megoldást találni. Aztán ahogy közel kerültünk egymáshoz, egy barátságos mosolyt erőltettem az arcomra, amit szerintem késsel se tudtak volna levakarni onnan, annyira műnek hatott. - Mr Azarel, micsoda meglepetés. Nem számítottam Önre errefelé. - Nem igazán tettettem, hogy meglepett a jelenléte, hisz ez tény és való. Ahogyan azt sem éreztem helyesnek, hogy letegezzem, pláne azok után, hogy szó nélkül eltüntem.
Néha úgy érzem magamat, aki nem találta meg a belső önnön magát, miszerint fogalmunk sincs arról sokszor, hogy kik vagyunk pontosan. Az egyik pillanatban úgy védem az emberek, mint a szemem fényét, a másik pillanatban pedig néha egynek kioltom az életét. Miért teszem ezt? Talán ebben lelem az örömöm, avagy csak próbálom magamat megfejteni, hogy melyik oldalon állok én valójában? Jó vagyok, avagy rossz? Vagy csak a múltbéli események fertőzték meg elmém? Fogalmam sincs. Zavart vagyok, jól tudom. Inkább csak bennem él egy olyan érzelem, amely voltaképpen nem más, mint a lelkiismeretem, hogy a családom miattam halt meg. Nem voltam ott, és nem tudtam hazamenni hozzájuk időben. A fiam miattam halt meg... Egy pillanatra érzem, hogy szempárom könnyekkel telik meg, de aztán óriási erőt véve magamon aztán próbálok a vidám környezetre koncentrálni, ahogyan mindig is tettem. Inkább figyeltem a boldog arcokat, amik talán képesek voltak engem is rézben felvidítani. Az élet apró örömeit kutatom mostanában, az a táplálékom, s az tart életben. Persze, én boszorkányt is aligha férek meg a világban. Rengeteg természetfeletti, akik egymást öldösik, én pedig elenyésző tényező vagyok köztük, hiszen, próbálok nem beleolvadni a természetfelettiek életébe. Emberként élem a mindennapjaimat, az erőmet nem feszegetve, így hát ezzel kell megelégednem. Viszont, nemsokára vissza kell térnem New Orleansba. Ott is van néhány elintéznivalóm a munkámat illetően, így hát nem sokáig fogok ebben a városban maradni. Ez a város is gyönyörű, bár nekem akkor is New Orleans az igazi, ahol sokkalta barátságosabb a hangulat. Persze, ott is eléggé mozognak a természetfeletti erők, s elég, hogyha már az Ős hibridet tekintjük, de ez lényegtelen. Az idő tökéletes, s jól esik, ahogyan ennyi rossz idő után végre kisütött a nap, s végre érezni valami meleget is. Bár az fájlalom, hogy ilyen hamar megittam a kávémat. Pár méterrel odébb egy ismerős női alakot vélek felfedezni. Látásom minőségét próbálom élesíteni hunyorítással, na meg persze azzal, hogy egyre közelebb megyek az ismerős ember felé. Amikor aztán elé térek ki, hirtelen megállítom magamat, ahogyan aztán ő is. - Miss Gilmore. – Szólítom meg mosolyogva, ahogyan aztán baloldalra biccentem fejem alig láthatóan. – Én sem önre. De úgy látszik, hogy a karma végezte a dolgát, úgy is szerettem volna Önnel beszélni. – Szögezem le komolyan, ahogyan az egyik padra intek, hogy üljünk le oda. Mrs. Gilmore-ot már régebb óta ismerem, hiszen voltak néhányszor pár óráink, amikor is végeztem a munkámat. E folyamatok során egészen közel került a szívemhez, és én magam sem tudom pontosan megfogalmazni, hogy miért, és hogyan, de valamiért sokkalta fontosabb számomra, mint a többi páciens. S ez az érzés oly’ ismerős. Amikor a feleségemmel találkoztam legelőször, ugyanez az érzés fogott el.. Na de még is mi történik velem? Nem, nem szabad! - Hogy-hogy eltűnt? Nagyon régen nem láttam. – Nézek rá megilletődve, hiszen való igaz, nagyon régen volt hozzá szerencsém az utóbbi időkben. Hihetetlen, hogy Aaron temetése kellett ahhoz, hogy találkozzak vele.
Rossz voltam abban, amiben mások képesek voltak jeleskedni. Engem nehezen ösztönöztek arra, hogy gondolkodjak el a saját tetteimen vagy múltbéli hibáimon. Nem hatottak meg a szavak, amelyek azt sugallták számomra, hogy én követtem el ostobaságot, és nem az, akire én rá akarom adni a bűnbak jelmezét. Bár nem szoktam köntörfalazni, vállaltam a felelősséget a tetteimért, mindazért, amit elkövettem. Akkor is, ha azok a tettek nem voltak se szépek, se dicséretre méltóak. Távol voltam attól, hogy legyen egy iránymutató csillagom. Lemondtam minden ilyesfajta kiváltságról, mert abban viszont mindig is biztos voltam, hogy ilyesmi csak azoknak jár, akik kiérdemelték az élettől. Én mindenhol csak pusztítottam, és romboltam. De legalább elégedettséggel töltötte el a kifakult, megüresedő szívemet. Ami fontos lehetett volna sem tartottam meg. Gyengeségre adott volna okot még idő előtt. Én pedig nem engedhettem meg magamnak azt a kiváltságot, hogy valami idő előtt gyengítsen el. - Néha csak nincs, aki biztasson. És mikor elveszíted azt, aki előtte segített, és a jó úton tartott, már nem érzed jelentőségét annak, hogy megpróbálj a jó úton maradni - tettem csendes vallomást, majd felsóhajtottam. Nem az volt a célom, hogy rögtön nyílt lapokkal játsszak előtte. Éppen ellenkezőleg. Senki előtt nem voltak nyílt lapjaim, még néha saját magam sem vallottam be, hogy mit is akarok meglépni. Könnyebb volt megtenni úgy, hogy el sem gondolkodtam rajta. Én elveszítettem a saját kabalámat. A testvéremet. Ennyi pedig elég volt ahhoz, hogy letérjek a sokak által dicsért helyes, jó útról. Ami nehéz, de legalább jó, nem kövezi a sötétség macskaköve. Nekem viszont erre volt szükségem. - Ellenség - feleltem végül igazán egyszerűen a kérdésre. Családom már nem volt. Barátaim sem, hiszen róluk is éppen ugyanúgy vélekedtem, mint bármely más emberi kapcsolatról. Gyengévé tesznek. Zsarolhatóvá. - A szeretet éppen annyit tud ártani, mint segíteni. - Talán ellenszegültem a nézeteinek, nem akartam összetűzésbe keveredni vele, de az idő múlása engem erre tanított. Talán a véleményünk különbségének oka az, hogy máshonnan jöttünk, máshogyan nevelkedtünk, és nem ugyanazt láttuk. Az automata előtt állva én csak egy forró kávét választottam, míg ő a tea mellett tette le a voksát. A kérdését hallva viszont a feketébe mélyedt tekintetem, és azt kezdtem figyelni, hogyan gőzölök a forró nedű. - Megpróbálnám visszaszerezni azokat az embereket, akikkel még voltam valaki. Ha újra kezdhetném, talán máshogyan cselekednék. De talán zgyanúgy, fogalmam sincs. - Nem szoktam hangoztatni a bizonytalanságomat. - A testvérem halott. A férfi, akit szerettem, szintúgy halott. Mindkettejüket én fosztottam meg az élettől. De még nem vagyok elég erős ahhoz, hogy véget vessek a kényszeredett száműzetésüknek ebből a világból - nyeltem. A lányomról nem ejtettem szót... róla úgy gondolkodtam, hogy... csak jót tettem, mikor lemondtam róla. Egy ilyen anya mellett nem lett volna túl pozitív élete és jövője. - Talán hiszel abban, hogy a kívánságok teljesülnek?
Ebben a mai velejéig romlott világban muszáj erősnek maradni és kitartani, bármivel is kerüljön az ember lánya szembe. Nem szabad feladni. Győzöl vagy legyőznek, szerintem ez a két alternatíva áll fent, sajnos. És ami a legrosszabb, hogy immár nem csak a természetfeletti lények jelentik a veszélyt az átlag polgárok életére nézve, bár annyi bizonyos, hogy ők előrébb állnak azon a bizonyos láthatatlan listán. A bűnözők, börtöntöltelékek, illetve mindenki más is, akinek a kezei között pihenő fegyver megfelelő önkontroll híján váratlanul eldördülhet. Egyre kevésbé érezheti biztonságban magát egy átlagos polgár. Szegény Aaron túl jóságosnak bizonyult ehhez a romlott világhoz. Az ő jósága határtalan volt. Én pedig nem lehettem a közelében, amikor bekövetkezett a tragédia.. ott kellett volna lennem és felvegyem a harcot helyette, Damonnal szemben. A vérem lelassította volna őt, legalább annyi ideig, míg Aaronnak esélye lett volna elhúzni a csíkot. Vagy ha az nem, akkor a puskám.. na mindegy, ilyesmin már hiába is töröm a fejem, mert csak nyomorultabban fogom érezni magam utána. Nem voltam ott és az a lényeg. A tragédia bekövetkezett, nekem pedig ezzel a tudattal kell tovább élnem. Az egykori pszihológuson felbukkanása váratlanul ért engem. Mit kereshet itt, errefelé? Netalán ő is a temetésre jöhetett? Áh, nem hiszem, kötve hiszem, hogy ismerhette volna Aaront. Nincs honnan. Vagy, mégis..? - Igen, a Karma - bólintok rá, időközben égnek is emelve a szemeimet. Hülyeség az egész. Én nem hiszek az ilyesmiben. - Valóban? - Vonódik fel reflexszerüen a szemöldököm a szavai hallatán, de amint kimondtam, legszívesebben jól fejbe is kólintottam volna magamat utána. Hogy lehet ilyen naiv, még jó, hogy beszélni akart velem.. tudni akarja, miért tüntem el olyan váratlanul és miért nem folytattam a találkozásokat. - Ja, persze. A találkozások. Elnézést kérek az eltűnésemért, csak.. úgy gondoltam, az lesz a legjobb, ha egymagam nézek szembe a problémáimmal. - Hiszen egy vámpírral szemben holmi keveset tehetett volna, de ezt ugye nem foglalhattam neki szavakba. Kol az én problémám volt, nem az övé. Engem vett célba, így hát nekem is kellett felvennem a boxkesztyűt vele szemben. - Idővel sikerült is megoldást találnom rájuk. Már nem is az a gyenge lányka vagyok, mint egykoron. - Mosolygom rá, immár nem az előbbi mű vigyoromat villantva rá, hanem egy sokkal kedvesebbet és meggyőzőbbet. - Egyébként, ön hogy-hogy maga mögött hagyta New Orleans-t? Minden rendben van? - Próbálom kitapogatózni, hogy esetleg nem-e pont emiatt jött ide, amiért én is elhagytam Whitmore-t. Aaron temetése miatt. Szegénykém. Hiányozni fog. Kicsit, alig láthatóan meg is kellett ráznom a fejemet, hogy megállítsak egy kitörni készülő könnycseppet. Nem érzékenyülhetek el, nem szabad.
Sok minden történt már velem, de tudtam jól, hogy még sok minden vár rám, ha csak nem sétálok bele egyszer egy csapdába, ami a végzetem lehet. Próbáltam minden egyes napot úgy megélni, hogy akár lehet az lesz az utolsó, de azt is tudtam, hogy amióta apát elveszítettem azóta már az életem se teljes, hiszen árva lettem. De nem csak az voltam, ha részben talán szökevény is, még akkor is, ha nem törtek minden egyes percben az életemre. Egy apró kőbe belerúgtam és figyeltem, ahogyan végig gurul az utca kövén, míg végül meg nem áll. Lehet, hogy gyerekes tett volt, de még se érdekelt. Úgy éreztem, hogy muszáj megtennem, mintha csak a kő a gondolataim lett volna és a távolság meg azt akarta volna szimbolizálni, hogy messzire száműztem újra a dolgokat. - Talán nem is kell, vagyis szerintem nem mások miatt kell kedvesnek vagy éppen jónak lennünk, hanem azért, mert a szívünk ezt súgja. Mert nem akarjuk azt, hogy több vér tapadjon a kezünkhöz, hogy még több sikoly kelljen életre álmainkban. Egyszerűn szeretnénk, ha valaki megmentene minket, de addig nem teheti meg senki se, amíg mi képtelenek vagyunk szembenézni saját magunkkal. Mármint szerintem. – tettem hozzá az utolsó dolgot sietve, hiszen nem állt szándékomban továbbra se megváltoztatni a nézetét. Egyszerűen csak túl könnyű volt vele beszélgetni, s nem féltem kimondani azt, se amit gondolok. Régóta nem volt már nekem se senkim, hogy jó akarjak lenni, hogy ne akarjak másoknak ártani, de magam miatt tettem. Azért tettem, mert nem akartam gyilkos lenni és másoknak ártani, elszakítani a szeretteiktől, mert tudtam, hogy milyen érzés elveszíteni a családot és egyedül maradni, vagy éppen kitaszítottnak érezni magad, mert édesanyád lemondott rólad és azóta se próbált megtalálni. - Ebben valószínűleg igazad van, de még mindig erősebbé tehet szerintem, mint a bosszú vagy bármi hasonló érzés, hiszen a düh sokkal inkább vakká teszi az embert, mint esetleg a szeretet, de lehet rosszul gondolom. – rántottam meg a vállaimat, majd a szellő által arcomba sodort szőke tincseket kiszedtem az arcomból. Figyeltem a levelek játékát, a kihalt utcákat, a házakból kiszűrődő hangokat és fényeket, miközben a kezemet a zsebembe csúsztattam. Kíváncsian hallgattam a válaszát, majd lassan megfújtam a gőzölgő teát, miközben a falnak dőltem. Onnét figyeltem őt, de nem feleltem. Fürkésztem őt, hiszen valami miatt túlzottan is érdekelt ez a nő és a története, de magam sem tudom, hogy miért. A sors mindig is szeszélyes volt, így egy idő után jelenleg nem is nagyon akartam megfejteni, hiszen válasz valószínűleg jóval később fogok kapni. – Miért nem kérsz meg valakit? Azt hallottam, hogy a boszorkányok összetartóak, vagy ez csak legenda lenne? – pillantottam rá kíváncsian, majd óvatosan kortyoltam egyet a teából. – Szerintem előbb vagy utóbb igen, de nem mindig úgy, ahogyan mi szeretnénk, de a lényeg ugyanaz marad. Miért? – kérdeztem vissza kíváncsian.
Azért volt nehéz az egész, mert világ életemben túl önfejű és makacs voltam. Nem érdekelt mások véleménye, és ahányszor megpróbáltam hallgatni másokra, mindig a rövidebbet húztam. Erre pedig... nem voltam büszke. A saját utamat akartam járni, és ezt is tettem. Szemmel láthatóan egy olyan vágányra jutottam róla, amely nem éppen a büszkeség tégláival van kikövezve. Egyedül túl gyenge voltam, az egyetlen, ami régen életben tartott, már régen nem volt része az életemnek. Próbáltam küzdeni egy időben a sötétség ellen, de van úgy, hogy sötétség ellen csak sötétséggel lehet küzdeni... nekem pedig megvolt a magam ellenfele. Akit vagy így vagy úgy, de le kellett fegyvereznem. Ostobaság volt azt hinni, hogy csak úgy hagyja majd magát, Victort nem abból a fából faragták. Sőt, jószerével én magam faragtam ki, tettem gyilkossá, szörnyű fenevaddá, holmi bosszú miatt. Azért, mert összetörte a legjobb barátom szívét. Egyedül hagyta, és nem vette őt feleségül. Miatta kellett lemondania arról a gyermekről, akivel ki tudja, hogy mi történt, miután Katerina apja gondoskodott róla, hogy eltűnjön. Talán nem élte meg a másnapot. Talán igen. Minden bizonnyal nem volt olyan kegyetlen az a férfi, hiszen a vérvonal még most is tart. Nem ölhette csak úgy meg. - Elég bátor vagy - jegyeztem meg aztán, miután közölte a véleményét. - Kevesen merik ennyire nyers tárgyilagossággal megosztani velem a véleményüket - tettem aztán hozzá, hogy megmagyarázzam, mire is értettem. Talán ebből látszódott a leginkább, hogy miről beszéltem. Tőlem féltek. Ha meghallották a nevem, semmi jóhoz nem tudták kötni. Nem tettem még le olyasmit az asztalra, amely összeforrt volna valami... igazán jóval. Belekortyoltam a forró kávéba. Végigégette a torkomat, de most kiváltképp még ez sem zavart. Jólesett az egész, melegített ezen a hideg estén. - A boszorkányok soha nem tesznek önzetlenül semmit. Ha igen, vagy nagyon ostobák vagy még kezdők - sóhajtottam fel. - Talán van egy út, de... ahhoz még nem találtam meg a megfelelő boszorkányt - jegyeztem meg, végül megráztam a fejem. Felesleges lett volna olyasmiről értekezni, amiről nem tudtuk még, hogy valósággá válhat-e. - Nem tudom, talán mert én sosem hittem bennük. Jó látni, hogy valaki képes rá - mosolyodtam el halványan. Vissza akartam kapni azt, aki voltam egész nap. Nem tudom, mi váltotta ki belőlem ezt a szelídséget így éjnek évadján. Egyszerre volt jó és rossz ez az érzés. - Hol vannak a szüleid? - kérdeztem aztán, megköszörülve a torkomat. Nem akartam több szót ejteni a saját múltamról.
Nem tudom, hogy miért is beszélgetek itt egy ismeretlen nővel, de még se akarok csak úgy elmenni, ahogyan a véleményemet se tudom véka alá rejteni, pedig lehet mindenkinek jobb lenne. Nem sokan szeretik azt, ha csak úgy megosztják velük azt, hogy miről mit gondolnak. Ezt a nőt pedig egyszerre láttam barátságosnak, de ugyanakkor nagyon veszélyesnek is, akivel jobb óvatosnak lenni. Lehet, hogy több száz éve élek, de én akkor is csak egy ember vagyok, míg ő boszorkány. Így még mindig erősebb nálam, hiszen a fürgeség mit sem számítana. De valahogy még ez se érdekel. Régóta nem beszélgettem ilyen jót és nem éreztem hasonló érzéseket senki közelében se. - Néha a bátraké a szerencse, míg máskor pedig a fejünket veszítjük. – mosolyodom el, majd amikor meghallom az újabb szavait, akkor picit megrázom a fejemet is. – Talán csak amiatt van, mert még nem láttam azt, hogy milyen gonoszságokra vagy képes. Vagy lehet túl naiv vagyok, amiért mindenkiben meg akarom látni a jót. – rántom meg a vállaimat könnyedén, hiszen én se voltam szent. Az életem nem úgy alakult, hogy ártatlan kislányként nőjek fel, de nem is bánom. Legalább elég hamar megtanultam azt, hogy nem minden arany, ami fénylék és a démonok se csak a sötétségben vagy éppen az árnyékban élnek, hanem a napfényben is, ahogyan a lelkünkben is. Nem akarok újra gyilkos lenni, se eszköz, s emiatt sose fogom megszegni az ígéretemet, amit szökéskor tettem apának. Lassan megfújom a teát többször is, mielőtt még szétégetném a számat, vagy éppen a nyelőcsövemet, s közben néha-néha beszélek, vagy éppen csöndesen hallgatom a válaszát. - Hmm lehet, de néha szerintem a bennünk lakozó szeretet erősebb. – jegyzem meg alig hallhatóan, hiszen én is meghallhattam volna, de még se történt meg hála annak a boszorkánynak, aki miatt nem is öregszem. Egyszerre volt átok és szerencse a vele való találkozás. – Drukkolok, hogy sikerrel járj. – s komolyan gondolom a szavaimat. Mindenki megérdemli a boldogságot és remélem, hogy ő is megtalálja majd. - Idővel lehet, hogy még neked is menni fog. Sose késő változtatni a dolgokon, se azon, hogy miként tekintünk az életre, hiszen az egész egy nagy elágazás és rajtunk áll, hogy merre tovább. – mondom neki jókedvűen, majd belekortyolok az italomba. - Édesanyámat sose ismertem, egy kosárban hagyott apa küszöbén. – szólalok meg egy kisebb habozás után, de miért ne mondhatnám el? Akkora nagy titok nem lehet. – Apa pedig évekkel ezelőtt meghalt, azóta pedig egyedül vagyok és édesanyámat kutatom. Hülyén hangozhat ennyi évszázad után, de legbelül érzem, hogy még mindig él… - pillantok rá reménykedő, de ugyanakkor szomorú pillantással is.
Soha nem voltam az a fajta ember aki kiült egy padra csak azért, mert annyira élvezi a napsütést vagy a csipogó madarakat. Sőt. Jobban szeretem egy bár pultját koptatni egy jó pofa sörrel a kezemben de ma szükségem volt egy kis csendre. Annyi minden történt mostanában, hogy muszáj egy picit megállnom. Egyre jobban hasonlítok apámra. Úgy tűnik az ő őrültségét én is örököltem. Egyre nagyobb örömöt lelek abban, hogy mocskos vámpírokat kínozzak. Egyre nagyobb örömöm lelem a gyilkolásban sőt… már egyfajta játékként tekintek rá. Tegnap éjszaka azonban hajlani kettőkor olyan rémálomból ébredtem sikoltva, hogy muszáj volt lelépnem. Azóta ezen a padon ülök. Kicsit hátrébb, mint a park eleje de nem a legbelső részén. Idegesen dobolok ujjaimmal és kialvatlanul szemlélem a tájat. Most, hogy felkelt a nap, az egész kép átalakult. Az éjszaka lényei aludni tértek. A napfény pedig ismét átragyogott a fák között. A nyár édesen lopta be magát az emberek szívébe. Én meg itt ültem, kialvatlanul, kócosan, elveszve, idegesen, félve. Miért ide jöttem? Amikor felriadtam mindent akartam csak zárt helyet nem. A park pedig elég nagy. Attól nem félek, hogy valaki nekem esne. Meg tudom védeni magamat, ahogyan azt számtalanszor bizonyítottam már. Kellett a levegő. A tér. A folytonos zaj ami eltereli a figyelmem. S akkor végre megcsörren a telefonom. Sms. „Tíz perc és ott vagyok”. A szívem lelassul. Normális tempóban kezd el verni. Ébrenlétem hirtelen lankad el. Testem ellazul, fele olyan feszült lesz, mint az üzenet előtt. Eljön. Nem láttam őt, mióta elmondta mi vagyok és mire tudom használni az erőmet. Tudom, hogy az egyik legrosszabb utat járom be. Tudom, hogy visszaélek vele. Tudom, hogy a mágia ami velem született a természet szolgálójává kellene tegyen de én helyette gyilkolok és életeket döntök nyomorba. Azt hiszem mindez most ért utol engem és fojtott bele majdnem az álmomba sötét csápjaival. Próbálom összeszedni magam mielőtt ideérne de az a tíz perc úgy elszáll, mint egy pillanat. Tekintetem akkor emelem fel amikor meglátom az elegáns cipő orrokat. - Patrick… - suttogom halkan és mire észbe kapok már a nyakában lógok. Soha nem szoktam engedni, hogy az érzelmeim magukkal ragadjanak csak ha apámmal vagyok. Most pedig olyan vagyok, mint valami szerencsétlen kislány aki túlságosan is fél az apjától ezért inkább a nagybátyjához fordul segítségért. - Köszönöm, hogy eljöttél. - engedem el végül zavartan és felhúzva törökülésbe a lábaimat foglalok ismét helyet a padon. - Nem. Nem vagyok jól. - csóválom meg a fejem és válaszolom meg még fel sem tett kérdését. - Azt hiszem elvesztem. - nyelek nagyot és ismét a földet kezdem bámulni.
- A szerencse egyik pillanatról a másikra képes cserben hagyni. Nekem sosem volt... a legjobb barátom - jegyeztem meg. Tény, hogy mindenhez kellett némi szerencse, főleg ha valaki fekete mágiával üzletelt. Én ezen boszorkányok közé tartoztam, és általában megfizettem a méltó árát minden lépésemnek. A legrosszabb mégis az volt mind közül, mikor Zooey halálának ellenére sem voltam hajlandó lemondani erről az egészről. A halála után főleg nem. Nekem nem maradt másom, csak a sötétség, ami előtte a részemmé vált. És tudtam, hogy ha valaha is látni akarom majd, nem választhatom a jó utat. Az nem segítene abban, hogy visszahozzam. A jó oldal túl... erkölcsös és szabálytisztelő. - Olyan vagy, mint a testvérem. Ő is mindenkiben látta a jót, még ha nem is érdemelték meg. Végül ez lett a veszte - nyeltem elfordítva a fejemet. Nehéz volt erről beszélni, bár magam sem értem, mit hozott magával ez az éjszaka, miért beszétlem egy idegennek arról, hogy milyen voltam én, milyen volt Zooey, vagy hogy mit miért tettem. Az, hogy higgyek valamiben, ami sosem bizonyította, hogy létezik, még nem nagyon ment. Persze ezért volt jó gyereknek lenni, az álmodozásnak voltaképpen csak az vetett véget, hogy este az ágyba parancsoltak, ahol tovább folytathattuk a jövőnk tervezgetését, amiben sok kacagás, jókedv, boldogság kapott helyet. Aztán jött az a jövő, amire nem számítottunk. Kezdve az anyánk halálával. Nem lenne rám büszke, ha látná, mivé lettem. - Most nagyjából olyan vagy, mint a megtestesült, már régóta elnyomni kívánt lelkiismeretem. Aki állandóan azt ismételgeti a fejemben, hogy sosem késő - mondtam egy halvány mosoly kíséretében. Tényleg így volt. De még volt egy feladatom. Victornak és nekem el kellett intéznünk az évszázadok óta tartó harcainkat. Az egyikünk pedig meg fog halni, de még nem láttam a küzdelmünk végét. A jövőről pedig mindenki tudja, hogy napról napra, percről percre változik. A mosolyom nem halványodott el. Neki is megvolt a hite, habár a története szörnyű emlékeket idézett elő bennem. Az anyja nagyjából ugyanolyan szörnyeteg lehetett, mint amilyen én voltam, mikor rájöttem, hogy nem vagyok ez a típus. Nem nevelhetek gyereket szív és érzések nélkül. Az utóbbi mondjuk durva sarkítás, hisz voltak érzéseim, de soha nem azok győzedelmeskedtek. - A szív hangja erősebb minden másnál - kezdtem bele lassan, mikor azt mondta, érzi, hogy még van ki után kutatnia. - Talán csak egy boszorkányra van szükséged, aki megkeresi őt neked.
Gusztustalan vagy, Ruvik. Mindössze csak ennyi járt a fejemben. itt van előttem egy nő, akit mikor megláttam, az jutott eszembe, hogy az elmúlt évek során mennyire a szívemhez nőtt. Normális vagyok? Nem, biztos nem, azt kétlem. A feleségem meghalt a gyerekemmel együtt, nekem pedig e féle gondolatok kavarognak a fejemben. S ha ez még nem elég, akkor ne is beszéljünk arról, hogy ő egy régebbi páciensem, aki az elmúlt időkben teljesen elszublimált. Bevallom, eleinte meglepett az eltűnése, és egy idő után kezdtem a hiányában felismerni önmagamat. Eleinte nem is értettem, hogy ez miféle érzés, hiszen nekem nem lehetnek érzéseim. Az… nem én vagyok. Már évek óta történik mindaz, hogy az egyetlen családom elvesztését gyászolom. Olykor megjelenik előttem a kép, a tudat, hogy mi lenne ha…? Mi lenne, ha én is követném őket. Talán látnám őket? Az édes, egyetlen fiam a karjaimban tarthatom először? Tudni illik, a fiam sohasem láttam. Mindössze csak egyetlen egy kép őrzi arcának mosolyát, egyetlen egy szürke kép, mely még feleleveníti bennem mindazt, hogy mennyire fáj, hogy csak is én tehetek arról, hogy ő most nincs velem. E pár röpke pillanat alatt szinte körbe utaztam az eddigi életemet. Figyelvén, mindeközben a nő kérdéseire, s válaszaira. Még mindig hihetetlennek találom, hogy képes vagyok arra a mezőre lépni, hogy még csak arra gondoljak is, hogy akarom, s kívánom őt. S ne essen aludt józan tudatom kétségbe, nem kihasználni akarom őt. Fekete szívem talán újonnan szeretetre vágyik, egy új családra, szerető feleségre, és egy egészséges gyermekre. Hiába is ezek a gondolatok, nos, mindezt én nem érdemlem meg. Nem vagyok arra alkalmas, hogy családom legyen, hiszen engem az élet elátkozott. Elvesz tőlem mindent, ami számomra kedves, mely megjavíthat engemet. - Aaron temetése végett látogattam be e város falain belülre. Másrészt, itt is vannak bőven segítségre szoruló páciensek, kérem. Másrészt…- a hangom megakad hirtelen, s ezzel aztán le is sütöm a tekintetemet. Egyszerűen nem merek szempárába nézni, azt mondani neki, hogy miatta is betértem, hiszen tudtam, hogy ő e városon belül éli életét. Szerettem volna még utoljára látni talán. - …Azt hallottam, finom itt a kávé. – Kitaláltam valami ostoba magyarázatot még ittlétem okát, hiszen, ha már elkezdtem mondatom, és nem fejezem be, nos, valószínű, hogy megfordulna benne a gondolat, az az aprócska kép, mely tükrözi érzelmeimet ő iránta. Nem szabad kimutatnom. Nem tehetem… de vajon meddig bírom? - Mindenkinek a szíve joga, meddig tartja tanácsosnak a segítséget. Ha úgy gondolja, sikerül egyedül is megbirkózni a gondokkal, akkor miért is lenne rám szüksége? – Tekintek végül rá, mostanra egy magabiztosabb mosolyra engedve rózsaszín ajkaim. - Mindenesetre örülök, hogy itt látom. Ha nem bánja, én még marasztalnám még egy kicsit. Az ember nem mindennap találkozik egy ilyen gyönyörű, nemes lelkű hölggyel. – Némi bókot is hintek a témába pusztán kedvességből. – Remélem, nem bánja. – Talán kissé el is vörösödöm. - Nincs kedve kicsit sétálni? Persze, ha nincs most semmi fontos ügye, dolga. - Normális vagyok?
Meglepett, mikor kérdésemre azt a választ adta, hogy valóban Aaron temetése miatt érkezett a városba. Az pedig még ennél is meglepőbb, hogy ez kellett ahhoz, hogy újra viszontlássam az egykori pszihomókusomat.. uh, ez elég betegesen hangzott. Akkor ezek szerint Aaron is járt hozzá. Ha tudta volna, hogy ugyanahhoz a pszihológushoz jártunk mindketten, biztos megmosolyogtatta volna a gondolat. De sajnos már nem oszthatom meg vele ezt az információt.. hála Damon Salvatore-nak. Valamilyen úton-módon muszáj megbosszulnom Aaron halálát! - Fura, nem is tudtam, hogy ismerted Aaront. Én is elmentem a temetésére.. szomorú ami vele történt, de az az igazság, hogy ő túl jóságos volt ehhez a világhoz. - Osztom meg vele a véleményemet az egykori jóbarátomról. Manapság már csak azok maradnak életben, akik fel tudják venni a boxkesztyűt mindazzal szemben, akivel szükséges. A finom kávé szóhasználata hallatán elmosolyodom. Biztos valami mást akart mondani, csak végül félúton inkább meggondolhatta magát valami miatt. - Hát, végülis igen, iható. - Vonok vállat nevetve, hogy egye fene, legyen igaza. - Igazából elég csúnya dolog volt tőlem, hogy csak úgy leléptem minden szó nélkül.. nem érdemelte meg, hogy így viselkedjek, sajnálom. Azt hittem, azok után, már szóba sem hajlandó majd velem állni. - Kérek újfent elnézést tőle, majd még hozzáteszem a korábbi aggodalmamat is. Ruvik-ot mindig is kedveltem és tiszteltem, sőt.. olykor kicsit bántam is, hogy pont egy ilyen jóképű férfit kellett nekem választani pszihodokimnak. Viszont másnak lehet még annyiról sem számoltam volna be, mint neki.. A marasztalása hallatán viszont ismét elmosolyodtam. A bókjára pedig nem igazán tudtam, miként reagálhatnék.. gyönyörű, nemes hölgy? Kétlem, hogy rám illene a leírás. - Egyáltalán nem bánom. Bármikor szívesen beszélgetek önnel. Persze, csak ha a társalgás nem fordul majd át egy páciens doktor közti konverszációvá.. - teszem gyorsan hozzá, ugyanis arra most nem igazán lenne kedvem. - Nincsen programon - erősítem meg, hogy ráérek.
- Ez igaz, de szerintem, ha hisz az ember a jóban, akkor képes megtapasztalni a jóság bűbáját is. – pillantottam rá barátságosan, mosollyal az arcomon. Fogalmam sem volt arról, hogy ő jó vagy rossz boszorkány lehet, bár, az is tény, hogy ennyire könnyedén őket se lehet csak úgy skatulyába zárni. De én akkor is hittem abban, hogy még a legromlottabb emberek szívében is lappang valami fajta szeretet és jóság, csak egyszerűen elfelejtettek azokra a hangokra figyelni, vagy a sors kegyetlen lépéseiben szép lassan hátat fordítottak nekik, mert úgy érezték, hogy a sötétségben élni jobb. Pedig nem így van, ahogyan szerintem könnyebb se úgy élni. - Sajnálom, de talán inkább az emberekben lakozó sötétség lett a veszte és nem az, hogy ő hitt a jóságban. De nem tudhatom, nem ismerem a történetét. Sose próbáltad őt visszahozni? – kérdezem meg kíváncsian, hiszen a legtöbb boszorkány megtenné. Nem foglalkozna azzal, hogy milyen árat kell érte fizetnie. Fogalmam sem volt arról, hogy ő mennyire óvatos, vagy mennyire nem, de úgy éreztem, hogy bármire képes lenne azért, hogy újra itt lehessen vele a testvére. Természetesen alig ismerem őt, de attól még mindenkiről gondolhatunk valamit az első pár benyomás, szó után. Kijelentésére egy picit megrántom a vállaimat, hiszen én nem akartam senkinek se a lelkiismerete lenni. Néha még a sajátommal is nehezen bírtam megbirkózni, ezek után pedig máséval talán még nehezebb lett volna. De lehet, hogy akaratlanul is sikerült néha mások lelkére hatnom, persze nem mindig véletlenül. – Akkor lehet, hogy nem ok nélkül találkoztunk. Lehet a sors csak tudatni szeretné, hogy esetleg hallgass jobban arra a fránya lelkiismeretre? – pillantottam rá kíváncsian és mosolyogva, hiszen érezhette, hogy nem akarom megmondani neki azt, hogy mit is tegyen. Idősebb is volt nálam, meg nem kenyerem másoknak megmondani ilyen téren a véleményemet, hogy mit tegyek. Inkább csak egy tipp volt és semmi több. Hamarosan pedig be is avatom abba, amit tudok a családomról. Természetesen azért nem minden részletet mondok el, hiszen nem kell senkinek se tudnia, hogy kik között nőttem fel. Nem vagyok büszke arra a korszakomra, de már vége van. Nem akarok többé gyilkos lenni, s remélhetőleg nem is leszek. Először csak bólintok, majd habozok. – Esetleg te megtennéd nekem? Megkeresnéd őt? Fizetek is érte, ha kell. – pillantok rá reménykedően, mert ha ő nem tenné meg, akkor fogalmam sincs, hogy mégis merre találhatnék olyan boszorkányt, aki megtenné nekem.
- Inkább az lett volna furcsa, hogy ha nem ismertem volna Aaront. - Válaszolok határozottan mély hangommal. - Már egész régóta vagyok ezen a pályán, és azt mondhatom, hogy Ön volt az eddigi épelméjű betegem. - Próbáltam finoman fogalmazni, de nem találtam más szebb szavakat az őrültségre. - Amikor szót váltottam Önnel a kezeléseken, egészen meg is lepődtem, hogy egy ilyen okos, és magabiztos nő került hozzám. Általában hozzám olyan emberek kerülnek, akik teljességgel menthetetlenek. Aaron is egy ilyenfajta volt, aki teljesen beleőrült abba, amiért elvesztette a családját. Nem maradt senkije. Úgy vettem észre rajt, hogy ő maga sem akart változni. - megrántom az egyik vállamat, de többet nem érdemes Aaronről beszélni. Halottról se jót, se rosszat. Aaron nagyon régóta volt már az én betegem, és ezért is mentem el a temetésére, hiszen úgy éreztem, hogy ennyit megérdemel ennyi év után. Egy idő után az óradíjakat sem kértem el tőle, teljesen ingyen foglalkoztam vele. Nem vagyok kőszívű, engem érdekelnek az emberek. Még is muszáj pénzért dolgoznom, elvégre, akkor vesznek engem komolyan. Teljességgel meglepődöm, amikor elnézést kér mindazért, amiért teljesen eltűnt. Ha nem kötődne hozzá szívem rejtett érzelme, akkor bizony nem zavartatna, amiért csak úgy eltűnt. De mivel a nő felkeltette az érdeklődésemet maga iránt, természetesen megéreztem a hiányosságát. De még is, mi mást tehetnék? Hiába érzek többet, az igazság az, hogy nem tehetem meg azt, hogy teljesen elsajátítsam őt. Egyrészt tekintettel vagyok a volt családomra, másrészt félteném őt magamtól. Nem igazán érdemlek boldogságot, ám bánatomat a lehető legjobban próbáltam rejtegetni. Nem szeretném, ha mások engem levertnek látnának. Abszolút nem szeretnék magyarázkodni, hogy miért vagyok ilyen. A legjobb az, ha sematikusan viselkedem mindenkivel szemben, az a legbisztonságosabb. - Ezen ne gyötörje magát. Megesik az ilyen, nemde? De, nyugodtan bevallhatja, hogy pocsék orvosa voltam. - Nevetem el magamat szeliden, mégis visszafogottan. Nem tartom magamat rossz orvosnak, elvégre annyi éve vagyok már a szakmában, ráadásul eléggé válságos betegek kerülnek hozzám. - Bár, annyira nem lehetek borzalmas. Pár évvel ezelőtt olyan beteget küldtek ki hozzám, aki addig nem nyugodott, amíg nem látott vért. - Mesélem csevegés gyanánt. Még bőven tudnék mit mesélni ezekről, de azt kétlem, hogy érdekelné őt a pszichopata betegeim. - Elhívnám egy kávéra, ha van hozzá kedve. Vagy... beülhetnénk valahova enni. Bevallom, annyi dolgom volt az elmúlt napokban itt, hogy még enni sem igazán volt időm. Kissé megéheztem a minap. - Továbbra is mosolygok rá, hogy a vidámabbik részemet lássa. Bár, egy jó ideje nem mondhatom el magamról, hogy boldog vagyok.
Hát, igen. Aaron nem volt egy könnyű eset, rengeteget szenvedett az élete során és ezeket a kudarcukat nem volt könnyű neki feldolgoznia.. Persze, én azt úgy nem mondanám, hogy menthetetlen lett volna, még úgy sem, ha a saját pszihológusa mondta ezt előttem. Én hiszem, hogy mindenkin lehet segíteni. Aaron-on csak azért nem lehetett, mert Damon megölte őt. Bár, azon meglepődtem, mikor azt mondta én voltam a legépelméjűbb páciense. - Okos, magabiztos? Ön most bókolni próbál nekem? - Kuncogok a markomba, természetesen nem rossz szándékkal jegyezve meg mindezt, remélve, hogy ő sem veszik majd annak. - Én próbáltam neki segíteni, beszélgetni vele, meghallgatni őt mikor arra volt szüksége.. de úgy túnik, valamit nem csináltam jól. - Hajtottam le a fejemet egy pillanatra elszomorodva, de a főbb okom ezt tenni, inkább az volt, hogy nem akartam, hogy rájöjjön, nem teljesen beszéltem igazat. Nem mintha hazudtam volna, hanem sokkal inkább beláttam azt, amit ő nem. Hogy nem rajtunk múlott Aaron halála, a felelős Damon Salvatore volt, az a vámpír, aki megőlte őt. Gyűlölöm, tiszta szívemből gyűlölöm őt emiatt. Mintha meglepődött volna a bocsánatkérésem hallatán. Ezek szerint mások is lehettek, akik csak úgy szó nélkül félbehagyták a megbeszélt találkozókat? Lehetséges, hogy erről van szó. MIndenesetre én akkor is csúnya dolognak tartom azt, amit tettem. Szólnom kellett volna. Bár, nem értette volna meg, de akkoris.. - Hát igen, előfordul az ilyen. És nem, dehogy volt pocsék, sőt nagyon tehetséges a munkájában. - Ellenkezek gyorsan, hiszen nem értettem miért mondhat ilyeneket. Ő sokat segített, akkor is, ha az én problémámra nem nyújthatott megoldást. Jó érzés volt minden nap vele beszélgetni. Közel éreztem magamhoz. Annyira, hogy egy alkalommal, majdnem teljesen meg is nyíltam előtte. Ezért is kellett elmennem. Nem keverhettem bele őt is ebbe a természetfeletti szarságba, amiben élünk. Megérdemli, hogy normális élete legyen. - Úristen - nevetem el magam akaratlanul is, mikor az egyik egykori betegét említi, aki addig nem nyugodott le, amíg nem látott vért. - Nem lehetett könnyű vele együtt dolgozni. - teszem még hozzá, hiszen ez azért beteges, mármint amit elmondott az egykori pácienséről. Kicsit meglepett a meghívása, de fura mód egyáltalán nem bántam a dolgot. Sőt, mintha egy részem örült is volna neki. Na jó, Rory szedd össze magad, a volt pszihodokiddal vagy épp, nem egy hétköznapi sráccal. - Én mindkettőben benne vagyok. De akkor legyen az utóbbi. Én sem ettem ma még semmit. - Jutott eszembe, hogy reggel úgy hagytam el a lakásomat, hogy egy pohár kávén kívül más nem került a gyomromba. Nem mintha éhes lettem volna, a temetés s még pár dolog teljesen elvette az étvágyamat.
Azon sem lepődnék meg, hogyha Aaront valamilyen természetfeletti ölte volna meg. A fiú mindig is egyedül volt, de jobbára inkább az öngyilkosságra gondolnék. Nem tudom pontosan, milyen sérüléseket szenvedett, elvégre én csak a pszichológusa voltam, nem a családtagja, nekem nem adhatnak ki információkat. Kíváncsiskodni sem volt túlzottan kedvem, elvégre, nem tartozik rám. A fiú rengetegszer beszélt nekem az öngyilkosságról, de még is félt a haláltól. Próbáltam a félelmét lecsitítani, mégsem szerettem volna, hogyha végzett volna magával. Nehéz eset volt, mégis az órák végén teljesen megnyugodott, és megkönnyebbülten csukta be maga mögött az ajtót, mikor távozott. Aaron nagyon nemeslelkű volt, és valóban, igaza van Rorynak, ő ehhez a világhoz túl jó volt. Nem az, hogy gyenge, mert ez nem igaz. Érdekel, hogy mi volt, ezért is fogok majd a későbbiekben utána járni a dolgoknak. Ugyan nem vagyok nyomozó, de biztos sikerül utánajárnom majd, hogy konkrétan mibe is halt bele. Ha természetfeletti volt, nos, az illető számolhat majd a büntetéssel. Aaron nekem fontos volt. Nem csak mint beteg, hanem... sajnáltam, és úgy éreztem egy időben, hogy számára csak én vagyok. A barátom volt, talán ezt mondhatom. - Nem tudni, mi történt. Engem viszont igen csak mozgat a dolog, és tervezem, hogy utána járok a dolgoknak. Aaron a barátom volt. Talán, így nevezhetném őt. Nem csak a betegem volt ő. - Magyarázom halkan, ahogy mély sóhajt veszek a végére. Kissé zavar a dolog, sőt, nyomja a lelkem. Sok mindenkit elveszítettem már, a fiamtól kezdve a feleségemet, most pedig azt, akit barátomnak neveztem, eléggé pokol ez az élet. Inkább... siralomvölgy. Egy, ami aránylag javított az állapotomon, az Rory jókedve volt. A mosolya teljesen elüldözött minden rosszat. A tudat azért is boldogított, mert láttam, hogy mellettem jó kedve van, és nem úgy van mellettem, mint akinek az orrát ütnék, hogy itt kelljen lennie mellettem. - Inkább tegezzük egymást, mit szólsz hozzá? - dobok fel egy pompás ötletet, elvégre baráti csevegés mindez, és nem vagyunk egymásnak idegenek. Úgy vélem, hogy így talán személyesebb lenne ez az egész találkozás és beszélgetés. - Míg beülünk valahova, örülnék, ha mesélnél a jelenlegi helyzetedről. Nagyon régen nem láttalak, és érdekel, hogy hogyan alakul az életed. Vőlegény, vagy ilyesmi? - kérdezem mosolyogva, minden hátsószándék nélkül. Természetesen érdekel, hogy mi történt vele ezidáig, hiszen ha bármi gond lenne, akkor mindenképp meg fogom védeni. Ez a világ régen is kegyetlen volt, most sem változott túl sokat, és senki sincsen biztonságban. Roryt ismervén pedig tudom, hogy bármibe képes belekeveredni. - Közben kitalálhatnánk, mit együnk. - Teszem még hozzá pluszként, miközben meglátok egy közeli kávézót, ahol biztos adnak valami ehetőt. Bevallom, nem szeretek tömegbe menni, ezért az éttermet kihagynám. A kávézóban általában jóval kevesebben szoknak lenni.
Amint meghallom, hogy azt tervezi, hogy utána fog járni Aaron elhalálozásának ügyében, hirtelen úgy éreztem mindenképpen le kell őt beszélnem erről az elhatározásáról. Nem tudhatja meg, hogy egy vámpír végzett vele, hiszen jó esetben még nem is tud a természetfeletti létezéséről. És ez jól is van így, ő csak egy pszihológus, akinek semmi köze ehhez a világhoz, amiben én is élek. Úgyhogy habozás nélkül mondtam a következőket. - Más esetben egyet értenék ezzel, de jelen esetben szerintem jobb, ha hagyjuk inkább a dolgokat, hiszen még ha ki is derülne, mi történt vele, Aaront úgy sem hozhatnánk már vissza. Én is közel éreztem őt magamhoz, a megérzésem is azt súgja, hogy nem lett öngyilkos, de kinek lehetett volna érdeke megölni őt? Nem voltak ellenségei. - Kivéve Damon Salvatore-t, aki örömét leli abba, ha másokat legyilkolhat. Remélem le tudom beszélni őt arról, hogy ki akarja deríteni mi történt Aaronnal, mert nem szeretném, ha összetűzésbe keveredne Damon-al. Vele én akarok szembe találkozni. Nekem kell megbosszulnom rajta Aaron halálát. - Rendben, benne vagyok. Úgy könnyebb is lesz az egész társalgás. - Egyezem bele a tegeződésbe, barátságosan rá is mosolyogva közben. - Vőlegény? - nevetek fel hirtelen ennek hallatán. - Én.. megállapodni? Úgyanmár, én vagyok szerintem az utolsó élő személy, akit Ámor nyilai eltalálnának. És jól is van ez így. Az utóbbi időben inkább a tanulásra koncentráltam, beiratkoztam a Whitmore-ra, órákra meg vizsgákra jártam, semmi izgalmas. - Foglalom össze neki röviden a jelenlegi felállást. Szégyen, nem szégyen a nagy szerelem engem eddig még elkerült, de valamiért nem is hiányzott túlzottan az utóbbi időszakjaimból a rózsaszín köd. Ha volt is közöm pasihoz, az is csak sima egyéjszakás kalanddal végződött. - S veled mi a helyzet? Biztos sokkal izgalmasabban teltek a hónapjaid mint nekem. - Érdeklődök kedvesen, remélvén, hogy nála valóban jobb a felállás, mint nálam. Nem mertem rákérdezni arra, hogy sikerült-e túltennie magát a házasságán, mert nem akartam felszakítani benne semmilyen sebet. - Nekem igazából teljesen mindegy. Pizza, szalmakrumpli, vagy inkább valami más? Mert én már csak ilyen egészségesen élek.. - forgatom a szemeimet, közben akaratlanul is elvigyorogva. És tényleg az utóbbi időben amennyi szemét kajával megtömtem magam, az hihetetlen.
Kezdőlap
