Van ez a Murphy törvény, ez a kissé már közhelyesnek tűnő....ami elromolhat az el is romlik kezdetű szösszemény. Na azt hiszem a mai napomra nyugodtan rá lehetne ezt billogozni mert tökéletesen ilyen volt. Tudtam, hogy ha létezik égi hatalom, akkor a mai bliccelésemért még nagyon meg fog büntetni, és nem is kellett nagyot tévednem. Egyrészt ugyebár a hazugság, hogy Dr Imman-hoz mentem...Nem. Egyszerűen gyomorgörcsöm volt már akkor is ha rágondoltam, meg arra a borzalmas füstölőre a rendelőjében. Miért kell minden ilyen helyen az autentikus légkörre törekedni, és mindent úgy berendezni, mintha éppen most lenne a szent tehén imádási misztérium vagy valami hasonló baromság? Nem vagyok annyira otthonos az ázsiai kultúrákban. Inkább elrettent mint vonz. Ez a fickó meg egyenesen kiborított a rémes akcentusával. Szóval akármi is lesz a mai nap kimenetele az teljesen biztos, hogy beszélni fogok anyáékkal, hogy már komolyan túl vagyok ezen a Dorian dolgon és különben is nem érdekel ( nem a jó francokat nem, állandóan azt lesem a telefonomon, hogy mikor fog hívni, de persze azt várhatom!) és én tényleg a munkának szentelem minden figyelmemet, még buliba is sikerült Kerry-nek elrángatnia a múltkor. Igaz, amikor azt mondta, hogy legyen kirobbanóan jó kedvem, nem arra gondolt, hogy kicsit becsiccsentve letépjük a falról a tűzoltókészüléket és a fél termet beszórjuk habbal. Valamivel fel kellett dobni a bulit! Szóval megértem én, hogy anyáék nem örülnek annak, hogy baromságot baromságra halmozok, de akkor sem hiszem, hogy valami barna bőrű agyturkász fogja nekem megmondani, hogy miképpen kellene éreznem aziránt a fiú iránt, aki iránt nem kéne egyáltalán semmit éreznem. Világos eszmefuttatás nem? Esélye sincs senkinek belekötni. A másik mai bűnöm a torkosság, a fagyit illetően, mert nem ám, hogy nekem elég lenne két gombóc, nem bizony nekem rögtön négy kell, meg mindenféle bizgentyű, meg öntet a tetejére. Rémesen torkos tudok lenni, ha fagyiról van szó, és magamat ismerve ha elfogyott még minimum egy adagot be fogok puszilni mielőtt aztán hazafelé veszem az irányt. De ekkor jön közbe ugye a kancsal biciklis, meg az én szeleburdi viselkedésem, és a tökéletes fagyi paca egy csajnak a pólóján landolva. Kellemetlen, és nagyon sajnálom a dolgot, és már kezdenék bele a magyarázkodásba, amikor az első mondatai a földbe döngölnek. Köpni, nyelni nem tudok, a fagyit meg főleg nem, mert úgy nagyjából a felével sikeresen beterítettem a felsőjét. Alig merek rá felpillantani, de végül összeszedem magam mégiscsak véletlen baleset volt, nem direkt csináltam, szóval tudom, hogy fel van háborodva és legszívesebben élve eltemetne itt helyben...ja és előtte elszedné a ruhámat, de akkor sem tehetek erről az egészről. - Te figyelj...ha azt vesszük a méhecskék a virágra szoktak repülni...szóval még akár azt is gondolhatod, hogy egy virág vagy akit annyira kedvelnek a méhecskék...szóval szerintem akire te gondoltál azok a darazsak.- hát nem a legjobb indítás kijavítani az anatómiai tévedését a rovarokat illetően. Egyetemista korabelinek nézem, de nem éppen biológia szakosnak, szóval még az is lehetséges, hogy valami bölcsésszel akadtam össze. Azok tudnak úgy megsértődni, hogy az orruk szentpéter nagylábujját verdesi, annyira fennen hordják. Az ötlet mely szerint cseréljünk ruhát nem éppen a legjobb de amikor a lányhoz érek, hirtelen különös érzés kerít hatalmába. Régen éreztem ilyesmit, és most sem tudom megmagyarázni, ahogyan korábban sem tudtam hasonló esetekben. Keserűség, dac, kilátástalan küzdelem valami...valami gonosz ellen, ugyanakkor látok ott fényt, szivárványt, nevetés, és árnyékokat, amelyek ezek fölé telepednek. Mintha sütne a bőre úgy ugrok tőle hátrébb, és érzem az illatát, amely beterít, amelytől mindig is félni szoktam, ami valahogyan rettegéssel tölt el. - Én tényleg sajnálom, ha gondolod akkor ott valahol a fák között ruhát cserélhetünk. Sosem flangáltam még fagyis ruhában, és neked meg jól állna a pöttyös.- próbálkoznék békíteni, mert annyira érzem ebből a lányból ezek mögött a kemény szavak mögött a lágyságot is, akárha egy hűs patakba mártaná bele az ember a kezét, és csak hagyja, hogy az apró köveken átfutó apró kis hullámok belekapaszkodjanak. Furcsa mert egyszerre félek tőle, és egyszerre érzem a késztetést arra vonatkozóan, hogy ha már a sors ilyen fura és otromba módon keresztezte az újainkat akkor legalábbis többet tudjak meg róla. Már csak azért is mert ritkán szokott ilyen fajta dolog bennem végbemenni. Legalábbis ami az efféle megérzéseket illeti. Jó, nem azt mondom, hogy mindenkit össze meg vissza szoktam fogdosni, hogy aztán megérezzem az utolsó kis gondolatukat is, soha nem élek vissza ezzel a képességemmel...csak néha. De az valóban csak ártalmatlan tréfa, és nem hiszem, hogy akárkinek kára származna belőle. De a lényeg, hogy összességében nem nagyon szokott az ilyesmi előfordulni velem, éppen ezért talán kicsit értetlenebbül állok hozzá a kelleténél. Az árnyékban lévő létezésemre azt hiszem a lehető legmagasabbra futnak a szemöldökeim és olyan bárgyún értetlen arccal nézek rá, mintha éppen most tudtam volna meg, hogy valami erőbajnok kiegyenesítette a Pisai ferde tornyot. Én nem éreztem soha, hogy abban élnék, noha tény, hogy az utóbbi éveimet pusztán egy valakinek szenteltem akit a legnagyobb jóindulattal sem lehetne embernek nevezni, lévén, hogy szokásait tekintve elég messze áll tőlük. Tudniillik vámpír. És ami az igazsághoz tartozik még, hogy én sem éppen arról vagyok híres, hogy az egyszerű földi halandók táborát népszerűsítem és ha már itt tartottunk, akkor ez a lány sem itt velem szemben.Szóval jó kis bulinak nézek elébe ami azt illeti, hogy kiengeszteljem valahogyan. Nem mintha kötelességem lett volna egyszerűen csak én éreztem erre valamiféle késztetést. - Lehet, hogy én élek árnyékban, lehet, hogy nem vagyok annyira tökéletes mint te, de nem csinálok abból ügyet ha egy fagyit véletlenségből a képembe nyomnak. Ha egy kicsit többet mosolyognál talán több figyelmet kapnál te is. Talán nem is nekem van erre szükségem, hanem neked.- és hogy nyomatékot adjak a szavaimnak, belemártottam az ujjam a már alaposan széttrancsírozott fagyiba és mint az indiánok rajzoltam egy csíkot a pisztáciás ujjammal a szememtől lefelé egészen az állam vonaláig majd a másik oldalon is megismételtem ugyanezt, és végül vigyorogva nyalogattam le az ujjamat. na most már rám is jöhetnek a darazsak. A hatás kedvéért még a homlokomat is összefagylaltoztam. Lehet, hogy nem én vagyok a legokosabb és a legfigyelemreméltóbb, de rólam ne mondja senki, hogy bárkit cserben hagyok. - Na és, hogy mostmár én is fagyis lettem, kell az a ruhacsere vagy továbbra is a felhők fölött akarod hordani az orrod?- kérdeztem, és ha el akart volna menni hát elé álltam. Dorian már tudja mennyire levakarhatatlan tudok lenni, ha a fejembe veszek valamit, és ebből ez a lány most csak ízelítőt kapott. Még. Olyan könnyen nem fog szabadulni, főleg, hogy olyan sikeresen rám hozta a frászt, a megérzésekkel kapcsolatosan. Most már azt is tudni akarom miért.
Nem szerettem ezt a várost, hiszen nem sok mindent lehetett itt csinálni. Na, meg nyáron szinte mindenki hazajön és tömve van az össze szórakozó hely. Illetve itt volt még apám is. Utáltam otthon lenni, mert az egész olyan volt, mint valami kripta hangulat. Emlékszem, hogy gyerekként imádtam azt, ahogyan otthon gyakorol és segíteni neki, de aztán egyre nagyobb lettem és akkor már csak azért lebzseltem körülötte, hogy felhívjam magamra a figyelmét, ha már az anyám csak úgy ott hagyott neki. De rá kellett jönnöm arra, hogy Mr. Carson számára mindig a munka lesz az első, így nem volt sok választásom, hogy elkerüljem a kripta hangulatot, mint a városba kiszabadulni. Úgy terveztem, hogy elmegyek az állatmenhelyre és hazatérek valami édes kutyával. Az apám se fog tudni mit tennie ellene, mert szerintem még egy kutyába is több érzelem szorult, mint belé. Én se vagyok egy angyal, de inkább amiatt lettem ilyen, hogy jól el tudjam rejteni az igazi érzéseimet, mert a legtöbb helyen nem számít, hogy mit érzel vagy gondolsz valójában. Ha meg kimondom, akkor mindig veszekedés lesz a vége, de az élet már csak ilyen. Ha megkérdezi valaki, hogy hogy vagy, akkor valójában nem kíváncsi rá, így általában mindig azt mondom, hogy jól. Pedig egyáltalán nem vagyok jól. Tele vagyok kételyekkel és egyre inkább úgy érzem, hogy el kell költöznöm otthonról, mert szép lassan megöljük egymást. Amikor elkezd okoskodni, akkor a szemöldököm jóval feljebb szökik az arcomon. Ezt nem hiszem el, hogy egy okostojásba futottam bele. Tényleg már csak ez hiányzott, de legalább ne legyen tündér, mert akkor tuti, hogy itt harapom ketté a torkát. Na, jó nem, ennyire még én se vagyok őrült, de akkor jobb, ha menekül, mert utálom a fajtáját. Utálom azt, hogy képesek érintéssel látni és érezni dolgokat. És nincs szükségem arra, hogy valaki megpróbálja lebontani a falaimat és megismerni engem. Most komolyan neki állsz okoskodni? Akkor legyen darázs, ha te ettől jobban alszol, akkor legyen úgy. - mondom neki minden kedvesség nélkül és ha a hangommal képes lennék ölni, akkor már ő se élne. Egyszerűen elegem van az ilyen emberekből, mint amilyen ő. Újra a pólómra nézek majd rá. Ahh, nem hiszem el ezt a lányt. Komolyan rám keni a fagyiját, s még ő kezd el kioktatni engem. Komolyan mondom valami nem stimmel nála. Egyszerűen csak itt kellene hagynom, de az meg annyira nem rám vallana. Nem, nem. Előbb még ki akarom csinálni őt és megtanítani neki azt, hogy nem jó mindenkivel ujjat húzni, mert a világ egyáltalán nem olyan kis tündi-bündi, mint amilyen ő. Ohh, igen. Erre már sikerült rájönnöm, majd amikor a póló cseréről kezd el beszélni, akkor csak morgok egyet, hiszen ő se gondolhatja komolyan, hogy tényleg elvenném a pólóját. Eleve tuti már beleizzadt. Fújj, még a gondolatától is kirázz a hideg. Inkább bemegyek valamelyik üzletbe és veszek magamnak egy másik fölsőt, vagy esetleg ellopom. Néha kell egy kis izgalom az életembe. Majd figyelem amit csinál és úgy nézek rá, mint aki azt próbálja megállapítani, hogy most szabadult-e a diliházból. Téged most engedtek ki a sárga házból? Mi a franc bajod van neked? Tee... - kezdek bele a dologba, de még se illik csak úgy lehülyézni valakit vagy azt mondani rá, hogy dilis, de ő szemmel láthatóan az. Egyik épeszű ember se csinálná azt, amit ő tett. Végül megpróbálom kikerülni őt, de persze elém áll, aminek köszönhetően újra fújtatok egyet. Mi a francot akarsz tőlem még? Nem volt elég az, hogy tiszta ragacs lettem és még az emberek hülyének is néznek, mert összefagyiztad az arcodat, mint valami dedós? - kérdezem tőle ingerülten, majd idegesen a szőke tincseimbe túrok. Tényleg már csak ez hiányzott, hogy egy ilyen lánnyal akadjak össze. Szerintem ez bármelyik ügyemnél nehezebb eset. Pedig jogászhallgatóként se éppen könnyű ügyeket kell megoldanom. - Szóval arrébb állsz vagy fenékbe harapjalak? - kérdezem tőle minden kedvesség nélkül, miközben összefonom a karomat magam előtt. Talán kicsit megfenyegettem őt, de az még senkinek se ártott meg.
Jó, én aláírom, hogy nem én vagyok a legokosabb lány a világon, és abban is egyet értenék bárkivel, hogy néha szörnyen bosszantó tudok lenni. De azt, hogy én valakivel így beszéljek, ahogyan ez a lány teszi velem, na az tuti képtelenség. Soha nem értettem miért kell gorombának lenni, miért kell valakinek úgy viselkedni, mintha a következő mondatával lángba akarná borítani az egész világot? Persze nem azt mondom, hogy mindenkinek olyan hólelkűnek kell lennie, hiszen a világ pont attól szép, hogy olyan változatos, de egyszerűen nem fér a fejembe, hogy miért a harag és a gyűlölet bizonyos emberek lelkében. Ez a fagylaltos baleset valóban egy ostoba félreértés volt, és valóban tönkretettem a ruháját, nem tanultam még meg a fejemen hátulra is szemet növeszteni, éppen ezért nem tartottam jogosnak a kirohanását, sem pedig, hogy bármelyik pillanatban legszívesebben leüvöltené a hajamat.Úgy éreztem erre azért nem szolgáltam rá, semmilyen módon. A szavai szinte szíven ütnek, és nem tagadom igencsak sikerül vele megbántania, de én amilyen hirtelen elkeseredem olyan hirtelen azon kezd kattogni az agyam, hogy miképpen lehetne az efféle helyzeteket mégiscsak vidáman megoldani. Szóval ebben a helyzetben is legfőképpen erre törekszem. Persze a nővérem szerint ezzel legtöbbször csak megharagítom még jobban azt akit eredetileg jókedvűvé akartam tenni. Az állandó fecsegéseim az utálatos botladozásaim, mind olyan dolog ami inkább újabb haragot szül. Csak tudnám, hogy miért. Még hozzá sem kell érnem, máris szinte arcul csap a dühe. Mint valami forró lehelet nyomakodik be az aurámba és meglepődöm. Kire olyan haragos annyira ez a lány? Nem rám, mert ez évek óta rárakodó érzés, szinte süt belőle a világ iránti megvetés. Ugyanakkor a felszín alatt, ott mélyen legbelül érzek valami mást is. De nincs időm ezen elmélkedni, mert már hajtana is el, ahogyan hajtaná el a ruháján megtelepedő darazsakat is. Imádják a fagylaltot, ami nem meglepő, én is imádom példának okáért, és rettentően torkos is tudok lenni ebből a hűs mennyei finomságból. Sokféle alakkal találkoztam már, de még a vámpírokból sem éreztem ilyen szintű megvetést, és a kedvesség teljes hiányát, mint ebből a lányból. És pont ezért mert annyira más, mert annyira különböző tőlem, megfejteni akarnám, és nem hagyni, hogy csak úgy elsétáljon mellettem. Bár úgy tűnik első nekifutásra abszolút nem kér a társaságomból. Nem hibáztatom érte, tudom jól, hogy alapvetően idegesítően tapadós és levakarhatatlan tudok lenni. De ez megint abból adódik, hogy érdekelnek az emberek. Nem csupán a külsejük, bár az szokott leghamarabb megtetszeni. Van egy mondás: szép ami érdek nélkül tetszik. Mi művészek gyakran használjuk ezt a kifejezést, és sokszor nem azért akarunk embereket, jellemeket a külsőségek mögött megbújó emberből még többet megismerni mert a klasszikus szépséget hordozza magában, hanem mert nem találunk rá magyarázatot, miért bűvöl el bennünket. Most, hogy ebből a lányból megéreztem valamit, most megint ez az érzés kerített hatalmába, hogy meg akarom ismerni, hogy valami különös és megmagyarázhatatlan oknál fogva nem akarom, hogy elsétáljon mellettem, még akkor sem ha ezeket a válogatott szitkokat szórja a fejemre. Tegye csak, ha neki ez jól esik, lepereg rólam, mint a kukorica a darálóról.A fagylaltos megmozdulásom kiváltja belőle azt amit egyébként minden normális emberből kiváltana, nem néz engem teljesen normálisnak. De ha normális lennék abban mi lenne az izgalmas nem? Szerettem meghökkenteni az embereket, mert gyakran ezzel mosolyt lehet csalni az arcukra. Ha valami váratlant látnak, az igazán vidám lelkületűek elmosolyodnak, vagy nevetnek, vagy csak a fejüket csóválják és somolyognak. Bárhogyan is, de az efféle dolgok vidámságot csempésznek mások arcára. Ám ez nála úgy tűnik nem válik be. Remek, tehát tök feleslegesen maszatoltam össze magam azzal a fagyival, amit amúgy talán még esélyem lett volna megenni. Mármint ami maradt még belőle. Persze már trutyis volt, és a tölcsér is kezdte megadni magát. Meleg volt, és ebben a melegben még hamarabb olvadt a fagyi. A kezemben még mindig ott csepegtek a maradványai, és ki kellett volna dobnom, de akkor el kellett volna lépnem előle, és akkor tuti meglép előlem. Olyan voltam mint a gyerek, akinek kipottyant egy gombóc, és most semmivel nem lehet kárpótolni, de hiába is meresztget a mamájára nagy hatalmas kerek szemeket, nem lesz másik. - Nem vagyok bolond. Bolond a világ, amelyik nem érti a tréfát.- felelem egyszerűen, és az én hangomban akkor is benne van a kedvesség, és az enyhíteni vágyás, bár azt hiszem ez jelen pillanatban egy szélmalomharc vele szemben. Akiben ennyi keserűség lakozik az valószínű nem egyik napról a másikra fog eltűnni... és egyébként is mit érdekel ez engem? Hogy miért szomorú, hogy miért van benne harag és utálat minden és mindenki iránt? Védekezik, suhant át a szó az agyamon, és egy pillanat alatt eszembe jutott az a lány még az óvodából, aki mindenkinek, aki a közelébe ment belerúgott egy jó erőset a sípcsontjába....így minden indoklás nélkül, succ bele egy talpast. Aztán hamar kiderült, hogy mindezt azért csinálta, mert otthon állandó bántalmazásnak volt kitéve a nővére által, és minden alkalommal amikor valaki közelebb akart menni hozzá, így tartotta őket távol. Azt gondolván, hogy ez a normális, hogy ezt így kell csinálni. Hát nem, nem így kell, és nem is hiszem, hogy a védekezés feltétlenül abból állna, hogy mindenkit el kell magunk mellől marni. Éppen ezért én általában az ilyen dolgokkal nem szoktam foglalkozni, és továbbra is próbálkozom, ahogyan próbálkozom ennél a lánynál is. Bántotta valaki? Mi történhetett amiért olyan lesz mint a tüskés csipkebokor, és ha megpróbálnál a közelébe férkőzni össze-vissza marná a kezedet. Félnék? Ó nem, nem félek, inkább még inkább kíváncsivá tesz.Bár általában annak,hogy ilyen vagyok a dühös emberek részérl fenyegetőzés lett a vége. De aztán mégsem jutottunk el oda, hogy valójában és fizikailag is bántsanak. Hogy ez a lány megtette volna? Igen, azt hiszem annyi benne már a düh, hogy valóban képes lett volna rá, bár azt hiszem nekem is sikerült őt alaposan meglepnem ezzel az egész viselkedésemmel, mert nem érti. Nem érti, hogy miért nem engedem őt tovább menni ahogyan egy ilyen helyzetben szokás.- Elnézést-Menj a büdös francba!- Tényleg elnézést!- Nem érdekel, szevasz!- szóval nagyjából így zajlott volna le a beszélgetés, és körülbelül két percet vett volna igénybe, ez mégsem így történt. Megint lépett egyet oldalra és én megint elé álltam, miközben a fagylalttól maszatos képemmel halálosan mókásan festve komoly ábrázatot parancsolva magamra csak bámultam rá. A kérdését lazán elengedtem a fülem mellett és félrebillentve a fejem, továbbra sem hagytam, hogy elsétáljon. A testbeszéde aztán mindennél árulkodóbb lett, ahogyan morcosan karba fonta maga előtt a kezét. Beletrafáltam azt hiszem: védekezik, elzárkózik. Minden rám vetett pillantásából süt a megvetés, de én mégis tudom, valahogyan érzem, hogy ez csupán a felszínen van így, hogy ez a lány valójában nem ilyen. Én magam sem tudnám megmagyarázni miért gondolom ezt, egyszerűen csak érzem. Fenyeget, egy újabb fázisa annak, hogy valakit tökéletesen elüldözzünk magunk mellől, ha az előző dolgok vaktöltényként csapódtak le róla. Fenyegessen csak, nem számít, de komolyan nem. Na most meg én hazudok magamnak, mert tökéletesen ismerem ezt a fajta nézést, volt már hozzá szerencsém, egy olyan srác által, akit folyamatosan és megállás nélkül a pokolba kergetek. Ez az én formám. Úgy látszik elég csak a puszta jelenlétem ahhoz, hogy valakit az őrületbe kergessek, vagy legalábbis alaposan felhúzzak. A lány esetében ez sikerült. A tekintetet nem ígér semmi jót, de én mégis kitartok amellett, hogy nem eresztem tovább. Már a karomon folyik le a dió barnájával keveredő pisztácia, úgy néz ki a felkarom, mint akit egy hasmenéses madár lecsinált, de nem is érdekel, csak érzem, hogy cseppen egyet, majd még egyet, csipp-csepp a betonon köt ki a fagylalt utolsó maradványa, mint egy tavaszi napsugárban elolvadó színes hóember. Csak mosolygom rá kitartóan és őszintén, szerintem még a szemeim is ragyognak. - Ha az az ára, hogy maradj, akkor felőlem haraphatsz is, aztán megint haraphatsz és megint, addig amíg meg nem unod, de én nem megyek innen sehova. És felőlem elsétálhatsz, elfuthatsz de akkor is utánad megyek, és tudod, hogy miért? Mert te valójában nem is azt akarod, hogy elmenjek, te örülsz, hogy végre valaki mindenféle hátsó szándék nélkül szóba áll veled. Dühös vagy, mindenki aki dühös azért viselkedik így, hogy felfigyeljenek rá. És mondhatsz akármit, ez akkor is így van....tudom mert....tudom és kész!- fejeztem be végül de a vidámság továbbra sem tűnt el a hangomból. Ha megteszi ám legyen, ha így vezeti le a haragját, és végre lecsillapodik, ám legyen, de én akkor sem fogok elmenni innen. A szabadon maradó még nem túl fagyis kezemmel mozdulok és a karbafont karjára helyezem a kezem, csak addig tudom ott tartani, amíg hagyja. A felvillanó képek megrémítenek egy másodpercre, és látom a masszív falakat, amelyek nem eresztenek tovább, de még így is, pontosan elegendőt látok ahhoz, hogy ennek a lánynak a haragja eljusson hozzám. Nem és nem...ezt nem fogom hagyni! ha ellőki a kezem akkor hátratántorodom, de továbbra sem megyek semerre. Ha nem löki el a kezem, akkor magam vagyok az aki lehúzza, továbbra is mozdulatlanul meredek rá. - Te...figyelj! Beszélgetnünk kell....de komolyan és tényleg és...ne csináld, komolyan ne csináld!- ha valaki hallotta volna azt amit mondok valószínű tényleg diliházba küldött volna, mert semmi értelme nem volt. Látszólag legalábbis, de ez a lány itt velem szemben, tökéletesen tudta, hogy miről is beszélek. Kerry azt mondaná, hogy felelőtlenül használtam azt aminek a birtokában vagyok, mert nem jó feldühíteni sem a farkasokat sem a vámpírokat. No igen, ezt is a saját bőrömön tapasztaltam, egy keveréket már így is sikerült alaposan magamra haragítanom. És most jó úton haladok afelé, hogy egy másikkal tegyem ugyanezt. De a gyávák sosem mernek, csak az igazán erősek mennek neki az ismeretlennek. Törékeny voltam, időnként félős, és nagyon nagyon lelkis, de mindig bátran próbálkoztam, újítottam és mertem, még akkor is ha benne volt a kockázat. - Én segíthetek neked.- hogy ez utóbbit miért tettem hozzá nem tudom. Valószínű két dolgot válthatok ki belőle. vagy még dühösebb lesz, vagy végre belátja, nem én vagyok aki ártani akarna neki, és befejezheti végre a tombolást. Nem azt kértem, hogy tárja elém a teljes életét, erre még én sem voltam felkészülve. De, hogy egy csöppnyi bizalmat szavazzon nekem annyit vártam. Példának okáért azért, mert én képes voltam benne meglátni a jót is, mert én át tudok jutni a falain, de ehhez rá is szükségem van. Nem letörni akarom a masszív kőerődítményt, amit a lelkében épített, hanem elutni hozzá úgy, hogy ő enged be. Magától.
A kocsinak kigyulladnak a féklámpái, majd megállok. A kültéri világítás narancs fénye csak arra elég, hogy ki tudjam venni az alakokat. Fák, bokrok mindenhol. A park kerítése magas, de éppen átugorható lenne, ha arra vetemednék.. de nem. Elhalad mellettem még -vagy három- autó. Hamar egész kis falat építenek a kerítés szélén. Vontatottan kiszállok, majd belököm az ajtót magam mögött. Szükségem van a friss levegőre, jó kis oxigén. Talán kifújja tüdőmből gondokat. - Oké. - szándékosan a hátsó kaput veszem célba. Apró keringészavar lép fel és mintha az egyensúlyom is inogna. Kiváltképp lassan indulok el. Ágak reccsenek a talpam alatt. A sötét lepel már beborított mindent. És akkor... Éles sikoly. Csattanással hasítja fel a csendet. Érzem, hogy a karom zsibbadni kezd, ajkaim összepréselem és próbálok fókuszálni. Kihasználva, hogy a lábaimban még van élet, szorgosan közelítem meg a helyszínt. Játszok a benn tartott levegővel, miközben közvetlen szedem a lábam. Sietek. Rohanok. Futok. Igyekszem. Tényleg. Tenyerem az első vastagabb törzsre helyezem, miközben észlelem, ahogy egy fiatal lány rémülten kucorog a fák lombja alatt. Az arca sápadt. Valamitől megrémült. - Héj! - kiabálok oda - Minden rendben? - kérdezem aggodalmas tekintettel, majd elrugaszkodom a fától és közelebb lépek hozzá. Úgy érzem hasra esek, mintha a világ torz képet nyújtana. Az irónia - mert még így is nyitott vagyok az iróniára -, az a dologban, hogy a Park biztonságot kellene, hogy nyújtson. Legalább ez. Erre fel pont itt és ilyen körülmények között szívat meg, de rendesen... Halk morgás. Mögötte. A sötétből. - Gyere ide! - suttogom halkan, majd hátrébb mozdulok. Nyújtom a kezem. Féltem őt. Kétségbeesve figyelem, majd halkan kipréselem a benntartott levegőt, ami már a csontjaim szorongatta. Csak és kizárólag az ő keze által vagyok hajlandó arrébb lépek, amennyiben hajlandó megfogni azt.
Mondhatná valaki azt, hogy Wanda te nem ilyen vagy, de nem érne vele szinte semmit se. Megvannak a barátaim és nekem pontosan ők kellenek és nem más, se új. Nem akarok több embert beavatni az életembe. Nem azért, mert annyira ízék vagy unszimpik az emberek, vagy más faj képviselői, hanem mert egyszerűen megvan a harmónia és pontosan tudom, hogy rájuk bármikor számíthatok. Nem számít se, mert az a trió mindig együtt fog maradni. Ha egy gyilkosság és valami fura levelek se tudták szétszakítani a hármast, akkor szerintem ez egy jel, hogy mi hárman összetartozunk. Egyikünknek se volt mesébe illő az élete, de ennek ellenére is talpon maradtunk és mindenből kihoztuk a lehető legjobbat. Ennél többet szerintem senki se várhatna el. Illetve szerintem az is érthető, ha valaki nem akarja valaki társaságát élvezni, mert rohadtul nem vágyik arra, hogy valaki a nyakára akaszkodjon, de ez a lány pontosan azt tette, amitől még inkább felfordult a gyomrom. Lehet, hogy a titkaim miatt van, de amennyire emlékszem az első gyilkosságom előtt se szerettem a piócákat. Lehet, hogy népszerű voltam mindig is, de még se voltam az a személy, aki megvette az embereket. Egyszerűen csak nem bíztam meg bennük és ez szerintem nem olyan nagy baj. A szavai hallatára feljebb szökik a szemöldököm és komolyan már csak egy hajszál választ el attól, hogy meg ne öljem őt, hiszen elég lenne egy harapás és többé nem venne levegőt. De kíváncsian pillantok rá, majd egyre nagyobb undor jelenik meg az arcomon, ahogyan a szavai eljutnak a tudatomig. Elég egy-két szó mögé látnom és máris tudom, hogy mi ő. Undorodom a tündérektől, náluk rosszabb faj nincs is. Mindig jönnek, hogy ők ártatlanok és nem akartak senkit se bántani, meg nem akarják kihasználni az erejüket, erre tessék itt van az élő példa arra, hogy egy mekkora tolvajjal és hazuggal van dolgom. Tudod, elegendő lenne egyetlen egy harapás és többé nem vennél levegőt. Az ilyen aljas személyeket egy harapással szoktam elfogyasztani, hiszen minek rontsák tovább itt a levegőt? Nem látom értelmét, hogy miért vagy ekkora pióca, mert szemmel láthatóan tényleg nem kérek belőled és tudod nincs kedvem egy kielemezéshez se, mert lehet láttál pár dolgot, de akkor se ismersz. Azok csak foszlányok, de azok nem fogják megmondani neked, hogy mi miatt vagyok az, ami. S jobb, ha meg se próbálsz többet hozzám érni, mert garantálom, hogy beutalod lesz a kórházba abban az esetben. – mondom neki rezzenéstelen arccal, miközben a szemeimben tükröződik azért a gyűlölet, a megvetés és az utálat irányába. Lehet a lány kedves lenne, de elég volt megtudnom a faját és máris egyszerűen legszívesebben megölném, pedig eléggé higgadt személy vagyok és múltkor is csak véletlen baleset történt, ahogyan az első alkalomkor is. El akarok menni mellette, de nem engedi, mire összefonom a karomat, mintha ez segítene abban, hogy nehogy átváltozzak itt mindenki előtt farkassá. Szúrósan pillantok a lányra, majd egy kisebb sóhaj szökik fel a torkomból, amikor újra beszélni kell. Újra és újra végig mérem őt, majd lemondóan megrázom a fejemet. Nem igaz, hogy őt nem zavarja a csöpögő fagylaltja, mert most már egyre inkább kezd úgy kinézni, mint aki diliházból szabadult. Most remélem tudod, hogy legalább 5 embernek a fejében megfordult, hogy hívják a mentőket hozzád. Én örömmel végig nézném, ahogyan leszíjazva elvisznek, hiszen egy parazita vagy, aki mások érzésein, emlékein élősködik, ha megérinted őket. – mondom neki undorodva, majd teszek felé egy lépést, de még mindig fenntartom a távolságot, hogy ne tudjon elérni. Állom a pillantását és ilyenkor annyira bánom, hogy egy-egy pillantással nem vagyok képes ölni, hiszen akkor egy remek színjáték történne. Sikítanék, hogy valaki segítsen, majd a tömegben egyszerűen csak elpárolognék. Miért tudnál nekem segíteni? – nézek rá kíváncsian és kicsit hitetlenkedve, majd megrázom a fejemet. –A helyes kérdés inkább így hangzik: Miből gondolod, hogy akarom a segítségedet? Szerintem eléggé tudtodra adtam, hogy tartsd magad távol tőlem, mert különben a családod majd a kórházban talál majd csak rád, vagy esetleg az erdőben farkasok és vámpírok kezei között. Szerinted mennyi időbe telne, míg az nektárszerű véredet megérezné egy vámpír? Szerintem igazán szórakoztató lenne, nem gondolod tündérke? - kérdezem tőle gonoszkás mosoly keretében, majd megigazítom a hajamat, hiszen a legtöbb hajszálam már az arcom előtt trónolt hála a szélnek. Végül mit sem törödve vele hátat fordítottam neki és elindultam a másik irányba, pontosan abba az irányba, amelyikből jöttem. Figyeltem az embereket, de rá többé nem pillantottam. Legalábbis egészen addig nem, míg búcsút nem intettem neki, majd pedig az egyik taxit leintve magárahagytam.
Sokan azt mondják, hogy az idő pénz, pedig nem. Egyszerűen csak élvezni kell az életet. Nem szabad a múlton és a jövőn se gondolkozni, jobban mondva rágódni. Sokáig gondolkoztam én is dolgokon, hogy mi lett volna, ha nem jobbra, hanem balra megyek. Mennyire lenne másabb az életem? De egy idő után rájöttem arra, hogy minden okkal történik. Ahogyan az se volt véletlen, hogy találkoztam vele Párizsban. Valószínűleg amiatt történt az egész, hogy a tudtom nélkül is megmentsem őt. Soha nem szerettem azt, ha az életrevalók egyszerűen csak eldobják az életüket, esetleg egy ostoba baleset miatt elveszítik azt, hogy bearanyozzák a világot, jobbá tegyék azt. Ő pontosan az a személy volt, aki ha mosolygott, akkor máris jobbá tette a világot, mert attól a mosolytól másnak is boldogságra húzódtak az ajkai. Nem ismerem igazán őt, de az alatt a két nap alatt is sok mindent tudtam meg róla és nekem éppen annyi elég volt ahhoz, hogy tudjam jól döntöttem akkor, hogy megmentettem az életét. Életre való, de most olyan, mintha az árnyékában élne. Nem merné újra kiengedni a szárnyait, pedig ha megtenné, akkor újra képes lenne repülni és boldogságot csempészni az emberek életébe. Sok mindent megéltem ennyi idő alatt, sok mindent tettem és láttam is, de egy dolgot tudok, hogy a vámpírok között is élnek "angyalok", ahogyan az emberek között is. Ez remek tervnek hangzik. - mondom neki mosolyogva, majd egy apró tincset a fülem mögé igazítok, miközben kissé hunyorogva pillantok rá, hiszen a nap magasan jár az égen. Mondhatni perzseli a bőrömet, de a tavasz és a nyár már csak ilyen. - Most még több időd lesz tanulni, bejárni a világot és mindenhol egy apró darabot hagyni abból a boldogságból és szeretetből, amit most jó mélyen elrejtettél magadban. - mondom neki komoly. Nem tartom magamat jónak, inkább ördöginek. Mindig tudom, hogy mit akarok és azt meg is szerzem, illetve nem egyszer tettem már rosszat, de Ebony mellett minden másabb. Teljesen másképpen látom a dolgokat és a kedvesség szinte csak úgy árad belőlem. Mintha képes lenne az emberek jobbik, elfelejtett énjüket a felszínre hozni a puszta jelenlétével is. Csendesen hallgatom azt, amit mond, de nem mozdulok meg. A kezemet se veszem el az övéről, mert nem akarom, hogy azt higgye, hogy esetleg hátat fordítok neki. Itt leszek mellette és még egy hurrikán se lesz képes elmozdítani mellőle. Sajnálom, de nincs olyan tett, amit ne lehetne megbocsájtani. Lehet, hogy akkor azt láttad helyesnek, de mára már bölcsebb lettél. Az élet adott neked egy új lehetőséget arra, hogy az álmaidat valóra váltsd. Most is képes lennél lemondani róluk? - kérdezem tőle kíváncsian, miközben a pillantását fürkészem. Sokszor mondják azt, hogy egy vámpír képes kifordulni önmagából, de ő nem emiatt fordult ki. Ő már előtte is összetört és nem volt ott senki, hogy elkapja őt...
^Mostanában nem szerettem, ha valaki túl nagy megértést tanúsított felém. Vágytam rá, szükségem volt az ilyesfajta szavakra, mégis eltaszítottam őket magamtól mondván: nem érdemlem meg. Teisha annyira más volt, mint azok, akik eddig meg akartak arról győzni, hogy minden rendben lesz. Ott volt mellettem Chantele, a legjobb barátom, a lakótársam, a jobb kezem, aki előtt nem volt titkom, aki nem kérdezett, ha látta, hogy nem fogok válaszolni és soha nem nyaggatott, de kellőképpen érdeklődő volt. A nagynéném, Léa nélkül talán már nem is kóvályognék ezen a világon, segített egy új, életnek nevezhető valami elindításában és a történtek óta is szüntelenül keresi az okokat, hogy végre tisztábban láthassuk a történteket és elhihessem magamról, hogy nem vagyok szörnyeteg, csupán a részletek kegyetlen összjátéka miatt tettem azt, amit. Akárhogy is, biztos voltam benne, hogy ez a fajta hit soha nem lesz már az enyém. Kihalt belőlem a szikra, amelyet a remény táplált és néha már nem is akartam megtudni, pontosan mi történt azon az éjszakán. Mi van, a tények tények és semmi befolyásoló körülmény nem volt? És ha nem elég meggyőzőek a dolgok, amelyek befolyásoltak, nem hihetőek? Talán csak a kifogásokat kerestem, mert még mindig nem akartam elhinni, hogy ide jutottam, ez lett belőlem és ebből kiindulva megérdemlem az emberi bánásmódot, amit Teisha is mutatott felém. Pedig azt hittem a vámpírok a legkegyetlenebb lények a világon… hogy semmi más nem számít nekik, mint saját maguk, az élvezetek halmozásán kívül nincsen kedvelt időtöltésük, bárkin átgázolnak a céljaik elérése érdekében. Vagy Teisha az egyetlen másfajta személyiségű példány vagy elhamarkodottan ítéltem meg a fajt. Lehet, hogy… az, hogy vámpírrá váltam nem egyenlően arányos a lelketlen bestiává való válásommal. - Nem hiszem, hogy most egy ideig… be tudom váltani ezeket a terveimet. – Apró kacaj tört ki belőlem, sajnos a lemondó fajtából. Nem tervezted visszamenni Európába, tökéletesen éreztem magam elszigetelve ebben az amerikai kisvárosban. Tökéletesen? Végül is, elvoltam. Szerettem magamnak azt hangoztatni, hogy jól vagyok akkor is, ha tudtam, hogy közel sem álltam hozzá. Boldogság és szeretet? Teisha ezt látná, amikor rám pillant? Reggelente a tükörbe nézve rengeteg szó jutott eszembe, ezek nem voltak közöttük. Kétségbeesés bizonytalanság, fájdalom. Sokkal inkább illettek hozzám, mély sóhajtást engedtem meg magamnak, miközben megcsóváltam a fejem. – Akárhányan mondjátok, nem tudok hinni nektek. Annyira… furcsa ez az egész, Teisha. Nem ismerlek, de legszívesebben az egész életemet elmesélném neked. – A velem kedves emberekkel általában elutasító voltam, mióta elhagytam az otthonom, de ő más volt. Mintha védeni akarna, én pedig szívesen hagytam volna. Tanulhatnék tőle, nem bánnám, ha ő lenne az, aki megtanít arra, hogyan álljak ellen a késztetéseknek, mit kellene csinálnom, hogy jó vámpír legyek, hogy vigyázzak, hogy ne bántsak senkit. Milyen szép is lenne. A másodpercben, amikor szólásra akartam nyitni a számat megcsörrent a telefonom. Üzenetem jött, bekapcsolt a laborom füstjelzője, ami miatt kissé eltátottam a számat. Mi történhetett? Mit hagyhattam bekapcsolva? Nem voltam éppen topon, amikor bezártam magam mögött az ajtót… nem lenne szabad vegyszerek között mászkálnom. - Mennem kell. – Böktem ki Teisha-ra nézve. – El sem tudod képzelni mennyire, örülök annak, hogy összefutottunk. - Vallottam be azt, amit egyébként nem volt szokásom, főleg nem ilyen hirtelen és mindössze fél óra után. Mégis mintha Teisha a megoldás szelével kecsegtetett volna, amibe nagyon szerettem volna belekapaszkodni. Túlságosan is. – Szeretnék tanulni tőled, ha te is benne vagy… tudni szeretném, amit te vagy ha csak annyit, hogyan legyek normális attól függetlenül, hogy mi vagyok… nekem az is megteszi. – Hangom fohászkodóvá vált, elővettem a táskámból egy darab papírt és tollat, felírtam rá a számomat és átnyújtottam neki, aztán rögtön felpattantam. – Most mennem kell, mert… - Nyeltem egyet és inkább legyintettem. Nem mentem bele, hogy valamit valószínűleg elszúrtam, ami miatt a tűzoltók lehet, hogy nemsokára ellepik az egyik utcát. – Kérlek, majd keress. – Néztem még rá, aztán megfordultam, hogy elinduljak visszafelé abba az irányba, amerről jöttem.
Köszönöm a játékot, remélem nemsokára ismételhetünk.
Magához az utazás tényéhez már hozzászoktam. Olyan voltam Európában és Amerikában, mint valami árnyék... mindenki árnyéka. Sosem lehetett tudni, hol is bukkanok fel, hiszen Tatia ki tudja, mivel és hogyan bízott meg. Nem egyszer volt már ezekhez szükségesm másokra is... mások információira voltaképpen. Emiatt akadt már nem egy konfliktusom és bonyodalmam, de szövődtek elég tetszetős barátságaim is szerte a világban. Pár ezek közül kapóra is jön néha. Visszatértem Mystic Fallsba... ez minden egyes alkalommal hol örömmel, hol pedig unalommal tölt el. Ez általában attól függ, hogy milyen társaságot sikerül kerítenem magamnak, de valljuk be, kevesen vannak azok, akik felszárnyalnak az én szellemi magasságomba. Egykoron volt értelme idejönnöm. Tatia miatt. De egyre kevesebb feladatot bíz rám, ami valószínűleg annak köszönhető, hogy... öhm... nincs annyi ellensége? Ez lekötött, ez a munkám, de... de mióta... egy szomorú baleset végett a legutóbbi "barátom" szétfolyt a padlón, és azóta már a föld alatt rohad egy olcsó koporsóban, értelmét veszítette az izgalmas játék. Talán értelmes lenne felkeresni Apocalypse-t. Ő gondoskodhatna a szórakozásomról, de az egyáltalán nem jó szórakozás, miszerint engem bevet a pincébe, néha ad egy kis vért, aztán a boszorkány képességeivel kegyetlenül megkínoz. Akkor már inkább az unalmas élet. Később még végiggondolom. Felsóhajtottam, és végignéztem magamon, ahogy kiléptem az utcára. Egy eléggé magas sarkú cipőt választottam, hozzá egy hófehér rövid nadrágot. Azt hiszem, ha valaki rám borít valamit, az lesz az utolsó földön töltött perce. Érzékeny vagyok a gönceimre, ráadásul a cipőimre... évtizedeken keresztül megbolondultam értük, ez még ma is tart, ráadásul most, hogy nem kell tennem érte semmit, még szép, hogy gyűjtöm őket, mint valami őrült. Ez az egyik kedvenc darabom. A táskámban turkáltam éppen, hogy a mobilomat keressem, mikor a lábaimra fújt a szél egy újságot. Arrébb rúgtam, miután felocsudtam, majd tovább kutatva sétáltam tovább. Tatia-tól jött egy üzenet, valószínűleg ideje lesz annak a bizonyos jelentésnek, ami végre erőfölénybe kerített engem is. Tudtam valamit, amit ő még nem... és ez egyszerre töltött el elégtétellel, közben valami bűntudattal is, hisz azt csapom be, aki életet adott nekem. Sejtésem sincs, hogy meddig bambultam. Igyekeznem kellett volna, de egyáltalán nem éreztem szükségét mégsem a rohanásnak. Ez ugyan paradoxon, de Tatia ezer évig kibírta az információm nélkül. Kibír még fél órát, míg iszom egy jegeskávét. Még jó, hogy nem tud olvasni a gondolataimban. Egy ravasz mosoly rajzolódott ajkaim köré viszont, mikor megpillantottam, hogy ki sétál át a parkon. Hát arra vettem az irányt én magam is. Régi szép idők... még Seattle-ből. Na jó, annyira nem régi, tekintve, hogy még mindketten eléggé fiatal vágások vagyunk. Tudtam, hogy előbb-uitóbb itt lesz. Ideköti valamit. - Ó, drágám - termettem ott előtte hirtelen, és gyűrűmet igazgatva meredtem rá,a tekintetemben azonban láthatta, hogy ez a viszonlátás még számomra is kellemesnek mondható. - Megtaláltad már a borodat? - kérdeztem egyszerűséggel a hangomban. Semmi köszönési formula, érdeklődés... emlékszem, mikor utoljára láttam, éppen Seattle-ben tanyázott. És kutatott egy nő, és annak társa után. Én pedig jókor voltam jó helyen, informátor volnék, semmit nem jelent némi informálás pontos nevekről, címről és a többiről, amelyet nem kaphatott meg mind attól a férfitól.
Én tényleg teljesen ártalmatlanul csak a környéket szerettem volna bejárni kicsit ma este és esetleg gyakorolgatni a varázslást. Egyelőre tényleg minden különösebb ártó szándék nélkül. Csak hogy biztosabban tudjam használni. Nem gondoltam volna, hogy ez lesz a vége! Hogy én vacogó fogakkal, reszketve itt üljek egy fa lombkoronájában… Az utak kihaltak voltak, egy lélekkel sem találkoztam hosszú métereken keresztül, megpróbálkoztam hát kisebb varázslatokkal. Lámpák föl-le kapcsolgatása, fák lombjainak mágikus fuvallattal való megmozgatása… Tényleg csak ilyen egyszerű dolgok először. Utána talán néhány hallucinációkeltés, valóság eltorzítás. De itt sem valami durvára kell gondolni, csak a föld imbolyogtatása, lidércfények… Igazán nem állt szándékomban túlzottan kimeríteni magam, vagy esetleg akaratomon kívül is pusztítást véghezvinni. Amit egy jó mágiahasználó akaratán kívül egyébként sem tesz. A féltestvérem már biztosan nem is esik ebbe a hibába. Ő tudván tudja, hogy mikor és milyen mértékben árt másoknak, épp ezért is teszi akkora élvezettel. Ezért kell megtanulnom rendesen uralnom és irányítanom az erőmet nekem is. Másképp esélyem se lesz ellene. Nem régóta játszadoztam azonban ilyesmivel, mikor valami mozgásra lettem figyelmes. Csöndben maradtam és mozdulatlanul figyeltem. Nem emberi lény volt, ezt rövidesen megállapítottam abból, amilyen sebességgel és amilyen minimális zörejek kíséretében mozgott. Nem mertem fényt gyújtani, nehogy magamra vonjam a figyelmét, még levegőt venni is igyekeztem a lehető leghalkabban, miközben pulzusom érezhetően egyre csak emelkedett. Aztán egyszer csak sárgás szempár villant. Tekintetem találkozott az övével. És akkor tudtam, eljött az idő. Futásnak eredtem, épp mielőtt a fenevad rám vetette volna magát. Én voltam a kinézett prédája. Nem láttam a sötétben igazából, hogy mi az, de éreztem, nagyobb és erősebb nálam. Futottam, ahogy bírtam. Átugrottam a közeli park alacsony kerítését, majd uzsgyi, fel az első fára. Szerencsére kiskoromban, az árvaházban sokat másztam fára a srácokkal, így mondhatni, profi vagyok benne. Most azonban így sarokba is szorítottam magam. Mi van, ha utánam jön? Akkor aztán nincs menekvés… Érzem, ahogy torkomat egyre inkább összeszorítja a félelem. A halálfélelem. Szinte már várom, hogy a közelben ólálkodó lény mászni kezdjen és karmai, fogai a húsomba vájjanak. Ekkor azonban egy női hang harsan. Mielőtt bármit válaszolhatnák, már ott is terem a fa törzse mellett és felém nyújtja a kezét. - Mit csinál? Tűnjön innen, amíg lehet!- kiáltok rá, de ekkor már hallom, érzem, hogy késő. A mocskos dög hörgése egészen közelről hallatszik. Talán egy méterre sincs a nőtől. A szemét is látom megvillanni, hogy a földtől elrugaszkodni és támadni készül. Másodpercek kérdése csak és már ugrik is. Célpontja pedig egyértelmű.
éhány dolognak az életünkben semmi értelme sincs, néhánytól meg akár az életünk is függhet annyira létfontosságú a megléte. Nem voltam felfuvalkodott, sosem becsültem túl az erőmet annál amennyit ért. A tudás volt az amit nagyon szerettem birtokolni, mert az mindig hatalmat adott és annak megfelelően tudtam kezelni is azt. Ha valamit rám bíztak akkor azt a magam módján, de véghez is vittem. Nem féltem attól, hogy bármilyen rossz következménye lehet a tetteimnek, mert mindenre fel voltam készülve. Minden lehetőséget végig vettem, még azelőtt, hogy bármit is tettem volna. Kivéve azt, hogy mi fog történni akkor ha rájönnek igazából nagyon engedetlen vagyok és másmilyen módon oldom meg azt amit rám bíztak. Én nem akarok megölni senkit sem, a lelki terror sokkal hatásosabb véleményem szerint, kínzóbb és nehezen lehet a sérülésekből begyógyulni. Néha még a magukat nagyon erős jellemnek mutatóak sem képesek rá és ez, ez szinte már felüdülés az olyanok számára, mint amilyen én vagyok. Képmutatásból természetesen kiváló! Még a saját családom sem biztos a hűségemben és ez tetszik. Legalábbis addig a pontig amíg úgy érzik pótolhatatlan vagyok a számukra, ha ez a tény megváltozik, akkor abból senkinek sem lesz köszönete. Mondjuk nem áll szándékomban ellenük fordulni, többen vannak mint én és hiába vagyok nagyon ravasz mit sem ér ha ők vannak erőfölényben. Tehát nagyon, de nagyon óvatosnak kell lennem, hogy még a gyanú se férkőzzön a szívük legmélyére velem kapcsolatban. Természetesen sokat köszönhetek nekik, nem erről van szó, de látom a szemükben azt az igazán sokat mondó tekintetet ami mindennel tele van, csak őszinte szeretettel nem. Az apám számára mindannyian bábok vagyunk akik kénye kedve szerint mozgathat ide-oda a kontinensen. Pontosan, ő a Bábmester. Eddig senki sem próbálta meg átvenni a helyét, mind félnek tőle, a haragjától, hogy egyszer csak álmukban elintézi őket és elvesztik a számukra igen fontos életüket. Én nem félek tőle, ha így lenne akkor nem választottam volna a saját módszereimet, hanem megmaradtam volna az ővénél, ami semmire sem vezet. Ha rá hallgatok akkor szerintem a hullámat már régen a varjak mardosnák egymás elől, szóval kifejezetten örülök, hogy élek és magam mellett tarthatom az ellenséget. Jobb ha teljes mértékben tisztában vagyok azzal mi folyik körülötte, tervez egyáltalán valamit aminek köze van a családomhoz vagy akár a családom tervez valamit aminek hozzá van köze szóval ilyesmik. Tehát ki kellett tartanom, kérdezősködnöm rengeteget, míg végre elhatároztam, hogy mit is teszek éppen. Most, most éppen nem volt szüksége rám, így nyugodtan tovább térképezhettem a várost az elmémben. Tudnom kell, hogy hol élek, ismernem kell a helyet és hasonló okok amiért most kivételesen nem az autóval jövök hanem gyalog, sétálok. Így sokkal könnyebb, mert minden részletre jobban odafigyelek. A parkon volt a sor, a temetőt sikeresen megjártam a minap, szóval azt most ezer örömmel hagyom ki. Alig haladtam át az úton és kezdtem el beljebb indulni a parkba máris villámcsapásként ott termett előttem Mackenzy. Meglepett, de persze jó értelemben. Nem tartottam az ellenségemnek, szerencsére. – Ó, kedveském! – tudom, teljesen tisztában vagyok azzal, hogy ilyen hirtelen nem tudom mivel is vághatnék vissza a drágámra, de az biztos megmosolyogtatott. – Meg, a szállítókkal együtt, hála neked. – persze időm megköszönni neki nem volt, egészen idáig nem tudtam, hogy hol lehet. – Szóval jövök neked eggyel, ha bajban vagy sikíts a telefonba és én ott termek bárhol is légy.
Nehezen élem túl a köznapokat. Tye különösen elfordult tőlem az utóbbi pár napban, lehetetlen vele szót érteni. A gyász, ami puha csendként férkőzik közénk olyan élesen ragadja el tőlem, hogy esélyem sincs féltő, óvó karjaimmal átölelni és megpróbálni vigyázni a kettőnk kapcsolatát. Hiába olyan fiatal, eszében sincs úgy tenni, mintha nem léteznék, egyszerűen az érzelmi gát az, amit felépít közénk. Esetenként nem szól hozzám, vagy elfordítja tekintetét rólam. Tudom, pontosan tudom, hogy nem vehet át az anya szerepét, nem tölthetem be ezt a posztot, de megakarom próbálni. Vele akarok lenni és vigyázni rá, mint egy két fős - mozaik család. Próbálok teret hagyni neki, azt akarván, hogy érezhesse a törődésem, de egy bizonyos határon túl, nem ereszthetem el. A sötét éj leple alatt érkezem. Különös hangokat hallok, ezért a park sötétebb- elhagyottabb része felé igyekszem, végül valamiért azon veszem észre magam, hogy szaladok. És milyen jól teszem. Egy lányt látok meg a lomboson túl. Egy fiatal, gyönyörű, kétségbeesett lányt. Azt hiszem az üldözőjét is pontosan látom. Próbálok halkan közelíteni és súgni a lánynak, a kezem is felé nyújtom, hogy jöjjön velem, de váratlanul elutasít. Bizonyára nem akarja, hogy nekem is bajom essen. Még nem tudhatja, hogy boszorkány vagyok. - Nem hagylak itt! - mondom sietősen, mikor a sárga szempár ezúttal rám villan. Elnyílnak ajkaim és elképedve révedek rá. Végül a lány elé lépek és egy határozott - stabil alapállást veszek fel. Megemelem két kezem és egy indulatos suhintással elmormolok pár idegen szót és lökést adok belőle, mint egy erőhullámként tenyereimből, mitől a szörnyeteg hátraesik pár métert és egy falba csapódik gerincével. - El kell tűnnünk. Kérlek! - lemondóan pillantok rá, közben ismét kezem nyújtva. Ennyitől bizonyosan nem pusztult el, talán csak még vérszomjasabban támadna ránk, ha nem tűnünk el azonnal. A szörny ismét felbúg, hangja feléleszti bennem a védelmező ösztönt, ismét szembe fordulok vele, készen, hogy újabb csapást mérjek fizikailag rá. Nem hagyhatom, hogy a lánynak baja essen. Fiatal még.
Sokaknak nem volt választásuk azt illetően, hogy az ellenségeim vagy barátaim szeretnének lenni. Tekintve, hogy míg a barátaim ezzel a kötelékkel egy életre képesek megtartani, addig az ellenségeimnek nincs nyugta tőlem. Nézzük csak meg szegény Heather ügyét... nem is ő maga veszélyeztetett annyi éven keresztül, hanem a szülei, akik boszorkányként éltek, és majdnem beletört a bicskám a találkozásba. Ám még időben hatástalanítottam őket egy-két szív kitépésével, csakhogy a drága kislányuk szem-és fültanúja volt az egész jelenetnek. Reméltem, hogy egykoron kinövi majd, ám mikor betöltötte a tizenötöt, inkább úgy döntöttem, nem kockáztatom azt, hogy felkutatva majd bosszút akarjon állni. Az elmegyógyintézet remek helynek tűnt, ám nem sejtettem volna, hogy öngyilkosságot követ el. Hiszen mégis mi volt számára olyan megterhelő, két-két bogyót bevenni reggel és este? Még ennivalót is kapott, nem a híd alatt élt... áh, tudom. Bizonyára a szokásos dolog, hisz tanulhatott volna, világot járhatott volna... de én sosem abból a szempontból fürkésztem a világot, amiből a többi ember. Vagy nem ember. Sajátos világnézeteimmel gazdagítottam a saját életemet és néha mások életét is. Szükségem volt némi szabad filozófiára, hiszen a munkám végett elég gyakran keveredem váratlan szituációkba. De ilyen élete van annak, aki egy igazán idős vámpír helyett végzi a munkát. Nem mondom, nem vagyok hálátlan, hiszen mindazt, ami vagyok, Tatianak köszönhetem. De sejtésem sincs, hogy ha lehetőségem adódna az életéről dönteni, vajon mit is kívánnék. Van ez az ősrégi közhely, mely szerint a tanítványok szeretik túlnőni a mentorukat... de nekem erre semmi esélyem amíg dobog a szíve. Már ha dobog... értelemszerűen nem nagyon szoktam kitapogatni. Elmosolyodtam, hiszen nem volt okom ferde szemmel nézni az előttem álló férfira. Dante igencsak nagy zűrbe keveredett, és szükségessé vált neki a segítségem. Valószínűleg Tatia arra sem lenne büszke, hogy néha-néha bevállalok egy kis mellékállást is, hiszen ilyenek kapcsán ismét olyan kapcsolatokra tehetek szert, amely később még kamatoztathatóvá válik. - Remélem, mindannyian épségben kerültek meg - vontam meg a vállam. Bár vannak helyzetek, mikor úgy őszintén... a bor értékesebb mint az emberi élet. Az ő beszállítói pedig... hát, sejtésem sincs, hogy vajon miképpen is értelmezhetném, hiszen annak az árunak valahogyan el kellett tűnnie, és ki tehetett róla, ha nem az említett?- Ami azt illeti, elég gyakorta vagyok a környéken -néztem körül, ezzel is utalva unalmas börtönömre, amely hasonlat Mystic Fallsra tökéletesen igaz. - Így mertem remélni, hogy esetleg valami izgalmakkal teli beszélgetésben lehet részem veled. A legutóbb is lefoglaltad a feleslegessé vált időmet -mosolyodtam el negédesen, miközben karjaimat a mellkasomra fűztem, de egy másodpercre sem engedtem el tekintetét. - Vagy esetleg úgy döntöttél, te sem tágítasz innét?
yisd ki a szemed, és szépséget találsz ott is, ahol nem is várnád.'' - Jean Paul Gaultier Bárki ellensége szívesebben lennék, de az övé nem. Lehet, hogy vámpír, nem kellene egyeznie a nézeteinknek, fel kéne dobnom a pacskert, amint meglátom közeledni vagy valamiféle oposszum elvet követni, amitől átnéz rajtam, tudomást sem vesz rólam. De hát nem ez volt a célom! Valójában istenien megvoltam a vámpírok társaságában is, engem annyira nem sértett sosem a jelenlétük csak őket az enyém, amint határozottan kijelenthetem, hogy élveztem. Ez gondolom nem bűn, vagy ha mégis annak számítana más kárán vagy rossz kedvén szabályosan röhögni, akkor az már nem az én gondom. Nem fogok elfordulni vagy meghátrálni, mert más volnék, mint ők. Persze, hogy tényleg vannak közöttük eszeveszett fenevadak, akiket jobb előbb arcon csapni, mint rögvest puszi pajtásnak fogadni őket, de ez része a folyamatnak, ami ahhoz vezet leginkább miként űzzük egymást az őrületbe a terveinkkel, tetteinket. Őszintén szólva, én nem éreztem azt, hogy az ellenségemnek kellene fogadnom ezt a nőt itt előttem, aki alig volt magasabb a mai tinilányoknál, mégis sokkal többet megélt már, mint ők és ebből kifolyólag – bármily nehéz beismerni – nő létére igazán leleményes és okos volt. Ez volt kérem szépen az, amit úgy szerettem benne, amiért csodáltam és nem néztem le nő létére. Tipikus túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen jelenséget mutat a szemeimben. Azonban nem volt szellem, tényleg itt volt teljes húsvér valójában. Már csak az hiányzott, hogy megcsípjem magam és rádöbbenjek ez az egész egyáltalán nem álom. Az álmok ugyanis gyakorta becsapnak minket és egy káprázat után futkosunk, ami nem létezik, nincs éppen akkor a közelünkben. De most, ebben a pillanatban Mackenzy, igenis valóságosnak tűnt. Tehát el hittem, hogy itt van és abba hagytam a csodálkozást, ami alig volt észrevehető rajtam, szerintem. Tényleg. ''A megismerés utazás, és a lehetséges utak száma végtelen.'' – Diego Marani Különben a felét se hittem el annak, amit az apám mesélt, lehet van mindennek némi igazság alapja, de szeretem bepiszkolni a kezem, a saját utamat járni, elvállalni a tékozló fiú szerepét és tapasztalatokat szerezni, amiből tanulhatok. Ez tesz azzá aki vagyok, még ha iszonyat mód nehéz elfogadni a makacsságomat még most is. Mackenzy, nos ő Mackenzy. Hogy köpönyegforgató volna amiért nekem is segített? Én nem tekintem annak, bárki más, talán egy külső szemlélő, aki tudná a szín tiszta valóságot a világunkról, biztosan azt hihetné, én nem. Nem tartom annak, még ha az is lenne. Amíg hátha nem támad, nekem édes mindegy más mit gondol erről a kapcsolatról közöttünk. – Épségben megkerültek, de nem mondanám, hogy ugyanilyen finoman távoztak is a közelemből. Nem vagyok az a gyilkos típus, azonban minden erőfeszítést megért a móresre tanításuk. Egy darabig örülhetnek annak, hogy élnek. – a bosszúm, talán könyörtelen, de utáltam a vérrontást, verekedni meg az erőm nélkül is tudtam, egy kis jobb és bal egyenes mindent megold. Pláne ha előtte az illetőkre ráakaszkodott egy rakás nő, akik pénzért bárkinek bármit megtesznek. A bort, a mi borunkat, a családom borát meg kifejezetten szeretem, megóvni még inkább. Azonban üzletelni velük, tudni, hogy tényleg le van beszélve a szállításuk annál jobban. Ez nem volt, sajnos. – Nem szeretnék elhamarkodottan inni a grizzly bőrére, de szerintem ide költöztem, bárki mondjon bármit odahaza. Tehát lehet megint kibérelném a feleslegessé vált idődet. Még úgyis van mit megismernem ezen a helyen. – a rossz hírem, már biztos megvan, különben is gondoskodtam róla, hogy meglegyen és minden aljasnak nevezhető helyet meglátogattam. Ugyanakkor nekem is van egy jó felem, aminek a létezését ugyanúgy be kell bizonyítani, mint például a Himalája-i jetiét.
Dante jó ideig mozgatta a gondolataimat, nemcsak most, már korábban is, nem is ügyelve arra, mit vált ki belőlem egy-két igencsak meglepő, tőlem nem megszokott képfoszlánnyal, amely a lelki szemeim előtt jelenik meg. Soha nem érdekelt mások vérnyomása. Sőt! Úgy egyáltalán, nem érdekelt semmi, ami más emberekkel kapcsolatos, és ami még fontosabb, hogy csak saját magamra számíthatok, pontosan ezért szoktam kihagyni az életemből az efféle bájcsevejeket, mert vele most azt folytatok. Szégyen vagy nem szégyen ezt bevallani. Mégis, mi a francért nem ölöm meg egyszerűen a központ mögötti csúnya sikátorban? Talán mert nem bosszant. Nyilván jó okom van rá, lehet, hogy azért, mert szórakoztat, de magam sem tudom, hogy ezt hogyan szűrtem le ennyi idő alatt. Jobb lenne inkább... valami mással elütni az időt. Miután őt megkóstoltam. Vagy valami ilyesmi. Igen, ez lenne a legjobb megoldás. De félő, hogy ismét el fognak ragadni azok az emberi vonások, amelyeket próbálok kiírtani magamból. Ezek szerint eléggé sikertelenül. Elindultam, majd szélesen elvigyorodtam, főleg miután észrevettem, hogy lépteink egyszerre történnek. - Szeretek vásárolni ebben a városban. Ha valami igencsak finom ezen a helyen, hát a már régóta hordóban érlelt borok. Már majdnem tovább álltam, de milyen furcsa véletlen, hogy itt találkozunk, nyilván a sors akarta - kacsintottam rá meglehetősen szemtelenül. Sosem flörtölök férfiakkal, vagy potenciális áldozattal, róla pedig még nem döntöttem el, hogy vajon mi is lenne édesebb, megcsókolni vagy megölni. Ezt az egészet amúgy nem is nagyon nevezném flörtnek, inkább valami hozzám méltatlanul kislányos csevegésnek, amely ismét nem engem tükröz vissza. Büszke lehetek magamra. Igazán. Nem is akarok tükörbe nézni egy ideig. De miért is nem mutatkozom be, mutatom ki a fogam fehérjét? Ja, igen. A valós énemnek kevés barátja van. És ha vacsorának nem is lenne jó, hát talán potenciális barát még lehetne. - Az időbeosztásom eléggé rugalmas - vontam egyet a vállamon, közben egy ravasz mosoly rajzolódott ajkaim köré. Nem sokat tudtam róla, annak ellenére, hogy nem szoktam ismeretleneken segíteni, vele ezt megtettem pár hete. És még nem éreztem azt, hogy megérett a pillanat arra, hogy viszonzást nyerjek. Még nem volt rá szükségem. - De talán először egy vacsorára invitálnálak meg. Sajnálattal tapasztaltam már az első találkozásunk folyamán is, hogy nem egyezik az ízlésünk, de bizakodom, hogy talán akad olyan, amit mindketten örömmel fogyasztanánk. - Még jó, hogy időben eszembe jutott, hogy ő nem vámpír, még vérrel kínáltam volna, arra pedig nyilvánvalóan nem lenne vevő. Többet kell gondolkodnom, és mindig résen kell lennem.
Őszintén szólva szebb halált is el tudnék képzelni, mint hogy valami ismeretlen fenevad darabokra tépjen. Pláne ilyen fiatalon, alig húszévesen. Pedig boszorkányként úgy hittem, lényegesen hosszabb élet vár rám, mint egy egyszerű halandóra. De nem, én nem halhatok meg! Még nem! Addig nem, míg a bosszúmat végre nem hajtom a féltestvéremet. És még csak bele sem kezdtem. De ami késik, nem múlik. Legalábbis eddig ezt hittem. Most itt, egy fa tetején vacogva, tudván, hogy lent a biztos halál vár, kezdem kicsit máshogy gondolni. Hogy a fene vinné el! Én ezt nem így akarom! És akkor felbukkan még egy nő is, akit egyértelműen a segítő szándék vezet, de ezzel meglátásom szerint csak magát sodorja bajba. Már látom is, ahogy a fenevad becserkészi. Ekkor ő is észreveszi, miért vonakodok elfogadni a segítségét, de úgy hiszem, már késő. Felkészülök, hogy egy igen véres jelenet szemtanúja leszek, a nő azonban, mikor teljesen átlátja a helyzetet, előzetes elképzeléseimmel ellentétben egyáltalán nem ijed meg. Támadó állásba helyezkedik, majd alig hallhatóan mormolni kezd és suhint egyet a levegőbe, mire a fenevad nagy csattanással repül hátrébb és csapódik egy közeli falnak. Hogy nem vettem észre, hogy egy boszorkánnyal van dolgom? Biztosan a szörnyetegből eredő energia és a saját félelmem okozhatta. Ez is azt bizonyítja, hogy figyelmesebbnek kell lennem, ha akarom valamire vinni a féltestvéremmel szemben. Gondolataimból a nő hangja ránt vissza a valóságba. Csak bólintok egyet kijelentésére, amit vagy lát a sötétben, vagy nem, majd megfogom a felém nyújtott kezet és annak segítségével könnyedén lendülök le az ideiglenes menedéket adó fáról. Alig ér azonban talajt a lábam, a fenevad mormogása ismét felhangzik. Hát persze, ennyitől nem pusztulhatott el. Menekülni egyelőre nincs értelme, úgyis utolér. Csak egy lehetőséget látok. Nem tudom, ki is ez a nő, aki a megmentésemre érkezett, de bíznom kell benne, hogy elég tapasztalt boszorkány. Én egyedül biztosan nem tudnék elbánni ezzel a szörnyeteggel, de talán ha egyesítenénk az erőinket, annyi időre esetleg hatástalaníthatnánk, amíg elinalunk innen mindketten. - Mit gondol? Ketten együtt el tudunk bánni vele? – sandítok a nőre, miközben figyelmem megoszlik közte és a sötétben lassan éledező fenevad között.
Sötét van... hideg van... nem találom a helyem. Egyszerűen a hideg rángatja minden porcikámat, és kellemetlen az illat, mely a levegőben kering, és melyet én magam egyáltalán nem szoktam meg. Talán a fucsa szmogmentes levegő, nem tudom. Nem is akarom sokáig fejtegetni az okát, hiszen nem érdemes. Kötve hiszem, hogy bármi köze is lenne ahhoz, hogy ez Mystic Falls vagy egy egészen más város. Szükségem van egy kis csendre. A tegnap éjjeli álom nyomatékosította bennem, hogy milyen könnyű még engem is elpusztítani. Engem, aki olyan önző és beképzelt, hogy... hogy... azt gondolta, halhatatlan. Az is vagyok, de egészen máshogyan... rájöttem, hogy nem öregszem, de meghalni képes vagyok. Megijedtem. Saját magamtól. Én, aki soha senkitől és semmitől nem fél, még a legerősebb boszorkányoktól sem. Egy egyszerű álom mégis halálra rémiszt. Ez nevetséges! Mióta Zooey meghalt, egyedül vagyok, mint a kisujjam... hiányzik a testvérem, kellene a segítsége az ügyhöz, amin most ügyködöm. Közben megannyi teendőm lenne, ám mégis úgy érzem, hogy egyedül vagyok a világban. - Ki van ott? - fordultam aztán lassan hátra, miután leértem a parkba. Azt gondoltam, itt lehetőségem lesz szemtanúk nélkül gyakorolni, ám nem azt, ami itt megszokott. Nem futni, és még csak nem is edzeni akartam. Motoszkálást hallottam, és úgy fürkésztem a nem túl távoli fák lombjait, mintha megannyi denevér bújkálna minden falevél mögött. Egyszerűen képtelen voltam arra, hogy elszakadjak félelmeimtől. Az álmom okozta sokkból. Csak én lehetek olyan normális, hogy ide jövök... egy nap közben közkedvelt területre, a mely nincs annyira elzárva... semmitől. Én... fogalmam sincs, most mire is lenne szükségem. Talán arra, hogy valaki végre megrázza a vállam, és képen töröljön. Térj magadhoz, Eva! Nálad temperamentumosabb nőt még nem látott a világ. Ne mondd azt, hogy ez eltűnt, és hogy nincs többé! Csak egy álom volt. Senki nem akar megölni! De mikor ismét hátra fordultam, megpillantottam valakit. Még így, a hajnali csekély fény ellenére is láttam a fiatal lány arcvonásait. Nagyot kellett nyelnem. Megannyi emlék rohamozott meg hirtelen. Túl sokat gondolkodtam a múlton az elmúlt időszakban. Eszembe jutott az a kislány, akit magára hagytam... sosem láttam felnőni. És tulajdonképpen sosem érdekelt. Egészen addig, míg rá nem jöttem, hogy mindenkit elveszítettem. - Lám-lám... egy ilyen fiatal lány miért kóborol már ilyen későn errefelé? - billent oldalra a fejem. Elnyomtam a félelemet, amelyet az álmom miatt éreztem. Talán egy rossz előrejelzés volt?
Azt mondják, hogy a gyermeki szív nem hazudok. Nem ismerhettem édesanyámat, hiszen még csecsemőként hagyott édesapám ajtója előtt. Sose kaptam esélyt arra, hogy megismerjem, hogy büszkévé tegyem. Miért tartott meg 9 hónapon át, ha utána egyszerűen csak úgy odaadott, mintha nekem nem lennének érzéseim, mintha egy gyermeknek az édesanyára nem lenne szüksége. Sok évtized, évszázad eltelt azóta, de sose leltem meg. Bár igaz, hogy sokáig esélyt se kaptam. Egy fura szervezetben nőttem fel, vámpírok, boszorkányok között. Az egyik ott lakónak köszönhetem azt is, hogy még mindig élek. De nekik köszönhető az is, hogy a lelkem egy része sötétté vált, hogy egy része a lelkemnek örökké gyilkos fog maradni. Megtanultam a rejtőzést, az ölés mesterségét, talán még néhány vadásznál is jobb voltam, de én azért öltem, mert ölnöm kellett és nem azért, mert ebben leltem örömömet, vagy éppen megszerettem volna váltani, szebbé tenni a világot. Ha az embereket nem lehet megmenteni, akkor a világot miként lehetne? Sehogy. Óvatosan szeltem a város utcáit egészen addig, amíg meg nem pillantottam egy árnyat. Nem láttam tökéletesen az illető arcát, vagy alakját, de nő volt. A sötétség már mindent körbe ölelt. Az utcai lámpák adtak egy kis fényt az eltévedt lelkeknek, de ez még se olyan volt, amikor az ember szívesen sétálna itt. Veszéllyel kecsegtetett, mintha nem tudnánk, hogy két lépés múlva mi vár minket, mit rejt a köd, vagy éppen a hó. Magam sem tudom, hogy miért, de követni kezdtem a nőt. Ügyeltem arra, hogy ne csapjak zajt, hogy ne lásson meg. Egyszerűen csak tudtam, hogy miként rejtőzhetek el az éjszakai sötétségben, a köd miként lehet védőpalástom és miként csaphatok le az áldozataimra. Bár utóbbi jelenleg nem állt fenn. Egyszerűen csak valami vonzott abba az irányba. De aztán megállt. Figyeltem őt, alig hallhatóan sétáltam a közelében, de a szavaira kicsit még a hideg is kirázott. Volt valami a hangjában, a szavaiban, aminek köszönhetően még én is képes voltam kicsit megrezdülni, pedig sok borzalmat és sok parancsot, félelmet keltő szót hallottam már. Majd a lábaim egyszerűen csak közelebb vittek hozzá, talán a sors akarta így, talán csak az élet kegyetlen játéka igazából sose áll le, csak add néha nekünk rövid pihenőt. Figyeltem a nőt, ismerős vonások után kutakodtam, de nem leltem arcának barázdái között egyetlen egy ismerős pontra se. - Egy magányos nő miért járkál itt, ahol már szinte senki se jár? – kérdeztem vissza habozás nélkül. Nem állt szándékomban válaszolni, meg magam sem tudtam volna azt, hogy mit is felelhetnék rá, mert nem tudtam, hogy mit is keresek pontosan itt. – Esetleg ismerlek? Találkoztunk már korábban? – szólaltam meg egy kisebb habozás után. Elmémben kutakodtam a hang, vagy arcának vonásai után, de semmit nem leltem, ugyanakkor egy aprócska érzés azt súgta, hogy ismerem az előttem álló nőt, de még is honnét? Meg miért ismerném?
Nem akartam azt a benyomást kelteni, mint azok a nők, akik még a saját árnyékuktól is képesek teljesen frászt kapni. Ami azt illeti... hát, volt egy időszakom, mikor az én életem is félelemben telt. Volt, ami megijesztett, pár olyan érzés, amelyről azt hittem, én sosem érezhetem, azt figyelembe véve, hogy belőlem kimaradtak az álmok... a gyermeki áldásban reménykedni pedig minden alkalommal olyan volt, mintha késsel bögdösnének. Sosem vágytam rá, talán pontosan ez volt az oka annak, hogy nem érdekelt a szüleink kínkeserves kísérlete arra, hogy férjet találjon nekem, méghozzá a jobbik fajtából. Mégis, egyszer megtörtént. Volt egy lányom, legalábbis ebben a helyzetben eléggé fontos a múltidő... soha semmilyen közöm nem volt hozzá azon kívül, hogy hónapokig az én testemben növekedett. Nem jelentett semmit. Amint tehettem, túladtam rajta. Mintha csak egy értékes óra lett volna, mintha csak egy tárgyként kezelhettem volna, pedig egy emberi élet volt. Egy részét jelentette volna az életemnek, ha akkoriban még más vagyok. De egyre inkább rájöttem arra, hogy az életem értelmét, amit eddig kutattam, végül nem találtam meg. Rettentő boszorkány lettem, rengeteg ellenséggel... és kinek adjam tovább a tudást, amelyre szert tettem? Egy halvány mosoly rajzolódott az arcomra. Micsoda válasz. Mindig is tetszett az efféle hozzáállás, nem sodródott rögtön alárendelt szerepbe. - Talán nincs jobb dolga - vontam meg a vállam. - Nincs társaságom. De nem szokásom késő éjjel a városban mászkálni - sóhajtottam fel egy apró nyelést követően. Most valószínűleg nem tűnt volna fel senkinek, hogy ki is vagyok vagy mi is vagyok valójában. Tőlem általában mindenki félt... aki ismerte a nevem, hát nem jó közegben hallott róla. - De az én életem már nem annyira értékes, mint a te ifjúságod - küldtem felé egy bizalomgerjesztő mosolyt, miközben ujjaim eltűntek a kabátom zsebében. Nyári este, mégis hűvös van. - Nem hiszem, hogy ismernél. A nevem Eva - léptem hozzá közelebb. Ahogy a távolság csökkent kettőnk között, tűnt csak fel a szép formájú arc, a tökéletes bőr, és az igencsak ragyogó szempár, amely tükrözte mindazt, amely egykoron mindannyiunk ifjonc szívében élt. De mi már... kiöregedtünk abból, hogy effajta csillogást birtokoljunk. - Remélem, nem ijesztek rád - tettem aztán hozzá. Fogalmam sem volt, miért birtokolta ennyire a tekintetemet. Magára vonzotta... emlékeztetett valamire, ami nekem sosem volt meg. Vagyis, de igen. Csak eldobtam. Azt hiszem, ő is ennyi idős lenne, ha tudnám, hogy még életben van... hiszen ez a lány sem lehet több húsz évesnél, de megkockáztatom, hogy ezzel is sokat mondtam. - Sajnálom, csak emlékeztetsz valakire. Esetleg egy forró... italt elfogadsz? - kérdeztem. Ha okos, elutasítja, hiszen idegen vagyok. És a benső énem egy része nevetett rajtam. Mióta értek én a gyerekekhez?
Sok mindent megértem már, de ennek ellenére sose mondtam azt, hogy nincs olyan pillanat, amikor félnék. Egyszerűen csak megtanultam leplezni és elrejteni a félelmeimet, ahogyan néha a meglepettségemet is. Ennyi évtizeddel a hátam mögött nem kellene azért néha minden váratlan fordulaton meglepődnöm, de az élet mindig is képes volt különféle meglepetésekkel szolgálni. A múltamat egészen jól magam mögött hagytam, ahogyan édesapámat is. Ő nevelt fel részben, ő tanított meg bizonyos dolgokra, míg a többire az ő fura barátai, de édesanyámat sose leltem meg. Magam sem tudom megmondani, hogy miért, de úgy éreztem, hogy édesanyám él. Ha én élhetek ennyi évszázada, akkor ő miért ne élhetne? Nem voltál vámpír és tudomáson szerint más különleges lény se. Csak egy egyszerű ember, akin nem fog az időkereke egy nőnek köszönhetően. Nem tudom még mindig, hogy miért követtem és miért figyeltem ezt a nőt. Egyszerűen csak valami miatt felhívta magára a figyelmemet és onnantól kezdve nem volt menekülés. Sose láttam még korábban, vagy legalábbis nem emlékszem arcának vonásaira, de ennek ellenére még is a szívem azt súgta, hogy ismerem. De vajon honnét? Mi lehet a kapocs? Oly kérdések, amikre talán csak a múlt szeszélyes árnyai szolgálhattak volna válaszul, de ők messze barangoltak és inkább csak kérdések és kételyek között hagytak, mintha mást nem is tehetnének. – Pedig szerintem néha nagyon is jó érzés éjszaka elveszni a városban. – húzódtak0 ajkaim egy apró mosolyra. – Nincs hangzavar, nincsenek figyelő szemek. Csak te vagy és a város szellemi. – fejeztem be a gondolatot. Talán furának fog nézni, de az éjszakának is megvan a maga szépsége. A kijelentésére picit feljebb szökik a szemöldököm. – Szerintem az élet pontosan annyira értékes, amennyi értéket egy ember a sajátjába bújtat. Nem az számít, hogy ki mennyinek néz ki, hiszen az néha csal. – nem árultam zsákbamacskát, de akkor se vallanám be azt, hogy túlzottan is ismerem azt, hogy mennyire nem csak a könyvekben lakoznak a szörnyek, hanem itt élnek közöttünk. - Poppy Aisling Armanskij. – mutatkoztam be én is egy barátságos mosoly keretében. Tudomásom szerint csecsemőkorom óta ez volt a nevem. Apum mindig azt mesélte, hogy a Poppy nevet még édesanyám adta nekem, legalábbis ez szerepelt egy pici cetlin, az Aisling és a családnevemet pedig édesapámtól kaptam. S azóta is ezekhez a nevekhez ragaszkodtam, mert az ismert, vagy kevésbé ismert családomra emlékeztettek és a reményre, hogy egyszer megleljem azt a nőt. - Semmi baj, s miért ne. Úgy is hideg van itt. Régóta él itt? – pillantottam rá kíváncsian, majd ha elindultunk valamerre, akkor követtem a nőt. Lassan haladtunk és közben próbáltam rájönni arra, hogy mi is lehet ez a fura érzés.
Szavaira elmosolyodtam. Lényegében igaz volt minden szó. Néha izgalmas tud lenni, ha elveszhetünk a szabad levegőn, beszippanthatjuk a friss oxigént, és csak... gondolkodhatunk. Játszhatunk. Emlékeztem még, mikor Zooey és én nem értünk haza sötétedésre fiatal gyermekként. A szüleink mérgesek voltak, aggódtak miattunk. Utána soha többé nem maradtunk ki, ha nem volt feltétlenül indokolt. Azt is csak akkor, miután már nem kellett kihez tartanunk magunkat. Talán az érzés miatt, amit anyám halálakor éreztem, nem akartam soha én is anya lenni. Túl bonyolult volt, összetett... érzelmes. Nekem nem állt volna jól. Mégis belecsúsztam ebbe a hibába. És mit tettem? Hagytam, hogy elússzon a lehetőség, nem adtam egyetlen esélyt sem neki. Továbbadtam egy kis életet, bízva abban, hogy olyan neveli majd fel, aki tényleg tiszta szívvel képes szeretni. Én bizonytalan voltam magamban. Az érzelmekben. Abban, hogy tudok-e egyáltalán szeretni. Megvoltak a magam gondjai. Sosem akartam vele találkozni, de magányos éjszakákon mindig eszembe jutott... akkor pár másodpercre mindig másképpen gondoltam ezt az egészet. Elképzeltem, milyen lett volna vele együtt élni. Felnevelni. Nevetni. Csak.. szeretni valakit. Aztán visszatértem a valóságba, azzal a mondattal, hogy erre én nem lennék képes. - Tényleg ilyen fiatal vagy, mint amire a külsőd utal? Ez a beszéd érettebb elmére vall - billent némileg oldalra a fejem. Nem szoktam elismerni én senkit. Minek tenném? Engem sem ismert el senki soha. A saját hibáimból tanultam, küzdöttem. Ez a mostani ifjúság viszont egészen más igényeknek élt. - Poppy - ismételtem el a nevét, majd elmosolyodtam. - Ritka. Páratlan. Még sosem hallottam - vallottam be őszintén. Habár valószínűleg azért, mert más szülőkkel áldott meg bennünket a világ. Az én nevem tucatszámra bukkant fel, az övé egyedibb. Ennyi az egész történet. A zsebeimbe rejtettem az ujjaimat. Ha teljes egészében önmagam lettem volna, most fordultam volna sarkon és itthagytam volna, mondván, hogy nekem nincs erre időm. De a gyötrő rémálmok arra adtak okot, hogy ne akarjak egyedül lenni. És ki tudja, talán a kislány még tud mondani valami bölcseletet az életről. Elindultam a park kijárata felé, közben megráztam a fejem. - Nem olyan régen jöttem ide. Pár hónapja csupán. Aztán úgy döntöttem, még maradnom kell egy ideig. Csak nem egy gyökeres Mystic Falls-i lakossal van dolgom?
Ritka az, amikor ennyire könnyedén elbeszélgetek valakivel, de most még is oly könnyedén jöttek a szavak, mintha csak egy régi ismerőssel beszélgetnék, vagy legalábbis olyat, akit ismerek. Pedig nem volt ismerős a nő, se arcának vonásai, se mosolya, se a szemében csillanó érzések. Biztos vagyok abban, hogy sokat meglátott nő áll előttem, de magam sem tudom, hogy miért érzem ezt, ahogyan azt se, hogy egy része a lelkemnek miért súgja azt, hogy ismerem az előttem álló személyt. Lehet, hogy a név memóriám nem éppen a legjobb, de az arcmemóriámmal semmi gondom nem volt eddig, így ha bármi miatt is ismernem kellene, akkor tuti beugrana, vagy még se? Miféle játékot űz most éppen az élet velem? A kérdését hallva csak eleinte elmosolyodom, zavaromban a szőke tincseibe túrok, hiszen magam sem tudom, hogy mit kellene mondanom. Mármint, hogy el kellene-e mondanom azt, hogy nem e kor gyermeke vagyok, de mielőtt túlzottan végig gondolhatnám a dolgot ajkaim elválnak egymástól és automatikusan válaszolok neki. – Nem, mint mondtam a látszat csal. Máskorban láttam meg a világot, de talán az a kor még szebb volt ennél is. – mosolyodom el, hiszen ha őrültnek gondol, akkor még mindig egyszerűen elsétálhatok innét. Nem az édesanyám, vagy bárkim, akinek meg kellene felelnem. Régóta a magam ura vagyok és nem egy idegen miatt fogok ezen változtatni. - Köszönöm. – mosolyodtam el, amikor a nevem ritkasága került szóba, de valószínűleg nem csak a Poppy része volt ritka, hanem a többi is. Nem is értem, hogy miben reménykedtem, hogy ez által talán az édesanyám fel fog ismerni? Azért tartottam meg, vagy már túlzottan megszoktam volna? Magam sem tudom, de oly mindegy, hiszen ha egykoron képes volt lemondani rólam, akkor nem hiszem, hogy most akarna majd engem. - Ohh, szóval akkor valami itt tartja? – pillantottam rá kíváncsian, miközben egyre kijjebb értünk a parkból. – Én is csak pár hónapja érkeztem ide, de azóta se tudtam elhagyni ezt a várost. Van benne valami különleges. Amúgy esetleg ismersz valami jó helyet, ahova beülhetünk? – ha már ő hozta fel korábban, akkor reménykedek abban, hogy ismer olyan helyet, ahova be tudunk ülni és beszélgetni.
Alapjaiban véve okot adott arra, hogy elgondolkodjak. Sosem becsültem meg igazán azt, hogy más korban volt lehetőségem élni, vagy hogy mennyi időm volt, annak ellenére, hogy másoknak annyira kevés adatott meg... itt voltam, már majdnem négyszáz éve, és egyszer sem éreztem hálásnak magam azért, mert így történhetett. Talán mert túl sokat veszítettem... Dimytri-t, Zooey-t... mindenkit, aki valaha fontos volt nekem. A lányom sem volt kivétel. De róla önként mondtam le, várva a megfelelő alkalmat arra, hogy egyszer talán majd lesz egy békés életem hozzá, hogy képes legyek rá. Sosem lettem. Sosem mentem vissza érte, nem kértem lehetőséget arra, hogy valakinek az anyja legyek, és a mai napig ostobaságnak tartottam azt, hogy ekkora hibába estem. Csak hálás lehettem azért, hogy akárcsak most, régen is voltak olynaok, akiknek nem adatott meg saját gyermek. És... ők szeretetben vették magukhoz. Nem jártam utána, mi lett vele. Csak... el akartam felejteni, hogy valaki az én húsomból és véremből jött létre. Nem akartam fájdalmat okozni sem magamnak, sem másnak azzal, hogy emlékeztettem magam életem egyik legfőbb veszteségére. Elég sok volt már azon a bizonyos számlán enélkül is. - Akkor mindketten más korból jöttünk. A különbség valószínűleg annyi, hogy... egyikünk becsüli a tapasztalatot, másikunk nem - mondtam, de a szavaimból kiérezhette, hogy őt illetten pozitív jelzővel, semmint magamat. Nem volt mit fényeznem magam, nem voltam büszke arra, amit tettem, és nem is most akartam mesébe elegyedni arról, hogy az élet kegyetlenül bánik azokkal, akik valamikor egyetlen apró hibával indítoitták az életüket. Nekem sosem adatott meg semmi, ami kicsit jó lett volna, mindig csak elvettek. - Inkább valaki - vontam egyet a vállamon. Most már volt okom itt lenni, bár a véletlen műve volt, hogy Victorral pont ebben a városban futottunk össze újra. És ebben a városban kell befejeznünk azt, amit elkezdtünk, hiszen már túl hosszú ideje van közöttünk háború. Ideje volt már lezárni, de a gond mindkettőnkkel az volt, hogy egyikünk sem nyugszik, míg a másik meg nem hal. - A bosszú képes éltetni az embert. Valójában néha már csak az élteti - tettem még hozzá, majd felsóhajtottam. Túl közvetlen voltam, nem szoktam barátkozni. Főleg nem ismeretlenekkel az éjszaka leple alatt. Nem tudtam, hogy ezt az éjszakai sétát minek fogom látni a jövőben. Jónak vagy rossznak? - A legtöbb kávézó már zárva van, de... talán az automaták még működnek - jegyeztem meg, miután eszembe jutott, hogy már tényleg benne jártunk az időben. Javarészt ez annak volt köszönhető, hogy teljes képzavarba kerültem, elvesztettem az időérzékemet, és ez meghoza a gyümölcsét .
Sose akartam megváltani a világot se, ahogyan eme nő életét se akartam megváltoztatni, vagy gondolkodás módját. Egyszerűen csak azt mondtam, amit gondoltam. Nem féltem sose felvállalni a véleményemet és a gondolataimat. Lehet, hogy sokak szerint néha ez ostoba lépés, de még se érdekelt. Inkább az őszinteségeim vigyenek a sírba, mint esetleg a sok aljas és hazug szavam, illetve ígéreteim. Fogalmam sincsen arról, hogy milyen életet élhetett vagy esetleg mit csinált a múltban, de szerintem nem is rám tartozott. Mindenkinek meg vannak a maga keresztjei és azokkal kell megbajlódnia, miközben a másik ember keresztjét se szabad lenézni. Sok minden történt velem, olyan emberek neveltek fel, akiknek nem kellett volna, de még se voltak képesek gyökerestül megváltoztatni. Mutattak egy olyan életet, ami a mai napig kihatással van rám, de még se maradtam teljesen azon az ösvényen, miközben édesanyámat sose ismertem, csak édesapámat, hiszen otthagyott neki. Egyetlen apró kosárba rakott be… Szeretném megtalálni, de magam sem tudom, hogy mit mondanék neki, ha egyszer szembejönne velem. Megismerne? Vagy lehet nem is hasonlítunk egymásra? Ki tudja, lehet apára sokkal inkább hajaztam, mint anyára, de egyszer talán kiderül, ha végre az igazság fátyla felreppen és a mögötte lappangó titkokat kiengedni. - Nos, valószínűleg igen. De nem hiszem, hogy ne becsülné a másik fél se a tapasztalatokat. Néha saját magunk se vesszük észre azt, ha valamiből okolunk. Egyszerűen csak megváltozunk. – pillantok rá egy barátságos mosoly keretében, hiszen néha pont saját magunknak tűnik fel a legnehezebben az a változás, amin keresztül mentünk. Pedig néha annyira nyilvánvaló, de mégis túl vakok vagyunk. - Család? Barát? – csapok le a dologra, hiszen mit ne adnék azért, ha végre célba értem volna és itt lenne az édesanyám. Az is lehet, hogy nem örülne nekem, de akkor se lehet okom panaszra, hiszen legalább megtaláltam és csak ennyi számít. – Hmm, ez igaz, de ugyanakkor pontosan ez az egyetlen dolog képes bennünk is a legnagyobb pusztítást elvégezni. – teszem hozzá egy kisebb habozás után, majd szőke tincseimbe túrok. – Ugyanakkor szerintem a szeret ereje is képes minket éltetni, csak sokan tartanak tőle, míg mások a gyengeség jelének fogják fel, pedig nem is tévedhetnének nagyobbat. Sokkal nagyobb erő rejlik benne, mint bárki gondolná. – alig hallhatóan fejtem ki a véleményemet, hiszen lehet emiatt eléggé furának fog gondolni, de ez van. Nem fogom tagadni azt, amit átéltem, s ami ilyenné formált, hiszen én hiszek ebben az erőben. Jobban is, mint a bosszú erejében. - Jól hangzik. – vágom rá, majd elindulok a nő mellett és amikor elérünk az automatához, akkor veszek magamnak egy teát. - Ha egy kívánsága teljesülhetne, akkor mi lenne az? – pillantok rá kíváncsian, hiszen nincs még remek szimatom se, hogy ennyiből rájöjjek mi féle szerzet a nő. Bár ha tippelnem kellene, akkor boszorkánynak mondanám, de ez csak megérzés.
Szükségem van egy kis sétára. Egy hétre jöttem csak ide Mystic Fallsba, és erre a hétre ki is vettem magamnak a hotelban egy szobát, ahol majd elférek addig. Túl sok időmet úgy sem töltöm ott, csupán csak hallottam egy igen szomorú hírről, miszerint az egyik páciensem nemrégiben meghalt. Természetesen megvisel a helyzet, de még sem annyira, hogy valami ránehezedjen a szívemre. Az évek alatt megtanultam azt, hogy nem szabad érzelmeket táplálni senki iránt sem, hiszen, úgy is elveszíted, és akkor pedig szenvedni fogsz. Nyilvánvalóan ezt én is tudom, hogy lehetetlen azt elkerülni, hogy ne érezz aztán egyszer csak valaki iránt. Hiába vagy képtelen érzelmekre, ha a tudatalattid csak érzelmekből áll, s mikor elesel, ő fog téged irányítani. Egyszóval; szenvedni fogsz. Így hát persze, hogy megvisel a haláleset, pláne, hogy mennyire próbáltam neki segíteni, de amennyire próbálkoztam, nos, annál inkább csak romlott az állapota. Lelkileg nagyon megtört volt, ami nem csoda, hiszen mindenkit elveszített, aki maga körül volt. Vámpírok játéka lett, én pedig nem tehettem ellene semmit sem. Mély levegőt veszek, miután belekortyoltam a kezemben lévő, forró csokiba. Ez az én reggeli kezdésem, szerintem ahhoz, hogy felfrissüljek, nem kell más, csak a természet, és egy pohárnyi finomság. Így hát ezzel igyekezvén eltörölni a rossz gondolatokat, nos, megindulok Mystic Falls egyik parkjába, ahol majd helyet foglalok egy padon. Jó látni, hogy az emberek a földön fekve piknikeznek, és élvezik az élet apró örömeit is. Milyen régen láthattam egykoron ilyent. Több mint öt éven át csak halált, s kínt láttam, így hát számomra ezek a pillanatok nagyon is sokat érnek, még akkor is, hogyha másnak csak egy egyszerű pillanat mindez. Poharamat körkörösen megrázom, hiszen az aljára leülepedett a lényeg. Már önmaga is kezdett kihűlni, így egy pillanat alatt iszom meg, majd mikor ez megtörtént, a legközelebbi kukába végül elhelyezem a kiürült dobozt. Aztán végül a macskaköves úton haladok végig. A levegő friss, a környezet vidám, mi kell ennél több? Ó, igen, a magányomat el kéne innen űznöm. De, nincs senkim, akivel osztozhatok ebben a pillanatban, s ebben az apró, primitív örömben.
Kezdőlap
|| 
|| 
