Leginkább az lepett meg, hogy a sors tényleg tud ilyen csúfondárosan viselkedni. Rose Marie az első, akivel itt találkozom? Persze a hotel recepciósa után. És néhány járókelő után, akikkel az utcán találkoztam, de mivel nem ismernek és én sem őket, hát nem szenteltem nekik különösebb figyelmet. De Rose a múltam része. Mellette nem tudok csak úgy elsétálni, mintha mi sem történt volna. Ahhoz kettőnknek túl sok köze volt egymáshoz. Még akkor is, ha a tükörbe nézve azt látom, hogy egyáltalán nem értem, mi fogta meg őt bennem. A külsőm nem egy nagy szám, nem vagyok Orlando Bloom, szóval eléggé félretette a látását. De ezt nem bántam. Míg ki nem derült, hogy... mindegy. Nem akarok gondolni a múltra. Annyira de annyira más volt még akkor is minden. Most pedig... igen. A sors kegyetlen játékainak áldozatai lettünk. - Már csak a piros masni hiányzik rólam, és tényleg földre szállt meglepetés lennék. - sóhajtottam, ezzel reagálva a szavaira, miközben végigmértem őt. Nem sokat változott, habár a haját most másképpen hordja. De amúgy mindenben olyan, mint régen. Édes istenem, mennyire nem kellene ebbe most belebonyolódni. Hangja őszinte volt, mire én csak megvontam a vállam, de nem úgy, hogy azt higgye, nem élvezem szívesen a társaságát. - Kötelességek. Tudod. - magyaráztam, mert egyelőre még nem tudtam, hogy mit is mondjak. Egyáltalán nem esne jól most is egy pofon attól a felfuvalkodott senkiházitól, aki a barátjának nevezi magát. Vagy már nem a barátja? Nem az én dolgom. - Mikor legutóbb itt jártam, olyan ámulatos cikket írtam az itteni világról, hogy a szerkesztőségem ragaszkodott a visszatérésemhez. - fűztem aztán hozzá. Más kérdés, hogy ez megint csak nem igaz. Nem emiatt vagyok itt. Nem is Rose miatt, de ha már így alakult, miért bánjam? Talán tud majd segíteni a problémámban... - De térjünk át rád. Veled mi minden történt, mióta nem láttalak? Látszólag nem sokat változtál, de gondolom emögött azért... történt egy és más - kacsintottam rá. Direkt nem kérdeztem rá a barátjára. Még félreértené a szándékaimat.
Újdonsült állapot állt fel nálam, eddig még nem volt alkalmam úgy igazán zavarban lenni, érezni azt, hogy fogalmam sincs mit mondhatnék vagy hogy jelenleg az időjárás lenne a legértelmesebb téma, amit fel tudnék hozni. Láttam Alex-en, hogy ő sem számított rám, én se rá és az a meggondolatlan ötletem, hogy leszólítom egyikőnknek sem járt éppen kellemes következményekkel. Próbáltam figyelmen kívül hagyni a baljós gondolataimat, a múltban történt élményeinket, egyszerűen csak azzal foglalkoztam, hogy érdekel, mi van vele. Ismert már és én is ismertem magamat, biztosított volt, hogy minimum egyszer úgyis összefutunk. Akkor meg mire várni, legalább a kínos körökön legyünk túl, hogy normális emberek módjára beszélgethessünk. Persze ha csak ő is szeretne velem kommunikálni, anélkül nem igazán fognak számítani az én törekvéseim. - A piros masni nélkül is földre szállt meglepetés vagy. - Mosolyodtam el hajamat a fülem mögé tűrve és hallgattam szavait, nem szóltam közbe, hagytam, hogy a saját tempójának és érzésének megfelelően válaszoljon. - De tényleg nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar újra foglak látni. És pont a cikked miatt jöttél vissza? Pedig nem sok minden van ebben a városban, ami említésre méltó. - Direkt próbáltam elkerülni azt a témát, hogy igenis a természetfeletti felirat nagy betűkkel lebeg a város felett, Alex mégsem parajelenségekkel foglalkozott, hanem építész volt, akinek semmi köze nem kellett, hogy legyen a város veszélyesebbik feléhez. - Sajátosságom, hogy nem sokat változok. Szeretek ragaszkodni a dolgokhoz. - Aprót vontam a vállamon, de tényleg nem tudtam mit mondhatnék, ez az arcomra is kiülhetett. Miért mondjak olyanokat, amelyekről ő nem feltétlenül akar hallani? - Pont a napokban gondoltam arra, hogy jól jönne egy kis vérfrissítés, lehet el kellene utazni valahová, de valószínűleg csak múló szeszély lesz az egész, semmi több. - Legyintettem éreztetve, hogy jelentéktelen az ügy. - Mostanában nem vagyok olyan nagy utazgató, mint régen. Vagy amilyen te vagy. - Mosolyodtam el.
Az élet tele van meglepetésekkel. Mi magunk döntjük el, hogy mi a jó meglepetés, és mi az, amelyet soha, semmilyen körülmények között nem szeretnénk ismét átélni. Az, hogy ide kellett jönnöm... nos, erre nyomós indítékom volt, de egyelőre nem akarom felfedni titkaim homályát. Amióta nem jártam itt, mióta el kellett mennem egy féltékeny barát miatt, sokat változott az életem. Előléptettek, nagyobb munkákat is kapok, és mondhatni, egyenesbe jött az életem. De vajon meddig? Ebben a városban, ahol naponta többször történik tragédia és találnak holtesteket... ha így haladok, az enyém lesz a következő. Ez pedig hátborzongató. - Hidd el, elég sok minden van ahhoz, hogy felteltsék a kíváncsi, élvhajhász háziasszonyok érdeklődését, és bátor ifjak harciasságát. Habár talán nem nagy szerencse éjszaka az utcákon mászkálni, de ez hol van másképpen? - vontam egyet a vállamon, a mosolyom viszont továbbra is ott időzött az arcomon. Nem vgaoyk hajlandó lemondani a jókedvemről, és nem is fogok félni attól, hogy vele beszélgetek. Nyilván nincs rajta nyomkövető és poloska sem. Nem mintha ennyire rettegnék a barátjától. Az efféle viselkedés jobban tükrözné annak a kétségbeesését, mintsem az én félelmemet és vigyázatosságomat. - Pedig néha jó otthagyni a megszokottat. - Oppá, ezt vajon mennyire fogja félreérteni? Gondolhatok itt éppenséggel Nathan-re is, habár ahhot tényleg nagyon erre kellene összpontosítanom. Maradjunk inkább az utazgatásnál. - Nem jó böröndben élni. Otthagyni mindent két hét után... szóval... ez nem jó. - ráztam meg a fejem, majd elmosolyodtam. - Van kedved egy kávéhoz? Megihatnánk valahol egyet. Akár nálam is. És ne érts félre... nincsenek olyan szándékaim, amelyek nem tisztességesek. - sóhajtottam fel.
Nem értem, hogy mit keresek itt. Ez annyira nem az én világom, hiszen itt mindenki és minden idegen számomra. Meg Párizshoz képest ez a város eléggé fura és talán kicsit lapos, de lehet az a baj, hogy még nem igazán volt szerencsém megismerni a jobb helyeket itt. Talán majd egyszer, most egyetlen célom volt, hogy megtaláljak valakit, ami könnyebben ment, mint reménykedtem. Tudtam jól, hogy merre kell mennem, hogy a megadott címre eljussak, hiszen reggel ez volt az első dolgom, hogy megnézzem magamnak az útvonalat. Sokkal jobban szeretettem saját magam eljutni egy címre, mint taxit fogni, illetve végre a tavasz első jelei is kezdtek megmutatkozni, így nem volt kérdéses, hogy gyalog fogok elindulni. Egy kis séta soha nem ártott meg az emberiségnek és így talán még jobban felderíthetem magamnak a környéket, hátha nekem is megtetszik és maradni fogok, hogy egy bizonyos személy agyára menjek. Eme gondolatnak köszönhetően egy apró mosoly kúszott az arcomra, miközben város utcáit szeltem. Egy pillanatra még a parknál megálltam, majd helyet foglaltam az egyik padon és onnét figyeltem az ott lebzselőket. Egy apró mosoly kúszott az arcomra, amikor megláttam két kis gyermeket, amint civakodnak. Egy pillanatra a bátyámra emlékeztetett, akiről fogalmam sem volt, hogy merre lehet. Azt hiszem őt is meg kell majd találnom, ha itt végeztem már mindennel. Élveztem a szellő gyengéd simogatását, a napsugarak melengető és csalogató hatását. Egyik kedvenc évszakom volt a tavasz, mert az időjárás pontosan annyira szeszélyes volt, mint én. Illetve végre minden elkezdett virágba borulni és a nap is kisütött. Végül lassan felkeltem, zsebembe csúsztattam a kezeimet és lassan indultam el, amikor hirtelen valakit megláttam a tömegben. Sietve kezdtem el kikerülni az embereket és nem értettem, hogy miként lehetséges ez. Többször is neki mentem jó pár embernek, de egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy igaz. Még egy pillanatra az is megfordult a fejemben, hogy csak a képzeletem játszik velem. Amikor pedig utolértem a lányt, akkor elkaptam a kezét és megfordítottam és egy pillanatra teljesen ledöbbentem, mert ő volt az. - Ebony? - kérdeztem meg tőle kicsit rekedtes hangon, mert másabb volt. Mintha valami megváltozott volna. Óvatosan a levegő szimatoltam, miközben továbbra is minden egyes rezdülését figyeltem és hamarosan már pontosan tudtam, hogy mi történt. Vámpír lett... De mégis miként? Hogy lehetséges ez? Ki tette ezt vele? Megannyi kérdés futott át az agyamon másodpercek alatt.
Annyira szép idő volt, hogy nem tudtam ellenállni a napsütésnek és hívogató madárcsicsergésnek, ami a délutáni sziesztám utáni ablaknyitás közben fogadott. Csoda, hogy az embernek, így természetesen nekem is télen sokkal rosszabb a hangulata, de amikor megérkezik a tavasz első fuvallata egy gyors javulás figyelhető meg mindenki kedvében. Furcsa, de most az enyémben is. Egy éve ilyenkor még összerándult a gyomrom, ha egyedül kellett kilépnem a házból, úgy éreztem, hogy akárhová megyek adódhat egy olyan helyzet, amiből ne fogok tudni menekülni és rettentően féltem attól a sok embertől, akik körülvehettek. Emiatt zárkóztam be folyamatosan leginkább a szobámba, csakis akkor voltam hajlandó átlépni a küszöböt, ha a terápiámra kellett mennem és akkor is egyedül Chantele társasága nyugtatott meg. Hogy bírhatta ki velem? Kivételes személyiség, hiszen mindent tudott rólam és soha nem fordított hátat nekem, hanem segített, angyali türelemmel biztatott, amikor rohamaim voltak és legszívesebben szálanként téptem volna kis a saját hajamat a rettegés miatt, amit így visszatekintve teljesen ok nélkül éreztem és arra sem voltam rest, hogy néha nekivágjak egy-egy vázát vagy könyvet. A hüvelyujjam begyét masszírozva gondoltam vissza ezekre a napokra, ekkor már lassan, de biztosan sétálgattam a park felé, mert a mostani életfelfogásom szerint erőt kellett vennem magamon és le kellett gyűrnöm azt a már rettenetes fizikai fájdalmat nem okozó, de kellemetlen gyomorgörcsöt, amit a külvilágban való tevékenység aggasztott rám. Papírforma szerint remekül haladtam, a pánikrohamaim száma drasztikusan lecsökkent, nagyon ritkán tör rám a légszomj és a fenyegetettség érzése és reméltem, hogy nem ezen a gyönyörű napon fog újabb gúnyos játékot játszani velem az elmém. Tisztában voltam az állapotommal és javulni akartam... mindennél jobban szerettem volna jól lenni, bármit megtettem volna azért, hogy a régi önmagammal nézhessek tükörbe reggelenként annak ellenére, hogy tudtam, semmi sem lesz már ugyanolyan. Messze kerültem az otthonomtól, tartok az őszinte mosolytól, ha valaki más felé kell intéznem, mint akit ismerek és sokkal többször nem érzem magam elégnek a változáshoz. A parkban nem a tömeg kellős közepén sétáltam végig, a fák mellett, a zöldellő lombok alatt mérsékeltebb volt a szívdobogásom, ezért maradtam a külsőbb terülteken. A nap huszonnégy órájában figyeltem a fiziológiai jegyeimet, a vérnyomásomat, pulzusomat, légvételeim számát és mélységét, ez segített nyugodtabbnak maradni. Nem akarok őrülnek tűnni, ha ezt a stigmát szeretném magamra ragasztani, akkor nem járkálnék, nem szoknám a kinti életet, de elemi erővel rezzentem össze, amikor éreztem a sajátomon és pislogni sem volt időm, rögtön szembetalálkoztam a testrész gazdájával. A nő szorítása erősebb volt a kelleténél, ám a nevemet hallva erről elterelődött a figyelmem, hirtelen belém fagyott a szó és nem tudtam megállapítani, hogy mennyi ideig bámulhattam az arcát a meglepődés miatt. - Én... - Nyeltem egy nagyot és az előbbi még viszonylag nyugodt lelkiállapotom kezdett megbillenni. Ki akartam húzni a karomat az ujjai közül, rántottam rajta egyet, szerencsére össze tudtam gyűjteni annyi erőt, hogy ez sikerüljön. Hátrálni kezdtem, nem vettem le róla a szemeimet, egy milliszekundumra sem akartam elveszíteni a sziluettjét magam elől. - Ki vagy te? - Kérdeztem. - Mit akarsz tőlem? - Honnan ismerhet? Fogalmam sem volt ki ez a nő, de legszívesebben olyan gyorsan futottam volna innen, ahogy a lábam bírta, mégsem tudtam nagy mozgásokat véghezvinni. Mintha leblokkoltam volna... ne... kezdődik...
Vannak olyan pillanatok az ember életében, amikor azt hiszi, hogy csak a képzelete játszik vele. Esetleg egy kisebb trauma után, de ez teljesen másabb volt. Ez nem déli báb volt, s nem is az elmém játéka. Újra éreztem azt a babonázó illatot, de egy pillanatra nem tudtam, hogy merről jöhet. De itt kell lennie, egyszerűen ennyire nem bolondulhattam meg az elmúlt évek alatt, amíg távol voltam mindenkitől, aki fontos volt számomra. Egyszerűen csak el kellett volna mennem a megadott címre, de nem tettem. Mintha egy láthatatlan erő azt akarta, hogy a múltam egy másik darabkájával találkozzak, de ennek mekkora is volt az esélye? Mekkora volt az esélye, hogy két régi idegennel is itt fogok találkozni? Szinte nulla, de megtörtént és nem futhatok el. Nem tehetek úgy, mintha semmi se történt volna, mert a lábaim automatikusan indulnak el és hamarosan már az ujjaim is a lány csuklója köré fonódnak. Talán akkor térek én is észhez, amikor meghallom a hangját. Annyira másabb, annyira fura, mintha halovány mása lenne anak a lánynak, akit egykoron én ismertem... Mintha elvették volna tőle az igazi énjét, de ki lenne képes ekkora kegyetlenségre?! Fel se tűnt, hogy mennyire erősen tartom őt fogva. Mintha csak attól tartottam volna, hogy elrepül, mint egy pillangó, de hamar rá kellett jönnöm, hogy sokkal inkább hasonlít egy riad kis őzikéhez, mint egy szárnyait bontogató vidám pillangóhoz. Lassan összefontam a karomat magam előtt, miközben őt figyeltem. Majd tettem egy-két lépést is hátra felé, hogy lássa nem akarom őt bántai. - Teisha, Savanna vagyok. - mondom neki barátságosan, hisze hirtelen már nem tudnám megmondani, hogy neki melyik nevemet mondtam korábban, illetve az aggodalom még mindig ott csücsül a szemeimben, mintha valami bérelt helye lett volna onnantól kezdve, hogy megpillantottam ezt a hajzuhatagot és a hozzátartozó arcot, tulajdonost. - Régebben találkoztunk. Nem emlékszel rám? - kérdezem tőle óvatosan, majd megrázom a fejemet, hiszen ennél ostobább kérdést nem is tehetettem volna fel. - Megmentettem egyszer az életedet, de utána eltűntél. Egyáltalán nem emlékszem Párizsra? - kérdezem tőle óvatosa, mert nem akarok semmilyen sebeket felszakítani, de talán egy-egy szó képes lesz visszahozni valamennyit abból a lányból, akit egykor megismertem. Nem sokszor mentettem meg embereket életét. Főleg nem boszorkányokét, de vele mégis kivételt tettem, de nem tudnám megmondani, hogy miért. -Nem akarlak bántani. Segíteni szeretnék, ha megengeded. - teszem hozzá picit sietve, majd óvatosan újra csökkentem a köztük lévő távolságot és reménykedek abban, hogy nem fog elfutni vagy jelenetet csinálni. Nem értem, hogy miért érzem álladóan azt, hogy segítenem kell Ebony-nak, de így van. Nem vagyok én olyan jóságos, de mindig is volt benne valami, ami miatt nem tudtam csak úgy elsétálni mellette. Na, meg egy részem attól retteg, hogy talán én okoztam a vesztét, de ez lehetetlen. Annyi idő alatt ki kellett volna ürülni a szervezetéből a véremnek, de mi van, ha nem? Nem, inkább nem is akarok erre gondolni, mert én nem vagyok olyan teremtős típus, se gondoskodó, ahogyan egy anya tenné. Egyszerűen csak felelőtlen vagyok és ennyi.
Merre a legrövidebb? Miért jöttem ki egyáltalán? A tekintetem próbáltam nem levenni a nőről, nehogy egy rossz mozdulat következtében tegyen valamit vagy ha esetleg elfordul, akkor több esélyem legyen kihúzni a kezeim az övéi közül és elszaladni, de nem éreztem magamban akkora erőt, hogy egyáltalán mozdulni tudjak. A lábaimból szinte kézzel tapinthatóan száguldott ki az élet, ugyan nem ernyedtek el, ám semmi stabil tartás nem volt bennük és annak ellenére, hogy a lány szemében nem láttam gonoszságot majdnem megfulladtam, amiért nem tűnhettem el innen. Két faj keveredett bennem, a boszorkánygénjeim majdnem eltűntek, amikor vámpírrá váltak, de szerencsére visszakaptam az erőmet és örültem neki, hiába nem tudtam irányítani. Egyesek szerint különleges vagyok... a boszorkányok többségének varázsigét kell mormolnia, hogy előhívja a képességeit, nekem viszont néha maguktól előjönnek akkor is, ha csak gondolok valamire és nem ritkán láthatóvá válnak egy-egy fénycsóva vagy másvalami segítségével. Elvileg más koven leszármazottja vagyok, akik megtanulták kivetíteni az erejüket és ez beleégett mindegyik tagba, azokba is, akik soha nem tanultak varázslást... nem lehetnék én is olyan meghúzódó, mint a többiek, ha már eleve azzal büntettek, hogy képességekkel kell rendelkeznem? Ezt sem én kértem,a vámpírlétet sem akartam és ebben a pillanatban sem szerettem volna a bolygón járkálni, de valamiért semmi nem úgy sül el, ahogy elterveztem. Belegondolni is vicces, hogy még önmagam láb alól eltételében is képes voltam bénázni és emiatt kellett mindent átélnem, ami történt velem. Azt hittem, legalább a vámpírlét kecsegtet annyi jóval, hogy nem lehetek rosszul... lelkileg sem. - Sajnálom, de én nem... nem ismerlek. - Elengedte a karomat, kicsit megdörzsöltem az ujjaimmal a területet és nyeltem egyet. Itt volt az ideje távozni, ő is ellépett tőlem, bár a tekintetét nem vette le rólam és folytatta a mondandóját. Honnan kellene ismernem? Párizsból? Megmentette az életemet? Az enyémet? A párizsi kirándulásom nem volt több, mint egy kiruccanás a barátnőimmel a féléves hajtás előtt, kiállításokat nézegettünk, naphosszat sétálgattunk a Champ Elysées-n, este bárokban ücsörögtünk, tipikus turisták voltak, akik lazítani szerettek volna, nem pedig olyan bajba keveredni, ahonnan életmentéssel lehet kihúzni őket. A lányoknak semmi baja nem volt és nekem sem, akkor meg miről beszél... Teisha? Próbáltam meggyőzi magam, hogy a szavai igazak nem fog nekem ugrani, hiszen ha bármit akarna tőlem, ami rossz már akármit tehetett volna. Hiába keresgéltem az emlékeim között, nem rémlett az arca, pedig egyre jobban érdekelt, hogy mi közöm lehetett hozzá és miért kellett összefutnom vele ismét, miért tűnik ennyire meglepettnek és miért akar segíteni nekem. Nincs szükségem rá... nem ismerem, nem tudom, hogy mi történik itt. - Mi történt Párizsban? - Kérdeztem rá összefonva a karjaimat a mellkasom előtt, mintha fáznék. Belül tényleg reszkettem, mint a nyárfalevél. - Nem tudom mire gondolsz. Magyarázd el kérlek, hogy ki vagy és mit akarsz tőlem... - Néha kiosztanék magamnak egy pofont, amiért egy ötéveséhez hasonló mondatok hagyják el a számat, de nem tehetek róla, a kifejezések nem mindig úgy jöttek a számra, mint régen.
Fura dolog az időjárás, ahogyan az élet is. Elegendő egy kis napsütés és máris mindenkit kicsalogat az utcára, az élet meg pontosan annyira szeszélyes, amennyire az időjárás. A kettő dolog annyira közel van egymáshoz, de ugyanakkor annyira távol is, de mind a ketten előszeretettel űznek tréfát az emberrel. Egy pillanatra tényleg azt hittem, hogy csak egy délibábot látok, esetleg összekeverem valakivel az illetőt, de nem. Tényleg ő volt az, de még az a lány volt, akit megismertem. Mintha a jókedv, a boldogságnak már nyoma se lett volna a tetteiben, de legfőképpen a szemeiben nem. Valami fura, de mégis ismerős dolgot pillantottam meg a szemeiben. Talán egy pillanatra rám emlékeztetett volna? Megláttam volna íriszeiben saját magamat? Vagy legalábbis egykori önmagamat? Nem tudom, de egy pillanatra még el is bizonytalanodtam és megijedtem, hogy esetleg én tettem valamit azzal a boldog lánnyal, de az nem lehet. Én csak megmentettem őt és biztonságba helyeztem utána, de mi van akkor, ha most nem ment minden a terv szerint? Mi van akkor, ha most kivételesen elbuktam? Követem a lány mozdulatait és ekkor kapok csak igazán észbe, hogy mennyire megszorítottam a kezét, amikor az ujjaim nyoma még halovány, de láthatóak még mindig a hamvas bőrén. - Sajnálom, nem akartam fájdalmat okozni. - mondom sietve, hiszen ez igaz. Legalábbis neki nem szerettem volna. Az már teljesen más dolog, hogy lehet más személlyel ennyire nem lennék kedveds. Nem vagyok akkora hárpia, de szeretem azt, ha az emberek félnek és tisztelnek tőlem, de legfőképpen azt, ha nem mondanak nemet. Ezt talán Christiantől tanultam meg, hogy mindig célszerű elérni azt, amit akarunk. Régebben sokkal inkább olyasmi lehettem, mint most Ebony. Kedves és ártatlan. Na, meg persze kissé zavarodott, aki alig ért bármit is. Eléggé sok minden, de szerintem nem itt kellene megbeszélni. Még a végén olyan személy fogja meghallani, akinek semmi köze hozzá. - mondom kicsit sietve és óvatosan körbe pillantok, de szerencsére még senki se figyelt fel ránk. Így ő nincs veszélyben. Fura dolog ez, hogy inkább érte aggódom, mint saját magamért, de az élet tele van meglepetésekkel. - Nem foglak kényszeríteni, hogy menjünk máshova, de választhatsz te helyes és ott mindent elmondok neked. Nem akarlak bántani, de erre már szerintem te is rájöttél. - teszem hozzá kicsit sietve, mert jó lenne valami biztonságomat helyre menni, ahol több mindent megtudhatok róla és ő is a saját múltjáról. Nem biztos, hogy annyira kedves lesz számára, de jobb tudni az igazat, mint kételyek között élni. - Nem akarok semmit se tőled. Egyszerűen csak segíteni szeretnék. - mondom neki óvatosan, s közben várom a válaszát arra, hogy esetleg elmehetnénk-e innét vagy nem.
Lehet, hogy megijesztem a lányt? Nem ahhoz van szokva, hogy ilyen viselkedéssel találkozzon és ezért is ült ki az ő arcára is olyan arckifejezés, ami egy normális összefutás során nem igazán szokott megjelenni az emberek arcán. Nem hibáztatom, nem viselkedek hétköznapian és tisztában vagyok azzal, hogy ez belőlem jön, nem mások hibája vagy kényszerítése az, hogy összerezzenjek, ha túl sok ember van körülöttem vagy éppen egy idegen arcot látok és rögtön arra gondolok, vajon mit akarhat tőlem, miért szólított meg, honnan ismerhet? Teisha-ra nézve is ezek a gondolatok fogalmazódtak meg bennem és hiába szerettem volna nyugodtabb arckifejezést erőltetni az arcomra vagy mosolyra húzott szájjal megkérdezni arról, hogy vajon miért nem emlékszem rá, hogyha szerinte biztosan találkoztunk már, esetleg nem kever-e össze valakivel, a szavak nem voltak hajlandóak kijönni a torkomon olyan stílusban, ahogy a társadalom és esetleg ő is elvárta volna. Jobbnak láttam ezért meg sem szólalni, inkább kivártam, hogy elmondja mit szeretne, hátha az segít egy kicsit... és ahogy hallottam neki sem volt éppen ínyére ez a park, bár valószínűleg nem azok miatt az okok miatt, amelyek miatt én kerültem el a tömeges helyeket. De most szinte senki sem volt itt... pár ember kóborolt elszórva a hatalmas területen, egyetlen árva lélek sem figyelt ránk, nem voltunk útban senkinek és egyre kíváncsibb voltam. Elmenni viszont... nem akartam itt lenni, ám hogy kettesben legyünk... inkább nem. Nem ismertem, csak elméletben és ennek ellenére sem bíztam benne. Nem vagyok az a típus, aki két másodperc alatt el tudná intézni azt, aki ártani akar neki, a harcművészeti tudásomban sem vagyok teljesen biztos, a varázserőmben pedig még úgysem, hiába próbálom fejlesztgetni. Talán az lenne az egész titka, hogy jobban bízzak magamban és akkor minden sikerülne, amit eltervezek.. de hogy bízhatnék magamban? Mintha egy új kvantumfizikai elméletet kellene felállítanom, olyan messzeségűnek tűnik ez a cselekedet. - Szerintem nem jó ötlet elmenni innen. - A két rossz közül a jobbikat kellett választanom, ami meglepően a viszolygásom fő tárgya volt. Inkább, mint hogy kettesben legyen egy teljesen idegen személlyel. Innen legalább volt hová menekülni, ha nagyon jól megnéztem... de a kíváncsiságom, hogy honnan ismer és én honnan ismerem nagyobb volt attól, hogy most azonnal elkezdjem szedni a lábaimat. Egy közeli pad felé vettem az irányt, a hajamat a füleim mögé tűrtem és rápillantottam, amikor helyet foglaltam. Ha valamiben, akkor abban, hogy leül mellém száz százalékig biztos voltam, hiszen ha nem akart volna beszélni velem, akkor nem állított volna meg. - Elmondod, ki vagy? Hogy honnan ismerjük egymást? Én... tényleg nem emlékszem rád. - Mondtam őszintén, kissé már nyugodtabban. Talán az érdeklődés keltette bennem, hogy nem voltam annyira ideges, mint amikor először megpillantottam.
Ha tippelnem kellett volna, hogy milyen körülmények között találkozom a lánnyal újra, akkor ez a lehetőség biztosan nem szerepelt volna közte. Mármint az se, hogy újra látni fogom Ebony-t. Ő olyannak tűnt, aki kicsit élvezni szeretné az életet, mindenkiben meglátja a jót, majd a jövője pedig szinte mesébe illő és irigylésre méltó lesz, de természetesen nem így történt. Nem volt szó meséről, nem volt szó szerelemről. Egyszerűen csak olyan volt, mintha a lány élete teljesen kisiklott volna. Párizs sok mindenre képes, de talán mások életét elsöpörni, kifacsarni forgószél módjára, majd pedig a földbe döngölni nem hiszem. De az is lehet, hogy tévedek. Bár, az is igaz, hogy nekem is jó pár percembe beletellett, amíg rájöttem, hogy már nem egyszerű boszorkány, hanem vámpír. Még mindig nem értettem, hogy miként lehetséges ez, mert amikor az én véremből kapott, akkor még nem volt semmi baja. Egyszerűen csak segítettem neki az életben maradásban. Nagyon remélem, hogy nem az én vérem miatt lett vámpír, de ha másik szemszögből nézzük, akkor ennek köszönhetően él még mindig. Minden csak részlet kérdése, de abban már nem vagyok biztos, hogy ő is éppen így látja a dolgokat, ahogyan én. Megértem, hogy félsz tőlem, de szerinted ha bántai szeretnélek, akkor nem megtettem volna már? - kérdezem tőle kíváncsian, majd végül felemelem a kezeimet, ezzel is szimbolizálva a megadást. Nem látom értelmét vitatkozni vele, hiszen azzal csak tényleg elijeszteném őt, nekem pedig nem az a célom. Azt szeretném megtudni, hogy vele mi történt. Követem a tekintetét, ahogyan ő is végig pásztázza az parkot, majd lassan elindulok utána és leülök a padra. Teisha vagyok, amint már korábban említettem. Párizsban találkoztunk, az egyik este. - kezdek bele kicsit halkabban, de nem nézek rá. A messzeségbe bámulok. Olyan az egész, mintha magam előtt látnám a dolgokat és éppen most történnének meg. - Gondolom turista voltál ott, legalábbis nem tűnsz a mai napig helybélinek. Valahogyan elkeveredtél a barátaidtól és nem éppen jó környékre tévedtél. Egy-két kétes alak neked esett, én pedig megmentettelek... - mondom el a rövid verziót. Persze itt még kimaradt az, hogy mennyire meg volt sérülve és ijedve, ahogyan az is, hogy a véremből kapott előbb és csak utána vittem a kórházba, mert a piros nedű nélkül talán életben se maradt volna egyáltalán. De láttam, amint elhagyja az országot és akkor még ember volt, vagy tévedtem volna már akkor is? - Esetleg van kérdésed? - fordulok felé egy apró mosollyal az arcomon, hogy ezzel is leplezzem a többi titkot, amit őrzök.
Az agyam elhitte, hogy nem akar bántani, a sejtjeim viszont teljes készültségben álltak. Álltak volna, ha az egyik pillanatban nem dermednek le, míg a másikban magukhoz nem térnek. Engem őrjített meg ez az állandó változás és a környezetemet és diliházba juttatta volna, ha esélyem lett volna normális, tartós kapcsolatokat kialakítani, ahol már előkerülnek a rossz tulajdonságok, fóbiák, betegségek és egyéb címszóval ellátott dolgok. Ha más nem annyi örömöm volt, hogy nem kellett magyarázkodnom és azon gondolkoznom, hogyan mondjam el valakinek, hogy mi bajom van és miért. Ám nagyon úgy tűnt, Teisha előtt valamilyen szinten meg kellesz nyílnom, ha már ismer és olyanokat tud rólam, amikre én nem is emlékszem. Szüntelenül próbáltam visszakeresni az arcát, de semmire nem jutottam, teljesen ismeretlen volt számomra, amit jelen pillanatban nagyon sajnálni kezdtem, mivel mintha... sajnálatot és aggodalmat sugárzott volna a mimikája. Régen jó voltam az érzelmek felismerésében, ügyvédnek készültem, az egyik legnagyobb fegyverem volt a jelek detektálása, amelyekre a szintén jó beszélőkémmel kellett hatnom. És mi maradt? A csacsogásom maximum négy fal között valósul meg a legjobb barátnőmmel és hajlamos lettem túlkomplikálni mindent, ami nem volt egyértelmű. Ezzel jár az, ha úgy érzi az ember, hogy már semmi sem olyan könnyű, mint régen volt. A nő végül helyet foglalt mellettem, míg én a vonásait pásztázom ő a park másik felébe nézve kezdi el mesélni a történetet, aminek mindketten szereplői voltunk. A párizsi kirándulásom képei tisztán élnek bennem, akkor ő miért nem? Pedig ahogy elmesélte... megmentett. Elkóboroltam és kétes alakok társaságába keveredtem? Jellemző. Szerettem magam felfedezni a környéket, főleg akkor, ha a barátnőim nem éppen azokat a látványosságokat vagy programokat részesítettek előnyben, amiket én. Egy este két-három ital után úgy döntöttem, hogy a bártól alig száz méterre lévő Champ-de-Mars vendége leszek és a fűben üldögélve fogom nézegetni a kivilágított Eiffel-tornyot, de... ennyi. Ekkor történt volna az eset? - Megmentettél? - Nyeltem egyet, amikor a pillantását rám szegezte. Kezdett lassan, ám biztosan összeállni a kép. - Te... egy vámpír vagy. Megitattál a véreddel? - Kérdeztem rá rögtön arra, ami leginkább érdekelt. Éreztem, hogy vámpír, felismerem a fajtáját, mivel én is félig oda tartozom és ha a válasza igen lesz, akkor életem egyik legnagyobb rejtélyére derülhet fény.
Ismertem ezt a lányt, legalábbis úgy gondolom. Lehet, hogy pár szónál többet nem beszéltem vele, de ennyi idő után elég, ha az ember csak megnézi mások szemét. A szem annyi mindent tud mesélni, illetve egy-egy gesztus. Egyszerűen annyira élet és vidámság volt eme lánynak az íriszeiben nem olyan régen, hogy egyszerűen még midig alig tudtam elhinni azt, amit látok benne. Egy pillanatra még az is megfordult a fejemben, hogy ő nem ugyanaz a személy, akivel Párizsban találkoztam. Esetleg van egy ikertestvére, de minél tovább fürkésztem őt, annál inkább biztosabb lettem abban, hogy ez az elméletem téves. Ő Ebony és nem más. De miként lehetséges ez? Vámpír lett, ez tiszta sor, de miért tűnt el a fény a szeméből? A vámpírok tudnak továbbra is úgy élni, ahogyan korábban tették vagy esetleg kifordulnak magukból és akkor nincs menekvés. Ők az ördög szolgájává válnak, de ő nem. Zavarodott volt és olyan, aki nem tudja, hogy mi történik vele. Miért nincs mellette az a személy, aki átváltoztatta őt? Miért nem segít neki senki se? Miként lehetséges az, hogy nem akar senkit se bántani, hiszen kezdő vámpír lehet. Annyi kérdés kavargott a fejemben, de még se éreztem helyesnek kimondani őket. Nem magamon kell segíteni, hanem rajta. Annak ellenére is, hogy nem éppen nevezném magamat annyira segítőkésznek. Amit akarok, azt megszerzem. Legalábbis eddig így éltem, de egyszer már vele kivételt tettem és ez azt hiszem most se lesz másképpen. Igen, de nem szeretnélek még inkább összezavarni, így a részleteket későbbre hagyjuk, ha egyetértesz velem. - mondom neki sietve, mert nem szívesen mesélnék arról, hogy több helyen is megsérült és mit terveztek vele azok az alakok. Azóta az a negyed is tudja, hogy Párizsban nem célszerű ujjat húzni velem. Csendesen hallgatom, ahogyan bizonytalanul megszólal, mire lassan bólintok. - Mind a kettőre igen a válaszom, de miattam nem válhattál vámpírrá. Nem kaptál túl sok vért tőlem és végig figyeltelek addig, amíg elméletben a szervezetedben maradhatott a vérem. - mondom neki halkabban, hiszen ez már nekem is megfordult a fejemben, hogy miattam lett ezzé. De amilyen gyorsa jött ez a gondolat, olyan gyorsan hessegettem el. - Mi történt veled Ebony? Miként lettél vámpír? -kérdezem tőle óvatosan és újra őt figyelem. Tudnom kell, hogy miként történhetett meg ez egy olyan lánnyal, aki ennél sokkal többet érdemelne az élettől. Nem kellene ilyen viszontagságokban élnie, de a sors nem volt hozzá kegyes. Szörnyeteggé változtatta és ezen nincs mit szépíteni.
Egyre kíváncsibb lettem, Teisha értett ahhoz, hogyan húzzon ki egyetlen másodperc alatt a kényelmes és óvó csigaházamból, ezen pedig nagyon meglepődtem. Megmagyarázhatatlan, legalábbis számomra ilyen éllel bíró okok miatt úgy éreztem, hogy bízhatok benne, nem akar rosszat, nem csak szórakozik, mindössze segíteni akar. Pár hónapja kénytelen vagyok ferde szemmel nézni a hozzá hasonló szándékú emberekre, képtelen vagyok megbízni akárkiben is, mert mindig azt figyelem honnan jöhet egy nagy fenyegetés, ami nemcsak azt az életszerű kezdeményt rombolná le, amit a hajviseletem megváltoztatásával, az egész világnézetem megkalibrálásával gondoltam felépíteni, hanem még jobban meggyötörné az egyébként is gyenge szívemet és lelkemet. A tény, hogy nem lehetett vége a hirtelen előtörő szenvedésemnek azon az estén, amikor a szüleim is meghaltak elviselhetetlen volt... sokkal inkább porladnék a föld alatt, minthogy itt üljek és ez az érzés egyáltalán nem Teisha-nak volt köszönhető, hanem annak, hogy nem tudtam mit kezdeni a helyzetemmel. Semmi jót. Részt veszek egy összeesküvésben, ami legalább leköt és eléri, hogy olvasgassak, használjam az agyam, próbálok ismét visszalendülni a festékeim és ecseteim világába, viszont semmi sem ugyanolyan. És nem is lesz. Bele kellene törődnöm. Bólintottam. Nem akartam beleszólni a sorrendjébe, örülhetek, hogy egyáltalán elmondja mi történt. Eddig fel sem tűnt, hogy az életemnek egy darabja hiányzik, ám most magaménak akartam és ha ehhez türelemre van szükség, akkor nem fogok dobolni a lábammal, hanem kivárom az időmet. Főleg, hogy Teisha szinte gondolatolvasó módjára válaszolt arra a kérdésemre, ami eddig csak saját magamnak intéztem: ha megitatott a vérével, akkor megtaláltam a misztikus felébredésem magyarázatát? - Emlékszem Párizsra, mindenre, csak arra az estére nem. - Vallottam be. - Teljesen kiesett. Tudom, hogy az utolsó estémen történt és előttem van, amikor felszállok a gépre, ami Brüsszelbe tartott, de ami közötte volt nem rémlik. - Megcsóváltam a fejemet és lemondó sóhaj hagyta el az ajkaimat. Talán trauma. Sokan elfelejtik az eseményeket, amelyek túl megrázóak számukra, valószínűleg én is beleestem ebbe a kategóriába és a vámpírrá válásom sem tisztította ki a képet. Az elmém szüntelenül szórakozik velem, csodálatos. - Én... - Összefontam az ujjaimat és nyeltem egyet a kérdése hallatán. Mesélnem kell arról, ami történt? Hogyan? Hogy önthetném szavakba azt, amiről legszívesebben megfeledkeznék és annak örülnék legjobban, ha ez az eset esett volna ki, nem pedig amikor megmentették az életemet. - Összezavarodtam és ostobaságot csináltam... - Már nem néztem rá, a kezeimet figyeltem, egyik hüvelykujjammal a másik körmét piszkálgattam. Megfulladok. Miért nincs ebben a parkban jobb levegő?
Minden vámpír átesik ezen a szakaszon. Azt hiszem ezt lehetne hívni a kezdeti depressziónak, összezavarodottságnak. Én magam választottam sok éve ezt az életet, de azért örülök annak, hogy Christian mellettem volt a kezdetekkor, mert lehet, hogy én is ilyen helyzetbe kerültem volna, mint Ebony. Én is megváltoztam az átváltozásom óta, de é azt hiszem jó irányba. Kicsit erősebb és kitartóbb lettem, s még inkább úgy kezdtem érezni magamat, hogy enyém a világ. Most elnézve a mellettem helyet foglaló vámpírt a szívem kicsit talán összeszorult. Talán magam sem hittem volna azt, hogy képes vagyok ilyen gyengéd érzelmekre azóta az eset óta, hogy valaki megmentettem, majd most meg a halálomra fáj a foga. De ezt is magamnak köszönhetem, hiszen én felejtettem el vele azt, hogy mi is történt. Nem akartam, hogy szenvedjen, de egy-két emlék valahogyan mégis előkerült és most emiatt valaki a nyomomban van. Szép kis élet. Amikor Ebony újra megszólal, akkor pillantok fel újra rá, hiszen mostanában eléggé szétszórt vagyok. Talán az időeltolódás teszi, vagy nem tudom, hogy mi lehet velem. Az se kizárt, hogy Ebony miatt van most ez az egész, mert részben valahol legbelül talán magamat hibáztatom az egész helyzet miatt. Annyira zavaros minden számomra, de ezt neki nem kell tudnia. Elég, ha azt hiszi, hogy én mindent tudok. Mostanában sokat rágódsz azon a napon? - kérdezem tőle kíváncsian, hiszen ha az ember nagyon erőltetni nem fog menni neki. Én is szeretnék neki segíteni, de azt hiszem az emlékei előhozataljához én kevés vagyok. Az is lehet, hogy valaki megigézte. - Nem beszéltél esetleg mostanában boszorkánnyal? Nincs itt barátod, aki esetleg választ tudna adni néhány kérdésedre? - kérdezem tőle óvatosan, mert nem szeretném megijeszteni, illetve tolakodó se szeretnék lenni. Végül egy kisebb sóhaj hagyja el az ajkaimat és egy újabb kérdéssel halmozom. - Miként? Mármint hogyan tudsz uralkodni ennyire magadon? - kérdezem meg tőle csodálkozva. Sokszor még az idős vámpírokban sincs ekkora önuralom, mit amiről ez a lány tesz tanúbizonyságot. Azt hiszem emiatt kicsit csodálom is őt. Lassan a kezemet a kezére teszem. Óvatos vagyok, hiszen nem szeretném megijeszteni, majd óvatosan az arcát feljebb emelem és ha esetleg egy-két könnycsepp megjelenik az arcán letörlöm azokat. - Többé már nem vagy egyedül, itt vagyok. - mondom neki biztatóan, hiszen minél jobban koncentrálok, annál inkább érzem közelinek őt. Mondhatni, mint egy gyermeket szokta az édesanyja. Talán tényleg az én vérem miatt vállt azzá. - Ha szeretnéd meghallgatom és próbálok segíteni, ha időre van szükséged, akkor van bőven az is, hiszen előttük az örökkévalóság. - teszem hozzá biztatóan, miközben az íriszeit figyelem.
Annyira örültem volna, ha őszintén tudtam volna örülni neki. Ha megköszönhettem volna, hogy halhatatlanságot adott nekem még akkor is, hogyha szerinte kiürült a szervezetemből a vér, mire másnap este hazaértem és kést ragadtam... ki más miatt változhattam volna át? Bár jogos, hogyha rá sem emlékszem ki tudja huszonnégy óra alatt hány vámpírral sodort össze az élet és ők lehet, hogy nem voltak annyira kedvesek, mint Teisha. Egyáltalán biztos lehetek benne, hogy ő annyira rendes és barátságos, mint amilyennek mutatja magát? Mi oka lenne ezt tettetni, semmi nincs, amivel szolgálhatnék neki és amiért manipulálnia kellene... persze mindenhol nagy híre van az olyan vámpíroknak, akik pusztán élvezik, hogy embereket változtatnak át és összefont karokkal, elégedett mosollyal, hátradőlve nézik végig a pusztításokat, amit az újszülöttjeik okoznak. Az emberi szenvedés az éltetőjük. Én nem tartoztam ezek közé és a véletlen összefutásból ítélve Teisha sem... meg akartam bízni benne, a fejemben csilingelő csengő mégsem engedte. Mennyivel könnyebb lenne, ha egyszerű boszorkányként tengethetném a napjaimat. A varázslat a véremben van és annak ellenére, hogy majdnem egy évig hadakoztam ellene az egyik legnagyobb problémám a még ki nem forrt erőm elvesztése volt, amikor realizáltam magamban, hogy mi történt velem. Ha valaki, akárki kérné, egy szó nélkül adnám vissza a rám ruházott vámpírlétet, mindent, ami ide köt, csak kapjak egy napot a régi életemből.. vagy egyetlen percet, azzal is megelégednék. - Senki sincs, akinek mindent elmondanék és segíteni tudna. Nem akarok senkit sem.. terhelni és én sem szeretek beszélni róla. - Motyogtam nem egészen a kérdésére válaszolva, mégis haladásnak éreztem a szavaimat a saját részemről annak ellenére, hogy nem akartam sajnáltatni magam. Éppen ezért utáltam, ha akármi szóba került, ami velem kapcsolatos. A mindennapokban megpróbálok úgy viselkedni, mint a többiek, de az érzelmek kifejezésében manapság nem vagyok otthon, idegeneknek meg főleg nem. Kezem, amelyikre ő az ujjait helyezte lassan ökölbe szorul, így ellenkezik az érintés ellen, hiszen hirtelen nem tudtam elhúzódni, Teisha annyira óvatos volt. Olyan volt, mint egy... anya. Egy gondozó, aki szeretne a szárnyai alá venni egy törött szárnyú kismadarat, de látja, hogy a fióka kis híján szívrohamot kap a félelemtől. - Nem igazán járok emberek közé, emiatt nem tudom megtámadni őket. Legalábbis a zárt helyeket kerülöm. - Kissé kényszeredetten mosolyodtam el. Nem tudnék a tükörbe nézni, ha még egy ártatlan megsebesítése is a lelkemen száradna. - És nem kívánom a vért. A barátom, a lakótársam szokott hozni a kórházból tasakokat... azok tökéletesek. - Elméletileg sóvárognom kellene az éltető nedű után, ám nem éreztem így, sőt ellenkezőleg, mintha maga a gondolat, hogy élő emberből igyak rögtön forgatni kezdte volna a gyomromat. Nagyot is kellett nyelnem, amikor újra Teisha-ra néztem. - Téged tényleg érdekel, hogy mi történt? Miért? - Kérdeztem rá arra, ami azóta keringett bennem, hogy megszólított.
Mindenkinek szüksége van egy támaszra, hiszen ez nem olyan dolog, mint megtanulni biciklizni. Ez annál sokkal többről szól. - mondom neki kedvesen, majd egy kisebb fejrázás keretében és egy sóhaj kíséretében folytatom. - Nem is azt mondom, hogy most egyből kezdj el beszélni, de hidd el, ha kimondod a kérdéseidet, félelmeidet sokkal könnyebb lesz. Nem kell állandóan rettegned, vagy esetleg tartanod valamitől. Kérdések nélkül nincsenek válaszok, se segítségek Ebony. - teszem hozzá még midig higgadtan és talán picit úgy beszélek hozzá, ahogyan egy anya tenné a gyermekével. De ha jó a megérzésem, akkor ő tényleg a gyermekem, vagyis valamilyen szinten, hiszen nekem köszönhetően él még és miattam lett vámpír. Ami nem jelenti azt, hogy ennek a hírnek ő is éppen annyira fog örülni, mint én. Soha nem csináltam ilyet, vagyis nagyon ritkán és sok megfontolás után. Nem szerettem csak úgy vámpírokat teremteni, mert akkor akaratlanul is egy kisebb kötödés fennáll. Most pedig szemmel láthatóan ez az egész még rám is hatással van. Olyan dolgokat teszek, amiket nem szoktam, de rossz látni a szenvedését, azt ahogyan próbál kapaszkodni valamiben, de olyan mintha semmit se találhatna, amibe belekapaszkodhatna. Értem és örülök annak, hogy egyedül is sikerült megtanulnod uralni a vérszomjadat. - mondom neki kedvesen, miközben inkább elveszem a kezemet az övéről. Szeretném, ha bízna bennem, de nem csodálkozom azon se, ha jelenleg erre képtelen. A világ teljesen másabb lett számára, mintha már nem is tartozna oda, amit ismert. A vámpírok másabbnak látják az életet és ez szerintem nem baj. Sok mindenre képesek vagyunk. Egyedül az a fontos, hogy nehogy túl lépjük a határainkat, mert akkor könnyen ébredhetünk a halál szelében. Mert aggódom érted. Tudom, hogy nem ismersz, ahogyan én se téged teljesen. Körülbelül egy napig voltál a közelemben, majd utána addig, amíg megfigyeltelek, hogy ne lehessen bajod. - válaszolok neki még mindig türelmesen, majd picit hátrébb dőlök a padon és úgy teszek, mintha a napnak számomra is lenne jelentősége. Régóta nem melegíti már úgy át a testemet, ahogyan emberként tette, de ettől függetlenül mindig szerettem azt, ha jó idő van. Nem szeretnék neked ártani és erre szerintem te is rájöhettél. Lehet, hogy eddig egyedül voltál, de ha szeretnéd, akkor melletted maradok és segítek amiben tudok. - ez a legkevesebb, amit tehetek azok után, hogy az én vérem miatt élsz még mindig... fejezem be magamban a mondatot, de ez részlet kérdése, ha már picit megnyílik felém, akkor én is elárulhatok neki egy titkot. Azt már tudja, hogy nem akartam olyanná tenni, ami én vagyok. Amíg tudtam vigyáztam rá, de valami hiba kerülhetett a rendszerbe, mert 99%-ban biztos az, hogy az én vérem keringett továbbra is az ereiben, amikor meghalt és szörnyeteggé vált, vagyis az ő esetében egy törékeny és elveszett madárkává.
Talán másoknak könnyebb lett volna egy ismeretlennel beszélgetni a bajairól és válaszolni a kérdéseire, de én kétszer, háromszor, huszonötször meggondoltam, hogy mit mondjak. Nem is azért, mert nincs köze hozzá, hanem mert nem éreztem úgy, hogy jogom lenne az ő vállára rápakolni a terhet, amit én cipelek. Ez még rosszabbá vált akkor, amikor ismerőssel beszéltem, ezért inkább csak a naplóm tudta a félelmeimet, az érzéseimet, azok az oldalak tartalmazták az életem elmúlt hónapjait. És persze a laborban eltöltött órák, a tollaim, a jegyzeteim, minden, amihez hozzáértem, mindenben megmutatkozott az - utána olvastam - néha mániás hárításom, csak annyira nem tudtam összeszedni magam, hogy megvalósítsam a tervemet, miszerint álljak fel és induljak neki a közeli főiskolának, szerezzek új barátokat, legyek olyan, mint régen. Nem akarok ilyen lenni, mint most: bizonytalan, szorongással teli, szerencsétlen. Teisha-n is láttam, hogy nem ezt az énemet mentette meg Párizsban, annak a lánynak azért adott vért, mert úgy gondolta, hogy méltó az életre, nem érhet véget a létezés amiatt, mert néhány degenerált szórakozni akart. Ez a lány akarok lenni! - Segíts nekem. - Kértem a szemeibe nézve, hangom egyszerre volt komoly és esdeklő, érzékeltette, hogy kapaszkodó után kutatok és jelenleg ő az esély, ami először szembejött velem és nem tűnik rossz lehetőségnek. - Nem ismerlek, nem tudom mennyi idős vagy, hogy miért mentettél meg és miért vagy itt, de utálom ezt az életet... - Nyeltem egyet. Talán nem kellene folytatnom, fel kellene állnom és reménykedni abban, hogy elfelejti, amit mondtam és soha többé nem találkozunk, valamint hogy bele fogok szokni a napjaimba, csak kell még egy kis idő. - Nem... nem lehetsz rossz ember, ha megmentettél és megpróbáltál vigyázni rám... most pedig itt vagy és.. - Megcsóváltam a fejemet, hajtincseimet ismét a füleim mögé tűrtem és egy rövid másodpercig belülről haraptam meg az ajkaimat, mintha így akarnám kényszeríteni magamat, hogy hallgassak el. - Más nem lehetett az átváltoztatóm, csakis te... segítened kell, hogy újra a régi lehessek... - Mit nekem terápia és gyógyszerek? Az én bajom az volt, hogy fogalmam sincs miért öltem meg pontosan azután a szüleimet, hogy vámpírvér került a szervezetembe és hogy azóta nem találom a helyem a világban. Lehet, hogy működni fognak a tanácsai, lehet, hogy nem, rosszabb viszont nem lehet. Megéri megpróbálni.
Sok ember azt hiszi, hogy csak az számít, hogy élünk, életben maradunk és semmi más nem fontos. Lehet, hogy a halál ijesztő, de néha sokkal jobb, mint teljesen kifordulni magunkból Az élet szerintem nem élet, ha nem tudjuk élvezni, ha elveszünk a saját árnyékunkba és többé már nem tudunk senkire se számítani. Őszintén szólva nem tudnám megmodnani hirtelen, hogy annyi évvel korábban miért szerettem volna vámpírrá változni, de mára már nem bánom. Akkoriban se bántam, hiszen nem voltam egyedül. Volt olyan személy az életemben, aki segítsen nekem. Számomra az átváltozás nem volt kegyes, se fájdalm mentes, de valami miatt akkor is örömmel fogadtam és olyanná váltam, mint egy kis gyerek. Azóta meg egy kisebb birodalmam lett a szülővárosomban. Megtanultam élvezni az életet, ahogy pár hónap után vissza is találtam a régi önmagamhoz. Másabb az élet vámpírként, de nem kell emiatt elfelejtkeznünk arról, hogy honnét indultunk. Mindenki emberként kezdi az életét, de nem biztos, hogy minden halál a véget jelenti. Néha egy új kezdetett és a egy szebb életet jelent. Segíteni fogok, ha engeded Ebony. - mondom neki egy apró biztató mosollyal az arcomon és gyengéden végig simítok az arcán, ahogyan talán egy anya vagy egy nővér tenné. Figyelem őt, majd bólintok arra, amit mond, hiszen tényleg nem ismer. Nem gyakran szoktam beszélni magamról, de most kivételt tehetek. De előbb végig hallgatom azt, amit mondani szeretne, hiszen ha esetleg közbe szólok, akkor nem lesz elég ereje ahhoz, hogy befejezze a a mondandóját. - Nos, ez részben igaz. Egyre inkább biztosabb vagyok abban, hogy az én vérem miatt vagy vámpír, de nem én öltelek meg. Nem én váltottam ki az átváltozást. Kell valakinek lennie, aki miatt ez megtörtént. - mondom egyre halkabban, mert nem szeretném kétségek közé lökni őt, de azt tudnia kell, hogy valaki okkal tette. Én nem nagyon szoktam átváltoztatni bárkit. Főleg nem a tudta nélkül. Persze megesett már, de ott inkább a kínzás és a büntetés miatt tettem meg. - Teisha Savanna d’Agoult a teljes nevem. Nem éppen rövid, illetve kicsit talán szokatlan, de 650 éve ezzel a névvel láttam meg a napvilágot. Lutetia volt a neve a helynek, ismertebb nevén Párizs. Nem hagytam el szinte soha azt a várost, mert úgy éreztem, hogy odatartozom. Inkább ott építettem ki egy kisebb birodalmat, amit próbálok jó célra használni. - mondom neki komolyan, hiszen talán így ő is közelebb enged magához. Lassan a hajamba túrok, de közben még mindig őt nézem. Egy darabig csak hallgatok, majd egy pillanatra el is gondolkozom. - Mi lenne, ha te is mesélnél valamit magadról és cserébe én is mesélek magamról? - kérdezem tőle kíváncsian, mert neki is közel kell engednie magához. Szép lassan le kell győznie a múltját is, mert különben el fog teljesen süllyedni. S abban az esetben mind a ketten elbukunk.
Egy életem, egy halálom, esetleg több is, de kezdtem örülni neki és úgy hozzáállni a jelenlétéhez, hogy rosszabb már nem lehet. Semmit sem tud elrontani, csak a segítségét nyújthatja és nem is akartam abba belegondolni, hogy ő is a szadista vámpírok egyike. A szemei nem erről árulkodtak, őszintén csillogtak és kíváncsiak voltak arra, hogy mi és hogyan történt velem. Ez lenne az a híres kötődés, ami kialakulhat a vámpír és átváltoztatója között? Emiatt nem félek tőle annyira, mint pár perccel ezelőtt, hanem inkább egy újabb folyamat, a kíváncsiság vette át az uralmat a szervezetem fölött, ami arra késztet, hogy kérdéseket tegyek fel és igyam a válaszait? Azt hiszem én egyébként is erre vagyok programozva... megtudni mindent arról, ami lehetséges és mg többet arról, ami nem. Aki kíváncsi, hamar megöregszik, de végre egy előnye a vámpírlétnek, hogy könnyűszerrel átugorhatom ezt a fenyegetést. Meg akartam szólalni, mégsem tettem, amikor találgatásokba bocsátkozott az átváltozásomat tekintve. Számomra megoldódott egy rejtély, tudtam, hogy az ő vére miatt volt lehetséges, hogy nem maradtam a szobám padlóján, hanem felkelhettem és kisétálhattam, miután megpróbáltam összeszedni magam és el kell neki mondanom a történetnek ezen részét. Hiába nem akarom, nem hallgathatok róla, anélkül nem tud segíteni, hogy mindent tudna. Az kísért, ami történt, amiatt nem bízok az emberekben és nem érzem jól magam a tömegben, ezért történt össze bennem valami, ami olyan mélyen gyökerezett, hogy teljes egészében megváltoztatott. Nem vagyok bolond, én érzem legjobban a különbséget magam és magam között. És Teisha is látja, hogy nincs rendben minden. Sőt, semmi. Feltűnt, hogy birodalomról beszél. És 650 éves? Nem kellene újnak lennie számára a helyzetnek, miszerint átváltoztat valakit, mégis úgy ül mellettem, mint aki megüresedett édesanya posztra pályázik. - Párizsban éltél végig? El sem tudom képzelni, milyen lehet 650 évet leélni... szóval milyen? - Kérdeztem rá hirtelen, de felhívására, hogy meséljek kicsit magamról, inkább összezártam az ajkaimat. Mondanom kell valamit, az igazságot, hogy segíteni tudjon. Változni akarok, nem engedhetem, hogy saját magam legnagyobb akadálya legyek és eltorlaszoljam magam elől az össze lehetőséget, ami még a létezésem során kínálkozni fog. Így nem lehet leélni egy életet... többet pedig főképp nem. - Én voltam. - Ránéztem, de tekintetem talán kicsivel több nyugodtságot feltételezett, mint az előző gesztusaim. Nyeltem egyet, egyik kezembe vettem a másikat, hogy mintegy kapaszkodóként használhassam. - Én váltottam ki az átváltozásomat azzal, hogy megöltem magam. - Mondtam ki őszintém és mintha könnyebbé vált volna a mellkasom. A mázsás betontömeg ugyan szüntelenül nyomta, de biztosra vettem, hogy a szavaim lefabrikáltak belőle egy kisebb darabot.
Két kezemen meg tudnám számolni azt, hogy mennyi embert változtattam át, de annál kevesebben élnek most. Tudom, hogy ez furán hangzik, de ha valakit megjutalmaztam ezzel az ajándékkal, akkor jó darabig rajta tartottam a szememet és ha olyan életet élt, ami nem éppen volt jó és helyesnek mondható, akkor előbb vagy utóbb én magam öltem meg az illetőt. Rengeteg szörny él már így is a világban, nem szerettem volna még egyet rászabadítani, illetve arra se vágytam, hogy egy-egy vadász rajtuk keresztül eljusson hozzám. De még mindig alig tudom elhinni, hogy most hibáztam. Nem csak azért, mert elvettem egy ember életét, hanem azért is, mert mit sem tudtam róla. Nem figyeltem eléggé, nem volt óvatos vagy talán mégis? Ott biztonságban volt és nem lett volna szabadnak vámpírvérnek a szervezetébe lenni, amikor hazatért. Talán ez volt az én büntetésem a sorstól, az ennyi év alatt elkövetett bűneimért, de valaki más szenved miattam. Én aggódom, ahogyan egy édesanyja tenné, de ez az érzés még számomra is szokatlan. Eddig mindig talpra esettek voltak a kiválasztottaim, de ő másabb és ez teszi őt újra különlegessé a szememben. Apró mosollyal az arcomon figyelem őt és biztos voltam abban, hogy vissza fog kérdezni. Olyannak tűnt, aki szeret minél többet tudni a világról, ezért se értem, hogy miként lehet ennyire elveszett. Bár, az is igaz, hogy nem elég tudni dolgokat, hanem meg is kell tapasztalni, de erre talán majd ő is rá fog jönni. Mondhatnám azt, hogy remek volt, de ez nem fedné az igazságot. - mondom neki egy röpke habozás után, hiszen nem szeretnék neki hazudni. Bizalmára vágyom, így nem csaphatom be. -Nem mindig volt minden tökéletes. Néha azt kívántam, hogy bár csak elmehetnék, de akkor önmagamat tagadtam volna meg. Mindig is olyan voltam, aki nem fut el a baj elől. Sokkal inkább szembemegy vele, így ennek köszönhetően még mindig élek és ugyanabban a városban vagyok évszázadok óta. De hidd el Párizs gyönyörű, s magával ragadja az embert. Egyszer igazán ráérez az ízére, akkor többé onnét nincs menekvés. - mondom neki egy biztató mosoly keretében, mint aki éppen most akarná őt elcsábítani oda. Pedig erről szó sincs. Egyszerűen csak imádom azt a helyet, mert olyan varázsa van, ami ritka a városokra nézve. Amikor megszólal, akkor kíváncsian fordulok felé, de nem mondok semmit se. Alig akarom elhinni azt, amit mond. Nem értem, hogy miként lehetséges ez. Talán ez még hihetetlenebb, mint az, hogy az én vérem miatt lett vámpír. Vidám volt és élettel volt teli, erre saját magát szerette volna megölni. Mondanám, hogy sajnálom, de az nem hozná helyre a múltját. Helyette újra óvatosan a kezére teszem a kezemet és egy darabig nem szólalok meg. De végül egy bizonyos kérdés elhagyja az én ajkaimat is. - Miért? - közben barátságosan nézek rá. Nem értem, hogy miért tett volna ilyet.... Muszáj tudnom, meg kell értenem ezt az egészet...
Még hogy az emberek változnak... badarság. Ha nagyon akarjuk temérdek idő elteltével is megláthatjuk a másikban azt, amiért megkedveltük, gyűlölni kezdtük vagy az egyik legfontosabb személlyé vált az életünkben, Alex-ben is észre tudtam venni rögtön, mit nem hagyott maga mögött. A humora a régi volt, nem volt olyan pillanat, amit véresen komolyan vett volna, csakis egyetlen... amikor azt mondta nekem, hogy szeret, de az én számon nem jött ki válasz. Akkor láttam a szemeim azt, hogy nem sokszor csinált még ilyet, nem kenyere a másoknak való megnyílás és túlzott komolyság, de nem lehet hibáztatni. Az élet elég kemény ahhoz, hogy ha más nem, legalább csak megpróbáljuk elviccelni vagy kevésbé véresen komolyan venni. Ez nyűgözött le benne annyira... mintha semmit sem vett volna a szívére, ám mint köztudott, sohasem ilyen egyszerű a képlet. Legyen az emberben meleg szív, gyönyörű agy, acélozott tekintet és személyiség, az életben minden bonyolult. - Hosszú idő óta ennyi állandóság van az életemben, úgyhogy nem lenne olyan könnyű magam mögött, mint ahogy tűnik. - Elmosolyodtam a szavai hallatán a sajátjaim ellenére. Mellettem volt Nate, egy város, ahol szerettem lakni, Alex viszont mindig is a kalandvágyásáról volt híres, amikor először találkoztunk is úgy tervezte, hogy csak átutazóba jött. Végül el is utazott ugyan, de... nem olyan hamar, mint tervezte. És ha nem jönnek közbe az emlékeim akkor valószínűleg még tovább maradt volna... Bólintottam az ajánlatára. Egy kávéba eddig senki sem halt bele. - Megint a hotelban laksz? - Utáltam azt az épületet annak ellenére, hogy a lakásom annak idején otthonos volt , mégsem egy igazi otthonról volt szó. - Meddig maradsz? Megírod a cikket, aztán mész is tovább? - Kérdeztem rá. Az esett volna nehezemre, ha nem normálisan kellett volna viselkednem vele. Nem tudtam máshogy viszonyulni hozzá, csak így, barátságosan... kedveltem őt.
Milyen lehet végigélni 650 évet? Mennyi mindent lehet csinálni, mennyi helyet lehet meglátogatni, bele lehet unni egyáltalán? Első elgondolásra, egyetlen pillanatra varázslatosnak tűnt az az idő, amit ő már magam mögött tudhatott... különböző történelmi korok, virágzások, hanyatlások, kultúrák, minden, amiről egy átlagos ember csak a könyvekben olvashat és távolabb nem is állhatna tőle, itt ült előttem Teisha személyében. Ez a nő nemcsak egy történelmi, hanem egy emberi kincs is volt tekintve a szemeiben ülő aggodalmat, a mozdulatait átható törődést és ártani akarás szándéka nélküliséget, amit most mutatott. Mindketten elkönyveltük, hogy ő a teremtőm, neki köszönhetem a vámpírvér keringését a szervezetemben. Figyelt rám, amikor megmentett, de azt hitte otthon már biztonságban leszek.. és azon az estén, amikor visszaértem Brüsszelbe megpecsételtem a saját sorsomat. Talán így kellett történnie... valami miatt nem kellett meghalnom, az agyam megvárta, míg a vére belém kerül és csak utána kattant meg... talán megfogtam az Isten lábát és szerencsével ajándékozott meg hosszú idő óta először? Nem törvényszerű, hogy egy leszármazott összefusson a kreátorával, az én formám szerint pedig Teisha-nak nem kellene ennyire kedvesnek lennie hozzám... azt érdemelném meg, hogy egy gonosz, velejéig romlott személy legyen az örök életet ajándékozóm, aki átörökíthette volna a saját defektjeit és ennek hatására őrülhette volna meg. Újabb ötlet esett a kútba a kilétének felderülésével. - Azt terveztem, hogy amint befejezem az egyetemet Párizsba költözök. - Jött ki belőlem régi vágyaim egyik szelete, hiszen ahogy hallgattam őt, bennem is jó érzéseket keltettek az ő emlékei. Ez a nő kiegyensúlyozott volt, bizakodó, élettel teli, én viszont aprónak és törékenynek éreztem magam mellette. És a legszebb, hogy senkit sem tudok hibáztatni emiatt. - De mint látható nem jött össze. - Sóhaj csúszott ki a számon, nem nagy, ám nekem annál jobban fájt, főleg, hogy kérdésére ismét bele kellett gondolnom a tetteimbe. Önzőnek és képmutatónak tűnhet, de bántam azt, amit elkövettem... ha tehetném gondolkodás nélkül forgatnám vissza az idő kerekét, mivel én sem értem, miért kellett végeznem azokkal, akik felneveltek, ezzel elindítva egy ördögi mókuskereket, ami nem másé volt, mint az állandó gyötrelemé, összeszorult mellkasé és toroké és bűntudaté. Reflexeim cserben hagytak, nem húztam el a kezemet az ujjai alól, lehet, hogy barátságos tekintete miatt próbálom közel engedni magamhoz... az utóbbi hónapokban senkinek sem nyíltam meg, főleg nem ilyen hamar. Neki sem fogok tudni, de mégis olyan, mintha kihúzgálni a szavakat belőlem. - Szörnyű dolgot tettem... nem akarok róla beszélni. - Mondtam őszintén. - Azt hiszem egyetlen kiútnak azt láttam, ha... - Nyelnem kellett egyet. Emberi életem során véletlenül sem fordult meg a fejemben, hogy ártsak magamnak, még a káros szokásoktól is tartózkodtam, erre... ez lett belőlem.
-Kerrryyyyyy hol a fenében van az áttetsző szájfényem? És ne…ne kamuzz, hogy nem láttad mikor mindig te szoktad használni, amikor nem látom. És jó lenne, ha nem arra kellene ébrednem, hogy a tangád a nagylábujjamon fityeg? Különben is mit keresel te örökké az én szobámban amikor nem vagyok itthon?- a fenti ékes sipákolás az én torkomat hagyta el, amikor készülődni kezdtem Dr Immanhoz, akit a szüleim fogadtak mellém nagyjából egy hónapja, mikor kiderült a hídról leugrós eset. Szerintük szükségem van valakire akivel megoszthatom a fájdalmat ami a lelkemben van. Hogy mi van?! Nincs fájdalom a lelkemben, és egyébként is ha lenne mit bárkivel is megosztani, azt nem egy fogpaszta reklámra hasonlító indiai fickóval osztanám meg aki egyebet sem tud, csak rettenetesen törni az angolt. Szemforgatva cibáltam magamra a ruhámat, miközben még mindig azon rágódtam hova tehette a nővérem a szájfényemet, meg azon, hogy tulajdonképpen miért is akarok én bármit a számra kenni, vagy egyáltalán miért akarok én ma sminkelni, amikor nem is akarok tetszeni ennek a dokinak. Senkinek nem akarnék csak neki, ő meg egyszerűen még annyiba sem néz, amennyibe az ember szokta szellentés után a buborékot egy kád vízben. Szóval azt hiszem a magam módján roppant reménytelen eset vagyok. Nem mintha ez engem annyira érdekelt volna, és nem született még meg az az ember vagy bárki, aki le tudott volna Dorian-ről beszélni, szóval ez a része tök felesleges és próbáltam is volna anyáéknak elmondani, hogy tiszta időpocsékolás ez a doki, de azt hiszem őket ez a legkevésbé sem érdekelte. Egy hónapja jártam hozzá, és ha még egyszer megkérdezi tőlem, hogy „Hogyán vánik má kici Zizzenia?” komolyan mondom akkor a hajamat tépve fogok kifutni a rendelőjéből. Szóval én ma azt terveztem, hogy el fogom bliccelni a kezelést, és erre már meg is volt egy épületes tervem. Síron túli hangon fogom felhívni a dokit, és közlöm vele, hogy lerohadt a buszom valahol félúton a rendelőjébe, és biztosítom arról, hogy amint jön a következő, akkor azzal menni fogok, feltéve ha oda tudok érni egy órán belül. És ó, micsoda fájdalom, nem fog jönni a következő, aztán majd valamikor estefelé hazasétálok, és közlöm ugyanezt csak némiképp másféle verzióban. Persze jól tudom, hogy Kerry nővéremnek elég lesz egyetlen érintés és már tudni is fogja, hogy hazudom, de egy havi mozijeggyel azt hiszem zsebre tudom vágni. Ilyen film bolondot amilyen ő volt, keveset hordott a hátán a föld. Szóval nem lesz nehéz megjátszanom ezt az egészet, már csak az a kérdés, hogy mit fogok csinálni a jóságos Imman doktorral töltendő kötelező napi 3 órában? Azt hiszem mezítláb fogok belegázolni a park közepén található szökőkútba. A legjobb lenne ha nálam lenne a vázlatos füzetem de persze nem lehet nálam, mert milyen hülyén venné ki magát, hogy minek cipelem ugyan egy pszichiáterhez a vackaimat? Szóval ez a része kilőve. Maradnak egyéb őrültségek. Mondjuk mi lenne ha felhívnám Dorian-t? Szerintem egyszerűen rám zúdítaná a világfájdalmát arra vonatkozóan, hogy ő mennyire mocskosul utálatos alak, én meg győzködném, hogy ez nem így van….booooooriiiingggg… Néha nem tudom eldönteni, hogy azt unom jobban, hogy szeretem vagy annyira szeretem, hogy nem számít mennyire unom az ilyen és ehhez hasonlatos pesszimista megnyilvánulásait? Jó persze, azt hiszem az élet iránti szeretettel kapcsolatosan ne az akarjon tanácsokat osztogatni aki egy hídról akarta nemrégiben levetni magát, de ez amúgy is más lapra tartozik. Nem azért tettem mert meg akartam halni, hanem mert nagyon is élni akartam méghozzá vele. A bibi azt hiszem leginkább az volt, hogy ő meg nem velem. De nem baj, majd rá fog jönni, hogy mennyire ostoba. Többször is elmondtam a dokimnak, hogy a fiú valójában szeret engem és azokban a naaaaagy szent tehenek pillantását megszégyenítő szemekben bizony nyomokban felfedeztem én a szánalmat is, de hát ugyebár megszoktam, hogy mindenki csak szánakozik rajtam. Nem is értem miért, én tök boldog vagyok így, még akkor is ha egy reménytelen szerelmet kell cipelnem nap nap után az apró de igencsak sok érzelemmel telt szívecskémben. Szóval a mai napom…miután elindultam otthonról, teszem hozzá szájfény nélkül, mert az egész lakást feltúrtam de még csak nyomát sem láttam, valamiért nagyon jó kedvem kerekedett még ugráltam is úgy kerülgettem az apró virágágyásokat a kertvárosban, és egy ugróiskolát magam mögött hagyva, meg néhány kislány színes szalagos biciklijének csengőjét hallva két sarokkal odább a fagylaltos bódét vettem irányba. Fagyit fogok enni és múzeumba megyek. Meg akartam nézni már hónapok óta az óegyiptomi kiállítást, szóval azt hiszem itt az ideje, hogy ezt meg is tegyem. Vettem négy gombócot, mennyei mannát: vad szilva, pisztácia, valami világoskék vacak ami amúgy nagyon finom, vanília, és rumos dió. Kaptam hozzá esernyőt, és ropogós ostyahengert, meg csokis öntetet a vad szilva tetejére. Ujjjjjj…nagyon finom volt. A kezemben a fagyival indultam meg a múzeum felé, és a parkon át vezetett az utam. Nagyon sokan voltam ma, és szinte a fél város a szökőkút körül tolongott, ami nem meglepő, nagyon meleg volt, ha nem szégyelltem volna, nekem is kilógott volna a nyelvem a számból. Jó mondjuk nem azon keresztül lélegzem de rémesen mókás. Időnként még mindig szökdécseltem mint valami megkergült bakkecske, és a hangulatomat leginkább az a tény dobta fel, hogy sikerült elskippelnem a mai kezelést. Kezelés….jesszusom mintha valami kattant lennék, aki ilyesmire szorul. Jó persze, nem állítom, hogy valami IQ harcos vagyok, de nem is hiszem, hogy ilyesmire lenne szüksége valakinek, aki egyszerűen csak….jóóóóóóó marhára nagyon szerelmes valakibe és képtelen lemondani róla. Egy biciklis jött velem szemben és felismertem Howie-t a srácot aki olyan figurákat szokott rajzolni az egyik ügyfelemnek akinek én is dolgozom, akiket aztán én szoktam felöltöztetni. Integettem neki, és vigyorogva meg is fordultam a saját tengelyem körül, hogy még kalimpáljak, neki ahogyan a válla felett visszapillantott és mosolyogva intett ő is nekem. Hűűűű még nem is vettem észre milyen cuki bájgödrök vannak az arcán amikor mosolyog, és ez némiképp elferdíti azt a tényt, hogy kancsal. Nem lehet mindenki tökéletes. Viszont ezen hibáját meghazudtolóan olyan anatómiailag pontos babákat volt képes rajzolni, hogy öröm volt rájuk ruhát tervezni. Szóval még mindig kalimpáltam menet iránynak háttal, és amikor visszafordultam, egyenesen nekiütődöm egy….hát először csak azt láttam, hogy egy ruha. Szóval egy lánynak. A vad szilva és a pisztácia olvadt maradványai préselődtek a mellkasának, én meg alig mertem ránézni, egyelőre csak a trutyit végterméket szemléltem a ruháján. Behúztam a fejem a vállaim közé, és csak pislogtam rá bocsánatkérően. – Upszi. Bocsánat….ez azt hiszem….egy kicsit félrement.- hát nem is kicsit, ugyanis szegény lányon lila és zöld foltok éktelenkedtek, mintha valaki összeboxolta volna a ruháját, de úgy alaposan. Na aztán most mertem rá félnézni, és ha lehetett volna tekintettel ölni, már régen kimúltam volna, mint a teherautó kereke alá szorult béka.
Ahogyan egyre közelebb ér hozzánk a nyár egyre inkább mindenki elveszti az eszét. Szép lassan jönnek a vizsgák, de ennek ellenére a bulik egyre inkább éjszakába nyúlnak, a románcok még inkább beindulnak. Szerintem egy-két hét alatt tökéletesen meg lehetne mondani azt, hogy ki kivel feküdt le. Nem mondom azt, hogy ez akkora vétek lenne, hiszen most vagyunk fiatalok, most kell élnünk, de néhányan azért ezt túlzásba viszik. Nem vagyok olyan személy, aki megbújik egy sarokban vagy a szobájában. Ha buliról van szó, akkor ott a helyem, de ennek ellenére is jók a jegyeim, viszont sötét titkokat rejtegetek. Minden egyes nap felkelek, a jól ismert mosolyomat öltöm az arcomra, miközben a halovány - bár kissé néha rikító - smink kerül az arcomra, a hajamat pedig minden egyes nap kivasalom. Sokan azt mondják, hogy a külső nem számít, de az ilyen emberek általában hazudnak. A külső mindenki számára fontos, legfeljebb valakinek betegesen csak az a fontos. Én nem vagyok ilyen, de jogász révén, illetve annak köszönhetően, hogy a trió egyik legismertebb embere vagyok nincs már lehetőségem. Szeretek jól kinézni és úgy, mint aki mindig pontosan tudja azt, hogy mit csinál. Pedig sokszor csak sodródom az árral és próbálom kitalálni azt, hogy a titkaim miként maradjanak rejtve mások előtt. Nem mindig egyszerű, de amióta jogásznak tanulok sokkal könnyebben megy. Megöltem 14 éves koromban a tanáromat, senki se tudta meg, de én meg farkassá változtam. Ezek után megtörtem az átkomat és egészen eddig egészen jól tudtam kontrollálni a dolgokat, de pár hete minden félre siklott. Három srác halt meg. Egyet én, a másik kettőt pedig a másik két gracia tette el láb alól. Azt hiszem ez a dolog a triót még inkább összekovácsolta. Lehet azt mutattam, hogy nem viselt meg a dolog, nem érdekelnek az emberek életek, de ez nem igaz. Mindig is fontosak voltak számomra mások. Még akkor is, ha én vagyok Miss Jégkirálynő. Az apám se tudja azt, hogy én öltem meg, majd temettem el az egyiket, pedig ő még gyomoz is a dologban. Nem tudom, hogy meddig fogom tudni titkolni, mert egyszerűen érzem, hogy szép lassan darabokra kell hullania az életemnek. Ha nem lepleződöm le, akkor belülről fog felemészteni. Egyik se éppen kecsegtető jövő.... A nap már magasan járt, amikor elindultam be a városba. Egyik utca után jött a másik, egyszer jobbra, egyszer balra. Nem érdekelt semmi se. Egyszerűen csak mentem és próbáltam kitalálni azt, hogy mit kellene tennem. Hamarosan itt az utolsó vizsga és ebben a városban fogok ragadni két hónapra, vagyis kicsit többre. Nagyon remélem, hogy nem kell otthon lennem és nem kell apámmal tárgyalásokra gyakorolnom, mert abba bele is halnék. Ügyvéd és a jogász. Szép kis páros vagyunk mi. Lassan lépkedek a zöldellő gyepen, amikor hirtelen valaki nekem jön, majd hamarosan valami hideget érzek a pólómon. Lassan nézek le és próbálok háromig elszámolni hogy ne essek neki vagy ne változzak át mindenki szeme láttára farkassá, de ez túl nehéz. Lassan kifújom a levegőt, majd amikor megszólal, akkor a szikrákat szóró szemeimmel nézek rá. Esetleg vak vagy, hogy nem vettél észre? És mit érek a bocsánat kéréseddel, hiszen tiszta mancs és ragacs lettem!! Lassan méhecske raj fog megtámadni. - minden kedvesség nélkül hagyják el ajkaimat a szavak és egy pillanatra se tudnék úgy nézni rá, mint aki nem éppen meg akarja őt ölni. Lassan végig mérem a lányt, majd egy gonosz mosoly ül ki az arcomra. Ha annyira sajnálod, akkor a pólódat nekem adhatod. Még talán egy kisebb figyelmet is kapnál és nem kellene örökre az árnyékban élned. - a hangom már kicsit halkabban csendül, de pontosan olyan hangnemben, mint amitől az emberek nem létező szőrszála is felállna. Természetesen nem jó értelemben. Nem mindenkivel viselkedem így, de ahhoz tökéletes, hogy mindenkit távol tartsak magamtól és a nyamvadt leskelődő tündérek se akarjak megérinteni és a felszín alá látni.
Kezdőlap
|| 
•• music: 
|| 
|| 
