Csak bámultam bele gyönyörű kék szemeibe és próbáltam rájönni, hogy hová tűnt az én szerelmem. Természetesen láttam már csípős hangulatában és veszekedtünk már párszor, hisz mindketten nehezen kezelhető személyiségek vagyunk. Ő sem hagyja magát és én sem hagyom magam, de általában a nagy veszekedések pillanatok alatt lezajlanak közöttünk. Néhány csúnya szó, fülsértő kiabálások és máris megnyugszanak a kedélyek. Általában nem tépjük a szánkat egymás ellen ilyen sokáig és még vita közben is látom a végét, így képes vagyok arra terelni szavaim, de most nem látok kiutat. Bármit mondok, rosszat mondok, ami valószínűleg az én hibám is, de nagyon elegem van belőle, hogy mindenki túltengő nagyképűségemre fogja minden bűnöm. Világos, nem vagyok tökéletes és nem is minden rólam szól, de mennyivel jobbak azok a dolgok, amik igen. Egyébként meg mindenkinek kell egy kis egészséges önbizalom. - Természetesen, a vonat. Ki más? – kérdeztem komolyságot színlelve. – Na, de most komolyan Doe, mi bajod van velem? Véletlen egymásba futottunk, és? Miért kell ebből ekkora ügyet csinálni? – háborogtam halkan. Semmi kedvem nem volt fokozni a helyzetet, hiszen már így is szinte rángatózott a szeme az indulattól. Azt nem szeretném elérni, hogy ne dühöngjön már ennyit és legalább csináljon úgy, mintha örülne nekem. Haláli, hogy míg Scar-t pattanásig szerettem volna dühíteni, addig Dorothea-nak már-már könyörögnék, hogy fejezze be a zsémbeskedést. Na jó, könyörögni nem fogok, de majd elkezdek erősen célozgatni rá, hogy unom a vitáját. Majd esetleg akkor, amikor nem érzem méltóság vesztőnek azt, hogy nem szólok vissza egy rám irányuló csípős megjegyzésre. - Remek, tehát szereted az ilyen egyoldalú beszélgetéseket? – kérdeztem vissza szúrósan. – Vagy áruld el kérlek, havibaj miatt így kiborulva vagy megmagyarázhatatlan okokra szeretnéd fogni ezt a kirohanást? Esetleg történt valami, amiről tudnom kéne vagy a puszta személyemnek jut ez a megtiszteltetés? – vontam fel szemöldököm kérdőn és hangomban idegesség bujkált. Vajon ide sem kellett volna jönnöm miatta Mystic Falls-ba? Nem, mindenképpen itt a helyem Scarlett miatt, de talán Doe túl nehéz eset ahhoz, hogy csak így felbukkanjak a semmiből. Bár nem tudom, mi lett volna a jobb; Ha úgy, mint most is tettem, én keresem fel és szándékosan találkozok vele vagy ha csak úgy összefutunk mondjuk egy kávézó előtt – semmiképpen sem egy parkban. Jobb ez így. Zűrös és nehéz, de ki gondolta, hogy könnyű lesz ennyi idő után találkozni? Nekem pár év nem hosszú idő, de Doe ember. Ő máshogy méri az éveket. - És mégis mit nézel ki még belőlem, Do? Miért kell ez a dráma? – kérdeztem széttárt karokkal. – Tudod, sokkal egyszerűbb lenne mindkettőnknek, ha balhéznál feleslegesen. Itt vagyok, hozzád jöttem, de bizonyos dolgokat megbeszélhetünk egy kávé mellett is, mert neked… illetve mindkettőnknek szüksége lenne egy vagy két csészére. – mosolyodtam el és azt inkább nem tettem hozzá, hogy egy üveg Bourbon is majdnem olyan kellemes hatást érne el, mint a kávé. - Nincs? Hát nem csodálom, nem sokan szerethették az öreget. – mondtam összehúzott szemöldökkel. Ami engem illet, én tiszta szívemből gyűlöltem és úgy tudom a saját lánya is, így nem sok esély látok rá, hogy a szomszédjaival olyan jó kapcsolatot ápoltak, hogy megrendezték a temetését a rokonai nélkül. – Egyébként hogyan halt meg? – kérdeztem, de nem csak azért, hogy egy pillanatra abbahagyjam a veszekedést. Komolyan érdekelt, mibe halt bele az öreg Moreau.
Nem tudom, hogy miért vagyok ilyen feszült. Talán ez valami olyasmi, amit soha nem leszek képes lerázni magamról? A feszültség és az ingerültség. E kettőnek a párosa mindig is valahol bennem szunnyadt, mert mégis csak apám emberei üldöztek, akik most már hála az égnek nincsenek sehol sem. Vagyis nem az égnek tartozom hálának. Ezio-nak, aki segített nekem elintézni azt a rohadékot. Meg magamnak is valamilyen szinten, mert én voltam az, aki meghúzta a ravaszt. Volt elég bátorságom és még előtte hagytam is egy kicsit szenvedni, mielőtt megadtam volna neki a végső csapást. Megérdemelte. Azok után, amiket velem tett, hát ez a legkevesebb hagytam őrlődni fájdalmában. Kiélveztem, ahogy tekintetében ott volt a rémület, hogy itt és most lezárjuk ezt az egészet és magunk mögött hagyjuk. Legalábbis én vagyok az, aki magam mögött hagytam ezt az egészet. Ő pedig az életének inthetett. Biztos vagyok benne, hogy nem volt egyszerű neki, de büszkeséggel tölt el, hogy végül sikerült véghez vinnem a tervemet. Még, ha nem is egyedül, de elintéztem egyszer és mindenkorra az apámat. Vállba veregethetném igazán magamat. Tényleg megpróbálok lazítani, de egyszerűen néha nem megy. Mint most is vagy éppenséggel, mint a bowlingozásnál. Nem tudok uralkodni az indulataimon, amik egykoron az apám felé irányultak. – Még mindig nem vagy túlságosan vicces ezen dolgoznod kell. – Jegyzem meg szárazon, majd beletúrok a hajamba és mély levegőt veszek. Össze kell szednem magam és ki kell ürítenem magamból ezt a sok gyűlöletet. – Sajnálom.. Csak egyszerűen mostanában sokkal több bennem a negatív érzelem, mint a pozitív. Aztán te jöttél szembe velem és valakin le kellett vezetnem. Nem volt szándékos.. Azt hiszem. – A futással is próbálom kiölni magamból a felesleges energiákat, de amint látható nem igazán sikerült nekem ez az egész. Lehet, hogy valami küzdősportot is fel kellene írni a listámra. Régebben jártam, de nem túl gyakran, mert ha egy helyen túlságosan sokat mutatkoztam nyilvánosan meg, ha felbukkant egy jól birkózó nő, akkor már rögtön megjelentek az emberei apámnak. Mintha lett volna egy csapata, akik folyamatosan az interneten böngésztek meg, akik egyszerűen csak különböző városokban bukkantak fel random módra. Annyi álnevem volt, már, hogy egyszerűen képtelenség megjegyezni ennyit. Azonban valahogy mindig utalt egy kicsit rám az álnév. Bármennyire próbáltam álcázni magam nem jött össze. Tudat alatt képtelen voltam rá. Egy ember képtelen arra, hogy elhagyja a saját személyiségét. Megváltozhat, de teljesen soha nem felejtheti el magát. – Én voltam az első számú utálója, de ezzel szerintem nem mondok semmi újat a számodra. Örülök, hogy végre rohad valahol a föld alatt vagy felett. Bár még azt sem érdemli meg, hogy valaki földet szórjon rá. – Akaratlanul is mosoly kúszik az arcomra. nem tudom elmondani, hogy milyen jó érzés volt az, hogy az én kezem által halt meg. Én voltam az, aki megölte. Erre büszkének kell lennem nem rejtegetni. Meg amúgy, ha le akarnának csukni ahhoz kellene egy holttest is nem csak eltűnt személy, szóval.. Nem félek a börtöntől. Közelebb lépek Ryan-hez és kezemmel végigsimítottam a mellkasán, majd délen megpihent a kezem. – Kapott egy golyót pontosan ide. – Mondom vigyorogva, majd másik kezemet az arcára simítom. – Aztán egyet ide is. – Nem tudom megállni, hogy ne kuncogjak fel. Kegyetlennek vagy akár, már pszichopatának is tűnhetek, de egyáltalán nem érdekel a dolog. Megtettem és büszke vagyok rá.
Oké. Lehet, hogy egy kicsit én is hibás vagyok. Talán nem így kellett volna lereagálnom az esése utáni kiborulását, hisz ha jobban belegondolok, én sem lettem volna túl boldog, ha egy idióta beállt volna az út közepére miközben futok. Nyilván, ha első kirohanását kkövetően nem kezdek el én is támadásba lendülni akkor a park ezen részét még most is béke és szeretet ölelné át. De akkor hol lenne az izgalom? Nem azt szerettem és szeretem Do-ban, hogy csendben el tudunk egymás mellett ülni és romantikusan hallgatni vagy őrületesen nyálas szavakkal társalogni egymással. Néha kell egy kis veszekedés is. Pár egészséges vita csak jót tesz egy kapcsolatnak. Kapcsolatnak? Apropó, mégis milyen kapcsolat van most közöttünk? Erről ugyan még nem igazán volt időnk beszélgetni – túlságosan lefoglalt egy viszontlátó veszekedés -, de nem igazán örült nekem, amikor megérkeztem. Pedig elég hosszú ideje nem látott, ha nevezhetjük hosszúnak azt a pár évet. Egy kicsit kizökkentem már az emberi időszámításból. Rég voltam már halandó és nem mostanában töltöttem időm legnagyobb részét egy halandószerelmeként élve. Akkor rá voltam hangolódva és néha úgy éreztem magam, mintha én is ember lennék. Nem mintha szeretnék újra ember lenni, de az ő társaságában élveztem úgy érezni magam. Igazából a vámpírlét csak egy mellékes ajándék. A legfontosabb mindig is az anyai ágról örökölt varázserő volt számomra. Simán eléldegélném én az életem sima varázslóként, mert az örök életet úgy is tudnám biztosítani magamnak, de alapvetően egy olyan személy vagyok, aki nehezen viseli el, ha nem ő a legerősebb bika a csordába. A vámpírléttel csak magabiztosságom növelem, és testi épségem biztosítom teljes mértékben. Na meg van még egy rakás szuper képesség is, ami a vámpírsághoz jár, így nem is meglepő, hogy önként jelentkeztem vámpírnak, amikor átváltoztatóm megemlítette az előnyöket. A hátrányok onnantól kezdve nem is érdekeltek. Utána persze jól pofára estem, de felkeltem a földről és az óta élvezem a vámpírlét minden percét. - A te humorérzékeddel lehet gond, Drágaságom. – színleltem sértődöttséget, majd lassan elmosolyodtam. Annyi energiát leszívnak belőlem ezek a kötekedő nők. Én értük jöttem vissza. Do és a húgom miatt, erre mindegyik nagyjelenetet rendez az első találkozásunk alkalmával. Ha ez így folytatódik, akkor el kell mennem pszichológushoz, aki segít rendbe tenni az önbizalmam. – Semmi vész, édes. – legyintettem. - Látom, hogy tiszta ideg vagy. Remélem azért levezettél néhány negatív energiát ezzel a kis veszekedéssel. – mosolyodtam el. – Az embereknek legalábbis jó kis reggeli műsort adtunk. – nevettem fel és körbenéztem. Az eddig felénk forduló arcot mind hirtelen a kék égben vagy a cipőfűzőjükben találtak valami érdekességet. Elmosolyodtam Do szavain. Nyilván nem ez volt a megfelelő alkalom, ugyanis éppen az apja haláláról és az azzal kapcsolatos érzéseiről beszélt, de olyan jó volt látni úgy, hogy nem engem említ meg, amikor gyűlöletről beszél. - Ugye van még szabad hely másod számú utálónak? – kérdeztem vigyorogva. – Mert akkor én jelentkeznék szívesen. – Kicsit sem idegeskedem amit, hogy esetleg rosszat szólok, miközben Do édesapját szidom a saját lányának. Ő is utálta és én is, tehát kedvükre fantáziálgathatunk róla, milyen szépen éghetett el a pokolban. – Várj egy pillanatot. Tehát nem láttad a holttestét? – kérdeztem homlok ráncolva. Egy kicsit aggasztott az a mondat miszerint nem tudja, hogy végül föld alatt vagy föld felett kezdett rothadásnak a teste, ami azt is jelentheti, hogy az öreg nem éppen abban az állapotban van, mint amiben mi hisszük őt. Öregem, le kéne állnom a tévénézéssel. Túl sokat képzelek bele egyetlen mondatba. - Az bizony fájhatott. – mosolyogtam, miközben már kezdtem ösztönösen a dereka két oldalára helyezni a tenyerem. – Nézzenek oda! Büszke vagyok rád, Do. – Tettem felé egy fél lépést, míg mellkasunk össze nem ért. Éreztem a benne élő, emberi szív minden dobbanását.
Határozottan kezdenem kell valamit a bennem lakozó gyűlölettel. Eddig ez az egész az apám felé irányult, de most, hogy meghalt egyszerűen nem tudom mégis kire kellene ráirányítanom vagy mégis hogyan vezethetném le. Újra kellene kezdenem a küzdősportot. Igen, de nem csinálhatom azt mindig különben túl sok lesz rajtam az izom aztán még a végén inkább hasonlítok egy férfira, mint egy magabiztos nőre. Hosszabb távra kell terveznem, ami nem kerül ekkora erőfeszítésembe vagy egyszerűen nem tudom, hogy mégis mi lenne a helyes. Valamivel mindenképpen el kell terelnem a figyelmem ezekről a negatív érzésekről. Nem gondoltam volna, hogy az évek során ennyi minden raktározódott el bennem miatta. Az a rohadék miatt, akit elméletben az apámnak hívok, de legszívesebben.. Ah.. kezdek becsavarodni. Az apám meghalt. Én magam intéztem el a saját kezemmel, de így most meg úgy érzem, mintha az életem értelmét veszítettem el. Eddig menekültem az apám elől és önmagamban terveket szövögettem arról, hogy mégis hogyan fogom megölni, de ez az egész most köddé vált, mintha soha nem is lett volna. Abban a pillanatban, hogy meghúztam a ravaszt lezártam az életem egy jelentős részét. Nem, mintha túlságosan boldog emlékek fűznének ahhoz a korszakhoz egyszerűen csak, akkor tudtam még, hogy merre tartok. Előrébb. Meg sem álltam soha. Most pedig itt vagyok jó ideje, már Mystic Falls-ban és próbálok normális életét élni, de ez nem én vagyok. Én képtelen vagyok a normális életre. Valahogy nem egyezik velem ez az egész. A veszély az egyfajta lételemem. Élveztem valamilyen szinten, mikor az emberei közel voltak.. Azt is bevallom, hogy nagyon jól esett megölni azt a szemétládát, aki megerőszakolt. Semmi megbánás nincs bennem. A lány, aki egykoron voltam meghalt. Abban a pillanatban születtem újjá, mikor megöltem Hayden-t. Szándékos vagy nem szándékos volt felébresztett bennem valamit. Az igazi valómat. Azt a lányt, aki nem fél a tűzbe menni, hogy elérjen valamit. Igen.. Ez vagyok én és egy percig sem fogom ezt letagadni. Erős vagyok. Sok düh lakozik bennem, ami még erősebbé tesz. Már csak egyetlen egy dolgot kell megtanulnom. Uralni ezt a dühöt és azon letölteni, aki megérdemli. Ryan pedig nem tartozik közéjük. Jó.. Lelépett, de nem voltunk házasok, hogy el kelljen számolnia minden egyes cselekedetéről. – Még mindig ugyanaz az öntelt, idióta vagy, akit pár évvel ezelőtt megismertem. Ezt jó tudni. – Örülök, hogy ő semmit sem változott, hiszen nagyon is oda voltam érte. Talán azért, mert vele mindig önmagam lehetettem. Soha nem kellett félnem semmitől. Nem voltak félelmeim. Az egész szarságot egyszerűen csak magam mögött hagyhattam, mintha nem létezne. Apámat meg a hülye szabályait. Ha csak pár órácskára is, de az voltam, aki most vagyok. Csak akkor még egyetlen egy embert sem öltem meg, ami mostanra egy kis nyomot hagyott már rajtam. – Tudod, hogy mivel vezethetnénk le még egy kis felesleges, negatív energiát? – Elvigyorodok, majd pedig alsó ajkamba harapva pillantottam bele azokba a tökéletes szemeibe. De nem csak a szemei tökéletesek. Az egész pasi az. Ezzel pedig ő is tisztában van. Talán még túlságosan is. Én mondjuk nem bánom. Van mire büszkének lennie. – Mindig nyitottak vagyunk új tagokra. – Mondom kuncogva. Ó, de még mennyire, hogy nyitottak vagyunk az új emberekre. Azon lepődnék meg, ha lenne olyan ember, aki szerette volna az apámat. Talán az anyám, bár nem volt ott, hogy elmondja nekem az ő kis szerelmi történetüket, hogyan szerettek egymásba. Bár az is lehet, hogy csak becsúszott gyerek voltam.. Ki tudja. – Örülök, hogy büszke vagy rám. De sajnos nem egyedül hajtottam végre a folyamatot volt egy kisebb segítségem is. Viszont a lényeg az, hogy soha többé nem kell miatta aggódnom. – Halovány mosollyal az arcomon hajolok hozzá közelebb és karomat is a nyaka köré fonom, majd pedig lágy csókot lehelek édes ajkaira.
Bólintottam. Igaza volt, mindig is szerettem előre megtervezni dolgokat, de kérem, kézfeltartással jelezze az, aki szívesen gondol a halálára még akkor is, ha az abból való kiutat kellene keresgélni. Nem hiszem, hogy sok jelentkező lenne, ha egy közvélemény-kutatáson ezzel a kérdéssel indítanék. Persze, hogy utáltam ezzel foglalkozni... ennek ellenére kénytelen voltam, mert az eddig megszokott biztonság egyszer csak elillant és kezdem magam idegennek érezni a világban. Talán a paranoia teszi... az, hogy azt hiszem, a halál a nyomomban liheg. De van segítségem.. az anyám, Gen és ha megkérem, Curtis is biztosan segít... valamit kitalálunk közösen és megmentjük a hátsómat. - Még... nem igazán. Nem ezzel akartam indítani, amikor megpróbáljuk új alapokra helyezni a kapcsolatunkat. Kicsit lehangoló a téma... de el fogom mondani neki. - Mondtam mély levegőt véve és ezzel egyetemben eszembe jutott, hogy engem várnak. Az órámra pillantva pedig láttam, hogy ha nem indulok el egy percen belül, akkor veszélyesen késésben leszek. - Teljesen kiment a fejemből... Brad-el megbeszéltem egy találkát. - A már üres poharamat egy közeli kukába dobtam, majd Gen-hez léptem és szorosan átöleltem. - Az ajánlatom viszont áll, szedd össze a cuccaidat és költözz hozzánk. Az ajtó szó szerint mindig nyitva lesz, úgyhogy nem lesz gond. És szerintem én is ott leszek, ha jössz.. ha nem, akkor csörögj rám. - Mosolyogtam továbbra is. Az igaza megvallva alig vártam, hogy Gen megjelenjen az ajtóban. Volt mit bepótolnunk. - Nemsokára találkozunk. - Rákacsintottam és sietősre fogtam a lépteimet, nehogy többet késsek a kelleténél.
|köszönöm a játékot, remélem hamarosan megismételjük. |
Mystic Falls még számomra is egy teljesen új terep. Leginkább azért, mert egy kisebb fülest kaptam, hogy megérné itt is körülnézni. Vajon miért? Persze hogy Tatia miatt! A történteknek már lassan hét évtizede, de még mindig arra vágyom, hogy minden egyes csepp vérét egyszerűen a padlóra folyassam, hiszen még arra sem méltó, hogy bárki megigya. Talán én vagyok túl kegyetlen... de ő elvette az egyetlen személyt, aki képes lett volna engem boldoggá tenni. A vőlegényemet, aki szeretett... és lényegében apám helyett apám volt, ezen kár gondolkodni. Tatia az egyetlen olyan személy, aki nő, és mégis meg akarom ölni. A clpontjaim általában férfiak. Nyilván nem véletlen; az erőszaktevést a törvény a mai napig bünteti. De mióta ilyen fene nagy demokráciában élünk, nos.... körülbelül csak azóta hangoztatják ezt ennyire. Felesleges lenne firtatni, mi volt előtte. Mi volt a háború időszakában. A nők is tárggyá váltak. Koszos katonák mocskos tárgyaivá, kik nem bírták vágyaikat másképp csillapítani, erőszakkal vették el azt, amelyre oly' ellenálhatatlanul vágytak. A testem is áldozatául esett két ilyen katonának... én még jobban jártam, hogy csupán ketten voltak. A világ azóta fenekestül felfordult, de én nem változom. A vámpírlétnek vannak bizonyos szabályai, azonban vannak előnyei is; sosem vagy hajlandó lemondani a bosszúról. S ebben nálam jobbat senki nem találhat. Ne is próbálkozzék senki. Nem fogom felfedni magam Tatia előtt, de ha tényleg itt van.. jobb lesz, ha elkezd gondolkodni a végakaratán. Nyilvánvalóan egészen szép kis holmikra tett szert az emúlt pár száz évben. A park levegője végigcikázott arcomon, kellemesen szívtam be a tüdőmbe, hogy átjárja testem, miközben szemem egy pillanatra lehunytam, és egy régen érzett kölnit szimatolt ki az orrom. A szemem szinte rögtön kipattant, s amikor a felismerés szele is megérkezett, egy ravasz vigyor kezdte díszíteni az arcom, de nem voltam boldog. Éppen ellenkezőleg; a düh már a gyomromban dübörgött, én pedig szívesen éltem volna újra azt a pillanatot, mikor a kezeim között várt a halálra ez a semmirekellő. De nem tudom visszaforgatni az idő kerekét. Meglógott.. átvert, hiszen boszorkányként nem számítottam rá és képességeire. Ez egy valódi csel volt. És ő az egyetlen, aki elmondhatja, hogy túlélte a velem való találkozást. - Pont Mystic Fallsban találkozunk ismét... boszorkány? - ejtettem ki gunyorosan a szavakat, de nem fordultam hátra, annak ellenére hogy tudtam: megérkezett, alig pár méterre állhat tőlem. Meglepetés szállt a levegőben. Talán őt éppen úgy meglepi ez, mint engem, de ezt nem mutathatom ki. Most még nem. Végül lassan megfordultam, és belenéztem Kyler nem hétköznapi pillantásába. - Igazán sajnálatos, hogy nem vagyunk barátok. Akkor talán örömteli lenne a viszontlátás.
A város, melyről annyit hallottam már. A szóbeszédek úgy tartják, hogy nem csak a két bátyám tartózkodik itt, aki természetfeletti erőkkel rendelkezik. A levegőben érezni lehet a rejtelmet, a rejtelmet, amelyet a város magába zár. Mindenkinek vannak titkai, ahogy minden településnek is. Tulajdonképpen most járok csak itt először, de olyan mintha otthon lennék. Mióta eljöttem Londonból, azóta nem éreztem magam ennyire otthon. Ismerem a város történelmét és meséit. És köztudott, hogy minden mese fele igaz. Hallottam a különös módon történő halálesetekről és eltűnésekről. A nyomokról, amelyek megszakadtak és nem vezettek sehová. Elsőre talán békés kisvárosnak tűnik, ahol mindenki barátságos a másikkal és mindenki ismer mindenkit, de sose tudhatod, hogy a szomszédod mikor vájja hegyes fogait a nyakadba. Ennek ellenére én tudom, hogy biztonságban vagyok. Nem tartom magamat egy esetlen áldozat típusnak és megtudom magam védeni. Habár egy nyilvános park kellős közepén nem lesz erre szükség, ahol megejtem a szokásos sétámat ebéd után, amit mindennap megteszek, akárhol is vagyok. Ebéd után megiszok egy csésze teát, majd egy frissítő sétára indulok. Viszont a mai séta kissé máshogyan alakult, mint ahogy én azt terveztem. Ahogy már említettem, ez a város tele van meglepetésekkel és engem már rögtön az első napokban ért egy. Egy ismerős arcot láttam, amelyre nem számítottam. Pontosabban csak félig láttam az arcát, hiszen távol volt és nem felém közeledett. Követni kezdtem, hogy megbizonyosodjak róla, valóban azt látom-e, akire gondolok. Nem ért csalódásként, hogy észrevett, mivel igazam volt. Igazam volt abban, hogy akit látok, nem egy átlagos halandó, akit csak úgy észrevétlenül lehet követni. Nem tudom, hogy mi árult el engem, de már nem számít. Nem fogunk élethalál harcot vívni egy park közepén, ahol emberek mászkálnak. Azt terveztem, hogy meglepem, de ő szólított meg először. -Lehetetlen nem észrevenni, hiszen szépséged ismét kitündököl a szürke emberek közül.-Ez a bók félig volt őszinte, de félig provokálásként szántam, hogy lássa, nem tartom veszélyesnek. Tisztában vagyok vele, hogy nincs így, hiszen a legjobb ragadozó az, aki megjelenésével zavarja meg áldozatát és ő büszkélkedhet ezzel a tulajdonságával. De jobban foglalkoztat az a kérdés, hogy mit kereshet itt ebben a városban? Talán őt is ideköti valami? Szerintem nem csak átutazóban van itt, úgyhogy ha nem öljük meg egymást, talán rájövök. -Jelen helyzetben sajnos nincs alkalmunk összemérni erőinket és akad jobb dolgom, minthogy megöljelek téged, de talán a sors akarta, hogy ismét összefossunk, úgyhogy nagyon furdal a kíváncsiság, hogy minek vagy kinek köszönhetem ezt a kellemes találkozást?-Gondoltam udvariasan kezdeményezek vele egy beszélgetést, amire nagy esély van, hogy nem vevő rá.
Nem tudom, mióta állhattunk ott a parkban futók kereszttűzében, de amikor egy pillanatra abbahagyta az utálkozó nézést, észrevettem, hogy a ragyogó napkorong egyre feljebb kúszik a horizontunkon. Vakító fényével beragyogja ezt a nem mindennapi reggelt. Valóban nem történhet meg ez mindennap, főleg nem mindenkivel. Szerintem még nyolc óra sincs, de már így is elég mozgalmas dolgok történtek. Összeütköztem Do-val, majd jól össze is vesztem vele, de most mintha egy kicsit megenyhült volna. Egy kissé elszoktam ezektől a hangulatváltozásoktól, de meg kell, hogy mondjam, egyáltalán nem hiányoztak. Az a helyzet, hogy én is hasonlóan szoktam viselkedni. Az egyik pillanatban még teljesen vidám, derűlátó tudok lenni, míg egy perccel később már dühöngök és nyakat török. Ezért is vannak összezördülések közöttünk. Meg kettőnk makacs modora, nagy szája és óriási egója miatt. Egyikőnknek sincs kedve lemondani a büszkeségéről és berekeszteni a vitát. Ez okoz kellemetlenségeket. - Ezt most nyugodt szívvel veszem bóknak. - vigyorodtam el, amikor azt a csupa "jó" tulajdonságot szögezte nekem. Eszemben sincs tagadni, hogy nehéz eset vagyok, de még mindig az, akit elvileg valamikor pár évvel ezelőtt szeretett. Hogy mi van most közöttünk? Még csak halvány fogalmam sincs. Az igazság az, hogy az én érzéseimben sem vagyok biztos. Azt szentül vallom, hogy a szerelemmel nem szabad játszadozni. Az vagy van vagy nincs, de az utóbbi esetben kár erőltetni bármit is. Undorodom a hűtlenségtől és a mocskos szeretőktől. Persze, mondhatják rám, hogy álszent meg képmutató, amikor ártatlan embereket ölök vagy más emberek életébe rontok bele, de az teljesen más. Számomra más. Az én törvényeim nem büntetik azt a viselkedést. A szerelem érzését azonban tisztelem. Nem sok mindenről lehet ezt még elmondani, de ez az érzés kiérdemelte. Talán az apám miatt. Az öreg úgy megutáltatta magát velem, hogy szépen lassan minden tevékenységében csak a rosszat láttam és a követhetetlen példát. Ő nem azt mutatta, hogy miként cselekedjek, hanem miként nem. És úgy nem fogok, ahogyan ő. Való igaz, ő könyörületes volt, kedves, megértő és adakozó – legalábbis másokkal -, de hazug és hűtlen. Inkább leszek könyörtelen, önző és bunkó, de hazudni és félrelépni, mint ő, nem fogok. - Remélem, egy dologra gondolunk. – vigyorodtam el szélesen, majd megragadtam a derekát és még közelebb húztam magamhoz. Éreztem szíve dobogását a vékony textílen keresztül és tanúja voltam minden lélegzetvételének. Faltam kék íriszeit, egyszerűen képtelen voltam betelni vele. Csillogott, ahogy a reggeli napfény ráesett, így hasonlóképpen ragyogott, mint a kristálytiszta égbolt. Pillantásom lejjebb kúszott. Pisze orrán keresztül jutott el telt, a cseresznyeszín halványabb árnyalatában pompázó ajkaihoz. Valami természetes, földi erő, amely olyan magától értetődő, mint a gravitáció késztetett rá, hogy megkóstoljam azokat az ajkakat. Nem tettem meg. Helyette megérintettem az arcát és rámosolyogtam. - Pedig már azt hittem teltház van. Az öreg nem volt túl népszerű. – fintorogtam. Ami azt illeti, népszerű volt, de nem a legjobb értelemben. Ahelyett, hogy szerették volna, inkább csak a halálát kívánták, de nem is csodálom. A vén Moreau egy pszichopata volt, mániákus. Nem is érdemelte volna meg mások szeretetét. - Mindig jól jön, ha az embernek van segítsége. – mondtam. Alkalmanként én is kihasználom a képességeimet és toborzok magam mellé valakit, de nem a segítségét kérem, inkább csak elvégeztetem vele a piszkosmunkát. Nem baráti szívességet vagy tartozást vonok le,egyszerűen csak irányítok és elvégeztetem a feladatot. Én biztosítom a fontosabb dolgokat,míg az illetőre bízom az akció egyszerűbb, de jóval mocskosabb felét. Vannak helyzetek, amikor furmányosnak kell lenni és felesleges bemocskolni egy ilyen tökéletes arcot. – Szívesen meghallgatnám részletesebben, hogy az öregért, hogyan jött el a halál – Az igazság az, hogy végignézni még szívesebben tettem volna. -, de van egy olyan sejtésem, hogy hozzád hasonlóan a többi futó sem élvezi, ha kerülgetnie kell minket. – vigyorodtam el szélesen. Ezután már el is felejtettem, mit akartam mondani, ugyanis – ha csak egy pillanatra is – megéreztem ajkait az enyémeken. Elmosolyodtam, de eszemben sem volt egy apró csókban hagyni a dolgot. Tarkójára fűztem az ujjaim és úgy húztam közelebb magamhoz, hogy végre egy tisztességes, szenvedélyes csókban részesíthessem. - Bár ezt biztosan mindenki díjazza. – nevettem fel, miután kicsit elhúzódtam.
Ez a sok feszültség, ami bennem lakozik az apám miatt nem tűnik el csak úgy egyik pillanatról a másikra. Lehet, hogy megöltem őt és már az életem teljesen normális, mert nem üldöz engem senki. Vagyis hát ez nem teljesen igaz, mert ott van a listán Hayden, aki szeretné megbosszulni, hogy megöltem. Nem tehetek róla egyszerűen nem tudom komolyan venni a fenyegetését. Hogy mégis miért? Mert egyszer már sikerült megölnöm. Hallania kellett a szívverésem, mikor belépett azon az ajtón. Egyáltalán nem arról árulkodott, hogy kényelmesen fekszem és lógatom a lábam. De mindegy is. Felesleges ezen töprengenem. Most már valamennyire tisztában vagyok a világgal, ami engem körülvesz. Ezio, Ryan, Hayden. Bár talán pont ezért nem kellene annyira biztosnak lennem apám halálában.. Mert minden előfordulhat. De remélem, hogy ő legalább végleg búcsút intett az életének. Azt hiszem Ezio egyik embere vagy ismerőse volt az, aki gondoskodott a holtestekről. Remélem, hogy jó munkát végzett és a holtestére betont öntött. Az lett volna a legbiztosabb. Vagy tudjam is én, hogy milyen elővigyázatosságokat lehet megtenni a dolgok érdekében. Ebbe még úgy különösebben nem ástam bele magam csak azt tudom, hogy létezik egy teljesen más világ, amitől jobb ha távol tartom magam. Bár elég nehéz, ha körülveszi az embert és igazából levegőt sem tud venni anélkül, hogy ne lenne a részese. Most például itt van Ryan. Miatta is részese vagyok ennek a világnak, mert egykor erős szerelmi szálak fűztek hozzá. Hogy most mi? Nem tudom. De határozottan ugyanúgy vonzódom az elképesztően helyes fejéhez. Na, persze ez volt, ami megfogott, de ami megtartott, hát az teljesen más. Sőt nem is egy dolog. Ennél sokkal bonyolultabb. Most azonban, hogy szabad vagyok van lehetőségem kideríteni, hogy mégis mit érzek iránta. – Annak is szántam, drágám. – Mondtam halovány mosollyal az arcomon. Most egyáltalán nem megbántani akartam ezzel. Szerintem ő tisztában is van vele. Ha nem így lenne, már talán visszaszólt volna valamit vagy sarkon fordult volna és elment volna innen. De még mindig itt van. Én pedig próbálom összeszedni a gondolataimat. Meg lenyugodni. Nem szándékosan töltöm ki rajta az összes mérget, ami most bennem van. Bár haragszom rá, amiért elestem miatta, de legalább nem maradt semmi nyoma. A természetfeletti emberek és a maguk csodái. – Én is nagyon remélem, de nem tudom, hogy megérdemled-e.. Ennyi idő után egy ilyen kiváltságban részesülni.. – Kezeim a mellkasán pihentek meg és úgy nézem a szemeibe. Hogy egykoron milyen könnyedén le tudott venni a lábamról. Csak úgy, mint Hayden is. Nem hiába. A férfiak a gyengéim. Ha úgy vesszük az apám is. A gondolatára, hogy újra találkoznék vele görcsbe rándul a gyomrom. De szerencsémre ez nem fordulhat elő.. Ugye? Na, el kell felejtenem ezt a negatív gondolkodásmódot. – Mindig fejlesztjük az épületünket újabb és újabb emelettel. Az ajtónk tárva nyitva van mindenki előtt, hiszen egy ilyen nemes célt szolgáló kis intézményben még szép, hogy elkelnek az emberek. – Szerintem anyám volt az egyetlen, aki szerette apámat. Vagy talán még ő sem. Sajnos ezt nem tudom megmondani. Úgyhogy nem is nyilvánítok a dologról határozott véleményt. Azt viszont biztosan mondhatom, hogy én személy szerint nem tudok felállítani egyetlen olyan embert sem, aki szerette volna. Lehet, hogy elfogult vagyok, de tényleg nem tudok. Még az emberei sem szerették. Csak a pénzt, amit hajlandó volt kifizetni nekik. De szeretet.. Ő maga nem ismerte azt a szót a jelentését meg végképp nem. – Igen, bár kíváncsi vagyok mikor és mit fog kérni ezért a segítségért cserébe. – Rántottam meg egyszerűen a vállamat. Nem tudom, hogy egyáltalán kérni fog-e valamit Ezio. Rendes férfinek tűnt, de tisztában vagyok vele, hogy ez is könnyedén lehetett egyszerű álca. – Ó, hidd el igazi élmény volt megölni őt. Talán a legjobb vele kapcsolatos emlékem. Hát magasról teszek a többiekre. Tudod.. Kicsit ön centrikus személyiség vagyok. – Nem igazán izgat, hogy másoknak kerülgetniük kell. Távolról láthatják, hogy itt vagyunk senki nem fog belénk ütközni, ha pedig mégis, majd jól leteremtem. Az sem érdekel, ha neki van igaza. A gyengéd csók, amit kezdeményeztem rendkívül szenvedélyes lett. A szívem csak úgy kalimpált. Nem gondoltam volna, hogy ennyire hiányzott nekem. – Talán nem is kellene abbahagyni. – Fizikai fájdalommal járt, hogy ajka elszakadt az enyémtől ezért újra lecsaptam rá és birtokba vettem.
Az ilyen váratlan események miatt jobb mindenre felkészülni. Az mondjuk kifürkészhetetlen, hogy az élet útjai kivel hoznak ismét össze, hiszen erre senki nem tudhatja a választ, mi magunk pedig főleg nem. Ha tehetném, egy efféle találkozásra heteket készülnék, hiszen Kyler nemcsak egy sima boszorkány. Ő egy boszorkány, akit meg akartam ölni... de a lehető legdurvább eszközökkel, amelyeket nő bevethet. A bizalmába akartam férkőzni, és csak akkor végezni vele, ha már tudom, hogy enyém a bizalma. Ne mondja nekem senki, hogy nem vagyok kegyetlen. De végül nem sikerült. Meg tudott szökni tőlem. Előlem. Vagy inkább nekem kellene örülnöm, hogy akkor és ott nem sikerült megtennem? Talán én haltam volna meg. A pokol ezekbe a boszorkányokba, nem véletlneül nem szoktam velük ujjat húzni úgy isten igazából! De ő valamiért mégis más volt... tudja a nyavalya, hogy miért. - A modorod még mindig a régi. Ez egy jó pont - feleltem, mikor bókját meghallottam, és ekkor már a szemébe nézve mértem fel, hogy mennyit változott az idők során. Hát nem túlontúl sokat. A vámpírok körében is némi hajváltozás várható el, hiszen nem öregszünk, nem hízunk, szóval nem lehet többet várni egy nem öregedő boszorkánytól sem. Gondolom én. A zsebembe süllyesztettem ujjaimat, majd negédes mosollyal fürkésztem tovább az arcát. - Ne aggódj, kedvesem, a jövetelemnek nincs köze a te ittlétedhez. Te csak egy... egészen kellemes meglepetése vagy ennek a kis kiruccanásomnak - kacsintottam rá, és úgy döntöttem, ezúttal a nagy szócsatát meghagyom másnak. A szívem elég gyorsan vert, hiszen még szép, hogy nem hittem neki, hogy nincsenek ártó szándékai a múltban történtek után. - Talán te követsz engem? - tettem aztán hozzá érdeklődve, bár arcomon azzal a kibírhatatlan, ravasz vigyorral, amely lehetővé tette, hogy minden komolyságomat elveszítsék szavaim.
Tulajdonképpen ő egy olyan nő személy, akit a halálos ellenségemnek is mondhatok, de mégis élvezem ezt. Mind a ketten szeretünk játszani a másikkal és majdnem sikerült régen hülyét csinálnia belőlem, de résen voltam. Nem mondom, hogy biztosan meghaltam volna, mert akkor még fiatalabb volt, de eltelt egy jó pár év és egy boszorkány a tapasztalatai alapján erősödik, de egy vámpír az más. Egy vámpír, ha teljesen hülye is és nem vonja le a tapasztalatokat egy-egy eseményből, akkor is erősebb és gyorsabb lesz. Résen kell velük lenni, de félni sem szabad. Nekem talán előnyömre válnak a kísérletezéseim is, amiket végzek a kígyóimon, hogy hatásosak legyenek a vámpírok ellen, de ezt nem szeretném felfedni senki előtt, mert még nem egészen működik. Miután megjegyezte modorom pozitív benyomásait, megtisztelt azzal, hogy a szemembe nézett. Azokkal a pillantásokkal és a mosolyával majdnem levett a lábamról, de szerencsére tudom, hogy milyen. Egyszerre bájos és gyilkos a tekintete. Szinte látom a szemében a rettegő arcait, akikkel végzet és látom, hogy legszívesebben hogyan végezne ki engem. Legalábbis a tekintete erről árulkodik, amire egy elfojtott, halk nevetés tör elő belőlem. Az enyém pedig valószínűleg arról, hogy egyszerre érinteném ajkaimat az övéhez és fojtanám meg, de sajnos nem látom magam kívülről. Beismerem, hogy vonzó megjelenésű, de ez nem jelenti azt, hogy megbízok benne. -Hát pedig örültem volna, ha kicsit több időt tölthetnék a társaságodban. Viszont szerencsére nekem is akad itt jobb dolgom.-Talán kicsit gyerekesen vágtam vissza a második mondattal, de egy ilyen helyzetben ez tűnt a megfelelő válasznak. Azért furdal a kíváncsiság, hogy mi vagy ki miatt jöhetett ide, úgyhogy vettem a bátorságot, hogy rákérdezzek. -Ki a szerencsés áldozat?-Talán nem kapok rá választ, de ezzel nem veszíthetek. Még az is lehet, hogy ugyanarra vadászunk, vagy az ő célpontjának köze van az enyémhez, ami talán nyomra vezethet. Minden adott lehetőséget ki kell használjak. Biztosan valami nagy bűnt követett el az, aki miatt idáig jött. Nem hiszem, hogy egy átlagos emberről lenne szó. Hogy egy kicsit több dolgot húzzak ki belőle, mellé álltam, megfogtam a csuklóját gyengéden és átkulcsoltam a karomon. Egymásba karolva indultam meg, vezetve magam után, azzal a szándékkal, hogy sétálunk egyet, mert kicsit feltűnő, hogy az út közepén álldogálunk vérszomjas tekintettel bámulva egymásra. -Tudod, ha nem lettél volna velem ellenséges, akkor máshogy is alakulhattak volna a dolgok és ketten nagy dolgokat vihetünk volna véghez, de sajnos ezt már elrontottad szívem.-Néztem rá nem éppen őszinte mosollyal, majd elnémultam, hagyva, hogy reagáljon. Közben a szabad kezemmel benyúltam a zsebembe és egy papírdobozt ügyeskedtem ki a legmélyéről. Felnyitottam és az alját megkopogtatva egy szál cigaretta próbált kiugrálni belőle. A számmal vettem ki a dobozból, majd Devonne felé nyújtottam, hogy megkínáljam egy szállal. Biztos nem mondja, hogy nem kér, mert káros, hiszen a vámpírok szinte azonnal regenerálódnak, így semmi baja nem lehet belőle.
Ajkaim köré ravasz mosoly húzódott. Hogy miért? Kyler még mindig olyan túlfűtött és szenvedélyes emlékeket keltett bennem, amelyeket szavakkal kifejezni egyszerűen lehetetlen. Szívem szerint nem beszéltem volna, hanem rögtön elcsábítom őt egy kis vadászatra, mint régen.. annak idején volt szerencsésen sikerült pár vámpírt is kivégeznem a társaságában, hiszen ha valamit tudtam Kyler-ről, hogy gyűlöli őket. És nem félt attól, hogy megölje őket a társaságomban... egy amolyan "tartsunk vérengzést a külvárosban" típusú kiruccanást akartam, de végül mégsem így kezdtem. Az arcára volt írva, hogy ő már nem ebben a csapatban játszik. Pontosabban inkább, nem az én csapatomban. Ami igazán kár... tekintvén, hogy milyen jól szórakoztunk együtt annak idején. De nem is lehet rászedni, hogy ilyesmit tegyen? Egyszerűen nem vagyok képes megérteni azokat, igaz, hogy... nos, utána történt egy kis probléma, minek következtében eltávolodtunk. Oké, de szépen fogalmazom! Meg akartam ölni, de nem úgy sült el, ahogy én terveztem. Bár azt hiszem, erre azt mondanák, hogy a játék szempontjából lényegtelen, hiszen így is és úgy is játék... Megvontam a vállam. - Nos, nem igazán vagyunk már egy súlycsoportban. Vagy te még mindig szívesen vadászol vámpírokra, mint régen? - vigyorodtam el még szélesebben mint az imént, és felvontam a szemöldököm. - Az áldozat kiléte egyelőre még rejtély. Azt terveztem, hogy találok itt valami féleszű férfit, ami valljuk be, nem egy nehéz feladat. Deee... jöttél te, és elrontottál mindent - biggyesztettem le a szám szélét, de láthatta rajtam, hogy mindezt csak tettetésből csinálom. Tatiáról pedig nem fogok neki beszélni. Bizonyára nem is ismeri. Ha igen, akkor ebből most kimarad. Nem fogom megengedni, hogy bárki más tegye el láb alól azt a rohadt nőszemélyt. Én fogom, és úgy, ahogyan ő tépte ki az én szívem, mikor megölte életem szerelmét. Megérdemli, hogy eltapossák. Letapossák. Eltiporják. - Nos, talán még nem késő meggondolni magunkat, hogy szövetségesek legyünk - szólaltam meg némileg gunyorosan, és vékony ujjaimat odanyújtottam, hogy egy szál cigarettát magam is elfogadjak. Nem ártott meg, és egy ilyen feszült helyzetben tökéletes stresszoldó a dolog. - Kösz - biccentettem aztán oda, viszont nem vártam sokáig, rögtön jött a következő kérdés. - És te... te miért vagy itt, drágám? Csak nem miattam? - nevettem fel halkan, miközben a cigarettaszálat ajkaim közé fogtam, és közelebb hajolva néztem tekintetébe, remélvén hogy kisegít egy kis tűzzel.
Miközben beszélünk, kicsit jobban elgondolkodtam a kapcsolatunkon. Mind a ketten úgy vagyunk vele, hogy gyűlöljük is egymást, de azért valamennyire vonzódunk is a másikhoz. Ha esetleg életveszélybe kerülne, elképzelhető, hogy megvédeném, hiszen jó szórakozás ez a macska-egér játék. Tulajdonképpen szívesen összemérném vele a képességeimet, de nem hiszem, hogy képes lennék őt megölni, de sose bíznék benne. Talán ezért sem tudott megölni, mert akármennyire is élveztem a társaságát, de egy vámpírban nem szabad megbízni és ezt már megismerkedésünk előtt is tudtam. -Nem vagyunk egy súlycsoport?-Felvontam szemöldökeimet egy gúnyos mosollyal.-Nem ez az elsődleges célom, hogy vámpírokra vadásszak, de ez olyan dolog, mint a biciklizés. Tisztában vagy vele, hogy milyen kapcsolatban vagyok a kígyófélékkel, de mikor még egymás társaságát élveztünk, akkor közel sem voltam ilyen erős. A kísérleteimnek köszönhetően, a vámpírokra is veszélyesebb lettem. -Na jó, ezt nem akartam felfedni előtte és talán egy kicsit túlfényeztem magam, de részben igaz. Talán azért is mondtam ezt neki, mert elakartam érni, hogy szüksége legyen rám. -Az a gyanúm, hogy talán ez a valaki erősebb nálad és még ezért nem végeztél vele.-Különben mért folyamodna olyan aljas trükkökhöz, hogy elcsábítson valakit és felhasználja?! Miután közli velem, hogy én rontottam el mindent, felajánlja, hogy szövetségesek legyünk? Ugyan kérlek... Olyan átlátszó. -Ahhoz, hogy valakinek a szövetségese legyél, kell egy minimális bizalom. Köztünk véleményem szerint ez nincs meg. A vonzalom pedig nem elég.-Kicsit talán kiábrándítottam, de továbbra is tartom magam ahhoz, hogy nagy dolgokat vihetnénk véghez együtt. Erős, határozott, lehengerlő, okos és kegyetlen. Nagyon sok mindenben hasonlítunk, de mégis egymás ellentétei vagyunk. -Ha tudtam volna, hogy itt leszel, akkor lehet más céllal érkezem ide, de sajnos le kell, hogy lombozzalak.-Kicsit megbánó hangsúllyal mondtam, de nem őszintén. Nem hülye, ezt ő is tudja. Miután befejeztem a mondandómat, nehezen előkapartam a zsebemből az öngyújtómat, majd Dev cigarettáját gyújtottam meg először és csak utána az enyémet. -Őszintén szólva nagyon unatkoztam az elmúlt évek alatt, ezért hiányzott kicsit a társaságod. Te is hallottál róla, hogy nem egy tündérmesébe illő város ez, úgyhogy nem tervezek előre semmit, de ha mind a ketten élve maradnánk, akkor valamelyik este akár egy étteremben is tölthetnénk az időt.-Egy kicsit beszélhetnénk, kihúzhatnék belőle több információt, hátha valami érdekel és nosztalgiázhatnánk a múlton, de csak a szerep kedvéért. Miután úgy véltem, hogy a beszélgetés vége felé jártunk, ahogy a cigarettámnak is, elpöcköltem és a földre esve parazsa tűzijátékként hullott szét. Búcsúzásként egy lassú, lágy csókot nyomtam az arcára, majd egy szó nélkül távoztam az ellenkező irányba, csak egy mosolyt hátrahagyva.
Meg kéne beszélnem vele, hogy akkor most hogy is állunk egymással? Igen, meg. Meg akarom kérdezni? Egyáltalán nem. Még elképzelni sem lehet, mennyire nem akarok erről beszélni. Most inkább csak élvezni akarom, hogy újra látom és nagyjából ennyi. Mint mostanában állandóan, az érzéseim most is rendesen össze vannak kutyulva, tehát én magam is képtelen vagyok eldönteni, hogy csak a két szép szeméért és a formás lábaiért örülök neki újra vagy valóban azért vagyok itt, mert hiányzott. Itt kezdődnek a gondok. Azonban most abszolút nem volt kedvem a gondokkal foglalkozni. Eltelt néhány év, amióta nem láttam, így szerintem teljesen normális, hogy egy kicsit el vagyunk idegenedve egymástól. Bár a veszekedésünk már a régi és a csókja is nagyjából hasonlít a régebben átéltre, az érzéseim még nem alkalmazkodtak. Bár az is lehet, hogy csak én reagálom túl. Talán más ezzel az apró szikrával, éppen csak világító parázzsal is beérné, hiszen nem könnyű megtalálni a szerelmet az életben. Csupán én vagyok az, aki a tűzijátékot várja, a magasra felcsapó lángokat és a forró szenvedélyt, hogy ne csak vágyjak utána, hanem őszintén szeressem is. Nemtörődöm módon hessegettem el ezeket a gondolatokat és végül annál maradtam, hogy biztosan csak én várok el túl sokat. Csak türelmesnek kell lennem és visszatér a régi tűz. A probléma csak az, hogy egyáltalán nem vagyok az a türelmes fajta. Szeretem ha a dolgok rögtön és gyorsan történnek, ugyanis sokkal több türelmetlenség szorult belém, mint egy maszatos képű kétévesbe, akitől elvették a délutáni csokoládét, mert az evés helyett a falra kente a tökfőzeléket. Ostoba példa, de tökéletesen szemlélteti egyik kellemetlen személyiségjegyem. - Nagyon helyes! - vigyorogtam rá szélesen, miközben karjaim a derekánál átfűzték a testét. Láttam rajta, hogy küzd a a dühvel, amit én váltottam ki belőle. Meg sem lep. Személyiségem általában vagy a társaság egyöntetű mérgét vagy csodálatát váltja ki. Olyan nincs, hogy semelyik nem fordul elő és mivel igyekszem a lehető legkevesebbet mutatni magamból mindenkinek, illetve a saját szórakozásomra kitolni az emberekkel, leginkább az előbbit, vagyis a társaság dühét kapom meg. Ez persze egyáltalán nem izgat. Tulajdonképpen szeretek veszekedni. A kérdés kivel és mikor. A reggeli kávé előtt bárkivel és bármikor tudok, de akkor még jobb rám hagyni a hülyeséget. Utána azonban egy bizonyos időkereten belül folyamatosan tudom mondani a magamét még akkor is, ha valami pitiáner apróságot folyik a vita. Mint például ez az esés. Az ütközésből indultunk ki, majd a sérülésen és a futó emberek térszükségletétől szépen lassan elérkeztünk az egoizmusomhoz. Már fogalmam sincs, hogy sikerült, de nagyon úgy tűnik, hogy végül minden vitában oda lyukadunk ki. Pedig nem csak én vagyok nagyképű. A drága Dorothea is tekintélyes arcmérettel rendelkezik. - Ez nem is kérdés, megérdemlem. - nevettem fel halkan. - Ennyi idő után meg pláne. Biztosíthatlak, hogy nem bánod meg. - kacsintottam rá vigyorogva és közel hajoltam hozzá. Szépen lassan belekúsztam a személyes terébe, de úgy tűnt, ez őt egyáltalán nem zavarja. Ismerem, ha így lenne, már rég ellökött volna magától. Nem az a fajta, akit különösebben érdekelne a szívem fájdalma. - Sejtettem. - válaszoltam elhúzott szájjal. - Mond csak, akadt egyáltalán valaki, aki nem utálta őt teljes szívéből? Tudom, tudom. Halottról szépet vagy semmit, de egyszerűen képtelen vagyok szó nélkül hagyni az öreget. Még halálában is idegesít, pedig csak beszélünk róla. Ugyanakkor sosem fogom megbocsátani neki, hogy akkor elszakított a lányától. Persze, neki már úgyis mindegy, de azért remélem a pokol legmélyebb bugyraiban ég. - Oh, Do. - emeltem égnek a szemem. - Ilyenbe nem kellett volna beleártanod magad. Nem gondoltál rá, hogy ha olyantól kérsz segítséged, akkor meg kell fizetned érte? Hiszen okos nő vagy, édesem. Először az árat kellett volna tisztáznod vele vagy megkérni olyat, aki minden további nélkül segít neked... Én megtettem volna, egy szavadba kerül. - csóváltam a fejem rosszallóan. Én utáltam tartozni valakinek, így ahogy csak lehetőségem volt rá, mindig saját magam igyekeztem elintézni a dolgokat. Tudom, hogy milyen ha valaki fizetséget vár el a szolgáltatásaiért. Előfordult már, hogy tőlem is kértek pár abrakadabrát és a megfelelő fizetségért el is végeztem és általában elég drágán dolgoztam. - Ne is mond, csak fájdítod a szívem. Én is szívesen leszakítottam volna a fejét. - tettetem szomorúságot. Alsó ajkam lebiggyesztettem, de szám szegletében mosoly bujkált. - Szóval csak én vagyok ilyen önzetlen és nagylelkű, hogy nem akarom útjukat állni? - affektáltam döbbentséget, de széles vigyorom némiképp belerondított tökéletes színjátszásomba. - Szeretem az ötleteidet. - motyogtam mosolyogva ajkainak, majd újra megcsókoltam.
Nem tudom, hogy pontosan hányadán is állunk a kapcsolatunkkal, de valahogy nem érzem magam késznek egy ilyen komoly beszélgetésre. Ezt azt hiszem ráérünk a jövőben kitalálni. Mármint, hogy mégis hogyan viszonyulunk a másikhoz. A veszekedés szenvedélye csak úgy, mint pár évvel ezelőtt most is megvan. Már csak az a kérdés, hogy a kapcsolatunk többi területén is megmaradt-e ez a bizonyos szenvedély. Erre pedig nem tudok még egyenlőre válaszolni, mert elég nagy a valószínűsége, hogy nem egy park kellős közepén fogjuk kitalálni a kapcsolatunk minden egyes négyzetméterét. El sem hiszem, hogy már évek teltek el azóta, hogy utoljára láttam. Egy fikarcnyit sem változott. Nem, mintha bánnám, hiszen a külseje fogott meg.. Aztán egy darabig idegesített az, hogy igazából önmagába szerelmes, de megtanultam együtt élni vele.. Még akkor is, ha a kapcsolatunk nem tartott túlságosan sokáig ugyanúgy egy olyan tényező miatt, aki most már nem számít. Nem tudnám megszámolni a két kezemen, hogy hány kapcsolatomat tette tönkre. Vagy akadályozta meg, hogy egyáltalán kialakulhasson. Ha megakartam kérdezni egy srácot, hogy hol merre hány méter – természetesen azért, mert rohadt jól nézett ki – a testőreim már rögtön ott voltak, hogy elvezessenek, mert mennünk kell. S ez az egész azért történt, mert apám parancsba adta nekik, hogy nem mehetek oda, ahová ő nem akarja. Pórázon tartott. Vagyis mondhatjuk inkább azt, hogy belerakott egy befőttes üvegbe és várt a legjobb vevőre, aki a legtöbbet tudja kínálni az egy szem lányáért annak hajrá, viheti! De persze ez hosszútávon kell kifizetődő legyen, szóval nem csak egyszer pottyan az ölébe a hatalom, hanem amíg élek folyamatosan. Nem is tudom kifejezni, hogy mennyire örülök annak, hogy el tudtam szökni annak meg még inkább, hogy az a rohadék végre meghalt. Nincs olyan ember, akit jobban gyűlöltem volna nála. Még azt sem, aki megerőszakolt. Hogy miért nem? Ez roppantul egyszerű. Az egész csak a rohadék apám miatt történt. Ha ő nincs nem kellene rémálmokkal küzdenem. Mert ez még a halálával sem szűnt meg. A mai napig kísért és bármennyire is próbálok menekülni előle egyszerűen képtelen vagyok. Talán meg kellene látogatnom egy pszichológust. Aztán mégis mit mondjak? Brutálisan meggyilkoltam az apámat, de a rémálmok még mindig kergetnek ezek után is? Miért nem álmodhatom újra meg újra azt a pillanatot, amikor meghúztam azt a nyamvadt ravaszt? Annyival egyszerűbb lenne az egész. Sokkal szívesebben vonulnék az ágyba és nem indulnék hajnalok hajnalán futni. Mondjuk, akkor nem is találkoztam volna Ryan-nel. – Nem tudom, hogy ezen a téren egyetérthetünk-e, de azt hiszem lesz lehetőségünk kitalálni. – Válaszoltam egy halovány mosollyal az arcomon és ajkamba haraptam, mikor közelebb lépett hozzám. Mindig is szerettem, ha a közelemben van. Most azonban másabb volt, mint pár évvel ezelőtt, de ha minden ugyanolyan maradna, mint évekkel ezelőtt volt, hát önként ugranék ki az első futó elé, hogy gázoljon halálra. Bár ennek elég kicsi az esélye, mármint annak, hogy sikerülne. Maximum mind a ketten összetörnénk magunkat. Nem akarok visszarepülni éveket. Sem napokat. Minden úgy tökéletes, ahogy van. Előre szeretnék haladni és nem pedig hátrafelé. Annak semmi értelme nem lenne. A jövőbe kell tekintenem és nem a múlton rágódni még akkor sem, ha álomképben mindig beszökik az elmémbe. – Nem tudok róla, de ha találnál valakit, hát állítsd elém aztán jól kioktatom, hogy mekkora barom is volt. – Mondom egyszerűen, de kezem ökölbe szorul egy pillanatra. Még mindig képes dühöt képezni bennem a gondolat, hogy mennyi mindennel ártott nekem. El kell engednem a múltamat másképpen nem lehet jövőm. Nem lesz egyszerű, de meg kell tennem. – Tudtam, hogy mit csinálok nem kell kioktatnod a dolgokról. Elhiheted, hogy azért, hogy őt holtan lássam mindent megtennék. Most pedig halott. Én pedig nem is lehetnék boldogabb főleg, hogy most már te is itt vagy. – Tényleg jó érzéssel töltött el az, hogy ő is végre itt van velem. Olyan, mintha megadatott volna nekem vagyis inkább nekünk egy újabb esély arra, hogy ezúttal jobb legyen minden. Nincs itt az apám, hogy keresztbe tegyen nekünk. Végre boldogok lehettünk együtt. Olyan életem lehet, amiről mindig is álmodtam. Szabad lehetek. – Nagyon sokan vannak ezzel így, de ez az én feladatom volt. – Vigyorogtam, mint valami idióta. Az életem fénypontja volt az, hogy kinyírhattam azt a rohadékot. Komolyan, már meg sem kottyan nekem az, hogy kioltok egy életet. Elég sokat változtam az elmúlt évek során, de semmi olyan nem történt, amit megbántam volna. Végre az vagyok, akinek lennem kell és senki szabályai nem határolják be az életemet. – Mertem remélni. – Mondtam, majd hosszan megcsókoltam. A hajába túrtam és kiélveztem a pillanatot, de nem tarthatott örökké. Most elég sok mindent kell elintéznem. Főleg, ha tényleg komolyan gondolom ezt az életet itt Mystic Falls-ban nem fogok egy poros hotelszobában rohadni. Elhúzódtam tőle, majd mosolyogva pillantottam a szemeibe. – Holnap vacsorázzunk együtt a főtéren lévő étteremben, oké? Most mennem kell. El kell intéznem pár dolgot, de holnap befejezzük ezt az egészet. – Mondtam, majd egy gyors csókot nyomtam ajkaira és már ott sem voltam.
Hazafelé a parkon át vezetett a legrövidebb út. Nem mintha sietnem kellene. Nate azt mondta, átugrik a szinte szomszédos városba szemügyre venni az egyetemet, én viszont nem tartottam vele. Jelenleg nem éreztem úgy, hogy szívesen járkálnék akármilyen intézmény falai között, tökéletesen megfelelt a Mystic Falls-ban beszívható levegő, éppen ezért töltöttem az egész napot a városban császkálva, hiszen valljuk be, eszméletlenül nyomasztó egyedül ücsörögni a párunkkal közös lakásban, ha az nem tartózkodik otthon. Így mielőtt megőrültem volna sétálni indultam, hogy legalább kiélvezhessem a jó idő utolsó pillanatait, amikor még nem nagykabátban kell szedegetni a lábainkat. Ám egymagamban róva az utcákat eléggé szidtam magam, amiért húztam a szám a Whitmore-on tett látogatás hallatán és azt hangoztattam, hogy elleszek egyedül is. Mióta Nate az életemben maradt, nem éreztem jól magam egyedül. Szükségem volt a társaságra, az övére meg főleg, viszont szégyen nem szégyen végigfuttatva tekintetemet a parkon néhány hosszú pillanatra igencsak üressé váltak a gondolataim, amikor megpillantottam egy ismerős arcot. Mindössze messziről, profilból láttam és egy átlagember attól függetlenül sem biztos, hogy felismerte volna, hogy régi cimborák lettek volna, de az én szemeim a vámpírlétnek köszönhetően túlontúl tökéletesek voltak... és egyetlen másodperc alatt azonosítottam Alex arcvonásait. Nem tudtam, mitévő legyek. Nem sétálhattam el csak úgy mellette egy szó nélkül... anélkül hogy köszönnék neki vagy megkérdezném, mi történt vele az elmúlt hónapokban. Hogy miért jött vissza, mit csinál, miért van itt és... késztetést éreztem, hogy beszéljek vele annak ellenére, hogy éppen a napokban volt pont ő a beszédtéma Nate és köztem. De Nate nincs itt, pár szóba pedig még senki sem halt bele! - Alex! - Büntetlenül kihasználhattam a gyorsaságomat, hogy mellette teremjek és mély levegőt véve megvárjam, míg felém fordul. - Szia! - Halvány mosoly kúszott az ajkaimra, ahogy ránéztem. Be kell valljam örültem, hogy látom. Az már más dolog, ő hogyan viszonyulhat hozzám.
A szőkeséggel való találkozás után, hazaérvén kiadós fejmosást kaptam a feleségemtől. Mit is vártam tőle. Egyikünk sem akarta, hogy a másik újra ott kössön ki, míg mások most szembesültek vele, hogy az iskola, amit kiszemeltek életük legboldogabb időszakának, eléggé más világot varázsol köréjük, új titkokkal és borzalmakkal. Majd újra eltűntem. Ezzel valószínűleg elérem, hogy megunja egy idő után és onnan kezdjek el építkezni, ahol annak előtte tartottam. Soha nem gondoltam, hogy a titkaink egymást játsszák ki a másik ellen, de valami azt súgta, hogy nem csak ahhoz a cellaévekhez van köze, de ahhoz is, ahogy vámpírrá változott. Ez a részlet mindig is köd borította volt, ahogy az este is. Az öcsém eltűnése után már különösebben semmiben nem reménykedtem, de az éjszaka kapott furcsa sms után jobbnak láttam, ha nem avatom be Maggie-t a kétes kimenetelű ügyletekbe. A megbeszélt időben érkeztem a megbeszélt helyre, már este volt, noha a nap sugarai egész nap köd mögé burkolóztak. Az utca kihalt volt, egy lélek sem lépdelt, vagy sietett keresztül a parkon, ami egyszerre volt gyanús, de nem szokatlan. Fogalmam sem volt, hogy kire vagy mire számítsak, minden esetre körbe-körbe pillantva forgolódtam, amikor valaki elhaladt mellettem és gondolkodás nélkül elkapva, nyakába mélyesztettem fogaim, majd engedtem el, és hagytam, hogy az élettelen test a földre zuhanjon. -Nem szeretem a játékokat.-jegyzem meg fennhangon, a sötétet kémlelve, ahogy felém repül valami, csak a suhogását hallom a levegőben, mire elhajolok, és hallom, ahogy a fém csörögve esik a földre és csúszik tovább. A dobott tárgy érkezésének irányába nézek, és egy fiatal lány arca rajzolódik ki előttem. -Most már bérgyilkosokat is foglalkoztatnak?-érdeklődöm, arcomra fintorszerű kényszermosoly szökik, és várom, hogy valami frappáns megjegyzést közöljön velem, mielőtt kimutatná a foga fehérjét. Amit én láttam, az egy fiatal lány volt, de a megtévesztés trükkje épp nem nekem olyan, amit magyarázni kellene. Azt viszont szerintem ő is tudja jól, hogy némi verbénás injekció nem terít földre.
Nem könnyű egy olyan világban élni, ahol minden új technológia teljesen új a számodra. Legalábbis azt hiszem, hogy valami ilyesmiről van szó. Nem sok mindent sajátítottam el, ami a mai tudományt és eszközöket illeti, de épp eleget tanultam ahhoz, hogy könnyedén mozoghassak az emberek között. A ruhatáram is a korszakhoz illeszkedik, de még mindig szoknom kell a dolgokat. Nem vagyok szakértője ennek az időnek avagy a helyzetnek. Nem tudom, hogy honnan szereztek tudomást rólam. Eleve nem kellene élnem, de ha most körülbelül kétszáz évvel később visszatérek mégis honnan tudják, hogy ki vagyok? Nem igazán örökítettek meg engem. Persze azzal talán mindenki tisztában van, hogy egykoron egy orgyilkos nagy pusztítást végzett és senki nem jött rá, hogy ki az, amíg el nem kapták. Ez így mind szép és jó, de azt nem értem, hogyan jöhettek rá ők. Talán valamelyikük ott volt vagy ismernek valakit? Meg, honnan tudják, hogy újra életben vagyok? Annyi kérdésem lenne hozzájuk, hogy ez el is tereli a figyelmem arról, hogy nem olyan régen megöltem a legjobb barátomat azért, mert valami nem stimmel a fejemmel. Nem tudom, hogy Nora mit tett velem, de erre a lehető leghamarabb rá kell jönnöm. Most azonban a feladatomra kell koncentrálnom. Egy vámpírt kell eltennem láb alól. Micsoda meglepetés. Mély levegőt veszek és lehunyom a szememet, majd mikor kinyitom, már egy teljesen más ember vagyok. Semmi zajt nem keltenek a lépteim. Igen, ebben határozottan jó vagyok. Látom, ahogy elkap egy embert és a nyakába mélyeszti a szemfogait én pedig egyszerűen kihasználom az alkalmat, hogy jelezzem itt vagyok. Nem vagyok az a típus, aki hátba támad valakit utána pedig elvárja az elismerést. – Ezzel most meg akartál sérteni vagy bókolni szeretnél magadnak? Mert mindkét esetben felesleges volt koptatnod a szádat. – Gúnyos mosoly ül ki az arcomra, miközben játszadozni kezdek a kis pengémmel. Valahogy ezek és az íj mindig közelebb álltak hozzám, de megtanultam az idők során, hogy nem szabad mindent az eszközökre feltenni. Olykor puszta kézzel kell harcolni. Karó helyett is csak egy apró kis fapálcika van a ruháim alatt elrejtve. Nehezebb észrevenni illetve pontosan tudom hova kell szúrni ezért nincs szükségem tíz centi átmérőjű fadarabra. De azzal sincsenek problémáim, ha puszta kézzel kell kitépnem a szívét. – Szóval.. Túlesünk rajta vagy szeretnél felesleges köröket futni az életedért?
Jelen pillanatban egy dolgot éreztem, és az határozottan nem volt jó. Éreztem, hogy figyelnek, és az a szerencsétlen nyomorék nem puszta véletlenből sétált át előttem az úton. Rég nem hiszek a véletlenekben, s nem úgy néz ki, hogy a véletlen műve lenne ez az egész kis színjáték. Az elsuhanó penge pedig arra utal, hogy igazam lett. Gondolhattam volna, hogy azok, akik fogva tartottak, nem fogják mosolyogva és jó szívvel fogadni, hogy megszöktem és élem a magam kis életét, nélkülük, de figyelve őket. Emlékszem jól, aki megszökött vagy csak próbált, azt mind a hetven év alatt hosszú, fájdalmas halál érte. Ehhez pedig még az se kellett, hogy végignézzem, hallani épp elég volt. -Soha nem bókolnék egy olyan kis pitiáner gyilkosnak, amilyen a magadfajta.-húzódik gúnymosoly arcomra, ami ezzel a lendülettel el is tűnik onnan. Odébb rúgom a testet, minek nyakából még patakzik a friss vér, szaga pedig áthatja a levegőt. -Inkább futok felesleges köröket az életemért, mintsem hagyom, hogy olyan végezzen velem, aki csak képzeli, hogy az ördög jobb keze.-lépek egyet hátrébb, felkapva a földről z elsuhanó pengét, és megforgatom kezeim között. Nem most találkozok először ilyesmivel, meg sem hat, hogy megégeti bőröm vagy sem. Az immunitás nagyágyúja lettem, ezzel nem hatna rám. -Ha órabért kapsz, még csacsoghatunk arról, hogy milyen kellemes kis idő van ma, de ha nem, javaslom térj a lényegre, és végre mutass is valamit, aranyom.-hajítom felé a pengét, meg súrolva arcát mögötte ér földet. Tudom jól, hogy közel sem lesz olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik, és kis esélyem van, de a kicsi is több mint a semmi. Ha egyszer túléltem hetven cellaévet és vagy négyszer annyi kínzást, most leginkább egy gyors halálra számíthatok, de előre sejtem, hogy nem fog azzal vesződni, hogy fájdalmas is legyen. -Egy kérdésre válaszolj. Mi az, ami bárkit arra kényszerít, hogy azokat öljék meg, akik akár meg is tudnák őket gyógyítani?-érdeklődöm, körbepillantva, de mást nem látok, és hiába próbálok mást hallani, teljes a csend, a ködön kívül, még egy falevél sem rezzen vagy utal a környezet puszta létezésére. Mintha ez már maga a túlvilág lenne.
Amikor arra kerül a sor, hogy ölnöm kell nem igazán szoktam érzelmeket és gondolatokat beleszőni a dolgokba. Kiürítem a fejemet és csak az áldozatomra figyelek. A vámpírok mindig keményebb diók, de mi a jó abban, ha valakinek egyszerűen csak elvágod a torkát, mintha semmi nem történt volna. Mindig is szerettem küzdeni. Meg, ha már megtanítottak arra nem éppen a legkönnyebb módszerek szerint, akkor a legkevesebb, hogy a hasznát is veszem azzal, hogy alkalmazom őket. Meg amúgy is. Szeretem, amikor az adrenalin átjárja a testemet és nem csak egyszerűen megfullad az áldozat a saját vérében. Nem vagyok annyira beteg, hogy az ilyesmit élvezzem. Gyilkosnak képeztek ki. Úgy formáltak, ahogy akartak és most már, ha akarnék sem tudnék változtatni azon, hogy milyen vagyok, de a helyzet az, hogy nem akarok. Ezt az életet választanám újra és újra. Nem volt egyszerű utam idáig, de ez megtanított arra, hogy az életet nem szabad elpazarolni, hiszen bármikor jöhet valaki, aki egy kést döf a szívedbe vagy elvágja a torkod. Aztán vége is az egésznek. Velem is ennek kellett volna történnie mégis elmúltam kétszáz már mit sem látszik ez rajtam. – Na, ez fájt. Tudod az én időmben.. Úgy kétszáz évvel ezelőtt egész jó kis hírnevem volt. – Nem tagadom, hiányzik, hogy az emberek összerezzentek a nevem hallatára. Vagyis soha nem volt igazán nevem. Én a helyi orgyilkos voltam, aki azonban nem csak helyben kapott a hírnévből. Egy női orgyilkos híre hamar terjed. Főleg azok után, hogy kiderült milyen fiatal is voltam. – Nem képzelgek én semmit. Teljesen magamnál vagyok. További sértésekre nem vagyok kíváncsi. Ha már annyira az ördögnél járunk, akkor nem hiszem, hanem tudom. Aztán inkább maga lennék az ördög, mint a jobb keze. Szóval, ha már bele akarok folyni a részletekbe és tényleg csevegni szeretnél legalább legyünk pontosak. – Halványan elmosolyodom, miközben továbbra is a pengémmel játszadozom. Forgatom a kezemben úgymond kicsit bemelegítek. Soha nem árt a csuklómnak. Elsuhan mellettem a saját pengém, amit az előbb felé hajítottam, hogy észrevegyen. Felsérti az arcomat, de egyetlen izmom sem rezdül meg. Ez a fájdalom semmi ahhoz képest, mikor az ember megostorozzák újra és újra. – Hiszed vagy sem én is voltam olyan szörnyeteg, mint te magad. Szóval nem igazán van szükségem fizetségre ahhoz, hogy eltegyelek láb alól. Nem teszek fel kérdéseket, hogy ki vagy, miért kell megtennem. Egyszerűen csak megteszem ilyen egyszerű. Minél kevesebb kötődés annál jobb. Na, de még mindig van kedved egy kis kakasviadalhoz vagy megadod magad? – Közelebb sétálok hozzá és lassan a mellkasához nyomom a pengém élét. Nem a szívéhez. Ha harcolni akar felőlem rendben van. De én sem adom magam könnyedén.
Hiába a megtévesztő külseje, nem nagyon hittem abban, hogy ne lenne a legalkalmasabb, ha esetlegesen felbérelték. Tudják, hogy hol és kit keressenek ilyen megbízásokhoz, és szinte biztos voltam benne, hogy ha holmi kezdőt küldenének benne, maximum valamiféle figyelmeztetés lenne. Ez viszont nem tűnt annak, és ahogy mérlegeltem a helyzetem, nem sok esélyt láttam olyasmire, ami erre utalna. Kedvesnek nem mondható közeledésem inkább volt amolyan időhúzás, mintsem különösebb cél, hogy érzéken pontra tapintsak nála, hogy sértegessem. -A múlt, az a múlt.-dörmögöm az orrom alatt, bár jelen esetben épp ez a múlt volt az én részemről az, ami a végemet akarta okozni folyton folyvást. Ami elől nem igen volt lehetőségem menekülni, bár különösebben nem vetett szét az erre irányuló erőlködés sem. -Hidd el, vannak nálad rosszabbak is.-jelentem ki, mielőtt nagyon fejébe szállna az az akármi, aminek már így is jócskán birtokában van, de nem értem, hogy mire fel. Csak egy volt a sok vadász közül, aki életcéljának tekintette, hogy mindenkit kiirtson a földről, aki nem a nézeteinek megfelelően élt és létezett, miközben az emberek többsége nem is tudta, hogy mivel áll szemben, hogy a mindennapjait kik és mik között éli. A felé dobott penge, hiába sérti fel bőrét, nem rezzen meg, mire csak elmosolyodom. Jellemző. Vérének illata azonban még így is túljut a másik páciensen, aki tulajdonképp a sajátjába fulladt bele. -Jó hozzáállás.-dicsérem meg, kicsit előre biccentve a fejem, bár különösebben az sem rázott volna meg, ha mást mondott volna. Ahogy elindul felém, úgy maradok én egy helyben, minek is tennék máshogy. Így megúszom, hogy másokat veszélybe sodorjak, még ha az az életembe is kerül, neki pedig biztosítok egy könnyű célpontot. -Egy katona soha nem adja fel.-mosolyodom el sejtelmesen, a kezénél megfogva a pengét, amit így beljebb nyomok, de arcom még csak meg se rezzen. -Most haladt el a tüdőm bal fele mellett. Innen, ha feljebb emeled, már nincs messze a szívem. Ahhoz viszont innen kellene szórnod.-mondom rezzenéstelen arccal, másik kezem a megfelelő pontra helyezve, miközben érzem, ahogy véremtől átitatott pólóm bőrömhöz tapadt. -Ez pedig a szívességem neked. Nekik pedig üzenem, hogy a túlvilágról is lehet keresztbe tenni a másiknak.-kapom ki mellkasomból a pengét, és kezét mellkasomba fúrva hagyom, hogy kirántsa szívem a helyéről. Neki is egyszerűbb és nekem is. Állkapcsom megfeszül, de arcomra mosoly ül, ahogy testemen úrrá lesz egyfajta könnyedség, lábaim felmondják a szolgálatot és élettelen testem a földre zuhan. A csend, mely ezek után körülvesz, szinte barátságos, nem érzek fájdalmat, nem érzek semmit....
•• Words: 404 •• Music:Enemies •• Köszönöm a nemes gesztust, hogy megöltél. Nem felejtem el
Meg kellene sértődnöm azon, hogy lenéz engem. Alábecsül. Ez nekem tökéletes. Számára viszont közel sem. Én soha nem szoktam az ellenfeleimet alábecsülni, de túlbecsülni is. Többnyire van egy kis időm a kiiktatás előtt megismerni, de vele ezt nem tehettem meg. Mondjuk így jobb is. Nem volt semmi, ami elpuhítson az irányába. Sem család, sem szerető semmi. Így még könnyebb számomra arra koncentrálni, amire kell. A halálára. Ami be fog következni. Lehet, hogy a szövegelése miatt egy kicsit később én egyáltalán nem bánom. Időm, mint a tenger. Több, mint kétszáz éves vagyok. Most már határozottan állíthatom, hogy nincs olyan, hogy lehetetlen. Már tudom miért csal ez az egész mosolyt az arcomra. Mert ezt nem Nora kívánja. A saját döntésem volt, hogy elvállalom. Legalábbis szeretném azt hinni. – Igen, a múlt a múlt. De tudod nézzük a pozitív oldalát. Azóta csak javultam. – Nem igazán volt lehetőségem még hozzászokni a modernebb eszközökhöz. De ez nem jelenti azt, hogy a régi kis eszközeimmel nem vagyok olyan harmóniában, mint régen. Vagy még jobban is. Lehet, hogy volt egy hosszú kis szunyókálásom, de ez nincsen hatással arra, hogy mégis mire vagyok képes. Nem rozsdásodtam be. – Bármi lehetséges. De ne másokkal foglalkozz, ha már itt vagyok légy szíves. – Én személy szerint nem hiszem, hogy kifogatott volna nálam rosszabbat, de nem fogok nekiállni ítélkezni felette, mert nem vagyok olyan hangulatban. Ez a szövegelés már amúgy is kezd az idegeimre menni. Semmi adrenalin nincs bennem. Egyáltalán nem érzek veszélyt. Vagy éppenséggel haragot. Teljesen nyugodt vagyok az egyetlen oka annak, hogy az izmaim nincsenek elernyedve az, hogy készen kell állnom minden egyes lehetséges támadásra. Nem veheti el az eszemet ez a felesleges cseverészés. – Oké, köszi szépen az anatómiai felvilágosítást, de tisztában vagyok az emberek belső felépítésével. – Ha ez nem így lenne, akkor nem lennék olyan jó abban, amit csinálok. Rezzenéstelen arccal tűri, ahogy a pengém a mellkasába mélyed. Furcsa. De ugyanakkor figyelemre méltó. A következő lépéseit viszont határozottan nem értem. Kezem között immáron nem a penge nyelét tartom, hanem a szívét. Ez is egy elég érdekes módja az öngyilkosságnak. Nem tudom, hogy mire jó neki ez, de nem gondolkodom sokáig kihúzom kezemet a mellkasából kezemben a szívével. Hátralépek és hagyom, hogy a teste a földre hulljon. A legtöbb esetben itt hagynám a francba a testét, de túlságosan sok kíváncsi szemnek keltene feltűnést a park közepén egy holtest. A park egyig eldugottabb részére vonszolom, majd a mellkasára helyezem a szívét. – Bocsi, haver de még nem álltam temetkezési vállalkozónak vagy, hogy hívják ezt mostanában. – Azzal hátat fordítok neki és könnyedén elsétálok.
Nem számítottam arra, hogy visszatérek még ebbe a városba. Annak idején, mikor idejöttem, egy jobb élet reményében tettem azt. Nem gondoltam még akkor, hogy lesz valami... pontosabban valaki, aki meg fogja szépíteni az itt töltött napjaimat. Majd az a valaki gondoskodik is arról, hogy el kelljen mennem... bár tény, hogy nem miatta, hanem a barátja miatt kellett olajra lépnem Rose Marie olyan élénken élt az emlékeimben, mint valami szellem... az első csók szintúgy... az, amelyet ajkaira leheltem... tele voltam komolytalan viszonyokkal egész életemben, de ő valamiben más volt, és ezért is maradt meg ennyire... ha nem jön az a fickó, talán sosem mentem volna el, s Rose sem mondta volna soha, hogy vége. Őt választotta, nem pedig engem. Bár mit is vártam, én csak egy friss arc voltam az életében, aki talán jó lehetett volna neki. De nyilván a másik sokkalta jobb lehetőségnek tűnt. Talán már nincsenek is a városban. Igen, ez eléggé... öhm... lehetséges, vagy nem?! Miért lennének még itt? Ez a város nem szerelmeseknek való. Legalábbis az én szótáramban a romantikus téma egészen mást jelent. Összehúztam magamon a kabátomat. A hideg már kezdett beköszönni, de a mai nap még napsütésben úszkált... furcsa, emlékeimben hideg volt, szinte fagyos... talán mert télen jártam itt utoljára. Milyen meglepő. Amúgy is, a télben vagy a hidegben még én sem lennék olyan bolond, hogy kinn sétálgassak. A park talán nem a legjobb választás hideg időben. Zsebre vágtam a kezem, de mikor ismét nekiindulhattam volna, miután megálltam megcsodálni pár lombját hullató fát, hangot hallottam. A nevemet. A fene, nem is én lennék, ha nem botlanék ismerősökbe rögtön. De ez a hang több volt annál... túlontúl élénken élt még az emlékeimben ahhoz, hogy tudjam, ki Ő... - Rose? - fordultam hátra végül, mikor már éreztem, hogy ott áll mellettem, és meglepve pislogtam rá. - A sors csúf fintora, hogy rögtön beléd botlok ebben a városban? - kérdeztem kicsit furcsa arckifejezéssel, de pár másodperc kellett, hogy felfogjam, mi is történik... a végén nmár ott is bújkált egy mosoly az ajkaim szegletében.
Lehet, hogy mégsem volt a legjobb ötlet abban a pillanatban, ahogy megláttam rögtön ugrani és megszólítani. Talán csak hagynom kellett volna, hogy nyugodtan sétálgasson, megnyugodhattam volna, hogy jól van és majd pár óra múlva elkezdhetett volna kattogni az agyam, hogy miért van itt? Aztán előadni Nate-nek, hogy láttam Alex-et, aki a hír hallatán valószínűleg vámpír létére halálozott volna el infarktusban, amit persze nem engedtem volna. De én a saját helyzetemet is nehezebbé téve érthetetlen vágyat éreztem aziránt, hogy beszélgetésbe elegyedjek a sráccal, akit faképnél hagytam és aki emiatt elhagyta a várost. A mosolyom nem tűnt el az ajkaimról, csupán halványabbá vált még akkor is, amikor az ő arcán nem láttam feltétlen örömet. Ki hibáztatná, én sem repesnék a helyében a boldogságtól. - Csúf fintor? - Vontam fel a szemöldökömet, de észrevettem azt az észrevehetetlennek szánt mosolyt az arcán. - Inkább... egy kis meglepetés. Főleg nekem. Hogy kerülsz ide? Azt hittem, hogy soha többé nem foglak látni. - Vallottam be őszintén, miközben vettem egy mély levegőt. Lehet, hogy kínos a helyzet, de nem érdekel... tudni akartam, hogy mi van vele. - Munkaügy vagy valami más, ami ismét ide hozott? - Kérdeztem rá a hajtincseimet a füleim mögé tűrve.
Kezdőlap
|
