Egyre jobban érdekelt a leányzó, ahogy kíváncsiskodott én pedig készségesen válaszoltam. Lehet, ha más próbál meg ennyi mindent megtudni már a fejét adtam volna a kezébe. Még Enzo-nak sem mondtam ennyi mindent magamról, mint neki. Beletúrtam a hajamba, amit a szél állandóan másik fazonra rendezett és kedve szerint alakított. Sosem voltam az a hiú férfi, tudom, hogy jól nézek ki, és ez nem kérdéses. Látom, hogy Olivia is így van vele. - Tudtam, hogy ezért van az a sok kérdések a nő ügyeimmel kapcsolatban. – vigyorodtam én is el. Bájos, ahogy zavarában össze- visszahadovál. Olyan akár egy felturbózott csiga. - Eddig nem volt rám panasz, és nem találtam olyat, akivel szívesen osztozkodnék az örömök e részén. A vér az más, azt csak én élvezem. Na, igen nem tudom, ki örülne még, ha valaki épp a nyakát csócsálja olyan erővel, hogy szinte cafatokban lóg a nyakán a bőr, és az életét jelentő folyadék a testén kívül csorog végig a nyakán és szinte teljesen eláztatja a felsőjét. Így is lehet inni, de kulturáltan is lehet, hogy a másik félnek fel sem tűnik. -Próbáltam kikerülni az előző kérdését, mint ha meg se hallottam volna, hogy hasonlít rá. Nem, egyáltalán nem. Ő nem volt ilyen szép és nem mellékesen nem volt ennyire nyitott. - Nem, a véred annyira csábított, mint a drogost a heroin. Nem ölhettelek meg, hiszen az nagy hiba lett volna. – vigyorodom el, ahogy belepirul az érintésembe. Amikor mindent megvettünk, még elvettem neki egy almát a zöldséges stand mellet elhaladva, hogy egyen is valamit. Amit át nyújtottam neki, na ezért nem fizettem. De nem is fogok pár centet kidobni egy ilyen almáért. De egészen szépen csillogott és a színe is megnyerően piros volt. Ez, amit kitesznek, hogy csalogassák a vevőket. - Úgy is lehet csinálni, de van pár címem, amit fel szeretnék keresni. Főleg ha a sógornőm tényleg ennyire magába bolondította a tesómat. Mert akkor jó messze akarok lenni. – forgattam meg a szemeimet. Nem akarom már most megismerni. Megtaláltam a bátyám, aki közli, hogy van valakije. Persze nem várhatom, hogy papnak álljon, de most lefogadom, hogy alig fogom látni, mert az asszony mellett lesz. - Szóval, akkor elmegyünk ide és te fogsz nekem választani. – nyomtam kezébe a papírost, amin a címek voltak, ahol vannak kiadó lakások. Nem szeretem a kellemetlenségeket, mert ha van tulaja, ugye cinkes, ha nem mehetsz be, mert nem vagy be hívva. Szóval még előtte kikutattam azokat a házakat, amik elhagyatottak, de még is még egészen modernek.
•• Words: xxx •• Note: ••
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Május 10, 2014 11:01 pm
Nem csak a nőügyeire voltam kíváncsi, bár nagyon úgy tűnhetett.. Mondjuk nem igazán érdekel, hogyan tűnt. Amíg jól elbeszélgetünk addig teszek magasról az egészre. Jól érzem magam és láthatóan ő is. Nincs itt semmi probléma. Úgyhogy ezzel, majd ráérek akkor foglalkozni, amikor egyedül leszek és szitkozódok, hogy miért voltam ekkora idióta.. Mégis mi a francért tettem fel azokat a kérdéseket, amiket. Ráérek később rágódni rajta. Lesz időm bőven.. Az egyszer biztos. Bár, ha egyszer már megtörtént felesleges rajta rágódni, mert nem tudod megváltoztatni. – A francba.. Most akkor lebuktam. Jaj, ne már. – Próbáltam úgy csinálni, mint aki tényleg csalódott és zavarban van, de mondanom sem kell, hogy nem sok színészi tehetségem van. Legalábbis ilyenkor nem, amikor a helyzet ennyire nevetséges. Minden egyes apró pillanatban nevetnem kell és ezt most sem bírtam visszatartani két másodpercnél tovább. Rögtön, ahogy kimondtam ezt a mondatot a komolyság lehervadt az arcomról és kacagni kezdtem. – Hmm.. Pedig azt gondoltam volna, hogy minden második nő az ágyadban végzi. Vagy a földön veled. Vagy asztalon vagy tök mindegy, hogy hol.. – Zavarba jöttem kicsit a saját szavaimtól, de próbáltam ezt leplezni több-kevesebb sikerrel. Aztán gyorsan megpróbáltam elterelni a témát. – Szóval akkor én szerencsésnek mondhatom magam, amiért egész könnyen megúsztam ezt az egészet? – Vérfoltot kerestem a pólómon, de hála az égnek nem találtam. Ez volt az egyik kedvenc felsőm. Nem szívesen dobtam volna ki azért, mert később nem jön ki belőle a vérfolt. – Ennyire vonz a vérem? Vagy mindenkinek a vére ilyen hatással van rád? Vagy most ez a ritka alkalmak egyike? Mert akkor már kezdem megérteni, hogy miért ugrik rám minden második vámpír. – Egyeseket a külsőmmel csábítom magamhoz másokat pedig azzal, hogy ilyen a vérem. Kívül-belül kész csoda vagyok. Bár nekem bőven elég lenne kívülről is. Nem akarok vámpír mágnes lenni anélkül, hogy bármit is erőlködnék. Ha meg tudnám védeni magam oké, de így.. Legközelebb a nyakamba akasztok egy autóillatosítót vagy tudjam is én, de megoldom, hogy ne akarjanak megkóstolni. – Van sógornőd? – Nem tudom, hogy miért lepett meg ez a kijelentés, de meglepett. Nem gondoltam volna, hogy van családja.. A vámpírok általában olyan magányosak, bár.. Most már tényleg nem szabadna meglepődnöm semmin. Megláttam benne az emberségét.. Akkor azon sem kellene meglepődnöm, hogy családja van. Nem tudom miért, de ez valamilyen szinten aranyos. – Az én döntésemre akarod bízni azt, hogy hol fogsz élni? Biztos vagy te ebben? – Nincs rossz ízlésem meg semmi ilyesmi csak meglepett, hogy rám meri bízni ezt a feladatot.. Nem, mintha bánnám. Mert jól érzem magam a közelében és addig is míg a házakat járjuk együtt ökörködhetünk. – Na, de akkor ne vesztegessük az időnket.. Menjünk. – Mondtam, majd elindultam abba az irányba amerre a legrövidebbnek találtam az utat az első ház felé.
Bárki megkérdezhetné, hogy mi fogott meg ebben a lányban. Pont egy átlagos leányzó, akit nem bírtam megölni. A haja? A szeme? Az arca? A bőre színe? Nem tudom, azt hiszem a kisugárzása, ami arra késztetett, hogy álljak meg, és ne szívjak ki, minden egyes kis cseppet a testéből. Meg hát, a szövege, haláli egy csaj, még is amolyan egyszerű lány, ami megragadott, azt hiszem az, hogy nem a tipikus butaliba. Jó, az elején volt egy kis nyafogás, hogy nem való az életre, meg miegymás. De hát, mindenkinek vannak rossz pillanatai, és jól esik néha ki engedni a gőzt. - Bocsi, de ha szeretnéd, elfelejtem a dolgot. – emeltem fel a kezeimet védekezésképp, nagyon bírom, ahogy ilyen lazán kezeli a dolgokat. Más már rég nyehegett volna, hogy fáj a lába, meg elege van, menjünk szobára. Igen, ilyen is volt, nem kell kétszer mondani, hogy egy sikátorba végezte, szétcincálva. Nem bírom a hisztis csajokat, annál inkább azokat, akiknek van egy csöpp humoruk, ilyen az a nőszemély is aki itt áll előttem. - Látom, fantáziád van a dolgokhoz. A falnál jobban szeretem, meg az ágyban. – kacsintottam egyet és akaratlanul is elképzeltem magunkat, az ágyban. Aranyos leányzó, és hát férfiból vagyok, örüljön, hogy nem az első gondolatom volt, hogy megfektetem, helyette a második. - Mondjuk igen, vigyáztam, hogy ne pocsékoljam a mézédes véred. – köhintettem egyet, mivel az egyik öregasszony nagyon vizslatott minket a közelben lévő padról. Játszi könnyedséggel húztam magamhoz a derekánál fogva és beleszagoltam a hajába, amolyan megpuszillak, hogy ne legyen feltűnő a nyanyának akció. Ha már ilyen közel kerültem hozzá a fülébe súgtam a választ. - Adok neked valamit és akkor nem fog több vámpír a közeledbe menni, lehet még én sem. – mormoltam halkan a fülébe. Aztán megfeszült a testem és megropogtattam a nyakam, kicsit hátra léptem és a semmibe meredtem. - Van egy bátyám és van valami nőszemély, aki elcsavarta a fejét. – ingattam meg a fejem. Nem hittem volna, hogy Enzo valaha is beszerethet valakibe. Egy ilyen ember, akinek senki és semmi nem szent, most még is hülyeségre készül, ha már kocsit vett. - Nőknek jobb az ízlésük, és kíváncsi vagyok, milyen házat választasz. Milyen az ízlésed. – vigyorodtam el és beletúrtam a hajamba. Valóban érdekel, hogy modern házat választ, klasszikusat, meg annyi minden választék van. Igaz három lakás van, de kíváncsi vagyok melyik lesz az. Aztán csak mentem utána és már be is kerültünk a házba. Az első egyáltalán nem ragadt meg, a második viszont annál inkább. Így Oliviára pislogtam. Várom a válaszát, melyik is legyen az a lakás ami az enyém lesz, és egy fityinget sem fogok fizetni.
•• Words: xxx •• Note: Folyt. nálam. ••
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Május 24, 2014 10:09 pm
Mostmár ilyen átlagos, emberközeli helyekre fogok járni, mint ez a park? Na nem mintha nem jártam volna vámpírkoromba is parkokba, de rendszerint nem azért, hogy üljek egy közösségi padon és nézzem, ahogy a szél fújja a fák aranyba vált, őszülő leveleit. Nem is azért, hogy vágyakozva nézzem a sarki fagylaltárust, akitől nem vehetet egy gombócot sem, mert már így úgy be van gyulladva a torkom, hogy legszívesebben kiszakítanám a helyéről. Sosem mentem normális, hétköznapi dolgokért a parkba, amikért az átlagos emberek szoktak. Írtóztam attól, hogy olyan érdektelen és semmilyen legyek, mint azok akik békéért, nyugalomért jönnek ide. Leginkább valami őrült terv céljából jártam itt, de sok vacsorám is zajlott már a sűrű bokrok mögött. Bizony, ha másra nem, erre jó, hogy a helyi gondnok csak a fizetéséért megy be a munkahelyére. Így akadnak elrejtett helyek, ahol nyugodt szívvel szívhatom ki bárkinek a vérét a legkisebb feltűnősködés nélkül. Mintha bizony természetemtől fogva kerülném a feltűnést. Most azonban nincs lecsapolható test, az enyémen kívül természetesen, így a kutya sem sejtené, hogy Katherine Pierce önsajnálat céljából üldögél az egyik padon. Nincs benne sok gyakorlatom, hisz nem szoktam türelmesen üldögélni egyhelyben, hacsak nincs valami konkrét okom rá, úgyhogy belenéztem néhány borzalmas mozifilmbe. A főhős vagy főhőnő - és utóbbi a gyakoribb - egyszercsak szakít a pasijával vagy eleve nincs senkije és kiül kicsiny városkájának parkjába, hogy pityeregjen, szomorkodjon és elkínzott képpel bámuljon maga elé, majd végső elkeseredésében megetesse egy kis kenyérmorzsával a szemét kis, kunyeráló galambokat. Ez a közhely olyan borzalmas, hogy már jó, úgyhogy fogtam magam és elindultam a parkba, hogy én is kipróbáljam. Habár a filmekben ez szörnyen van megindokolva, én teljes nyugodtsággal jöttem le, ugyanis nagyobb problémám van, mint azoknak a szerelmi bánatban szenvedő, satnya tiniknek - más esetben tini lelkű felnőtteknek - akik nyomorultnak és elcseszettnek találják a földi létezést életük értelme nélkül blablabla... Eszemben sincs lebecsülni mások gondját-baját. Az élet egy utolsó szemétláda, biztosan mindenki megkapja tőle a magáét, de sorsból biztosan nekem osztották a legkegyetlenebbet. Túl hosszú lenne a lista, ha elkezdeném sorolni, hogy mikor és mivel köpött szembe, annyi elég szemléltetésképpen, hogy a mostani alattomos húzása miatt, én most emberbőrben tengetem életem. Az életem, ami nem is olyan régen kiderült, hogy nem is lesz olyan hosszú, ha nem találom meg sürgősen a gyógyír elleni gyógyírt. Sokszor elmélkedtem már, hogy milyen okos is volt az, aki elnevezte azt az istenverte szert, ami most az ereimben vágtat. Gyógyír... Az a valaki biztosan elhitte, hogy az összes vámpír másra sem vágyik csak, hogy újra ember lehessen belőle. Ostobaság. Sikerült pont egy borús, késő délutánt kifognom, így önsajnálatomhoz még az időjárási tényezők is hozzásegítettek. Tényleg eléggé le voltam lombozódva, de igyekeztem irónikus énemből nem veszíteni semmit, hisz arra szükségem van, hogy túléljem ezt az egész borzalmat. Ahogy így mélabúsan lógattam az orrom, halk, de ritmusos kopogásra kaptam fel a fejem. Azért is lepődtem meg, mert a parkban a rossz idő miatt senki nem volt, kivéve az öreg nyanyák, akik egymás mellett üldögélve a padon pletykáltak és a hozzám hasonló nyomorult lelkek, akik szintén egy főhőst akartak utánozni. Halk, monoton zaj lepte be a harmonikus park friss levegőjét, de a magas sarkak ütemes kopogása egyre hangosabb lett. Hátrafordultam, felismerve a hang forrását. - Nahát Nadia. Tőled még nyomorultul kinézni a fejéből sem tud az ember. - gorombáskodtam.
- Tudtam, hogy ezt fogod mondani, és ha hiszed, ha nem... éppen ezért a kis mondandódért voltam szűkszavú és titokzatos - vigyorogni kezdtem, majd pedig egy kisebb sóhaj után gyorsan összeszedtem gondolataimat, és elkezdtem viharsebességgel beszélni. - Nem sokakat ismertem meg, tudod, mennyire bizalmatlan vagyok... Nemcsak itt voltam az Államokban, de ezt már tudod, és hát, nem könnyű megbízni bárkiben - halványodott el a mosolyom, majd kisebb szünet után viszont derűssé váltam. - Patricknek hívják, tavaly tavasszal ismertem meg - kezdtem el mondani Candice-re pillantva, mert jelenleg ők ketten azok, akikben megbízom, senki más. - Egy parkban futottam, muszáj volt kicsit karbantartani a testemet, bár sosem volt ezzel semmi problémám... - tértem el kicsit a témától, kissé elered a nyelvem. - ... amikor belebotlottam, ő is épp edzett, micsoda véletlenek vannak - újabb mosoly jött az arcomra. - Aztán következő szintén egymásba botlottunk, utána is, majd pedig ez ment két héten keresztül, végül leültünk egy kávézóba, és aztán elkezdtünk beszélgetni. Sok közös volt bennünk, ez elsőre is látszott, aztán együtt futottunk mindennap - továbbra is mosolyogtam, mint egy bolond. - Ő is távolságtartó, viszont egymás felé bizalommal léptünk, és ő a második bizalmasom - jelentettem ki, mert nagyon jól tudom, ki az, akiben megbízhatok egy idő után. - Jelenleg nagyon sok munkája akadt, így most eljöttem hozzád - néztem a legjobb barátnőmre, mert őt sem szeretném elhanyagolni. - Egyébként ő nyomozó, és meg kell mondjam, hogy ő is besegített egy kicsit abban, hogy még annyira se bukkanjon rám senki sem - biccentettem egyet, a mosolyom viszont mindent elárul, mennyire közel kerültem ehhez az emberhez, aki ezer százalékban megbízható. - Azt hiszem, ennyi a sztori rólunk. Vagy... még továbbra is tart a kihallgatás? - kérdeztem tőle nevetve.
Ez édes, mint amikor felébredtem a parkban és te nem voltál ott. Vajon miért is van ez és miért van az, hogy kerestelek, de nem találtalak? Elárulnád miért hagytál ott!? - kezdtem bele minden felvezetés nélkül. Csúnyán ébredtem, mint egy ital után. De hirtelen megtorpantam. - Mond, hogy nem igaz amit érzek!- valahogy azt éreztem a szíve kezdett lassabban verni, mint amikor az öregeknek meg akarna állni a szervezete működése tudom, hogy milyen, hiszen sok öreggel volt már dolgom.
Elmosolyodtam és hamar apró kuncogás is elhagyta a torkomat, ahogy mesélni kezdett. Imádnivaló volt, amikor ennyire belelendült a mesélésbe és ilyenkor néha felrémlett előttem, hogy mennyire más volt, amikor megismertem. Szűkszavú, bátortalan, alig lehetett belőle harapófogóval kihúzni, hogy mi történt vele és miért olyan, amilyen. Hosszú időszak volt... de megérte, ezt biztosra állíthatom. - Szóval Patrick? És nem szeretnéd őt csak úgy merő véletlenségből meginvitálni ide? - Kérdeztem kíváncsiskodva. Szó, mi szó, szívesen megismerném azt a férfit, akit Genevive a bizalmába fogadott. Legjobb barátnőként ez is egyfajta munkaköri kötelességem, nemde? - Például akkor, ha már nem lesz annyi munkája és te sem tervezed még elhagyni a várost. - Vigyorodtam el. - Örülök, hogy találtál valakit, akiről így beszélsz. Szinte sugárzol. - Mondtam őszintén.
Sokat beszélek, vagyis eddig is szoktam, viszont ennyire nyíltan, nem reszketve attól, hogy valaki beárul a ''főnöknél'', és az úgy nézzen rám, mint aki épp megölni készülődik. Örülök, hogy találkoztam ezzel a csodálatra méltó hölgyeménnyel, akivel most is trécselhetek. Neki köszönhetek sok mindent. - Igen, Patrick... - huncut és sokat eláruló mosolygás kapott el, amikor ismételten kiejtettem a nevét. - Majd teszek róla, hogy amint lesz szabadideje, idetévedjen - még mindig mosolyogtam. - Valóban, sugárzom - bólintottam is mellé még, mert túl sok pozitív hatás volt ez az egész. - Aztán pedig tarthatunk egy nagy találkozót, ti ketten Braddel, és mi ketten - nos, ez így tökéletes lesz, azt hiszem. - Nem sétálunk egyet? Körbenézhetnénk a város néhány helyén, akár beülhetünk valahová - ő rá bízom, mert ő ismeri eme helyet, én viszont még nem. Még. Ezt ki kell emelnem, mert olyan helynek tűnik, ami nekem is tetszik.
Teljesen elképedtem a felelősségre vonáson. Ötszáz évig éltem egyedül, csak saját magamra vigyázva. Most meg idejön és elvárja, hogy tetteim elvégzésekor tekintettel legyek rá is. Az egy dolog, hogy a lányom, de én nem vagyok egy anyatípus. - A saját bőrömet mentettem, mint mindig. - mondtam mérgesen. - És mikor félájultan feküdtem a földön nem jutott eszembe, hogy téged is el kéne hurcolni. Egyébként is vámpír vagy. Nagyobb veszélyben én voltam és nem te. - vágtam vissza szemforgatva. - Meg akarod szerettetni magad az anyáddal? Az első és legfontosabb dolog. Sose kérj számon! Én mindig azt csinálom, ami jól esik vagy, amivel megmentem a saját életem. Ötszáz évig ezt tettem. Naivság és nagyképűség volna azt hinned, hogy te meg tudsz változtatni. - zártam le mondanivalóm egy dühös fújtatással, majd mogorva csendbe burkolóztam. Magam sem értettem miért, de egy kicsit megbántam, hogy így beszéltem vele. Soha nem vallanám be neki, de nagyon, nagyon mélyen én is arra vágytam, hogy megismerhessem. Hiszen nem hiába mentem vissza érte annak idején. - Az én szememet örökölted. - szaladt ki a számon, miközben az arcát fixíroztam. Nem előre meggondolt mondat volt, csak egy gondolat hozta. Az arca formáját inkább az apjától örökölte, de a gyönyörű, mélybarna szemet egyértelműen tőlem. - Nagyon jól érzed. - biztosítottam. Persze, ő egy vámpír. Azonnal érzékeli, ha valami nincs rendben. - Nincs nálad véletlenül egy járókeret és egy botoxtű? - vigyorodtam el szélesen. Ha nem viccelem el a dolgot, akkor biztosan beleőrülök.
Nem tudtam mást tenni, csak mosolyogni. Mégis mi mást tehetne az, aki nap mint nap aggódik a barátnője épségéért, aztán egyszer csak kap egy üzenetet, miszerint minden oké sőt abban a városban van, ahol ő maga is. Ez csakis boldogságra adhat okot, semmi másra. - Gyere, akkor sétáljunk. - Álltam fel a padról és amint ezt ő is megtette, elindultunk. Konkrét célom nekem sem volt, de ez a park sem volt akkora, hogy fél óra múlva az vegyük észre, hogy eltévedtünk. Valljuk be, Mystic Falls lehetőségei kissé korlátozottak, de nem is lehet mást várni egy kisvárostól. Nekem tökéletesen megfelel. - Egyébként van már hol laknod? Ha nincs, akkor örömmel felajánlom a Mikaelson-villát. A testvéreim felszívódtak, az anyámat pedig a fejemet teszem rá, hogy hidegen hagyná, ha valakit beköltöztetnék. És legalább nem lennék egyedül. - Tettem hozzá mosolyogva. Az a hatalmas hodály eléggé nyomasztó tudott lenni még akkor is, ha kicsit egyedül akartam lenni és elmerülni néhány boszorkányos könyvben.
Ötletemre, hogy sétáljunk, nem mondott nemet, mert lassan azon kaptuk volna magunkat, hogy totálisan elzsibbadtak volna a végtagjaink, az pedig nagyon rossz tud lenni, főként a bizsergés. Séta közben megkérdezte, hogy van -e hol laknom, hát még nincs, hiszen előbb vele szerettem volna találkozni, és utána pedig bejelentkeztem volna valamelyik hotelbe. - Egyelőre nincs - határozottan jelentettem ki, mindenféle kuncogás nélkül. - Én pedig örömmel elfogadom ezt az ajánlatot - ezután viszont már mosolyogtam Candice-re, ugyanis kíváncsi voltam arra már, hogy ez a híres Mikaelson-villa milyen is, mert tuti, nem egyszer kis vityilló. - Akkor jelenleg csak kong az ürességtől - nevettem el magamat. - Hát, ha az édesanyádat nem zavarja, akkor rendben - mondtam még hozzá ezt is. Csak néhány nap erejéig maradok itt úgyis, vagy beleszeretek ebbe a kisvárosba, és úgy fogok dönti, hogy itt maradok? Ez majd kiderül. - Tömve van ez a város a hozzánk hasonlóakkal és egyebekkel - állapítottam meg ezt már akkor, amikor ideértem. - Washingtonban töltött időm alatt alig találkoztam párral - biccentettem egyet, majd pedig nevettem.
Aprót felnevettem. Ugyan semmi vicceset nem mondott, maga az egész szituáció volt vicces. - Az anyámat biztosan nem zavarja. Azt sem tudom, hogy mikor láttam utoljára. Szinte olyan, mintha mindenki elkerülné azt a villát hónapok óta. - Sóhajtottam halkan egyet. - Bár ezen nem is csodálkozom, hiszen a családunk... úgymond nem kapna tiszti keresztet a Mystic Fallsban tett szolgálataiért. - Forgattam meg a szemeimet. Gen tudja, milyen a családom és hogy azon ívül, amiket már elmondtam neki még naphosszat mesélhetnék róluk, de van neki olyan képzelőereje, hogy maga elé vetítse a nem éppen jótékonyságról és jócselekedetekről híres Mikaelson-famíliát. - Tehát Washington természetfeletti-mentes övezet? Jó tudni. Ha nyaralni vágyom, oda fogok utazni. - Vált szélesebbé a mosolyom. - Főleg, hogy még mindig nem lettem előrébb az ügyben, ami miatt idejöttem. Anyám feltámadása után az erőm jó részének annyi lett... ezt nem is bánnám. Csak attól félek, hogy előbb-utóbb utolér az a majdnem ezer év, amit öregedés nélkül töltöttem. - Nyeltem egyet kissé aggódva. Na igen, ennek a kérdésnek a megoldása még várat magára.
- És ez jó, vagy... mindenki készül valamire? - személyesen nem ismerem az anyját vagy testvéreit, de az elmondottak alapján egyáltalán nem egy klasszikus família, akik tipikus családi szeretettel élő család. - Hát, elhiszem - bólogattam egyet mosolyogva, holott ez azért nem annyira pozitívum, mint azt gondolná valaki, de hát, ők Mikaelsonok. Ennyi. Semmi jóakarat nincs bennük, viszont Candice más. Candice egy tündér, aki teljesen kilóg a Mikaelson sorból. - Van ott is azért, de csak elvétve találni - ő is mosolygott, ahogyan én is elkezdtem ismét. Aztán előjött ez az ügy, ami nem is mondható ügynek, hiszen az életéről van szó. - Bizonyára van valami, ami segíthet, hogy visszakapd az erőd, és persze, ne legyél őszhajú, ráncokkal teli asszonyság, de akkor is az én barátnőm maradsz - tudom, ez nem a humor ideje, de remélem, nem haragszik meg érte, tudja jól, hogy bénán időzítem az effélét. - Eddig mi jutott tudomásodra? Tudnék valamiben segíteni? - váltottam át komolyabb beszélgetésre.
Megvontam a vállamat, de az apró mosoly természetesen ott bujkált a szám sarkában. - Fogalmam sincs, de nem jó ez a túl nagy csend... ilyenkor általában készülnek valamire, azért sunnyognak. De remélem, hogy nem ezt a várost akarják megint elintézni. - Mystic Falls-ban otthon éreztem magam és tudom, hogy a családomról van szó, de őket ismerve képesek egyetlen másodperc alatt akkora kavarodást okozni, mintha egy természeti katasztrófa csapna le. Vagyis ebben az esetben természetfeletti. - A legjobb, hogy anyám sem tudja, mit történhetett. Nem gondolta volna, hogy amint meghal az ereje engem talál meg és tartósít, hogyha egyszer felkel, akkor visszaadhassam neki. - Sóhajtottam halkan és hirtelen mintha egyfajta megkönnyebbülés járt volna át, amikor Gen felajánlotta a segítségét. Tudtam, hogy akármikor akármiben számíthatok rá, de így, hogy kimondta valóságossá is vált. Ilyen a drága legjobb barátnőm, rögtön azt kérdezi, hogyan tudná jobbá tenni a helyzetemet. -- Miden segítség jól jöhet, de nem tudom, mit tehetnénk. Azzal nem lenne bajom, ha ötven év múlva lennék öreg, csak... attól félek, hogy a természet hirtelen szeretné majd bepótolni, hogy az elmúlt ezer évben nem nyúlt hozzám. - Csóváltam meg a fejem. Jelenleg még nem éreztem semmi jelét drasztikus változásoknak, de soha nem lehet tudni, hogy a nagyobb erők mikor gondolják meg magukat.
Végre szabad vagyok! Úgy igazán szabad. Nem kell attól félnem, hogy valaki követni fog. Vagy éppenséggel, hogyha elfutok egy bokor mellett valaki beránt és az apámhoz cipel. Mert már nincs kihez cipelni! Én magam húztam meg a ravaszt és egyáltalán nem bánom. Teljesen felszabadított a dolog. Mármint, hogy végre nem kell elnyomásban élnem. Egyszerűen csodálatos. Sokkal tartozom Ezio-nak, amit be is bizonyítottam neki.. Vagyis, hát meg volt a magunk fajta ünneplés. Nem bántam meg, ami történt. Azok után vicces is lenne ez az egész, hogy már annyiszor mondta biztos ezt akarom.. Ha ő nem lenne talán még mindig bujkálnom kellene. Most pedig azt csinálok, amit akarok. Egyszer az életben normális életet akarok élni és pontosan ezért fogok itt letelepedni. Lehet, hogy nem a legjobb várost választottam erre, de nem érdekel. Végre tartozni akarok valahová és elegem van a folyamatos menekülésből. Még mindig vannak olyan reakcióm, amik azt tükrözik, hogy úgy érzem veszélyben vagyok pedig erről most szó sincs. Mondjuk minden egyes sarkon ott leselkedik az emberre a veszély az egyszer biztos. Teljesen mindegy, hogy hol van, de ez a veszély semminek tűnik ahhoz, amit az elmúlt években kellett átélnem. Most pedig azt teszek, amit akarok és ebben senki nem akadályozhat meg. Senkinek nem kell megfelelnem.
Tökéletes formában voltam, hiszen semmi nyoma nem volt a sérüléseimnek. Ezért is Ezio-nak tartozom hálával. Nem tudom megmagyarázni, hogy ami kialakult közöttünk az csak a hála miatt van avagy sem, de ezzel végre van időm foglalkozni és nem vághatom rá egyszerűen, hogy az életem veszélyben van menekülnöm kell.. Elindultam a már-már szokásossá vált reggeli kocogásomra. A fülemet bedugtam és kizártam a külvilágot. Mindig is szerettem a gyorsabb ütemű zenéket futás közben, mert akarva akaratlanul még, ha sétálok is a zene üteméhez irányítom a tempómat. De lehet, hogy legközelebb valami lassabb számot kell betennem, mert elég csúnyán neki mentem valakinek. Szó szerint orra buktam és felhorzsoltam a térdemet és a karomat is. Ennyit arról, hogy nincsenek sérüléseim. Nagy nehezen ülő helyzetbe támaszkodtam, hiszen ekkora pofára esés után kinek van kedve rögtön felpattanni? Szerintem senkinek.. Mikor felpillantottam, hogy ki is volt az a szerencsétlen áldozat, akibe belerohantam a szívem kihagyott egy ütemet. Úgy néz ki a múltamból minden férfi felbukkan ebben a kis városkában. - Ryan. - Suttogom, majd nagy nehezen talpra küszködöm magam. ▲ note ▲ music ▲ xxx ▲ made by ▲
Ez nem volt szándékos. De most komolyan, én megterveztem az egészet, kitaláltam mindent, kutattam és informálódtam, de nem akartam egyből beleütközni. Ez tagadhatatlanul nem volt a terv része. A jól kidolgozott tervem része. Bizony, ezt a találkozást én előre kifundáltam. Miután megtudtam, hogy az öreg Moreau halott, fénysebességgel utaztam Mystic Falls-ba. A dolog pont kapóra jött, mert a drágalátos húgocskám is ebben a városban éldegél, így két legyet üthetek egy csapásra és még csak ingáznom sem kell. Nehéz döntés volt, de amikor a két leányzó között kellett választanom, úgy határoztam, hogy Do-t látogatom meg először. Információforrásaim arról értesítettek, hogy rendszeresen fut Mystic Falls parkjában. Sőt, egy egyszerű tájoló varázsigével még a pontos útvonalat is meg tudtam. Annyi eszem persze lehetett volna, hogy nem pont a frontvonalon sétálgatok, ahol ő is várható, de hát ki gondolta volna, hogy ennyire nem figyel oda? Bevallom, nekem is egészen máshol járt az eszem és mire észrevettem, hogy közeledik, megmukkanni sem volt időm, nemhogy félreugrani az útjából.Telibe talált. És persze ő húzta a rövidebbet. - Do, édesem, miért nem figyelsz a lábad elé? - kérdezem aggodalmaskodva. Való igaz, nem így képzeltem el a találkozásunk. Nem vagyok egy romantikus alkat, de legszívesebben oldalról elkaptam volna, majd amíg döbbenetében azt sem tudja hol van, egy csókot nyomtam volna az ajkára. - Megsérültél? - kérdezgetem tovább, miközben kezemet felé nyújtva segítek neki talpra állni. Van egy olyan érzésem, hogy jobban megdöbbent most annál, hogy a fizikai fájdalmaival foglalkozzon. Legalábbis arca ezt árulja el. Mi tagadás, én is meglepődtem és nem tudtam alaposabban szemügyre venni horzsolását, mert szememet sokkal jobban vonzotta arca és egész alakja. Szerettem volna feltérképezni, magamba szippantani és minden egyes mozzanatát, vonalát beleégetni a memóriámba. - Ne haragudj, meg akartalak lepni. - mentegetőzöm. - Nem figyeltem, az én hibám. Nem esett bajod? - vonom fel szemöldököm és erőszakkal rákényszerítve magam, hogy vegyem le a szemem az arcáról, a sérült térdére tekintek. Pislantok egyet, ráfókuszálok a sebre, ami így egy másodperc múlva eltűnik. Menő örökség. De anyai ágon kapott, ezért nem jutott belőle Scar-nak.
Egyáltalán nem éreztem fájdalmat és tudtam, hogy ez a meglepettségemnek köszönhető. Annak legalább örültem, hogy vele nem úgy váltam el, hogy a karjaim között halt meg. Akkor már elég rendesen elgondolkoznék azon, hogy meglátogatok egy pszichológust, mert egyre jobban kezdtem úgy érezni, hogy becsavarodok. Ugyanakkor egyre inkább fogadom el ezt az egész természetfeletti világot. Tudom, hogy Ezio is közéjük tartozik vagy mi, de annyira nem akarok belefolyni, hogy kérdéseket tegyek fel. Bár lehet, hogy nem ártana, hiszen a tudatlanságom egyszer még lehet a vesztemet okozza. A tudás hatalom. De mégsem érzem úgy, hogy nekem égető szükségem lenne arra, hogy milyen is világ nap, mint nap. Eddig azért nem, mert felesleges volt megismernem úgy is menekültem.. Most pedig egyenlőre a normális életemet akarom összekaparni és nem akarok belekeveredni valami olyasmibe, ahonnan nincs kiút. – Te pedig miért nem figyelsz, hogy mégis hol ácsorogsz. – Motyogtam halkan. Lehet, hogy megláthattam volna, ha jobban figyelek, de ugyanakkor ő is észrevehette volna, hogy valaki közelít felé, de komolyan. Vicces, hogy azok után, hogy magamra hagyott aggódik értem. Mármint nem, mintha érdekelt volna.. A szerelem valahogy nem az én asztalom. Csak kötődni kezdek a férfiakhoz és aztán meg pontosan így pofára esek. Aztán egy darabig nyalogatom a sebeimet, majd újra bedobom magam a mély vízbe, hogy ugyanezt átélhessem.
– Jól vagyok. – Ellöktem magamtól a kezét és úgy álltam talpra. Nem kell nekem segítség. Lábra tudok állni anélkül is, hogy ő segítene. Pár horzsolás az egész. Igaz, hogy előserkent a sebeimből a vér, de ez még nem vészes. Főleg azok után, hogy egy darabig zúzódásokkal tele jártam és keltem. Ez már semmiség ahhoz képest, szóval nem fogok sírva fakadni, hogy jaj, de fáj.. – Tudod vannak más módjai is annak, hogy meglepj valakit. Ezt még a közepesen jókhoz sem tudom sorolni.. Egyenesen borzalmas kategóriába sorolandó. Jó lehetett volna rosszabb is, de komolyan.. Dolgoznod kell a meglepetéseken.. – A sebeimnek pár pillanat múlva már nyoma sem volt. Lehet, hogy egy pár hónappal ezelőtt még meglepődtem volna, de azt hiszem, már kezdek hozzászokni ehhez az egészhez.
- Hát, csak nem ez a város a célpont - haloványan elmosolyogtam magam, mert az életem mindvégig egy háborúéval volt egyenlő, hiszen egy ellenség gonosz és mocskos világába kellett élnem. Ennek vége, legalábbis egyelőre biztosan. Fura és egyben szörny gondolat ébredezett fel bennem, miután hallgattam őt erről a boszis sztoriról. Még az anyja sem tudja, hogy mi van... Ez már azért eléggé rettentő dolog. Segítséget ajánlottam, hátha több ember, jelen esetben boszik, többre viszik ebben az ügyben. - Valamit csak ki tudunk találni - nyugtattam meg őt, vagy valami ilyesmi. - Ha nem igazán megy, akkor esetleg még valakit találhatnánk, hátha akkor okosabbak leszünk ebben az ügyben - vetettem fel egy ötletet, bár nem lehet bárkiben csak úgy megbízni, ebben a világban nem, mert észre sem vesszük, és máris hátba támadnak minket. - Ha eddig is sikerült megoldanunk bonyolult dolgokat, akkor ezt is megoldjuk valahogy - újból mosolyogni kezdtem, és közben megöleltem Candice-t. - Évekkel ezelőtt te voltál segítségemre, most pedig szeretném ezt meghálálni. Szeretnék neked segíteni - tudom, hogy szívből segített nekem, de én mégis adósának érzem magam, és ki szeretném egyenlíteni ezt.
- Köszönöm. - Mindössze ennyit tudtam kinyögni, miközben viszonoztam az ölelését és egyre csak azon járt az agyam, milyen szerencsés vagyok, hogy a barátnőm a városba érkezett és végre nem kell magam teljesen egyedül éreznem, magamba fojtanom a gondjaimat, hanem ha úgy adódik, akkor lépek kettőt és ő ott lesz nekem a másik szobában. Szinte megkönnyebbültem ettől a tudattól és volt egy olyan érzésem, hogy ő sincs ezzel másképp. - De szerencsére még nem tartunk ott, hogy az öregotthonba kelljen beutalni, szóval... addig szívem szerint nem is szeretnék elkezdeni ezzel foglalkozni, míg nem remeg a kezem. Csupán aggaszt és megpróbálok gondolni a lehetséges megelőzésre. - Nyeltem egyet. - Nem most fogom hagyni a természetet játszadozni, amikor végre te is és Brad is itt vagytok. - Mosolyodtam el őszintén, szívből. - Főleg, hogy a te védelmeden is dolgoznunk kell majd, ha itt maradsz. Ideje lesz leültesselek az anyám és a saját varázskönyvem elé, hogy olyanok legyünk, mint a mesebeli boszorkányok. - Kacsintottam rá már sokkal nagyobb jókedvvel.
- Nem láttalak, Drágaságom és mertem remélni, hogy az erre eddző emberek azért figyelik, merre rohannak. - mondom duzzogva. Oké, most így belegondolva ez talán egy kicsit nagyképű volt. Esszerint a mondat szerint én elvárom, hogy engem mindenki észrevegyem és kikerüljön, míg én nagy kegyesen az út közepét veszem birtokba, de én nem óhajtok senki útjából arrébb kotródni. Ezt tuti, hogy megkapom. Már figyelem is Doe arcát és várom, hogy ezt a kis apróságot is észrevegye és jól leteremtsen miatta. Meglehet, hogy igaz az állítás, miszerint azt várom, hogy engem kerülgessenek, de én ilyen vagyok. Ezt ugyanolyan ösztönösen csinálom, mint a szomjoltást. Képtelenség kiölni belőlem. Habár segítő kezeimet könyörtelenül ellöki magától, az én figyelmem továbbra sem lankad. Árgus szemekkel nézem minden mozdulatát és bár karjaim lazán lógnak testem mellett, készek arra, hogy bármelyik pillanatban a segítségére siessenek. Ez már biztosan valami belém rögződött ösztönös viselkedés lehet. Doe hozzám képest annyira finom, annyira törékeny, annyira emberi, hogy attól tartok egy mozdulattal kárt tehetek benne. Mindeközben tudom, hogy erős, talpraesett nő és nincs szüksége a segítségemre. Bár ezt gyakran nem vagyok hajlandó tudomásul venni. - Akkor jó. - vágom rá, majd egy idő után duzzogva hozzáteszem: - Én is jól vagyok, ne aggódj miattam. Kösz a kérdést. Tényleg megkérdezhette volna. Ha már így nekem futott... Persze, őbenne nagyobb kár eshetett volna, mint bennem, de azért egy "és veled mi van?" jót tett volna a lelkemnek. Nem arról van szó, hogy olyan kis érzékeny szívű, bőgőmasina lennék, azonban szeretem ha törődnek velem. - Tudtam valaha is okozni neked jó meglepetést? Azért felmerül bennem a kérdés minden nagyképűség nélkül, hogy én vagyok képtelen meglepetéseket okozni vagy a te igényeid túl magasak nekem?! Oké, bevallom, hogy ez nem sült el jól, bár halkan azért megjegyezném, hogy nem ez volt a tervem. - mondom alsó ajkam mérgesen rágcsálva. Most miért kell így kiakadni? Egy csomó film szól arról, hogy egy férfi és egy nő a Central Parkban futás közben egymásba esik - mind átvitt értelembe, mind szó szerint - és ők olyan higgadtan, már-már örömmel kezelték, mintha ez a mindennapjaik része lenne. Doe nem látta azokat a filmeket vagy mi? - Bár abban reménykedtem, hogy ennyi idő után az is meglep majd, hogy látsz. Vagy legalábbis valami minimális boldogságot látok az arcodon, erre... - tárom ki a karjaim idegesen. Arcomról nem hervad le a gúnyos mosoly. A meglepetésekről meg csak annyit, hogy akkor jók, ha nem én szervezem. - Egyébként meg nagyon szívesen. - mondom irónikusan, majd a térdére mutatok. Nem azért gyógyítottam meg, hogy hálálkodjon nekem. Magam miatt tettem, de pillanatnyilag olyan dühös vagyok rá, hogy jólesik találni valamit, amibe beleköthetek.
– Akkor szerezz egy tanúsítványt arról, hogy vak vagy. Mert észrevehetnéd legalább azt, hogy nem éppen a legjobb helyet választottad az ácsorgásra. – Még jó, hogy nem vágja a fejemhez azt, hogy ez az egész az én hibám és mégis mit képzelek, hogy egyáltalán le merem őt hurrogni, hogy mi a lótúrót nézelődött a jó pár kocogást végző ember között. Valószínűleg, ha másba ütközött volna nem lett volna ennyire eltelve magától vagy éppenséggel még inkább el lett volna szállva magától. Annyira beképzelt tud lenni. Míg vele voltam annyira nem aggódtam az apám miatt, de most meg már egyáltalán nem kell aggódnom. Nincs szükségem egy férfira sem, hogy megvédjen. Nagyon jó megállok a saját lábaimon is. Maximum azért kellene mellém valaki, hogy visszahúzzon, mikor készen állok arra, hogy fejest ugorjak a halálba. Igen.. Van, hogy meggondolatlanul cselekszem ezért is húztam meg a ravaszt anélkül, hogy jól szemügyre vettem volna a besétáló alakot. Ez azonban a múltam már. Nem tudom kijavítani és igazából nem is akarom, mert nincs mit kijavítani. Lehetne bűntudatom, ha Hayden még mindig a föld alatt pihenne, de már nagyon is él és virul. Szóval teszek magasról a bűntudatra. – Van azaz érzésem, hogyha bármi bajod is esett volna az körülbelül két percig tartott volna és mostanra már nyoma se lenne. – Ha az én térdemről képes volt eltávolítani a horzsolást, akkor magáért kétszer ennyit is képes megtenni. Nem akarom megmagyarázni, nem akarom tudni hogy mi miért és hogyan lehetséges. Egyszerűen csak egy normális életet akarok élni, ami ennyi megmagyarázhatatlan dologgal kicsit nehézkes, de idővel majd valahogy sikerül hozzászoknom, avagy nem. – Tudod.. Nincsenek túl nagy elvárásaim egyszerűen csak te vagy rohadt béna ebben az egész meglepetés dologban. Sokkal jobban ledöbbentem volna, ha felbukkansz a küszöbömön nem pedig beléd kell rohannom a parkban. Mellesleg áruld már el nekem, hogy mégis mi lett volna a terved? Ki akartál gáncsolni és úgy tenni utána, mintha teljesen véletlenül bukkantál volna fel és valaki másra fogni az egészet utána pedig eljátszani a hősömet? – Lehet, hogy mások álmodoznak a hercegekről, meg a saját hőseikről. Nekem azonban éppen elég az, ha valaki törődik velem és elfogadja a döntéseimet. Na, persze az sem hátrány, ha valaki ENGEM akar és nem csak egyszerűen valakit. Az annyira béna tud lenni. Azért egy kis elvárásom mégis van a férfiakkal szemben.
– Nagyon szépen köszönöm. – Hálás vagyok neki, amiért meggyógyította a sebemet, tényleg. Nem szívesen nézegettem volna megint magam, hogy tele vagyok karcolásokkal. Bár határozottan jobb lett volna ez, mint a lila foltok, amik pár napja borították a testemet. Komolyan úgy néztem ki, mint a Milka tehén. Csak sokkal jobb alakkal. – Mégis mi sodort erre téged? Csak azt ne mondd, hogy én, mert ennyire nyálas még te sem vagy. – Kérdeztem tőle, miközben összefontam a karomat a mellkasomon, miután sikeresen ellenőriztem, hogy minden testrészem a helyén van.
Ki mondta, hogy az a vonzó, ha a nő teljesen függetlenül, erősen birkózik meg az élettel és nem fogadja el egy férfi segítő kezét? Nem azt mondom, hogy legyen félős nyuszi és egy lépést se merjen tenni az én engedélyem és segítségem nélkül. Kalitkába sem akarom zárni és azt sem akarom megmondani neki, hogy mit csináljon, de amit Do csinál, az kezd az agyamra menni. Én egyébként is tekintélyesebb mennyiséget birtoklok a nagyképűségből és az írányításmániából, így azt sem tudom, hogy bírjuk ki egymás mellett. Vagyis a múltban, hogy bírtuk ki, mert jelenleg nagyon úgy tűnik, még a hétpettyes katicabogarak nemi életén is képesek lennénk összeveszni. - Remek. Akkor meg is van az első hely, ahova együtt mehetünk. - színlelek örömöt. - Mert, ha nekem szükségem van vaksági tanúsítványra, akkor neked is. Beszéd közben idegesen beletúrok a hajamba és tudomásul sem veszem a parkban futkározó emberek szúrós pillantásait. Biztosan nem örülnek neki, hogy egy veszekedő párost kell kerülgetniük. - Ejnye, lebecsülsz. Öt másodperc alatt rendbejöttem volna, de itt nem erről van szó. A gesztus a lényeg. - Vámpírlétemnek hála nagyon gyorsan meggyógyultam volna, de varázserőmmel még rá is segíthettem volna. Én gyakorlatilag meg sem éreztem volna, így hát pech, hogy pont Do szerzett sérülést. Így is eléggé harapós kedvében van. - Mond csak Drágám, túl vagy már a reggeli kávén? - kérdezem gonoszul. Ha olyan fontos beszervezni neki is a napirendjébe a kora reggeli feketét, mint nekem, akkor az utcára sem szabadna kilépnie, ha nem ivott kettő vagy miniumum egy csészével. Én azzal indítok minden reggel, hogy hozzám lehessen szólni. - Miket nézel ki belőlem? Egyáltalán nem ez volt a célom. - mondom szemöldök ráncolva. Oké, ez kezd határozottan idegesítővé és unalmassá válni. Valamelyikőnknek fel kell hagyni a büszkeségével és elterelni a témát, meg sem mukkanni, ha a másik újra futókról és vakokról kezd beszélni, különben még éjjel is itt fogunk állni. Azonban az a személy kettőnk közül nem én leszek. Túl büszke vagyok, ahhoz, hogy csak úgy szó nélkül hagyjak ilyen megjegyzéseket. Az lesz a legjobb, ha estére szerzek egy meleg pulóvert. - Úgy terveztem, hogy megjelenek Mystic Fallsban és elkezdelek keresni a reggeli futók között majd, amikor meglátsz nem belém rohansz, bár előre gondolnom kellett volna rá, hogy ez nem fog működni, hisz ellenállhatatlan vagyok. - magyarázom szemeim az égnek emelve. Arra még ugyan nem találtam magyarázatot, hogy ezután, miért kezdett el vitatkozni velem, de az előző mondatom határozottan jól hangzott. Az egómnak hízelgett, még ha nem is volt igaz. Fejemet csóválva legyintek. Habár én követeltem a hálálkodást, most mégsem vagyok rá kíváncsi. Nem azért tettem, hogy tartozzon nekem valamivel. Bár jelen pillanatban nem hiszem, hogy úgy érzi, tartozik nekem, amiért rendbe tettem a térdét. - Hát akkor nyálas leszek, mert valóban miattad jöttem vissza. Meg az apád halálhíre miatt, úgy terveztem kimegyek a temetőbe körberöhögni a sírkövét. - mondom cinikusan. Most örülnie kéne, legalábbis úgy terveztem. - Csak azt ne mond, hogy nem hiányoztam?! Mert azt nem hiszem el. - Egy másodperc töredéke alatt finoman megragadom a karját és kihúzom a futók útvonalából. Leülök a járdaszegély előtt elhelyezkedő padra és a mellettem lévő helyre mutatok, arra célozva, hogy foglaljon helyet.
Nem tudom, hogyan bírtuk elviselni egymást régebben. Egyszerűen az agyamra megy, már azzal, hogy mennyire szerelmes önmagába. Az is lehet, hogy változtam és már nem vagyok képes eltűrni ezt egy pasitól. Oké.. Jó, ha tudja magáról egy pasi, hogy jól néz ki, de az, ha minden egyes másodpercben hangoztatja az már nagyon unalmas lenni. Meg amúgy sem vagyok az a típus, akinek szüksége van reklámra. Van két nagyon szép szemem – ha már az egocentrikus embereknél járunk és is közéjük sorolható vagyok bizonyos mértékben – amikkel láthatom, hogy mégis milyen személy áll is előttem és magamban nyugtázhatom róla a véleményemet. De ha Ryan-en múlna nagy plakáton világítaná ki magát minden egyes sarkon csak, hogy az emberek csorgathassák a nyálukat a „tökéletességére”. Nem mondom, hogy nem néz ki jól, mert bizonyos mértékben szívdöglesztő, de a folyamatos egoista megszólalásai folyamatosan csökkentik külsejének értékét azonban ezeket a hálószoba falai között újból megemeli. Erre tisztán emlékszem. – Nagyon vicces vagy komolyan.. Ha esetleg kiugrasz egy vonat elé, mert miért ne akkor a vonat lesz a hibás, hogy nem repült át téged vagy állt meg egy másodperc töredéke alatt? Bár, akkor már a fülészetet sem ártana meglátogatnod. – Annyira szánalmas, hogy próbálja rám hárítani a dolgot. A gondolataimba voltam belekavarodva.. Ő meg csak egyszerűen felbukkan előttem.. Kikerülne sem volt lehetőségem nem, hogy megállni. De legyen az én hibám. Mert ő annyira tökéletes, hogy semmiben nem tévedhet és hibát sem véthet. Ah, mikor teltem meg ennyi haraggal? Felszabadultnak kellene lennem, de úgy tűnik, hogy az apám érzett gyűlöletet képes vagyok mindenkire átirányítani. A múltkor a bowling pályán most meg ő.. Ez nem lesz így rendben. Nagyon nem. – Van két szemem és látom, hogy teljesen rendben vagy míg nekem a térdem tiszta horzsolás. A kérdés feltétele teljesen felesleges, mert te is mondtad, mielőtt felfoghattam volna, hogy egyáltalán elestem a te sebeid már réges-régen meggyógyultak volna. – Lehet, hogy meg kellett volna kérdeznem, hogy van de azok után, hogy miatta vágódtam egy hatalmasat semmi kedvem nem volt megjátszani az udvarias kislányt. Mással szemben lehet, hogy sikerült volna, de vele.. Miért is vagyok vele ennyire ellenséges? Már úgy igazából magam sem tudom. Csak jól esik és kész.
– Én belőled, már mindent kinézek.. – Nincs olyan dolog, amit ne néznék ki belőle. Na, jó talán nem mászna rá egy másik pasira. Ez olyasmi, ami nála is egy határon túl van. Az egyetlen pasi, akivel ágyba bújna az saját maga. Ez nincs mit titkolni. Nem is titkolja igazából. Még soha nem hallottam egy embert ennyire áradozni saját magáról, de egyszer mindent meg kell tapasztalni. Az ilyen dolgok nélkül rendkívül unalmas lenne az élet. Bár azt hiszem túlélném. Mostanában úgy is nem vágyom másra csak egy kis normális életre. Ami teljesen átlagos és unalmas, de ez valahogy nem akar összejönni. Még az apám után sem. - Hmm. Szerintem sírköve sincsen. Vagy ki tudja, hogy emlékeznek a nagy és dicső Mr. Moreau uraságról. – Megöltem, de ezt nem fogom mindenkinek hangoztatni. Épp elég, hogy örülhetek azért, mert végre meghalt az a rohadék és innentől kezdve nem fog engem követni sehova. Nem loholnak utánam az emberei, hogy visszavigyenek hozzá. Azonban egy kicsit hajt a kíváncsiság, hogy mégis mit csinált volna velem, ha visszakerülök hozzá. Megbocsájtott volna? Végül is az egész csak egy kísérlet volt. Nem kellene annyira mellre szívnia a dolgot.
- Jobb előre gondolkodni, mint későn tenni valamit - sóhajtottam mondatom után egyet, mert én is nagyon örülök annak, hogy most, egyelőre nem kell attól rettegnem, hogy rám talál bárki is, és végre nem kell a hátam mögé néznem amiatt, hogy valaki követ, és minden mozdulatomat elemzi. - Nemcsak téged, engem is aggaszt. És Brad... tud erről a dologról? - kérdésem tudom fura lesz, de azért érdekelne kissé engem ez is. A következő mondatánál már én sem tartottam vissza nevetésemet, mert tényleg nagyon frappáns és humoros volt. Imádom ezt a nőt. - Nagyon szexik leszünk, ahogyan egymással szemben üldögélünk és varázsolgatunk - még mindig nevettem, és alig tudtam abbahagyni. - Egy igazi élmény lesz - mondtam még hozzá.
Mostanság igen csak rám jár az unalom, soha semmi nem akar megfelelni.. még azok a dolgok sem, amiket régen előszeretettel csináltam. A gondolataim pedig folyamatosan egy nő felé terelődnek. Legalábbis a régi időkre amit együtt töltöttünk, ahogy együtt züllöttünk. Nem.. szerelemről szó sincs. Legalábbis, ezeket az iránta táplált érzéseket elhagytam. Elhagytam abban a pillanatban, ahogy a szívem választottját is. Hogy megijedtem - e? Érezhetően, igen. Nem tudtam hogy kezelni a helyzetet, én nem akartam.. ezt. Szorosabbra fűzni a kapcsolatunkat. Már a baráti szinttel is túl léptük a határaimat, nem hogy még ezzel is. Ráadásul.. egyikünk se az a nagyon romantikus fajta. Mondjuk nem mintha sokat tudnék Rianról.. sose voltam az az ismerkedős típus, de lerí róla.. hogy ő sem szívesen határozná el magát valaki mellett. Általában ott vagyok ahol a legkevésbé van szükség rám, de azt hiszem ez most egy kivételes eset lesz. Rian-t már azóta követem hogy a városba jött és meg kell mondjam, semmit nem változott. Ugyanolyan elcseszett az egész lány, mint én vagyok. Bár én az exeimmel nem játszadoznék, inkább azon vagyok hogy teljesen felszívódjak, hogy felejtsenek el. Ellentétben vele.. olyan szinten birtoklási vágya van, irányítás mániás hogy azt már szinte rossz nézni. Nem mintha sajnálnák bárkit is.. közbe avatkozhattam volna. De azzal mégis mit értem volna el? Nem vagyok jótevő.. legalábbis, ingyen semmit nem csinálok. - Micsoda műsor volt. - Az egyik padon ülve szólalok fel amint a lány elhalad előttem, lehajtott fejjel. Nem észlelek semmiféle meglepettséget rajta, a szíve is szinte már túl normálisan ver.. bár én erre már nem alapozok semmit. - Semmit nem változtál.. - Lassan felállok a padról, majd az arcomat teljesen kitakaró csuklyát is lehúzom a fejemről. Arcom ugyanolyan rideg és érzelemmentes amilyen volt.
Kezdőlap
•• 
•• 
▲ music ▲ xxx ▲ 