Miért kísérti valaki a sorsot, ha megölhetne egy helyben és nyugodt, problémáktól, bajoktól mentes életet élhetne? Miért kell mindig keresni a bajt? Élőbbnek tűnünk a saját szemünkben és figyelembe se vesszük, hogyha izgalmasabbnak próbáljuk feltüntetni a mindennapjainkat, sokkal nagyobb az esélye, hogy olyasvalamibe keveredünk, amiből végül nem fogunk tudni kimászni? Ránéztem a kanapéján fekvő Alex-re és sóhajtottam egyet. Mondtam neki, hogy ne menjen, ne Mystic Falls-ban kezdjen el kutatni és játszani a bátrat. Nem hallgatott rám, ezért nekem kellett egészen az erdő közepétől a lakásáig cipelnem… arra sem volt időm, hogy tüzetesebben megvizsgáljam, megpróbáljam kitalálni, mi baja van, mert a sötét és az avarban fekvő látványa miatt vészhelyzeti üzemmódba kapcsoltam és rohantam vele az első biztonságosan helyre, ami eszembe jutott. Vihettem volna magamhoz is, de nem akartam megkockáztatni az első sokkot, amit az ismeretlen hely látványa indíthatott volna el benne, úgyhogy nem maradt más hátra, mint eltörni a zárat ahhoz, hogy egyáltalán be tudjak jutni a lakásába: visszagondolva, eszembe sem jutott, hogy a kulcsait megkereshetném a zsebében, minél hamarabb szerettem volna kényelembe helyezni és megnézni a lehetséges sebét. Nem volt rám nyugtató hatással, amikor megláttam a vérzést és természetesen szíve szerint felharaptam volna a csuklómat és lenyomtam volna Alex torkán a saját vérem… a bőrömet már felszakítottam, amikor felrémlett, hogy Alex egyszer arra kért, soha, semmilyen körülmények között ne adjak neki a véremből, akkor sem, ha a halálán van. Az egyetlen épkézláb és használható ötletem ezzel tovatűnt, lemondó sóhajjal túrtam a hajamba, miközben a sérülését és az arcát bámulta felváltva. Jóképű, mindig mosolygós arca sápadt volt és én nem értettem ahhoz, hogyan varázsoljak rá ismét színt. Jobb ötlet híján tárcsáztam a segélyhívót, a kórházból kiküldték a mentősöket, akik rögtön kórházba akarták vinni Alex-et… rossz megérzésem támadt, nem engedtem, hogy felpakolják a hordágyra, egy kis igézés után kiderült, hogy végül is képesek ellátni a sérülését, ami ezek szerint nem volt annyira halálos kimenetelű, mint amennyire én gondoltam. - Csak én vagyok. – Fél óra, talán egy vagy kettő telhetett el, mióta a mentősök elmentek, fájdalomcsillapítót adtak a férfinek és megnyugtattak, hogy valószínűleg nemsokára magához tér. Teát főztem neki és bár meggyőződésem szerint bármit is élt át, lehet, hogy jobban esett volna neki egy kis alkohol, nem kockáztattam meg, hogy ismét találkozzak az ügyletes mentőorvossal. – Ne aggódj, itthon vagy és semmi bajod. Vagyis… életben vagy. – Kényszeredett mosoly húzódott az ajkaimra, miközben a teáscsészét szorongatva felé sétáltam, majd leültem a kanapé melletti asztalra. – Ne mozogj! És ha lehet, ezt a tanácsomat tényleg fogadd meg. – Felé nyújtottam a bögrét. – Az erdőben találtam rád ájultan és vérezve, pedig értem kellett volna jönnöd nyolcra, nem a földön fetrengeni. – Enyhe, sőt, inkább alig burkolt rosszallást hallhatott a hangomban, ami kevésbé a mulasztásnak, inkább a vakmerőségének szólt. – Mi történt? – Kérdeztem rá inkább, de az emlékeit serkentőleg a kezembe vettem az asztalra dobott kést, amibe beleléptem, mikor felnyaláboltam az erdő talajáról.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Kedd Júl. 25, 2017 12:16 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Rose && Alex
Help me, I lost myself
Utáltam a sötétséget. Én, aki a legnagyobb csatákat járta már meg az életben. Aki járt már háborúk között... aki tudta, miféle borzalmak övezik a halandó emberek útjait... aki ismerte a természetfeletti világ apró titkait... féltem az éjszaka leple alatt úgy, hogy megannyiszor kellett ezen árnyak alatt búvárkodnom. Köd ereszkedett körém. Egyik pillanatról a másikra még az orromig sem láttam. Mégis, ami megcsapta az érzékelőszervem, az egy finom, női illat volt. Szőke hajtömeg libbent az arcom előtt. Nem passzolt a rémisztő erdőbe. A ködös világba. Mint egy cserfes nimfa, már ott sem volt, mire tettem egy lépést előre. Az illat azonban... az illat megmaradt. Éreztem már korábban...
Egy cseppnyi verejtéket éreztem az arcom alján. Pár másodperc, mire felfogtam, hogy mind az illat, mind a furcsa köd csak egy furcsa álom részei voltak. Hamarosan elvesznek a részletek... kimossa az idő, a tudat. Ez a lány pedig újra ottmarad a tudatalattim egy apró bugyrában, míg újra elő nem hívom. Nem láttam az órát. Általában reggel hét óra körül szoktam ébredezni, de az ablak felé pillanatva megállapítottam, hogy még nem is világosodik. Valami történt. Minden porcikám ezt súgta. Furcsa képek villantak a szemem elé. Átaludtam az egész napot? Le sem feküdtem? Ismét lehunytam a szemeimet, csak hogy pár másodperc múltán újra fürkészni kezdjem a szobát. Fel akartam ülni, de erős fájdalom tartott vissza. Még intenzívebben éreztem a lábam zsibbadását. Még a takarót lelökdösni is fájt. Furcsa kötés. A szívem alatt egy pár gézlap, alatta megbarnult vértócsa. Nem értettem. Nem emlékeztem semmire. Apró nesz a konyha felől. Valaki volt itt. Valaki. Rajtam kívül. - Ki az? - bukott ki belőlem rögtön. Nem, ezt nem csak képzeltem. Nem szedek tudatmódosító szereket, és még csak nem is voltam fáradt. A bágyadtságot viszont nem tudtam minek betudni. Egyre biztosabb voltam abban, hogy nem egyedül kerültem ebbe a szobába. A lakásomba... legalább ebben az egyben biztos lehettem, ha már másban nem. Tehát elrabolni senki nem akart. Még. Nem is lenne rá okuk. Csekély a tudásom. Tény, hogy nyomozom az utóbbi időben, de... emiatt ki akarna eltenni láb alól? Csak egy újságíró vagyok. Az egyik legjobb az újságnál. Megpillantottam a kései - vagy éppen korai - vendégemet. Az illatról is meg kellett volna ismernem. De ez a parfüm... más volt, mint amit az álmaimban látott nő felől éreztem. - Rose - bukott ki belőlem halkan, sokkal lágyabban, annál több kérdéssel a hangomban. Ha ő volt itt velem, nyilván történt valami odakinn. - Mi a... - néztem lefelé, ahol a befáslizott sérülésemre pillanthattam. Vérzett. Tehát nem kaptam csodaszert az egy másodperces gyógyuláshoz tőle. Talán nem sikerült jól a tervezett kutakodásom az erdőben? De ha vámpír támadott volna meg, nyilván nem a szívem alatt kezdi a kutakodást...
Lezárt játék! - igyekszem hamarosan meglepni téged egy kezdővel. -
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Csüt. Szept. 08, 2016 3:30 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Alex & Rose
Volt egy olyan érzésem, hogy eredményesebb próbálkozás lett volna a falnak beszélni, mert a vakolat nagyobb valószínűséggel kezdett el volna hallgatni rám, mint Alex. Ismertem annyira, hogy tudjam, ha a fejébe vesz valamit, úgyis addig fog menni, míg meg nem valósítja a tervét, akkor is, ha jelen pillanatban nagyon úgy tűnik, hogy az utazása végállomása a hullaház lesz. Ezt nem hagyhattam. Annyi esze biztosan volt, hogy ne járassa le magát ország-világ előtt, de abban már nem voltam biztos, hogy annyi is, hogy ne ölesse meg magát. Emiatt örültem annak, hogy nagyjából beavatott a terveibe, még akkor is, ha közel sem láttam annak a legmélyebb bugyrait. Csakhogy nekem is megvoltak az eszközeim arra, hogy megtudjam, amit akarok. Az emberi eszközeim. - Elfelejtetted, hogy éppen egy vámpírral beszélgetsz. – Nem sértődtem meg, dehogyis tettem, hiszen minden szava igaz volt. Azzal, hogy egy másik vámpír megharapott minket átáramoltatta belénk az eredendő gonoszságot, az éhségből adódó agressziót és frusztrációt, kárhozatot. Nincs olyan vámpír, akinek a kezéhez ne tapadna vér, az enyém sem volt teljesen tiszta. Jó ideje nem bántottam embereket, mégis sokszor mocskosnak éreztem magam a lényemből adódóan, bár már megtanultam együtt élni azzal, ami vagyok. – Mondanám, hogy egyszer jobb lesz és mindenki, aki feleslegesen bántja a másikat megkapja a büntetését, de ki vagyok én, hogy ilyet ígérjek? – Jelenleg nem úgy tűnt, hogy bármi megakadályozná az egyesek által rendezett ámokfutásokat és senki sem jelentkezett, annak érdekében, hogy visszaszorítsa őket. Az emberek addig nem háborogtak, míg konkrétan az ő életük veszélybe nem került, a normális vámpírok pedig kevesen voltak ahhoz, hogy változást hozzanak. Eléggé kilátástalannak tűnt a helyzet. - Én csak arra kérlek, hogy nagyon vigyázz, mit írsz le arra a papírra és mit pötyögsz be a gépbe. És arra is, hogy nézz a hátad mögé, ha veszélyes terepre tévedsz. Vagy vigyél magaddal, mint testőrödet. Többet tudok erről a világról, mint te bármikor is fogsz. – Ezzel a jártassággal nem illett volna felvágni, de tény, hogy Alex egyszerű emberként nem láthatott bele annak a világnak a rejtelmeibe, amit én a sajátomnak mondhattam. Azt pedig főleg nem hagyhattam, hogy egyedül kezdjen neki, hogy aztán vérdíjat tűzzenek a fejére. Ha nem akarta maga mellé a társaságomat, nem lett volna szabad elmondania, hogy mégis min kattog az agya. - Diszkriminációnak érzem, hogy nem az erdőbe megyünk. – Megengedtem magamnak egy mosolyt, megpróbáltam elhessegetni az előző téma komoly pillanatait, ehhez viszont szükségem volt ahhoz, hogy felfelé görbítse az ajkaimat. – De most hogy mondod, tényleg régen voltam étteremben. Te biztosan többször jársz vacsorázni, valahogy be kell cserkészned az áldozataidat. – A mosolyom szélesebb lett. Miért lett volna baj, ha az ő életében nagy szerepet játszott volna a csábítás? Az enyém lekorlátozódott egyetlen személyre és ezt nem bántam, de tény, hogy mostanában nem olyan volt a Nate-el való kapcsolatom, mint régen. – Van nem messze innen egy olasz étterem, ahol elméletileg istenien főznek. A nyolc óra nekem tökéletesen megfelelne. – Közöltem kedves hangon. Ha beleegyezett az ajánlatomba, akkor rövidesen el is hagytam a lakását, elvégre el kellett készülnöm, sőt, felkészülnöm arra, hogy vele fogok vacsorázni. Bár nem lett volna ekkora feneket kerítenem az egésznek.
Nem tudott olyat mondani, amire már ne készültem volna fel, vagy amit ne hallottam volna már legalább egyszer. Nem voltak vámpír ismerőseim, Rose-on kívül legalábbis. A tahó barátját nem nevezném ismerősnek, tekintve, hogy többet láttam az öklét, mint őt magát. Szakértő ismerőseim pedig nem ebben a témában mozgolódtak, így ez is zsákutca lett volna. Ismertem már az emberek gondolkodásmódját. Akik eddig nem hittek abban, hogy ilyen lények létezhetnek, ezután sem fognak. Ha olvasnának egy cikket, egyrészt engem titulálnának bolondnak, másrészt esélyes, hogy tömeghisztériát produkálnának, azon kívül, hogy kérvényeznék a kirúgásomat. A vámpírkultusznak régóta vannak hívei, egyesek szó szerint annak képzelik magukat, de nekik közük sincs a valódi szörnyetegekhez. Utáltam ezt, mert... aki velem szemben ült, lényegében ő is egy olyan szörnyeteg. És utáltam, ha én magam különböztettem meg azt, amit gyűlöltem. Csak őt... nem véletlenül nem tudtam gyűlölni. Ahhoz már túlzottan más irányt vettek az érzéseim, és régóta tiszta lap, hogy nem lenne szabad. De egyetlen nővel sem tudtam őt pótolni, miután pár hónapja elmentem. Próbálkoztam, de... ahogy mondani szokás, az ilyen nőkből csak egy van. - Talán ez a probléma. Míg az embereket megbüntetik az elkövetett bűnökért, a vámpíroknak ki karancsol? Nekik nincsenek törvényeik. Nincs, aki betartatná velük őket, ha lennének. Azt csinálnak, amit akarnak. Embereket ölnek. Anyákat. Apákat. Gyerekeket. Ez nincs rendjén - mondtam ki őszintén a véleményemet. Arról nem beszéltem többet, hogy mi is a szándékom ezzel a témával, de azt sejthette, hogy nem vinném ilyen könnyen vásárra a bőrömet. Egyrészt a szerkesztőm sosem engendé, hogy egy ilyesfajta írást tegyek az asztalára, másrészt nem ment el minden eszem. A karrierem még mindig elsőséget élvezett, és egy ilyen húzással tönkrevágnám az egészet. - Aggódnod viszont nem kell. Nekem másom már nincs, egy papíron, egy tollon és egy laptopon kívül. - Talán ez túl velősre sikerült, pedig nem akartam túl sok érzelmet belevinni ebbe az egészbe. Tőlem mindent elvettek, és az, hogy van egy díjam, amire büszke lehetek, nem volt már elég. Többet akartam. Nem lebuktatni egy egész fajt, vele a természetfeletti világot, de ha valamiben sosem reménykedtem, hát az az, ami neki már régen megvolt. És ráadásul éppen miatta nem reménykedtem abban, hogy egyszer megtalálom a másik felemet. Csak ez hiányozna ahhoz, hogy teljes legyen az életem. Megráztam a fejemet, jelezve, hogy ne vegyen komolyan. Túl sok keserűség volt a hangomban, ennek a számlájára írhatta az iménti megnyilvánulásomat. Nyilván tudhatta ő is, hogy milyen vágyni valamire, ami végül nem lehet a miénk. Vágyakozni, közben tudni, hogy az az egyetlen dolog kellene, és többé nem lennél önző, nagyravágyó. - Hm, ma estére iktass be egy böjtölő estét, mert nem megyünk az erdő közelébe - kezdtem végül elölről, tiszta lappal, higgadtan, miután nagyot sóhajtottam. Naná, hogy nem megyünk az erdőbe. Nem ilyesfajta vacsorára gondoltam. Igaz, abban is bíznom kellett, hogy ha kiegyezünk, akkor tényleg kettesben leszünk, és nem jön a szokásos harmadik fél. Azt hiszem, ő ismét a nyaklevest választaná az étlapról. - Egy szolíd étteremre gondoltam. Olyanra, ahová ki kell öltözni. Mikor vittek el utoljára ilyen helyre? - kérdeztem vigyorogva, habár bántó szándék nélkül. Elvégre nem túl életszerű minden héten ilyen helyen vacsorázni, és egy kapcsolat bizonyos fázisain túl már amúgy sem azon van a hangsúly.
Sóhajtottam egyet. Veszett ügynek tűnt még csak a megpróbálása is annak, hogy lebeszéljem, úgysem hallgatott volna rám. Ha valamit megtanultam Alex-ről, az az, hogy mindig és minden ügyben túlságosan is eltökélt volt, ám azt nem értettem, miért lett neki ennyire életbevágóan fontos az, hogy lerántsa a leplet a vámpírok világáról. Ez az ötlet több helyen is hibádzott: könnyen megsérülhetett, hiszen voltak olyanok, akik az inkognitójuk és hatalmuk megőrzése érdekében bármire képesek voltak és a vámpírpopuláció akkor sem fogja jó szemmel nézni a próbálkozásait, ha esetleg nem bántják. Nem hiányzott, hogy most bolygassák meg a méhkaptárt… a gyilkosságokhoz szinte már hozzászokta az itt lakók és azok a vámpírok, akik öltek, de már beolvadtak a város életébe, nem a helyieket bántották. Csak a turistákat, az erdőben. Nem mintha ez felmentette volna őket a bűneik alól, de egy emberek és vámpírok közötti polgárháború kitörését senki sem kockáztatta meg azzal, hogy az én fajtám az itt lakók ellen vagy a városlakók a vámpírok ellen forduljanak. Egészen mostanáig. - Jól is teszed, hogy elbizonytalanodsz. Tényleg nem kellene ebbe belemenni… itt nem emberek gyilkolnak, nem állattámadásokról van szó, hanem vámpírokról. A vámpírokat nem lehet bíróság elé cipelni, börtönbe csukni, azért vannak a vadászok, hogy aki megérdemli, az megkapja a büntetését. – Az emberek nem voltak ránk felkészülve, hiába léteztünk már évszázadok óta. Voltak, akik azt választották hivatásukul, hogy megmentik a világot a vámpíroktól, de az egyszerű emberek vagy hozzászoktak már a jelenlétünkhöz vagy nem is tudtak rólunk. – Mit tervezel? Hogy az első oldalra tűzik a cikkedet és ezzel megváltod a világot? Mi lesz, ha bolondnak néznek, ha elveszítesz mindent, amiért eddig dolgoztál csak azért, mert azt hiszik, hogy elmebeteg vagy? Most őszintén, Alex… te elhinnéd, ha azt olvasnád az újságban, hogy vámpírok szaladgálnak az utcákon? Te leszel a vámpírok ufószakértője. – Körülbelül egy kategória volt a kettő, mert ugyan míg az ufókról nem tudtam nyilatkozni, viszont vámpírok létezésüktől függetlenül elfogadhatatlanok voltak a normál emberek számára, akik szerették volna megtartani az életük normalitását és a hitüket, hogy biztonságban élhetnek. – Akik pedig hinnének neked, azokra csak a rettegést szabadítanád rá, mert minden utcasarokra befordulva attól félnének, mégis mikor fogják átharapni a torkukat. – Ha tehettem volna, én is kimaradtam volna az öröklét mizériájából. Nem kértem az átváltozásomat, mégis megadatott, de boldogan eléldegéltem volna halandó nőként is anélkül, hogy bármit tudtam volna a fajról, amibe már én is beletartoztam pár száz éve. - Szép mentés, de nem fogsz ilyen könnyen megszabadulni a témától. – Mosolyodtam el halványan. Én sem hittem volna, hogy pont erről fogunk beszélgetni, sőt, a lehetőségét sem láttam előre annak, hogy az életben még egyszer találkozni fogunk. Talán ezt hívják sorsnak. – Nincs ma estére programom. Vigyelek el én vadászni, ha már annyira a vámpírokkal akarsz foglalkozni vagy emberi ételre gondoltál? – Húzódott szélesebb mosoly a számra, hogy észrevegye, csak ugrattam.
Megvontam a vállam. Miért ne játszottam volna nyílt kártyákkal? Előbb vagy utóbb megtudta volna, miért tértem vissza. Az, hogy lerántsam a leplet erről az egészről, már alapvetően nagy kísértés volt azóta, hogy az a féleszű vámpír haverja beverte a képemet. Ócska bosszúhadjáratnak tűnhetett, mert önzőségemben csak arra koncentráltam, hogy annak a fickónak rossz legyen. Eszembe sem jutott, hogy Rose-nak is gondot okozok azzal, ha leleplezem, és mi több, sok olyannak, aki amúgy nem érdemli meg. Nem volt még kész, kiforrott terv a fejemben, mindenesetre próbáltam összeszedni a gondolatokat, amiket ez az egész igényelt. Mindig is képes voltam kívül maradni, nem folytam bele a dolgokba, nem véletlenül voltam jó a szakmámban. Habár meglehetősen fiatal voltam még ahhoz a sok kitüntetéshez, amit amúgy már megkaptam, de legalább a szüleim büszkék lennének rám. Sokszor már csak miattuk csináltam, pedig számtalanszor szívem szerint a pokróc alá bújtam volna, és vártam volna a világvégét. Legalább kétmillió másik újságíró tudott volna tudósítani róla. - A kutatásomhoz már megvan minden - válaszoltam szinte rögtön, de nem néztem rá, inkább újabb adag italt töltöttem magamnak, hogy aztán belekortyolhassak. Nem azért nem néztem rá, mert féltem, hogy mit látnék, hanem hogy lássa, az elszántságom meglehetősen... határtalan. - A formaságokról még gondoskodnom kell. Egyáltalán tudnom kell, hogy... tényleg ezt akarom-e. Mikor tegnap megérkeztem, még egészen biztos voltam benne, most már... - néztem rá hirtelen, majd elmosolyodtam. - Elbizonytalanodtam - sóhajtottam, majd a pult alá nyúltam, és előhúztam egy újságot. Letettem a poharat, és a harmadik oldalra lapozva fordítottam Rose felé. - Ezért vagyok itt leginkább - böktem a szalagcímre, ami a városi gyilkossági ügyekre utalt. - Az én tisztem kifaggatni a nyomozókat, és interjút csinálni. De mennyi az esélye, hogy emberi nyomokat fognak találni? - kérdeztem költőien. Nem ismertem az ügy részleteit, csak holnapra voltam hivatalos a rendőri irodába a megbízott nyomozóhoz, de már szinte hegyeztem a ceruzámat. Az újság fölé hajolva kicsit közelebb hajoltam Rose arcához, miközben tovább somolyogtam. - Amíg itt vagyok, nem érzed majd majd magad feleslegesnek, ígérem - kacsintottam rá, majd félrebillent a fejem. - Ember vagyok, de sok szórakoztató programot ismerek. Bár sejtem, te már sok mindent láttál - nevettem el magam halkan. Nem hiszem, hogy versenyezhetek egy idős vámpír szórakozási lehetőségeivel. - Esetleg... lenne kedved vacsorázni? Mármint együtt - kérdeztem rá aztán arra, ami leginkább érlelődött bennem.
Miért is gondoltam, hogy csak átutazóban van vagy azért jött a városba, mert friss levegőre volt szüksége? Naiv vagyok, még mindig. Hajlamos vagyok szüntelen azt gondolni, hogy az emberek alapvető hajtóereje a nyugalomra való törekvés és nem az, hogy veszélyben legye az életük vagy az adrenalinszintjük az eget verdesse. Én sem azért voltam úton a leélt éveim 90 százalékában, mert úgy tartotta kedvem, hanem azért, mert muszáj volt. Aztán beütött a ménkő, Trevor meghalt, Elijah a halálával úgy döntött, eleget büntetett engem, később pedig a kisváros életébe teljesen belekeveredve ismételten nem volt nyugtom. Amikor azt hittem, hogy megtaláltam azt a férfit, akivel a mi olvasatunkban ideális és szép életet élhetek, még mindig itt volt a görcs a gyomromban... vagyis inkább újra. Nem tudtam volna megmagyarázni, miért volt rossz érzésem a Nate-el való kapcsolatomra gondolva... az ég lássa lelkem, teljes szívemből szerettem őt, de úgy éreztem, valami nincsen rendben. - Lehet nem kellett volna utalnod nekem a terveidre. - Szakítottam ki saját magamat a gondolataimból, hogy újra Alex-re figyelhessek. - Jobban jártál volna, ha megmaradsz a kritikáknál és még a gondolat sem vetődik fel benned, hogy jobban belekeveredj ebbe a világba. Nem éri meg, Alex. Semmilyen díjért vagy elismerésért sem, főleg, hogy talán meg sem éred, hogy egyáltalán leülj a géped elé és megírd a cikket, mert bármikor letéphetik a fejed kutakodás közben. - Nem akartam ilyen komoly vizekre evezni, de az, hogy bármi baja essen... tényleg nem érte meg a kockázatot. Túlságosan kedveltem őt és akit kedveltem, azt megpróbáltam megvédeni még akkor is, ha makacsok voltak és tudtam, nincs mire menni velük, mert csak feleslegesen jártatom a számat. - És ha csak az kell, hogy egy vámpírrendőrségi tag figyelmeztessen, én szívesen kinevezem magam annak. Vagy ha más nem... legalább engedd, hogy segítsek. - A hangom szinte kérlelővé változott. Egyszerre játszott bennem az, hogy végre tehessek valamit, amivel ellent mondtam saját magamnak és a nyugalomra irányuló terveimnek, valamint az, hogy... ki tudja, valamiféle bűntudat, mert szinte úgy éreztem, hogy hitegettem a múltban és ezért kárpótolni akartam. - Legalább zajlana egy kicsit az életem. Nem veheted el tőlem ezt a lehetőséget. - Mosolyodtam el halványan, mielőtt belekortyoltam volna a kávémba és cinkos pillantást vetettem volna rá.
Ösztönösen vonnom kellett egyet a vállamon. Magam sem tudom, honnan jött ez a reakció, tekintettel arra, hogy semmit nem szoktam vállrángatással elintézni, főleg nem azt, ha egy ilyen szép nő beszélt hozzám. Rose fontos volt nekem, betöltött valamilyen űrt az életemben azután, hogy minden annyira hézagosnak tűnt... mintha pótolt volna valamit, amire nem tudtam emlékezni, vagy csak fel sem fogtam az egészet. De el kellett engednem, mert máshoz tartozott. Nem hozzám. - Mégis milyen irányba? - kérdeztem aztán, felfogva a szavai valódi mondanivalóját. Kezdtem azt hinni, hogy a boldogság alapvetően elkerüli őt, pedig ott volt az a nagyszájú félnótás, hogy boldoggá tegye. Vagy elvben képtelen volt rá, fogalmam sincs. De ezt inkább nem is mondtam ki hangosan, nem akartam kárörvendőnek tűnni, vagy azt a benyomást kelteni, hogy én megmondtam. Elvégre ő ismeri az illetékest, nem én. - Azt hittem, hogy most vagy a legjobb időszakodban - tettem aztán hozzá, pár pillanatra a padlót választva szemező partnernek, majd felsóhajtottam. Túl sokat ütöttem bele mások dolgába az orromat, nem volt közöm hozzá. Csak azt akartam, hogy legyen. De amúgy... ő tudja csak, milyen szerepet akar osztani nekem ebben a darabban. Csak sikerült nekem is elvigyorodnom, habár nem szerettem hencegni a saját eredményeimmel. Büszke voltam arra, hogy ilyen fiatalon már magamnak mondhattam valamit, amit más újságírók hosszú évek után sem tudtak. - Egy kritikára kaptam... de életem nagy dobására inkább most készülök - tettem aztán hozzá. Tudta ő, hogy mire készülök, és volt egy olyan sejtésem, hogy egyáltalán nem boldog a tudattól. Túl mélyre készültem menni, és ez olyan, hogy talán magával ránt. Talán nem. - Hacsak nincs külön rendőrségetek, amely képes lesz elhallgattatni, maradok egy kicsit a választott témámnál - mondtam, habár még mindig vigyorogtam. Eléggé bátor voltam ahhoz, hogy kiálljak amellett, amit el akartam érni. És habár a nyilvánosság elé nem bocsájthattam a titkukat, mert egy huszonegyedik századi boszorkányüldözést indítottam volna el... csak más lényekkel karöltve, de tudtam, hogy mit akarok és miről akarok írni. - Amúgy nincs hiányérzeted? Azt mondod, kimaradsz a konfliktusokból... de én úgy emlékszem rá, hogy szereted, ha zajlik az élet. - Nem akartam elé tükröt tartani, az lett volna most az utolsó. Csak szerettem volna tudni, hol tart most... mit akar elérni. Vagy inkább... kivel akarja elérni.
Én magam is elmosolyodtam a szavai hallatán, de a mosolyom kissé kényszeredettre sikeredett hallva, hogy a vámpírléről és ennek igazából az egyik legjobb oldaláról beszélt, arról, hogy nem kell ugyanolyan komolyan foglalkoznunk az idő múlásával, mint bárki másnak. Igen, csakhogy az idő egyik legnagyobb átka volt az, hogy néha túlságosan lassan telt és minden olyan hosszúnak tűnt, mintha soha nem akarna véget érni. - Majdnem 600 éve élek, Alex és az életem nagy részében az idő túlságosan lassan telt ahhoz és még élvezni sem tudtam. Mostanság pedig... van egy olyan érzésem, hogy ismét nem a jó irányba tartok. - Aprót sóhajtottam és szinte rögtön rá is jöttem, hogy Alex nem a terapeutám, semmi jogom nem volt ahhoz, hogy az aggályaimról kezdjek beszélni neki és minden bizonnyal sokkal jobb dolga is volt attól, hogy egy régi... vajon hogyan tart engem számon a múltbéli ismerősei között? Még én magam is kerestem a megfelelő kifejezést, amit inkább egy újabb korttyal akartam elhessegetni a fejemből. - Pulitzer? - Kaptam fel a fejem és őszinte, széles mosoly rajzolódott az ajkaim köré. Emlékeztem, amikor a megismerkedésünkkor és később is a munkájáról beszélt, lelkesedéssel és már csak a témáiból is meg tudtam ítélni, milyen tehetséges. A kreativitás olyasvalami volt, amit nem lehetett tőle elvenni, az ereiben csörgedezett. - Gratulálok! Melyik munkáddal érted el? És milyen nagy dobásra készülsz most? A mystic falls-i építészet már ne haragudj, de nekem nem hangzik éppen olyannak, ami sok embert lekötne. - Mondtam őszintén, bántó szándékot mellőzve. - De nem kellene olyanba belemásznod, ami tényleg az utolsó lehetne... nem éri meg. - Komolyodtam el. Jobban járt volna, ha kimaradt volna a természetfeletti világ színe-javának megismeréséből és ha muszáj volt neki keverednie valakivel, akkor maradjon meg annál, hogy van egy vámpír ismerőse, történetesen én. Az ettől veszélyesebb vizekre való evezést hagyja meg azoknak, akiknek nem fontos az életük. - Azóta volt egy-két másik botrány is, de inkább nem beszélnék róluk. Igazából nem is tudnék, mostanában igyekeztem kimaradni a konfliktusos helyzetekből. - Vallottam be. Őszintén, hiányzott az időszak, amikor az adrenalin nagyobb mértékben volt jelen a szervezetemben, de az is igaz, hogy egy kis nyugalom sem ártott az idegeimnek az évszázados menekülés után. Még én sem voltam képes kiigazodni magamon.
- Remek ötlet! Néha egy ember sem bírja sokáig egy helyen, bár állítólag a vámpírok másképpen fogják fel az idő múlását. De ezt sajnos nem tudom, nem vagyok vámpír - vontam egyet a vállamon halvány mosollyal. Jobb esetben ők azt vélik, hogy sokáig élnek, sokkal tovább, mint egy normális ember, ennek értelmében sokkal több lehetőségük van arra, hogy kihasználják az életet, és lássanak mindent, ami valljuk be, egy hétköznapi embernek nem gyakorta adatik meg, hacsak húsz évesen nem lesz milliomos. Én is csak annak köszönhettem a sikeres utazgatásaimat, mert ezt követelte meg tőlem a munkám, és hajtottam ilyen-olyan dolgok után, így értelemszerűen mentem, ahová mennem kellett. Azt nem fogom viszont felfedni, hogy ide nem az irodám küldött, akik úgy tudják, hogy egy pár hetes szabadságot vettem ki. Ki akartam használni azt, amíg erőm teljében vagyok, és ez most volt a legaktuálisabb. Nem törődve tehát semmilyen külső tényezővel, igyekeztem belevágni abba, amire vállalkoztam. Míg ő beszélt, én már bele is kortyoltam a kávéba, mjad szerepet cserélve én kezdtem el beszélni, míg ő feltöltötte magát a kellemes hőmérsékletű koffeinnel. - Nemrég megkaptam a Pulitzer díjamat, amire már nagyjából... hát, húsz éve pályáztam - mosolyodtam el halványan, majd egy halk sóhajjal láthatóan el is gondolkodtam. - Miután pedig az, ami évekig a reményt és az erőt adta nap mint nap, megszűnik, kénytelenek vagyunk új életcélt adni magunknak. És én megtaláltam az enyémet. Ami valószínűleg az életem utolsó törekvése lesz, de... hát igen - köszörültem meg a torkomat. - Én csak egy sebezhető ember vagyok, és nem vagyok immunis az emberi világ egyetlen betegségére sem, de azt mondják, az élet akkor válik igazán értékessé, mikor kiderül, hogy már nincs sok belőle - húztam ki magam továbbra is azzal a bárgyú mosollyal az arcomon. - De erről ne beszéljünk, öhm... a legutolsó amire emlékszem ebben a városban, az egy tragikomikus alapító bál volt. Rendeződtek azóta a viszonyok, vagy a vámpírok azóta is eszik azt, ami még mozog?
Míg ő elsétált, hogy elkészítse a beígért kávét, én ismételten végighordoztam a tekintetemet a lakáson. Egy részem azt kívánta bárcsak kiújulna a régebben járulékos veszteségként számon tartott amnéziám, elvégre mennyivel könnyebb lett volna úgy itt ülni, hogy pár perccel ezelőtt ismertem volna meg. Vagy csak azt ne tudtam volna, milyen szemét voltam vele… volt néhány dolog, amit kitöröltem volna az életem könyvéből, az, ahogy elbántam Alex-el messze az első helyen állt. Kedveltem őt, túlságosan is, mégsem eléggé ahhoz, hogy Nate-nek fordítsak hátat és teljesen újrakezdjem az életemet vele. Nate volt az, akire vártam… mellette élőek éreztem magam minden egyes pillanatban, Alex pedig… ő is ugyanezt váltotta ki belőlem, az pedig, hogy hirtelen eltűnt hatalmas aggodalomra adott okot. Ki tudja, a helyében lehet, hogy én is ezt tettem volna, főleg azok után, ahogyan elváltunk. Én sem gondoltam volna hogy találkozni fogunk záros határidőn belül. - Mostanában gondolkozunk azon, hogy továbbállunk. Vagyis, felvetettem az ötletet, de nem tudom, hogy mi lesz belőle. – Kicsit zavarban voltam, nem esett jól erről beszélni és a végére rájöttem, hogy valószínűleg udvariasságból utalt Nate-re, ám akaratlanul is elmosolyodtam, amikor felidézte az egyik, utcán történő találkozásunkat, aminek során mindketten bezsebeltek egy-két lila foltot. Nate-en a vámpírlét jóságai miatt semmi sem látszott, de abba inkább nem mertem belegondolni, hogy Alex arca mennyire feszülhetett az incidenst követő napokban. – Nate egyébként nem az az agresszív típus, csak… gondolom kijött belőle. – Megvontam a vállamat. Ő volt a férfi, biztosan valamiféle tipikusan hozzájuk kapcsolható reakció volt a néha fel-felbukkanó vágy a verekedésre. A kezeim közé kaptam a csésze kávét, amit egy halvány mosollyal köszöntem meg és amint leült velem szembe felvontam a szemöldökömet. – Ha őszinte akarok lenni, a te „tűrhetően” válaszod nem hangzott túlságosan biztatóan. Sőt, nem is tartom válasznak. – Pislogtam rá összepréselt ajkakkal. – De megértem. Tényleg nem minden nap fut össze az ember a lezártnak hitt múltja szereplőivel. – Belekortyoltam a meleg folyadékba, csak ezután emeltem rá ismét a tekintetemet.
Elküldésének ideje ♛Hétf. Szept. 21, 2015 12:48 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Rose + Alexander
old and good days in mystic falls...
Túl könnyen átlátott a szitán, de ettől eltekintve sem estem ki a szerepemből. Meglehetősen érdekes lett volna, ha rögtön kibököm, miért is vagyk itt. Lehet, hogy egykoron bensőséges viszonyt ápoltunk egymással, de ennek nagy része... köddé vált, mikor visszanyerte az emlékeit, és visszament ahhoz a másik vámpírhoz. Valamiért meg kellene értenem, hiszen vámpírnak vámpírral kell lennie vagy mi, ez a sors rendeltetése, és én amúgy is túl sokat utazom ahhoz, hogy csak így egyszerűen legyökerezzek valahol. Erre nagy eséllyel egyetlen nő kedvéért sem lennék képes, habár... talán az övéért az lettem volna. Nem volt mit szégyelni azon, hogy beleszerettem, és ha nem is adatott kettőnknek sok idő, de tudtam, hogy amíg volt lehetősége rá, nem holmi közömbösséget érzett felém ő sem. Hát nem is reagáltam immáron a cikkre, nem akartam beszélni a munkámról. - Nőiesen? - vigyorodtam el hirtelenjében, majd a konyhapult mögé lépve vettem elő két bögrét. Egyébként teljesen igaza volt, okkal hívják nőies kávénak azt, amiben cukor és tej van. Már csak a tejszínhab hiányzik a tetejéről, de ennyire még nem volt időm bevásárolni, a hűtőben így is csak pár doboz mikróba dobható dobozka van, amely vacsoraként szolgált a következő pár napra. Kérdésére azonban felemeltem a fejem, és egy pillanatra ránéztem, de rögtön vissza is fordultam a kávévarázsolás folytatásához. - Hát. Tűrhetően. Nem gondoltam bele, hogy az első, akibe belebotlok ebben a városban, az te leszel. Megkockáztattam volna, hogy a... barátod és te már régen nem itt jártok - ejtettem ki a szavakat lassan, mintha bármi súlyos elhagyná a számat, de valójában csak őszinte voltam. - Még mindig ugyanannyira félti a felségterületét, hogy verekedne érte? - kérdeztem. Beugrott az a pár jobbos, amit az utolsó találkozásunk során benyeltem én is, de honoráltam őket legalább ugyanannyival. Nem akartam gúnyolódni, a hangomba mégis vegyült egy kevés ebből az érzésből, miközben egy mosolyt villantva elé tettem a bögre kávét.
Felettébb furcsának tűnt nekem. Bár mit vártam, sokkal inkább én voltam a nem mindennapi, hogy igazából teljesen eltűnt a fejemből az, ami kettőnk között történt. Persze számíthattam volna rá, hogy ez a jóindulatú amnézia nem fog sokáig tartani, hiszen miközben a lakása felé sétáltunk és figyeltem őt, hallgattam a szavait sorra idéződött fel bennem az összes pillanat, ami hozzá kötött. Amikor először találkoztunk, majd a mostani helyzethez hasonlóan beültünk egy kávéra… hogy vele nem éreztem annyira elveszettnek és elrontottnak magam, amiért az életem egy része kiesett a fejemből a halál széléről visszatáncolva. Nem tudott rólam, nem ismert, fogalma sem volt arról, hogy mi vagyok, csak egy srác volt, akit volt szerencsém megismerni és akivel jól éreztem magam, csakhogy összetörtem a szívét... mert mondjon nekem akárki akármit, jómagam lehet összeomlottam volna, ha valaki azt tette volna meg velem, amit én műveltem vele. Mégsem maradhattam mellette, mert szerettem Nate-et és ez a mai napig sem változott. Azt pedig nem gondoltam volna, hogy valaha újra fogom látni őt, ennek ellenére megpróbáltam természetesen viselkedni és úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Tagadás. Az ember egyik legjobb barátja. - Szóval csak a cikk miatt jöttél? Nem vagyok jártas az újságírásban, de ennyiért nem hiszem, hogy megérné hosszabb időre berendezkedned. – Felvontam a szemöldökömet, így fordultam felé egy halvány mosollyal. Nem lakott messze a hoteltől és belépve a lakásba mosolyom kissé szélesebbé, valamint sokkal nosztalgikusabbá vált. Ugyanaz a lakás volt, mint az első itt tartózkodásakor, a berendezés nem változott és az sem, ahogy betöltötte a teret. Szinte sütött a helyről, hogy az ő birtokában van, tekintetem gyors végigjártatása után fordultam felé, amikor meghallottam a kérdését. - Nőiesen. Két cukorral, tejjel. – A farmerem hátsó zsebébe dugtam a tenyereimet. Nem igazán találtam magam annak ellenére, hogy nem egyszer jártam itt és az épületben is hosszú ideig laktam, valószínűleg ezért kezdtem el járkálni. - Egyébként… - Szólaltam meg ismét és nyeltem egyet. – Hogy vagy? – Bukott ki belőlem a kérdés. Régen éreztem magam ennyire ostobának, mint most, de visszavonni sajnos már nem tudtam ezt a felettébb intelligens érdeklődést.
Csak bólintottam, habár azt testesítettem meg, amit egy nő általában nem kedvel például harmincon túl. Amikor még némileg fiatalabb voltam, és a nők, akikkel randiztam, szintúgy... nos, nem volt gond azzal, hogy letelepedésen, házasságon és gyerekeken vitatkozzunk, mert nem volt ezekre szükségünk. Néha csak pár kellemes hét, hónap adatott meg, de így volt rendjén. Ám én is idősödöm, és azok a nők, akik korban hozzám illőek lennének, már mind azt várják, hogy két hónap elteltével gyűrűt húzzak az ujjukra. De én nem az a fajta srác vagyok. Sosem leszek, és ha ez valakinek fájt, hát bele kellett törődnie. A kötöttség nem az én asztalom. Egyszer nyitott lettem volna rá... de azóta már változott a helyzet. És az a nő történetesen itt áll velem szemben, meglepő módon még nincs gyűrű az ujján, de azt hiszem, náluk egészen máshogyan működik két hónap. Míg egy embernek az év egy jelentős szeletkéje, addig egy vámpírnak egy egész szénakazal két szála. Már-már jelentéktelen. - Gyere - mosolyodtam el, majd intettem. A park egészen közeli helynek tűnt, ezért is jöttem ide sétálgatni a hotelból. Akár úgy is mondhatnám, hogy felmérni a terepet, mert nem azt terveztem, hogy rögtön belerohanok abba a nőbe, aki végett jómúltkor távoztam innen. - Az függ egy pár dologtól. Attól is, hogy mennyi ideig tart majd megírni azt a cikket - vontam meg a vállamat, átlépve a hotel küszöbét, majd intettem a portásnak. Nem akartam bevallani, hogy ezúttal keresek valamit a városban... vagy inkább valakit. Nem egy cikk vonzott ide, vagyis az csak félig. Erről a városról újat már nemigen lehet kreálni, valaki számára ez a megtestesült izgalom, mások örülnek, ha élve elhagyják a város határait. - Gyere be - fordítottam el a kulcsot a zárban, majd előre engedtem. Az tény, hogy nem vártam vendéget, ennek tükrében a lakás romjaiban hevert, egy bőrönd ott, egy ing a földön, egy másik a kanapén... szóval remélem, nem arra emlékszik velem kapcsolatban, hogy annyira rendszerető volnék. - Hogy iszod a kávét?
Kezdőlap
- 
