Nehezen viseltem, ha beleszóltak a dolgaimba, főleg úghy, hogy közben beszélgettem valakivel, és ez a jómadár egyfolytában közbeavatkozott teljesen jelentéktelen dolgokkal. Mert igen.. Chris most egyértelműen másodlagos, míg meg nem beszéljük Danielle-el a dolgainkat. - A tequila jöhet. Te mehetsz. - néztem Chris szemeibe, majd egy húzásra kiittam a poharamat, és ismét Danielle szemeibe néztem. - Szóval békülni akarsz? - kérdeztem aztán a lánytól.
Engem nem idegesített Chris sőt édesnek találtam, a csibészes mosolya ami mindig is vonzó volt. Miért nem szeret miért nem lehet az enyém, talán tudnék vele beszélni, de hátha sikerül kibékülnöm a legjobb barátnőmmel, komáztassak meg ismét a barátságunkat? -Igen, már a kezdetek óta akartam..-Mondtam neki, majd lesütöttem pilláimat. Chris felé fordúltam elvettem az italt és lehúztam, majd egy mosollyal megköszöntem. Nem állt szándékomban meg bántani ismét Erint, de Chrisbe halálosna bele vagyok esve még mindig.
Mindent elrontottam, már rég karót kellene a szívembe döfni, nem bírom ezt a fájdalmat.
Ez a két nő.. nem is tudom, miben mások annyira. Hisz egyfolytában csak azt látom, hogy mindkettejüknek én vagyok a legnagyobb szívügye, és amíg én itt vagyok, nekik nincs életük. Hitvány egy mese, nem is vagyok oda ezért a történetszálért, de mindegy, ez már így alakult.. majdnem ezer évvel ezelőtt. - Feleslegesnek érzem magam hölgyeim. Nem akarnának engem is beavatni ebbe a nagy békülésbe? - kérdeztem felvont szemöpldökkel. Tudnék olyat mondani, ami rögvest végetvet ennek a nagy boldogságnak, de egyelőre még várok. Ráérünk!
Nem tudott felzaklatni Christopher jelenléte. Nem volt képes arra, hogy még egyszer felzaklassa az érzéseimet. Egykoron megtette, s én talán hálás is voltam neki, amiért kihozta belőlem azt a lányt, ki képes szembeszegülni az apjával.. ma már nem tuodm, van-e egyáltalán bármi okom arra, hogy köszönetet mondjak neki. Én nem érzem, hogy szükség lenne rá. - Danielle, nem hiszem, hogy egyik pillanatról a másikra képesek lennénk ismét olyan kapcsolatba kerülni, mint egykoron. - súgtam aztán, és félrelöktem az italt, amit Chris tolt oda elém. - Legalábbis addig biztosan nem, míg ez a felfújódott hólyag itt időzik a városban. - szűrtem ki a hangokat a fogaim között.
Váratlanul értek a szavai. Engem nem zavart Chris jelenléte, de nem mertem közeledni felé lágy pillantásokkal néha jeleztem számára, hogy még érdekel engem, remélem fogta is. -Nem is vártam volna tőled ezt, ne aggódj..-Mondtam neki, majd lesütöttem pilláimat. Chris annyira csábított engem, de nem mertem mást tenni, mint kicsit egészen aprón közeledni feléje.
Nem tudtam ennél többet mondani, de még is van egyáltalán esélye annak, hogy kibékülünk?
A kocsimba ülök, nagyon gyorsan haladok. ~Mindjárt ott vagyok, mindjárt itt van Myistic Falls és megtalálom anyámat.~ Igen, ha megtalálom akkor úgy tervezem, hogy először egy kicsit ráfogok ijeszteni, mert megérdemli. De aztán megbocsátok neki. Nem akarok megint fél évezredet nélküle lenni. Nem szeretnék örökre egyedül maradni. Látok magam előtt egy táblát, amire rá van írva a város neve, itt vagyok. Elsősorban keresnem kell egy szép nagy házat ahol egyedül lakik és nincs élő rokona aki a házban lakik. Egy öt perc kocsikázás után meg is találtam azt a házat. Gyönyörű szép ház volt, körülbelül vagy 6-7 szobás lehetett. Megállok a kocsimmal a kapu előtt, kiszállok a járműből, majd becsengetek a kapun. Nem sokára ki is jön egy nő. -Jó napot! Lerobbant a kocsim és lemerült a mobilom, használhatnám a telefont?Kérdezem mosolyogva. -Persze, jöjjön utánam.Követem, majd megállok a küszöb előtt. -Jöjjön be nyugodtan!Mosolyogva bemegyek. -Lakik itt magával valaki? -Sajnos nem, meghalt a férjem.De szerencsés vagyok, pont az első szép házban egyedül lakik. Egy gyors mozdulattal a háta mögött leszek, majd kitöröm a nyakát. Kimegyek vissza a kocsimhoz, beállok a garázsba. Na, a ház pipa. Akkor menjünk keressük meg az anyámat. Próbálkozunk egy bárral, a legtöbb vámpír szeret oda menni. Kilépek a garázsból, majd kilépek az utcára. Az első szemben lévő embert megállítom, és megkérdezem tőle, hogy hol van a legközelebbi bár. Mondja, hogy az erdei kis bár, megmutatta merre van, majd elindulok. Először még sétálok, de amire beérek az erdőbe suhanni kezdek és hamar odaérek a bárhoz. Kinyitom az ajtót, majd egyből az asztalhoz sietettek. Körbenézek, hogy nem-e néz senki. Senki nem néz, ide se figyelnek. Megigézem a bárpultost, hogy vágja meg magad és csöpögtesse a vérét a poharamba. Ezt meg is teszi. Majd mondom neki, hogy kötözze be a sebet. Közbe az ajtót nézem, hátha bejön a keresett személy.
Nem értettem, hogy mit keresek itt, hiszen soha se szoktam ilyen helyre járni, talán ez is az új hellyel jár, hiszen új hely, új szokásokkal. Lassan sétáltam és figyeltem a természet minden apró neszére, hiszen itt minden új volt, így nem árt óvatosnak lenni. Elég idős vagyok, de azért még mindig érhetnek meglepetések. Hallottam az egyre hangosabb zenét, illetve éreztem az emberek alkohollal itatott vérét is. Talán nem is kellett volna idejönnöm, egyszerűbb lett volna az erdőben vadászni, de még se álltam meg. Szükségem volt egy kis kalandra és szórakozásra amit itt biztosan tökéletesen megkaphatok. Senki se gyanakodna rám, ha esetleg rosszul sülnek el a dolgok, hiszen a város még nem ismer, így ettől se kell tartanom. Szép lassan meg is érkeztem, majd benyitottam. Homályos volt odabent és talán kicsit dohos szag, de ilyen helytől nem is vártam semmi mást. Sokat megéltem és sok hasonló helyet láttam, még kuplerájt is láttam, de ez talán valami ahhoz hasonló hely volt, csak picit diszkrétebben. Mosolyogva léptem be, majd körbenéztem, de semmi veszélyeset nem éreztem, illetve vadászt se láttam, így leültem a bárpultnál és rámosolyogtam a pincérre. - Egy whiskeyt kérnék. - mondtam neki egy féloldalas mosollyal, majd amíg vártam felmértem a telepet.
Iszogatom a vért, közben nézem az ajtót. Már vagy egy 15 perce senki nem jön. Ha még vagy egy 10 percig nem jön be senki akkor feladom és megyek haza, holnap folytatom. De lám! Pont bejött egy nő, ránéztem és egy furcsa érzés vett hatalmába. Mintha ismerném, nem tudom, hogy honnan, de biztosan ismerem. Lehet, hogy ő az?! Nézem, ahogy idesétál a pulthoz és leül. Gyorsan lehúzom a maradék éltető nedvet. -Én is kérnék egyet!Mondom mosolyogva, először a pultos nem akart adni mert kis korúnak tűnök. -Azt mondtam kérek egyet én is!Nézek a szemébe. Már adja is. Majd a nő felé fordulok, egy gonosz mosollyal. -Catalyn Myerscough.Nyújtom a kezem, és figyelem a reakcióját. Na mindjárt kiderül, hogy anyám-e.
Figyeltem a szőke lányt mellettem és nem értettem, hogy miért viselkedik így. A pultos semmi rosszat se tett és amúgy se voltam az oda az ilyen fajta bajkeverőkért, egyszerűen vagy lépjen és tegyen, de ne a hangjával legyen hangos. Hamarosan megérkezett az italom, mire gyorsan lehúztam. Éreztem ahogyan végig marja a torkomat, de most jól esett. Annyi ideje vándoroltam már, hogy magam sem tudtam, hogy milyen lehet letelepedni és megpróbálni új életet kezdeni, főleg most. Újra rendelek, majd érzem, hogy engem nézz a szőke vámpírlány, mire felé fordulok és kíváncsian várom, hogy mit szeretne. Itt és most megtudnám ölni és még szinte a kisujjamat se kellene megmozdítanom, de kíváncsi vagyok rá, hogy mit szeretne. Amikor kimondja a nevét, akkor egy picit érthetetlenül nézek rá, hiszen ritka név a családi nevem, de már találkoztam hasonló nevű személyekkel, így nem értem, hogy mit vár tőlem.- Aphrodite. - mondom neki kurtán, majd egy röpke habozás után újból megszólalok.- Miben segíthetek Catalyn?
Ajkaimhoz emeltem a vodkás poharat, majd nyeltem. Újabb pohár, majd annak tartalmát is lenyeltem. Az íze jólesően borzolta végig nyelőcsövemet, majd egy elégedett sóhajjal tettem egymás mellé az összes poharat, melyet az elmúlt másfél órában rendeltem. Először jártam itt. Nem ismertem senkit. Nem ismert senki. Ez a legjobb. De szimatot követtem. Nem tudom, mi okozta bennem a változást, nem értem magamat, hogy miért indultam útnak, vagy hogy miért akarom ismét látni Alex-et. Ostobaság lenne? Talán. A szerelem alapjában véve ostobaság. - Hozzon még egy kört! - intettem a pultosnak, majd megköszörültem a torkomat, és oldalra néztem. Vigyor rajzolódott ajkaim köré, majd végignéztem a nőn, aki mellettem foglalt helyet. Hasonlított rá, a szőke haja, a kék szeme... ennek ellenére nem keverhetőek össze. Még így is annyi fajtája van a nőknek, amelyet Alex szememben képviselt. - Csak találjalak meg. - húztam elő a telefonomat, majd elküldtem azt a bizonyos üzenetet, melyet már annyira szerettem volna hónapok óta. Elküldtem... Alexnek. Névtelen üzenet. De ide kell jönnie.
Veszélyes hely az erdő. Valami hasonló felirat volt egy rozsdás táblára írva. Na persze, fél Mystic Falls itt hunyt el. Megforgattam a szemeimet és a zenelejátszót bekapcsolva futásnak eredtem. Mostanság túl sokszor engedek a bűnnek és csokit eszem, ami nem helyes, nézve az alakomat, amire hamar meglátszik egy - egy falat csokoládé. Már nem érzek semmit, se fájdalmat, se magányt, semmit. Csak azt, hogy élnem kell, új város, új lehetőségek. Remélem Roxinak nem esett semmi baja és hamar összefuthatunk. Még nem is tudja, hogy anyánk meghalt. Istenem ez lesz még egy szomorú menet. A faágak és száraz levelek által tarkított földön suhanva a zene ritmusára figyeltem. Boldog voltam, hogy a friss levegőn lehetek, és persze edzhetek egy kicsit. Már kicsit kezdtem bele bolondulni a négy falba, ami körbe vett a lakásba. Kicsit lassítottam, mikor a telefonom csipogni kezdett. Hiszen senkinek nem adtam meg a telefonszámomat, mióta itt vagyok. De lehet, hogy még Chicago-ból hívnak. Valami ismeretlen számról írt, hogy menyek oda a kiskocsmába. Kicsit meglepődtem, mert én nem szoktam ilyen üzeneteket kapni. A vizes palackom otthon maradt és szomjas voltam, kimelegedtem. Nem tudom mennyire jó ötlet ebben a kis sortban és toppban egy kocsmába bemenni, ahol rengeteg az alkoholos állapotban lévő fickó. De mondjuk, ha azt az őrült fickót leráztam, aki azt képzelte magától, hogy Ő Edward Cullen, akkor nem lesz gond. Tovább futottam, míg elértem oda. Aztán kicsit megrémültem, hogy jó ötlet-e, egy idegen számról kapott üzenet miatt bemennem. De mi van, ha a húgom? Amint beléptem az ajtó hangos nyikorgással jelezte mindenkinek, hogy valaki bejött. Próbáltam magabiztosnak és nem elveszettnek látszani. De nem ment. Körbe pillantva senki ismerőst nem láttam, többen ültek a pultnál háttal, de nagyobb figyelmet nem kerítettem nekik. - Azt se tudom, mit keresek itt. – sóhajtottam csalódottan és inkább kiszaladtam az éhező tekintettek elől. Akkor inkább szomjan halok, mint sem még egy percet ott töltsek. Kicsit zihálva támaszkodtam neki a szembe lévő fának.
Vártam. Olyan türelmes voltam, melyről magam sem tudtam, hogy bennem van. Az, hogy eddig miként cselekedtem, egyértelműen okai voltak. Az, hogy mostmiként fogok, azon múlik, hogy milyen érzések lesznek bennem, mikor megpillantom Alex-et. Annyira hiányzott... a mosolya. Tudni akartam mindent. Róla. Az életünkről. Arról, hogy... hogy miért kellett megkeresnem. Választ akartam kapni arra, amit én magam sem tudtam. Hiszen én jöttem utána és nem fordítva! És... ez fel fog emészteni. Ha játszik az érzésiemmel, valaki meg fog halni. De őt sosem bántanám. Előbb vágnám el a saját torkomat, mintsem hogy rá kezet emeljek. Övé a... talán nem is létező szívem. És ezt tudatni akarom vele. Muszáj... tudnia. - Alex? - kérdeztem rekedten, mikor megéreztem egy illatot, de mire hátrafordultam, ő már eltűnt, legalábbis ha a képzeletem nem szórakozik velem. - A francba! - pénzt csaptam az asztalra, majd elindultam kifelé, ahol végül egy pillanat alatt megpillantottam őt, és szívem akkorát dobbant, hogy majdnem a torkomon bukott ki. - Előlem szöksz... még mindig? - kérdeztem rekedten, ahogy lelépkedtem a lépcsőkön, és két méterrel az arca előtt álltam meg. - Helló, Alex! - jelent meg egy halovány mosoly az arcomon.
Az űr, szét akart szakítani, hogy bedőltem valami nyavalyás ember hülye viccének. Megingattam a fejem és erősen kapaszkodtam a fába, sajnos nehezen ment a légvétel, eléggé meg tudom magam kínozni, hogy visszanyerjem az alakom. Még az sem az igazi, de ez már túlzás. Épp készültem, hogy tovább megyek, és a cipőmet kötöttem meg újra, hogy ne essek el, mikor egy érces hang szólított meg. Ki elől menekülnék? Felpillantottam és ott állt Ő. Teljes nagyságában és én szinte levegőt sem mertem venni, ahogy közeledett azokkal a határozott léptekkel, a kisugárzásával, amivel már gyerekkoromba megkapott. Kicsit megszédülve kaptam a fa után, ahogy felálltam, mert nem hittem a szememnek. De nem csak ez volt az egyetlen, a levegő vételem is szaggatott lett, rövidek és szinte még a tüdőmig sem ért le a levegő. A szívem összevissza kalapált és nem tudtam, hogy mi történik velem. - Zach.. ?! – szinte magamtól kérdeztem, hiszen olyan volt, mintha hallucinálnék, istenem, már három éve nem láttam. Moccanni sem bírtam, csak azt vettem észre, hogy minél mélyebb levegőt akarok venni, annál jobban elszorul a torkom. Fenébe is az asztmámmal. A zsebemből előkerestem az inhalátoromat és párszor erősen megszívva próbáltam ismét friss levegőhöz jutni. Mikor végre rendeződtem és jobban lettem, tekintetem ismét rászegeztem. - Te írtad az sms-t? Mit keresel itt? Te löktél el magadtól nem bírtam ott maradni, hiába nagyváros minden rád emlékeztetett. Zach. – néztem rá fájdalmasan és éreztem, hogy a szemem könnybe lábad és szúr, fáj, ég. A sírás minden tünete kiütközött rajtam, és hagytam, hogy a könnyeim útnak eredjenek, hogy lássa mennyire fájt az, amikor vége szakadt ennek az egésznek. Közelebb léptem hozzá és mélyen a szemeibe néztem. - Mi történt? Nekem is fájt a húgod elvesztése. Még is kilöktél az életedből. – törölgettem az arcom, hiszen a könnyeim még így is mardostak.
Hallottam hangját. Benne egy olyan érzelmet, melyet előtte sosem... nem tudtam mire vélni. Pedig azt hittem, hogy kellőképpen kiismertem őt az együtt töltött idő alatt. Tudtam, hogy mikor kel fel reggal, hogyan készíti a kávéját, mikor megy dolgozni és mikor oltja le éjjel a lámpát... ezt lökted el magadtól, te szerencsétlen! Mióta így döntöttem, nincs más gondolat a fejemben. Csak ez az egy... hibáztattam magam, és ha lett volna olyan ostor, mellyel magamat tudom kínozni, isten a tnúm rá, hogy megtettem volna. De késő.. mint halottnak a csók. Vagy hogy van az a mondás. Előkapta a zsebéből az asztma elleni kis izéjét. Remek, Zach. Tudod, hogy van ez a betegsége, és mégis ráhozod a frászt. Remek munka, csak így tovább! - Én írtam, igen. Én... én meggondoltam magam, érted? - túrtam a hajamba, és esetlenül bámultam rá, ahogy közelítettem egy lépést felé. NEm szokott hozzá ahhoz, hogy így lásson. Mindig határozott, erős férfi voltam. Lepergett rólam minden, ami bántani próbált, és mikor hallottam a szájából szeret... látszólag ez is lepergett rólam, mikor el kellett őt engednem. Ember, egy vérfarkas vagyok! A telihold szörnyetege... nem maradhatott a közelemben. Inkább dobtam ki az életemből, mintsem hogy bántsam őt.. én magam marcangoltam volna szét magam, ha egy haja szála miattam görbül meg. Eleinte oda akartam nyúlni, hogy letöröljem a könnyeit, de kezem erőtlenül esett vissza a testem mellé. Nem mertem. Féltem. Hogy ellép előlem... hogy távolságtartóvá válik... ezt pedig nem akartam. - Nem hagyhattam, hogy veszélyben élj mellettem... az életedet akartam védeni. - nyeltem, de ekkor már némi határozottságot öltöttem magamra.
Ott álltam darabokra szakadt szívvel, azt hittem végre túlléptem rajta, két év alatt ki tudtam őt törölni a szívemből és a lelkemből, de nem, Elég volt, hogy ismét felbukkant én pedig, mint egy kislány sírva fakadtam és legszívesebben elrohantam volna. - Meggondoltad magad? Még is miben? – értetlenül álltam előtte, és ahogy közelebb lépet a szívem kihagyott egy ütemet. Nem, nem, és nem! Nem lehetek gyenge, istenem, Zach egy utolsó nyavalyás fickó, aki elhagyott, mert kénye kedve szerint, jobbnak látta, ha más nővel él. Eljátszottam a gondolattal, hogy biztos, azért mert van idősebb és szebb nő nálam, nem egy kislány, akinek szűksége van arra, hogy valaki az éjszaka közepén magához ölelje. Aki mindent meg tud adni neki. Borzalmas érzés, mikor az általad rajongásig szeretet férfi elhagy, se szó, se beszéd nélkül. Persze, imádtam, ahogy rám néz, ahogy az illata ellepte az orrom, mikor haza esett, vagy berohantam hozzá, hogy meglepjem valamivel, bár legtöbbször nem akartam zavarni, így csak egy-egy puszi erejéig zavartam. Aztán jött a hülye szövegével, igen, valami dereng, mintha említett volna valamit, a szakításunk előtt ár nappal. De azt hittem, csak mert fáradt és frusztrált. Nem hittem volna, hogy komolyan gondolja. Aztán tessék, két évre magamra hagyott. - Egy önkéntes orvos mellet, hogy lehettem volna veszélybe? – túrtam a hajamba és kihúztam belőle a gumit. Nem szerettem, ha össze van fogva a hajam és mivel a levegő nehézkesen akart a tüdőmbe szétáramlani, így biztos vagyok benne, hogy ma már nem fogok tovább futni, nincs az az isten. Még Elizával is egy csomó vitát eresztettem meg, hogy Zach nem olyan, hogy hirtelen eltűnne, meg nem csak az ártatlanságom kellet neki. De mikor vége lett, az nap, az életem is vakvágányra került. Eliza és Zach egy napon lépett ki az életemből. Ez egy jel volt, anyám pedig rá három hónapra meghalt. Mindennek mondhatom magam, csak szerencsésnek nem. Felsóhajtva néztem fel rá. - Mi történt velünk? – kérdeztem elhalóan, tudni akartam, hogy még is miért ment el. Én voltam a hibás? Vagy volt egy másik nő? - Miattam, vagy az asszisztensed? Láttam, hogy néz rád, láttam mindent. – a könnyeim záporoztak és az ajkaim remegtek, szipogtam, és nem érdekelt, ha épp egy részegen dülöngélő fickó engem nézett, vagy elhaladt mellettem, csak összerezzentem. Legalább nem próbálkozik semmi hülye szöveggel. Az a kis fruska áhítattal nézte az akkor még az én pasimat, mindig morgott mikor megjelentem, vagy ha felhívtam és ő vette fel, sosem úgy beszélt velem, mintha elfogadná, hogy én lennék az Ő barátnője. Lehet addig próbálkozott, míg Zach beadta a derekát? Kész történtet fabrikáltam magamban, amennyiszer e gondolkoztam. Volt rá elég időm, kettő év…
- Én egyszerűen... meggondoltam magam. Érted? Nem kellett volna elhagynom téged, nem kellett volna... "mást választanom". - macskakörmöztem a levegőbe, majd felsóhajtottam, és megráztam a fejem. - Nem volt más nő, Alex. Csak te voltál... te, az egyetlen. De nem tehettelek ki ekkora veszélynek... most viszont már tudom uralni magam. És... és nem hagyhatom, hogy elveszítsek valamit, ami annyi mindent jelent nekem. TE vagy az egyetlen, ami érték az életemben... és majdnem eldobtam magamtól. - motyogtam, de tele érzelmekkel. Csak úgy jöttek a azsavak. MAgam sem tudom, hogy honnan. Vagy miért. Mikor eljátszottam a fejemben ezt az egészet, mindez nem szerepelt benne. Mondjuk Alex részéről sem ezek a kérdések. De nem lehet felkészülni. Nem bizony. És ez egy olyan helyzet, melynek a végkimenetele egyelőre még ismeretlen. - Alex, még nem jött el az ideje, hogy megértsd... de talán majd egy napon... el tudok neked magyarázni mindent. Úgy, ahogy megérdemled... de most nem megy... még nem tudnád megérteni. - ráztam meg a fejem. Hogy tudnám a képébe mondani, hogy én voltam a veszély? Egy vérfarkas, aki kiváltotta az átkát, tehát ölt... ki tudja, mire lettem volnan képes, ha csak egyszerűen felbosszant. Nem akarom megtudni. - Az assziszentensemnek semmihez semmi köze. Ő egy nő volt... még csak arra sem való, hogy az ember lábtörlőnek használja. Alex, nem miatta történt. Az egy egyoldalú akármi volt, aminek az vetett véget, hogy én leléptem, s ő egy új főnököt kapott. Nem láttam azóta, mióta téged... szóval elhagytalak. Alex, én... annyira szeretlek. Nem tudok és nem is akarok tovább már nélküled élni... - vált hangom keserűvé, miközben még közelebb léptem hozzá. Nem érdekelt, ha felpofoz. Csak látni akartam tekintetét, melyeket könnyek burkoltak be. - Szeretlek... de még nincs itt az ideje... hogy tudd az igazat. Adj nekem egy kis időt... csak legyél velem... szokd meg hgy újra veled vagyok... légy velem. - fogtam meg hirtelen a kezét.
Felháborító, hogy mit képzel magáról, ide jön, felborítja az egész életemet, amit ugye már nem először csinált meg. Lehetne neki ez egy hobbi, hogy tegyük Alexet padlóra hobbi. Nem hittem a füleimnek, úgy beszélt, mintha valaki azt mondaná, hogy figyelj, tegnapi pizzát felmelegítem, jó? - Zach, nem játszhatsz velem. – ingattam meg a fejem és nevettem fel hisztérikusan. Lehet ennél rosszabb? - Most komolyan, ma van, a végezzünk Alex idegeivel nap? - kérdeztem egyre jobban kikelve magamból. Oké, persze fogadjam vissza és éljünk úgy, mintha semmi nem történt volna és nem esett volna ki az a két év. - Először jön egy Adonisz, aki közli, hogy vámpír és kell a vérem, most meg felbukkansz te. Még is miféle játékot űznek velem az istenek? – nevettem továbbra is, de ebben a nevetésben több volt a hiszti, és keserűség, mint a boldogság. Persze örömmel visszamennék hozzá, mert lássuk be, imádom, még most is hevesen kalapál a szívem, ha felbukkan, és a közelembe van. De mi van, ha megint eltűnik két évre? Nem tudnám feldolgozni. Amikor megfogta a kezem hirtelen nem tudtam mit kezdeni az egész dologgal, legszívesebben pofon vágtam volna, de mi értelme lenne? Sosem voltam az erőszak híve. - Zach… - néztem fel a szemébe és beharaptam ajkaimat, nem tudtam mit mondani, elküldeni nincs erőm, mert bármi is történt, attól ő még életem szerelme, de az, hogy visszajöjjön, az életembe még nem állok rá készen, bármennyire is szeretném. - Van egy vendégszobám. – hirtelen azt se tudtam mit beszélek. Beengedem a lakásomba? Nekem most már teljesen elment az eszem, az már fix. Nem tudom mennyivel lesz jobb, vagy rosszabb a helyzet. Lassan kihúztam a kezem a kezéből, megőrjít a közelsége, és ha hozzám ér. Józan ésszel kell gondolkodnom.
- A pokolba is, én nem játszom, nem érted?! - bukott ki belőlem indulatokkal fúlva, hiszen nem akart hinni nekem.. nem, de erre rászolgáltam. S talán pontosan ettől akartam őt megkínmélni... ettől a viselkedéstől. Ha közeleg a telihold, mindig feszültté válok. S ilyenkor nem bírom elviselni, ha nem hallják azt, amit mondok vagy mondani próbálok. Kicseszés. De még mennyire! - Hé, várj..! - emeltem fel a kezem, ahogy beszélt és beszélt, s én már nem tudtam közbevágni, hiszen ha valamit sose lehetett megtenni a társaságában, akkor az a közbevágás volt. Mindig tudott fecsegni, beszélni, minden.. nehéz volt elcsitítani. - Te tudsz a vámpírokról? - kérdeztem felvont szemöldökkel, majd nagyot nyeltem. Akkor talán nem lenne szükség arra sem, hogy én titkolózzak. Nem? - Ez nem játék, Alex. Ez az élet. Tudhatnád, hogy... az élet szeret játszani. És addig nem hagy nyugodni, míg el nem éred azt, amire vágysz. - bukott ki belőlem ez a filozofikus szöveg, majd próbáltam valami érzelmet erőltetni az arcomra anélkül, hogy ne vegyen tolakodásnak se egy mosolyt, se semmit, aminek pozitív töltete van. Mert rá akartam mosolyogni.. de mégis hogy, mikor semmi olyasmiről nem esik szó, amin mosolyogni lehetne? De ez megváltozott, mikor utolsó mondatát meghallottam. - Hogy... mi? - kérdeztem felvont szemöldökkel. - Te... beengednél engem a lakásodba? - tettem még hozzá kérdőn, és habár tudtam, hogy jól hallottam, mégis meglepett ez a gesztus.
Olyan érzés volt, ahogy felemelte a hangját, hogy a sírás, amit olyan nehezen magamba tartottam. Sosem beszélt velem így, már, mint oké, veszekedtünk, mert minden egészséges kapcsolatban van veszekedés, így hát a miénkből sem hiányozhatott. De így? Ennyire heves még sosem volt. Ennyire tényleg szeretne? Kicsit bepánikoztam, hogy most mi leszek, próbáltam nem észrevenni, hogy mennyire izgatott. Így a fecsegésemmel tartottam fel magam, hogy arról beszéljek, mit akart velem tenni egy őrült. Istenem, tényleg ma minden vadbarom megtalál és ez már nagyon frusztrált, mit ne mondjak. Aztán csak láttam, hogy mutogat és próbál a szavamba vágni, de hagy mondjam már végig, mi a franc történt velem, hiszen az ütő is megállt bennem. aztán mikro szóhoz jutott hirtelen nem tudtam mit mondani. Összezavarodtam. - Te viccelsz, nem az Alkonyatban vagyunk Zach. – legyintettem, hiszen eszembe sem volt hinni a vámpírokban, meg egyéb ilyen hülyeségben. Mert ha léteznének, akkor én miért ne lehetnék egy közülük? Miért nem lehetne boldogabb életem? Aztán csak álltam és álltam. Hirtelen nem tudtam megszólalni. Tényleg azt mondtam, hogy jöjjön és lakjon nálam? Vagy csak jöjjön oda. A szememet kapkodva néztem rá és melegség járta át a szívem. Próbáltam valami halovány mosolyt magamra erőltetni, szinte semmi nem sült el olyan jól, ahogy terveztem. Megigazítottam a hajamat és közelebb léptem, éreztem, a leheletét, ami a homlokomat cirógatta, lehunytam a szemem. Pont, mint régen, Annyival magasabb nálam, szinte felém tornyosult és felpillantottam rá. - Ne rontsd el a pillanatot Zach. – motyogtam szinte értetlenül, olyan volt, mintha magamnak mondtam volna és a számat egyetlen egy szó sem hagyta el. Aztán felnéztem rá. Mély levegőt véve hatalmas pofont kevertem le neki és hátra léptem. - Ne merj visszaélni azzal, hogy megint itt vagy! – a mellkasom hevesen emelkedett, majd süllyedt. Olyan volt, mintha most azonnal felrobbannék. Aztán közelebb léptem, úgy pislogtam fel rá. - De ha nem ölelsz meg, kapsz még egy pofont. – széles mosoly jelent meg az arcomon, akartam a közelségét, nem vagyok hülye, életem szerelme állt előttem, még is nem zavarhatom el. Bocsánatot nem fogok kérni, hiszen megérdemelte, hogy a legrosszabbkor lépett le, mikor a legnagyobb szűkségem lett volna rá. De, mi van, ha megint összefutok azzal a pszichopatával? Biztonságban érzem magam, ha Zach a közelembe van. - Van valami munkád? Vagy, hol laknod? – érdeklődtem kíváncsian.
/Alagsor/ A város még új volt, de az a vegytiszta logikai rendszer, ami a második kandeláber pászmájánál mellbe vágott, és amit a városépítők folytattak, kiismerhetővé és primitívvé váltotta mindazt, amit eddig Mystic Fallsról véltem. Az éjszakai élet sem hozott újat, minden szegmense olyan egyszerű, mint az emberek, akik züllik, péntek esténként a nép apraja-nagyja nekiveselkedik a városnak, többedmagával a pubokba tömörül felönteni kicsit a garatra, hogy összeszedve maradék gátlástalanságát rámozduljon a rövidre szabott szoknyás kiszolgálóra. Ugyanaz a forgatókönyv, csak idegen város. Egy kisebb kaliberű bár ajtaja fogadott az erdő torkában. Már távolról ostromolták érzékszerveimet a különböző orrúti ingerek - olcsó parfüm, bagófüst, szesz, cuftig. Egy üres bokszba telepedtem a kikért italommal, és karvalyként pásztáztam a betérőket, várva az ostobára, aki ma megértheti a tudomány szépségét, sokágúságát puszta kezem által. ઈ Zene ઈ Note ઈ Words
Ez a hely több évtizede itt áll, családról családra öröklődik a fenntartása. Kollal jártam itt utoljára, körülbelül negyven éve. Most pedig ugyanaz fogad. A rohadó fa, a keserű dohány, és a részeg emberek csapzott szaga. Mégis jó ide visszajönni, egy kis nosztalgia, egy kis leengedés, egy pohár tequila, és az erdei hagyományos koktél, sörrel, chilivel, málnával, meg még valami alkoholban úszó löttyel. Az íze meglehetősen undorító, amióta először jártam itt, az összetételén semmit sem változtattak. Hétvége van. Körülbelül húsz-huszonöt ember van a helységben, ami egy ilyen erdei bárhoz képest elég szép teljesítmény. Az emberek kilencven százaléka pedig kalandvágyó fiatal, akik mit sem sejtenek arról, hogy lerészegedésük után az erdőben egy éhes nő fogja a fejüket álomra hajtani, és annak a nőnek a véres szája lesz az utolsó, amit valaha az életben látnak. Ez a meggondolatlanság óriási hiba, egyedül csak én lelem benne örömömet, így a többi jelentéktelenné válik. Persze a veszély valamilyen szinten rám is leselkedik. Én pedig imádom a veszélyt, ezért nem is féltem sohasem. Belibbenek, végigmegyek az asztalok és a bokszok között, egyenesen a pultnál foglalok helyet, ott több az ismerkedési és az evési lehetőség, mintha egyedül beülnék egy kis sarokban lévő asztalkához. Körbenézek, miközben kikérem az italomat. Tulajdonképpen semmi extra felhozatal. Ugyanaz, mint a Grillben, vagy akár a belvárosi klubokban. Ám, ahogyan pásztázom a szememmel a helyet, több furcsa emberen is megakad a tekintetem. Egy a sarokban ülő férfi különösképpen felhívja magára a figyelmemet a maga titokzatosságával, ahogyan csak csöndben ül, és bámul. Arca, mintha kissé elhomályosult, elborult lenne, tekintetében látszik, hogy ő is keres valamit. Vagy inkább valakit. Szeme pedig veszélyről árulkodik, így kíváncsivá tesz. Átfut a gondolataim között, hogy odaülök hozzá, de a lassú felszolgálók még csak az italomat sem képesek kihozni, amit rendeltem. Ennek pedig meglesz a böjtje. Mindenesetre elkapom a férfi tekintetét, hátha ő maga fog idesétálni, és hátha nem lakozik benne semmiféle természetfeletti erő. Akkor csupán csak a vére tegye izgalmassá.
Vagy tíz percet tölthettem némán, az italom társaságában - amit csúfolásból hívhatnak csak sörnek, merthogy malátát nem látott, az biztos, mígnem valami érdekes is történt ezen a lepukkant koszfészekben - azon túl, hogy a szoba hátsó felében egyre hangzatosabb rivalgások kényeztették dobhártyámat. Babaarcú hölgyemény tért be peckesen a kocsmába, haja könnyen omlott nyakába, a szövet pedig finoman simult testére. A nő látványa magára vonta kisfiúk és férfiak figyelmét egyaránt, leesett állkapcsuk révén szájukban nyálcsomó lifegett. Szánalmas banda. Kacér volt, gyönyörű és szemrevaló. És ahogy a szeme megvillant szemem tükrében, tudtam, vele tudnék mit kezdeni. Ha pedig rajtam múlik, fogok is. Sietősen elnyomtam a csikket a viaszos hamutartóban, felhörpintettem az aranybarna italomat, és egy újabb cigarettát emelve számba mellészegődtem. - Elnézését a tolakodásomért, milady - kezdtem úriember modorommal -, de úgy érzem, kötelességem szólni, nem való egy ilyen hely a magadfajta szépségnek - bólogattam álszerényen, majd elkapva kezét, lágy csókkal hintettem. - Csupa szagos nyikhaj, kiéhezettek és erőszakosak - leheltem elszörnyülködés okozta barázdált homlokkal a hölgy kezére, majd felegyenesedtem, tekintetem végig az övét rabolta. Van benne valami.
Visszatértem Mystic Fallsba. Hogy minek, azt talán attól kellene kérdezni, aki mindig hibátlanül és tökéletesen élt. Azért menekültem New Orleans-ba, hogy ne kelljen találkoznom Katherine-nel. Életem szerelme volt... ember koromban. Én vagyok a gyermekének apja... és még soha nem tisztelt meg annyival, hogy elmondja: mit érez valójában. A tekintete annak idején nem hazudott. Tudom, hogy szeretett. De mit érez ma? És ott van Olivia... akit az elmúlt néhány napban annyira... ismét a bőröm alá mászott... pedig tudom, hogy ez az érzelem számomra tiltott! MEgbüntetett már egyszer, mégpedig azzal, hogy nekem támadott... megpróbált megölni. Normál esetekben ilyesmiért rögtön a szívét téptem volna, és kivágtam volna az ablakon... de nem értettem, mi ütött belém, miért kegyelmeztem neki. Vagy éppenhogy értem? Csupán nem akarom bevallani.
A gondolatok csak úgy sorakoztak a fejemben, majd mikor megpillantottam egy férfit, aki éppen táplálkozni kívánt, rögtön kibillentem, és arcomra széles mosolyt bűvészkedtem. Egészen addig meg sem nyikkantam, míg nem végzett a lány lecsapolásával, majd mikor ismét kényelembe helyezte magát, közeledni kezdtem. - Ez nem a legalkalmasabb hely az ilyesmi... - kezdtem volna bele, de ahogy a férfi rám emelte pillantását, rögtön a hideg futkosott végig a hátamon. De nem a félelemtől... hanem a felismeréstől. - Jared? - bukott ki belőlem haloványan egy név, és ott álltam, testem nem reagált mással, csupán szimpla megtorpanással. Mit keres itt?
Kezdőlap
