Volt annyi esze, hogy így már nem szállt velem szembe. Lehet ezt gyávaságnak is tekinteni. Nem hibáztatom. Magamat egy kicsit igen, hogy itt helyben nem téptem darabokra. Megérdemelte volna. Aztán még boldoggá is tett volna a tény, hogy halott. A fenyegetőzései.. Még hogy a tenyerében lesz a szívem. Nevetséges. A következő pillanatban visszanyertem emberi alakomat és összeszedegettem a ruháimat. Már ami megmaradt belőle. Hazamenni még pont jó lesz. Mikor elkezdtem magamra húzni akkor vettem észre egy nagyobb lila foltot az oldalamon. Persze.. Amikor lelökött magáról. A lényeg, hogy hamar begyógyul. Volt már ennél nagyobb bajom is.
Gyerekes álom mindaz, melyet egy-egy ember dajkál magában. Gyerekes mindaz, amit megpróbálnak elérni csak azért, hogy boldogok legyenek. Egy autó megszerzése, egy gyermek születése... mind olyan kevés, mind olyan apróság, ahhoz képest, amire már én vágyom évek óta. Nevetséges rögeszme tán, de tudják mit?! Nem bánom. A húgomat akarom. És ehhez ki kell használnom egy régi barátságot, mely sokat jelentett egykoron, de ma már talán mégsem jelent annyit, hogy ne legyek képes bántani Katerina Petrovát. Nevetséges életet él, vagy nem? Hol jó, hol mindennél gonoszabb... hol esendő... nehogy azt higgye, nem tudok róla semmit sem! Pár napja már annak, hogy itt vagyok Mystic Fallsban. Nem tudott lekötni semmi. Az ég világon semmit. Egyedül az, hogy figyelnem kellett Katerinát. Áh, de bonyolult annak a nőnek az élete. Valami Victor nevű pasassal lófrál... aki ismerős volt nekem az 1400-as évekből. Úgy bizony, már tudom, hogy honnan! Hát ő volt Katerina gyermekének az apja. Aki elhagyta őt a gyermek születése előtt. Tipikus férfi, aki nem akarja feladni az életét egy vágyálomért. Nem is tudom, mit hitt az a naív lány. Majd egy olyan jóképű nőcsábász leszögell egy lány mellett? Ugyan, dehogy! Victor már akkor is nagy nőcsábász volt... minden második lányt miatta tagadtak ki. És Katerina mégis bedőlt neki... hogyan lehetett ilyen ostoba? De majd én kigyógyítom ebből a pasasból, addig éljek én. Meg kellett innom valami kellemes kis italt, mielőtt belevágnék a sok teendőmbe, ami rám vár. Néhány kellemes, néhány nem... nekem most Zooey a legfontosabb. Leültem az egyik asztalhoz, intettem egy italért, majd vártam, hogy megjöjjön. Belekortyoltam, és magam elé meredve kezdtem el tervezgetni, míg meg nem hallottam az ajtó ismételt nyílását. Egy nő lépett be. Csinos... akár modell is lehetne, de hát azok nem járnak ilyen helyre. Bár mondjuk a legtöbb anorexiás is. Mindegy, már megint nem arra gondolok, amire kellene. Láttam, hogy körülnéz. Nincs szabad hely... csak mellettem.
Mystic Falls... különös hely ez. Azt hiszem lesz mit felfedeznem. A kaland és a veszély úgyis mindig vonzott. Nélkülük túlságosan unalmassá válna az életem. Főleg így, a hatszázötvenen túl. Komolyan... vénülök. Még szerencse, hogy nem látszik rajtam a dolog. Annak idején persze a sokk és a meglepetés hatalmas erővel zuhant rám, de soha, egyetlen percig sem bántam, hogy ez történt velem. Lehet, hogy nem voltam többé ember, de végre valahára szabad voltam. És azóta is az vagyok. Apám uralkodott az életem felett, de soha többé nem engedem ezt meg senkinek. Még anyámmal is csak ritkán találkozom. Egyedül a függetlenség iránti vágyunk közös... no és persze ott vannak a külső hasonlóságok. De... igazából még mindig nem tudom, hogy viszonyuljak hozzá. Nincsen bennem harag, mely felé irányulna. Megértem, hogy mi motiválta a tetteit. Én azonban... én sosem hagytam volna el a gyermekem. Elviseltem volna mindent, ami az apám által nekem szánt férj mellett várt volna. Vajon tényleg képes lettem volna rá? Vagy pusztán önmagamat áltatom? Mindegy is. Hiszen nem történt meg és talán jobb is így. Anyám... igen, ő is egyfajta... kötöttség lenne csupán, ha állandó részévé válna az életemnek. Jó, hogy él. Örülök, hogy valahol a világban még ő is... létezik. De nem bírnám elviselni, hogy mindig körülöttem legyen. Neki is megvan a saját élete. Élje azt. Cél nélkül kószálok... előbb a városban, szépen lassan viszont inkább már csupán a környékén. Elvégre alaposan meg kell néznem magamnak a helyet. Sehol egy ismerős arc, de ezen nem is csodálkozom. Az elmúlt évtizedeket keleten töltöttem el, előtte pedig Afrikában időztem. Kissé különös is ismét visszatérni Amerikába. De már éppen itt volt az ideje. Most épp... ehhez kaptam kedvet. Később majd elválik, okos döntés volt-e. Mondjuk kétlem, hogy így történne. Általában mindig... a legjobbat hozom ki egy-egy helyzetből. Még ha kellemetlen körülmények közé csöppenek is. Ilyen az élet. Egyszer fent, másszor lent... gyakran nagyon is mélyen. A halál mindig játszik. Sosem hagytam, hogy a vámpír lét valamiféle... illúzióba ringasson. Mindig tisztában vagyok vele, hogy mi mekkora kockázattal jár. Az már egészen más lapra tartozik, hogy néha egyáltalán nem foglalkozom ezekkel az... esélyekkel. Ilyen vagyok. Talán a kíváncsiság, talán a puszta unalom motivál, mikor lépteim a meglehetősen eldugott helyen lévő bár felé veszem. Tény, ami tény... engem általában nem az húz az ilyen helyekre, ami az embereket. Odabent az első dolgom körülpillantani. Rosszallóan állapítom meg, hogy egy hely kivételével mind foglalt. Egy pech. Nincs túl sok kedvem... szociális teremtmény álcáját ölteni magamra. Ha pedig leülök annak a nőnek az asztalához, biztos, hogy... legalább néhány szót váltanunk kell majd. Na de mindegy. Emiatt igazán nem fogok sarkon fordulni. A megfutamodás nem az én pályám. Főleg nem ilyen... jelentéktelen problémák elől. Ki tudja? Talán... még hasznosnak is bizonyulhat majd ez a kis kitérő. Volt már lehetőségem megtanulni, hogy nem minden az, aminek látszik. És a váratlan eseményeknek is... megvan a maguk... varázsa. Amúgy is a spontaneitás híve vagyok. Lehet, hogy még valami vacsorának valót is találok. Bár amiket már eddig is hallottam erről a városról... hát jobb lesz, ha kellően körültekintően járok el. Semmitmondó, hűvös félmosolyt varázsolok arcomra, miközben megindulok a kiszemelt asztal felé. - Kellemes napot – üdvözlöm az idegent. - Reménykedhetem benne, hogy... még szabad az a hely?
A nő felé kaptam a fejem, aki - ahogy sejtettem - mellém állt, hogy helyet kérjen magának. Ahogy megszólított, az viszonylag még tetszett is. Udvarias hangon, de ahogy tekintetét fixírozni kezdtem, rögvest feltűnt valami, ami nem volt olyan megszokott. A bátorság... és ez minden varázst megadott, amire szükségem volt ebben a szent pillanatban. - Üdv - biccentettem felé egy apró mosollyal a szám sarkában, majd a mennyezet felé fordítottam tekintetem, és azt is végigmértem. Meglehetősen furcsák ezek a mai helyek. Olyan kis... egotikusak, vagy minek szokás nevezni az ilyesmit. - Foglaljon csak helyet. Ahogy megállapítottam, teltház van - mondtam ki a nyilvánvalót. Ez a tipikus sablonbeszélgetés lesz. Nekem legalábbis nincs sok hangulatom cseverészni, mert még mindig Zooey érdekel, nem pedig az, hogy egyesek milyen szépnek tartják Mystic Falls városát. Láttam már egyszer-kétszer, és egyszer-kétszer is szép volt. De ez a nő túlzottan is újoncnak tűnt. - Gondolom, most érkezett. Legalábbis ahogy magára nézek, nem tipikus Mystic Falls-alkat - mértem végig eléggé szemtelenül. Hát igen, talán az ad okot ekkora bátorságra, hogy mindegyiknél idősebb vagoyk. Vagy... nála nem? Ha vámpír, akkor már most befejezem a kötözködést, bár még bele sem lendültem igazán. - Ön olyan nagyvárosi alkatnak tűnik, tudja - néztem el a távolba. - Mondjuk Chicago... vagy New Orleans. De semmiképp sem Mystic falls - vontam egyet a vállamon. Lehet, hogy ez volt a legfőbb hobbim. Bántani mindenkit. Bár ha vámpír, nem fogja magára venni.
Talán meg fogom bánni, hogy pont ezt a várost szúrtam ki magamnak. Az tény, hogy akárhol fel tudom találni magamat, de... most úgy érzem, sokkal jobban el tudnám foglalni magam mondjuk... Párizsban. Elképesztő, milyen gyorsan változik a hangulatom. Végül is... ez akár még előnnyé is válhat. Így legalább biztos, hogy mások sem lesznek képesek kisakkozni, mi lesz a következő lépésem. Na nem mintha olyan fontos vámpír lennék én. Időről-időre felbosszantok ugyan egyeseket, de... eddig még nem játszottam olyan visszavágót, amit ők indítványoztak volna. Főképp azért, mert általában nem igazán szoktam hagyni, hogy a másik fél túlélje a velem való konfrontációt. Nem árt elővigyázatosnak lenni. Sosem lehet tudni mikor jön egy dühös vérszívó kolléga, hogy számon kérjen valamelyik eltűnt ismerőse, kedvese... esetleg háziállata miatt. Hát ez van... néhány régi szokásomról nem tudok lemondani. Vannak, akik igenis megérdemlik a leckét. Ha pedig éppen akkor kerülnek az utamba, amikor... tanítani támad kedvem... hát még szép, hogy nem hagyom kihasználatlanul az alkalmat. Na és? Ettől még nem válok rosszabb... vámpírrá. Vagy ha mégis... hát nem érdekel. Sosem fárasztottam magam olyan ostobaságokkal, mint a másokhoz való idomulás. Amikor megérkezik az engedély rögtön el is foglalom a szóban forgó helyet. Nincs kedvem egy érdektelen beszélgetéshez, sem felesleges udvariaskodáshoz. Márpedig ennek most... sajnálatos módon nagyon olyan szaga van. Na de sebaj... egyszer ezt is túl lehet élni. Ki tudja? Akár még hasznosnak is bizonyulhat ez a találkozó. Bár egyelőre elképzelni sem tudom, hogy mégis milyen módon. Az évszázadok alatt azonban megtanultam, hogy mindig észnél kell lenni. Nem vagyok paranoiás, egyszerűen csak... mindig készen állok a váratlan fordulatokra. Főleg akkor, ha egy olyan városról van szó, mint Mystic Falls. Eddig nem láttam semmi... különlegeset. Mégis... ha a pletykáknak hinni lehet – márpedig néha azért van alapjuk, ez tény -, akkor azért elég érdekes dolgok zajlottak le errefelé. Mégsem hiszem, hogy teljesen a kíváncsiság motivált volna. Ez egyébként nem is számít. Már csak azt remélem, nem fogom megbánni a döntésemet. Eléggé kínos lenne, ha hat és fél évszázad után az unalomba sikerülne belehalnom. - Igen – bólintok. - Nemrég érkeztem és... azt hiszem, pusztán átutazóban vagyok – megvonom a vállam. - De ha már idetévedtem, úgy gondoltam, megnézem magamnak a várost. Még úgysem jártam erre. Azt hiszem felébredt bennem némi... kíváncsiság. De önt ez nyilván nem érdekli. Nem áll szándékomban untatni életem történetével. Nagyvárosi alkat? – kérdezek vissza, miközben egy törtmásodperc erejéig meglepetés ül ki arcomra. - Nagyvárosi alkat? Valóban... ilyennek tűnnék? Hát... lehet. A külső azonban koránt sem minden. Nekem volt időm megtanulni ezt néhány... igazán keserves lecke árán. Jártam én már az Amazonas esőerdőinek mélyén is. – Sértegetni akar vajon? Bántani? Ennél sokkal jobban kellene próbálkoznia, hogy... sikerrel járhasson. Az évszázadok kellő módon megkeményítettek és ami azt illeti... már azelőtt sem voltam éppen egy átlagos lány. - Bár tény, hogy most is minden bizonnyal sokkal könnyebben találhatnák magamnak elfoglaltságot, mondjuk... Párizsban vagy Milánóban. Mindkét helyen van néhány... számomra igazán kedves üzlet – fűzök hozzá még egy valójában minden alapot nélkülöző megjegyzést. Egyszerűen csak... szeretnék ráerősíteni arra a bizonyos sztereotípiára. Vajon ki lehet ez a nő? Elég ostoba ahhoz, hogy elhiggye... a látszat minden? Nos... nem az én hibám lesz, ha igen.
Átutazóban... hát, először én is mindent így tervezek. Csak sajnos mindig közbejön valami, ami - általában nem jó - miatt maradnom kell, és ez megnehezíti a mindennapos életemet. De hát én szeretem a nehézségeket, annak ellenére, hogy már nem vagyok egy mai csirke. Igaz, idősebb koromban lettem "halhatatlan" is, ezért már enyhén túlkorosnak tűnhetek a sok fiatal mellett ebben a városban. Felvont szemöldökkel hallgattam őt tovább. Semmi kedvem nem volt már itt üldögélni, de hát... egy vámpír társaságát mindig ki kell élvezni. Katerináét is mindig kiélvezem, annak ellenére, hogy szívesen átdöfném valamivel a mellkasát. De valljuk be, én nem akarok ölni. Legalábbis kézzel nem is fogok. Szóval... hol is a probléma? - Egyáltalán nem nézném ki belőled az esőerdőket - tegeztem le őt hirtelen, de szánt szándékkal. Amúgy is van egy olyan szabály, hogy az idősebbek (még ha csak látszatra is vagyok idősebb) tehetnek ilyen etiketti megszegéseket. Persze nem érdekel, ha őt ez sérti, vagy netán... visszategez. Váljék mindkettőnk egészségére. - Hát, ha Milanóban és Párizsban ilyen kecsegtető az ajánlat... szép városok - biccentettem. Nem akartam nyilvános játékokba beleesni, most mégis kialakulófélben van egy. Hát jó. Majd valahogy megoldom, ha elfajulna a helyzet. Nem olyan kis "könnyen adom magamat"-nak tűnik ez a lány. Vagyis... már nő. - Magam is jártam már mindkettőben. De Mystic Falls az Mystic Falls... állítólag itt soha nem történik semmi, de én ezt megkérdőjelezem - vontam fel a szemöldökömet ismét. Jobb egyelőre ez a bájcsevely, mely rejtetten gúnyos, mintsem hogy egymás torkát fojtogassuk. Bár a szabad szám miatt talán kibukhat belőlem olyan, amit nem akarok. - És ezek szerint nem is rokon miatt jöttél ide - ittam bele a poharamba. Mérjük fel a terepet... de csak lassan.
Nincs kedvem semmiféle bájcsevejhez. Sosem szerettem a felesleges... körök lefutását. Most mégis... ha már leültem az asztalához... Nos igen, azt hiszem nem lesz baj belőle, ha válaszolok néhány kérdésére. Talán a végére még szórakoztatni is fog ez az egész. Volt már alkalmam megtanulni, hogy milyen gyorsan vehetnek váratlan fordulatot az események. Meglehet, hogy ebben a nőben is több van, mint ami látszik. Sosem ítélek a külső alapján. Ha megengednék magamnak effajta könnyelműséget, már régen nem járhatnék a világon. Vámpír létem ellenére ijesztően könnyen elpatkolhatnék, ha figyelmen kívül hagynám a lehetséges fenyegetéseket. Persze hiába minden elővigyázatosság, ha... a számat még akkor sem tudom befogni, amikor pedig igazán szükségszerű lenne. - Sok mindent nem lehet kinézni belőlem – mosolyodom el. Azon egyáltalán nem háborodom fel, hogy csak úgy letegezett. Ha neki ez esik jól, hát... akkor legyen így. - Szeretek kiszámíthatatlanul viselkedni és mindig is megvolt a magam... sajátos stílusa. Az esőerdők... lehet, hogy meglehetősen... próbára teszik az embert, de számos gyönyörű dolgot is rejtenek magukban. Én pedig imádok utazni és új dolgokat megismerni. Bár manapság ez egyre nehezebb. – Tény ami tény... hiába változik állandóan a világ, azért hat és fél évszázad után már kevés dolog lep meg. Igazság szerint el tudom képzelni, miket gondolhat rólam. Sokan esnek abba a hibába, hogy a külsőm alapján ítélnek meg. Lehet, hogy annak idején nem voltam más, csak egy elkényeztetett, aranykalitkában tartott „gazdag lány”, de ez mára már megváltozott. Olyan szabadságot kaptam az átváltozással, melyet apám mindenáron meg akart tagadni tőlem. Egyáltalán nem zavar, ha néha... kissé... „mocskosabbak” a körülmények. Amúgy is főképp a hangulatomtól függ, hogy mikor melyik városban... milyen környéken érzem jól magam. Arra egyébként még mindig nem sikerült rájönnöm, hogy okos dolog volt-e Mystic Fallsba jönni. Elvégre... nekem semmit sem jelent ez a város. - Igen – bólintok. - Szép városok. Bár egy idő után épp ezért válhatnak unalmassá. Nem tudom, hogy Mystic Falls – tűnődve körülpillantok a bárban - milyen város. Nem töltöttem még el itt elég időt ahhoz, hogy... képes lehessek megítélni. Lehet, hogy nem is maradok. Azt hiszem, ez attól függ... nos, hogy milyen lesz a hangulatom. Elvégre tényleg... úgymond csak átutazóban vagyok. Mondjuk ez semmit sem jelent. Korábban is előfordult már, hogy az ilyen terveim ellenére ott ragadtam valahol. Nálam mondjuk már az rendkívül különösnek számít, ha néhány hónapot eltöltött ugyanazon a helyen. Nem vagyok egy igazán... nyugodt típus. Akkor érzem jól magam, ha utazhatok. Ez a káros szenvedélyem. – Újabb kérdése hallatán megrázom a fejemet. - Nem. Nincs rokonom a városban. Ami azt illeti, már csak az édesanyám van életben a családomból és... ő most éppen Moszkvában van. Legalábbis amikor utoljára hallottam róla még ott időzött. De sosem lehetek biztos benne – vonom meg a vállam. - Hozzám hasonlóan nagyon gyorsan változik a véleménye bizonyos dolgokról. Nyilván tőle örököltem.
Nem tudom, hogy a búcsúzkodás után miért maradtam itt. Egyáltalán nem lett volna kedvem még egy tiszteletkört lefutni Tatiához, hogy megmondjam: mégis itt maradok a városban. Az okot magam sem vagyok képes feltérképezni, de valószínűleg azért, mert a szemem előtt szeretném látni, hogy Christopher mit talál ki ellenem. És én.. nem hagyom csak úgy magam. Beültem a kis erdei bárba, várva hogy kihozzák a rendelt dupla whiskey-t, majd amikor ujjaim közé fogtam a poharat, lemondóan sóhajtva vettem tudomásul, hogy ismerős illatú személy van a közelemben. -Hogy a ribancokat sehonnan nem tiltják ki... - fordítottam fejemet Danielle felé.
Nem katasztrófa, ha valaki egy darabig kevésbé szeret, mint szeretnéd. Nem tragédia, csak sajnálatos tény. Próbáld meg tisztázni a helyzetet, és ha nem megy, ne aggódj. Vannak mások, akiket szerethetsz. Inkább az a fontos, hogy az utálatot törekedj elhárítani magadtól. Aki alattomosan, hátulról akar tőrt döfni beléd, sokkal több figyelmet érdemel, mint az, aki nem szeret. Ha már mindenképpen foglalkozni akarsz mások irántad való érzelmeivel, akkor arra ügyelj, hogy ne utáljanak, és fütyülj rá, hogy valaki nem szeret.
|| Erin & Elle ||
Gondoltam ma rám fér egy erős ital. Beültem hát a bárba és kikértem ekkor valami nyávogó hang hozzám szólt, ja ki is lehetne más, mint Erin. Nem néztem rá csak válaszoltam. -Hát ezaz, nem is értem mit keresel itt.- Fordultam oda lenézően. -Nem okoztál még elég nagy fájdalmat nekem? Szűnj meg- Semmi kedvem nem volt semmihez mióta Chris ott hagyott ahoz a partin.
Egyre jobban eluralkodik rajtam az idegesség, ahogy a hiánya megcsap, és újra és újra az üres kézfejemre pillantok. Nem tudom milyen az árnyékban élni, várni a fények leáldozását és a sötétség eljövetelét, de nem is akarom olyan módon lehúzni a hátralévő életem, mint egy remete. Az elmúlt kilencszáz évemet jólétben töltöttem, amihez nagyban hozzájárult, hogy délután is elmehettem vásárolni, vagy érezhettem a délelőtti napfényt a bőrömön. Hogy én erről lemondjak? Soha. Ha kell, az egész vagyonomat megkaphatja, ha ezzel kicsikarok belőle egy újabb napvédő ékszert magamnak.
Micsoda öröm, hogy erre nem lesz szükség. Ha meglátja milyen értékes dolgokat szereztem meg Gloria hagyatékából, talán még egy tartalék gyűrűt is sikerül kiszednem belőle. Nincs kedvem megint átélni egy ilyen kétségbeesett helyzetet. - Ezt örömmel hallom. – ajkamon halvány, játékos mosoly ül, és belekortyolok az italba, amit nagy nehezen végre megkaptunk a pultostól. Egy futó pillantást vetettem rá, és magamban elkönyveltem, hogyha ezzel végeztünk talán megengedek magamnak valami rendes vacsorát is. Nem szabad, hogy kimerülten kezdjem el az itt tartózkodásomat. - Varázslatért természetesen varázslattal fizetnék. – húzódik szélesebbre a mosolyom, majd belenyúlok a táskámban is óvatosan kiemelem az egyik bőrkötetes könyvet, gondosan ügyelve rá, hogy még véletlenül emelkedjen fel a fedele. Elég volt nekem egy figyelmeztetés is, hogy ne turkáljak a boszorkányok dolgában. - Nem tudom hallottál e már Gloriáról… Chicagoban elég nagy híre volt, úgy az elmúlt kilencven évben. – társalgósra fogom a hangomat, de közben mardos az idegesség. Ha ez nem lesz neki elég, akkor ki fog hozni a béketűrésből, és az egész bár tanúja lehet, hogy milyen kedves vendéget fogadhatnak a városukba. – Ezek az ő jegyzetei. Eredetiek, mielőtt még megkérdőjeleznéd.
Igazán érdekelt, hogy mégis mivel fog előrukkolni. Ahhoz elég jónak kell lennie, hogy megtegyem érte azt, amit szeretne. Vámpírok általában annyira nem tudnak lenyűgözni. A dolgaimhoz, amúgy is leginkább vérfarkasok kellenek, de akadnak kivételek és ezért is szeretem az olyan megegyezéseket, amikor én döntöm el mikor és mit hajtok be a jövőben. Szeretem, ha vannak adósaim. Ha pedig nem teljesítik a rájuk eső részt lehet, hogy holtan végzik.. Sőt elég valószínű én pedig teszek egy ajánlatot másnak. Természetesen olyat,a mire rögtön rákap. Ehhez előtte ki kell ismernem az illetőt, de soha nem voltam az a típus, aki elhamarkodottan döntene. Szeretem megfontolni minden egyes lépésemet arról nem is beszélve, hogy egy egész ábécényi tervet bekészítek magamnak. Még Z tervem is van arra, hogy hogyan húzzam ki magam a csávából bár a B-nél tovább még soha nem kellett merészkednem.. Azért odafigyelek arra, hogy ne kelljen. Alig vártam, hogy végre a lényegre térhessünk, mert semmi kedvem nem volt a kertelő szöveghez. Rögtön vágjunk bele a közepébe, hogy minél hamarabb végezhessünk. Egy picit örültem volna, ha kikapcsolódhatok, de erre bőven volt időm még szellem koromban. Akkor még senki nem keresett fel, hogy segítsek neki természetesen valamiért cserébe. Érdeklődve fordultam felé, mikor azt mondta, hogy varázslatért varázslattal fizet. Érdekes.. Nem tudom, hogy mire gondol, de az egyszer már biztos, hogy nagyon érdekes hangzik. Felkeltette az érdeklődésemet.. Ez már egy jó pont. – Valóban hallottam róla. – Bólintottam. Hmm, elég legyen nekem egy már meghalt boszorka jegyzetei? Ez itt a kérdés.. – És mit gondolsz, miért érné meg nekem ez a kis könyvecske? – Pillantottam a kezében lévő bőrkötetes könyvre. Úgy fogja, mint aki attól fél, hogy mindjárt kimászik belőle egy boszorkány és halálra kínozza.. Hmm.. Lehet. Gondolkoztam ezen mosolyogva.
- Tudod te egyáltalán, hogy miről hadoválsz? - fordultam felé teljes testtel, majd felsóhajtottam, ahogy végigmértem az ezúttal is szinte tündöklő arcát. Nem tudtam volna csak úgy bemosni neki, ahhoz túl szép. De a nyaka nem eléggé ,hogy ne akarjam kitörni. - Neked nem kellene itt lenned! Mystic Fallsban én voltam előbb. Húzz innen, és vidd Christophert is, ha már ennyire odavagytok egymásért. - sóhajtottam fel lemondóan, majd elfordultam tőle. Egyszerűen hányingerem volt ettől a lánytól. Nőtől, mert már nem lány. A férjemet szerette ezer éve, most is nyilván szereti, és még itt mer maradni? A szemének esek neki, ha nem húz el innen most azonnal! - Danielle, ne folytassuk ezt tovább. A tiéd lehet, oké? Nekem.. most nincs hangulatom a hozzád hasonló ribancokhoz. - fordultam vissza a pult felé, és lemondóan sóhajtottam fel, utána ittam bele a poharamba.
Egy háborúban nem a tőr, a pisztoly vagy az ágyú volt a leghatásosabb fegyver. Sokkal inkább egy láthatatlan, de halálos dolog - nem a mérges gáz. Valami olyasmi, ami tömeg nélküli, mégis hihetetlen súllyal bírt. Az ellenség belső köreiből kapott információ, a megbízható, ellenőrzött információ, akkora erőt képviselt, mint egy atombomba.
Szemeim ki kerekedtek és a szám tátva maradt, majd megköszörültem a torkomat. És felmosolyogtam. -Parancsolsz? Oda vagytok egymásért ezt ki mondta neked ő mondta volna neked, hogy kellek neki?-Kérdeztem csodálkozva. -Megbántotta volna valaki a kis lelked, hmm kezdjünk el lelkizni?-Húztam fel a szemöldökömet. -Neee...inkább nem pazarlom erre az időmet.-Mosolyogtam. Vajon Crhis el mondta neki, hogy mi volt vagy hazudott neki? Nem értek én már ebből az egészből semmit... Mert ha kellek neki akkor most azonnal fel keresem őt, hogy vele lehessek, de ha csak hazudik aszsme ERin drága nem marad nyakad!
Játék adatok!
♠ Szószám.: 87 ♠ Játék címe.: Dear enemy ♠ Játék hangulata.: Ellenséges
Teljesen felzaklattak Flavia szavai.. Még mindig nem hiszem el, hogy lehet valakinek ennyire vastag bőr a képén.. Semmi szégyenérzetet nem láttam a szemeiben. Vagy sajnálatot.. vagy valamit. Ez csak még inkább arra sarkall, hogy megtegyem azt, amit már azóta tervezgetek, hogy megtudtam, az anyám nem halt meg a születésem pillanatában. Él és virul.. és még kicsit sem bánja, hogy eldobott magától. Sőt, még annyira sem méltat, hogy legalább azt elmondja, kivel csináltatta fel magát.. Ha nem, hát nem. Vámpírsebességgel szaladtam az erdőbe, hogy minél előbb megcsapolhassak valakit. Vérre volt szükségem.. rengeteg vérre. Miután lecsapoltam az első velem szembe jövő ártatlant, gondoltam beülök valahová.. és erre a legalkalmasabb hely egy erdei kis bár lett. Hm, mindig is imádtam az efféle kis kócerájokat, aminek nincsen óriási forgalmuk. Rendeltem egy pohár whiskyt, közben helyet foglalva a bárpultnál.
Az erdőben sétálgatva vettem észre, hogy itt valami buli van. Mármint, hogy szól a zene és a hang forrásához közelebb érve emberek beszélgetését is hallottam. Csak nem? Vannak Mystic Fallsban olyan okos emberek, akik egy bárt építenek az erdő közepére? Végre valami, amit jól csinálnak az itteni lakosok. A városka az elmúlt idők történéseivel ellentétben most nagyot nőtt a szememben. Egy bár mindig, mindenhol jól jön, valakinek szintén ez az elve. Beléptem a helyiségbe és gyorsan végigfuttattam a tekintetemet. Egynek elmegy, átlagos kis bár átlagos pulttal és székekkel. Kiengedni a gőzt pont megfelel, legalábbis egy ital erejéig megéri maradni. Elég sokan voltak és bár egyáltalán nem vágytam társaságra, úgy döntöttem, hogy maradok. - Vodkát. - Intettem a pultosnak és leültem a bárszékre. A vámpírok itala inkább a whisky volt, de mivel az nekem inkább már csak víznek számított, ezért újítottam egy kicsit. Kikaptam az alkoholt és közvetlenül magam elé húztam a poharat, de nem húztam le, előbb a mellettem ülő lányra pillantottam. Ha már a vámpírok és a whisky... éreztem a lányom, hogy vérszívó, nem is nagyon tagadhatta le, hiszen a megláttam a felsőjén egy apró vérfoltot is. Nem volt nagy, de éppen elég ahhoz, hogy elmosolyodjak. Nekem is vadásznom kellene már, ideje lenne ennem néhány zamatos falatot. Még a gyomrom is majdnem megkordult a gondolatra. - Finom volt a vacsi? - Kérdeztem és kézbe véve a poharat lehúztam a tartalmát.
Éppen azon morfondíroztam, hogy ki lehetne a következő zsákmányom.. -, talán a pultos srác? Hm.. jó bőr, ez tény -, mikor hirtelen egy ismeretlen női hang csendült fel közvetlenül mellőlem. Ez most hozzám szólt? Ki máshoz szólhatna, hisz senki más nincs a közvetlen közelünkben a pultoson kívül. Kíváncsian fordultam a hang irányába, ahol egy fiatal lány ált.. Első pillantásra felimertem. Valamelyik Petrova hasonmás lehet a kettő közül. Vagy Katerina.. vagy esetleg Tatia? Mert kizárt, hogy a jókislány Elena ilyen helyekre tegye be a lábacskáját. Nem sokat hallottam róluk és azt is csak úgy hébe hóba. És nem is kellett figyelnem, mikor mondták. Az emberre már akaratlanul is ráragadnak az infók, ha sokat hall valakiről. Kérdése hallatán kíváncsian emelem fel szépen ívelt szemöldökeimet. Aztán egy gyors ötlettől vezérelve lenézek a pólómra és ekkor leesik, hogy mire célzott. - Ja, hogy ez.. Fogjuk rá, türhető volt - felelem, közben akaratlanul is elmosolyodva a gondolatra, hogy annyira elterelődtek a gondolataim, hogy voltaképpen fel sem tűnt, mikor 'leettem magamat'.
Felvontam a szemöldökömet. - Tűrhető? És nem mészároltad le a fél erdőt, hogy találj egy finom falatot? Ajaj... - Nyögtem keservesen. Magamból kiindulva addig mentem volna, míg nem eszek egy jót, még akkor is, ha az éhségemet már teljesen csillapítottam volna. A vadászat lényege, hogy ízletes legen a zsákmány. De ki tudja, lehet, hogy a lány nyuszikra vadászott és azért nyilatkozott ennyire borúsan, elvégre azoknak nincsen jobb ízük, mint a fűrészpornak. Újabb ital után intettem és a pultos srác láthatta rajtam, hogy nem sok kedvem volt várakozni, így rögtön oda is lépett, hogy megtöltse a poharamat. Negédes mosolyt vetettem feléje és szinte láttam a mellettem ülő lányom, hogy ugyanarra gondol, amire én: ha valaki, ez a fiú ínycsiklandó fogásnak néz ki. Mégis meg kellene kímélni az életét egy darabig, hiszen ő adja a piát. Az élet nehéz döntései... - Úgy néztél rám az előbb, mint aki ismer. - Fordultam a lány felé. - Találkoztunk már?
Megjegyzése hallatán akaratlanul is elnevettem magam. Hm, azt hiszem bírom a csajt. Jó a humorérzéke, ez tény. - Honnan veszed, hogy nem pontosan emiatt jöttem be ide? - kérdeztem egy pimasz mosoly kíséretében, közben a pincér srácra sandítva. - Az erdőben amúgyis ritka a jó falat - húztam el a számat a gyakran alkoholtól bűzölgő túrázókra gondolva. Pfúj, akkor már inkább itt keresgélek. Bár, van amikor az ilyen helyeken még több a piás emberke.. De inkább akad józan is közöttük. Mint például, a munkás osztály neves képviselői.. akiknek nem szabad munkaidőben alkoholt fogyasztaniuk. Oh, milyen gonosz is vagyok! De olyan sok a munkanélküli a világon, lesz majd bőven kit a pultossrác helyébe tegyenek. Nem mintha kicsit is aggódnék az utánpótlás miatt. A lánynak is feltűnt, hogy úgy néztem rá az előbb, mint akit nem először láttam. Na vajon miért..? - Nem vagyok már mai csirke - emelem humorosan égnek a tekintetemet, ezzel utalva a koromra. - Még ha nem is akarja az ember, manapság már akkor is sokat hallhat a Petrova lányok titokzatos vonzerejéről és vérmérsékletéről - vonok vállat egyszerüen, miközben ismét kortyolok egyet a poharamból. - De név szerint még nem tudlak beazonosítani - teszem hozzá kissé elgondolkodva. - Két hasonmás között vacillálok.. Tatia vagy Katerina - mosolyodom el akaratlanul is. Kötve hiszem, hogy Miss Gilbert állna előttem.
- Azért ha ügyes vagy, könnyen találsz valami finomat az erdőben is. Vagy ha nem, megfuttatva mindenkinek jobb íze lesz. - én is a pultosra pillantottam és úgy döntöttem, ezt a falatot meghagyom neki. Nem azért, mert például ő előbb ült itt és adakozó jókislány kedvemben voltam, hanem mert nekem túlságosan is egyszerűnek tűnt áthajolni a pulton és megigézni a srácot, hogy pár percre fáradjon hátra, míg jóllakom belőle. Sokkal inkább üldözni akartam a jövendőbeli áldozatomat és ez a bár eléggé kicsi volt ahhoz, hogy futballpályát csináljak belőle és kergetni tudjam a cukifiút. - Érzem, hogy eléggé idős vagy. - Megszokás, az első dolgom mindig az volt, hogy saccperkábé belőjem a beszélgetőpartnerem korát. Azt is éreztem, hogy az én koromhoz képest néhány száz évvel le van maradva, de idősebb, mint az olyan vámpírok, mint a Salvatora-fivérek vagy a hasonmásom, Katerina. Hm... és fel is jött a kis drága neve. - Az első tipped az igazi. - Vigyor húzódott az arcomra. - Tatia vagyok. - Biccentettem felé. Ha tudja a neveket, akkor valószínűleg azt is, hogy mint Eredeti Hasonmás mennyi idős vagyok és mennyi... úgymond legenda leng körül. Főleg, hogy ő magam említette, hogy hallott már a Petrovákról. - Na és ki mesélt neked a vérvonalamról? - Fordultam felé kíváncsian.
- Az lehet.. de most semmi kedvem keresgélni.. Csak kiszúrni egy túrázót és belé harapni és addig szívni a vérét, míg holtan nem esik össze - részleteztem a dolgokat, a végefelé már lehalkítva a hangomat, hisz bőven elég ha ő hallja, amit mondok. Fölösleges ilyenekkel halálra rémítenem szegény pultoskát is. Elég lesz neki, mikor a nyakába harapok és mind egy cseppig leszívom a vért a testéből. Nyámi! És természetesen az sem kerülte el a figyelmemet, ahogyan a mellettem ülő lány is végigméri a kiszemeltemet. Hm, talán megosztozom rajta.. attól függően, hogy milyen lesz a hangulatom pár perc múlva. Mert egyelőre még nem láttam értelmét ráugrani és kinyírni. Minek sietni? Időm, mint a tenger! Vagy még annál is több. Elmosolyodtam a koromra tett megjegyzése hallatán. Eléggé idős.. hát, lehet, hogy hozzá képest csak annyi vagyok. Hozzá képest.. akkor.. ő nem is Katerina, hanem a hirhedt Tatia? És mint gondoltam, hamarosan ő is megerősítette az észrevételemet. - Szóval, Tatia! Az első Petrova.. - tettem hozzá elgondolkodva, hisz sosem gondoltam volna, hogy pont itt.. Mystic Fallsban fogok Petrovákba botlani. Kíváncsi természetemből eredően, nem csoda hát, hogy az évek alatt elég sok mindent megtudtam róluk.. és az Ősiekről.. Miközben a szüleim után nyomoztam, időközben akaratlanul is szembe találtam magam egy-két érdekes infómorzsával. - Én pedig Tamara vagyok! - biggyesztettem a végére még egy bemutatkozást is. Kérdése hallatán csak vállat vontam. - Igazából az nem is fontos, hogy ki volt. Tudod, ha az ember az országokat járja és más kultúrákkal ismerkedik, útközben akaratlanul is a fülébe juthat néhány érdekes dolog is.. mint pl. a vérvonalatok! - kacsintok rá, egy váll vonás kíséretében.
- Pontosan. Az első és... azt nem mondhatom, hogy egyetlen, de igen, az első Petrova. - Vontam meg a vállam. Büszkén viseltem ezt a címet, elvégre ha én nem lettem volna, akkor a világ szegényebb lenne néhány jómadárral. És ezáltal sokkal nyugodtabb is lenne az emberiség élete, de hát itt volt a vérvonalam, hogy ne unatkozzon senki. Ezek után mondja azt valaki, hogy nem segítettem a társadalomnak. Lehúztam az italomat és már teljes testtel fordultam a lány felé. Tamara, mint kiderült. Szép név és illik a viselőjéhez. - És mondd csak, mit is hallottál pontosan rólunk? Talán a vérvonal elindítója meg tudja mondani neked, hogy mi igaz a pletykákból. - Kacsintottam rá. Kíváncsi voltam, mi terjeng rólunk a világban.
Úgy tűnt, mintha felhőtlenül büszke is volna erre a címre. Az első Petrova. Meg tudom érteni. Hisz ha ő nincs, akkor a többiek sem lennének.. és az emberiség jóval boldogabb lehetne, de valószínüleg többet is unatkozna. Vagy nem.. lenne rajtuk kívül még éppen elég vérszívó, akik ellássák az unatkozó halandók baját. Hamarosan már teljes testtel fordult felém, feltéve azt a 100 dolláros kérdést, ami abból állt, hogy voltaképpen miket is hallottam én róluk. Hm, nagyon kíváncsi természet lehet, ha sehogy se akaródzik leszállnia erről a témáról. Na de ha ennyire tudni akarja.. - Hát legyen - vonok vállat, majd az egyik tincsemmel játszadozva kezdek el töprengeni azon, hogy mit is tudok róluk.. és mi az, amiben: egy, nem vagyok biztos és kettő, el akarnám neki mondani. - Például, ott van mindjárt az a titok, miszerint a véretek mennyire különleges. Nem egy olyan vámpírral találkoztam akiket abból a célból ígéztek meg, hogy találjon meg egy hasonmást.. - jutott eszembe a legelső dolog velük kapcsolatban. - Aztán meg.. az a rejtélyes vonzalom az ősiek és köztetek - miközben ezt mondtam akaratlanul is elkezdtem kuncogni. Milyen fura lehet neki mindezt tőlem hallania. Azért használtam többes számot, mert ezzel nem csak őrá céloztam, hanem a hirhedt Katerinára is. És kitudja, még az is lehet, hogy már a kicsi Elena sem áll távol ettől az egésztől.
Apró és meglehetősen halvány mosollyal hallgattam a szavait. Na igen, mindenki tudja, hogy a Petrovák vére különleges... a hasonmásoké biztosan, főleg az embereké, de hát ebből a körből már mindenki kiesett. Sem Katerina, sem Elena nem volt volt már ember, szerencsére én is visszaváltoztam. Meg is őrültem volna, ha kicsivel tovább maradok halandó. Beleborzongtam a gondolatba. - Hm.. legalább nem terjengenek hamis infók rólunk. - Lazán vállat vontam. Tisztában voltam azzal, hogy sokat és sokan beszélnek a vérvonalunkról, elvégre ha én nem lettem volna, akkor ki tuja, hogyan teremtődnek meg a vámpírok... vagy milyen történetük lenne. Bár ezer évvel ezelőtt ez a gondolat nem éppen volt vigasztaló. - És mi van veled? Téged nem ismerlek, de... mennyi idős is lehetsz? Kb. 700 éves? Van valaki, akit ismerhetek a te köreidből? - Kérdeztem. Ki tudja, milyen kicsi a világ, ezért is érdeklődtem.
És hamarosan az is kiderült a válaszából, hogy minden egyes szónak valóban volt valóságértéke. Sőt, mi több.. nagyon úgy tűnt, hogy nem csak, hogy valóságértékük volt, hanem teljes mértékben az igazságon alapúlnak. Woow.. bár ez a titokzatos vonzalom az ősiek és köztük nekem túl elcsépeltnek tűnik. És uncsinak. Mint birhatnak annyira a Mikaelsonok? Hiszen három teljesen egyforma lányról beszélünk. Na mindegy. Ők tudják. Inkább nem is akarom tudni. Jobb nem tudni az ilyesmit. A kuncogásom ismét egyszerű mosolygássá alakul, mikor észreveszem, hogy Tatia mennyire nyugodtam kezeli ezt az egészet. Még az utóbbit sem cáfolja.. mondjuk ha igaz, akkor miért tenné? Aztán hirtelen témát váltott és én kerültem a középpontha. - Pontosabban 705 éves - helyesbítek elvigyorodva, hiszen az az 5 év nem mindegy, igenis sokat számít. - Hát, nem hiszem. Életem nagy részét leginkább Európában vagy Törökországban töltöttem. Ez utóbbiban születtem, illetve ott is cseperedtem fel. Csak párszáz évente egyszer ha ellátogattam ide, az Államokba, akkor is csak ha konkrét okom volt rá - mondtam elgondolkodva, hisz sosem szoktam véka alá rejteni a származásomat. A következő kérdésére viszont.. kiket is sorolhatnék fel? Nem valami hosszú a lista. - Hát, Elijah és Kol Mikaelsonon kívül nem hiszem, hogy mást ismernél - közöltem teljesen ártatlanul, miközben lehúztam az italom utolsó kortyait is.
Kezdőlap
