Őszintén? Nem érdekelt, hová reáncigál ez a nő... vagy hogy ennek mi lesz a vége, mert egyrészt ha akarom, akkor könnyűszerrel leállítom, másrészt pedig... muszáj lesz megbíznom benne, ha már legalább a tőrt kiráncigálta belőlem, és ezáltal újra élek. Igaz, nem száz év telt el, mint a legutóbb, de ott, azon a furcsa helyen felőlem ezer is eltelhetett volna, olyan unalmas volt az élet... Kivéve persze, amikor látogatóim akadtak, mert akkor szinte azt hittem, külön a számunkra létrehozott Vámpír-menyországba kerültem. Az utunk egy erdei bárba vezetett, amit nyilván sokan ismerhetek, de azért eléggé eldugott volt ahhoz, hogy ha véletlenül mégis feltűnést keltsünk, az áldozataink ne szaladhassanak segítéségért. Bár... én jelen pillanatban az egész kocsma kiirtásában is benne lettem volna. Ehhez persze szomjasnak sem kéne lennem, de az mindenféleképpen ösztönzőleg hatott. Az egyedüli problémát az jelentette, hogy amikor beléptünk a bár ajtaján, Milena hangulata megváltozott. Feszült lett, mintha még meg is riadt volna egy kissé, amit kezdetben nem tudtam hová tenni. Számomra a szagok mind egyformák voltak, nem találtam semmi különöset... Aztán a tömegből kilépett egy lány, aki úgy tűnt, egyenesen felénk indult, ellenséges tekintettel méregetve a partnernőmet. Ó, értem én... Ezek szerint nem csak én, hanem ő is küzd a problémával, hogy akárhová teszi be a lábát, ott ellenségekbe botlik. Hát, ez szívás... Bár a lány nem tűnt valami kemény ellenségnek. Számomra persze a bátyámon kívül nincsen igazi ellenség, de megítélésem szerint ő még Milenának sem jelenthet gondot. Csak egy... szánalmas vérfarkas, állapítottam meg, amint beleszagoltam a levegőbe. Persze mókás lenne, ha pont egy ilyen késztetné meghátrálásra őt... - Csinos lábak... - vigyorodtam el. Tulajdonképpen... kifejezetten jól nézne ki, ha nem lenne vérfarkas. Nem szeretem őket, ez alól talán Klaus hibridjei kivételek. Igen, a kis Allie-val kifejezetten jól szórakoztam. Na de a többi... én legalább tudom, miért gyűlölöm őket, míg a többség csak ösztönösen irtózik tőlük. - Kár, hogy egy vérfarkashoz tartoznak - váltottam át gúnyolódóvá. Persze nem az én dolgom... de ha van rá módom, szívesen hergelem a farkasokat. Engem úgysem ölhetnek meg, és ráadásul azt hiszem, megvan a személyében a legjobb áldozatunk.
Megforgattam a szemeimet. Jó ég, hogy ezek az ellenségek mindenhol ott vannak... felettébb unalmas már, és ha meg kell neveznem, hogy kit utálok közülük legjobban, akkor annyi szent, hogy Adélaide-ot hoznám fel. Allergiás vagyok rá, olyan, mint a pollen, vagy a por egyesek számára. Bár nyilván az az oka, hogy ő az egyetlen, akitől tényleg félnem kellene. Olyat követtem el ellene, amit talán soha nem lehet megbocsájtani. TALÁN?! Biztosan nem. - Ó, kedvesem... - mértem őt végig, és vigyorogva hallgattam Kol szavait. Tudtam, hogy ő mellettem áll egy farkassal szemben. A fajtánk ősi ellensége, még az övé is. Tehát... nincs is nagyon miről beszélnünk. - Hogy van a bátyus? - kérdeztem ártatlan szemekkel, ajkaimmal még mindig gunyorosan mosolyogva rá. - Jaj, ki is ment a fejemből... hát ő halott... - húztam el a számat. Óh, de még milyen halott... még éreztem a vérét az ajkaimon.
Nem vagyok az a menekülős fajta. Nem fogok meghátrálni egy kis kihívástól. Viszont a felállás eléggé rossz az én szempontomból nézve. Két önelégült vámpír. Persze.. Teljesen fair az egész pont így, ahogy van. Szánalmas. Azért megnézném ennek a sz*jhának a képét, ha úgy találkoztunk volna, hogy egyedül van. Nem biztos, hogy megbírtam volna állni, hogy átharapjam a torkát. De még milyen örömmel tettem volna. Aztán szépen végignéztem volna, ahogyan szenved. Ha egyszer megérdemli.. Ha ezt túlélem.. – Amire jelen pillanatban elég kevés esélyt látok – esküszöm, hogy pokollá teszem az életét. Méghozzá Neal-lel. Nem is érdekelt a pasi negatív véleménye. Utálja a farkasokat? Egyáltalán nem érdekel. Az ő problémája nem az enyém. – És még a szádra mered venni a testvéremet, te r*banc? – Kérdeztem teljesen nyugodtan. Nem adom meg neki azt az örömöt, hogy lássa az érzéseimet. Pedig belülről egyenest készülök felrobbanni. Megölte a testvéremet én meg csak itt ácsorgok karba tett kézzel. De még sem ronthatok neki. Azért annyira hülye nem vagyok. Kettő az egy ellen felállás.. Akkor szeretem, ha a plusz egy fő az mellettem áll.
A hozzászólást Adélaide Betranche összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Jún. 13, 2013 9:54 am-kor.
Érdeklődve figyeltem a két nő szóváltását. Már ebből a rövid párbeszédből sikerült kiszűrnöm a konfliktusuk okát, hiszen Mila szinte azonnal a fejéhez vágta, hogy megölte a bátyját... Nagy ügy. Bár tény, hogy olyan dolog, amit az ellenség soha nem felejt. Amiért örök időkre bosszút esküszik. Na, ez szép jelenet lesz, itt előttem. Komolyan, már ezért megérte feltámadnom, főleg ha ők ketten egymásnak esnek! Bár a velünk szemben álló lány tekintetéből azt vettem ki, hogy kettőnkkel együtt nem igazán merne kezdeni. Vérfarkas létére meglehetősen okos teremtés. Bár egy kis hergelésre nyilván megváltoztatná az álláspontját. - Ejnye, Milena! Hát ez bizony csúnya dolog volt - csóváltam meg a fejemet tettetett rosszallással. - És ő miért maradt életben? - érdeklődtem. Persze nyilván felbosszantotta őt valamivel a csaj, aztán úgy döntött, így mutatja meg neki, kicsoda az úrnő a vidéken, ahol éppen járt. Vagy... fogalmam sincs, de kíváncsi lennék kettejük ellenségeskedésének történetére. Nyilván sosem voltak kebelbarátnők, meg semmi egyebek, de sosem lehet tudni.
- Miért? Talán nem szabad? - kérdeztem úgy, mintha félnék tőle, bár ez már régen nem volt igaz rám. Nem féltem én senkitől. Még az ősi családtról sem. Ez volt a legnagyobb problémám talán. Mert kellett volna, csak éppen voltam olyan kedves, hogy ezeket mind elfojtom... és volt érzés... nincs érzés. - Hát, ezek szerint nem lehetett valami fényes életed, ha még mindig emiatt bánkódsz, kedvesem - sóhajtottam egyet ironizálva, hiszen pontosan tudtam, mit akarok elérni. Azt, hogy felrobbanjon benne a bomba. - Kol, drágám... azt hiszem, ebben a lányban akkor még láttam valamit - mondtam gunyorosan, enyhén szisszenve, majd elvigyorodtam, bár némiképp fintorogva. - Csak sajnos még nem látom, hogy miért. De talán nemsokára... szemtanúi lehetünk. - vált szemem kihívóvá. Egyértelmű volt, hogy hergelem. Vérfarkas. Szánalmas.
Amit talán mindenki tud rólunk vérfarkasokról, hogy elég könnyen elborul az agyunk. De én nem fogom megadni nekik ezt az örömöt.. Nekik kell megtenni az első lépést. A lehető legnyugodtabbnak kell maradnom. Mert rögtön abban a pillanatban, hogy elborult az agyam talán végem van. Egyikük ellen még talán lenne esélyem. Milena ellen több is, mint a másik ellen. Ó, hogy mekkora élvezettel tépném szét. El sem tudja képzelni. Mély levegőt vettem és próbáltam nem tudomásul venni a kötekedését. Csak nyugalom.. – Ó, tudod.. Veled ellentétben én nem alakítottam ki egy hatalmas bányát a lábam között. Milyen érzés odadobni magad minden egyes férfinak? Bár mondjuk teljesen megértem őket is. Egy ilyen kis értéktelen vacakkal egy alkalom is túlzás. – Tudom nagyon jól, hogy ha nem is fogja kimutatni, de ezzel kicsit sikerült felhúznom. Olykor a szavaknak is súlya van.. De idővel rá kell térnünk arra, hogy cselekedjünk.
Ahogy egyre jobban tudatosult bennem, hogy mibe is keveredtem, úgy áradt szét bennem a jókedv... vagyis annak a vámpír-fajtája, amikor az egész helyzetet mulatságosnak tartom. Itt van két nő... szemmel láthatóan hatalmas konfliktussal egymás között, és van egy olyan érzésem, hogy csak rajtam múlik, hogy eddig még nem ugrottak egymásnak. Pedig aztán a szavakkal igazán tudnak dobálózni... Ha éppen nem arra kellett gondolnom, hogy jelen pillanatban csak Milának köszönhetem a "szabadulásomat" akkor már régen elnevettem volna magamat a vérfarkas bányára tett megjegyzésén. Hm... hát, azért szerintem egy igazi aranybánya, már ami a gyönyöröket illeti. És hát... ha nem gondoltam volna arra, hogy az az egy alkalom is csak az alkunk miatt történt meg, én bármikor belementem volna egy újabb menetbe. - Hölgyeim... amíg nem látom értelmét, nem fogok beleavatkozni abba, hogy szétszedjétek egymást. Kifejezetten szexisen néznétek ki egymást csépelve, szóval csak nyugodtan, én ne tartsalak fel titeket... Bár farkaska, te finom falat lennél - kacsintottam rá az említettre, majd széles vigyorral az arcomon még félre is álltam a képből. Nem hiszem, hogy ezek az egész kocsma előtt össze fognak verekedni, akármennyire is nem bánnám a látványt. Bár ha ezt így tovább folytatják, a szócsatájuk közben keresek egy alkalmas áldozatot, aztán majd befejezik, és folytathatjuk mással.
Fel kellett nevetnem. Istenem, ez megint olyan menetnek tűnik, hogy hihetetlen. - Kedvesem, te most sértegetni akarsz? Tudhatnád, hogy nem veszem a szívemre, ha a nemi életemet firtatják - mértem végig őt. - Bár mintha csöppnyi irigységet is éreznék a hangodban. Csak nem irigykedsz, hogy rád meg senki sem kíváncsi? - vontam fel a szemöldökömet megvetően. Ez szintúgy hülyeség volt, hiszen a vak is látja, hogy ez a vörös démon egy bombázó. És erre is rá fog cáfolni. De ha elismeri azt, hogy az ő ágyában is gyakran fordulnak meg férfiak, miben fog különbözni tőlem? Ugyan, kérem. Kol felé fordítottam a fejemet, és felsóhajtottam. - Hidd el, az ő vére fele annyira sem finom, és édes, mint a többi farkasé. - billentettem oldalra a fejemet. - Vagy rácáfolnál, virágszál? - kérdeztem artikulálva, odalépve elé, és úgy néztem rá, mint egy véres rongyra. - Hol találom a bátyus sírját? Talán viszek neki néhány hervadt kórot - tettem rá a pontot az i-re.
Gondolhattam volna, hogy egy ilyen ribi számára semmi sem szent. Mondhatok én neki bármit meg sem hallja. Vagyis igazából csak nem érdekli. Semmi nem érdekli. Már a testvérem halála is azt mutatja, hogy nem több, mint egy nyamvadt érzéketlen liba. Aki valószínűleg ember életében prostituált volt. Utána meg más nem is foglalkoztatta, csak ez. Férfiak.. Hogy mégis mi a francot esznek rajta. – Tudod veled ellentétben én csak igazán különleges embereket engedek a közelembe. – Neal.. Azt hiszem, hogy ő az. Bár igazából már semmin sem lepődök meg. Túlságosan is gyorsan ugrottunk bele ebbe az egészbe. Nem csodálkoznék én már azon sem, hogy mire hazaérek Neal minden cuccának nyoma veszne. Még annak is, hogy valaha ott volt. – Most fogd be a szádat. – Léptem hozzá közelebb és éreztem, hogy egyre kevésbé tudom visszafogni magam.
Mélyebbre húztam a kalapot a fejemen, miközben áthaladtam a fák között kirakott kis úton, pedig az ég még bőven korom sötét volt az éjszakától, már éreztem a fák között megbújó hajnalt az új nappal. Ahogy átlépem a küszöböt, halk sóhaj szalad ki belőlem megkönnyebbülésem jeleként; utálom a rejtőzködést. Nincs annál rosszabb, mint a tudat, hogy sebezhető vagy. Alig telt el öt óra, mióta rájöttem, hogy a napfény ellen pajzsként szolgáló nyakláncomat elhagytam valahol előző este, amikor hosszú idő óta először engem el magam úgy igazán. Segítségre volt szükségem, és mivel úgyis húzott már egy szál e város felé - a szőke ősi vámpírlány kérlelő tekintete villant fel először mikor tudatosult bennem a lapis lazuli hiánya - végül arra jutottam, miért is ne? Legalább jó indokkal szabadulhatok meg pár számomra teljesen haszontalan papírnehezéktől.
A pult mellett álló asztalt szemeltem ki, ami kicsit távol állt a többitől, de mégsem volt annyira elszigetelt. A napszemüvegemet, a kabátomra dobtam miközben intettem a pincérnek és kértem egy pohárral a legjobb koktéljukból. Az órámra pillantottam; nem kések, csupán én értem ide hamarabb. Szerencsém volt, hogy egy kissé hamarabb sötétedett Chicagoban így egy fél órával hamarabb fel tudtunk szállni a terveznél. Alig pár óra repülés volt, mégis úgy érzem magam mint aki az Atlanti-óceánon kelt át. Újra feltűnt a fiatal pincér srác, és amint letette elém a rózsaszín árnyalatokban tündöklő italt egy halvány mosollyal jutalmaztam a munkáját. Mennyivel édesebb lenne, ha csepegtetett volna bele mondjuk a csuklójából is... Viszont rossz ómenekkel könyvelném el, ha egy boszorkánnyal esedékes találkozó előtt igézgetném meg itt a személyzetet.
Csak a vállamat vonogattam Milena megjegyzésén. Igazából el is ment a kedvem az egésztől... Ők ketten jól megcsinálták a feltűnést, és ha így folytatják, valamelyik tréfás kedvű vendég simán segítséget hív, így... Á, a francba! Találok én ennél sokkal, de sokkal jobb szórakozást is. Meg hát... azt hiszem, feleslegesen vagyok itt. Csak hátráltatom a kettejük ügyét. Ami nyilvánvalóan nem csak szavak egymáshoz vágásából állna, ha nem Milena mellett állnék. Ők ketten szépen elintézik egymást, én meg nekiállok valami táplálékforrás után nézni, tőlük távol. - Igazán jó hallgatni a ti vitátokat, de tekintve, hogy nekem semmi közöm hozzá, és van jobb dolgom is, hagyom, hogy folytassátok, ti ketten. További jó szórakozást - jelent meg egy vigyor az arcomon. Persze hogy ezuátn valószínűleg el fognak szabadulni az indulatok, de ha én nem tűnök el innen, akkor végig ezt az ostoba szócsatát hallgatnám. - Remélem még látni foglak, drága Milena. Igazán élveztem a bányádba tett utazást, annak ellenére, hogy mindketten tudjuk, nem történik meg még egyszer - kacsintottam rá, majd nemes egyszerűséggel kisétáltam a poros helyiségből. /Mystic Falls utcái/
- Igazán különleges embereket... milyen szép megfogalmazás! - mondtam széles vigyorgással. Nevetséges. Hiába érzem azt, hogy most kellene befejezni, mégsem teszem. Élvezem, ha fölényem van, márpedig nekem a vérfarkasokkal szemben mindig is az volt, és lesz is örökkön örökké. Nem érdekel semmi, és semmi. Csak a saját érdekeim. A saját küzdelmem... a saját életem. Saját magam! Kol lelépett egy szép és kecses búcsúszóval, majd megforgattam a szemeimet. - Hát... kettesben maradunk... - vigyorodtam el szélesen, majd végigmértem, ahogy közelebb lépett hozzám. - Csak nem megtépni akarsz, drágaságom? - néztem rá ártatlan szemekkel.
Megkönnyebbülten sóhajtottam, mikor a felesleges harmadik láncszem lelépett. Amúgy is ez az egész, csak kettőnkre tartozik néző közönségre meg egyáltalán nincs szükségem. Így már az esélyeim is bőven nőttek. Csak egyetlen harapás.. Onnantól már nyert ügyem van. Szépen lassan tépem szét darabokra.. Ó, igen, - Megtépés? Mit szólnál inkább egy harapáshoz? – Kérdeztem vigyorogva, majd hátralépve indítottam el az átváltozást. Szerencsémre ezt akármikor megtehetem és már nem is jár akkora fájdalommal. Pillanatokon belül farkas alakban voltam előtte és úgy morogtam rá. Készen álltam mindenre. Nem kell többet elérnem.. Csak egy apró kis harapás a testének valamely pontján. Ez menni fog.. Képes vagyok rá.
Mosollyal az arcomon nyugtáztam, hogy egy vérfarkas is van úgymond a tarsolyomban. Nem mondhatom, hogy olyan rossz lenne, ha tartozik nekem egy vérfarkas. Bár egyenlőre még semmit nem terveztem, ami voltaképpen szégyen. De legalább abban már biztos lehetek, hogy az erőm ugyanolyan határtalan, mint régen volt. Jó érzéssel tölt el ez az egész. Hiszen számomra ennél több nem is kell. Na jó.. Talán Tristan. De nem adhatom bele mindenemet ebbe a szerelembe. Nagyon jól tudom, hogy Tristan milyen tud lenni. Elég nehéz neki egy nő mellett sátrat vernie. Egyenlőre én különleges vagyok a számára, de ez sem fog örökké tartani. Bármennyire is szeretném, ha végig mellettem maradna nem élhetem bele magam. A valóságnál kell maradnom. Ami nem mindig arról szól, hogy mindenki boldog. Bőven van helye a szenvedésnek is az életben. A kriptát elhagyva tovább sétáltam az erdőben, hátha találok még valamit errefelé, amit annyira szellemként nem élvezhettem. Mint például az a kis bár. Hiába voltam ott, ha senki nem vett észre engem. Egy kis szórakozás nem árt meg. Már belenyúltunk az estébe.. Tristan talán hazaért talán nem. Kíváncsi lennék arra, hogy milyen az, amikor ő aggódik valaki miatt. Főleg, hogy ha miattam. Valószínűleg aranyos lenne, bár ő egyértelműen nem így gondolná. Néha, annyira komor tud lenni, de pontosan így szeretem. Minden egyes porcikájával együtt. Ha tetszik ez neki, ha nem így van és kész. A bárba érve rögtön a pulthoz vettem az irányt, ahol helyet is foglaltam. Körbe néztem, de nem láttam hirtelen ismerős arcot. Miután pár nagyobb termetű alak is bámulni kezdett abba hagytam a nézelődést. Közelembe jönnek.. Maradjunk annyiban, hogy az egyszer biztos, hogy nem fognak éve távozni innen. – Valami erőset, gyorsan. – Kértem halvány mosollyal. Nem jó éppen a csapos fiúval vagy éppenséggel a pincérrel összekapni.
Elmélyülten kavargattam az előttem büszkén terpeszkedő italt, miközben a tekintetem folyamatosan a csuklómra tévedt, ami reggel még tele volt vörös égési sérülésekkel. Most mintha semmi se történt volna - a tejfehér, hibátlan bőr nem adta jelét semmi kárnak, mintha csak fantom fájdalom lett volna az egész. Utálok kiszolgáltatott lenni. Az utóbbi kilencszáz évet a magam uraként töltöttem, miután egy utamba tévedt boszorkány segítségére siettem - ki tudta még akkor, hogy ezek a nagy hatalmú seprűn száguldozók az ellenségeink is lehetnek? -, így hálája jeléül megajándékozott egy kis kedvességgel. Anyám medalionját áldoztam fel a természet oltárán. Neki mindennél többet jelentett a kis arany vésett ékszer, nekem pedig már csak a tudat, hogy valami mindig velem lesz majd az otthonomból egyszerű megnyugvást adott. Lehetséges, hogy azért vagyok ennyire zaklatott az eset miatt, mert voltaképpen nem csak sebezhetetlenségemet vesztettem el, hanem az utolsó köteléket is, ami még az emberi életemhez tartozott?
Felkapom a fejem, ahogy meghallom a hangját. Igen, ez határozottan ő - mintha az idő múlása csak röpke másodperc lett volna, a lány semmit se változott. Ilyen messziről is jól kivettem az ismerős vonásokat. Lehúztam az utolsó kortyot is a kivégzett koktélból, majd a táskámat a vállamra kapva a pulthoz léptem. - Nekem is egy ugyanolyat. - foglaltam el a mellette lévő szabad helyet, majd hozzátettem. - És írja a számlámra! - kissé talán élesre sikeredett a hangom, de nem érdekelt. Egyre jobban idegesített az óra kattogása a falon. Még jóval benne voltunk az éjszakában, de minden perccel közelebb értünk a hajnalhoz. Akaratlanul is megborzongtam. - Jó látni téged, Samantha. - fordultam felé, magamra öltve a legkedvesebb modorom. Nem igazán szeretem ezt az új hóbortot, ami a becézésnek titulálnak. Persze egy-két ital után fittyet hányok az ilyesfajta fenntartásaimra de most valamiért úgy éreztem jó ha kihangsúlyozom a köztünk lévő régi ismertséget.
Talán meglátogathatnám Milena-t.. A legutóbbi látogatásomat nem igazán tartotta fenyegetőnek, mert még szellem voltam. Most pedig már itt lenne az ideje, hogy egy kicsit ráijesszek. Azért nem lehet mindig annyira biztos abban, hogy ő az, aki mindenki felett áll. Kicsit öntelt egy ribanc.. Bár én sem vagyok annyival jobb. Belegondolva az életem, amióta visszatértem kicsit unalmas. Legalább addig szórakozhattam egy picit, amíg szellem voltam. Ott lehettem, ahol senki nem gondolta volna. Na meg párszor segítettem bekavarni az emberek életébe. Az annyira nem élvezetes, mint amikor a saját kezem által szenved valaki. Csak futnék össze egy ilyen személlyel. Akinek nagyon könnyen keresztbe tudnék tenni. Szellemként arra már rájöttem, hogy elég egyszerű lenne tönkre tenni az embereket. De még egyikük sem fogott meg annyira, hogy már tervezgetni kezdjek valamit. Van, akinek bőven van ellensége.. Én már feleslegesnek bizonyulok. Bőven van, aki megkeserítse az életét. Bár megnézném, ahogy sírva könyörög, hogy legalább én hagyjam békén. Az ellenségeim nagy része, már halott. A boszorkányok is, akik oda juttattak ahol vagyok. Ha nem így lenne egyesével ölném meg mindent. Most már mindig magam mögé nézek. Nem akarok ugyanott kikötni. Talán akkor már Tristan sem várna rám. Vajon mi lehetett vele, amíg én szellemként töltöttem az időmet? Mindegy ilyesmin nekem nem szabad gondolkoznom.. Nem is szokásom, szóval hanyagoljuk. Nagyot sóhajtottam, mikor meghallottam az egyik oldalamról egy ismerős hangot. Most szívesebben lettem volna egyedül, de egy ilyen helyen sajnos elkerülhetetlen, hogy valaki mellém merészkedjen. – Odette. – Bólintva köszöntöttem. Milyen régen is..? Á, hagyjuk a francba nem fogok éveket számolni. – Micsoda meglepetés, hogy itt találkozunk. – Nem gondoltam volna, hogy pont egy bárban találkozunk. Bár azt sem gondoltam volna, hogy újra találkozunk. Az évek elteltével már nem kellene ilyesmin csodálkoznom.
Oh, a drága régi barátok. Milyen értékesek lehetnek. És milyen furcsa, hogy a legtöbbjük mind most bukkan fel. Először Rebekah, majd Sam... Mondjuk igaz is, hogy valamiért éreztem, hogy ma sikerülhet összefutnunk itt. Szükségem van rá. Méghozzá nagyon. Létezik, hogy valami különleges képességem lenne ezzel kapcsolatban? Esetleg megérzem merre találhatóak azok, akiknek jelenléte most égető számomra. Eddig fel se tűnt milyen könnyű volt anno ráakadni anyám nyomára abba a hatalmas palotában, mikor apám éppen haragjában pöffeszkedett a trónon. Arról nem is szólva milyen hangosak voltak Willl... Kitisztul a fejem, ahogy bátyám neve hirtelen felvillana gondolataim között. Újra lejátszódik bennem az a bizonyos jelenet, abban a kis elhagyatott kocsmában. Az ósdi faszék lábát érzem az alhasamban - és ezzel csak még ékesebben ég bennem a düh iránta.
- Mondjuk inkább úgy szerencse. - válaszlom esedékesen, majd biccentek a srácnak mikor kihozza az italokat. Nem áll szándékomban az üzlet előtt lerészegeskedni, de még azelőtt szeretnék a pohár aljára nézni, hogy feljönne a nap. Lehetőleg úgy, hogy aztán ne kelljen meghúznom magam alkonyatig. - Tudod, hogy szívesen lefutnám veled az unalmas tiszteletköröket, de égető szükségem lenne a segítségedre. - kezdek bele kertelés nélkül, rövid szünetet hagyva mondandóm után, hogy megeméssze azt. Nem vagyok biztos benne, hogy rögtön egyből érdeklődve fogadja kérésemet. - Természetesen nem ingyen. - teszem hozzá gyorsan, és szorosabban húzom magamhoz a táskámat. Amit rejt, az neki kincset nekem pedig rendes életet ér. Nem hiába hozzá fordultam, és nem egy zöldfüles senkihez. Valószínűleg azok azt se tudják mit kezdjenek a jutalékkal, ellentétben régi barátnőmnek. Bár nem is tudom. Nevezhetem én egyáltalán ismertségünket ennyire szorosnak? Annak idején tény és való, hogy jóba voltunk, viszont az idő elhalványította a régi emlékeket.
Nem törődtem a másik megjelenő párossal, már csak azért sem, mert ők besétáltak, mi meg kinn maradtunk Adélaide-dal, hogy szívjuk egymás vérét, méghozzá igencsak szépen. Meglehetősen ősi szokás ez egy vérfarkastól és egy vámpírtól, de hát... természetes is. Nem vagyunk képesek arra, hogy szeressük, vagy akár csak elviseljük egymást. Azok után főleg nem, hogy mit tettem a testvéréel. Egyértelmű, hogy a fejemet akarja, ha lehet, akkor ezüst tálcán. Jó vicc. Majd ha hagyom neki. Fél szemmel néztem, hogyan változik át. Hát... a tipikus trükk. A harapással majd sikerül engem megállítania... sajnos Klausszal túlzottan bensőséges viszonyt ápolok, így hát... nem félek, hogy nem kapnék gyógyírt a panaszra. Bár ilyenkor legszívesebben agyonvertem volna azt a boszorkányt, aki megtörte a holdátkot. Ilyenkor ritka szerencsétlenek voltak a vámpírok. - Csak nem akarsz megharapni? Kedvesem... ugyan még bundában is jól mutatsz, de tudod... te fogod a rövidebbet húzni - billentettem oldalra a fejemet. - Mert én meg fogok gyógyulni. Te pedig... hát... két választásod lesz: vagy megöllek a harapás után... vagy szólok Klausnak, hogy van egy drága vérfarkas, akinek minden vágya, hogy hibriddé váljon, és kötődjön, szolgáljon valakit. Hidd el, örülni fog neked - néztem a vad szemeket. Nem tudom, farkas alakban van-e ezeknek rendes ítélőképességük, mindenesetre én próbálkoztam. De még mindig nem féltem.
Befelé jövet láttam egy éppen dulakodásba kezdő párost. Nem érdekel, hogy konkrétan mi a bajuk egymással.. Csak reménykedni tudok abban, hogy jó műsort nyújtanak a számomra. Már rám férne egy kis izgalom. Ha másmilyen nem, akkor mások civakodását szívesen elnézegetném. Mondjuk azért én annak is örülnék, ha egy picit jobban felcsigázhatnám őket valamivel. Csak ahhoz tudnom kellene a probléma hátterét. Amit nem tudok szóval inkább jobb is, ha elhessegetem ezt a gondolatot. De valamit mindenképpen kezdenem kell magammal. Mert ez így nem megy, hogy még semmi gonoszabb dolog nem futott át a fejemen. Nagyon jól tudom, hogy Odette társasága nem csak a bájcsevejről fog szólni. Valamit akar. Az utóbbi időben elég jól jöttem ki az ilyen dolgokból. Aztán, majd szépen lassan idővel mindent behajtok. Ha szükségem lesz rá. Bár Odette-t ismerve rögtön helyben le is rendezhetjük az egészet. Aminek én csak örülök. – Szerencse lenne? – Kérdeztem miközben az ujjaimmal játszadozni kezdtem a poharammal, amit a srác rakott le elém. Azt hittem már sose fogja kihozni. Pedig még nem is voltam udvariatlan vagy valami ilyesmi. Szóval.. Egyáltalán nem értem, hogy miért ilyen lassú a kiszolgálás.. Lehet, hogy egyszerűen nem vagyok neki szimpatikus. – Nem is kellenek ide. Én sem vagyok a híve az ilyesminek. – Most ez olyan, mintha az időjárásról kezdenénk el beszélgetni. Értelmetlen. Ha akar valamit mondja meg aztán haladjunk egyről a kettőre. Feleslegesnek tartom a mellébeszélést. – És mégis mit szánsz nekem fizetségül? – Érdeklődtem. Táskáját magához szorította, amiből leszűrhettem, hogy az rejti az én kis jutalmamat. Hogy mi lehet benne egyenlőre megtippelni sem tudtam. De nem is fogok ezen gondolkozni. Úgy is meg tudom. Még akkor is, ha nemet mondok. A fizetségen múlik az egész alku. A semmiért nem fogom megváltani a világot.
Sokkal szabadabbnak éreztem magam így a farkas formámban. Erősebb voltam és gyorsabb is. Mennyivel jobb így, hogy nem csak teliholdnál tudunk átváltozni. Valaki nyavalyog azért, hogy kiváltotta az átkát és át kell változnia.. Amikor ez egyfajta áldás. Sokkal erősebbek leszünk tőle. Azt hiszem még egy fokkal magabiztosabb is lettem. Már, ha ez még lehetséges volt.. Mert a magabiztosságom már így is az eget verdeste. Nem érdekelt, hogy mit gondol, hogy mit mond. Igen.. Valami ilyesmi történik, amikor elveszítem valamilyen szinten az uralmat. Egyszerűen, csak szét akarom tépni. Apró pici darabkákra. Nem olyan nehéz ez. Csak egy nyamvadt vámpír. Két pillanat alatt átharapom a torkát.. Ő meg még fel sem fogja azt, hogy megmozdultam, de már végre halott lesz. Nem tudom mire vártam. Valami megerősíti égi jelre, hogy tényleg jó ötlet-e ez az egész. Most már csak ketten vagyunk nem foghatom arra, hogy valaki más is itt van és azért nem merek lépni. Vagyis.. Nem is az, hogy nem merek lépni. Egyszerűen, csak szeretnék tiszta fejjel neki támadni. Nem akarok semmi meglepetést. Csak az ő fejét jó messze a testétől. A lehető leggyorsabban. Ez az én életcélom.. nem más. Elkezdtem körbe-körbe járni körülötte, hogy a legváratlanabb pillanatban megindulhassak felé. Egyetlen céllal, hogy minél többször harapjam meg. Onnantól pedig már egyenes út vezet a halálhoz. Amit nagyon szívesen végignézek.
Úgy tűnt, ez a liba nem adja fel. Áh, én mennyire utáltam az ilyesmit. Na persze, egyszer elkél az is, hogy ne én legyek "felül", de mégiscsak jobban élveztem azt, amikor én harapdálhattam azt, akit akartam. Istenem, komolyan, cirkuszol itt néhány szóért. Na jó, az a néhány szó eléggé velős volt, és nem érdekelt, ha megbántom vele, hiszen... ki ő, hogy érdekeljenek az érzései? Viszont azt is szenttül hittem, hogy bármit is csináljon, harapjon meg akár ezerszer, elég gyorsan Klaus segítségét kérhetem. És ez a ribanc nem fogja zsebre tenni utána, amit tőlem kap. Fel fogom kutatni a még megmaradt rokonait, az ismerőseit... a szerelmét, vagy akiről az előbb beszélt, mit tudom én, hogy mi ő... és több napos kínzás után fogom őket felboncolni... persze most éppen a "szemet szemért" elvet alkalmazza, de ettől függetlenül én vagyok a szamár, márpedig hogy nem engedem az ilyesmit. Én kezdtem, de én is fogom befejezni. - Nevetséges vagy - jegyeztem meg. - Mintha nem tudnád, hogy én mindent megoldok - jelentettem ki, ekkor még a két lábamon állva, de a következő pillanatban ez változott, és feldöntött, a lábaimról ledöntött, így kerültem a poros talajra. Sajnálatos módon, ez már tőlem is megkövetelt némi kiabálást, fájó nyögéseket, ahogy a körmei a mellkasom húsába vájtak, a fogai pedig... na jó... ezt még megemlegeted!
Komolyan azt gondolta, hogy pont most fogok meghátrálni a hülye figyelmeztető szavai miatt? Erről még csak ne is álmodozzon. Egy ilyen hatalmas lehetőséggel élnem kell. Méghozzá most. Rávetettem magam. Nagyon jól tudom, hogy gyorsnak kell lennem. A meglepetés ereje most az én kezemben van.. Muszáj lesz győznöm. Megérdemli, hogy szenvedjen ez a hülye r*banc. Azok után, amit a testvéremmel tett ez a legkevesebb. A lehető legtöbb kis cafatra akarom tépni őt. De azt hiszem ezzel már ő is tisztában van. A következő pillanatban már a földre terítettem őt. Most én irányítok. Karmaimat a mellkasába vájtam Egyre mélyebbre és mélyebbre próbáltam jutni, de nem foglalkozhattam végig ezzel. Amilyen gyorsan csak tudtam a fogaimat a nyakába mélyesztettem. A finomkodás még csak meg sem fordult a fejemben. Nem csak úgy egyszerűen megharaptam. Finoman rágni kezdtem a nyakát. Pár harapás és végre megszabadítanám a Földet tőle. Mennyivel egyszerűbb lett volna minden, ha meg sem született volna. Az életem amúgy sem lett volna fenékig tejfel, de ennél mégis csak jobb lett volna. Mondjuk akkor Neal-el sem ismerkedtem volna meg. Bár az nem lett volna akkor tragédia.. De most nem szabad ilyeneken gondolkodnom. Arra kell koncentrálnom, amit csinálok. Meg persze arra, hogy ne én jöjjek ki ebből az egészből rosszul.
Nem visszakozott egy másodpercre sem... amitől legszívesebben minden egyes szőrszálát kitéptem volna, lenyomtam volna a torkán, hogy aztán nézzem, hogyan küzd a szőrcsomókkal... a nyamvadt dög... éreztem a fájdalmat, ahogy harapott... a méreg a testebe jutott... én ostoba! Magam sem voltam biztos abban, hogy Klaus megvéd-e... hogyan mondhattam azt, hogy márpedig de? Hogy talán megijed? IGen, ez volt a hátsó szándék... de őt ez sem állította meg... Megpróbáltam lelökni magamról, ami nagy erőfeszítések árán sikerült is, majd hirtelen felpattantam, és vérben forgó szemekkel meredtem rá.
Próbáltam a lehető legtöbb fájdalmat okozni neki. Hülye is lettem volna, ha nem használom ki ezt a helyzetet. Nem fog olyan sokáig tartani ezzel már nagyon is tisztában voltam. De amíg én irányítottam a fogaimmal tépdeltem a karmaimmal pedig karmoltam, ahol csak értem. Valószínűleg látszódott még a farkas énemen is az a hatalmas vigyor, ami beterítette az arcomat pusztán azért, mert ezt tehetem vele. Próbálkozott lelökni magáról.. Ekkor már tudtam, hogy az időm egyre kevesebb és kevesebb. Hiszen én sem vagyok mindenható. Egy idő után, ha próbálkozik sikerülni is fog neki. Nem is kellett több sikerült lelöknie magáról, de rögtön talpra álltam és felé fordulva mordultam egyet. Most még van esélye, hogy elmenjen innen.. De, amilyen önelégült hülye liba még csak azért is megpróbál visszavágni. Bár soha nem tudhatom biztosra, hogy mit fog csinálni.
Legszívesebben a képébe csaptam volna, de a harapásai... annyira fájtak, égett az egész testem attól, hogy a mérge áradt szétfelé bennem. Nem tudtam, hogy mit tegyek. Nem hagyhatom itt, bosszút akarok! A szívét akarom a tenyerembe! De így nem tudok elbánni vele. Nem vagyok képes rá, mert... mert... legyengített. - Jegyezz meg valamit... ez nem az utolsó találkozunásunk volt... - néztem a szemébe lihegve, miközben az egyik kezemen éreztem a saját véremet. Még egy harapás, és nem lesz időm menekülni. Még meglógok most. - És legközelebb a szíved... az én kezemben lesz... - mondtam egy halvány, erőtlen vigyorral, majd még volt erőm, hogy eltűnjek, mint a kámfor.
Kezdőlap
